Szubjektív

Az igazi csoda című film beharangozójából már sejteni lehetett, hogy egy szívfacsaró, amerikai moziról van szó. A történet egyébként tanulságos, a gyerekszínészek pedig hiteles alakítást nyújtanak. A néző nem is csalódik, hisz azt kapja, amire számított: könnyes zsebkendőt és happy endet. Kár, hogy a valóság egy kicsit más, legalábbis a magyar.

Azért gyanítom, hogy Amerikában sem végződik minden zaklatásról szóló iskolai történet happy enddel, hisz akkor nem készült volna film pont erről a sztoriról. De ne rohanjunk annyira előre. Adott egy ideális négytagú család: apa (Owen Wilson), anya (Julia Roberts), egy tizenhat év körüli kamaszlány, Via (Izabela Vidovic) és a kisöcs, az ötödikes Auggie (Jacob Tremblay). A szülők szeretetben nevelik gyerekeiket, akik elit magániskolába járnak és példásan jó testvérek.

Akkor hol itt a gond? – vetődhet fel a kérdés. Sajnos Auggie veleszületett genetikai rendellenesség miatt csúnyán deformált arccal rendelkezik. Számos plasztikai műtéten esett már át, de az eredmény mindezek ellenére szerénynek mondható. Negyedikes koráig édesanyja tanította otthon, valószínűleg a műtétek miatt kivitelezhetetlen lett volna számára az iskolába járás. Aztán ötödikben anyukája úgy dönt, hogy ideje közösségbe küldeni a fiút, hiszen az ötödik osztály más gyerekeknek is vízválasztó, szinte minden gyerek új környezetbe csöppen. A család minden tagja aggódva figyeli, hogy Auggie hogyan birkózik meg az iskolában rá váró megpróbáltatásokkal. A megpróbáltatások ez esetben egyáltalán nem a tanulmányi elvárásoknak való megfelelést jelentik, hisz Auggie okos, értelmes gyerek. Sokkal inkább a befogadásáról, elfogadásáról van szó.

A film abból a szempontból a realitások talaján marad, hogy a zaklatások egész arzenálját vonultatja fel. Persze nem is tehet mást, hisz elhinné-e valaki, hogy senki nem csúfolja, nem beszéli ki a háta mögött, nem bámul rá, mint egy UFO-ra, nem mutogat rá ujjal, nem készít róla bántó rajzokat és nem rekeszti ki. A fiú kemény leckét kap e téren, amivel igyekszik megbirkózni. Néha vagányul odamondogat, de legtöbbször szomorúan és beletörődve csak hallgat és tűr.

Ami viszont a konfliktusok megoldását és a happy endet illeti, az számomra már egy kicsit az amerikai álom kategóriája. Először is, Auggie mellett támogató szülők és egy megértő nővér áll (pedig neki is vannak gondjai). Rengeteg gyerek el sem meri mondani a szüleinek, hogy őt zaklatják a suliban. Sok szülő pedig azt gondolja, hogy ha megnézte az e-naplóban a gyerek osztályzatait, akkor már mindent tud róla, és mindennemű lelkizés csak felesleges időpocsékolás. Másodszor, eléggé valószínűtlen, hogy az étkezőben az asztalnál egyedül üldögélő kirekesztett fiú mellé egyszer csak odapattan egy lány, nem törődve a többiek véleményével és döbbenetével, majd néhány percen belül jó barátok lesznek.

Az sem túl életszerű, hogy egy hangadó fiúcsoport egyik tagja otthagyja a bandát – vállalva ezzel azt, hogy esetleg ő is a zaklatások célpontja lesz –, mert felismeri (tizenegy évesen!), hogy Auggie barátsága számára többet jelent. Aztán szépen lassan minden zaklató jobb belátásra tér, és közeledik Auggie-hoz. Ja, és ki ne felejtsem Via hűtlen barátnőjét, aki úgy érzi, azzal nyerheti vissza Via barátságát, ha a színjátszókör előadása előtt öt perccel átadja neki a saját főszerepét, hogy Via arathassa le a babérokat.

Említésre méltó még az iskolában uralkodó légkör, ami főleg a kedves, de zaklatást nem tűrő igazgatónak és a lelkes osztályfőnöknek köszönhető, aki jól fizető tőzsdei állását hagyta ott a tanítás kedvéért, és aki minden napot egy erkölcsi üzenetet hordozó idézet megbeszélésével kezd.

Szóval a kép rózsaszín és irigylésre méltó. Egy iskola, ahol szinte minden klappol. Nem állítom, hogy nálunk nincsenek elhivatott igazgatók, bátorító és lelkes tanárok, jó légkörű iskolák, jó szándékú, igaz barátok, empátiával rendelkező gyerekek, csak mindezek nem mindenhol, nem egyszerre és nem egy időben vannak jelen. Ami pedig a zaklatást illeti, más beszélgetni róla valamilyen órán, amikor persze mindenki elítéli a zaklatás tényét, és más a gyakorlatban, amikor sokan azt sem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy amit csinálnak, az zaklatásnak minősül.

Nemrég láttam egy óriásplakátot, amin egy lány ül az iskolapadban, szomorúan néz egy lánycsoportra, és azt kéri a tekintetével, hogy ne rekesszék ki. Értem az üzenetet, azt is, hogy kinek szól – de mi a célja? Figyelemfelkeltés? Az jó, de nem elég. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy bemegy a diák az iskolába, meglátja a sarokban gubbasztó osztálytársát – akihez általában senki nem szól –, hirtelen bevillan az agyába a suliba vezető úton látott plakát, rögtön megszólal a lelkiismerete, ezért azon nyomban lekuporodik mellé, és megkérdezi, hogy mi nyomja a lelkét. A nap végén pedig örömmel távozik, és büszke magára, hogy milyen jó fej volt. Nekem sokkal jobban tetszik az a megoldás, amit kedvenc hetilapomban olvastam az oktatásáról híres skandináv országokról. Ott zéró toleranciát hirdetnek az iskolákban a zaklatás, kirekesztés, bullying (pszichoterror) terén. Állítólag az osztályfőnök az első szülőin elmondja ezt a szülőknek, és kéri őket is ennek betartására, majd példaként felhozza, hogy amennyiben egy lány mondjuk szülinapi bulit akar tartani, akkor legyenek szívesek minden lányt meghívni az osztályból, de a legjobb az lenne, ha az egész osztályt meghívnák. Úgy tudni, náluk ez működik. Meg kéne fontolni a módszer átvételét, hátha nálunk is beválna, mert az lenne az igazi csoda, szerintem.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Sírni egy nem hollywoodi filmen

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Úgy vártam ezt a filmet, mint minden olyat, amiről már az előzetesben tudom, hogy ezt nekem készítették. Sajnálom, ha az ajánlóm túl elfogult lesz, de Az igazi csoda című film nem hazudik, mert úgy ahogy van, az az egy óra ötvenhárom perc tényleg egy igazi csoda.

A főszereplő kisfiú neve Auggie, aki egy genetikai rendellenesség következtében csaknem életképtelenül született. Huszonhét műtéten esett át, mire sikerült elérnie az orvosoknak, hogy lásson, halljon, meg minden egyéb. Viszont egy dolgot nem tudtak megoldani. Az arca tele van hegekkel és forradásokkal, hiszen elsősorban a túléléséért harcoltak, nem pedig a kinézetéért. És ezen sajnos nem lehet változtatni, el kell fogadnia magát úgy, ahogy van. És ha ez még sikerülne is, ott van az a sok-sok ember, akik bámulják és megrettennek tőle.

Auggie szülei úgy döntöttek, ideje a fiúnak iskolába mennie, nem pedig otthon tanulnia az édesanyjával. Az időzítés tökéletesnek tűnik, hiszen ötödikes lesz, és a többi gyerek is újonnan kerül az iskolába, tehát nem ismerik egymást. Egy teljesen új környezet lesz mindenkinek, mi lehetne ennél ideálisabb? Persze a feladat így is borzasztó. Mindenki fél. Az anyuka, az apuka és Via, a nővére is. Szóval Auggie elmegy az iskolába, ahol éri hideg és meleg is. Az egész nagyon életszerű, és mindvégig ott van a humor, ami legtöbbször irónia formájában kerül elő. Emiatt pedig a film egésze, bármennyire is megható nagyon sokszor, mindvégig a földön marad, és nem megy át a nyálas kategóriába. Tehát Auggie küzd, küzd azzal, hogy elfogadja önmagát, azt az arcot, ami ellen nincs mit tennie, és küzd nap mint nap a suliban, hogy elfogadják, és ha lehet, megszeressék. Ő is olyan, mint az összes többi gyerek. Tényleg nagyon vágyna barátokra, de bármennyire is elfogadó közeg a magániskola, ahova jár, a gyerekek akkor is nehezen fogadják el a másságát…

Ekkor vált a történet, és hirtelen Via nézőpontja következik. A főszereplő nővére veszi át a narrálást is, és elmondja, milyen az, hogy az öccse körül forog minden, ő pedig csak egy plusz az egész családban. Sajnos az anyuka nem kezeli jól a helyzetet, tényleg baromira el van hanyagolva szegény lány. A film előnyére válik, hogy ha egy ilyen szereplőről van szó, nem valami hihetetlenül szép lányt választottak, hanem tényleg egy baromi átlagos, szürke kisegeret – komolyan, néha még zavart is, hogy hogy lehet valaki ennyire odaadó és semmilyen.

Hamarosan megismerjük Auggie egy osztálytársának az életét, és még Via barátnője is szóhoz jut. S mindeközben mégis megmarad Auggie főszereplőnek, és követjük, hogy mi történik vele.

Bár egy majdnem kétórás filmről beszélünk, ami nekem nagyon sok szokott lenni, én egyáltalán nem untam magamat. Nem volt olyan rész, ami felesleges lett volna vagy unalmas. Mindennek megvolt a maga helye vagy jelentése, ami miatt ott kellett lennie. A szereplők szerethetőek voltak, és megvolt mindannyiuknak a maguk kihívása, amivel meg kellett küzdeniük a film során. Talán az apuka (Owen Wilson) figurája került legkevésbé kidolgozásra, de cserébe kapott vicces jeleneteket, úgyhogy az sem volt gáz.

A film története nem egy nagy durranás, de tényleg nem is számít. A célja, hogy megismertesse velünk Auggie életének mindenféle szegmensét, a jó és a rossz dolgokat egyaránt, és ettől csodaszép. Persze, van egy rossz gyerek, meg van egy jó barátja, de szerencsére nem raktak még egy szerelmi szálat is hozzá, mert az talán túlzás lett volna – végül is ötödikesekről beszélünk.

Most pedig beszéljünk arról, hogy ez a film egy sírós film. Van benne minimum tíz olyan jelenet (ami, lássuk be, meglepően sok), ahol bizony elő lehet venni a zsepiket, és bele lehet könnyezni egész nyugodtan. Nekem is végig gombóc volt a torkomban, és még mindig nem sikerült szabadulnom a film hatása alól, valószínűleg, mert nem tudtam még kisírni magamból, de erre hamarosan sort kell kerítenem. Tényleg annyi megható, őszinte jelenet van, ami mellett a legszívtelenebb ember sem fog tudni elmenni. Én nagyon nem szeretem a nyálas filmeket, de ez, esküszöm, soha nem lépi át azt a bizonyos hoolywoodi határt. A szeretetről és elfogadásról szól, ami egy örök, megunhatatlan téma, és mégis tud újat mutatni, mert őszinte. És ez itt a lényeg. Ez az, ami miatt a mellettem ülő két férfi – egy húszas, nachost zabáló, és egy negyvenes, feleségestül jövő – is könnyes szemmel állt föl a székéből a film végénél. Hát nem csodálatos? Hogy a férfiak is mertek és tudtak sírni?

A gyerekszínészeknek pedig jár még pár sor, mert szerintem mind nagyon aranyosak voltak, és igazán jól játszottak. A főszereplőt alakító Jacob Trembley nekem már kedvencemmé vált a Szoba című filmből, de a többiek is nagyon jók voltak. Az apró arcmimikák, amik alig láthatóan fejeztek ki egy csomó érzelmet, nagyon pontosak voltak, és szerencsére nem játszották túl magukat. Emiatt is volt a film teljesen hihető, és mint már párszor említettem, őszinte.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek. Sőt, ha tehetném, akkor azt mondanám, hogy kötelező megnézni. Tényleg jó film, vicces, és üzenete is van, amit nem ártana, ha minél több kisgyerek látna. És most, ha ezt egy szülő olvassa, és az lenne a kifogása, hogy „jajj, de hát milyen csúnyára van maszkírozva az a kisfiú”, na akkor ő menjen el először, és engedje, hogy a film meggyőzze arról, hogy a porontya nem azt fogja gondolni a film befejeztével, hogy rosszat fogok álmodni, hanem, hogy lám, a mozgássérültek, vakok és mindenféle „más” emberek, egyáltalán nem is mások, hanem pont ugyanolyanok, mint te vagy én.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Válasz a filmajánlóra: Mi az igazi csoda?

Az igazi csoda (Wonder, 2017, 113’)
Rendezte: Stephen Chbosky
Szereplők: Jacob Tremblay, Julia Roberts, Owen Wilson

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Jól olvastad. Nem a dátum mágikus változásához kéne kötni a személyes fejlődésünket. Ez egy döntés. Most. Nagy eséllyel tettél újévi fogadalmat, és ha rám hallgatsz, teszel is, attól függetlenül, hogy most milyen nap van.

Várjunk, nem azt mondtam, hogy szart sem ér? De. Úgy tényleg semmit sem ér, ahogy azt általában csinálni szokták. Az alábbiakban bevezetlek az újévi fogadalmak rejtelmeibe, és a megismerheted azokat a technikákat, amikkel tényleg sikerül majd a kitűzött céljaidat teljesíteni.

Az edzőterem-tulajdonosok kedvenc hónapja a január. Tele vannak hetekig, majd szép lassan elfogynak az emberek, és csak az a néhány elszánt marad, aki eddig is oda járt, és az újonnan érkezettek közül az, aki „okos” célokat állít. Az alábbi összeállítás alapja az amerikai menedzsment szakirodalomból származó SMART kritériumgyűjtemény. Szóval vegyük is sorjában a kritériumokat.

Az első: pontosság. A célnak pontosnak kell lennie, hogy könnyebben meg lehessen célozni. Az semmit sem ér, ha azt mondom, hogy egészségesebben fogok étkezni. Ez hogyan pontos? Sehogyan. Helyette inkább mondjuk azt, hogy kerüljük a finomított szénhidrátokat, csökkentjük a sóbevitelt stb. Elolvasunk három könyvet, ami nem paleo vagy valami humbug, mert azt nem fogod hosszú távon csinálni, mert borzalmas. Muszáj lesz jobban beleásnod magad. Ha nem is olvasol el három könyvet, keress fel egy intelligens, papírokkal rendelkező személyt, hogy nyissa ki a csipádat a témában. Legyen pontosan meghatározva, amit csinálni fogsz.

Második: mérhető. Ha nem tudod megmérni, akkor honnan tudod, hogy elérted? Ami mérve lesz, az rendezve is lesz. Akár nyomon is tudod követni a célodat. Elolvasni egy könyvet. Pontos? Pontosíthatunk, hogy melyiket, máris könnyebb dolgunk van. Mérhető? Mérhető. 127 oldal. Jól szeretnék kinézni. Pontos? Nem. Mert ez borzasztóan relatív. Mérhető? Még kevésbé.

Hogyan lesz ez mérhető és pontos? Le szeretném vinni a testzsírszázalékomat 7-re és a váll-derék indexem 1,6 és 1,8 között lesz. Igen, ez az aranymetszés. Szerinted miért nem vonzóak a kigyúrt állatok? 1,6. Mérhető? Igen.

Harmadik: elérhető. Szerintem ezt nem kell magyarázni. Ha vissza akarod hozni a dinoszauruszokat vagy embert akarsz küldeni a Marsra, az nem lehetetlen, viszont jelen állapotodban számodra (ha nem vagy Elon Musk) nem teljesíthető. Majd a végén fogod magad, és elkönyveled kudarcnak. A cél legyen elérhető, de mégis legyen nehéz, kihívás. Ha elhiszed, hogy meg tudod csinálni, akkor meg is fogod tudni.

Negyedik: releváns. Ezt sem túl nehéz megmagyarázni. Miért tűznél ki olyan célt, amit nem akarsz? Elvégre: „keményen dolgozni valamiért, amit szeretsz, azt szenvedélynek hívják, és keményen dolgozni valamiért, ami hidegen hagy, azt stressznek.” (Simon Sinek)

Miért tűznél ki olyan célt, ami nem is kihívás és öt perc alatt végzel vele? Semmi értelme. Legyen értelme.

Ötödik: időhöz kötött. Megvan az az érzés, amikor majd rendet raksz az asztalodon? Majd. Nem megy a sok szemét sehova. És egy kettő perces feladat órákig húzódik és semmi nem történik. A határidő csodákra képes. Használd.

Hatodik: számonkérhetőség. Kell valaki magadon kívül, akinek számadással tartozol. Ha gyenge lennél magadért megcsinálni, például elmenni edzeni, akkor szerezz egy mentort. Őt sokkal kisebb eséllyel fogod cserben hagyni. Lehet egy nagyon jó barát, aki szívesen támogat és rugdos, lehet egy személyi edző, egy feleség. Akárki. Ha nem akarsz ismerőst bevonni, nem baj, regisztrálj egy oldalra, ami erre specializálódott, add meg az adatokat, amiket kérnek, és élvezd, ahogy hívogat a mentorod, hogy nem hívtad a leszokással kapcsolatban. Ha olyan a cél, és nem bízol magaddal, szerezz valakit.

Hetedik: fájdalom. Kevés dolog motivál jobban, mint a félelem, az éhség, a szerelem vagy a pénz. Rossz pénzt veszíteni igaz? Adj az egyik barátodnak egy számodra jelentős pénzösszeget, és kérd meg, hogy abban az esetben, ha nem teljesítenéd a célodat, küldje el egy antijótékonysági szervezetnek. Mit is jelent ez? Kiválasztasz egy olyan szervezetet, akiknek a nézetei erősen ütköznek a sajátjaiddal. Például, ha gyűlölöd a rasszizmust, válaszd a KKK-t. Ha tetőtől talpig Barcelona fan vagy, választ a Real Madridot. Ha erősen vallásos vagy, add az ateistáknak. Ha sikerül elérni, visszakapod a pénzt. A barátod fogja visszaigényelni, szóval nem tudsz csalni. Elég világos. És hatékony.

Nyolcadik: rutin. A leghatékonyabb akkor leszel, ha nap mint nap csinálod.

Kilencedik: terv. Akkor fogod végigcsinálni, ha tudod, mit kell. Ha bonyolult, bontsd le minél kisebb darabokra, kis célokra, amikre alkalmazod az előző nyolc pont nagy részét, ha tudod. Ki kell találnod, hogy mi az, amit szeretnél, és alaposan meg kell tervezni, hogy hogyan érheted el. Ha a célod az, hogy világsztár leszel, akkor az első kérdésed: Pontos? Nem. Hogyan lehet pontosabb? Milyen téren leszel világsztár, mit jelent a világsztár? Oscar-díj? Millió kattintás a YouTube csatornádon? Mérhető? Elérhető? Nem lehetetlen. Releváns? Mondjuk mindig elnevetem magam, nincs semmi tehetségem, nem az. Akkor vissza az elejére. Az éneklés jól megy. Végigmegyünk a kérdéseken. Cél: egy kiadott lemez év végére. Lebontjuk: énektanár, gyakorlás, számok írása, kiadó keresése. Mindent apró részekre, amik egyértelműek, és önmagukban kis, teljesíthető célok.

Tizedik: elhatározás. Akarod? Tényleg? Most nézz magadba, menj végig a kérdéseken, hogy megtaláld azt, ami izgalomba hoz, és jobban vágysz rá, mint egy falat kenyérre. Még mindig akarod? Biztos? Ha idáig eljutottál, tedd meg az első lépést. Írd le. Ha leírod, akkor már növelted az esélyeidet. Nagyon jó, az első lépéshez már felemelted a lábad. Állíts egy emlékeztetőt, hogy megtervezd, vonj be valakit. És azzal, hogy elkezded a tényleges haladást a cél felé, leér a lábad.

Tedd meg az első lépést. Ha ezt a tíz kritériumot megtartod, sikered lesz. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha ez kell neked, merj nagyot álmodni. Kezd el. Most.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ha olyan szerencsés vagy, hogy tömegközlekedéssel mész suliba vagy munkahelyre, és utána magyarázkodnod kell, hogy aki előtted állt, nem szállt fel a buszra, te meg miatta nem tudtál felszállni, és ezért késtél el, blablabla, és ez még megy egy óráig, az, akinek e történeted meséled, legszívesebben öngyilkos lenne. Én most mégis részletesen kifejtem, kik miatt késtél el a munkából vagy az iskolából.

Kezdjük a kaland legelejénél, a bérletvásárlásnál. Hazaindulsz egy nagyon nehéz nap után, amikor annyira fáradt vagy, hogy ha egy kicsit is elkalandozol, már beleborulsz a klotyóba, és már nagyon ideges vagy a nénire, aki a banyatankjával leborította a táskádat, és az üdítőd ráborult a cuccaidra. Nagyából ilyen idegrendszerrel állsz be a bérletautomatát igénybe vevő személy mögé, aki két órán keresztül vásárolja a jegyét. Ezt a típust szerencsésakimögötteállnak nevezzük, életkora jellemzően 8-10, illetve 75 év feletti.

Aztán jön a felszállás. Mielőtt felszállsz bármilyen tömeget szállító járműre, meg kell ismerned, sőt mindent tudnod kell a banyatankról. A banyatank az egy veszedelmes páncéltörő, ami egy praktikus gurulós táskának van álcázva, és arra szolgál, hogy embereket és táskákat lökdössenek vele. Ezek 70 év fölötti néniknél fordulnak elő. Ha látunk egy asszonyt, akinél látszólag egy gurulós táska van, esélyes, hogy tényleg egy banyatankkal kell szembeszállnunk.

De nem ajánlom a frontális megközelítést. Inkább fuss. Ha a megpillantasz egy kerekes táskát, akkor ne pánikolj, nézd meg, hogy téged és a banyatankot összekötő egyenesen található-e nagyobb méretű tömeg. Ha nem, csak akkor kezdj el pánikolni, ne kockáztass, hanem próbáld meg elhagyni a gépjárművet. Ha viszont található közötted és az ötletes táska között tömeg, akkor figyeld meg, mi van közelebb hozzád. Ha a táska van előrébb, akkor az előbb említett módon menekülj, ha a néni, akkor megnyugodhatsz.

Miután felszállsz a buszra, már is észre vehetsz valamit. A legtöbb buszon vagy vonaton van egy olyan hely, ami nagyobb mint egy ülés, de kisebb mint két ülés egymás mellett. Az ilyen helyeken ülő emberektől nem várjuk el, hogy odaülhessünk melléjük, és nem hibáztatjuk őket, ha nem engednek oda. Ez a faj a helyigénylő, én is közéjük tartozom. Ez egy nagyon cseles faj, mert simán elfér két ember az előbb említett másfél szék méretű ülőhelyen, de nem zavar vele senkit, ha az illető az egész ülést elfoglalja kényelmesen.

Az emberek jó része zenét hallgat a buszon. Ezzel nincs is baj, csak ha a hangos nóta nem egy fülhallgatóból, hanem egy istenverte hangszóróból ordít, és mellé még fantasztikus hangorgánumával alá is festi a zenét.

Aztán van még a locsogó néni. Ez a típus barátságos, nem emberevő, sokak szerint túl barátságos, ezért nem szeretik. Azt kell róla tudni, hogy a hangszálai folyamatosan rezegnek, és hogy ne nézzék hülyének, mindig kell neki egy társ, akit 10-20 percig is megtart. Ha a locsogó néni megtalálja azt az embert, akinek a legfárasztóbb napja volt, akkor mellé ül. Ha a kinézett ember mellett ül valaki, akkor (ha van banyatankja) félretolja az illetőt, és elkezdi mesélni a fantasztikus epikai műbe illő kalandjait.

Még egy faj van, amelyik említésre méltó: a türelmes. Ez a faj a legveszedelmesebb a ragadozók közül. Nagyon ravasz módon, amikor jön a busz, beáll a prédája elé, majd nem engedi fel. Amikor a busz elmegy, addigra ő is elmegy. Ilyenkor az összes türelmedet felfalja. Ebből táplálkozik, és ezért annyira nyugodt.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Miről szól valójában a szilveszter? Ez az év utolsó napja, melyet lezárásként, s ezzel együtt valami új kezdeteként is tekintünk. Ezen a napon elbúcsúztatjuk az elmúlt 365 napot, s egyben felkészülünk az elkövetkezendőkre.

De igaziból mindössze szórakozni akarunk. Persze tudom, hogy ahány ház, annyi szokás. Mindenki másképp tölti a szilveszter estéjét. Azonban a legtöbben barátaink, esetleg családunk körében szórakozunk, vagy ahogy tetszik, bulizunk. Ez alatt persze több mindent érthetünk: egy jó vacsorát, társasjátékozást, táncos bulit esetleg egy hatalmas lerészegedést.

Mit tennél, ha megtudnád, hogy december 31-e életed utolsó napja? Megpróbálnád feledhetetlenné tenni, nem igaz? Nos, remélhetőleg ezzel a nappal egyikünknek sem fejeződik be az élete. Bár zárójelben hozzáfűzném, hogy ez az az este, amikor a kórház sürgősségi osztályai mindig megtelnek azokkal az emberekkel, akik olyan felejthetetlenné tették a szilveszterüket, hogy semmire sem fognak emlékezni belőle. Ez is csak azt bizonyítja, hogy legtöbbünkben van egy vágy, hogy ezt a napot különlegessé tegyük. Vagyis inkább nyomás.

Felejthetetlenné tenni a szilvesztert. Olyat csinálni, amit azelőtt még sohasem. Mert szilveszterkor mindenkinek iszonyatosan jól kell éreznie magát.

Miért is? Összességében miben különbözik ez a nap az év összes többi napjától? Ugyanúgy huszonnégy órából áll. Mindössze ezzel a nappal bezárólag cserélnünk kell egy naptárat, s legközelebb a dátum lejegyzésénél egy évvel többet kell majd papírra vetni. Na és?

Mindezt úgy írom le, mintha én egy hatalmas szilveszter-szkeptikus lennék. Dehogyis vagyok az! Én is éppen olyan lelkesen, vagy inkább kétségbeesetten szervezkedek minden évben, azon tépelődve, hogyan tudnám minél jobban érezni magamat szilveszterkor. Egy valami biztos. Olyan szilveszterem még sohasem volt, mint idén. Akkor ez most jót jelent? Ettől felejthetetlen lesz? Nos, nagyon remélem, hogy soha többet nem lesz még egy ilyen szilveszterem!

December 29-én ledöntött a lábamról egy vírus. Nagy valószínűséggel az év végi hajtás, stresszelés következménye. Egyébként eléggé meglepődtem, mert több mint négy éve nem voltam rendesen beteg. Most viszont bepótoltam. Láz, fejfájás, hasfájás, hasmenés, minden, amire szilveszter tájékán vágyik az ember.

December 31-én pedig, mivel úgy gondoltam, jobban vagyok már, elmentem otthonról. Bár sokkal inkább azért, mert nem tudtam annál depressziósabb dolgot elképzelni, mint hogy szilveszter este otthon feküdjek, tök egyedül, betegen, és bugyuta romkomokat bámuljak a tévében. Na nem, ezt azért nem. Ennyire nem vagyok rosszul. Reggel még nem is voltam az, de amint megérkeztünk Zsennyére, ebbe a csodálatos, hangulatos kastélyba, ami most művésztelepként szolgál, rám jött a betegségem negyedik fázisa. Hát igen, elég kellemetlen.

Így következhetett be az, hogy én, aki egyébként imádok táncolni, hogy én, aki csak azért szeretek a szüleimmel bulizni, mert az ő társaságukban az emberek szeretnek és tudnak táncolni, de úgy igazából, s mert ők valóban jó zenét hallgatnak, én ott ülök egy fotelben, s nézem, ahogy mindenki más őrülten ropja a rock and rollra. Nem volt valami jó érzés. Megpróbáltam egy-két lassabb számnál beszállni, de hamar feladta a gyomrom. Ezért azzal szórakoztattam magamat, hogy megfigyeltem a különböző embereket. Ahányféle ember, annyiféle tánc. Mindenki a saját egyéniségét rakja bele. A legjobban azért azt szeretem nézni, ahogy a szüleim táncolnak, mert az egész társaságból ők ropják a lehető legőrültebben.

Aztán elegem lett, felálltam és elvonultam a szobámba. Egy kicsit gondolkodni kezdtem. Annyiféle nyomás nehezedik ránk mindenfelől. Főleg ilyenkor, decemberben. Suliban szünet előtt teletömnek házi feladattal, dolgozattal. A munkahelyen megy a túlórázás, hogy a szünetben ne kelljen dolgozni. S persze közben mindenki ezerrel járja a bevásárlóközpontokat, hogy minden kedves rokonának megtalálja az ideális ajándékot. Vagy legalább azt, amit pénztárcája megenged, s nem szégyell odaadni a másiknak. Szentestére pedig persze egy egész hadseregre való kaját kell főzni, hiába kicsi a család, a maradékokat pedig nem győzzük egész szünetben felporszívózni. A karácsonyfa-díszítés közben pedig megy a családi perpatvar. Kész őrület az egész. S erre még az év utolsó napja miatt is stresszelhetünk. Ahelyett, hogy elengednénk az egészet. Hagynánk, hogy sodorjon minket az ár, aztán azzal és úgy töltenénk az estét, akivel szeretnénk. S ha ez azt jelenti, hogy otthon hármasban, barátnőkkel pizsama partit rendeztek, az miért gáz? Hogy nem buliztad szét az agyad, nem csaptad szét magad, nem táncoltál és nem csináltál semmi olyat, amit az újév első napján megbántál volna? Na és akkor mi van? Köszönöm szépen, én megvagyok e nélkül is. Csak beteg ne legyek még egyszer!

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Bécs rengeteg turistát vonz évente. Főként karácsony idején, amikor rengeteg a karácsonyi leárazás, a karácsonyi vásár, a város fel van díszítve karácsonyi dekorációkkal. Ilyenkor rengetegen érkeznek az osztrák fővárosba busszal, autóval, vonattal. Én és kis családom is hasonlóan cselekedtünk, és egy decemberi szombaton elindultunk Bécsbe. Kimerítő idegenforgalmi és latrinológiai elemzés következik.

Eredetileg mehettem volna a sulival is, de nem akartam, mert emlékeztem rá, hogy korábban se az úton, se a városban nem tudtam elmenni elégszer vécére. Ez pedig rendkívül kellemetlen élményként maradt meg bennem, ezért idén inkább a családommal mentem el, azzal, hogy így akkor mehetek pisilni, amikor akarok. Legalábbis eleinte ezt hittem.

A legelső pisilési lehetőségre még Magyarországon, egy benzinkúton kerítettem sort, ami az utolsó a magyar oldalon Ausztria felé, a következő benzinkút már Ausztriában volt.

Kína populációjával megegyező számú ember tolongott a Marchéban, ahol volt egy fizetős vécé. Ezzel már meg sem próbálkoztam, mentem hátra, az ingyenes vécéhez, ahol szintén rettenetes sor volt.

Így hát végül, amíg apukám autópálya-matricát vásárolt, én elfutottam a benzinkúti terület másik végébe, és az árokparton, a ritkás bokrok között végeztem el a dolgomat. De legalább ingyen volt. És nem volt sor. Bár, amint azt később megállapítottam, aki az autópályán elhaladt, az mindent látott, lévén a bokrok nem takartak el belőlem semmit. Ezután már csak reménykedni tudtam, hogy hétfőn nem jön oda hozzám valamelyik nagy becsben tartott tanárom azzal, hogy „képzeld, Márti, szombaton épp Bécsbe tartottam az autópályán, amikor félrepillantottam, és...”

Ahogy az az eddigiekből már kiderülhetett, számomra a világ egyik legrosszabb dolga, ha nem tudok elmenni pisilni, mivel alapjáraton körülbelül húszpercenként pisilnem kell. Ez főként akkor van így, ha nincs a közelben vécé, és tudom, hogy nem fogok tudni vécézni, ami nagyon frusztrál és ideges leszek tőle. Ez a kényszerem gyerekkoromból származik, az óvodában átélt traumák eredménye, amikor is alvásidő alatt az óvó néni sosem engedett ki vécére. Ez a trauma olyan súlyos nyomot hagyott bennem, hogy máig megvan ez a meglehetősen hátrányos sajátosságom.

Ilyen hatású gyerekkori traumák hallatán azért maga Sigmund Freud is összecsapná a két kezét, lehet, hogy még esettanulmányt is írna rólam. Sajnos, a professzor úr nem egész nyolcvan évvel ezelőtt meghalt, így már csak az egykori lakását látogathattuk meg anyukámmal, a Sigmund Freud múzeumot (apukám és az öcséim külön mentek a műszaki múzeumba). Az épületbe lépve megláttuk Freud lakását és az előtte ácsorgó két embert. A múzeumban ugyanis egy időben korlátozott számú ember lehet, a többieknek kint kell várakozniuk. Ebből levontuk azt a következtetést, hogy ha ilyen kicsi volt a pasas lakása, valószínűleg mégse lehetett olyan jövedelmező dolog ez a pszichoanalízis. Szerencsére a sor egész gyorsan haladt, így hamar beengedtek minket. A múzeum viszonylag érdekes volt, elmondtak egy csomó dolgot a lakásról, meg hogy hogy nézett ki Freud rendelője, és hasonlók. Legnagyobb csalódásomra azonban az ikonikus dívány nem volt a lakásban, ugyanis azt Freud 1938-as emigrációja során magával vitte Londonba, így, mint a világ mozdítható látványosságainak kábé fele, Freud díványa is a britek tulajdonába került.

Viszont, ami a legfontosabb: a Freud múzeumban volt vécé, és bár csak két fülke volt, a látogatók korlátozott száma miatt nem voltak sokan, így nem is kellett várni. Még egész tiszta is volt. Így Bécsben tett utunk első állomásán már el is bíztam magam, és naivan azt gondoltam, hogy ezután már mindenhol így lesz.

A Freud múzeum után bemetróztunk a belvárosba, és elmentünk egy McDonald’sba. Az étteremben nagy, érintőképernyős táblákon lehetett megrendelni a kaját, és elég gyorsan el is készült, sőt, én, a szemfüles, még egy asztalt is szereztem magunknak az egyébként agyonzsúfolt étteremben.

Megettük a sajtburgert és a krumplit, megittuk a kólát, majd én kijelentettem, hogy el kell mennem vécére. Ezt meg is tettem... volna, ha a vécé előtt nem kanyargott volna hatalmas sor, és nem kellett volna még fizetni is érte. Ezért inkább feladtam szépen, és mondtam, hogy induljunk a Hofburgba, ami amúgy is gyaloglótávolságon belül volt. Viszont előtte még el akartam menni a metróaluljáróban pisilni, abban reménykedve, hogy ott majd nem lesznek annyian, mint a McDonald’sban. Nos, de, voltak. Úgyhogy mondtam anyámnak, hogy jól van, akkor menjünk a Hofburgba, egye fene. El is indultunk.

A Stephansdom környékén egyébként egy tűt sem lehetett leejteni, konkrétan alig tudtunk mozogni, annyi ember tömörült az utcán, mindenféle turistacsoportok, minden nemzetiségből. Még egy tibeti tüntetésbe is belefutottunk. Útközben megláttam egy Starbucksot, és felkiáltottam, hogy na, én most akkor elmegyek pisilni. A Starbucks háromemeletes volt, a legalsó szinten volt a vécé. És… kitaláltátok. Ott is marha nagy sor volt. Ennek minden mindegy alapon beálltam a végére, és elsírtam magam. Rettenetesen ki voltam akadva erre a rohadék városra. Eljövök ide, azzal a céllal, hogy adventi vásárra járjak, megnézzem Freud díványát és valami finomat egyek, erre mit kapok? Freud díványa Londonban van, és még a vécében is sor van! Olyan intenzitással sírtam, hogy a sorban előttem álló anya-lánya páros észrevette, az egyikük megsimogatta a karom, a másik meg adott egy zsepit. Ezután egy kicsikét lenyugodtam. Körülbelül tíz perc múlva valamelyik szemfüles hölgy észrevette, hogy a férfivécében nincs senki, és bement pisilni. Ezt később több társa is megtette. Én eleinte nem akartam bemenni, ugyanis a vécében volt egy fülke, vécékagylóval és egy piszoár is, és végig attól féltem, mi van, ha egy pasas bejön és elkezd a piszoárba vizelni, én pont akkor jövök ki a fülkéből, ő meg néz rám nagy szemekkel, hogy mit keres itt egy tizennégy éves kislány, majd egy másik pasi pont akkor nyitja ránk az ajtót, és szintén nagy szemekkel néz, hogy mégis miért áll egy tizennégy éves kislány egy pisilő férfi mellett a férfi mosdóban. Végül leküzdöttem félelmeimet, és bementem a férfivécébe, ahol semmi ilyesmi nem történt, teljesen egyedül voltam bent.

Illusztráció

Mialatt én várakoztam, illetve vécéztem, anyukámnak még egy italra is volt ideje, ezután tovább indultunk a Hofburgba. A bejárat után azonnal megláttunk egy viszonylag kevéssé zsúfolt vécét, én viszont úgy voltam vele, hogy majd akkor menjünk el, mielőtt elhagyjuk az épületet, és nem használtam ki a lehetőséget. Hiba volt. A Hofburgban először megnéztük a Habsburg család termetes méretű étkészlet- és konyhai eszköz-tárát. Ez a rész viszonylag érdekes volt, bár azért voltak unalmas részei, például, amikor a hatodik ugyanolyan ezüst étkészletet kellett megcsodálni, már morogtam egy kicsit. Gondolom, a személyzet egyszerű fém evőeszközökkel étkezett, az ezüst a királyi családnak és a vendégeiknek volt fenntartva. Szinte biztos vagyok benne, hogy sose használták egyszerre az összes villát, kést és kanalat. Az meg, hogy egy max. húszfős családra nagyságrendekkel több evőeszköz jutott, mint ma egy többszáz fős budapesti elit magániskola menzáján az éhes diákokra ebédidőben, elég ironikus. De legalább császármorzsa van itt is, ott is. Kóstoltam már a menzásat, és ha aznap nem fordult Ferenc József a sírjában akkorát, hogy a császári kripta összeomoljon, akkor sose fog.

Hofburg, szalvéta kiállítás

A hofburgi látogatásunk második részében megtekintettük Sisi és Ferenc József lakrészeit, a hálószobákat, szalonokat, étkezőt stb. Ez nagyon érdekes volt, még szerencse, hogy az eredeti bútorzat egy része megmaradt, illetve rekonstrukciók is készültek. Volt külön egy kiállítás, csak Sisi személyének szentelve. Anyukámmal szörnyülködtünk egy sort a királyné ruháinak csípő-derék arányán. Szögezzük le, hogy egyáltalán nem vagyok egy kövér gyerek, sőt, de hogy az én derekam még mindig majdnem kétszerese annak a méretnek, amilyenre Erzsébet királyné összepréselte fűzővel a sajátját, az is biztos. Úgyhogy elgondolkodtató volt látni, mit meg nem tettek a tizenkilencedik században a nők azért, hogy elérjék az ideális alakot. Egyébként a rendkívül szoros fűző miatt történt az is, hogy amikor Erzsébet királynét 1898-ban mellbe szúrta egy merénylő, először nem is érezte a fájdalmat, ezért sebét nem tudták időben kezelni, így meghalt. De amúgy ez a kiállítás is tetszett.

Miután kijöttünk a Sisi-kiállításról, hirtelen szembesültünk azzal, hogy már nem tudunk visszamenni a bejáratnál található vécéhez, ahol pedig nem voltak sokan. Én ekkor természetesen rettenetesen bepánikoltam, mert, amint ez rám jellemző, a kiállítás végére már pisilnem kellett. Találtunk egy vécét viszonylag közel, ami elég kulturált is volt, viszont itt is hatalmas sor kígyózott, és még fizetni is kellett. De azért kiálltuk a sort, ami közben én, bizonyságot adván békés természetemnek, javaslatot fogalmaztam meg arra, hogy Magyarország is emelkedjen fel a franciák, az angolok, az amerikaiak és sok más ország szintjére, gyártson atomfegyvert, majd az első működő atomrakétával egyenest Bécs városát vegye célba. Egyébként ebben a vécében is megtörtént az, hogy a nők bementek a férfivécébe, a vécéfülkékhez. Ezt már több helyen is megfigyeltem, hogy ahol nagy sor van a vécéknél, ott a nők mindig átveszik a férfivécéket, és utána már úgy néz ki a dolog, hogy a női vécébe nők mennek, a férfivécébe meg 80 százalékban nők, 20 százalékban férfiak. A Hofburgban ez nem volt ennyire durva, de itt is volt rá példa azért.

A Hofburg után elmentünk egy közeli karácsonyi vásárra, ahol megint annyi ember volt, mint Kínában és Indiában együtt összesen, csakúgy, mint a Stephansdom környékén. Elméletileg hangulatosnak kellett volna lennie a karácsonyi forgatagnak, de egyáltalán nem volt az, inkább nyomasztó volt. Néhány kisebb szuvenírt azért beszereztünk, anyukám még forralt bort is akart inni, de aztán akkora sor volt a forralt boros stand előtt, hogy inkább feladta.

Miután tényleg rettentően elegünk lett már a tömegből, elindultunk, és felkerestük a Hundertwasser-házat. Ez egy nagyon érdekes ház, mindenféle furcsa építészeti dekoráció van rajta, nagyon jól néz ki. Sajnos mire odaértünk, már sötét volt, így nem láttunk sokat a házból, de azért megpróbálkoztunk pár fényképpel. A ház árkádjai alatt volt egy aranyos kis bolt, ahova be is mentünk. Ott legalább meleg volt, és vettünk egy képeslapot meg egy könyvjelzőt, amik a házat ábrázolták nappali fényben. Tényleg nagyon szép.

Ezután anyukám elkezdett telefonálni, hogy megbeszélje apukámmal, hol találkozunk. Közben sétálgattunk a környéken, és találtunk egy cuki kis bevásárlóközpont-szerűséget, ami belülről Hundertwasser-stílusban volt építve. Anyukám ott telefonált apukámmal, majd megnézte Google Térképen, hogy merre kéne menni a megbeszélt találkozóhelyre. Azaz csak megnézte volna, ha nem merül le a telefonja. Ekkor az enyémet kérte kölcsön, amin meg nem volt net, úgyhogy felhívta inkább megint apukámat, és megegyeztek, hogy majd a metróban lévő térképen próbálunk meg eligazodni. Nekem ezután pisilnem kellett (még ilyet!), ezért elmentem a vécére a bevásárlóközpontban, ahol hatalmas meglepetés ért. Fizetni kellett ugyan, vagy nyolcvan centet, de a vécében szinte senki nem volt, nem lógott ki a sor a világ végéig, és azonnal el tudtam menni pisilni. Ilyen természetfölötti esemény után természetesen eufórikus hangulatba kerültem, eskü, le is fotóztam volna a vécét, ha nem épp anyámnál van a telefonom. Így végül csak a szép emléke maradt meg a tiszta, fehér falaknak, a nyitott vécéajtóknak, az üres helyiségnek, ahol nincs senki más, ahol az ember nyugodtan vécézhet, és nem kell öt órát várnia előtte.

Ezután már minden simán ment, elmetróztunk egy külvárosi helyre, ahol apukám kirakott minket reggel, és vártunk a kocsira. Apukám időközben dugóba került, hívtam is, mondta, hogy húsz perc, de én meg úgy értettem, hogy öt perc, ezért ott fagyoskodtunk a rohadt hidegben a metrómegálló előtt. A metrómegálló egyébként egy felszíni állomás volt, úgyhogy az a lehetőség, hogy lemegyünk a föld alá, ahol meleg van, nem játszott. Na mindegy, a várakozás is tartalmasan telt, szereztünk anyukámmal egy ingyenes osztrák magazint egy standból, ami egyébként valószínűleg olyan is, bár nem olvastam, mert nem tudok németül. Bár mondjuk ingyenes újság is lehet jó, régen például szerettem olvasgatni a Metro újságot, amíg le nem cserélték a Lokál nevű szarcsatornára közéleti napilapra.

Ezután végre megérkezett apukám, és hazaindultunk Bécsből. A hazaút viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy megálltunk vagy háromszor pisilni, de hát annyi belefér, és szerencsére a magyar benzinkutakon már nem tömörült ötmilliárd ember.

Bécs egy szép város, nagyon érdekes múzeumok, kiállítások és házak vannak benne, minden magyar embernek ajánlom, hogy ha teheti, legalább egyszer látogassa meg. Azonban a decemberi, adventi vásáros időszakot… Nos, azt csak azoknak ajánlom, akik kibírják fél napig pisilés vagy ivás nélkül, illetve akik szeretnek órákon keresztül sorba állni a vécénél, a forralt boros standnál, a kajastandoknál, a jegypénztároknál, és úgy általában nagy rajongói a soroknak. Meg azoknak is, akik szeretik, ha egyszerre ötven ember nyomódik a hátának, és az előttük a lépcsőn felfelé bukdácsoló kétéves kisfiú valóságos forgalmi dugót alakít ki az emberek között.

Bécs város önkormányzatának pedig azt tudom javasolni, hogy létesítsenek nyilvános vécéket a belvárosban, és könyörgöm, fogadják már el a tényt, hogy a nőknek általában, ha nagy tömegben érkeznek, több vécéfülkére van szükségük, mint a férfiaknak. Vagy bánom is én, legyen ugyanannyi a két nemnek, de összességében legyen több. Több, ne kettő, ne három, hanem tíz-tizenöt, mert kell a hely, és tényleg kihasználnák, az biztos. Vagy ha úgy gondolják, hogy az év többi részében, az adventi időszak elmúltával kihasználatlanul maradnának a vécék, akkor legalább a karácsonyi vásárok idejére húzzanak fel konténervécéket vagy mobilvécéket a belvárosban. Igen, büdösek, de jobb, mint a semmi.

Persze, hogy ne csak a más portáján söprögessek, meg kell jegyeznem, hogy Budapest nyilvános vécéinek számára is ráférne egy kis növelés. Meg egyébként Londonéra is. És Stockholméra is. És valószínűleg a világ összes létező városáéra is. Úgyhogy fogadjátok meg a tanácsaimat, kedves politikusok és fejesek és döntéshozók. Büdösek és csúnyák, de szükség van rájuk. Nyilvános vécéket mindenhova!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ha egy átlagos magyar embernek azt mondom, hogy horoszkóp, akkor a legtöbbjüknek a különböző újságokban található klasszikus, csillagjegyes verzió jut eszébe, amelyikben van tizenkét csillagjegy (pl. vízöntő, halak, szűz, bika stb.), és asztrológusok ezek alapján próbálják megmondani azt, hogy milyen a személyiségünk. Ezen kívül néhányan talán ismerik a kínai horoszkópot is, amelynél az alapján határozzák meg egy adott ember személyiségét, hogy melyik évben született. Ha viszont azt mondom, hogy ghánai horoszkóp, akkor az valószínűleg már kevésbé hangzik ismerősnek. Nos, be kell vallanom, hogy eddig én sem hallottam erről a horoszkópról, de nemrég találtam egy érdekes ismertető könyvecskét róla anyukám polcán. Elolvastam, és arra gondoltam, röviden összefoglalom a lényegét.

A ghánai horoszkóp egy elég régi horoszkóp, még valamikor a 16. században jött létre, de a modern asztrológusok a 20. század vége felé kicsit átdolgozták, az alapokat azért megtartva. Én erről a modern horoszkópról fogok most mesélni. Ennek a lényege, hogy az emberek személyiségét, sorsát az alapján próbálják meghatározni, megjósolni, hogy hányadikán születtek. Összesen kilenc horoszkóp-jegy van, mindegyikbe több nap is beletartozik, és minden nap be van sorolva, elsejétől egészen harmincegyedikéig.

És most akkor lássuk a horoszkópokat! Mivel ez nem egy havonta-hetente megjelenő magazin (sajnos), ezért nem az aktuális horoszkópokat fogom leírni, hanem a személyiségjegyeket, amik az év egészében igazak azokra az emberekre, akik az egyes napokon születtek.      

1: Korall – 1-je, 15-e, 23-a

A Korall emberek visszahúzódó, csendes személyiségek. Munkában és magánéletükben sem szeretnek nagyon beszélni. Épp ezért nem túl jók az érdekérvényesítésben. Jól tudnak viszont főzni és imádnak felmosni. Szeretik a halvány, pasztell színeket, főleg a kéket és a lilát. Imádják a friss újhagyma illatát, a kecsketejből készült szappant és a mandulás tortát. Szeretnek futni, zenét hallgatni és színházba járni.

2: Kocsis – 4-e, 9-e, 16-a, 22-e

A Kocsis emberek kedves, barátságos személyiségek. Könnyen barátkoznak, és szerelembe is könnyen esnek. Egy átlagos Kocsis embernek 15-20 párkapcsolata van élete során. Nagyon jól tudnak kertészkedni, főleg a dália- és hibiszkuszbokrok ültetésében és gondozásában remekelnek. Imádják a benzinszagot, a virslit és a csillogós matricákat. Szeretnek szandálban járni és részegen vezetni.

3: Sivatagi – 6-a, 14-e, 26-a

A Sivatagi emberek konzervatív, kissé begyöpösödött személyiségek. A hozzájuk hasonlóan konzervatív emberekkel könnyen barátkoznak, viszont heveny undor fogja el őket, ha megtudják valakiről, hogy olyan embertől született gyereke, akivel nem volt összeházasodva. Szeretnek sminkelni (a férfiak is), és gyakran járnak templomba. Imádják az operákat, a terepszínű nadrágokat és a fém ágykeretes ágyakat. Szeretnek sétálni és pornót olvasni.

4: Olló – 7-e, 19-e, 30-a

Az Olló emberek kíváncsi, nyitott személyiségek. Könnyen barátkoznak és ismerkednek meg új emberekkel. Szeretnek új dolgokat felfedezni és kipróbálni. Remekül tudnak énekelni és táncolni, főleg flitteres, testre simuló ruhában. Szeretnek utazni és vodkát inni. Imádják a narancssárga színt, a kockás mintát, a vékony öveket és az alufóliát.

5: Zsiráf – 5-e, 11-e, 27-e

A Zsiráf emberek befelé forduló, antiszociális személyiségek. Komoly gondjaik akadnak az ismerekedés és a barátkozás terén, de általában nem is akarnak nagyon barátkozni. Viszont remekül tudnak mosogatni és padlót súrolni súrolókefével. Imádják a napszemüveget, a színes ragasztószalagokat és a nejlonzacskókat. Szeretnek CD-ről zenét hallgatni, nagyobb avarkupacokat felgyújtani és karaokézni.

6: Tésztanyomó – 3-a, 12-e, 17-e, 28-a

A Tésztanyomó emberek kicsit gyerekesek. Általában sok barátjuk van, de azoknak állandóan az agyára mennek az óvodás viselkedésükkel. Egymással azonban remekül elvannak, sokat játszanak együtt. Gyerekes viselkedésüknek köszönhetően remekül tudnak mászókázni, hintázni és homokvárat építeni. Imádják a baltát, a kiskutyákat és a pónikat. Szeretnek csúszdázni, embereket feldarabolni, drogozni és babázni.

7: Mosógép – 7-e, 13-a, 25-e, 31-e

A Mosógép emberek mániákus hazudozó, nem becsületes személyiségek. Szinte soha nem mondanak senkinek igazat, és ráadásul nem tudja senki rájuk bizonyítani, hogy hazudnak. Emiatt aztán sokan utálják őket, de azokkal, akik beveszik hazugságaikat, jóban vannak. Imádják a jegesmedvéket, a mogyoróvajat, a Legót és a bivalytejet. Szeretnek papucsban járni, térképeket nézegetni, kártyázni és almalevet inni whiskysüvegből.

8: Vascsiszoló – 2-a, 18-a, 21-e, 29-e

A Vascsiszoló emberek nagyon pontos, akkurátus személyiségek. Mindig mindenhova odaérnek pont időben, és mindig mindent hajszálpontosan úgy akarnak megcsinálni, ahogy elő van írva, nem hajlandóak változtatni a terveiken. Emiatt kicsit nehéz velük együtt dolgozni, de egy idő után meg lehet szokni. Imádják a tűhegyes ceruzát, a csillogós telefontokot, a mandalás színezőket és a mentolos fogkrémet. Szeretnek nyáron az autópálya közepén, a forró aszfalton mezítláb sétálni, szennyest válogatni és lila tollal írni.

9: Műkörmös – 8-a, 10-e, 20-a, 24-e

A Műkörmös emberek lázadó, vadóc személyiségek. Mindig az épp aktuális rendszer vagy rendszerek ellen lázadnak, mindig beszólnak mindenkinek és semmi sem jó nekik. Emiatt sok embert idegesítenek, de egymást nagyon jól megértik. Imádják a micimackós bögréket, az új és csillogó aprópénzt és a pöttyös harisnyát. Szeretnek nyuszis mamuszban járni, csillagokat nézni és kelt tésztát gyúrni.

Nos, hát ez volt a ghánai horoszkóp, amelyben leírtam, hogy az egyes napokon született embereknek milyen személyiségük van. Ha esetleg nem igazán illik rád a születésnapod alapján meghatározott leírás, ne aggódj! Nincs semmi baj, csak rossz napon születtél.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Bizonyára sokan emlékeznek a Játékkészítő című darabra, amit három éve mutattak be, és azóta is ment a decemberi ünnepi időszakokban, naponta 3-szor. A Játékkészítő sok rossz kritikát kapott, ezért sokan negatívan álltak hozzá a TulipánTündér Produkció új mesemusicaljéhez, az Álomutazóhoz is, amit december 26-án mutattak be a BOK Csarnokban. Már az első napon három teltházas műsorral kezdtek, nekünk a második napra volt jegyünk, a délelőtti darabra.

Az Álomutazó idén három gyerekszínésszel és több magyar hírességgel próbált szerencsét, a Játékkészítő előadásokból tanult hibákat kerülgetve. 11-kor kezdődött a darab, de már 10-re oda kellett érni, mert akkor kezdődött a backstage-túra, ahol megtudtuk, hogy a táncosoknak 100 cipőjük van, és több mint 1500 kiegészítő kellék van az előadásokhoz. Varga Viktor, aki a darabban Reklám Marcit, a férfi reklámarcot játszotta, azt mesélte, hogy nekik jobban tetszik az, hogy nem kell végig egy mikrofonnál állniuk, hanem szabadon mozoghatnak a színpadon. Később ez látható is volt a színpadon. A színészek könnyen improvizáltak is a megírt szövegük mellett, ezzel is még jobban bevonva a nézőket.

A színpadon szinte az egyetlen díszletet a ledfalak jelentették, amiken a helyszíneket cserélték. A műsor fő száma a Bárány Fitness volt, amit a főszereplő Bárány (Szabó Győző) és a többi bárány (táncosok) énekeltek és táncoltak a nézőgyerekekkel együtt, akik már előtte megkapták és megnézhették a videót.

Ez az előadás sokkal jobb volt, mint a Játékkészítő, ezt a darabot minden korosztály meg tudta érteni, és mindenki élvezte. A mögöttünk ülő maximum négyéves kisfiú ugyanannyira élvezte, mint az előttünk ülő 12 éves fiú vagy én, 15 évesen, esetleg a szülők. Nekem tetszett a darab, és mindenkinek ajánlom, akinek van már jegye vagy még pont tud szerezni az utolsó napokra.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf)

Álomutazó (TulipánTündér Produkció)
BOK Csarnok, 2017. december 26-30.
Rendező, koreográfus: Juronics Tamás
Szereplők: Stohl András, Schell Judit, Szabó Győző, Ábel Anita, Radics Gigi

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Aki a Katona József Színház Háztűznéző című darabjára vált jegyet, több mint két óra önfeledt nevetésre számíthat. Nevetünk, mert neves színészek kitűnően jelenítik meg a hol szánalmas és sajnálatra méltó, hol pedig erőszakos és rámenős karaktereket. Nevetünk a rengeteg helyzetkomikumon, miközben tudjuk és érezzük, hogy a Gogol által 1841-ben írt színdarab sok tekintetben ma is aktuális.

Itt van mindjárt az egyik férfi főszereplő, Padkaljoszin (Fekete Ernő). A szakmai sikereire büszke hivatalvezető éli az agglegények unalmas, lusta és kényelmes életét. Akar is házasodni, meg nem is. Vágyik a boldogságra és a biztonságra, no meg egy mutatós asszonyra, ugyanakkor a szabadságát is félti, úgyhogy teljesen bizonytalan, fogalma sincs, hogy mit is akar valójában.

Nem kell túl sok női magazint olvasni ahhoz, hogy felismerjük, sok férfi ma is így van a házassággal. Nem akar elköltözni otthonról, még akkor sem, ha anyagilag megtehetné, nem akar önálló életet kezdeni, mert az macerás és felelősséggel jár. Gondoljunk csak a manapság igen gyakran emlegetett mamahotelekre. Egy 2010-es tanulmány szerint a 25 és 34 év közötti férfiak 32%-a a szüleivel él (uniós átlag). Szóval, e tekintetben Padkaljoszin egy tipikus, mai, nőtlen felnőtt férfi is lehetne.

Ellenben a női főszereplő, Agafja Tyihonovna (Jordán Adél) nem számít átlagos, eladósorban lévő hajadonnak 21. századi szemmel. Ő egy szégyenlős, döntésképtelen lány, akinek minden kérő egyformán tetszik. Nem akarja egyiket sem kikosarazni vagy megsérteni, inkább igyekszik elodázni a döntést. Na, egy mai lány pont nem ilyen. Szerény tapasztalataim szerint manapság a lányoknak sokkal határozottabb elképzeléseik vannak a jövendőbelijüket illetően, és irtó kritikus szemmel nézik a fiúkat. Még egyetlen lánytól sem hallottam például, hogy ne akarna férjhez menni. E tekintetben természetesen Agafja Tyihonovna sem számít kivételnek, csak fogalma sincs, hogy milyen egy ideális férj.

Napjainkban sok lány már tizenévesen az esküvői ceremóniáját szervezi gondolatban. Pontos elképzeléseik vannak arról, hogy milyen ruhájuk és tortájuk lesz, hány vendéget fognak meghívni, és még sorolhatnám. Szerintem a lányok genetikailag vannak kódolva a férjhezmenetelre. Talán ebből adódik az is, hogy a fiúkkal ellentétben a szerelemről is más elképzeléseik vannak. Erre néhány héttel ezelőtt egy angolórán döbbentem rá, amikor tanárunk azt kérte tőlünk, próbáljuk megfogalmazni, hogy számunkra mit jelent a szerelem szó. A lányok ilyeneket mondtak: „Love is unpredictable” (megjósolhatatlan) vagy „Love is unconditional” (feltétel nélküli) vagy „Love is great” (nagyszerű). A fiúk zavarukban ilyen válaszokat adtak: „Love is love” (mi tagadás, ezzel nehéz vitatkozni), vagy ami még durvább: „Love is shit.” Ennek lefordítását jólneveltségem tiltja.

Említésre méltó még Kacskarjov (Rajkai Zoltán), aki egy kiábrándult, házas ember, és azon van, hogy barátja, Padkaljoszin mindenáron nősüljön meg, hogy neki se legyen jobb, mint másnak. Vagy ott van Fjokla Ivanovna (Fullajtár Andrea), a házasságközvetítő is, akit persze anyagi érdekek vezérelnek, azért hajtja a házasságot. Mindketten más okból, de házasságra buzdítanak. A nagy nyomás ellenére, vagy éppen emiatt, nem jön össze a frigy.

Úgy vélem, ez manapság sincs másképpen. Mindig vannak családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, akik rágják a még nőtlen férfiak és hajadon lányok fülét, hogy adják már házasságra a fejüket.

A darab megírása óta eltelt közel 180 év, és úgy tűnik, ma is szép számmal vannak Padkaljoszinok, pedig a lányok ugyanannyira szeretnének férjhez menni, mint Agafja Tyihonovna. Aggasztó, de szerintem semmi jóra nem számíthatunk 15-20 év múlva sem. De sebaj! Több helyen is olvastam, hogy kezd teret hódítani az egyszemélyes házasság, az úgynevezett szólógámia (főleg a nők körében). Azok a nők, akik úgy döntenek, hogy nem várnak tovább a szőke hercegre, saját magukat veszik feleségül. Külföldön már léteznek olyan rendezvényszervező cégek, amelyek ilyen házasságok lebonyolítására specializálódtak. Tényleg ez a jövő?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

fotók: katonajozsefszinhaz.hu

Háztűznéző (Katona József Színház, 2,5 óra)
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: Jordán Adél, Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Rajkai Zoltán

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nincs karácsony Kevin nélkül – vallja számtalan ember. Magyarok és minden bizonnyal más nemzetiségűek is. A Reszkessetek, betörők! az egyik leghíresebb karácsonyi film, és sokak számára karácsonyi hagyomány, hogy minden évben megnézik. A mi családunkban ez kicsit másképp van, nálunk ugyanis a Diótörő című balettelőadás megnézése ilyen hagyomány. Régebben a nagynéném szerzett mindig jegyeket jótékonysági előadásokra az Operába, ahol volt ingyen kaja a szünetben. Sajnos pár éve ez a lehetőség megszűnt, és több évig nem néztem meg a Diótörőt. Idén azonban ismét sikerült jegyet szerezni, úgyhogy december végén, karácsony ünnepe előtt pár nappal elmentem anyukámmal az Erkel színházba, hogy megnézzem a Diótörőt.

Tudni kell, hogy a Diótörő koreográfiáját nemrég megváltoztatták. Sokáig ugyanazzal a koreográfiával játszották, én is azt a régebbi verziót láttam, többször is, éveken keresztül. Most azonban az új verzióra ültünk be. Mivel az idei előadás emléke elég friss, a régi koreográfiát pedig számtalanszor láttam, a továbbiakban összehasonlítom a kettőt, és rendkívül okosan ítéletet mondok felettük, hogy melyik a jobb.

Voltaképpen maga az előadás nem változott drasztikusan, elődjéhez nagyon hasonlít. A jelmezek és a díszlet ugyanúgy 19. századi hangulatot idéznek, a táncok nagy vonalakban hasonlítanak, és hát persze a zene ugyanaz maradt, de az nem is változhatott meg.

A nyitány és az első jelenet szintén nagyon hasonlítanak egymásra, nagy változás nem történt. A kinti korcsolyázás és lámpagyújtogatás után következik egy karácsonyfás-családias jelenet, ami voltaképpen egy karácsonyestét hivatott megjeleníteni. Itt a gyerekek és a felnőttek is külön táncolnak. A gyerekek tánca a régi koreográfiában tulajdonképpen abból állt, hogy körbetáncolták a karácsonyfát, miközben szólt a Diótörő leghíresebb zenéje. Az új koreográfiában valami fura, keringő-szerű, párcserés táncot járnak, meg vannak kisebb körtáncok, illetve táncolnak a felnőttekkel együtt is. Az egész kicsit kevésbé formális, kevésbé merev, sokkal családiasabb, több ember van a színpadon, meghittebbnek tűnt az egész. Mégis, nekem a karácsonyfa körbetáncolása azért hiányzott. De ez a verzió se volt rossz.

Utána volt egy felnőtt-tánc is, amiben volt egy öreg pár, akiket valószínűleg fiatal balerinák játszottak, nem tudom, túl messze voltak, és akik lényegében ott bénáztak a színpadon. Próbálták emelgetni a lábukat, de nem tudták, a bácsika bottal táncolt, és nyilván az egész egy poén volt. Én is jót nevettem rajta, voltaképpen ez jó kis újítás. Alapvetően a balett nem az a műfaj, amiről az embernek a vicc meg a nevetés jut eszébe, inkább egy merev, szigorú, komoly táncműfaj, azonban, ahogy látjuk, ez nem feltétlenül igaz minden esetben.

Ezután Drosselmeier bácsi előadása következett, amit a történetben szereplő gyerekek néztek. Az előző koreográfiában ennek a kis előadásnak a része volt a három baba: a bohóc, a néger és a spiccbaba. Ezeket teljesen kihagyták az új koreográfiából, helyette a balett későbbi szereplői adták elő Diótörő és Egérkirály sztoriját röviden. Ez nem volt rossz, de én mégis hiányoltam a babákat, főleg a spiccbabát. Az rendben van, hogy a néger baba alakját a mai, politikailag korrekt világban illik kihagyni, de a spiccbaba az egyik kedvencem volt, végig bámultam, hogy hogy nem törik el a lába! Na mindegy. Ez szerintem nem egy kifejezetten jó változtatás.

Ezek után egy szünet következett, ami teljesen felesleges volt. Még egyáltalán nem kellett pisilnem, amikor legördült a függöny. És ha nekem nem kell pisilnem, akkor tényleg nem telt el sok idő. Na mindegy, kimentünk, elmentünk vécére, visszamentünk, és vártuk, hogy mikor folytatódik végre az előadás.

A következő jelenetben Marika lefekszik, ez szinte egyáltalán nem változott, aranyos kis jelenet. A dajka elfújja a gyertyákat, kimegy, és Marika álmodni kezd. Álmában átváltozik Mária hercegnővé, kimegy a nappaliba és kezdetét veszi a csata Diótörő, a katonái és az egerek között. Az előző koreográfiában ez egy ténylegesen csatajelenet volt, itt azonban viszonylag humorosan volt megoldva. Például az egerek kis katapultokból kilőtt sajtdarabokkal ostromolták Diótörő várát, és amikor valamelyik egér vagy katona „megsebesült” a csatában, bejött két másik katona vagy egér, nagy, fehér, vörös kereszttel ellátott mellényben, és kicipelték a sebesültet. Ez is egy vicces rész volt, és sokkal aranyosabb, mint a régi. Pozitív változtatásnak mondanám, de azért a régi se volt rossz. Érdekesség, hogy a csatában ott volt Drosselmeier bácsi is, nem értettem, hogy mi a fenét keres ott. Jó, biztos Marika álmodta oda, végtére is nagyon szereti őt, megértem. Ja, és mellesleg a Diótörőt játszó táncos, amikor a színpadon megjelent, katonás ruhát és egy óriási, marha ronda Diótörő-maszkot viselt. Néztem is, hogy ha szegény csávónak ebben a maszkban kell majd ropnia egész darab alatt, akkor előadás végére valószínűleg háromszor megfullad, ráadásul borzasztóan fog mutatni a gyönyörű Mária hercegnő mellett. Egyébként Mária hercegnőnek ennél a résznél a ruhája nem sokban különbözött Marika hálóruhájától, gyakorlatilag ugyanolyan volt, csak persze nagyobb, és kicsit mélyebb volt a kivágása. Annyira nem volt szép, de a balerina tánca kompenzált.

Ezután következett egy kis páros tánc Diótörő és Mária hercegnő között. Ennek az elején még mindig ott ácsorgott a színpadon Drosselmeier bácsi, amit aztán végképpen nem értettem, hogy mit gyertyatartóskodik ott. Ez nem hármas tánc, takarodjon már! Szerencsére aztán hamar lement a színpadról, és a főszereplő páros táncolt egy kicsit. Utána jöttek a hópelyhek. A hópelyhek tánca nekem az egyik kedvencem a Diótörőből, az oroszok, a karácsonyfa körüli/melletti tánc és a Sugar Plum Fairy (Cukorszilva Tündér tánca) után. Ez most nagyon szépen meg volt koreografálva, és a tánc közben végig sűrű pelyhekben esett a színpadra a műhó. Ami persze illett a tánchoz, csak egy kicsit akadályozott a látásban, de a látvány így is gyönyörű volt. A tánc rendkívül kecses és szép volt. Mindig is elképesztőnek tartottam ezeket a csoportos táncokat, annyira durva, ahogy mind a huszonvalahányan egyszerre mozognak, és tényleg minden mozdulatukat összehangoltan csinálják. Mindenki tudja, mi a dolga, mindenki igazodik a többiekhez és mindenkihez igazodnak a többiek. Igazi csapatmunka.

Az új hópelyhek tánca a régi koreográfiától kissé különbözik, de nem nagyon. A táncosok jelmeze is más. A régi jelmezeknek része volt, hogy kis hópehely-gömbök lógtak a balerinák karjáról – ez most már nincs meg. De így is nagyon szépek voltak. A tánc végén a balerinák elvonulnak a díszlet mögé, felgyalogolnak nem tudom hova (úgy néz ki, mintha felmennének a hegyre), és nagyon szép, ahogy ott menetelnek egymás után. Ez a régi koreográfiában a kedvenc részem volt a hópelyhek táncából, és izgultam, hogy az újban is legyen benne, és benne is volt. Úgyhogy igazából a két hópehely-tánc közül nem tudok választani, jó ez az új is, meg jó volt a régi is.

A hópelyhek tánca után ismét szünet következett, anyukám megállapította, hogy fel kell söpörni a színpadról a sok lehullott műhavat. Ebben igaza volt, úgyhogy ki is vonultunk a teremből, elmentünk pisilni, ácsorogtunk még egy kicsit odakint, aztán visszamentünk.

A harmadik felvonásban a nemzetiségek táncai következtek. Ezeket nagyon vártam, igazából ez a kedvenc részem. Azon belül is az orosz tánc. Felgördült a függöny, és szemünk elé tárult a szépséges díszlet, aminek hátterében megint ott ült Drosselmeier bácsi, akiről továbbra sem értettem, hogy mit keres ott. Na mindegy, a továbbiakban inkább a nemzetiségek táncaira figyeltem. Összesen négy ilyen tánc van, az orosz, a spanyol, az arab és a kínai. Ezeket úgy osztották fel, hogy két hármas és két ötös volt köztük.

A spanyol táncban két nő táncolt egy férfival, fekete-piros spanyol kosztümökben. Tetszett, szép tánc volt. A régi koreográfiában négy spanyol táncosnő volt, akik hosszú, fodros narancssárga ruhákban voltak. Az a ruha jobban tetszett, meg a koreográfia is, de azért az új se lett rossz.

A másik hármas tánc a kínai volt, ott két férfi táncolt egy nővel. A régi koreográfia férfi-női páros tánc volt. Mindkettő tánc jó szerintem, talán az új egy kicsit mozgékonyabb, izgalmasabb, míg a régiben nagyon murisan, a mutatóujjukat felfelé tartva, kissé mereven, de gyorsan mozogtak a táncosok. De a lényeg a zene, ugyanis ennek a táncnak kifejezetten jó a zenéje, nagyon gyors ütemű, jó kis muzsika. Úgyhogy én inkább arra figyeltem.

Az arab tánc a régi koreográfiában is ötszemélyes tánc volt, ott volt a hercegnő és a négy udvarhölgye, akik a lassú ütemű zenére kecses mozdulatokkal járták el táncukat. Az új koreográfiában a négy udvarhölgyet kicserélték négy férfitáncosra, akikre nem tudom azt mondani, hogy udvarhölgyek, jobb híján azt találtam ki, hogy a hercegnő biztos feminista lett, és kitalálta, hogy ha a szultánoknak lehet háreme, akkor miért ne tartson ő is férfiháremet – és a négy férfitáncos az arab hercegnő háremurait hivatottak jelképezni. De hát ez csak az én mocskos fantáziám. Mindenesetre a tánc során az alapkoncepció az volt, hogy a négy férfi a hercegnőt liszteszsáknak használta, és hol ketten, hol mind a négyen emelgették, cipelték a vállukon vagy konkrétan dobálták egymásnak. Érdekes koreográfia volt, nekem a régebbi jobban tetszett, kecsesebb és nyugodtabb volt, ez az új meg inkább hasonlított egy NBA kosárlabdadöntőre, mint egy balettelőadásra. Mondjuk az arab tánc nekem sose volt a kedvencem, túl csigatempójúnak tartottam a zenéjét.

Az orosz tánc viszont mindig is az egyik kedvencem volt. Egyszerűen imádom a zenéjét, és a régi koreográfia is nagyon tetszett, amiben egy női és egy férfi balerina pörgött-forgott egymással. Az új koreográfiában egy férfi és négy nő szerepel, a pasas ugrál és forog, a nők meg csak kecsesen forognak össze-vissza. Jó, nem össze-vissza, mert ez egy balettelőadás, de akkor is. Végső soron nem egy rossz koreográfia, de azért a régi jobban tetszett.

Volt még a porcelánbabák tánca. A régi koreográfiából igazából nem is emlékszem, hogy hogy táncolták ezt, milyen felállásban. Az új koreográfiában három lány táncolja, tizennyolcadik századot idéző jelmezben és parókában. Ügyesek voltak mind, és a zene is nagyon jó volt hozzá. Gondolom, az előző verzió nem lehetett olyan jó, ha nem emlékszem rá, úgyhogy akkor merem állítani, hogy ez az új jobb.

Ezután jött még egy rövid férfiszóló a Diótörő részéről, amiben a férfibalerina fel-alá ugrált a színpadon. Igazából szerintem ez a tánc se változott sokat. Utána jött Mária hercegnő szólója, amit a Sugar Plum Fairy című zenerészre táncolt. Ez a tánc is volt olyan jó, mint az előző, mindkettő remek volt, megint csak nem tudok a kettő közül választani. Viszont a harmadik felvonásra Mária hercegnő végre levedlette a hálóruháját, és egy szépséges aranyozott balettruhát vett fel helyette, arany koronával. A Diótörő meg a párjához illő fehér gatyában és aranyszínű ingben jelent meg. Mária jelmeze jobban tetszett, mint az előző, hálóruhás, Diótörőnél pedig jobb volt a darab elején felvett katonás stílusú ruha, persze a horribilis maszk nélkül.

Végül pedig a virágkeringő jött. Ez is egy nagyon jó és érdekes tánc. A koreográfia nem annyira különbözött az előzőtől, legalábbis én nem vettem észre nagy különbséget. A tánc ugyanolyan jó volt, mint az előző. Viszont a táncosok jelmeze nem tetszett annyira. A nők rózsaszín ruhája nem volt rossz, de a férfiak valami fura, 18. századra hajazó lila térdnadrágot és mellényt viseltek, ami nekem nem tetszett. Az előző koreográfiában a férfitáncosoknak kék jelmezük volt, így jobban el is különültek a nőktől és meg lehetet őket különböztetni, most azonban sokszor kissé egybeolvadtak a hasonló színű ruhájuk miatt.

Az utolsó jelenetben Marika felébred álmából. Az előző változatban a dajka jön be és felkelti, ebben az új verzióban azonban a fiútestvére, Feri jött be, akivel előző este a Diótörő miatt összevesztek. A darab végén azonban kibékültek, és totális happy enddel fejeződött be a balett. Ez egy kifejezetten pozitív változtatás volt, nagyon aranyosak voltak a gyerekek, ahogy ott összeölelkeztek.

Ezután vége volt a darabnak, és következett a taps meg a meghajlás. A fontosabb szereplők, úgymint a nemzeti táncosok, Drosselmeier, Diótörő, Marika, Mária hercegnő, Feri meg a virágkeringősök kijöttek és meghajoltak. Alapvetően a balett az a fajta előadás, ahol a meghajlást nézni is öröm, mert a balett-táncosoknak ugyebár külön kifejlesztett meghajlási módjuk van, ami rendkívül kecses. Ahogy felemelik a karjukat és lassan meghajtják magukat... Nagyon szép.

Bár valószínűleg a hópelyhek, a katonák és az egerek átöltöztek, és később ők táncolták a nemzeti táncokat és a virágkeringőt is, mégis voltak többen, akik nem jöttek ki a színpadra meghajolni, például a gyerekek. A nyolc-tízéves gyerekbalerinák, akik az első felvonásban a családi táncokban vettek részt. Valószínűleg egyébként hazaküldték őket, mert eléggé késő volt már. De mégis, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak sajnálkozva rájuk. A gyerekekre, akik valószínűleg évek óta, két-három-négyéves koruktól kezdve táncolnak és járnak balettórákra nonstop, és akik rengeteget dolgoztak és küzdöttek azért, hogy megkapjanak egy statisztaszerepet a nagy Diótörőben, és a végén még csak meg sem tapsolják őket, mert nem hajolnak meg. Sajnálom őket, és szurkolok mindannyiuknak, hogy tovább is eljussanak, egyszer majd ők is táncolhassanak főszerepet valamelyik balettben, és megtapsolják őket is. És lássák majd az elismerést a nézők arcán. Na jó, nyilván nem fogják látni a nézőket, mert majd’ kiégeti a szemüket a reflektorok fénye – tudom, mert voltam már színházteremben előadóként, és próbáltam kisandítani a közönségre, hogy megkeressem anyukámat, de az égvilágon semmit nem láttam, csak a szigorú szemorvos bácsit, azt is csak lelki szemeimmel.

Végezetül pedig összehasonlítva, az új Diótörő nem rossz előadás, igazából se nem jobb, se nem rosszabb a régi koreográfiánál. A zene ugyanaz, a táncok és a jelmezek hasonlóak. Hagyománytisztelő szívem húz a régi koreográfia felé, hiszen én mégiscsak azon nőttem fel. De azt élőben már amúgy sem fogom tudni itthon megnézni, úgyhogy mindegy is, ha nincs régi Diótörő, jó az új is. És tényleg jó. Szívből tudom ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg, akár még idén, akár jövő karácsonykor. Igazi karácsonyi klasszikus ez a balett. Igaz, az Operaház épületében sajnos nem játsszák, csak az Erkel színházban, és valamennyit azért számít az élményben az is, hogy egy gyönyörű freskókkal díszített plafonú, aranyozott szobrocskákkal, díszekkel, oszlopokkal teli teremben ülünk egy puha, vörös széken vagy egy szürke repülőgép-hangárban gubbasztunk egy fakózöld széken. Az Erkel színház belső tere nem éppen színházhoz méltó, az Operáé viszont csodálatos. De a lényeg azért az, ami a színpadon van, illetve ami a zenekari árokból hallatszik. És az továbbra is remek. Úgyhogy mindenkinek ajánlom. Gyerekeknek is, felnőtteknek is.

És boldog karácsonyt!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

fotók: opera.hu

Wayne Eagling – Solymosi Tamás – Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő
Karmester: Halász Péter

Korábban a Diótörőről - Somos Emma: Egy kicsit más karácsony az Operában (2015. december)

LIKE - értesülj az új cikkekről!