Szubjektív

Bizonyára mindenki szerette a Vidámparkban lévő nagy életet, a popcorn és a vattacukor szálló illatát, a gyerekek ujjongását, mikor a szüleik megengedik, hogy még egy kört mehessenek a hullámvasúton. De ennek immáron vége, vége a vattacukornak, a gyerekek zsibongásának, vége a Vidámparknak.

Bizonyára mindenki hallott arról, hogy bezárják vagy átköltöztetik a vidámparkot jelenlegi helyéről. Miért? A válasz erre elég egyszerű: túl drága fenntartani, kevés a látogató, régiek vagy felújításra szorulnak a játékok, és még sorolhatnám a megannyi problémát, ami a vesztét előidézte.

A Vidámpark egyszerűen csődbe ment, évente 50-150 millió forint tulajdonosi támogatásra van szüksége ahhoz, hogy a mostani színvonalat tudja tartani, pedig lássuk be, ez a színvonal most nem olyan magas.

A Vidámpark helyére az Állatkert fog költözni, és valószínű, hogy használatba fogja venni az olyan dolgokat, amiket nem lehet onnan elvinni, mert műemlékek – mint például az Óriáskerék, a Barlangvasút, a fa Hullámvasút, a Körhinta.

A Vidámpark valószínűleg a városon kívül fogja újra várni a vendégeit.

Gálosi Tamás (AKG, 8. évf.)

fotó: Reiser Balázs

10 perc távirányító-keresés után végre elégedetten huppanok le a fotelbe. Megnyomom a bekapcsoló gombot, hiszen ma jó filmet adnak. De a képernyőn nem a várva várt filmet, hanem valami egészen mást látok. Természetesen reklámot.

A fenti helyzet gondolom mindenkinek ismerős, hiszen általában ez történik, ha bekapcsoljuk a tévét. Minimum 10 percnyi agymosás, ami olyan, mintha soha nem lenne vége.

Na de tulajdonképpen mi az a Bifidus ActiRegularis? Nem tudom, de mióta az eszemet tudom, azt hallgatom, hogy nagyon jót fog nekem tenni. És én mindig csak azon gondolkodom, hogy mi is az. A terméket népszerűsítette már művésznő, volt olyan verzió, ahol egy egész áruház volt megrakva a reklámozott joghurttal, láttam már meggyötört családanyákat, akik iszonyú rövid alatt hihetetlen sok súlyfeleslegtől szabadultak meg, mert csak zöld dobozos joghurton éltek, újabban pedig egy zöld zoknibáb, pocak visítozik, hogy nem törődöm vele eleget. Be kell valljam, életemben nem nagyon ettem még belőle, de úgy érzem, valahogy eléldegélek nélküle.

Aztán persze az elmaradhatatlan gyógyszerreklámok. Mindig büszkeséggel tölt, el mennyi okos gyógyszerész van a világban, hiszen szinte hetente találnak föl újabb és újabb fájdalom, haspuffadás és prosztatamegnagyobbodás elleni csodaszert. Egyre jobb és jobb, ott hat, ahol kell, és mindig gyorsabban hat, mint riválisai.

Egy 10 perces reklámblokk alatt legalább három különböző bankban támad kedvem számlát nyitni. Merthogy ugye minél több a kamat, annál jobb. Persze az sem hátrány, ha az alkalmazottak kedvesek, a számlanyitás ingyenes, és az sem baj, ha menő, általam választott képet rakathatok a bankkártyámra. Persze ha van pénzem, akkor elképzelhetetlenül alacsony kamattal hitelt is szerezhetek, amiből aztán autót, lakást vehetek, vagy éppen elmehetek nyaralni valami egzotikus szigetre.

Boltba járhatnék akár hat helyre is, mert valahol mindig hihetetlenül akciós valami, amit feltétlenül meg kell vennem, különben nagyon rossz lesz nekem. Aztán otthon nem fér be a hűtőbe a sok akciós termék. Na de hát olyan alacsony áron volt minden.

Ja, és persze mindezért ugye többet fizettem, pedig kevesebb csatornám van, mint kéne. Ezért rögtön áttérhetek a (figyelem) ingyenes HD tévézésre. És akkor Rudolf Péter borjúlábforgatása és időjárás-jelentése számomra érdektelenné válik. Pedig ezen a reklámon tényleg nagyon jól szórakoztam.

Jé, hogy elröppent ez a 10 perc, már kezdődik is a film. Tadadadam, főcím előtti kis ízelítő, már izgalmamban levegőt se nagyon veszek, várom, hogy végre felbukkanjanak a menő betűk, amik a film igazi kezdetét jelentik, és hogy a sarokban megjelenjen a főszereplő és a rendező neve, amikor egyszer csak… REKLÁMBLOKK.

Gálosi Dóri (AKG, 9. évf.)

Ja, hogy te még nem is hallottál az Incarceronról? Ez egy olyan fantasy regény, amit ha egyszer a kezedbe veszel, nem tudod majd letenni, csak ha már kiolvastad. Utána napokig gondolkozol, és fantáziálsz, hogy mi lesz a folytatásban.

Ez a könyv egy olyan világban játszódik, melyben mindenkinek követnie kell a Protokollt, azaz beköszönt az örökké tartó 17. század, amiben csak a gazdagok élvezhetik a modern technikát. Ők is csak titokban.

Itt él egy lány, aki nemsokára királynő lesz egy érdekházasság révén. Vőlegénye egy műveletlen, modortalan, ellenszenves koronaherceg. A lány neve Claudia, és ő az Igazgató lánya.

Egy másik világban, egy rablóbanda harcosaként él egy fiú, a neve Finn, aki látja a csillagokat, ez pedig különleges képesség az Incarceronban. Életét látomások keserítik meg.

Sorsuk ugyanaz: mindketten béklyóban élnek saját világukban, az Incarceronon kívül és belül. Egy véletlen folytán párhuzamos történetük egybefonódik, megtalálják a kommunikációs eszközt a két világ között. De ez mégsem egy rózsaszín love story. Cselszövések, sötét titkok hálójába keveredik az olvasó, miközben tövig rágja körmeit az izgalomtól.

De mi is az az Incarceron? Egy hatalmas, misztikus börtön, amibe az emberiség söpredékét zárták évszázadokkal ezelőtt, azóta senki sem jutott ki belőle, és senki sem ment be… vagy mégis? Hollétét csak az Igazgató ismeri. „Ez a Börtön eleven, él. Kegyetlen és közönyös, Finn pedig ott van benne”, és ki akar jutni!

És hogy mi a jó hír? Hát, hogy idén jön végre a folytatás! Catherine Fisher regényének második része, a Sapphique még karácsony előtt megjelenik magyarul is.

A másik jó hír, hogy a sztoriból filmet is készítenek 2013-ra. A főszerepeket csupa olyan híres színész játssza majd, mint Emma Watson, a Harry Potterből és Taylor Lautner, a Twilight sagából. Szóval jövőre még a csapból is ez fog folyni. Még mielőtt divatfilmmé válna, olvasd el a regényt, ne a filmből váljon híressé a könyv!

Bődey Julcsi (AKG, 8. évf.)

Catherine Fisher: Incarceron
Pongrác Kiadó, 2011, 237 o.

Amikor egy éve úgy döntöttem, vegetáriánus leszek, még nem tudtam, hogy milyen nehéz dolgom lesz akkor, ha gyorsan szeretnék enni valamit a városban. Értekezés egy lehetetlen vállalkozásról.

Régen, ha megéheztem, csak beugrottam egy gyorsétterembe, és vettem egy hamburgert vagy egy salátát. Persze erre rá lehet vágni, hogy salátát, azt most is tudok enni, hisz abban csak zöldség van. Elvileg ez így is van, de a gyorséttermekben már nem salátát adnak egy kis hússal, amit, ha nagyon akarok, ki tudok piszkálni, hanem húst adnak egy kis salátával. És bizony csirke nélkül az egésznek nincs is jó íze. Szóval marad a sült krumpli, de ha igazán éhes vagy, azzal nem lehet jóllakni. Kiesett a KFC, a Burger King, a McDonald’s.

Mióta Subway van Magyarországon, egyre több embert látni az étteremlánc szendvicsével a kezében mászkálni. Múltkor én is gondoltam egyet, és vettem egy paradicsomos-mozzarellás szendvicset. Amikor beleharaptam, a szendvics fele szétmorzsálódott, olyan száraz volt. Szóval még egy éttermet kilőhettem.

A következő állomás egy olyan a kínai gyorsétterem, amilyen minden sarkon akad. Barátaim fél perc alatt választanak, én meg csak álldogálok a pult előtt, és próbálom kikerülni azt, ami végül úgyis az aznapi ebédem lesz. A tofut. Lehet salátában, sülve, főve vagy zöldségekkel, nincs már olyan gyorséttermi variációja, amit ne próbáltam volna még ki.

Valamiben viszont minden elveszett vegetáriánus bízhat: az arab, a görög, a török, az indai éttermekben. Míg a többiek elvannak a gyrosukkal, addig én csillogó szemmel nézem a falafelt, a padlizsán különböző variációit és a tésztasalátákat. És végül még jól is lakom.

Tudom, válogatós vagyok, nem könnyű velem. De egyre több és több ember dönt úgy, hogy azt az életmódot választja, amit én is. És ezeknek az embereknek nem lesz könnyű dolga, ha minden marad úgy, ahogy most van. Egyre több vegetáriánus étterem található a városban, de oda meg a megrögzött húsevő barátok miatt nem lehet beülni. Az éttermeknek meg kéne találni a kompromisszumos megoldást, és legalább egy-két húsmentes ételt fölrakni az étlapra. Hisz egyre nagyobb az igény a vegetáriánus ételekre.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Vega a táborban

Ha arról kérdeztek, milyen vegetáriánusként a többiekkel együtt enni a táborokban, mindenképpen azt mondanám rá, hogy furcsa.

A nyitótábor egyik reggelén épp reggelihez állok sorba, amikor elfog a félelem. „Nekem most kaját kell kérnem, ami más, mint a többieké. Mi lesz, ha elkezdenek kérdezősködni?” A kérdések gyorsan törlődnek az agyamból, én következem a sorban: „Kérném a vegetáriánus reggelit!” – mondom halkan, mire a pult mögött álló hölgy kb. 120 decibeles hangerővel hátrakiabál, hogy: „Itt van az egyik vega!” Csendben a helyemre ballagok, a tekintetek pedig rám szegeződnek. „Te meg miért eszel mást?“ Én igyekszem válaszolni a kérdésekre, miközben a rántott sajtból is próbálok enni. Valahogy így néz ki nálam egy tábori étkezés. Eleinte furcsa volt elkülönülni a többiektől, de már megszoktam, hogy mindenki bámul a tányéromra, és megpróbálja kitalálni az okot, ami miatt nekem más van az asztalon. Innen üzenem tehát mindenkinek, hogy nem vagyok sem allergiás, sem különc! Egyszerűen csak vega.

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Valahogy mindenkinek mostanság jut eszébe, hogy az egyszerű geometriai formák mennyire menők. Az olimpiai játékokhoz közeledve pedig radikális arculatváltozáson ment át közünk médiája, szintén ezt az irányvonalat követve.

Még a nyár második felében hatalmas „performansszal” melegítették elő az MTVA székházban ezt az átalakulást. Ezzel együtt ígéretet tettek a vezetők, hogy nevéhez méltóan a közmédia olyannyira a közt fogja szolgálni, hogy már-már – sőt teljesen – közösségi lesz.

Remek ötlet, értelmes is, összedobták a Dunát, a Magyar Rádiót, az MTI-t meg a Magyar Televíziót már régebben, egységesíteni simán lehet. Azonban szerintem lehet ezt igényesebben, kreatívabban is, és az egész egy rossz szájízt hagyott maga után.

Az új logókon és a képi világon simán túl lehet tenni magunkat, azonban nem kell doktorival rendelkezni ahhoz, hogy meglássuk, hogy az mr2.hu és az mtv.hu weboldalában az egységes design egyetlen eleme a hihetetlenül ronda fejléc, mi több, még a felbontásában se egyezik a két oldal. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nincsenek még következetesen használva az új design-elemek, ezek tettenérhetőek egy kis böngészés után bármelyik oldalon.

A közösségi médiává válás jeleit pedig nem igazán látom, semmi Facebook, Twitter, lájkolgatós dolog nincsen nagyon, és a reklámblokkokba sehol sem tudom feltenni a fényképem. Hozzáteszem, emiatt vagyok a legkevésbé szomorú.

Halpern Bence Márk (12. évf.)

Viktóriának sikerült

Idén szeptemberben rendezték meg az Ernst 100 utcafesztivált. Azért éppen most, mert ebben az évben ünnepelte 100. születésnapját az Ernst Múzeum.

A szeptember 15-16-ára eső hétvégén performanszokkal, koncertekkel, az aktuális kiállításon történő tárlatvezetésekkel (a kínai Aj Vej-vej New Yorkról készült képeit bemutatva) valamint egyéb programokkal ünnepelték ezt a neves eseményt. Az egyik legnépszerűbb programnak az irodalmi felolvasás bizonyult, amelynek témája a múzeum névadója, Ernst Lajos volt.

Ernst Lajos 1872-ben született egy kereskedőcsaládban.

A kor hagyományával ellentétben Ernst nem vitte tovább apja vállalkozását, hanem valami olyat tett, amire addig Magyarországon nem sok példa volt: vagyonát a művészetre, a műgyűjtésre fordította. (Más megközelítésben talán azt is mondhatnánk erre: elherdálta mindenét.) Magyarországon Ernst Lajos volt az egyik első, mai értelemben vett igazi műgyűjtő. 1894-ben megalapította a Nemzeti Szalont, aminek 1901-1909. között az igazgatója volt. 1912-ben létrehozta a máig nagy népszerűségnek örvendő képzőművészeti múzeumot, amelyet róla neveztek el. Minden pénzét műalkotások vásárlására fordította, aminek következtében elszegényedett, s az egész gyűjteménye jelzálog alá került. Ezt pedig nem bírta elviselni: 1937 tavaszán öngyilkos lett.

Mit üzen nekünk ma Ernst Lajos életútja? Netán azt, hogy érdemes a művészetért mindenünket feláldozni? Követendő, követhető az ő példája? Aligha. Egyvalami azért mégiscsak bizonyos: személyében olyan különc gyűjtővel büszkélkedhetünk, aki semmit sem sajnált feláldozni a művészetért, s aki nélkül ma minden bizonnyal más lenne a magyar művészet története. Vajon élnek-e még köztünk efféle mindenre elszánt művészetrajongók?

Gulyás Ábel (9. évf.)

Halloween... Leülök a számítógépem elé, és bepötyögöm ezt az egyszerű szót a Google-ba. Erre temérdek találatot dob ki, a blogtól az elektronikus szakácskönyveken át a jelmezkölcsönzésekig. Na de tulajdonképpen mi is ez? Minek az ünnepe? Milyen programokat érdemes ezen a napon csinálni?

Először is, hogy mindenkinek tiszta legyen, hogy mi van október 31-én: a Halloween egy ősi kelta hagyományból kialakult ünnep, amit a boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek tiszteletére tartanak.

Az ünnepre érdemes programokat szervezni barátokkal, de lehet akár családdal is.

Halloween Fesztivál, Budapest, 2012. október 31.

Tök, smink és jelmezverseny a Vörösmarty téren. Akár csak rögtönzött alufóliaemberként elmenni is jó lehet, ha az ember barátokkal megy. Kipróbálni mindenképpen érdemes, akár csak a téren való átsétálás erejéig is. Bár még nekem nincs személyes tapasztalatom, de ismerőseimtől hallottam, hogy megéri kimenni.

Egy saját rendezésű parti sem rossz ötlet, főképp, ha átböngészel előtte pár netes oldalt – hidd el, ezeknek a megszervezése is jó program.

Ha inkább otthon maradnál, ajánlom a következő filmet és pár szórakoztató elfoglaltságot.

Tim Burton: A halott menyasszony

Szórakoztató animációs film egy képzeletbeli kisvárosban játszódó érdekházasságról. Victor – a főszereplő – az esküvő előtti próbán még az esküt sem tudja baki nélkül elmondani. Így hát éjfél körül kimegy gyakorolni az erdőbe, ahol mindent pontosan és hibátlanul meg tud csinálni, még a gyűrűt is felhúzza egy kéznek tűnő ágra. De pár másodperccel később kiderül, hogy az nem is csak egy ág volt... A film nekem tetszett. Sajátos humora megnevettetett, képi világa elámított, a betétdalai szórakoztattak. Ajánlom minden 12 év fölötti szórakozásra vágyó embernek.

Böszörményi Gyula: 9... 8... 7...

Ez az érdekfeszítő könyv 2007-től a mai napig játszódik Budapesten, ahol nincs minden rendben... Az egész várost démonok szállták meg az emberek engedélyével. Akik egyedül értik és látják a helyzetet, az úgynevezett „gruftik”. Ők tiltakoznak is minden nemű és fajtájú démon elfogadása ellen. A könyv gondolati világa bámulatos, elragadó, érdekfeszítő, de ha aludni akarsz, nem ajánlom esti olvasásra.

Karamellás alma

Na és ki ne ismerné a híres halloweeni karamellás almát? Ha el is szeretnéd készíteni, akkor csak olvass tovább.

Hozzávalók:

• 6 db közepes alma
• 500 g cukor
• 200 ml víz
• 125 ml kukoricaszirup vagy méz
• piros színezék
• vaj a papírhoz

Elkészítés:

A cukrot, vizet, szirupot/mézet és a színezéket egy közepes méretű, de magasabb lábosba tesszük, közepes lángon karamellizálni kezdjük.

Ha van cukorhőmérőnk, az nagyon jó, 150 fokig kell melegíteni a karamellt. Ha nincs, akkor ez kb. 25 perc.

Az almákat megmossuk, és erős pálcikákat szúrunk beléjük középig.

Mikor elértük a megfelelő hőfokot, azonnal levesszük a tűzről a lábost, és óvatosan beleforgatjuk az almákat, majd megvajazott sütőpapírra helyezzük őket.

Mikor kihűlt, ehetjük.

Nánai-Szűcs Dóra (AKG, 8. évf.)

A Metro 2033 egy nem túl távoli jövőben játszódó történet, egy apokalipszisről és az utána történő eseményekről szól. A helyszín Moszkva, mintegy 20 évvel az utolsó háború után. A háború alatt az atomfegyverekkel rendelkező nemzetek kilőtték egymásra rakétáikat, ezzel teljesen élhetetlenné változtatva a felszínt. A néhány ezer moszkvai túlélő a metróban keresett menedéket. A metró-civilizáció elkezdett fejlődni, és kisebb államok alakultak ki benne – más és más ideológiával és rendszerrel.

Ez a történet egy állomáson kezdődik, mégpedig a VDNH-n, egy határállomáson. Ezt az állomást a „Fekete” névre hallgató szörnyek veszélyeztetik. Egy fiatal férfi, Artyom ezen az állomáson nőtt fel, ám még a felszínen született. Egy nap látogató érkezik az állomásukra, és megbízza Artyomot egy nehéz feladattal. Útja alatt Artyom sok emberrel ismerkedik meg, izgalmas és félelmetes kalandokba is keveredik, feladata pedig az, hogy megvédje a Metrót, és talán az itt élőket is a pusztulástól.

A könyv maga igen izgalmas és ijesztő olvasmány is, végig feszültség alatt tartja az olvasót – ajánlani azoknak tudnám, akik szeretik az ijesztő és izgalmas könyveket.

Tóth Artúr (8. évf.)

Dmitry Glukhovsky: Metro 2033 (Európa Könyvkiadó, 2011, 437 o.)

Remek kezdeményezés, mégis több sebből vérzik az immár nyolcadik alkalommal megrendezett Kutatók Éjszakája. A különböző kutatóegyetemek és intézetek változatosabbnál változatosabb programokkal készültek erre az éjszakára, gyakran az adott egyetem legfrissebb kutatási eredményeit prezentálják. Ezen a napon mindenki találhat valami olyan programot, ami érdekli.

Már tavaly is volt szerencsém részt venni egy előadáson, de idén kicsit nagyobb felkészüléssel vágtam neki az éjszakának, útvonaltervezéssel és elemózsiával felszerelkezve. Két kutatóegyetem előadását látogattam meg a Semmelweis és a Pázmány épületeiben. Mindenkinek ajánlom, hogy próbáljon meg eljutni jövőre erre a rendezvényre, mert érdemes.

Azok viszont, akik komolyan gondolják, hogy ellátogatnak, csodát azért ne várjanak. A szervezés – bár ez egy ekkora kaliberű program esetén érthető – kicsit összeszedetlen. Rengeteg program igényel előzetes regisztrációt, de furamód nincs semmilyen ellenőrzés, így rendszeresen négyszer annyi ember jelenik meg, mint amennyi egyébként a program kapacitása. A programok gyakran később kezdődnek, és egy félórásnak hirdetett program két óráig is eltarthat, így ember legyen a talpán, aki meg tud szervezni egy jó menetrendet az éjszakára.

Az előadások nagy tanulsága egységesen és örökérvényűen az volt, hogy nincs elég pénze senkinek. Szomorú volt hallgatni a sokadik előadáson is, hogy mit lehetne csinálni – de nem csinálják, mert az egyetem nem engedi vagy nincs rá erőforrás. Pedig itt olyan életminőséget nagyban javító dolgokról van szó, mint egy robotsebészeti beavatkozáshoz szükséges készülék vagy egy művégtag. Az külön ironikus, hogy ilyen készülék már viszonylag régóta létezik, már a rendszerváltás előtt is végeztek távsebészeti beavatkozásokat, azonban nálunk erre esély sincs, hiszen ezek milliós nagyságrendű beruházások.

Szomorú vagyok, mert remek ötleteket mutatnak be ezeken az előadásokon, mégse tudják megvalósítani őket. Mindenkinek ajánlom ettől függetlenül, hogy jövőre látogasson el valamelyik kutatóegyetem előadására – olyan színvonalú előadásokról van szó, amik szerintem a pályaválasztásban is meghatározóak lehetnek.

Halpern Bence Márk (AKG, 12. évf.)

fotó: kutatokejszakaja.hu

Öregek, de még mindig lövöldöznek. Az új Expendables filmben jól ismert arcokkal találkozhatunk. Stallone, Statham, Schwarzenegger, Chuck Norris és egy fiatal harcos fog össze a zsarnok Van Damme ellen.

Az első rész mindig a legjobb, ez alól nincs kivétel. Még az igazi akcióhősök is tudnak egy kevésbé izgalmas filmet összehozni. Bár az újabb filmben minden megvolt, nekem egy kicsit mégis unalmas volt. Sok lassú, filózós rész volt a filmben, és emellé nem tudtak annyi lövöldözést rakni, hogy ez izgalmasabbá tegye. Igen, igaz, hogy van benne egy igen szomorú rész, de ennek nem kellett volna kihatnia a film többi részére. Viccekből és beszólásokból sem volt hiány, de poénokkal nem lehet kitölteni másfél órát. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de Stallone már nem a régi – bár elismerésem, mert 60 fölött nem sokan képesek egy ilyen filmre. Véleményem szerint a filmet meg kell nézni, mert ismert, kedvelt arcok vannak benne, de mégsem ez az év legjobb filmje.

Szabó Borbála (9. évf.)

A feláldozhatók 2 (The Expendables 2, 2012, 102’)
Rendezte: Simon West
Szereplők (a fentieken túl): Bruce Willis, Jet Li, Liam Hemsworth