Szubjektív

Gondolom, már te is láttad a nemrég kifüggesztett új Sherlock Holmes feldolgozás plakátját. Elhatároztam, hogy most írok egy összehasonlítást egy korábban indult, ugyancsak a mában játszódó Sherlock sorozattal.

Sherlock

Ezt a sorozatot 2010-ben vetítették először. Sherlock (Benedict Cumberbatch) itt egy arrogáns, magának való zseni, aki pillanatok alatt képes bármilyen bonyolult összefüggést átlátni. Hozzá csapódik az elmaradhatatlan dr. John Watson (Martin Freeman). A sorozat a 21. században játszódik, de nem szenved emiatt semmilyen hátrányt.

Nekem személy szerint tetszik a sorozat, mert Sherlock gondolatmenete néha követhetetlen lesz egyes gondolati ugrások miatt, de a fináléban mindig elmagyaráz mindent, és onnantól fogva már nekünk is nyilvánvalóvá válik a történet lényege. Itt dr. Watson nem kerül előtérbe, háttérben marad szárnysegédi szerepében, mégis, néha nem haladna nélküle a nyomozás. A sorozat humora kifinomult és intelligens, talán ez hiányzik a legújabb változatból. A Sherlock modern, látványos, elegáns, sodró lendületű.

Sherlock és Watson

A legújabb sorozat 2012-ben indult el, szintén Sir Arthur Conan Doyle regényeinek feldolgozásából. A felállás ugyanaz, mint fent említett sorozatnál, ugyanaz a kor és ugyanaz a Sherlock (most Jonny Lee Miller szereplésével), mellette viszont dr. Watson (Lucy Liu) most női szerepben tűnik fel. Ez a sorozat jobban eltér az eddig ismert feldolgozásoktól – egyrészt dr. Watson nemének cseréje miatt, másrészt Sherlockot itt nem tüntetik fel kiváló zseninek. Követ el hibákat, és már az elején lealacsonyítják drogügyei miatt – amiért is dr. Watson kerül mellé, mint pártfogó.

Ez a sorozat nem győzött meg. Nekem hiányzik belőle az a fajta zsenialitás, ami talán egy picit felfoghatatlanná teszi a történetet. A kifinomult angol humor hiányát is nagyon érzem. De azért jó játékot mutatnak be a színészek, a rendezés is jó, az összkép annyira nem lett rossz. Szokványos, hétköznapi, a címe akár lehetne a Helyszínelők is.

Nánai-Szűcs Dóra (AKG, 8. évf.)

Sherlock (angol, 2010)
Rendező: Paul McGuigan
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman

Sherlock és Watson (Elementary, amerikai, 2012)
Szereplők: Jonny Lee Miller, Lucy Liu

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A darabot Tony Kushner írta, és bár eredetileg kétestés, itthon összevonva adják elő. Az Amerikában játszódó mű a melegek helyzetéről, az AIDS-szel élőkről és a zsidókról szól.

Kicsit furcsa volt, hogy négy órás a darab, de egy idő után belenyugodtam. Nem is tűnt olyan hosszúnak. Nem volt sok szereplő és nem is volt sok díszlet, de a darab mégis elképesztően jó volt. Láthattunk benne olyanokat, akik próbálnak megküzdeni azzal, hogy melegek és betegek, olyanokat is, akik megpróbálnak visszatalálni Istenhez. Voltak érdekes részek, amik nem igazán voltak valóságosak, de ezen kívül a darab egy egész történetet mesél el, amiben minden összekapcsolódik. Bemutat számunkra egy valós világot, amelyben mindenkinek meg kell küzdenie a problémáival, valamikor viszont el kell rejtenie őket. Annyira valóságosnak érezhető ez az egész – mivel valóban ilyen emberek járnak köztünk, és így láthatjuk, milyen is lehet az életük. Azt lehetne hinni, hogy ez a mű egy dráma (és persze az egésznek drámai is a hatása), de mégis van benne humor, van benne őrültség is. Nekem azért tetszett a színdarab, mert az egyik percben nevetsz, a másikban már komoly arccal nézed a cselekményt. Sok mindent lehetett belőle tanulni, és nagyon eseménydús a történet. Emellett igazán tehetséges színészek játszottak benne, mint például Kulka János, Alföldi Róbert, Szabó-Kimmel Tamás vagy Tenki Réka. Aki elmegy erre a darabra, nem fog csalódni.

Szabó Borbála (9. évf.)

Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)
Rendező: Andrei Şerban
Szereplők: Kulka János, Stohl András, Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Tenki Réka

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Őszintén szólva, nekem sok minden tetszik, például a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Deep Purple és még folytathatnám a sort, azonban ezek a zenekarok túl vannak már mind a fénykorukon, és alig-alig vagy egyáltalán nem koncerteznek. Egyetlenegy előadó van köztük, aki még mindig a csúcson van. Ez a valaki lépett fel csütörtökön este a Papp László Sportarénában.

A szervezők eredetileg a Petőfi Csarnokba szerették volna vinni, azonban annyi volt az érdeklődő, hogy már két hónappal a koncert előtt elfogyott az összes jegy, így végül áttették az Sportarénába. Életemben először talán tizenkét éves koromban hallottam Slash nevét. Aztán meghallgattam a zenéjét is. Tetszett. Már vagy két héttel a koncert előtt alig tudtam másra gondolni, mint hogy mikor jön már Slash Pestre. Pechemre, a koncert előtti napon megfáztam és belázasodtam. Természetesen iskolába se mehettem, de este már úgy gondoltam, ez nekem megér annyit, hogy betegen menjek végignézni, meghallgatni az egészet, s netán két hétig nyomjam még emiatt az ágyat. Jól döntöttem.

A koncert pontosan úgy volt jó, ahogyan végigcsinálták. Visszafogott koreográfia, brutálisan jó hangzás! A banda nemcsak Slash saját számait adta elő, hanem Guns n' Roses-számokat is, nagyjából fele-fele arányban. Játszotta a Nigh Traint, a Civil Wart, a Sweet Child o'Mine-t és a Paradise Cityt, egyszóval a legnagyobb Guns n' Roses-slágereket. Az énekes, Myles Kennedy ezeket ugyanolyan tökéletesen énekelte, ahogyan a Slash-sel készített számokat is, pedig ezeket eredetileg nem az ő énekhangjára írták (hanem Axel Rose-éra, mint az közismert). Ráadásul kiderült később, hogy nemcsak ő énekel fantasztikusan a bandában, hanem a basszusgitáros, Todd Kerns is, aki olyan jól adta elő a Welcome to the Jungle-t, hogy szinte jobb lett, mint az eredeti. A koncerten ez volt az egyik kedvencem, de igazából nem tudnék „legjobb számot” választani, mert mind fantasztikus volt. Az élő előadás egészen más élményeket adott, mint a CD. A Rocket Quenben Slash úgy szólózott, hogy mindenkinek leesett az álla – ilyen jót rock-koncerten én még nem hallottam. Összességében azt mondhatom tehát Slash-ről, hogy megmutatta, hogyan is kell játszani a rockzenét. Nem csoda, hogy a közönség tombolt.

Az esemény egyetlen negatívumának az előzenekar (Leander Rising) bizonyult, egyszerűen minősíthetetlen volt, amit csináltak: egymástól alig megkülönböztethető számokat adtak elő, ének helyett pedig inkább csak hörgés hallatszott. Ők, Slash-sel ellentétben, azt mutatták meg, hogyan nem szabad játszani a rockot. Szerencse, hogy a későbbiek kárpótoltak mindenért.

Visszagondolva erre az estére: nagy hiba lett volna, ha egy kis megfázás miatt otthon maradok, és nem veszek részt életem legjobb, megismételhetetlen koncertjén. Még úgy is, hogy utána újra belázasodtam, és kénytelen voltam kihagyni még néhány napot az iskolából.

Gulyás Ábel (9. évf.)

Slash koncert, Sportaréna, 2013. február 7.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Január első patrónusi foglalkozásán a tizenegyedik évfolyam tanulói egy rendhagyó előadás-látogatáson vehettek részt. Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete jött iskolánkba, hogy beszélgessen velünk. Az évfolyam két tagja (Lengyel Bóra és Gorka Marci) vezette körbe napközben a nagykövet urat az iskolában, majd ezután a nagytanáriban ült le az 50 tizenegyedikes diák, itt kezdődött meg a beszélgetés.

A beszélhetésen általánosságban Izraelről, az izraeli magyarokról illetve a magyar-izraeli viszonyról esett szó. Ilan Mor beszélt nekünk arról, hogy Izrael egyedül van az egész Közel-Kelet ellenében, hogy folyamatos – nem csak katonai – támadások között kell államának az izraeliek jólétét és a zsidó nép értékét megtartania. Elmondta, hogy az országát a szomszédos nemzetek nem ismerik el létező államnak, és hogy kialakult egy újfajta antiszemitizmus (amit ő az új antiszemitizmusnak hív). Ezek a támadók már nem a zsidó nép felé fejezik ki utálatukat, hanem Izraelt támadják, az ország hibáit és tévedéseit hangoztatják, létezését kérdőjelezik meg, és ezekkel a negatívumokkal alapozzák meg a zsidó nép elleni gyűlöletet.

A nagykövet beszélt arról, hogy milyen szoros Magyarország és Izrael kapcsolata, hogy mennyi magyar (főleg) zsidó vándorolt ki hozzájuk az elmúlt század közepén. Mesélt nekünk magyarországi nehézségeiről, hogy milyen emberekkel találkozik itthon: összességében több ellenségre akadt, mint barátra, de tartózkodóból, szavát kimondani nem merőből van a legtöbb. Végül pár kérdésre maradt csak idő, mielőtt mennie kellett – főleg Izrael konfliktusainak témája került újra elő. Az izraeli katonaság fontosságát és a felnövő generációk jelentőségét illetve felelősségeit emelte ki, amikor pedig szubjektív véleményét kérdezték, bevalotta: nem látja előre, hogyan alakulhatna a közel-keleti háborús helyzet, de nem érzi úgy, hogy egyhamar vége lenne.

Szerintem kifejezetten érdekes volt egy olyan valakit hallgatni, akiből őszintén jönnek ezek a tapasztalatok. Még ha volt is a kiállásában egy erős propaganda-feeling, Ilan Mor személyes érzelmei kiérződtek, ez pedig valóssá tette a beszélgetést, ennek pedig láthatóan örültek azok, akiket érdekelt a téma.

Turczi Ádám (11. évf.)

fotók: Tenk Vivien

LIKE - értesülj az új cikkekről!

December végén Magyarországra érkezett a nemzetközi hírű a capella csoport, a Voca People. A nyolc, tetőtől talpig fehér testű tagról könnyen hihetnénk azt, hogy egy másik bolygóról származnak. És nem is állnánk távol az igazságtól...

Az előadást országszerte hirdették a plakátok, a reklámok előtt én még nem is hallottam erről az együttesről. A Kongresszusi Központ előadóterme mégis csupán félig volt telve, mikor beléptünk a nézők közé. Már az egyszerű színpadképen látszott, hogy itt bizony nem a látványé, hanem a hangé lesz a főszerep. A fények elsötétülése után a mobiltelefonok kikapcsolását megkérő hang angol nyelven szólalt meg – ebből is azonnal kiderült, hogy hamarosan egy világszínvonalú produkció részesei leszünk.

Végül elfoglalta a színpadot a nyolc fura lény, akik angol-francia keveréknyelven magyarázták el a kedves közönségnek, hogy ők tulajdonképpen földönkívüliek, és kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a Földön az űrhajójukkal, amelyet – benzin helyett – a dal ereje hajt. A rövid bevezetés után megkezdődött az „energiagyűjtés” – a zene történelmének bemutatása az ősember próbálkozásaitól a mai kor slágereiig, mindez persze kizárólag hangszerek nélkül, szájjal és egyéb testrészekkel előadva. A színészi játék zseniális volt, a poénok ütöttek, az énekesek hangja pedig önmagában elég lett volna egy X-Faktor döntőre. A pontot az i-re a két beatboxer, Captain és Stratcher tette fel, akiknek szájjal dobolásáról a nagymamám végig azt hitte, hogy előre felvett ritmus. Miután a legújabb kor számain is túl voltunk, a színpad jobb szélén elhelyezett űrhajótöltöttség-mérőben egy egységnyivel kúszott feljebb a mutató. Ugyanez történt minden egyes hasonló blokk végén – közülük Captain és Stratcher duettje szerintem vitte a pálmát. Hogy mi történt a teljes feltöltődés után, azt megtudhatod a következő látogatásuk alkalmával...

Sengel Tamás (9. évf.)

Voca People, Budapest Kongresszusi Központ
2012. december 26-27-28.

LIKE, ha tetszett!

Van, aki már alig várja, de olyan is akad, aki elszökne, mielőtt még kézbe kapja. De egy biztos, hamarosan mindenki újra kinyithatja az értékelőmappáját.

Bizony, január 30-án elérkezik az idő, és az iskola meg fog telni a szürke mappákkal rohangáló diákokkal. Lesznek olyanok, akiknek még csak pár oldal lesz benne, de találkozhatunk majd tapasztaltabbakkal is, akiknek már alig fog elférni a tömérdek oldal a „könyvébe”. Tanáraink jelenleg is szorgalmasan írogatják a bírálataikat, amiket majd diákok százai remegő kézzel fognak olvasni.

Természetesen a helyzet egyáltalán nem ilyen drámai. Egy idő után az ember már megszokja, hogy félévente bekövetkezik az elkerülhetetlen, és bár kíváncsian, de nem túl nagy izgalommal várja, hogy mi kerül majd bele a mappájába. Persze, én is élénken emlékszem még, hogy az első értékelőosztás előtt mennyire izgatott voltam, hiszen el se tudtam képzelni, hogy mégis miket fognak rólam írni, sőt, igazából halványlila dunsztom sem volt arról, hogy hogyan is fog kinézni a rettegett mappa. Gondolom, most is így vannak ezzel azok a kevésbé szerencsés társaink, akik még egy lapot sem birtokolnak. Nekik üzenem, hogy egyáltalán nincs mitől tartani, az értékelő nem egy halálos fegyver.

Persze a rutinosabbak közül sokan vannak olyanok, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy eljut-e az a könyvecske hozzánk, vagy esetleg egy értékelőket zabáló unikornis ellopja az összes mappát, még mielőtt mi azokat a kezünkbe vehetnénk. Be kell valljam, megértem őket. Sajnos, miután elmúlott az újdonság varázsa, rá kellett döbbennem, hogy bizony a szövegek lényegében mindig ugyanazok, és változást csak egy-egy új tantárgy tud hozni. Na, nem mondom azt, hogy én nem szeretem olvasgatni, amit kapok. Nagyon sokszor még jókat is szoktam szórakozni rajtuk, de egy idő után meg tudom unni az értékelésáradatot.

Na, mindegy is, mindenkinek szép értékelőt kívánok, akiknek meg ez nem adatik meg, az reménykedjen csak abban az éhes unikornisban.

Gálosi Dóri (AKG, 9. évf.)
Tóth Artúr rajza

LIKE, ha tetszett!

Nagy várakozással ültem be szombat este a moziba, és ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így: a mozi legnagyobb terme színültig megtelt emberekkel, mindannyian Quentin Tarantino legújabb filmjére, a Django elszabadul-ra voltunk kíváncsiak. Tarantino az eddigi filmjeiben is előszeretettel használta a western jellemzőit, így különösen érdekes volt, hogy miképpen rendez meg egy egész estés vadnyugati filmet.

A filmbeli történet Djangóról, a rabszolgáról szól, akit egy német fejvadász szabadít fel, hogy a segítségével megtalálja egy leendő áldozatát. Idővel a két férfi összebarátkozik, s közösen indulnak kiszabadítani Django feleségét, Brunhildát, a németül jól beszélő fekete rabszolganőt. Ahogy a többi Tarantino-film, ez is tele van ironikus jelenettel, véres humorral és remek színészi alakításokkal. Christoph Waltz, ahogy a Becstelen Brigantyk-ban, úgy itt is remekül játszik, s újra megérdemelné az Oscart. De Jamie Foxx, Samuel L. Jackson és Leonardo di Caprio is remekül alakít. A történet egyetlen percre sem ül le, és nem azért, mintha csak pörgős akciójelenetek követnék egymást, hanem mert a film képes finoman egyensúlyozni a lélektani ábrázolás, az agresszió bemutatása és a történetmesélés között. Emiatt érezhetjük úgy, hogy minden nagyon egyben van.

A film nem csak szórakoztat, hanem kritizál is. A mű központi problémája a rabszolgatartás. A német fejvadász, aki itt az európai szellemet, a felvilágosultságot, a műveltséget képviseli, ellenzi ezt, míg az amerikaiak természetesnek gondolják, s teljességgel elfogadják az emberek faji alapon való megkülönböztetését, mely szerint a fehérek felsőbbrendűek a feketéknél. A rabszolgatartást gyűlölő német fejvadász szerepeltetésével a rendező egyfajta Amerika-kritikát fogalmaz meg. Ám nemcsak Amerikát kritizálja, hanem a műfajhoz is reflektáltan viszonyul. Az Európában, leginkább Olaszországban forgatott klasszikus spagettiwesternekben egyetlenegy fekete sem szerepelt, mintha abban az időben Amerikában feketék nem is léteztek volna, jóllehet a western filmek által feldolgozott korszakban még virágzott a rabszolgatartás. Ezzel szemben Tarantino filmjében egy felszabadított rabszolga válik főszereplővé: azzá a fekete hőssé, aki reményt tud adni leigázott társainak. Ha sokat nevetünk is az abszurd tarantinói humoron, ez egy olyan üzenete a filmnek, amely mindenképpen mélyen érint mindenkit, aki hajlandó a látottakon elgondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül ez a film – ahogyan Tarantino többi filmje is – kultikussá válik majd. Ez egy olyan moziélmény, amelyről egyszerűen nem szabad lemaradni.

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

Django elszabadul (Django Unchained, 2012, 165')
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson

LIKE, ha tetszett!

18 óra alatt sikerült megszereznie a Facebookon azt az 1 millió like-ot egy norvég fiatalembernek (Petter Kverneng), amiért cserébe szexet ígért neki a barátnője. A feltöltött képen ő és a lány látható, és akár úgy is tűnhetne a szelíd mosolyuk alapján, hogy tényleg más csak a sok-sok beleegyező like-ra várnak…

A like-okat valamiért(?) gyorsabban sikerült begyűjtenie, mint más cicára, ajándékra váró csöppségnek, a háló közönsége nagyon együttérző volt ezzel a fiatalemberrel. Sokan várták az akció végét, azt, hogy vajon egy részletes beszámolóval tájékoztatja-e a közönséget Petter, vagy titok marad a folytatás. A képet a feltöltő mindenesetre már leszedte.

A magyar média a szokásos felületességgel számolt be a hírről. Volt olyan újság, amelyik szerint a Facebook a srác egész oldalát „letiltotta”, más lap állítása szerint  a fiú a lány apjának haragjától tartva törölte le a képet, és egyébként szerinte a lánynak tartania kéne magát az ígéretéhez. A valóság persze más, ezt magától a kis norvég falucskában, Straumenben élő 20 éves Petter Kvernengtől tudjuk, aki részletesen beszámolt nekünk az egész történetről.

Szubjektív: Ha jól tudom, nem sikerült a projekted, a barátnőd nem teljesítette a képre írt ígéretet. A kép feltöltését csak viccnek szántad, vagy – ahogy egyesek megjegyezték – ez egy elkeseredett ember cselekedete volt?

Petter Kverneng: Ez az egész csak egy vicc volt. A képünk egy kifigurázása volt az „1M like, hogy kaphassunk kutyát, cicát, babát” képeknek. Nem gondoltam volna, hogy a kép a „barátaim barátai” körén kívülre is kerülhet. Egyáltalán nem vagyok elkeseredett, és soha nem voltak romantikus érzéseim Cathrine irányába. Igazából az csak véletlen volt, hogy ő volt az, aki a képre került. Lehetett volna egy másik lány is, aki jelen volt akkor, amikor az ötlettel előálltunk.

Szub: Bánod már a kép feltöltését? És a lány bánja?

P.K.: Nem bánjuk, sokat szórakoztunk az egészen. Ő talán egy kicsivel több nemkívánt figyelmet kapott, mint én, viszont azok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, jól értették a viccet. Egy kicsit ugyan aggódom, hogy ez az egész majd kísérteni fog akkor, amikor a jövőben munkát fogok keresni, de az is lehet, hogy majd az előnyömre válik.

Szub: Miért vetted le a képet a Facebookról néhány órával ezelőtt? (Az interjú január 23-án készült.)

P.K.: Szerintem ez egy jó módja annak, hogy véget érjen a vicc. Élő műsorba hívtak minket a Playboy Rádióba, ahol bejelentettük, hogy nem szexeltünk és nem is fogunk soha. Ezután levettem a képet, hogy sikerüljön lecsillapítani ezt az egészet. Most a status update-ekben őrjöngenek az emberek, de pár nap alatt el is lesz felejtve ez a dolog.

Szub: Megkaptad a magad „15 perc hírnevét”, országos és nemzetközi médiastúdiókba hívtak vendégül, rengeteg ember lépett veled kapcsolatba a Facebookon és a Twitter oldaladon keresztül – élvezted ezeket a dolgokat, vagy inkább zavaró pillanatokban volt részed?

P.K.: Minden másodpercét élveztem. Persze, amikor bejelentettem, hogy nem lesz köztünk szex, és hogy ez csak egy vicc volt, az embereknek egy jó része leiratkozott a hírfolyamomról, a Twitter csatornámról, unlike-olta a képet. Én is azt gondoltam, hogy ez olyan 15 perces hírnév dolog lesz, de most itt vagyunk, majdnem egy héttel később, és még mindig interjúkat adok.

Szub: Felismernek az utcán? Leszólítanak? Esetleg zaklatnak titeket?

P.K.: Igen, felismernek, megszólítanak az utcán – ez egyelőre csak kedves módon történik. A Facebookon és telefonon már inkább zaklatnak. Keresztény fundamentalisták hívtak fel, elmondták, hogy én milyen rossz ember vagyok. Olyan emberek, akik nem értik a viccet, elég csúnya dolgokat írtak Cathrine-nek és nekem ezekben a napokban. Én ezek nagy részét nem olvasom el, és nem is veszem magamra. Cathrine sem. Elég jól szórakozunk rajtuk.

Szub: Mit gondolnak a szüleid erről az egészről, mondtak-e neked valamit?

P.K.: A szüleim tudják, hogy olyan arc vagyok, aki ilyesmiket művel. Tudják, hogy szeretem a magam körüli figyelmet, és azt is, hogy tudom kezelni a cirkuszt. Annak nagyon örülök, hogy a szüleimet békén hagyták, hogy nem zaklatják őket (kivéve a nővéremet, ő kapott egy telefonhívást egy hölgytől, aki azt akarta, hogy vegyem le a képet, mert az megalázó a nőkre nézve).

Szub: Hogyan vették a történetet a barátaid?

P.K.: Azt gondolják, hogy ez egy király dolog, és hogy nagyon Petter Kverneng-es. Azok, akik ismernek, azt mondják, hogy ha valaki ilyesmit csinálna, az csak Petter lehet.

Szub: Egyesek a kép alapján a hősüknek neveztek, mások szerint te eléggé szexista, hímsoviniszta vagy (csak csúnyább szavakkal kifejezve). Mit gondolsz ezekről a véleményekről?

P.K.: Nagyon kúl, hogy egyesek hősnek, legendának, géniusznak neveznek. Én azonban nem gondolom magam egyiknek sem. És szexistának sem. De meg tudom érteni azt, hogy azok az emberek, akik nem értették a viccet, annak tartanak. Azt is megértettem, hogy ez a vicc jól működhet Skandináviában, de a világ más részein nem ugyanúgy nézik ezt a képet, számukra más a témája: szex, prostitúció, nemi szerepek… stb. Ez egy értékes tapasztalat volt.

Szub: Az akciód rengeteg követőre talált, távoli országokban jelentek meg ismét nagy mennyiségben a „ha kapok x like-ot…” képek. Találkoztál velük? Van kedvenced?

P.K.: Láttam néhányat közülük, és azt hiszem, ezek néha nagyon viccesek. Bár azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az én postom is a trend követője volt. Persze azt látom, hogy a számuk az én postom után robbanásszerűen megnőtt, és szerintem ez király. Kedvencem az nincs.

Szub: Tervezel valamilyen folytatást? Mik a terveid a jövőben?

P.K.: Abban reménykedem, hogy ez a dolog megnyithat néhány ajtót a számomra. A szórakoztatóiparban szeretnék dolgozni, és profi előadóművész szeretnék lenni Norvégiában (rádió, filmek, ilyesmik). Már kaptam is pár ajánlatot különböző cégektől és projektektől, hogy futtassak a számukra promóciós kampányt. A következő napokban bele is nézek ezekbe az ajánlatokba.

Egyébként meg szeretnék köszönetet mondani Magyarországnak minden kedves üdvözletért, amit a magyaroktól kaptam. Arra sajnos nincs időm, hogy mindre visszaírjak, de ez nagyon hízelgő.

Baranyai István

A közvetlen előzmény: "kutyust akarunk!"

7 óra alatt gyűltek össze a like-ok

Like-gyűjtő akciók - Petter képe nyomán

Ez persze csak egy jól-rosszul sikerült montír (az eredeti kép nyomán). A felirat szerint a polgármester (Bukarestről van szó) bicikliutat ígért 10 ezer like után. A magyarázat.

A szegedi Blues Café & 7-es Megálló pultosainak akciója

Vicces - vagy annak gondolt - aktuálpolitikai montázs

LIKE, ha tetszett!

Véget ért az utolsó órám, és rohantam, mivel máris késésben voltam. Hogy honnan? Természetesen a Cseh Tamás emlékkoncertről, ami nem csak műélvezőként, hanem kollégaként is érdekelt, mivel én is tanulom néhány számát gitárra.

Cseh Tamás ma lenne pont 70 éves, ebből az alkalomból adtak koncertet tiszteltére az AKG színháztermében. Mikor odaértem, alig volt pár ember, ezért szabadon válogathattam a helyek között. Ki is néztem egyet oldalt, ahonnan mindent jól lehetett látni. Pár perc múlva megtelt az egész helység emberekkel, akik suttogva beszéltek egymással. Nemsokára bejött pár diák, akiket látásból már ismertem, és néhány tanár is. Az elején volt egy kis megnyitóbeszéd, de ez szerencsére nem tartott sokáig, és máris elkezdtek játszani. A gyermekkoráról szóló dalokkal kezdték, amik kicsit szomorúak és komorak voltak, de ezt is nagyon szépen tudták előadni. Volt pár srác gitárral, egy, aki nagybőgőn és még egy, aki dobokon játszott. Egy óra múlva jött a szünet (pogácsával, amit a magyartanárunk hozott). Elfogyasztottuk a pogácsát, ami egész finom volt, és visszatértünk a terembe. Most már sokkal vidámabb dalokat játszottak, ezek voltak azok, amiket én is ismertem, és köztük volt a kedvencem, A jobbik részem. Innentől sokkal oldottabb volt a hangulat, és sokkal vidámabban telt el az idő, mindenki remekül szórakozott, beleértve engem is. A műsor végén volt kalapdobálás is, és az egész közönség énekelt. A műsor befejezése után vidáman ment el mindenki, a dalokat dúdolva magában.

Vida Benedek (8. évf.)

A koncert előadói: Előadók: Asbóth Máté, Balla Gergely, Csikós Áron, Fekete Zoltán, Gombos András, Józsa Gergely, Juhász Iván, Széles Gábor, Teremy László, Vincze Mihály

Részletek a koncertről - az AKG Video Stúdió felvételei

LIKE, ha tetszett!

Neveljük fel jól, jó körülmények között. Legalábbis erre hegyezi ki mondanivalóját a Vörösmarty téri Üvegpalotában megrendezett, magát az „év kiállításaként” hirdetető Murder. De mi is ez az egész? Céltalan ijesztgetés horror-mániásoknak?

Nem, ez a kiállítás 21 szobán keresztül mutatja be a történelem legnagyobb gyilkosságait, tehát itt nem arra kell számítani, hogy zombinak beöltözött emberkék fognak balról meg jobbról ijesztgetni. A szó szoros értelmében egy ismeretterjesztő kiállításról beszélünk, ahol elég durván kapunk mindent egyszerre.

A különböző szobákban az eseményeket úgy próbálják bemutatni, hogy a tárlatot látogatók minél közelebb érezhessék magukat a történtekhez. Ezt különböző módszerekkel érik el, pl. pneumatikus szobamozgatással, vagy van, amikor függönyön vagy egy lyukon keresztül figyelhetjük a történéseket.

Azon kívül, hogy a Murder egy profin megszerkesztett interaktív kiállítás, látványos és a legkorszerűbb technikákkal dolgozik, igyekszik megfogalmazni a bemutatott történetek tanulságait is. Végiggondoltatja, hogy mi vezetett ahhoz, hogy egyes bűncselekményeket elkövessenek (akár többször is) a gyilkosok. A legtöbb esetben valamilyen gyermekkori traumára, a szülői nevelés hibádzására vezette vissza a narrátor a bűneseteket, akit egyébként egy mikroporton keresztül hallgathattunk négy nyelven.

Tényleg profi az egész, nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy van benne 1-2 undorítóbb rész, a mondanivaló pedig nagyon bele lett erőltetve az egész kiállításba. Azon kívül, hogy vállaljunk felelősséget a gyermekeink felneveléséért, nem bonyolódik további részletekbe a kiállítás, ami egyébként nem is feltétlenül feladata – megelégszik azzal, hogy elgondolkodtat: Mitől lehetnék majd jó szülő? Egyáltalán, képes lennék szülőnek lenni?

A kiállítás nem olcsó, kicsit többe kerül, mint egy mozizás a barátoddal, de jelenleg az egyik legjobb programlehetőség most Budapesten a Murder, úgyhogy ne szalasszátok el!

Halpern Bence Márk (12. évf.)

Murder – a gyilkos tárlat
Csak 16 éven felülieknek.
Budapest 1055 Vörösmarty tér 1.
Jegyár: 3 490 Ft, nyitva 2013. május 31-ig

LIKE, ha tetszett!