Szubjektív

A Snowden című film az elmúlt évtized egyik legnagyobb botrányát meséli el.

Edward Snwoden az országának akart szolgálatot tenni, ezért elment a hadseregbe szolgálni, de egy sérülés miatt kénytelen volt leszerelni. Snowden nem adta fel, próbát tett a CIA-nél, ahova be is jutott. Az iskolában osztályelsőként végzett, majd ügynök lett, de őt inkább a programozás érdekelte, ezért kilépett, és inkább külső tanácsadóként dolgozott. Élete nagyon stresszes volt. Kiderül, hogy epilepsziája is volt, ami sok bonyodalmat okozott, mivel gyógyszerei lassítják őt a gondolkozásban. Munkája közben rengeteg dolgot tudott meg az amerikai titkosszolgálat működéséről, és rájött, hogy őt is figyelik, mint sok millió más embert. Ez nagyon zavarta őt, ezért úgy döntött, hogy minden információt kiszolgáltat a sajtónak.

Szerintem a történet egy kicsit egyhangú, de aki csak nagy vonalakban ismerte az eredeti sztorit (mint például én), annak nagyon érdekes lehet, és talán még tanulságos is. A film viszonylag részletesen megmutatja a CIA akkori működését, ráadásul sokat tanulhatunk például az online biztonságról, és arra is felhívja a figyelmünket, hogy válasszunk jobb jelszavakat. A film egyértelmű üzenete, hogy harcoljunk a jogainkért, ezt jól le lehet szűrni belőle. Kicsit hiányoltam a látványos jeleneteket, de ezért nem okolom a rendezőt, mivel mégiscsak egy „gép-előtt-ülős” filmről van szó. Az is különösen tetszett, hogy a film két idővonalon játszódott. A történet úgy kezdődik, hogy Snowden már elkezdett kitálalni a sajtónak, és közben vágják be a jeleneteket a múltjából. Ez szerintem egy érdekes megoldás, amit már több filmben is láttunk, és ez mindenképpen feldobja a moziélményt. Egyébként a film után nekem is megjött a kedvem egy kis programozáshoz, és ez a kedv azóta se lankadt le. A történet érdekes és tanulságos, a színészek szerintem kifejezetten jól játszottak, vannak benne izgalmas jelenetek (bár nem sok), viszont nem annyira látványos és a történet egy kicsit lassú. Nekem tetszett a film, és annak ajánlom, aki nem feltétlenül egy akciódús, hanem inkább egy lassabb, de azért izgalmasabb filmre vágyik.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

Snowden (139’, 2015)
Rendezte: Oliver Stone
Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Scott Eastwood, Nicolas Cage

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ősszel Párizsban jártam, és sikerült megfűznöm a nagymamámat, hogy két múzeum között látogassuk meg a párizsi Disneylandet is. Nem mondhatnám, hogy ellenkezett, sőt, kijelentette, hogy amire én, arra ő is felül. Ám ez a cikk nem a mi utazásunkról szól, hanem ez egy útmutató akar lenni azok számára, akik egyszer majd elmennének oda.

Először is szögezzük le, hogy a jegy ára tényleg borsos: a legolcsóbb belépőjegy 47 euró egy felnőttnek és 40 egy gyereknek, de az egész után egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy nem fizetném ki még tízszer ezt az árat, csak hogy még néhányszor elmehessek oda. Viszont ott van még a fastpass jegy is, ami azonnali, sorbanállás nélküli belépést biztosít a játékokhoz. Nem mondom, hogy olcsó, és hogy nem költeném inkább másra, de egyszer mégis kipróbálnám. Viszont ha kisebb gyerekkel jöttök oda, akkor ne higgyétek, hogy a bejáratnál fogjátok a legtöbb pénzt elküldeni, hiszen (és ez elég okos húzás volt a tervezők részéről) hogy elérjetek a park bejáratához, egy körülbelül 800 méter hosszú, kétoldalt szuvenírboltokkal határolt utcán kell végigsétálnotok. És egy másik megemlítendő dolog, hogy ugyan a térképen nem úgy tűnik, de a kávézók, éttermek és egyéb vendéglátóipari létesítmények területe körülbelül a kétszerese az összes játék és szórakoztató célú építmény területének. A szuvenírboltok területe pedig a játékok és az éttermek együttes területének körülbelül a 3-4-szerese, így mi sem lepődtünk meg azokon a családapákon, akik húsz szatyorral a vállukon szenvedték ki magukat a parkból, miközben fülük a gyerek folyamatos „apa, kérlek, vedd meg!” kiáltásaitól zengett. Szóval erre is fel kell készülni, de ezzel nem azt mondom, hogy a park nem való a nagyobb korosztályoknak. Látszik, hogy a készítők alapvetően a gyerekeknek címezték a látványosságokat, de a felnőttekre is gondoltak, így hullámvasutakkal, ijesztgetős kocsikázással és elképesztő látványvilággal alkották meg a parkot. Biztosan láttátok már a Disney filmek főcímében szereplő kastélyt a csillagok alatt. Az az épület teljes életnagyságában ott magasodik Disneyland közepén, és olyannyira széles, hogy egész kis (természetesen szuvenírboltokból álló) komplexum jöhetett létre a belsejében.

És ha már a minőségről beszélünk, az a park minden egyes pontjából sugárzik. Minden szikla minden repedése gondosan, hozzáértő emberek által lett megkonstruálva, de még az ajándékboltok is a Disney filmek jellegzetes, hihetetlenül giccsesen díszített, de annál inkább hatásos dizájnját kapták. Az utolsó kis jelentéktelen csontváznak is minden ujjperce külön mozgásra van programozva, semmi sem poros vagy elhanyagolt, csak az, aminek annak kell lennie. Mindez a készítők azon szándéka miatt van, hogy a látogatóval azt éreztessék, mintha tagja lenne ennek a színekkel, pompás épületekkel, kalandokkal és persze királykisasszonyokkal teli világnak – és ez tökéletesen be is válik.

Az első hihetetlenül fontos tennivaló a park látogatásánál: a térkép beszerzése. Térkép természetesen van a bejáratnál, de ha anélkül indultok el felfedezni Disneylandet, akkor bár eltévedni biztos nem fogtok, de semmit nem találtok majd meg, amit érdemes kipróbálni, valamint sóvárogva bámultok majd azon anyukák és apukák felé, akik büszkén lobogtatják térképeiket az orrotok előtt.

És most beszéljünk a park felépítéséről. Disneyland 4 „világra” van osztva. Az első világ, Frontierland központi látványossága egy hajókázásra kialakított tó, melynek közepén egy kis bányasziget fekszik egy hullámvasúttal. A látogatásba be kell kalkulálni, hogy ez a program sok időt vehet igénybe, viszont nem ez a legintenzívebb dolog a parkban, mi nem is néztük meg az alatt az egy nap alatt, mialatt ott voltunk. Viszont Frontierlanden  egy kísértetkastély is található, melyben a szokásos, bukkanók nélküli lassú hullámvasutas menet van megfűszerezve azzal, hogy a székek forognak, azaz mindig abba az irányba fordulunk, amerre az aktuális rémület van. Nagy ijedtségre viszont ne számítsanak, semmi „jump scare” ijesztésre vagy ahhoz hasonlóra, hiszen alapjában véve a gyerekek számára van felépítve. Persze található ebben a világban más érdekesség is, például céllövölde, de nagyjából ennyi lenne.

A következő a Discoveryland, egy sci-fis, űrhajós részleg, ami visszahozza a régi sci-fi filmek hangulatát. A felnőttek számára a legtöbb szórakozást nyújtó létesítmény itt lelhető fel, többek között egy elég rázós hullámvasút és egy lézerharc-stadion. És innen indul a parkot körbeguruló vonat is, ami végighalad a park határán. Ugyan jó lehetőség lehet ez a megnézendő játékok kiválasztására, de sok időt vesz igénybe, ezt garantálni tudom.

A soron következő terület az Adventureland, ahol nyomon követjük Indiana Jones és a Karib-tenger kalózainak útját. A Végzet templomáról elnevezett hullámvasút igen jó élmény. Itt és a Karib-tenger kalózai felé haladva látszik meg először, mennyivel élvezetesebb az egész, ha már volt alkalmad látni a filmeket. Port Royal kikötőjében, amit a tervezők a kísértetkastélyhoz hasonló módszerrel kívántak bemutatni, minden részlet egy kis darabka a filmbéli kalóztámadásból. Azt viszont nem értem, hogy miért nem használták fel a Hans Zimmer által írt elképesztő zenét, ami a film alatt rengetegszer színezte ki az eseményeket.

Az utolsó állomás a Fantasyland. Ha eddig azt mondtam, hogy a park minden része élvezetes lehet felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, hát a Fantasyland megszegi ezt a szabályt. Ha nincs veletek gyerek, akár azt is mondhatnám, hogy kihagyhatnátok ezt a világot, hacsak nem szándékoztok ti is találkozni Mickeyvel és Mimivel – körülbelül másfél-kétórás sorban állás után. Viszont, ha gyerek is van veletek, ő biztosan nem fogja elmulasztani a körhintákat és a bohócokat.

A legolcsóbb belépővel is be lehet jutni Disney Studiosba, ami egy másik, kisebb, de azért programokban gazdag kisebbfajta Disneyland. Itt még nagyobb hely jut a szuvenírboltoknak, de ettől eltekintve ez is egy nagyon hangulatos részleg. És ami minden prospektusban és ismertetőben benne van, a Disney Studios tartalmazza a lehetőséget a tizenharmadik emeltről való lezuhanásra. Szerintem egy esős napon, este hatkor mi még a kisebb forgalom közepén érhettünk oda, de még így sem maradhattunk le egy másfél órás tömény sorbanállásról. Viszont maga az esemény nem volt több, mint tíz perc, az a tíz perc viszont elég élvezetes volt. A portások jól játszották a szerepüket, és megvolt a kísérteties hangulat. Amire viszont mindenki várt, vagyis hogy 13 emelet szabadesést fogunk átélni, viszonylag hiányosnak bizonyult. Szerintem legfeljebb 3-4 emeletet zuhanhattunk, biztosan nem tizenhármat.

Nem véletlenül van a park térképének a főoldalán egy igen nagy „What will you choose?” felirat. Egy nap alatt biztos nem fogtok tudni mindent megnézni és kipróbálni, de nem is biztos, hogy szükséges. Disneyland elképesztő élmény mindenki számára, jó élményeket garantál, ha pedig ott vagy bent, biztosan folyamatosan tátva tartod a szád.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A nyomozás nemcsak a rendőrség vagy a magánnyomozó feladata lehet. Amikor egy megdöbbentő hír bejárja a világot, gondolunk-e azokra, akik felfigyeltek a jelenségre, utánajártak, hogy kinyomozzák az igazságot.

Amikor a hazánkban vagy a nagyvilágban történt eseményekről szóló tudósításokat olvassuk, hallgatjuk vagy nézzük, gyakran megdöbbenünk, ha olyan híreket hallunk, melyek tehetős, hatalommal bíró vagy általunk megbecsült emberek törvénybe ütköző vagy erkölcsileg elítélendő cselekedeteiről számolnak be. Ilyenkor természetesen felháborodunk azon, hogy egyesek miért gondolják, hogy nekik mindent szabad. Azonban ritkán jut eszünkbe az, hogy hány ember áldozatos munkája kell ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön egy-egy nagy horderejű hír.

Az idei év Oscar-díjas filmje, a Spotlight ráirányította figyelmünket az oknyomozó újságírók munkájára. Megtudhattuk, hogy milyen sok dolog kell ahhoz, hogy egy megdöbbentő, de igaz hír napvilágra kerüljön. Először is kell egy figyelmet felkeltő téma. A Spotlight főszerkesztője úgy vélte, hogy a katolikus egyház – minden problémát szőnyeg alá söprő viselkedése a gyermekeket molesztáló papokkal kapcsolatosan – pont ilyen. A téma nagy feszültséget keltett, mert Boston egy erősen katolikus város, ahol az egyházzal, papjaival és az egyházi iskolákkal kapcsolatban igen nagy a bizalom.

Ezután jöhet a több hónapon át tartó újságírói munka, mely magába foglalja az archívumokból és könyvtárakból történő anyaggyűjtést, személyes és telefonos beszélgetéseket az áldozatokkal, szakértőkkel, esetleg magukkal a feltételezett közreműködőkkel, elkövetőkkel. A film hitelesen mutatja be, hogy a munkafolyamat közben hányan próbálják az újságírókat gátolni munkájukban azért, mert rájuk nézve kínos témát feszegetnek.

A filmben szereplő bíboros és a Spotlight volt főszerkesztője is mindent bevetettek saját érdekükben, az áldozatokat segítő, illetve a felelősségre vonás elkerülésében az egyházat támogató ügyvédek pedig titoktartásra hivatkozva utasították el a segítségnyújtást. Mindezek ellenére a Spotlight csapatának tagjai nem adták fel a kutatást. Kitartó és türelmes munkájukkal, rendkívül jó kommunikációs és kapcsolatteremtő készségükkel valamint olykor rámenős magatartásukkal próbálták az áldozatok érdekében kideríteni az igazságot. Ez sokszor a magánéletükre is hatással volt. Megviselte őket lelkileg az igazság súlya, az áldozatok szomorú beszámolói és a nyilvánosságra hozatal felelőssége.

A kiváló csapatmunka meghozta gyümölcsét. Sokan, akik kezdetben ellenük dolgoztak, melléjük álltak, nem is beszélve az igazságszolgáltatásról. Munkájuknak köszönhetően a római katolikus egyház az egész világra kiterjedő vizsgálatot indított a gyerekmolesztáló papok ügyének feltárására. A sikerhez persze szükség volt egy olyan befolyásos, komoly pénzügyi háttérrel és kapcsolatrendszerrel rendelkező lapra is, mint a Boston Globe, ahol a Spotlight csapata dolgozott.

A filmből is kitűnik, hogy az oknyomozó újságírói munka csak elhivatott embereknek való. Olyanoknak, akik vállalják a témaválasztás felelősségét, az alapos nyomozómunkát, néha készek vitára is az eredmény érdekében, de közben meg tudják szólítani a szereplőket, azért, hogy elmondják történetüket az újságíróknak. Így tudja az újságírás betölteni azt a feladatát, hogy a nyilvánosság erejével próbálja jó irányba változtatni a politikát, a gazdaságot vagy a mindennapi életet.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

Spotlight - Egy nyomozás részletei (Spotlight, 128’, 2015)
Rendezte: Tom McCarthy
Szereplők: Rachel McAdams, Liev Schreiber, Mark Ruffalo, Michael Keaton

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Karácsony éjszakáján bejglikről, ajándékokról meg villódzó égőkről kellene álmodni, nem? Sajnos, nekem ez nem sikerült. Már nagyon régen álmodtam rosszat, mármint olyan igazi rémálomszerűt. El is felejtettem, milyen rossz érzés felriadni az éjszaka közepén, kalapáló szívvel, összeszorult torokkal. Most újra eleven az élmény, és minél előbb szeretném elfelejteni. De most még élénken él az emlékezetemben, és kicsit nyomaszt is, úgyhogy arra gondoltam, leírom, nyomasszon mindenkit.

Nem tudom honnan, de van egy zsigeri félelmem a háborútól. A fegyverektől kiráz a hideg, ha meglátok katonákat vagy valamilyen katonai kocsit az utcán, megállok, és átengedem magamat a félelemnek. Nem igazán hiszek ebben, de lehet, hogy előző életemben valami szörnyűségen mentem keresztül... Mert a könyvekben, igen, olvasom, és látom a filmekben. De ott nem visel meg. Tudom, hogy ezek színészek, ott a stúdió...

Most kezdjük a második világháborút töriórán. Még csak belekóstoltunk a borzalmakba. Hogy Hitler hogyan építette ki a diktatúrát és hülyített be egy egész népet. Hogy hogyan bombázták le a nácik Londont… Nézni az akkor készült fotókat. Sokkal reálisabb és szívbemarkolóbb élményt nyújt, mint a törökök elleni csatáról tanulni. Megviselt ez az egész történet, hogy reggelente nyolcvan percen keresztül olyan dolgokról beszélgetünk, és olyanokról mesél a tanár úr, amik megtörténhettek a dédszüleinkkel, a rokonainkkal. Erre az egész álmomra az is rátehetett egy lapáttal, hogy valahogy véletlenül szembetaláltam magamat a Berlinben történt támadással. Nem a Facebookon. Ott nem is volt nagy felhajtás. Talán a rádióban hallottam. És megdöbbentem, hogy mi van már megint. Amikor hazafele utaztam a barátnőmmel, átbeszéltük az évet. Hogy emlegessünk fel minden hónapból pár emléket. „Emlékszel, amikor rohamot kapott az a lány?” – kérdezte, mert a Puskásnál egy reggel történt egy ilyen. „Márciusban volt a témahét, a terrortámadás” „Úristen” „El is felejtettem, az nagyon durva volt” „A cikk...”

Ő, a barátnőm írt róla egy cikket. Akkor volt Európai Unió témahetünk, ezért az egész brüsszeli eset nagyon aktuális volt. Reggel ültünk a teremben, mindenki hallgatott, hallgattuk az írást. Azokban a percekben talán mindannyian éreztünk valami közöset. Egy megmagyarázhatatlan, kényelmetlen, szomorú érzés keverékét. És ezt érzem most is, miközben írok.

Arra riadtam éjszaka, hogy álmodom, és hogy hülyeséget. Aztán ahelyett, hogy kipattantam volna az ágyból, hogy a fürdőszobában megmossam az arcomat, feküdtem a sötétben, és inkább hagytam, hogy áradjanak a dolgok. Mert nem álmodtam, akkor már nem. Arra riadtam fel, hogy apukámmal és a nagypapámmal beszélgetek. Hogy a nagypapámat elvitték a nácik, még fiatalkorában, csak azért, mert paraszt volt. Vagyis földet művelt. Ennek semmi értelme. A nagypapám a háború után született, és nem zsidó vallású... Aztán azt álmodtam, hogy apa azt mondja, hogy hamarosan megint háború lesz, vagy legalábbis nem lesz béke. Ilyen se történt, apával nem beszélgettem erről, vagyis nem mostanában.

Aztán valamiért eszembe jutott, hogy milyen érzés lenne, ha katonák jönnének, és kihurcolnának minket az ágyunkból, a házunkból. Hogy milyen kiszolgáltatott érzés lehet ezen keresztülmenni. Hogy én teljesen megértem a menekülteket. Akik elindulnak, hogy mentsék az életüket. Tudom, ez egy nagy hülyeség, de leírom, hogy érzékeltessem, mennyire fosok a háborútól. Van egy olyan tervem, hogyha nem itthon, Magyarországon fogok élni felnőttkoromban, akkor valami nagyon távoli és jó helyen. Mondjuk Amerikában vagy Ausztráliában. És amikor itt, a mi kis hazánkat eléri a vész, repülőjegyet küldök a családomnak, mert lesz rá pénzem, és kimenekítem őket. Nem értem, miért gondolkozok néhanapján ilyeneken, de szoktam.

Baromira nem értem, a gyerekek miért játszanak lövöldözőset. És remélem, hogy a csibém, akikkel lézerharcozni mentünk, most már megértik, miért irtóztam az egésztől. Igen, amúgy jó móka volt, csak... Ilyen depressziós gondolatokkal nekem nehéz volt szórakozásként tekinteni rá. Úgyhogy, kedves jövendőbeli gyerekeim, a büdös életben nem veszek nektek fegyvert. És első dolgom lesz, ha abba a korba juttok, hogy elég értelmesek lesztek hozzá, hogy elmeséljem nektek, milyen borzalmakat kellett akár csak a szüleimnek is átélni a kommunizmusban. Hogy tudjatok félni, és harcolni azért, ami jár. Az alapvető emberi jogaitokért. Mert remélem, hogy ti szabadságban és békében fogtok élni.

Most kezdem érezni és értékelni, mi az, hogy béke. Ez a fogalom, ami eddig alapvető volt, most értelmet nyert, súlya lett. Talán jó, talán nem. És átgondolni, mi tulajdonképpen a szabadság. Ezek a nagy légbuborék szavak tulajdonképpen fontos kis szavak.

Úgyhogy karácsony éjszakáján jó kis lelki táplálék volt ez az álom. Hogy ne arra gondoljak, mit nem kaptam meg. Hogy ki idegesített fel és hogy mivel. Hanem hogy egyszerűen: értékeljem az életet.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Az illusztrációk a Verdun, Call of Duty: WW3 és That Day We Left számítógépes játékokból illetve a New Sky Kids videójából származnak

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mint minden évben, idén is előkerül a már jól megszokott téma: a karácsony nem olyan, mint régen. Néha kezdem azt hinni, hogy az embereknek ez a kedvenc témaköre. Minden dologgal kapcsolatban képesek előjönni a „régen jobb volt, régen nem ilyen volt” mondattal. És mi is ezzel a baj, túl azon, hogy unalmas?

A karácsony kapcsán a „nem olyan, mint régen” sablon valahogy így szokott elhangzani: „A karácsony ma már nem a szeretetről szól, hanem az ajándékokról és a pénzről. Ma már senkinek sem számít a kultúra, a vallás, a család, a békesség, a szeretet. Mint minden más jó dolog, mostanra már ez is átváltozott valami rosszá a rohanó 21. században. Lassan már nincs is értelme ünnepelni a karácsonyt, úgyis elvesztette a valódi értékét ebben a szörnyű világban.”

Ezeknek az embereknek sokszor van problémájuk azzal is, hogy túl korán lehet venni csokimikulást vagy karácsonyfadíszt a boltokban. De annak sem örülnek, hogy már novemberben karácsonyi telefonos reklámokat kell nézniük. Némiképp még érthető is, hogy ezek nem tetszenek nekik, de tapasztalataim szerint nemcsak szimplán kimondják, hogy ez nem tetszik nekik, hanem folyamatosan hőbörögnek a reklámok megjelenésétől kezdve addig, amíg el nem tűnnek. Minden egyes alkalommal, mikor meglátnak egyet. A másik dolog, amin sokan remekül tudnak háborogni, azok az ajándékok, pontosabban a pénz, amit rájuk költünk. „A karácsony ma már csak a pénzről szól, és ebből egyértelműen következik, hogy a 21. században a világ megindult az úton a pokol felé.”

Szóval az a rengeteg pénz, amit kikényszerítenek belőlünk az áruházak. Hát, nem is tudom… Hozzám még egy áruház sem jött oda gépfegyverrel a kezében, hogy ha nem veszem meg ezt vagy ezt ezen a horror áron, akkor… Csakis a saját döntésünk, hogy kiadunk-e valamiért valamennyi összeget. Persze érvelhetünk, hogy „de hát a kislányom ezt szeretné”, „a barátnőmnek muszáj megvennem”, de ez csak kifogás A családtagjaimnak és a barátaimnak valahogy nem az számít, hogy a legmenőbb és legdrágább ajándékot kapják meg, nekik sokkal fontosabb, hogy személyes legyen. Ugyanúgy, ahogy nekem is. Illetve én is és ők is elfogadjuk, ha valamit nem kapunk meg, mert az túl drága, ahhoz képest, amennyit ér. Lehet, hogy a körülöttem lévő emberek gondolkodnak furcsán?

A fanyalgó embereknek ideje lenne egy kicsit elgondolkodniuk, hogy mit is csinálnak. Megállás nélkül azt szajkózzák, hogy valami nem jó, hogy valami, ami régen szép volt, ma már csak a rosszat jelenti. Ezen lovagolnak megállás nélkül, és közben nem veszik észre, hogy mennyire, de mennyire nincs igazuk. Azt hiszem, hogy ebben az időszakban, ami arról szól, hogy szeretjük egymást, hogy békességben élünk, különösen a jó dolgokra kéne koncentrálnunk, és nem arra, hogy mi a rossz. Egy kicsit el kellene engedni azokat a dolgokat, amik bosszantanak minket, és örülni kéne azoknak a dolgoknak, amik boldogságot okoznak nekünk. Nem azt kellene látnunk, hogy már megint milyen korán kint van a karácsonyi díszítés a boltokban, hanem azt, hogy hamarosan karácsony, és közben arra kéne gondolni, hogy mit jelent a karácsony ma, nem arra, hogy mit jelentett régen.

A karácsonyban az emberek és az együtt töltött idő a legfontosabb, az, hogy szeretjük egymást. Ezért adunk egymásnak ajándékot. Ez akkor is eszünkbe juthat, mikor tízezrekért veszünk felesleges ajándékot, hiszen ha két ember szereti egymást, akkor többet ér egy olyan ajándék, amire szinte nem is költöttünk. És ha ezt ezek az emberek végiggondolják, talán rájönnek, hogy igazából az ő gondolataik azok, amik beszennyezik a karácsonyt – rossz érzésekkel, negatív gondolatokkal, háborgással, elégedetlenséggel. Ahelyett, hogy csak örülnének egymásnak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tévedés ne essék! A címet nem egy lépcsőgyártó cég karácsonyi hirdetéséből vettem. A közelgő ünnepek idején mindenkinek a feje tele van ajándékötletekkel. De ki akarna lépcsőt karácsonyra?

Van egy hajléktalan ismerősünk, aki minden kedden este becsönget hozzánk. Ilyenkor megkérdezzük, hogy mire van szüksége, és gyorsan összeszedjük a felsorolt dolgokat. Általában ennivalót, tisztálkodószereket, pénzt és néha ruhát kér, majd néhány percen belül távozik. Egyszer nyáron, a tikkasztó hőségben érkezett, nagyon szomjas volt és fáradt. Leült a bejárati ajtónk előtti lépcsőkre, és miközben az ásványvizet kortyolgatta, elkezdett magáról beszélni. Mesélt a testvéreiről, akik nem akarnak róla tudni, a munkahelyekről, melyeket soha nem tudott megtartani, a hajléktalanszállók légköréről, és arról, hogy mivel tölti idejét egész nap.

Meghallgattuk, adtunk neki egy-két tanácsot azzal kapcsolatban, amit elmondott. Volt olyan is, hogy helytelenítettük egy-egy említett cselekedetét. Nem sértődött meg, inkább elgondolkodott. Jó félórát időzött nálunk. Azóta nem beszélgettünk vele ilyen hosszan, csak a szokásos kívánságait mondja, mi meg igyekszünk teljesíteni azokat.

Mikor utoljára itt járt, felhívtuk a figyelmét arra, hogy karácsonykor nem leszünk itthon, nehogy hiába jöjjön. Megkértük, hogy mondja el, ha valamire szüksége van, hogy még az ünnepek előtt megkaphassa. Azt mondta, hogy karácsonykor mindig jut neki elég ennivaló, ruhát is osztogatnak sok helyen. Neki csak a lépcső fog hiányozni. „A lépcső?” – kérdeztük, és néztünk rá kikerekedett szemekkel, csodálkozva. Aztán elmondta, hogy nyáron olyan jót beszélgettünk vele az ajtó előtti lépcsőn, és az ilyen beszélgetések nagyon hiányoznak neki.

Felvetődött bennem a kérdés, hogy kik örülnének még karácsonykor a miénkhez hasonló lépcsős beszélgetésnek – ajándékok helyett. Először az idős emberekre, a betegekre, az egyedül élőkre gondoltam. Szerintem nekik annyi mondanivalójuk van, hogy szívesen kiöntenék a szívüket valakinek. Aztán a dolgozó felnőttek és a gyerekek jutottak az eszembe. A felnőttek közül is sokan szívesen beszélgetnének őszintén, kötetlenül egy lépcsőn a főnökükkel, a házastársukkal, a gyerekükkel. Az iskolás gyerekek ugyanezt tennék az elfeledett barátaikkal, a szigorú tanáraikkal, a szüleikkel. Biztosan lenne miről beszélgetni. Beszélgetés alatt nem azt értem, hogy a felnőttek mondjuk fizetésemelést kérnének a főnöktől, vagy megígértetnék a gyerekükkel, hogy többet nem felesel vissza és csupa ötöst hoz majd haza. A gyerekek sem kérnék számon tanáraikon a rossz jegyeket, szüleiken pedig a beígért új mobilt. Egyszerűen mindenki elmondaná, hogy szerinte a másiknak milyen tulajdonságai értékesek, mi az, ami tetszik benne. Azt sem kéne eltitkolni, hogy mi az, amit viszont nem értékelünk olyan pozitívnak a másikban, mi az, ami egy kicsit zavaró. Lehet, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, vagy csak jobban megismernénk a másik gondolkodását. Az biztos, hogy többre mennénk vele, mint például a legtöbbször ajándékba kapott édességhegyekkel.

Úgyhogy kívánok mindenkinek sok-sok lépcsőt karácsonyra!

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Minden évben várom a tél beköszöntét, mert ilyenkor elkezdődnek a karácsonyi előkészületek, és megnyit a karácsonyi vásár is a Vörösmarty téren. A vásár november 11-én meg is nyitotta kapuit a turisták, a nézelődők és a karácsonyfanatikusok előtt.

Ebben az évben eddig kilencszer jártam arra és néztem végig a kínálatot. Már amikor először voltam ott egy barátnőmmel, és ő vett egy macskás befőttesüveg-szerű tárolót, valami horribilis összegért, tudtam, az idei árak még kevésbé pénztárcabarátok lesznek, mint eddig.

Európa egyik legdrágább karácsonyi vására a mienk. Gondoljatok bele, hogy egy sima lángos 1500 forint. A szervezők idén minél kisebb helyre minél több árust szerettek volna bezsúfolni, és sajnos így a nézelődők is kisebb helyre tömörülnek, ami miatt este 6 után lehetetlen közlekedni.

Ez nagyon hangulatromboló, hiszen ha az egyik oldalról egy kisgyerek, a másikról egy férfi lökdös, valaki hátulról hozzád dörgölőzik, valaki ordít, rád borítják a forralt bort, és naná, hogy a tömeg továbbsodor, ha megállnál, mert végre nem egy nemezárus pultjánál vagy, akkor nem a „de jó, karácsony van!” gondolat jut az eszedbe.

A vásár pozitív oldalára is kitekintve: könnyen megközelíthető helyen van, az árusok kedvesek (néha már túlzottan is), nekem a rengeteg negatív visszajelzés ellenére egy finom forralt bort is sikerült kifognom, és még élvezni is tudtam volna, ha lépni tudok a tömegben.

Az áruk szempontjából lehetne egy kis újítás, és talán a rengeteg ételárus helyére idén engedhettek volna másokat is.

Összességében: ez az év nem sikerült túl jól ­– már ami a szervezést illeti –, de a vásár hangulata még mindig magával ragadott, bár engem nem nehéz lenyűgözni, ha karácsonyról van szó...

Boross Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ne nyúlj a konnektorba! Ne nyúlj a vasalóhoz! És ne nyúlj a turmixgépbe! Ezek azok a tiltások, amiket minden gyereknek elmondanak a szülei. Az én szüleim pedig az elrettentésben nagyon profik voltak, soha ilyen banális baleset nem esett meg velem, ez idáig.

Most, 16 éves fejjel, jó sok turmixolgatás után összeakadt az ujjam a botmixerrel. Egy nyugis kedd délután hatra hazaértem, és úgy döntöttem, hogy ez egy tökéletes délután a rawnie készítéshez. A rawnie, más néven nyers brownie elkészítése nagyon egyszerű. Mixerrel felaprítjuk a pekándiót és a datolyát, aztán lefagyasztjuk. Nos, nem egészen tudom, milyen mixerrel kellett volna a turmixolást végezni, mert sokféle turmix van, de én botmixerrel csináltam, mert csak az volt otthon.

Az első probléma az volt, hogy a diódarabkák kirepkedtek a tálból mixerelés közben, és az egész pult dióforgácsos lett. Oda se neki, ez nem állíthatott meg engem. A következő nehézség máris előkerült. A pekándió állaga puhább, mint a dióé, ezért a botmixer azon részébe, ahol a penge is van, begyűlt a dió-massza. Ezt pedig minden 5 másodpercnyi mixerelés után ki kellet kaparni. És csak nem fogom ki-be dugni a konnektorba ilyen gyakran...

Úgyhogy mikor már az utolsó kikaparásnál tartottam, megesett a baleset. A botmixer, máig is kérdés, hogy hogyan, de elindult.

Én csak annyit láttam, hogy valami nagyon vérzik. Futottam a fürdőbe, hogy uramisten, az öcsém meg utánam, merthogy ketten voltunk otthon. Előző nap angolul oldottam egy sebekkel kapcsolatos feladatot, amiből annyi maradt meg, hogy seb-víz alá. Az égési sebet kell víz alá tenni! Szóval én tudatlanul folyattam a vizet, és néztem a lefolyó vért, vért és vért. Aztán, mivel a sebre nézni nem voltam képes, az öcsémet kértem, hogy csavarja be az ujjam egy kis WC papírba. Betántorogtunk a nappaliba, és a kanapén ülve próbáltam rászorítani az ujjamra a budipapírt. Az ujjam zsibbadt, a papír meg lassan átázott, úgyhogy vissza a fürdőbe. Kínban álltam ismét a kagyló fölött, és mondtam az öcsémnek, hogy nagyon gyorsan hívja a szüleimet, mert se én, se ő nem bírjuk tartani a frontot. Ő visszament a nappaliba, és levetette magát a kanapéra, hogy rosszul van, hányni fog. Hát, innentől már nem nagyon számítottam a segítségére...

Aztán a szüleink jó tíz perc múlva haza is értek, én halálsápadtan ültem a kanapén, gyászolva a sütit, az ujjamat, de legfőképpen az elszúrt kedd délutánt. Apukám lefejtette a WC-papír kötést, és bejelentette, hogy az ujjam szerencsésen túlélte a balesetet, vagyis nem szakadt le. Még jó hogy. Abba már tuti bele is haltam volna. Anya elszaladt a patikába ragtapaszért, ami direkt seb összefogó, apa meg közben olyanokkal traktált, hogy az ujjam, ha nem varrjuk össze, valószínűleg úgy fog kinézni, mint egy brokkoli. Nehéz döntéssel kellett hát szembenéznem. Úgyhogy mire anyukám visszaért, hogy nem volt olyan ragtapasz, még örültem is egy kicsit, hogy akkor csak az összevarrás marad, nem kell választani. Kocsival el is suhantunk az Uzsokiba, a sürgősségire, ahol kb. 5 perc után be is kerültünk. Először megröntgenezték, egy nagyon kedves hölgy, mondván, nehogy fémdarab vagy ilyesmi legyen benne. Szerencse, hogy magamtól ez se jutott eszembe. Aztán kiderült, hogy nincs benne semmi, de ezt én is jól tudtam. Aztán bekerültünk az orvoshoz, aki mondta, hogy összehúzó tapasszal ragasztják le, nem varrják. Milyen fejlett az orvostudomány, hála istennek. És meg is csinálta az asszisztens két perc alatt, aztán rákötött egy gigászi kötést fehér gézből, kaptam egy tetanuszt, és megbeszéltük, hogy hétfőn jöjjek vissza, addig pedig ne érje víz a kötést.

Ettől a perctől kezdődtek csak az igazi kalandok. Ki próbálná ki a zuhanyzást, zacskóval a bal kezén, ha erre rá nem kényszerülne? Senki. Hát, nem is nagy élmény… Én azért két hétig gyakoroltam. Gépen írni halál, arcot mosni csak fél kézzel, és úgy általában, fél kézzel létezni fura. Nagy hidegben legalább az egyik ujjunk nem fagy le, de a többi kilenc biztosan, mert olyan kesztyű nincs, ami jó a giga és normál ujjunkra is. Na mindegy, azért jó volt heti három lyukasóra – mivel így tesizni se lehet.

Amikor hétfőn visszamentünk a kórházba, még négy napra raktak rá egy kisebb kötést, és utamra eresztettek azzal, hogy pénteken levehetem. Úgy készültem a péntekre, mint az ujjam újjászületésére. Azt hittem, így is lesz. Hát, nem egészen. Egy szörnyszülött ujj került ki a kötés alól, kb. 3 centis alvadt vér-színű heggel. Anyukám gyorsan be is vonta egy kis gézzel, mert nem bírtuk nézni, és mert mentem is el otthonról. Aztán este levettem zuhanyzáskor, és amikor fogmosás közben – én hülye – elkezdtem közelebbről is megszemlélni, erős hányinger tört rám. Nem az a hányinger, amit csak úgy mondunk, hanem igazi, szívdobogós, gyomorfelforulós. Azóta egy nap telt el, néha rápillantunk egymásra, szokjuk az új helyzetet. A furcsa, zsibbadt érzésnek lehet, hogy az lesz a vége, hogy nem fogok érezni semmit az ujjbegyemmel, mert ideget ért a vágás… Ez van. A botmixert kerülöm.

Ha valakivel ilyen történne, menjen el orvoshoz, hogy bekössék. De az a legjobb, ha nem is nyúlunk a mixerbe. Tanuljatok a hibámból, mert bár érdekes tapasztalás, meg ha egyszer begyógyul, elég extrém lesz a heg, de sok macerával és fájdalommal jár. Tehát még egyszer: Ne játssz a turmixgéppel!

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A Naszin Nadil, és az ehhez hasonló összes fantáziatábor arra épül, hogy az embernek ott nincsenek korlátai, az lehetsz, aki lenni szeretnél. Amikor ebben a táborban játszunk – három héten keresztül, folyamatosan –, nem igazán van arra lehetőségünk, hogy kizökkenjünk a szerepünkből. A karakteredet te választod meg magadnak, te találod ki, hogy ki vagy, és hogy milyen képességeid vannak.

Amikor azt mondom, játszunk, nem arra céloztam, hogy babázunk vagy matchboxozunk. Játék alatt én színészkedést, szerepjátszást értek.

A táborban, ahova a karaktereink a nyár közepén megérkeznek, létezik egy királyság, fel van építve egy ország. Azt, hogy ki lesz a király, királyválasztással dönti el az ország népe (próbákat kell teljesítenie a jelöltnek). Mindennapos dolog, hogy „országlást” tartunk. Ekkor összegyűlik a nép, és a király (vagy ha például kalifátus van az országban, akkor a kalifa) vezetésével megvitatjuk a napirendre kerülő kérdéseket. Az ország biztonságára a harcosok és a lovagok vigyáznak. Majdnem minden éjszaka van őrség a városban, ezt a lovagmester és a király jelöli ki még aznap délután. Az őrségnek nem az a feladata, hogy ha megtámadják az országot, akkor leküzdjék az ellenséges behatolót, hanem az, hogy időben értesítsék a többi harcost arról, hogy dolguk van. A nép egészségére a felcserek, orvosok vigyáznak. Ha valaki beteg vagy megsérült, és az orvosok segítségére szorul, ellátogathat hozzájuk az ispotályba, de ha szépen kérik, még házhoz is mennek.

A legizgalmasabb része az ottani életnek a harcolás, részt venni egy csatában. Ne azt képzeljétek el, hogy éles fegyverekkel mászkálunk, a valóságban fa fegyverekkel, kardokkal, baltákkal, buzogányokkal harcolunk. És nem fizikailag győzzük le egymást, hanem egy gyűrűharcnak nevezett, gyors taktikai játékban csapunk össze. Az én egyik legjobb élményem is egy csatához kötődik. Tavaly a választott karakterem egy buzogánnyal harcoló harcos nő volt, a neve Kathrin. Nagyon sok csatában vett részt, ezeket mind túl is élte, majd egyszer egy titkos rajtaütés alkalmával (én és a társaim voltunk a rajtaütők) sajnálatos módon megöltek. A dolog nagyon megrázott, nagyon sokat sírtam aznap, mert eddig ő volt a kedvenc karakterem. A szigorú szabály szerint, miután meghaltál, 24 órán keresztül nem beszélhetsz. Én kedvezményt kaptam, mivel a játék lezárása előtt egy nappal haltam meg. Annak ellenére, hogy beszélhettem volna, nem nagyon tudtam, mivel dühös voltam a társaimra, akiknek lett volna esélyük megmenteni engem, csak sajnos ez nem sikerült nekik.

Aznap este lett volna az év legizgalmasabb összecsapása, és úgy volt, hogy nem vehetek rajta részt, mert a karakterem halott. Ám szerencsére kaptunk a halott társaimmal együtt lehetőséget arra, hogy ellenségként, beugróként, egy nem állandó karakterben, csak a csata ideje alatt lehettem „valaki”, aki az ellensége Naszin Nadil népének. Nagyon élveztem ezt a szerepet, mert láthattam a társaim nagy részét összeszedetten harcolni – csodálatos volt ez a rendezett sereg, ahogy visszaverte a támadóit.

Ilyen tehát az a hely, ahova az év háromszáznegyvennégy napjában visszavágyik több száz, a fantáziavilágot kedvelő és benne élni vágyó tinédzser.

Nyitrai Hanna Rebeka (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Radics Panka

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Erre a filmre vártam már azóta, mióta megtudtam a premier pontos dátumát. Számoltam vissza a napokat, és teljesen be voltam zsongva. Lassan, így felnőtt fejjel, be kell látnom, hogy azt vártam ettől a filmtől, hogy ha csak kicsit is, de vissza fogja hozni a gyerekkorom legjelentősebb és legfontosabb részét. Így tehát biztosan állíthatom, hogy egy kissé elfogult élménybeszámolót olvashatunk majd lentebb, de azt hiszem, az objektív nézőpont sem különbözne sokban.

Mindig is tudtam, hogy ha törik, ha szakad, nekem ezt a filmet az elsők között kell megnéznem, egyszerűen muszáj, mert csak akkor leszek nyugodt. Mondanom sem kell, teljesen bepörögtem, mikor megtudtam, hogy meg fogom nézni az országos premier előtt. Onnantól kezdve le sem lehetett lőni, így aztán mikor eljött az ideje, nagy lendülettel és óriási vadalmavigyorral foglaltam el a helyemet a negyedik sorban.  Ugyan konkrétan csordultig volt a terem emberekkel, és sokkal jobb lett volna magasabbról nézni, mikor elkezdődött a film, abban a pillanatban kizártam mindent és mindenkit, és csak élveztem a filmet, amire nagyjából fél évig vártam. És hogy megérte-e? Előbb lássuk a filmet.

Főhősünk egy brit varázsló, Göthe Salmander, aki csupán egy kopott, barna bőrönddel érkezik a zsúfolt és élettel teli New Yorkba. Persze nem kell sok idő, máris galibába keveredik. A bankban összetalálkozik a tősgyökeres New York-i Jacob Kowalskival, aki sajnos többet lát a kelleténél, és Jacobnak egyszerre rá kell döbbennie arra, hogy a világnak egy szeletét látja csak, ugyanis a magnixok (vagyis a varásztalanok) között bizony ott bújnak a varázslók és a boszorkányok is. Történt ugyanis az, hogy a számtalan furcsa, különleges és csodálatos varázslény közül néhány kiszökött Salmander bőröndjéből, felforgatva a várost és a nyugodtnak látszó amerikai életet. Emiatt aztán majdnem a varázsbíróság elé is állítják a kalandor Göthét, ugyanis kis híján lebuktatta a varázslóvilágot, ami, mint tudjuk, tilos.

Göthe, Jacob és még két, időközben megismert boszorkány sok kalandba keveredik, miközben megpróbálják becserkészni a kiszökött legendás lényeket. Ez bizony nem egyszerű. Eközben pedig felmerül az a kérdés, hogy vajon lehet-e kivételt tenni akár csak egy varázstalannal is, szövődhet-e igazi barátság, esetleg szerelem varázsló és varázstalan között, vagy pedig a varázslótörvények felülírnak mindent.

Ez így kicsit unalmasnak hangozhat, pedig nem az. A cselekmény két szálon fut. A másik szálon tudomást szerzünk arról, hogy egy titokzatos fekete füst, egy alaktalan, sűrű és gonosz massza, valamiféle sötét varázslat rettegésben tartja az embereket, miközben hatalmas pusztításokat okoz a városban szerteszét. Ez az ügy és a Grindelwald, az azokban az időkben hatalmon lévő gonosz mágus elleni hajtóvadászat teljesen lefoglalja a helyi varázslóközösség kapacitását.

Így vagy úgy, egyszer mindennek meg kell oldódnia, nem igaz? Ez a film is véget ért. Kevés az olyan dolog ebben a filmben, amit negatívként meg tudnék említeni. A helyszínt alapból imádtam, 1926 és New York. A színészi játék profi volt, a rendezés szintúgy. A filmben vannak humoros jelenetek is, de feszültségből sincs hiány. A négy főszereplő közül az egyik sokáig nem volt szimpatikus, sokáig éreztem úgy, hogy nagyon nem illik oda, és hogy nem találták el a karakterét, de aztán a végére már őt is sikerült megszeretnem, vagy legalábbis elfogadnom.

Mikor vége lett a filmnek, ürességet éreztem magamban, és alig akartam kimenni a teremből. Ott ültem vagy 10 percig, és csak gondolkoztam a látottakon, és azon, hogy vége.

Hatalmas élmény volt ez a mozi, azóta sikerült megnéznem még egyszer, de azt hiszem, nem utoljára. 2011 óta nem volt Harry Potteres filmes élményem, és úgy érzem, ha csak egy kicsit is, de visszakaptam a gyermekkorom. Fontos azt tudni, hogy ez a film csak kis részleteiben függ össze a Harry Potter sorozattal, alapvetően hetven évvel előtte játszódik. Igazi csemege a rajongók számára, de tökéletesen érthető azok számára is, akik nincsenek képben ezzel a sorozattal és az egész varázsvilággal. Ha tetszett a film, akkor van két hírem, egy jó és egy rossz.  A következő rész csak két év múlva jön ki, addig azonban itt van ez a film, amit szerencsére akármikor és akárhányszor megnézhetünk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them, 2016, 140’)
Rendezte: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Colin Farrell, Jon Voight

LIKE - értesülj az új cikkekről!