Szubjektív

Az Örökség egy olyan könyv, ami az elképesztő hossza ellenére letehetetlen. Talán azért, mert jó, talán azért, mert befejezése egy 4 köteten keresztül tartó utazásnak.

Bár imádok olvasni, amikor megláttam a sorozat első kötetét, egy kicsit megszeppentem. Több mint 500 oldal fantasy még egy magamfajta könyvmolynak sem kevés. Be kell valljam, habár tetszett, egy fél évig még rá sem bírtam nézni a második részre. Aztán amikor végre rávettem magam, a második és a harmadik kötetet olyan gyorsan olvastam el, hogy szerintem egyéni rekordot állítottam fel. Aztán következett a kínkeserves várakozás a negyedik (és egyben befejező) részre.

Az eredetileg 2011 elejére beígért könyv végül 2012 karácsonyára került a magyar boltok polcaira. Amint megkaparintottam, a 900 oldal nem is tűnt olyan soknak. Hiszen rögtön arra gondoltam, ha ennek vége, akkor nincs tovább. Amikor belekezdtem, azonnal rájöttem, hogy ezt a könyvet nem fogom tudni letenni. Magával ragadott a történet, és nagyon kíváncsi lettem, milyen sorsot szánt az író a karaktereinek. Az első 700 oldal fantasztikus volt: izgalmas, pergő csatajelentek, néha egy kis szerelem, titkok és varázslat. Nem maradhattak ki a tündék, a mindenre elszánt főgonosz és a jók oldaláról a különleges személyiségek sem. Néha még etikai kérdéseket is feszegetett: tényleg rossz-e a rossz és biztos jó-e a jó.

Aztán a lezárás nekem egy kicsit csalódást keltő volt. Valahogy úgy éreztem, nem volt meg benne az a részletesség, ami a könyvet eddig jellemezte. Talán még azt is mondhatom rá, hogy kicsit kiszámítható lett. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fantasztikus, váratlan fordulatokban bővelkedő könyvnek ennyire szokványos befejezése lesz.

Összegezve viszont azt kell mondanom, hogy ez egy olyan könyv, amit kár lett volna kihagyni. Mert amíg olvasod, addig imádod, utána meg mérges vagy, hogy nincs tovább.

 Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Christopher Paolini: Az örökség 4. (2012, 938 o.)
Európa Könyvkiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Utóbbi időkben már kezdtem hiányolni a nagy sikercímek mellől a tipikus könnyű, de szórakoztató amerikai filmeket. A maflás egy olyan film, amelyet karácsony környékén bátran levetíthetne bármelyik tévécsatorna. Nincs komoly történeti szál, nehéz elveszíteni a fonalat, ki lehet menni pattogatott kukoricáért a konyhába, miközben megy, tökéletes esti szórakozás.

A történet Scott Vossról szól, aki középiskolai biológiatanár. Valaha az év tanára volt, mostanra azonban egy középkorú, munkájába belefásult tanár lett, aki minden nap késik az órájáról. Iskolájának gazdasági helyzete nem túl rózsás, és úgy tűnik, hogy fel fogják oszlatni többek között a zene szakkört is. Scott – hirtelen érzelmi döntéstől vezérelve – úgy dönt, ezt nem hagyja, és összeszed több tízezer dollárt azért, hogy megmentse az iskolát.

Ott, ahol extra pénzkereseti forrásként állampolgári ismereteket tanít, megismerkedik Nikóval és az MMA sporttal. Amikor meghallja, hogy a legjobbak már a vereségért is tízezer dollárt kapnak, azonnal megkéri Nikót, hogy avassa be a sport fortélyaiba, aki először ugyan vonakodik, de aztán beleegyezik.

A maflás mindezek mellett egy nagyon pozitív kisugárzású film. A főszereplő jótékonykodásával a jelleme is fejlődik és a szerelmi élete is jobbra fordul. Munkatársai jobban megbecsülik és újra a régi hévvel tanít az óráin. A maflás egy jó film akkor, ha tipikus péntek esti szórakoztató filmet keresünk.

Halpern Bence (12. évf.)

A maflás (Here Comes the Boom, 2012, 105')
Rendezte: Frank Coraci
Szereplők: Kevin James, Salma Hayek, Henry Winkler

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egyre gyakrabban futhatunk össze olyan képekkel, amelyeken bizonyos számú lájkért cserébe ígér valamit a feltöltő – sokszor csak fogadásból vagy játékból. Azonban elsőre nem is gondolnánk, hogy a hasonló gyűjtőakciók célja nem csak a 15 perc hírnév, hanem akár egy több millió forintos üzlet is lehet.

„Ki fog ilyen hülyeséget lájkolni?” – futott át az agyamon a gondolat, amikor először megláttam a norvég fiú képét a Facebook üzenőfalamon. Majd gyorsan vetettem egy pillantást a számlálóra, amely akkor 1,2 millión állt. Rögtön elkezdtem tűnődni azon, hogyan lesz valaki hirtelen ennyire ismert. Eszembe jutott, hogy valószínűleg az ismerősök látták, hogy valaki kedvelte vagy megosztotta a képet, ők is ugyanígy tettek, így terjedt szét a kép.

De mégis, mi a célja az egésznek? A srác esetében egyértelműen a hírnév, másoknak viszont minden lájk több tíz vagy akár több száz forinttal lehet egyenértékű. Gondoljunk csak bele: valaki indít egy weboldalt, amely ezzel a módszerrel szerez mondjuk 10 ezer lájkot, és körülbelül ugyanennyi potenciális olvasót az oldalnak. Ezután bannereket helyez el rajta, amelyek helyeiért akár több ezer forintot is kérhet. Mindezt csak azért, mert – tegyük fel – tízezer lájkért cserébe megígéri az olvasóknak, hogy roston kisüti a lábkörmét, és csámcsogva elfogyasztja a Blaha Lujza tér közepén. Ugyanígy szerezhet ismertséget például egy addig ismeretlen márka, és válhat akár piacvezetővé is az adott területen. A lájkolás statisztikai adatokhoz is kiváló: megmutatja, melyik termék vagy szolgáltatás tetszik legjobban az embereknek, és segíti meghatározni a követendő példát a többi cégnek. A közösségi oldal éppen ezért valószínűleg tervezi, hogy továbbgondolja az üzleti szerepét. Felröppent a pletyka, hogy új gomb kerül a Like mellé: a Want gomb egyfajta kívánságlistát hozna létre, ahonnan közvetlenül meg is lehetne vásárolni az áhított dolgokat. A jövőben talán egy külön áruház fog működni a Facebookon belül. Csak el ne felejtsük belájkolni a pénztárosnőt...

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

Hajdú Péter egy törökbálinti bisztrót reklámoz

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Reggeli fél nyolc, és szombat van. A többi AKG-s még az igazak álmát alussza, de néhányan a suli mögötti parkolóban álldogálnak szokatlanul csendesen – a korai találkozónak köszönhetően.

Hat-hétórányi buszút után érkeztünk meg a szállásra. Az apartmanok kívülről rózsaszín-hupikék-sárga színekben pompáztak, de belülről teljesen rendben voltak, a hálószobákban padlószőnyeg, a konyhában vízforraló, a fürdőszobában hajszárító várt minket. Úgy tűnt, meg lehetünk elégedve az ellátásunkkal, mindaddig, amíg ki nem kellett töltenünk egy leltárt a szobánkról, mivel a tábor végén fizetnünk kell majd a hiányzó vagy sérült berendezésekért – még ha egy kiégett villanykörte is az. A szálláson a vacsorák sem voltak kifogásolhatatlanok, de a hütték gőzgombócai, császármorzsái, käsespacialjai kárpótoltak minket, no meg persze a Billában tett látogatásainkkor beszerzett több száz liter Almdudler és csokik.

A sípályák tökéletesnek bizonyultak. Nem volt túl sok jeges rész, és az óvatosabb, kényelmesebb síelők is bátran lecsúszhattak. Szerintem a kezdők és a profik sem unatkoztak. Szinte mindennap volt egy kicsi köd, volt olyan is, hogy a felvonón az előttünk lévő üléssort sem láttuk. De azért volt gyönyörű, tiszta, napos időnk is. A Gerlitzenben síelők legalább 60 százaléka magyar. Szerintem ez nem annyira zavaró, de kicsit fura, hogy külföldön a síliftben szinte mindig magyarok utaztak velünk (persze az AKG-sokon kívül). Ez néha okozott komikus helyzeteket. De azért egy táborban mindig a társaság és a hangulat a legemlékezetesebb. „Nótási” tanár úr szórakoztató zenés magánszámai és a csodálatos filmek még a hosszú buszutakat is felejthetetlenné tették.

Összességében szerintem nagyon jó volt ez a tábor. Remélem, jövőre legalább ilyen jól fog sikerülni! Tényleg ez volt életem legjobb sítábora, még ha ez volt az első, akkor is!

Bődey Julcsi (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mindenki ismeri a Google Maps (2005) online térkép szolgáltatást, melynek 2007-ben készült el a helyszínek fényképekkel bejárható alkalmazása, a Google Street View. A Google autói 2009-ben hazánkban is megjelentek, 2011-2012-ben be is járták az országot, hogy összerakják nekünk a hazai panorámaképeket. Utcáink, tereink, gyönyörű épületeink soha nem látott részletességgel, 360 fokos panorámaképekkel kerültek volna fel a netre. Mint arról már olvashattunk, ez a magyar vonatkozású projekt csak a jövőben fog létrejönni, viszont akit a művészetek érdekelnek, már most is barangolhat magyar múzeumokban. A Google Art Project keretében a világ művészeti kincsei tekinthetőek meg vele, így például a párizsi Musée d'Orsay és a firenzei Uffizi Galéria képei mellett itt láthatóak a budapesti Magyar Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum alkotásai is.

Schuster Richárd egy éve a Google magyarországi kommunikációs menedzsere. Lelkesen mesélt nekünk arról, hogy a többi ország Google stábjaival havonta ülnek össze kicserélni a tapasztalataikat a 45 országban működő Street View-val kapcsolatban. Mivel nagyon elfoglalt volt, ezért telefonon és e-mailváltásokkal kommunikáltunk egymással.

„Szerintem izgalmas lehet a hétköznapokban, például az iskolákban angolórán Londonban bóklászni vagy történelemórán meglátogatni Pompeit. Esetleg ha egy mozgássérült olyan helyre szeretne eljutni, ahol eddig még nem járt, megnézheti, hogy hol lehet parkolni, milyen a padkamagasság, lesz-e szüksége segítségre. Svédországban van egy intézmény, ahol például a Street View-t egy szimulációs rendszerrel párosítva segítenek a demenciás betegeken. A betegek egy szobabiciklihez hasonló eszközön ülnek (Bike Around), és a Street View-ról ismert városok utcáin biciklizhetnek, ezzel ingerlik az agyműködést”

Ebből is látszik, mennyit fejlődött a térképészet azóta, hogy elkezdtek kőbe faragni ábrákat elődeink. Bármi is lesz a követező lépés, én már nagy érdeklődéssel várom.

Vida Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Kétféle gondolat viaskodott bennem a cikk megírásának szükségességével kapcsolatban. Egyik részem azt súgta, hogy mindenképpen meg kell írnom, mert az embereknek tudniuk kell a Fran Palermoról. A másik felem pedig azt suttogta, hogy inkább hagyjam az egészet, azzal jobban is járok, hiszen kevesebb ember fog így az együttesről hallani. Tudjátok, mikor egy olyan zenét szeret az ember, amit mondjuk, „csak” háromezren ismernek, akkor még különlegesnek és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy ez a zene csak az enyém, mert még nem jutott el a nagyobb tömegekhez. Ilyenkor egy értékes titok tudójának mondhatom magam, amit ördögi módon legszívesebben nem árulnék el senkinek.

Na, de! Itt az ideje, hogy megosszam veletek is a Fran Palermo által adott örömöket. A sors is úgy akarta, hogy találkozzam a zenéjükkel, így az első koncertjükre tudat alatt jutottam el, ugyanis a fő attrakció az Irie Maffia és a Red Chickens volt számomra. Mint jó kislányok, a főzenekar előtti együtteseket is meg szoktuk nézni, és mindig időben érkezünk, így történt ez most is. Az Akváriumban keveregtünk, ugráltunk egyet a LochNesz nevű együttes zenéjére, közben megragadta a figyelmünket egy fiú háta. Meg szerettem volna nézni az arcát is, de sajnos eltűnt a tömegben. Utána bementünk a nagyszínpadhoz, hogy megnézzük a Red Chickenst. A koncertjük végére a tánctér hirtelen megtelt emberekkel, megkezdődött az átállás, és mindenki nagyon izgatottnak tűnt. Nem értettem, hogy miért, azt se tudtam, hogy milyen előadók következnek, de elkezdődött a koncert, és meglepődve láttam, hogy a fiú, akinek korábban csak a hátát láttam, fent állt a színpadon. Mikor elkezdtek játszani, megértettem végre, hogy mire fel volt a nagy izgalom. A legütősebb koncertélményeim közé került ezt is. A zene és a hangulat elsöprő erővel hatott rám, körülöttem mindenki eufórikus hangulatban ugrált, énekelte a dalokat és tapsolt, az énekes és az egyik gitáros pedig hanyagul néha-néha beszúrt egy-egy „kösz”-t a dalok közé. Különösen tetszett, hogy annyian álltak a színpadon egyszerre, mint egy focicsapat, kicsit kaotikus volt az egész, úgy tűnt, mintha senki nem figyelne senkire, csak a fúvósok követték az énekes minden mozdulatát.

Mikor meghallottam a zenéjüket, olyan volt, mintha csak rájuk vártam volna eddig, hogy valami mást is hallhassak végre. Nemrég jött rám az, hogy valami újat is szeretnék hallani, nem csak a régi, megszokott zenéket. Más stílusokat keresek, nem elégszem meg a könnyen elérhető zenékkel. Ahogy Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa mondta: „Gyerekek, nektek kell a zenét keresnetek. Ne érjétek be azzal, amit az MTV a kezetekbe ad, keresnetek kell, és meg kell találnotok azt, amit hallani szeretnétek.”

Az én esetemben a zene talált rám.

Az Irie Maffia után megtudtam az együttes nevét, és attól a koncerttől kezdve jól belevéstem a nevet a fejembe, olyannyira, hogy későbbi koncertjeikre is elmentünk. Hol többen, hol kevesebben voltak, a hangulat mindig fergeteges volt, bár azt kell, hogy mondjam, hogy a legemlékezetesebb koncertjük az első és a most legutóbb látott volt. A legutóbbi koncertjükön, az A38-on végre rendesen kommunikáltak a közönséggel (amit eddig nagyon hiányoltam), s végre-valahára a fuvolás Csipkerózsika is felébredt mély álmából, és aktívan vett részt a buliban. És az ezt megelőző A38-as koncertjükön ott lévő, hihetetlenül idegesítő, pofátlan „rajongók” sem rontották a hangulatot. Egyszóval tökéletes volt.

Aki kedveli a vagabond rock ’n’ roll / raincoat rock stílusú zenét (zenéjüket így titulálják), vagy csak egy őrületes hangulatú koncerten szeretne részt venni, ajánlom, hogy jöjjön el a Fran Palermo legközelebbi koncertjére!

Varga Dóra (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Bizonyára mindenki azt gondolja, hogy Magyarországon nincs hol síelni, és nem is lehet, pedig ez nem így van.

Hétvégén nővéremmel és apukámmal elmentünk Eplénybe síelni, és azt kell, hogy mondjam, meglepett a színvonal. Ahhoz képest, hogy Magyarországon nem éppen a legjobb befektetésnek számít a síturizmus, rendkívül fejlett, komoly síelési lehetőségeket adó pályák vártak minket. Sok kisebb ausztriai síparadicsommal vetekedhet Eplény úgy, hogy jóval alacsonyabban fekszik. Egy ülős és több húzós liftjével valószínűleg az egyik legjobb síelő helynek számít Magyarországon, rendkívül hóbiztos.

Nekem nagyon tetszett a hely, változatos pályák voltak, és a hó is egész jó volt. Aki éppen elfáradt, annak több melegedőhely is várta kívánságát finom, magyaros ételekkel, önkiszolgálós ellátással és sok ülőhellyel.

Ami nem tetszhet a helyben, hogy sok pálya nincs összekötve a többivel, tehát ha az egyik pályáról a másikra akarunk menni, gyakran sétálni kell. Bátran ajánlom Eplényt, mert viszonylag gyorsan elérhető autóval, és jó viszonyok közt biztosít izgalmas síelést a látogatóknak.

Gálosi Tamás (8. évf.)

fotók: siarena.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Végre Magyarországra is megérkezik a Street View. A Google autója már négy évvel ezelőtt is járt Magyarországon, ám akkor adatvédelmi okokra hivatkozva az akkori képek nem kerültek ki az internetre. Most viszont szabad az út a keresőóriás előtt.

A Norc.hu-n már évek óta elérhető Budapest

Már az első próbálkozásukkor sem értettem teljesen, miért tiltották meg a Google-nak a fotózást, amikor a teljesen azonos céllal működő Norc.hu-n egész Budapest körbejárható már panorámaképek segítségével. Azonban a román tulajdonú oldalnak közel sem akkora a látogatottsága, mint a Google-nak, amelynek térképszolgáltatásával szemben nehéz igazi konkurenciát találni (gondoljunk csak az Apple Maps-szel kapcsolatos botrányra) – emiatt az idegenforgalmi lehetőség is nagyobb benne, márpedig ez az a tényező, ami miatt több magyar város (többek között Debrecen és Miskolc) is a Street View mellé állt.

Szerintem egy nagyon hasznos szolgáltatásról van szó, amely egyszerre használható munkára (pl. fénykép „készítése” egy helyszínről, anélkül, hogy meglátogatnánk azt) és szórakozásra (a tavalyi nyaralóhelyünk megnézése, „hol található ez” játék stb.) Remélem, hogy az emberek továbbra is bizalommal lesznek a Google iránt, és még idén virtuálisan száguldhatunk végig a Duna partján...

Sengel Tamás (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Te mit tennél, ha bezárnának egy alagsori szobába négy másik emberrel? A szobából fura hangok szűrődnek ki, de tudod, hogy már nem menekülhetsz. Itt vagy, be kell menned. A szobába belépve monitorok mutatják, mennyi időd van még hátra. Az idő egyre fogy, az emberek egyre idegesebbek. A cél közös: kijutni. Velem éppen ez történt, és el is mondom, hogyan jutottam ennek az alagsornak a közelébe.

Több mint egy hónapja azon gondolkoztam, hogy milyen programokra lehetne elmenni a belvárosban kisebb társaságokkal. Keresgéltem az interneten, és ráakadtam a Parapark nevű játszóhelyre. A játék lényege: juss ki a szobából, úgy, hogy csak az ott található tárgyakat használhatod. Lépésről lépésre kell haladnod, minden tárgynak van valami szerepe. A legkisebb jel, a legsemmitmondóbb dolog is fontos, idővel minden elnyeri az értelmét. Ha valamire nem jövünk rá azonnal, akkor azzal nagy időveszteséget szerezhetünk, és itt bizony az a kijutásunkat veszélyezteti. A tevékenységünket egy koordinátor figyeli, és ha végképp el vagyunk akadva, segít nekünk a walkie-talkie-n vagy azokon a monitorokon keresztül, amik a hátralévő időnket mutatják (összesen 60 perc áll rendelkezésünkre). Mivel ez a játék megköveteli a csapatmunkát, az összehangolt munkát, így olyan csapatot ajánlok erre a játékra, akik már ismerik egymást, tudnak hallgatni egymásra és van hangerejük. A szervezők úgy gondolták, túl egyszerű lenne, ha a feladatokat normál hangerővel, csendesen meg lehetne beszélni, így megkeresték „a világ legidegesítőbb hangjai” toplistát, és csináltak belőle egy mixet számunkra, megspékelve egy riasztóval, ami bizonyos helyzetekben megszólal. Maga a Parapark is egy eldugott helyen van, így a megtalálását is sorolhatjuk a feladatok közé, de mikor megtaláljuk, sokáig emlékezni fogunk rá – a Vajdahunyad utcai Gondozó Kert nagyon jó helyszínválasztás volt a játéknak. A futam előtt érdemes beülni ebbe a romkocsmába, mert így könnyebb ráhangolódni, felkészülni arra, ami a vaskapu mögött vár minket. Jelenleg kétfajta pályára foglalhatunk Budapesten időpontot (amit érdemes megtenni 2-3 héttel előre, mert nagyon gyorsan betelnek a helyek), a Postaládákra és a Poszterre, de hamarosan nyílik a Tetthely 95 is (már tesztelés alatt van). Több nagyobb magyarországi városban is ott vannak, sőt, még Barcelonában is van pályájuk. Mindenképpen érdemes elmenni, mert benne ragadsz, akkor is, ha kijutsz.

Hefter Estilla (AKG, 10. évf.)

Parapark Budapest
1081 Budapest, Vajdahunyad utca 4.
www.parapark.hu
14 éven felülieknek

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Reggel frissen ébredtem, ami csak azért volt különös, mert péntek volt, az utolsó nap, amire már mindenki hulla fáradt szokott lenni. De szerencsére aznap nekünk csak fél tízre kellett bemennünk.

Mikor beértem, láttam, hogy az évfolyamtársaim már nagyban díszítenek a standunkon, aminek a témája a skandináv ételek volt. Minden évfolyam ugyanis húzott egy országot, és a feladatuk az volt, hogy annak az országnak az ételeit kellett elkészíteniük. Az évfolyamon belül ki voltak osztva a feladatok, hogy ki mit csinál: díszít, előad, süt, szervez vagy ételt készít. Én az ételekhez voltam beosztva, ezért hát előző nap pár barátommal együtt elkészítettünk egy nagy tál svéd húsgolyót, hasonló nemzetiségű gombasalátával együtt, és nagyon reméltem, hogy a készítmény biztonságosan célba ér.

A standunknál pár ember az asztalnál sürgölődött, páran pedig néhány zászlót próbáltak felfűzni egy kötélre – amik első pillantásra valamilyen skandináv zászlónak tűntek, de ha figyelmesebben nézte meg őket az ember, rájött, hogy egy magyar település (Budakalász) címere van rajtuk. Szépen elrendeztük az ételeket az asztalon, kifeszítettük a zászlókat, és vártuk, hogy elkezdődjön a megnyitó.

Először Horn igazgató úr tartott egy kis beszédet, utána a nyelvi évesek következtek, akik a tanult nyelvük nemzetiségének megfelelően (spanyol, francia, német) adtak elő valamilyen táncot. Rögtön ezután következett a hetedikesek előadása, egy indiai tánc, mivel ezt a népet húzták. Utánuk két osztálytársam elmondott pár tényt Svédországról, egy másikuk pedig felolvasott a Pettson és Findusból. Ezek után elkezdődött egymás standjainak a kifosztása, persze csak képletesen. Volt skandináv, indiai, orosz, olasz, kínai, amerikai, magyar, spanyol, zsidó, görög, francia és német konyha. Ebből szerintem az amerikai volt a leglátogatottabb. Amikor mindenki végzett, elkezdődött a hetedikesek felavatása, ami úgy történt, hogy felhúztak rájuk egy AKG-s pólót, és a legfiatalabbak elmondták a vicces esküjüket. Egyszercsak megláttam, hogy elkezdenek táncolni emberek a tömegben. Kiderült, hogy a 10.-es anyukák egy flashmobbal kedveskedtek nekünk. Ezután jött a tortaevés, ha már szülinap volt. Tortát sajnos nem ettem, túl nagy volt a tömeg, de ezt leszámítva remekül szórakoztam.

Vida Benedek Márk (8. évf.)

A születésnap képei

Horváth Szabolcs fotóriporter (HVG) képei (Facebook)

"Isteni fotózás" a születésnapon (Facebook)

A 10.-es szülők meglepetés flashmobja:

LIKE - értesülj az új cikkekről!