Ha azt mondom, Párizs, szinte mindenkinek a csillogás, a művészet, a tökéletesség ugrik be. A világ közepe! Ezért aztán szerencsésnek éreztem magam, hogy a családommal most éppen ide utaztunk el néhány napra, töltekezni.
Ám ahhoz képest, amire számítottam, óriásit kellett csalódnom a megérkezéskor: a szépségnek és a csillogásnak pont az ellentéte fogadott. Pedig Párizsnak még csak nem is a legrosszabb negyedében foglaltunk szállást – utolsó pillanatban, kapkodva persze. Ami fogadott: tülkölő kocsik, bűzös, szemetes, sötét utcák. Az autóból kiszállva, bevallom, azt éreztem, Párizs igencsak messze van Budapesttől, lám, ezerszer jobb és kulturáltabb az a világ, ahonnan én jövök. A lepukkant szálloda, ahol laktunk, sem tudott meggyőzni ennek az ellenkezőjéről: sem a picike szobák, sem a kopott bútorok, sem a kétszemélyes szűk lift. Legszívesebben mentem volna haza rögtön.
Másnap reggel a metrókocsi, amire felszálltunk, nem akart elindulni. Miközben a metróban vártunk, és egymással beszélgettünk, egy idős fekete úr lépett oda hozzánk, és a következőt mondta magyarul: „Pardon, nem ez a kocsi fog indulni, hanem majd a másik oldalról az, ami mindjárt beérkezik”. Na, ezen az egy mondaton teljesen ledöbbentünk. Nem éppen szokványos jelenség egy idegen országban egy feketétől magyar szót hallani. Ugyanabban a megállóban szálltunk le, ahol ez a kedves ember, akitől útközben megtudtuk, hogy a felesége magyar, ő maga pedig 30 évvel ezelőtt Magyarországon tanult, a „csodálatos” Budapesten.
A belvárosba megérkezve aztán be kellett látnom, hogy mégiscsak igaz minden szó, amit Párizsról valaha leírtak, és nem csal meg az emlékezetem sem: valóban olyan zseniális ez a hely, mint ahogyan kisgyermekkoromból, amikor először jártam itt, megmaradt bennem. A Grand Palais-ben megnéztük Edward Hopper, a nagy amerikai festő kiállítását, utána a sugárutak palotái között sétálgattunk, este pedig elmentünk Gilad Hekselman New York-i jazz-gitáros koncertjére egy picike, ám annál rangosabb jazz-bárba (Sunset Sunside). Jó kis nap volt! Másnap délelőtt elsétáltunk a Sacré-Coeur épületéhez, gyönyörködtünk a város feletti panorámában, ebéd után hatalmasat sétáltunk a Szajna parton.
Délután betértünk az Orangerie pavilonba, ahol megnéztük Monet híres tavirózsás freskóit. S mivel a Pompidou Központ, a világ egyik legjelentősebb kortárs képzőművészeti múzeuma még este is nyitva tartott, hát a nap zárásaként oda is beugrottunk, ahol többek között egy kolozsvári művész, Mircea Cantor kiállítását néztük meg, akinek művei nemrég Budapesten is láthatóak voltak.
Mircea Cantor
Ez a két sűrű nap igazi kultúrsokk volt: akár a művészeti élményekre, akár az építészeti csodákra gondolok, de még inkább, ha eszembe idézem azt a multikulturális, ronda negyedet, amit a kései szállásfoglalásunk révén volt szerencsénk megismerni. Párizs nemcsak a csillogást mutatta meg tehát ez alatt a rövid idő alatt magából, hanem egy másik, sötétebb oldalát is. És ettől érzem én azt, hogy ez a párizsi út egészen rendkívüli volt.
Gulyás Ábel (9. évf.)
LIKE, ha tetszett!
Az őszi szünetben öt napot Madridban töltöttem a családommal. Ha egy szóban kellene meghatároznom Madrid lényegét, az a szó az életvidámság lehetne. Hajnalig pörög az élet, sül a churros, szeletelik a sonkát. Nehéz röviden összefoglalni Madridot, ezért csak néhány emlékezetes pillanatot osztok meg veletek.
Szeretném leszögezni, hogy én nagyon vártam ezt a filmet. Nem azért, mert szeretem vagy ilyesmi, hanem azért, mert kíváncsi voltam, hogy mit csináltak az utolsó könyvből. Amikor elkezdődött a film, már tudtam, hogy az nem lesz a kedvencem. Csak a stáblista ment, de már az is giccses és béna volt. Aztán, ahogy teltek a percek, egyre jobban meggyőződtem arról, hogy jogosak voltak a félelmeim. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az az volt, hogy nem bírtak betenni a filmbe egy élő kisbabát. Tényleg nem értem, hogy miért nem lehetett szerezni egy gyermeket, más filmekben ez nem okoz problémát – nem vették észre, hogy egy animált baba nem illik egy ilyen filmbe? Ezek után azon borultam ki, hogy mennyire nem tudnak színészkedni a szereplők. Eddig se láthattunk Kristen Stewarttól nagy színészi alakítást, de ez a film biztosított arról, hogy ennek a nőnek nincs arcmimikája. Ettől a két dologtól a film röhejessé válik, amire meg rátesz egy lapáttal az is, hogy a végén egy jövőbeli képen látjuk, ahogy Bella lánya, Renesmee és Jacob boldogan sétálnak a tengerparton. Végezetül pedig annyit, hogy mindenki nézze meg, csak hogy röhögjön egy jót!
A koncert kezdetén úgy éreztem, hogy a sokak által bírált Unsustainable című számot a trió csakis azért írhatta, hogy a fellépéseiken a drámai belépő alá tökéletes legyen a zenei aláfestés. A dalválasztásokba nem lehet belekötni, az új lemez pont elég szerepet kapott az est folyamán, a régebbi számok közül pedig az együttes legsikeresebb dalai szóltak. Remek volt hallani az első lemezről a Sunburnt, de a közönség a többi elhangzott számot is óriási ovációval fogadta.
– Alaptartás! Billentyűzetek az asztal szélére! – ha ezt hallod, biztosra veheted, hogy éppen a földszinti gépteremben próbálnak meg megismertetni a tízujjas gépelés alapvető fortélyaival. Az évfolyam közvéleménye azonnal két álláspontra osztódott, amint megjelent ez az eddig nálunk nem létező tanóra: az évfolyam egyik fele igyekszik megtanulni, mert értelmesnek tartja, a másik fele azonban ellenáll. Ha engem kérdeznétek, én az évfolyam első felébe tartozom. A miértre adott válaszom pedig a következő lenne: „ha belegondolsz, hányféle munkahelyen lehet még szükséged a gyors adatbevitelre vagy levélírásra, meg fogod még hálálni, hogy ezzel töltötted az időd.” Szerencsére akad egy segítőnk is: a tanárnőnk, Rácz Hajni (aki egyébként a gépírástankönyvünket is írta) néha szigorúan, de alapvetően kedvesen próbálja megmutatni, hol hibáztunk és min kell még javítanunk. Szóval az alsóbb évfolyamosoknak üzenem, hogy ne féljenek a gépírástól, mert gyorsan túl fognak esni a nehezén!
Szerda délután csibe helyett lementünk a színházterembe megnézni az erdélyi vendégdiákok színdarabját. A címe az, hogy A dzsungel könyve – énekelnek és táncolnak benne. A patrónusok mondták, hogy viselkedjünk jól, ezért beültünk a piros székekbe, és néztük a színpadon felállított díszletet, ami úgy nézett ki, mint egy igazi dzsungel. Látszott rajta, hogy valaki sokat dolgozott rajta. Az előadás nagyon jó volt, a színészek igazi profiként táncoltak és énekeltek, a dalokat a nézőtéren ülők közül egy csomóan ismerték kiskorukból, ennek nagyon örültek, és énekelték ők is a szöveget. Az elején az egyik farkas nekiment egy fának, szerintem nem direkt, leesett szegénynek a feje, de alatta ugye volt egy igazi emberfej, szóval nem volt olyan gáz. Az előadás nagyon hosszú volt, a fele zene, amire az összes dzsungellakó együtt táncolt. Ezekről az indiai dzsungelállatokról azt kell tudni, hogy olyanok, mintha emberek lennének, tudnak beszélni, meg két lábon járni, meg minden. A főszereplő egy ember, de ő meg olyan, mint egy farkas.
Komolyan mondom, nem értem ezt az egészet... Mint egy igazi színházban, jelmezeket hordtak, sőt, nagyon sok jelmezt, majdnem minden jelenthez másikat. Voltak színes anyagokból varrt ruhák az indiai kislányoknak, csillogó kezeslábasa a kígyónak (aki végig sziszegett). A legszomorúbb rész az volt, amikor Balu, az öreg medve meghalt, de persze mielőtt eltávozott, még énekelt egy kicsit. Az élet ment tovább, és még szerencsére vidám dolgok is történtek. A patrónusaink biztosan örültek, hogy rendesen viselkedtünk, bár a nézők száma az utolsó negyedórában valamelyest csökkent (ez biztosan csak azért történt, mert rosszul érintette a közönséget a maci halála, ezért kellett levegőzniük egyet). A következő két napon néha hallottam, hogy valaki dúdolja valamelyik dalocskát, és újra eszembe jutottak a dzsungel törvényei. Az utána következő napokban lehet, hogy néha valaki dúdolta a dallamokat, de ez nem biztos, mert hétvége volt, és akkor semmit sem lehet biztosan tudni.
Sok mindent tudok mondani a filmről, csak azt nem, hogy rossz. Inkább azt mondom, hogy remek, izgalmas, humoros, de legfőképpen: magával ragad.
És azzal a rengeteg angol tanárral, akik így fölöslegessé válnak, mi lesz? Honnan szereznek egy egész országra elegendő német tanárt? Ha a fölöslegessé vált nyelvtanárokat gyorsan átképzik, mivel jó részük még nem tud németül, majd úgy fognak tanítani, hogy csak pár leckével lesznek előrébb az anyagban, mint az osztály. (Ilyet hallottam már valahol…)
Ha valaki volt mostanában moziban, és esetleg látta A holló című filmet, annak lehet fogalma arról, kicsoda is Edgar Allen Poe. A többség a krimi atyjaként tartja számon – mint aki pompás és izgalmakban gazdag novellákat vetett papírra –, pedig a romantikus irodalom is sokat köszönhet neki.
Utolsó kommentek