Szubjektív

Velem meglehetősen kevésszer történik olyan, hogy eldöntöm, megnézek egy filmet, anélkül, hogy tudnám, miről szól. Nos, a Kaliforniai álom esetében pontosan ez történt. Nem tudtam sokat a filmről, csak annyit, hogy musical, nagyon-nagyon Oscar-esélyes, mindenki az egekbe dicséri és a plakátján egy fehér inges pasas és egy sárga ruhás csajszi kalimpál egy lámpaoszlop előtt. Ennek ellenére mégis meg akartam nézni a filmet, mert láttam, hogy rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, és úgy gondoltam, egy ilyen nagy sikerű filmről nem maradhatok le.

Ezért egy szép január végi napon be is ültem anyukámmal együtt a moziba, és meg is néztem az olyan sokat hirdetett és dicsért filmet. Amikor beültem a székbe, őszintén szólva egy könnyed, táncikálós és dalolászós filmre számítottam. Ezen számításaim végül nem váltak be, de ez nem is baj.

Van egy fiatal nő, Mia (Emma Stone), aki egy hollywoodi kávéházban dolgozik, és az a nagy álma, hogy híres színésznő lesz. Aztán összetalálkozik egy fickóval, Sebastiannal (Ryan Gosling), akinek viszont az az álma, hogy híres zenész lesz. Aztán egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, és a végét meg nem mondom el.

Oké, szóval ennyi a történet nagyjából. Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy a műfaji meghatározás szerint ez egy musical, azaz a nagy részében táncolni és énekelni kéne. Nos, ez igazság szerint egyáltalán nem így van. A filmben sokkal több a beszéd, mint az énekelgetés, de szerintem jó ez így. Igen, tényleg énekelnek benne, meg zenélnek is, de közben az egész film szól is valamiről, nemcsak arról, hogy a szereplők ötperecenként csoportos tánc-, ének-, és ugrabugra-görcsöt kapnak. Nekem ez tetszett.

Ennek ellenére viszont a történet olyan iszonyatosan kiszámítható, hogy már meg sem lepődtem, amikor úgy a film háromnegyedénél kedves szerelmespárunk összeveszett egymással. Tényleg, annyira, de annyira megjósolható volt ez az esemény, hogy szerintem a hároméves gyerekeken kívül senki nem lepődött meg rajta. A végjáték már annyira nem volt megjósolható, azon egy picikét meg is lepődtem. De alapvetően a történet – a legvégét leszámítva – annyira kiszámítható, hogy gyakorlatilag akárki, aki nem is látta a filmet, el tudja mondani az egésznek a szinopszisát, pusztán az alapelemekre támaszkodva. Egy nő és egy férfi főszereplő, nagy álmokkal, Hollywoodban, akik puszta véletlenségből körülbelül háromszor futnak egymásba, aztán elkezdenek beszélgetni... na, vajon mi történik?

Aztán ott van még az is, hogy a film elméletileg a reális, fizikai, általunk megszokott valóságban játszódik, méghozzá mostanában, tehát a mai, modern világban van elhelyezve. Van viszont a filmben két momentum, amikre egyszerűen nem találtam magyarázatot. Az egyik eléggé a végén van, azt nem mondom el, a lényeg, hogy semmi értelme, a másik viszont nem akkora spoiler, szóval azt elmondom: a főhőseink egyik randevújukon ellátogatnak egy gyönyörű obszervatóriumba, ahol megszemlélik a csillagokat, megnézik a különböző tudományos kiállításokat és keringőznek. Nos, eddig rendben is lenne az egész (kivéve azt az egy dolgot, hogy mégis ki az, aki egy obszervatóriumban akar keringőzni), de aztán hirtelen jön valami furcsa, égi jel, és Mia és Sebastian váratlanul a csillagok között találják magukat. Az űrben. Ahol mégis mit csináljanak, hát persze, hogy keringőznek, majd miután kitáncolták magukat, visszatérnek a Földre. Na, erre a motívumra próbáltam magyarázatot találni nagyjából a film végéig.

Egyik lehetséges magyarázatom az volt, hogy ezt az egészet valamelyikük képzeli. De melyikük? A film egyetlen aprócska jelet sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy most ez Mia vagy Sebastian képzeletében játszódott volna le. A másik lehetséges magyarázat az volt, hogy ezt az egészet egyszerűen mind a ketten képzelték. Nos, én értem a „lelki társak” fogalmat, és nem nagyon vagyok ellenére a (néhol kicsit eltúlzottan) romantikus dolgoknak a filmekben, de hogy két embernek az agyhullámai olyan szinten egymásra hangolódjanak egyetlen este alatt, hogy mind a ketten ugyanarra a dologra gondoljanak, és ráadásul pontosan ugyanabban a pillanatban, hát ez azért szerintem kicsikét már túlzás. A harmadik magyarázatom a társas hallucináció volt, de mivel főhőseink se a randevún, se azt megelőzően nem fogyasztottak semmiféle tudatmódosító szert, ezért kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bizonyára a Foucault-inga bocsátott ki valamiféle hallucinogén szert, esetleg a Tesla-tekercs által előállított áram rázta meg véletlenül hőseinket annyira, hogy elkezdtek hallucinálni.

Jó, oké, lehet, hogy kicsit túllihegem ezt a dolgot, de engem akkor is eléggé zavart egy alapvetően a való világban játszódó filmben egy ilyen motívum (illetve kettő, de a második, ugye, az spoiler lenne).

Van viszont a filmnek (ellentétben sok más musicallel) néhány elég erős üzenete. Az egyik ilyen üzenet az, hogy ha elég sokszor próbálkozol, és soha nem adod fel, akkor egy idő után megvalósíthatod az álmodat, de csak ha tényleg keményen dolgozol, és egy lehetőséget sem hagysz ki. Ez egy remek és fontos üzenet, ráadásul inspiráló is, még ha a való életben nem is mindig van így. A másik üzenet az, hogy igenis van olyan, hogy a munkádért, a karrieredért, az álmodért, a szabadságért fel kell áldoznod a szerelmedet (még akkor is, ha a szerelmedért meg az életet áldoznád föl). Hogy nem lehet mindig minden tökéletes, van olyan, hogy választanod kell két jó dolog között, és nem mehet a kettő egyszerre. Ez is szerintem egy fontos üzenet, ami kicsit talán lelombozó, de ugyanakkor nagyon is valódi és igaz.

A film kivitelezése pedig összességében jó. Jók a dalok, a történet jól van elmesélve, a vége tényleg kicsit meglepő, a látványvilág remek, jók a színészi alakítások, és maga a környezet is hangulatos.

A Kaliforniai álom egy jó film, annak ajánlom, akinek van kedve egy romantikus, zenélős, táncolós, ugyanakkor mondanivalóval és üzenettel rendelkező filmhez. Szerintem mondjuk nem igazán érdemli meg azt a sok száz kategória-jelölést, amit kapott idén az Oscar-bizottságtól. Komolyan mondom, nem lepődnék meg, hogyha hirtelen kiderülne, hogy idén a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb animációs film, a legjobb rövidfilm és a legjobb dokumentumfilm is a Kaliforniai álom lesz. De hát Hollywood szereti Hollywoodot: ha egy film Hollywoodban készült, és ott is játszódik, akkor valószínűleg nagy sikert fog aratni a hollywoodi emberek körében.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Kaliforniai álom (La La Land, 2016, 126’)
Rendezte: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons

LIKE - értesülj az új cikkekről!