Szubjektív

Falukutatás témahetünket a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen, Szalonnán töltöttük. A hét végére pedig azt is sikerült elérnünk, hogy amikor kiejtjük a falu nevét, ne egy darab húsra gondoljunk.

Falut kutatni az AKG-ban azt jelenti, hogy mindenki az előre kiválasztott témája alapján megfigyeléseket, interjúkat készít az adott településen, ebből pedig esszét, videót vagy fotókat kell leadni. Nem volt ez másként velünk sem, a témák között pedig igazi különlegességek is akadtak – például a Temetkezési szokások Szalonnán című.

Első napunkon még csak körülnéztünk a faluban, és hamar kiderült, hogy nagyon vártak minket, és igazi megtiszteltetésként tekintettek arra, hogy mi az ő lakhelyüket választottuk kutatásunk céljául. Ez a kedvesség igen szokatlan volt, de a hét végére már hozzászoktunk, hogy itt az embereknek egy rossz szavuk sem volt hozzánk.

A többi napon délutánig mindenki a saját projektjével foglalkozott, utána pedig különböző közösségi munkákon vehettünk részt. Szerencse, hogy itt a munka inkább játék volt, hiszen a helyi tanodában a „nagyfiúk” a „kisfiúkkal” fociztak, a „nagylányok” pedig a „kislányokkal” kézműveskedtek. Az anyaotthonban (ahol olyan anyák laknak gyermekeikkel együtt, akiknek valamiért el kellett hagyniuk az otthonukat) pedig tánc és játék volt a program. Este a szálláson pihentük ki az egész napi falusi tevékenységeket.

Utolsó előtti nap (csütörtökön) hivatalosak voltunk a helyi focipályára, egy búcsúdélutánra. Mivel arra számítottunk, hogy este, a tábortűz mellett csak szalonnát fogunk sütni, közösen a falusiakkal, ezért ebédre mindenki jóllakott. El lehet képzelni, mennyire meglepődtünk a pályához érkezve, ugyanis a helyiek két nagy bogrács étellel vártak minket. Mivel az a krumplis valami, amit kaptunk, kihagyhatatlanul finom volt, a focipályán mindenfelé a túlzott jóllakottságtól rosszul levő, kiterült pestieket lehetett látni.

Péntek délután az évfolyam vidáman szállt le a Keleti pályaudvaron, hiszen egy remek témahéten estünk túl, úgy, hogy közben barátságok szövődtek a szalonnaiak és köztünk, és nem mellékesen, mindenkinek sikerült teljesítenie a feladatát.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Fotók: Chrenkó Tímea

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ez volt talán a legtöbbször elhangzó kérdés az Össze-Vissza évfolyam témahetén.

Az eredetileg „felkészülés a falukutatásra” címen meghirdetett 5 napból végül roma témahét kerekedett. Ezt én személy szerint annyira nem is bántam. Mivel falukutatásra Szalonnára utazunk, senkinek sem ártott, hogy megismertük azt a kultúrát, ahova csöppeni fogunk. Ez persze csak az én véleményem, sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy kicsit sok volt már a témából. A magyarázat a megosztottságra az, hogy a programokat magunk választhattuk, és sajnos senki nem láthatta előre, hogy egy-egy előadás, beszélgetés mennyire fog jól sikerülni. Az én lelkesedésem a témahét iránt annak köszönhető, hogy valahogy mindig abba a csoportba keveredtem, amelyik jobban járt.

Nagyon sok oldalt venne igénybe, ha most felsorolnám a témahét egész programját. Ezért kiválasztottam pár, számomra emlékezetes eseményt, és most erről fogok mesélni.

Nekem nagyon pozitív élményem volt az UCCU alapítvány által tartott foglalkozás. Eredetileg nem is erre a programra akartam menni, de valahogy mégis ide keveredtem. Azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg. A két roma fiatal által tartott beszélgetés a témahét talán legjobb másfél órája volt. Az első fél órában még mindenki megszeppenve nézett a két huszonéves srácra, de miután oldódott a hangulat, remek beszélgetés kezdődött a romák jelenéről, jövőjéről, a fiúk személyiségéről és sok minden másról. Jó volt hallani olyanvalakik véleményét a témában, akik korban nem is állnak tőlünk olyan távol, és így könnyebben meg tudtuk érteni egymást. Egyáltalán nem voltak zárkózottak, és minden kérdésünkre válaszoltak.

Még aznap délután a KuglerArt Galériába látogattunk el, ahol roma művészek munkáit tekinthettük meg. Lenyűgöző volt látni, hogy egy belvárosi lakásban mennyi tárgyat lehet összehordani. Egy szabad négyzetcentimétert nem lehetett találni a falon, de még a polcokon sem. Volt ott minden: festmények kartondobozon, játék babák, kerámiák, pecsétek, falvédők és még sok beazonosíthatatlan tárgy. Amint beléptünk, máris megláttam két olyan művet, amik nagyon megtetszettek. Kiderült, hogy mindkettő egy festő munkája, akit művésznevén Amigónak hívnak. A képei magával ragadtak, és azt éreztem, hogy nekem kell valami, ami az ő munkája. Szerencsére kaptunk pár pecsétet, amit ő készített, így csoportunk tagjai remekül elszórakoztak egymás kidekorálásával (volt olyan, akinek egész arcát elborították a kutya formájú tintapacák).

Utolsó nap Ignácz Józsefhez, a Rádió C volt főszerkesztőjéhez volt szerencsénk. A vele való beszélgetés teljesen más volt, mint amit eddig megszokhattunk. Mivel ő elsősorban újságíróként érkezett hozzánk, ezért a szakmájához kapcsolódó kérdéseket is feltehettünk neki. Nagyon érdekesek voltak a válaszai, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy bizony néha elég kritikusan gondolkozik a romákról. Ez egy üdítő változás volt ahhoz képest, hogy egész héten csak szépet és jót hallottunk, pedig mint tudjuk, olyan nincs, hogy minden szép és jó. (Félreértés ne essék, én ezt cseppet sem előítéletből mondom.) A beszélgetésről sok mindent elárul, hogy a tervezett időnél jóval többet vett igénybe.

Összességében számomra ez a témahét az egyik legjobb volt a lassan három AKG-s évem alatt. Nem gondoltam volna, hogy az amúgy is minimális előítéletemet még sikerül csökkenteni, de ez alatt a 4 nap alatt ez is megtörtént. Végezetül megjegyezném, hogy a címben feltett kérdésre választ sajnos nem kaptunk, mindenki azt ajánlotta, hogy nyugodtan használjuk mindkettőt.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

A fényképek Szalonnán készültek.
Fotók: Tornóczi András és Silló Ármin (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Fiú című könyv az egyik kedvencem. Szeretem az íróját (Takeshi Kitano), a témáját (kamaszkor és Japán) valamint a hangulatát. Szerintem ez a könyv az, amit minden kamasznak olvasnia kéne.

A Fiú története érdekes, megmutatja, milyen a felnőtté válás – sok szempontból. Vannak benne vidámabb témájú részek, de vannak melankolikus fejezetek is. Az írót magát is nagyon tisztelem és becsülöm, már csak a filmjei (mint például A Szamuráj) miatt is. A rendező/író hihetetlenül jól jeleníti meg, hogy milyen a mai, illetve a múltbeli Japán.

A könyv három rövidebb-hosszabb novellát tartalmaz, mindnek középpontjában egy-egy tinédzser áll – ki-ki a maga bajával, persze: válás, szerelem és versengés. Az első (Bajnok kimono) egy fiúról szól (ami nem meglepő, ha a címet nézzük), aki az iskolai futóversenyre készül, és minden vágya az, hogy megnyerje. Sajnos a bátyja miatt, aki pontosan az ellentéte (jó tanuló, rossz sportoló), úgy néz ki, nem fogja megnyerni a versenyt. A történet szereplője még a fiú nagy ellensége, „tökfej” is, aki mindig nyer, ám most beteg. És hogy mindebből mi sül ki? Nos, az kiderül a novellából. A következő írás a Csillagbölcső címet viseli, és egy kisebb fiúról (Toshio) szól, akinek meghalt az apja, és aki az anyjával valamint bátyjával él Oszakában. Az iskolában senki sem szereti, mindenki kitaszítja. Az egyetlen hobbija, vagyis mulatsága az életben az, hogy a csillagokat figyeli a bátyjával. Egyszer csak az özvegy anyjának új barátja lesz, és ennek hatására az elkeseredett fiúk (apjuk emlékét nem feledve, lásd a címben szereplő idézetet) elhatározzák, hogy ellopnak egy távcsövet, és megvizsgálják a Sirius testvércsillagát. A harmadik rész címe: Okamesan, melynek jelentése természetesen rejtély számomra. Ez a rész egy Ichiro nevű fiúról szól, aki egyedül megy tanulmányútra Kiotóba. Itt balhékba keveredik, a pénzét ellopják, és tanulmányi kirándulásról sincs szó, ugyanis szerelmes lesz egy lányba.

Ez persze 3 teljesen különálló történet, ám kissé szomorkás hangulatukkal és tinédzserproblémáikkal nagyon hasonlítanak egymásra. Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet, de különösen az éppen serdülő tinédzsereknek.

Tóth Artúr (AKG, 8. évf.)

Takeshi Kitano: Fiú (Scolar Kft., 2009, 140 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az önkényuralmi jelkép használata a magyar jog szerint bűncselekmény. Önkényuralmi jelkép alatt a horogkeresztet, az SS-jelvényt, a nyilaskeresztet, a sarló-kalapácsot és az ötágú vörös csillagot értjük. Egy kis történelem. Bő 20 éve került be Magyarországon a Büntető Törvénykönyvbe (BTK) az önkényuralmi jelképek használatának tilalma. Az Európai Unióban nincs egységes szabályozás ezekről a jelképekről és a megjelentetésük szabályozásáról – ezek eldöntése nemzeti hatáskörbe tartozik. Érhető módon Németországban sokkal nagyobb tilalom van a nemzetiszocialista jelképek, viselkedési formák, egyenruhák, eszmék használatára vonatkozóan.

Történt Magyarországon, hogy 2003-ban Vajnai Attila egy tüntetésen egy kartonpapírból készült ötágú vörös csillagot viselt a ruháján. A magyar bíróság bűnösnek mondta ki önkényuralmi jelkép használatáért. Vajnai fellebbezett, és az Európai Bíróság, mint a hatáskörébe nem tartozó ügyet, elutasította a kérelmét. Így a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2008-as ítéletében mondta ki, hogy Magyarország megsértette a szólásszabadság jogát, amikor eljárást indított Vajnai ellen. Ugyanilyen döntés született Fratanoló János ügyében is, 2011-ben. Ebből kiindulva az Alkotmánybíróság 2013. április 30-i hatállyal megsemmisítette az önkényuralmi jelképek tilalmára vonatkozó törvényt.

A döntés után megváltoztatták a BTK vonatkozó passzusát, és az új szabályozás már nem általános tiltást tesz, hanem azokat büntetné, aki a köznyugalom megzavarására alkalmas –különösen az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emberi méltóságát, vagy kegyeleti jogát sértő – módon terjeszti, nagy nyilvánosság előtt használja vagy teszi közszemlére a horogkeresztet, az SS-jelvényt, a nyilaskeresztet, a sarló-kalapácsot és az ötágú vörös csillagot illetve az ezeket ábrázoló jelképeket. Az új szabályozás, mely 2013. április 30-án lép hatályba, szűkíti a büntetendő magatartások körét, és ezzel a bíróságoknak sem ad tág teret az önkényes jogértelmezésre.

Jól van ez így? Szükség van egyáltalán ilyen szabályozásra? Mi van akkor, ha valaki a Führer arcmásával díszített pólóban kirándul? Addig nem büntethető, amíg valahol a ruháján vagy akár a Führer fényképén nincs SS-jelvény… esetleg ha a hátán Joszif Sztálin mosolyog ránk?

illusztráció: egy 1995-ben felfedezett szvasztika, melyet 1937-ben készített egy német erdőmérnök (forrás: Index)

A napjainkban elharapózó kirekesztő gondolkodásnak és viselkedésnek mindenképpen valamiféle gátat szab a törvény. Csak bízhatunk abban, hogy nem lesz többé divat a diktatórikus rendszerekkel való azonosulást kifejező jelképek viselése, használata.

A horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács és az ötágú csillag mind önkényuralmi jelképek. De nagyon jól tudjuk, hogy ezeknek a diktatúráknak más jellegzetes megjelenési formái is vannak: egyenruhára vészesen emlékeztető, „parádés” jelmezek, karmozdulatok, militáris viselkedésmód, bakancscsattogtatás, elvtársozás. Mind-mind egy diktatúra jelképrendszere. De találkoztunk „tavaszköszöntő” motorosokkal az Adj gázt! szellemiségében, rendfenntartót játszó és a kisebbséget megfélemlítő fekete ruhás szervezett és erőszakos bandákkal, vallási közösségeket fenyegető, tanulatlan, a történelemmel tisztában nem lévő igazságosztókkal, az Andrássy út „szellemét és szigorúságát” visszasíró kommunistákkal.

Egyvalamit nem lehet betiltani. A TUDATLANSÁGOT! A történteket történelemként kell megtanulni.

Nánai-Szűcs Dóra (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

AKG-s hagyományokhoz híven idén is a 9. évfolyamok, tehát az Össze-Vissza és a 9PK10G osztályok tanulói szervezik a Tavaszi Fesztivált. Szóljon ez a cikk arról, hogy mi vár rátok a nevezetes 2 nap alatt.

A díjnyertes Francia Színház előadása

Idén hagyományt fogunk törni. Míg eredetileg a Tavaszi Fesztivál egyik fő funkciója az volt, hogy az iskolai alkotókörök bemutatkozhassanak, idén kicsit a külső világ felé is nyitunk. Magyarán: sok lesz a külsős program. Persze nem kell megijedni, nem fognak háttérbe szorulni az alkotókörök, egyszerűen csak arról van szó, hogy akiket már annyira nem érdekel például a Szubjektív alkotókör bemutatkozása, azoknak sem kell unatkozniuk, hiszen számtalan remek program fogja őket is várni. Reméljük, mindenki izgatottan várja, hogy megtudja, mivel töltheti majd ki a rendelkezésére álló két napot.

A Trupp színtársulat

A színházteremben a fesztivál egész ideje alatt megállás nélkül előadásokat nézhet a kedves nagyérdemű. Lesz Diák- és hagyományos Trupp színház, angol- és francia színház, projektbemutató, koncert, táncház és még egy csomó más móka. Annyi jelentkező volt programok tartására, hogy szinte már be se fértek a rendelkézésünkre álló időbe, volt olyan, akit át kellett helyeznünk egy másik terembe.

Erdős Virág költőnő

Akik esetleg egy kis beszélgetésre vágynak, azoknak is van miből válogatniuk. Itt lesz Erdős Virág író-költő, az UCCU alapítvány (a foglalkozás keretein belül roma fiatalokkal lehet beszélgetni), Szegő Andor, katasztrófaturista, aki a világ majdnem minden országában járt már, és még sokan mások.

Szegő Andor, világjáró

Hogyha a sportnapon még nem lett eleged a mozgásból, akkor vár téged a kerekesszékes kosár, a jóga- és a táncbemutató is.

Sok furcsaság is szembejöhet, mint például a pénteken megrendezésre kerülő kutya show, vagy a diafilmvetítéssel egybekötött pihenő-szoba.

Reméljük, hogy minden jól fog sikerülni, és élvezni fogjátok a mi rendhagyó Tavaszi Fesztiválunkat.

Gálosi Dóra (9. évf.)

AKG Tavaszi Fesztivál
2013. május 2-3.
A programok ingyenesek

AKG Tavaszi Fesztivál hivatalos oldal és részletes program: www.akg.hu/tavaszifesztival
Facebook oldal: www.facebook.com/tavaszifesztival

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az embernek a cím hallatán egy komoly film jut eszébe, profi tolvajokkal és ádáz küzdelmekkel. Nos, ez a film pont az ellentéte ennek.

Nemrég néztem meg a filmet, és mikor kiválasztottuk, én is elkezdtem fantáziálni. De amikor elolvastam az ajánlót, rá kellett jönnöm, hogy ez a film nem olyan lesz, mint amit én elképzeltem. A film alapötlete nem is rossz: egy árva lány, aki nem tudja, hogy mit kezdjen magával, mások személyiségét lopkodja. Egyik ilyen áldozata egy kétgyerekes családapa, aki mindent megtesz a családja jobb életéért. A férfi egyszer csak kezdi észrevenni, hogy nincs minden rendben. Felkutatja a személyiségét elrabló lányt, és ekkor kezdődik kalandos utazásuk. Hamarosan azonban kiderül, hogy a lánynak nemcsak ő az egyetlen üldözője...

A színészi játék nem rossz, Jason Bateman és Melissa McCarthy igazán kitesznek magukért. Alapvetően szerintem nem egy rossz film – bár engem nem ragadott meg annyira –, ha valaki a vígjátékok kedvelője, annak bátran ajánlom.

Gálosi Tamás (8. évf.)

Személyiségtolvaj (Identity Thief, 2013, 111')
Rendezte: Seth Gordon
Szereplők: Jason Bateman, Melissa McCarthy

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ma már mindenki filmet néz, videojátékokat játszik. Kevesen olvasnak. Lehet, hogy ez a téma már túl van tárgyalva, és én sem arról fogok írni, hogy miért nem olvasnak az emberek, hanem hogy miért jó olvasni.

Ha valaki ma olvas a buszon, az iskolában vagy bárhol, azt rögtön könyvmolynak nézik, még akkor is, ha egy nagyon jó és izgalmas könyvet olvas. Vegyük mondjuk a Harry Pottert. Ha ezt a könyvsorozatot olvasod, tényleg egy másik világba kerülsz, úgy érzed, te is a Roxfortban tanulsz, mintha te is részt vennél a kalandokban. Elképzeled az arcokat, ruhákat, tárgyakat, termeket. Amit elolvasol, azt odaképzeled, azt hiszed, hogy te is ott vagy. És ez minden könyvvel így van. Például ott van az Éhezők Viadala, ami más műfaj, mint a Harry Potter, de ott is te képzeled el, hogy éppen milyen ruhát viselnek, milyen a táj, elképzeled a harcot. Mikor olvasol, egy másik világba csöppensz, ahonnan csak nehezen mászol ki, mert miután elolvastad a könyvet, gondolkozol rajta, és így még mindig abban a világban élsz. Lehet, hogy ez csak velem van így, de lehet, hogy vannak, akik ugyanígy éreznek.

Sok jó könyvből készült filmadaptáció, amik bár bemutatják a történetet, a részleteknek nem marad sok hely. Pedig azok a legfontosabbak. A film a legtöbb esetben nem olyan, mint a könyv. Persze a filmadaptáció lehet nagyon jó is, mint a Harry Potterek, de lehet nagyon rossz is, mint például az Eragon. A könyvből sokkal több minden derül ki, és sokkal izgalmasabb is néha. Én személy szerint imádom a filmeket, de a könyvek elvarázsolnak. Imádok olvasni, mert olyankor megszűnik a világ, és egy másik jön létre a helyén. Ha olvasok, azonnal működni kezd a fantáziám, ami az egyik legjobb dolog a világon. Senkit nem akarok rábeszélni az olvasásra, csak el szerettem volna mondani, hogy mit hagysz ki, ha csak filmeket nézel, és nem tudod, hogy azok miből is jöttek létre. Aki még nem olvasta a Harry Pottert, annak ajánlom, mert sokkal-sokkal jobb, mint a film.

Szabó Borbála (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Őszintén megvallva, nem sokat vártam a darabtól – mivel a Bábszínházban néztem meg, és én nem rajongok különösebben a bábokért –, de hatalmas meglepetésben volt részem.

A könyvről (Janne Teller: Semmi – Szubjektív, 2012. február) már sokat hallottam, arról, hogy betiltották Dániában, később pedig kötelező olvasmánnyá tették, és hogy milyen nagy sikert jelentett a megjelenése, de sajnos még nem olvastam ezek ellenére sem, egyszerűen nem volt rá időm. Tehát nagyon vártam ezt az előadást, de nem a színészi munka (ha a bábozást annak vesszük), hanem a történet miatt. Pierre Anthon, egy kisfiú feláll az órája közepén, és kijelenti, hogy semminek sincs értelme, ezért semmit sem érdemes csinálni, és ezután kisétál az osztályteremből. Az osztálytársai megpróbálják meggyőzni az ellenkezőjéről, úgy, hogy számukra fontos tárgyakat gyűjtenek egy halomba. Ahogy egyre több dolog kerül a kupacba, úgy egyre fontosabb, egyre durvább dolgokat akarnak beletenni. A történetről ennyi elég, mert nem szeretnék spoilerezni.

Bejöttek a színészek, és elkezdtek zenélni. Igen, zenélni, méghozzá remekül és kifogástalanul, a sokunk által ismert Quimby számok egyikét. Miután befejezték, elkezdtek bábozni, olyan bábokon, amikről az ember azt gondolná, hogy Tim Burton saját kezűleg faragta ki őket. A színészek remekül bántak velük, és ők maguk is úgy néztek ki, mint a saját bábjaik – a hajuk színe, a testalkatuk, az öltözködésük. A történet nem okozott csalódást, merész, érdekes és fordulatos volt. A színészek néha megálltak zenélni, és ilyenkor majdnem olyan jól játszották el a számokat, mint az eredeti előadók. Az előadás alatt egyszer sem untam el magam, mindig volt miért izgulni, mindig volt valami érdekes, amire muszáj volt odafigyelni. A színészek nagyot alakítottak bábosként és zenészként is, az egész közönséget elbűvölték. Szerintem érdemes lenne megnézni mindenkinek, nemcsak azoknak, akik olvasták, de azoknak is, akik nem, mert mindenképpen nagy élmény.

Vida Benedek (AKG, 8. évf.)

Semmi – Janne Teller regényének bábszínpadi változata (Bábszínház)
Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra
Zene: Kiss Tibor (Quimby)
Rendező: Hoffer Károly
Szereplők: Spiegl Anna, Mórocz Adrienn, Pallai Mara

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Képzeljük el egy pillanatra, hogy az iskolában vagy a baráti körünkben az egyik pillanatról a másikra hirtelen mindenki idegenné és ellenséggé válik, senki nem mer közeledni hozzánk, mert nekünk tulajdonítanak egy rettenetes bűnt, amit el se követtünk. Erről, vagyis előítéletről és kirekesztésről, közösségi életről és magára maradásról szól Thomas Vinterberg legújabb filmje, ami egyfajta fordított „Bűn és bűnhődés”-történet, igazi „ártatlanság”-sztori.

A film főhőse Lucas, egy kis dán faluban, egy rendkívül összetartó közösségben él. A férfi nem tartozik a legszerencsésebb emberek közé: nemrég vált el a feleségétől, a fiát csak ritkán láthatja, az iskola, ahol tanított, megszűnt, helyette most egy óvodában dolgozik, dadaként. Amikor éppen úgy néz ki, hogy rendeződik végre az élete (lesz egy barátnője, visszaköltözik hozzá a fia), váratlan fordulat következik: Lucas legjobb barátjának a kislánya, Klara mond valami „butaságot”, aminek az értelmét ő fel sem fogja, de az óvodában dolgozók, a felnőttek gyanakodni kezdenek: a férfi megrontotta a kislányt. Gyakorlatilag az egyik pillanatról a másikra mindenki Lucas ellen fordul, a munkatársak, a gyerekek szülei, még a barátnője is, és persze a kislány apja, a gyerekkori barát. Lucas elveszti az állását és gyakorlatilag – a fia szeretetének és bizalmának a kivételével – minden emberi kapcsolatát. Hiába menti fel a rendőrség, a kiközösítés, a rosszindulat megmarad: a boltban nem adnak el neki semmit, megverik az utcán, még a kutyáját is megölik. Odáig fajulnak a dolgok, hogy egy puskával lőnek be az ablakán, immár az életére törve.

A film erőteljesen teszi fel a kérdést: vajon min alapul a kirekesztés? Vajon amikor valakit másnak gondolunk, olyankor nem minden esetben valamiféle bűnösséget konstruálunk? Vajon nemcsak akkor tudunk elítélni valakit, ha rögtön gonoszságot, aljasságot társítunk a személyéhez? S a filmből úgy tűnik, hogy egy zárt közösségnek talán szüksége is van arra, hogy időnként bűnbakot keressen, amelynek apropóján a közösség minden tagja egyvalaki ellen fordulhat. Talán éppen az ellenséggyártás jelenti a közösség számára az összetartó erőt… A történetet az teszi nagyon szomorúvá, hogy teljesen realisztikus, tulajdonképpen bárkivel megeshetne mindez vagy valami hasonló, teljesen váratlanul. A kirekesztett, egyedül maradt embert tökéletesen játszotta el Mads Mikkelsen, aki az alakításáért megkapta a 2012-es Cannes-i filmfesztivál legjobb férfi főszereplő-díját. A színészek közül meg kell említeni Thomas Bo Larsent, aki Lucas gyerekkori barátját, Theót alakította, nagyon emlékezeteset nyújtva.

Én ugyan még nem sok dán filmet láttam, de kétségtelenül ez a legjobb közülük. Félelmetes a befejezés, amit nem akarok elmesélni, nehogy lelőjem a poént. De felkavaró azzal szembesülni, hogy az előítéletek nem szűnnek meg, akkor sem, ha érvényüket vesztik: az újabb generációk újraalkotják, tovább örökítik, sőt, a gyerekek tovább hordozzák szüleik valós és vélelmezett bűneit. Innét nézve szánalmasak és szerencsétlenek vagyunk, kivétel nélkül mind. Nem kellemes és nem is könnyű ezzel szembesíteni. A Vadászat című filmnek sikerült. Nézzétek meg!

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

A vadászat (Jagten, dán film, 2012, 115')
Rendezte: Thomas Vinterberg
Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nagyon sok visszajelzést kaptam arról, hogy a film szerintetek jó volt, és én is úgy érzem, hogy picit elhamarkodottan ítéltem korábbi cikkemben (Pi unalmas élete, Szubjektív, 2013. február), úgyhogy árnyalnám a véleményemet, amivel lehet nem egyetérteni vagy egyetérteni, személyes meggyőződéstől függően. Ráadásul több Oscar-díjat is kapott a film, aminek egy része érthető, másik része meg egyszerűen vérlázító.

A Pi élete azért egy furcsa film, mert a fő probléma nem igazán az, hogy rossz lenne a film, csak célközönséget tévesztett.

Első megközelítésben rettenetesen vontatott, és egyszerű, mint a faék. A film története elindul Indiában, Pi gyermekkorával, majd bemutatja Pi utazását, amely végig tele van tűzdelve látványos effektekkel (kiugrik a tigris a képernyőből, stb.… a vizuális effektekért járt is a megérdemelt Oscar). A film végéig megy a mesébe illő parasztvakítás, majd a végén feltesz egy kérdést a felnőtt Pi az írónak: ön melyik történetet hiszi el? Azaz lefordítva: ön hisz egy természetfeletti történetben, vagy a ráció alapján gondolkodik? Ezzel a kérdéssel semmi baj nem lenne, de erre a kérdésre a választ úgy lehet és úgy izgalmas megadni, ha gondolkodnunk is kéne rajta. A film alapján pedig nem fog senki se ezen gondolkodni, mindenki rávágja, hogy: „persze, hogy voltak állatok a hajóban”, hiszen a film annyira irányítja a nézőjét, és felsőbbrendűvé teszi a hitet a tudománnyal szemben. Ez pedig egy olyan irány, amit nem támogatok. Elfogadom, ha valakinek az a tanulság, hogy hinni jobb, de nekem ez nem tetszik.

Ez a lenézés a tudománnyal szemben abban a jelenetben bontakozik ki, ahol Pi az apjával beszélget, és az apja azt mondja neki, hogy érdemes lenne a hit helyett a tudományhoz fordulnia. Erre Pi – teljesen inadekvát módon – úgy reagál: szeretne megkeresztelkedni. Pedig ott lett volna a lehetőség a párbeszédre, a másik oldal bemutatására, vagy épp annak megmagyarázására, hogy ez miért nem fog megtörténni.

Szóval első ránézésre ez a film nem szól semmiről, csak hogy utáljuk a tudományt, hinni menő. Megemlíti a lehetőségét, hogy van erre az egészre egy egészen racionális megoldás, de felejtsd el, higgyél. Ezt az olvasatát nem szeretem, viszont elsőre egy átlagos nézőnek ez jön le. Márpedig a filmet olyan helyeken vetítették le, ahol az átlagos néző nézi meg.

A filmnek számomra kedvesebb olvasata az, ha a címe szerint értelmezzük a filmet: Pi élete. Egy életútról szól, ennek pedig része a felnőtté válás. Ezt nagyon jól mutatja be a film, annak ellenére, hogy a felnőttség egy nagyon nehezen meghatározható fogalom. Azt mondja a film, hogy a hajótörés során – amely irodalmi szempontból egy „értékvesztés” – Pi szimbolikusan elveszíti a gyerekkorát. A támaszai ugyanis fokozatosan eltűnnek (a szülők, a testvére, az állatok), és meg kell küzdenie nehézségekkel (tigris) – azaz a felnőtté válás első lépcsője az önállóság.

Az ételkészlet elveszítése után magának kell megtermelnie a betevőt (halat fognia), azaz a felnőtt lét újabb nehézségével, az önellátással kell megküzdenie, a tigris pedig jelképezheti a család ellátását, és azt a szintet, ahol a jellem kiteljesedése lezárul: amikor tőled függnek mások, felelősséget kell vállalnod. A film végére pedig a kész „terméket” látjuk: a felelős felnőttet, aki kultúrája és vallása(i) tiszteletben tartásával főz, él, és a hitben látja a felnövés kulcsát, így kurzusokat tart az egyetemen vallásos témákról.

Ebből az olvasatból is az jön le számomra, hogy a hit nélkül nem lehet felelős, valódi, felnőtt emberként létezni. Ezt pedig – fenntartásokkal – el tudom fogadni. Szerintem a kultúra és az erkölcs a kulcs, aminek egysége valóban hasonlít arra, amit vallásnak hívunk.

Itt még szeretném megjegyezni, hogy a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat botrányosnak tartom egy olyan filmben, amit majdnem teljes egészében zöld dobozban forgattak. Az operatőr a világításért és a kameráért felel, ebben a filmben ez meg nagyon nem tudott kibontakozni. Kapásból tudok három olyan filmet mondani, amiben az operatőrök sokkal jobb munkát végeztek (Nyomorultak, Lincoln és Anna Karenina – a teljesség igénye nélkül).

Tehát a Pi élete nekem addig a pontig az elmúlt évek egyik legérdekesebb filmje, amíg a felnőtté válás valamint a hit és a tudomány harcáról beszél. Az a baj, hogy nem gondolkodtatni szeretne a film, hanem megmondani az igazságot. Ezt meg propagandának hívják. Szerintem.

Halpern Bence Márk (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!