Nemrég anyukám társaságában ellátogattam az Erkel színházba, hogy megnézzük a legújabb Varázsfuvola-interpretációt. Az évek során a Varázsfuvolának már sokféle verzióját láttam, megnéztem többek között bábszínházban, operában, a Vígszínházban és a MüPában is. A darab tetszett, ajánlom mindenkinek az Erkel színházat, de ez a cikk most mégsem erről fog szólni, hanem a Varázsfuvola történetéről. Ugyanis érett kamasz fejjel nézve ezt a darabot, elég sok kérdés és probléma merült fel bennem ezzel kapcsolatban.
Először is, tudni kell, hogy én nagyon szeretem a Varázsfuvolát, és egy igazán ikonikus és fontos darabnak tartom, amely szinte minden szempontból érdekes – mindenkinek látnia kellene. Most történeti szempontból fogom megvizsgálni a darabot, ugyanis sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy az egész igazából egy nagy hülyeség.
Első és legfontosabb problémám a darab történetével az, hogy Pamina meg Tamino… Szóval azt így hogy? Mert mi más lenne érdekes egy darabban, ha nem a szereplők szerelmi élete? A történet szerint Tamino beleszeret a gyönyörű lányba a képe alapján (eddig ez így rendben is van), majd elküldi maga helyett Papagenót, hogy szabadítsa ki a lányt a gonosz Monostatos karmai közül. Ez meg is történik, Paminát kiszabadítja Papageno, majd elmondja neki, hogy van egy herceg, Tamino, aki csak őutána eped. Paminának erre – értelmes nő lévén – mi lenne a logikus reakciója? Azt mondani, hogy „aha”, furán nézni, hogy mégis, hogy képes valaki ennyire beleszeretni valakibe egyetlenegy kép alapján, majd annak rendje és módja szerint belezúgni a kedves, laza, udvarias és szeretetreméltó madarászba, aki megszabadította. Vagy beleszeretni abba a random emberbe, akit sohase látott életében, nem is beszélt vele, csak annyit tud róla, hogy beleszeretett a képébe?
Közvetlenül a leány megmenekülése után van egy olyan rész a darabban, amelyben Papageno és Pamina egymás mellett ülnek és duetteznek. Arról énekelnek, hogy mennyire magányosak és mennyire szeretnének már maguknak egy párt. Én meg úgy fogtam a fejem a nézőtéren ülve, hogy csókolják már meg egymást! Könyörgöm, teljesen logikus! Jó, tudom, az érzelmek nem logikusak. De akkor is! Én garantálom nektek, hogy bármelyik lány egy vele valóban ott lévő, őt megmentő, kedves és közvetlen emberbe hatszor előbb fog beleszeretni, mint egy random fantomfiúba, akiről azt se tudja, hogy létezik. Kivéve talán, ha Papageno olyan menthetetlenül ronda és ápolatlan, hogy már csak attól, hogy ránéz az ember lánya, heveny hányinger fogja el. De szerintem ennek a veszélye nem áll fenn, mert akkor később Papagena se szeretne belé, úgyhogy a továbbiakban kicsit kifejteném, hogy szerintem Papageno miért sokkal jobb parti, mint Tamino.
Először is, közvetlenül ő mentette meg Paminát. Ez igazán nagy érdem. Tamino beküldte maga helyett a haverját a világszép lányhoz, nyilván abban bízva, hogy Papageno, a kihangsúlyozottan magányos és szerelemre éhes férfiú majd biztosan nem fog rámozdulni. És valóban, nem is mozdul rá, nem próbálkozik be nála. Vajon miért? Nem azért, mert Pamina ronda, hiszen tudjuk, hogy gyönyörű, nem azért, mert van már Papagenónak más párja, hiszen akkor még nincs. Nem, Papageno valószínűleg azért nem próbálkozik be Paminánál, mert tudja, hogy őt Tamino nézte ki magának. Mert nem akarja kedves barátja (akit órák óta ismer) elől elszedni a nőjét. Mert Papageno tök becsületes, kidolgozott erkölcsi kódexszel rendelkező személy. Bizony. Nem akarja, hogy Pamina megcsalja az akkor még nem is szerelmét, Taminót, nem akarja Tamino elől elcsábítani a lányt, hanem önzetlenül hagyja, hogy Pamina és Tamino egymásba szeressenek, és türelemmel várja, hogy hátha jut majd neki is valaki. Ez mennyire menő és aranyos már!
Aztán munkamorálja is van. Bizony, Papageno becsületesen dolgozik, befogja a madarakat, és ezért kapja ugyebár fizetségét az Éj királynőjétől meg az udvarhölgyektől. Taminóról csak azt tudjuk, hogy egy herceg. Egy herceg, és kész. Biztos sok pénze van, de nem tud dolgozni, mivel sosem kellett dolgoznia, ezért valószínűleg egy elkényeztetett kis királyfi. Papageno viszont megtanulta, hogyan kell dolgozni, küzdeni valamiért, és van egy rendes munkája, amit becsületesen űz is. Azt nem tudhatjuk, hogy Tamino valójában milyen. Titokzatos és furcsa, és ez nem mindig vezet jóra. Papageno azonban egy egyszerű, de becsületes és megbízható ember, akinek nincs túl sok titka, és minden állítása teljesen leellenőrizhető.
Ráadásul Papageno érzelmes is, de nem annyira, mint Tamino. Mert nagyon cuki az, hogy Tamino az életét is feláldozná a nőért, de azért jobban belegondolva… Nem furcsa ez egy kicsit? Egyszer látta a képen a lányt, és már rögtön el is dobná érte az életét? Honnan jött ez a rengeteg érzelem? Nem is ismeri Paminát, nem is látta a való életben. Mi van, ha az a kép Photoshopolt, vagy a festő, aki csinálta, némileg feljavította a valóságot? Mi van, ha Pamina smink nélkül egyáltalán nem úgy fest, mint a képen? És mi van, ha egy gonosz sárkány és elviselhetetlen a természete? Mindezeket nem tudja Tamino. Csak megy a feje és a szerelme után, és az életét is kész lenne feláldozni azért a szép nőért, akit nagyjából kétszer látott. Papageno ennél kicsit kevésbé őrült, és persze szerelmes akar ő is lenni. Nagyon szeretne magának társat, de azért éppen mindent nem akarna odaadni érte, és egy kicsit normálisabb. Ezenkívül egy laza és vicces karakter, akinek az esendősége, és az, hogy nem tudja maradéktalanul kiállni a próbákat, emberibbé teszik őt. Nem egy csodálatosan hősies szereplő, mint Tamino, de bátor, emberi, karakteres és helyén van a szíve. Attól az apróságtól pedig most tekintsünk el, hogy nevetséges tollas madárkosztümökben mászkál. Nem tud öltözködni, na. Most ez legyen a legnagyobb baj. (Bár a legutóbbi előadásban, amit néztünk, pont nem is tollas kosztümben volt, hanem valami olyan ruhában, ami leginkább az osztrák népviseletre hasonlított, tudjátok, kantáros nadrág és hasonlók.)
A következő dolog már talán kicsit mélyebbre, bonyolultabb problémához vezet. Anyukámmal a darab során megállapítottuk (azon kívül, hogy nem különöseben feminista opera) azt is, hogy a Varázsfuvola egy bonyolult és szövevényes jogi esetről, egy gyermekelhelyezési perről szól, amelynek során az édesapa elrabolja lányát az édesanyától. Sarastro elrabolja Paminát, amihez nincs joga, mert a felügyeleti jog valószínűleg az Éj királynőjénél van. Feltételezhetjük azonban, hogy az Éj királynője (mivel tudjuk, hogy egy gonosz ember –mellesleg ez sem biztos) a lányával gonoszul bánik, esetleg bántja, veri stb.
Sarastro tehát elrabolja a lányát, majd rábízza őt a legrosszabb emberre a világon, Monostatosra, aki szexuálisan zaklatja a leányt. Ez nem volt egy jó döntés, később ezt Sarastro is belátja, meg is bünteti Monostatost, amit ő meg is érdemel, azonban ebből láthatjuk, hogy Sarastro ítélőképessége nem mindig tökéletes, könnyen félreismeri az embereket. Tehát nem olyan nagyon bölcs, mint amilyennek beállítják, kivéve, ha direkt bízta rá Paminát a szexuális zaklatójára. Ebben az esetben egyszerűen gonosz és rossz ember, és nem kérdés, miért kéne elvenni tőle a gyereket. Ha azonban csak rossz emberismerő, és nem is annyira nagyon bölcs, akkor simán lehet, hogy az Éj királynőjét is félreismerte, és az asszony valóban teljesen megbízható és normális személy.
De az-e valójában? Az Éj királynőjének nincs teljességgel kidolgozott erkölcsi kódexe, bizonyítja ezt az is, hogy megpróbálja a saját lányát gyilkosságra felbujtani, majd amikor Pamina ezt megtagadja, bedühödik és kitagadja kegyeiből a lányt. Ez bizony nem egy szép lépés, mindazonáltal lehetséges, hogy bőven voltak okai arra, hogy meg akarja öletni Sarastrót. Nem tudjuk, hogy ők ketten miket csináltak a múltban, de én nem tudom elképzelni, hogy az Éj királynője csak úgy, ok nélkül akarja megöletni Sarastrót. Ezen kívül nyilvánvalóan ki akarja szabadítani a lányát, amely feladattal a fiatal és jóképű Taminót bízza meg, akibe később Pamina bele is szeret, sőt, össze is házasodnak. Látszik tehát, hogy az Éj királynője jól választott (bár szerintem nem egészen, de ezt ugye fentebb kifejtettem), van ízlése, tudja, mi kell a lányának, megfelelő emberre bízta a feladatot stb. Ráadásul tök jó fej módon ő tartja fenn Papagenót, megveszi tőle a madarakat (amik fogalmam sincs, hogy mire kellenek neki, de mindegy), az udvarhölgyei pedig hasonlóképpen, egészen emberséges karakterek. Megmentik Taminót a szörnyetegtől, van erkölcsi kódexük, amelybe a hazudozás nem fér bele, ezért megbüntetik Papagenót (ami mellesleg önbíráskodás).
Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az Éj királynője az a gonosz, hisztis nő, akinek a darab beállítja, és Sarastro sem biztos, hogy az a bölcs és jóságos vezető/pap, akinek beállítják. Hozzá kell tennem még azt is, hogy amit egyébként Sarastro művel, az hulla ijesztő. Ott van vele egy csomó szektás, akiknek ő a főpapjuk, elrabolnak egy lányt, aztán a két szerencsétlen fiút próbára teszik, amelynek során hosszas lelki kínzásban részesítik őket. Szegények. A darab végén pedig összeadja a hősszerelmeseket, Taminót és Paminát, ami végül is tök jó húzás tőle, az Éj királynője és Monostatos pedig meghalnak, Papageno rátalált Papagenára és minden tök happy.
Tanulság, hogy a gyermekelhelyezési ügyek nem mindig egyértelműen fekete-fehérek, sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz. Nem akarok bíró lenni, annyi szent.
És hogy szerintem hogyan kellett volna végződnie a Varázsfuvolának? Elmondom. Papageno és Pamina a nagy magányosság közepette összejönnek és szerelmesek lesznek. Papageno kiállja a próbákat, Taminóval egyetemben, akinek azonban a végén csalódnia kell, mert megtudja, hogy Papageno a háta mögött összejött Paminával. Tamino ebbe kénytelen beletörődni, Sarastro pedig összeadja a szerelmeseket. Az Éj királynője és Monostatos megtámadják Sarastróék szektáját, azonban nem járnak sikerrel, mert elkapják őket, Monostatost bezárják a börtönbe, és soha többé onnan ki nem engedik. Az Éj királynője pedig leül egy hosszas beszélgetésre Sarastróval, amelynek során kibékülnek egymással, és megegyeznek, hogy tök mindegy, Pamina kivel van, hiszen úgyis elérte már a tizennyolc éves kort, és mivel összeházasodott Papagenóval, ezentúl együtt fognak lakni. Tamino pedig jobb híján összejön az Éj királynőjének egyik udvarhölgyével, vagy akkor már mindjárt mind a hárommal egyszerre, és azontúl négyen élnek vidáman együtt Sarastro és az Éj királynője közös palotájában, ahol mindannyian ugyanazon szabadkőműves páholynak a tagjai, amelynek Sarastróék a vezetői, és együtt összeesküsznek a kormányok ellen, majd amikor ez lelepleződik, mindannyiukat kivégzik a Vérmezőn. Alternatív verzió szerint Tamino, ha már nem maradt más, Papagenával jön össze, aki természetesen neki is ugyanúgy átalakul a szép fiatal lánnyá, mint Papagenónak alakult volna, és ketten élnek boldogan, és folytatnak szabadkőműves tevékenységet. Na jó, a szabadkőműves szálat ki lehetne hagyni belőle. De az emberi kapcsolatoknak szerintem leginkább így kellene alakulnia a darab végén.
A Varázsfuvola története egy kicsit (nagyon) fura, bonyolult és értelmetlen. Nyilván nem is ezért játsszák immár több mint kétszáz éve. Hanem a zene miatt. És ezzel nem is tudok vitatkozni. Mozart zseniális volt, és a Varázsfuvolának, ha a történetét nem is, de a zenéjét imádom. Kiskoromban volt egy Halász Judit CD-nk (igen, az én gyerekkoromban még CD-k voltak, jó?), amin rajta volt a Varázsfuvola sztorija, és fel voltak rá énekelve a fontosabb áriák. Rengetegszer hallgattuk, úgyhogy elmondhatom, hogy én már gyerekkorom óta Varázsfuvola-rajongó vagyok, és kívülről fújom az összes fontosabb ária szövegét. Sőt, a híres-nevezetes bosszúáriát még el is tudom énekelni, koloratúrszopránban, ahogy azt egy rendes operaénekesnőnek kell, a nyivákolással együtt, meg minden. Csodálatosan. Igazán el kéne mennem az Operába egy meghallgatásra.
Viccet félretéve, nézzétek meg a Varázsfuvolát. Mindenképpen. Ne a sztori miatt (amelynek minőségéért egyébként igazán nem lehet mást hibázatni, mint Emmanuel Schikanedert), hanem a zene miatt, mert tényleg megéri. Az Erkel színházi előadást is tudom ajánlani, ugyanúgy, ahogy szinte bármelyik másik feldolgozást, mert én, amit eddig láttam, az mind jó volt. A legfontosabb benne a zene, és ha az megvan, más nem is kell. Mozart időtállóan zseniális munkája teszi a Varázsfuvolát azzá, ami, és ha a zenei alap megvan, a minőség és a szórakozás garantált.
Mörk Márta (AKG, 9. évf.)
LIKE - értesülj az új cikkekről!
Utolsó kommentek