A valóság nem olyan, mint egy könyv. Persze, azt mondjuk, hogy tudjuk. De valóban tudjuk? Én egyáltalán nem tudtam. Azt hittem, hogy majd az én életembe is beszambázik egy száznyolcvan centis, hullámos hajú, fehér fogú félisten, aki mindenféle különösebb indok nélkül, egy pillanat alatt belém szeret és vad udvarlásba kezd. Én meg nyilván igent mondok, és aztán az idők végezetéig egymáséi leszünk szerelemben és boldogságban.
Aú, félelmetesen gázul hangzik, nem igaz? Tudom, az is. De tény, hogy én az elmúlt egy-másfél évben végre jobban és tisztábban ráláttam a párkapcsolatokra, mint eddigi életemben bármikor, és azt kell hogy mondjam, baromi bonyolult. Persze, tizenhét éves vagyok, és azért mondhatom és írhatom le most, hogy milyen bonyolultnak látom a párkapcsolatokat, mert eddig nyilván kis pisisként még kevésbé láttam. És persze most is csak valami nagyon felső rétegét kapirgálom az egésznek, hiszen fiatal is vagyok, és abszolút kezdő a témában. Ez a kezdő azért egy jó szó. Mert így nem azt kellett leírnom, hogy nem volt még se barátom, se udvarlóm, sőt, az utolsó fiúval, aki bármiféle érdeklődést tanúsított irántam, ötödikes koromban találkoztam. De ezt is leírtam, hogy tisztán lássatok. Szóval megfogalmazódott bennem, hogy igazából a tinédzser lányok zömének a romantikus könyvek rontják el a szerelmi életét. Hiszen mi van a romantikus tiniregényekben? Felvázolok egy alapsztorit, ami körülbelül a könyvek kilencven százalékára érvényes.
Van egy lány, kicsit fura, például imád olvasni, stréber, csúnya, a lényeg, hogy nem egy népszerű ember. Van egy srác, jól néz ki, bomlanak utána a csajok, de valami mégis furcsa benne is, mert nincs barátnője. A két főszereplőnk valami banális dolog kapcsán egymásba botlik, például egy irodalomórán, ahol kiderül, hogy a fiú valójában egy mély érzésű valaki, a lány pedig normális és jó fej, és kész. Ennyi. Hirtelen a fiú is lángra lobban a lány iránt, akinek természetesen időtlen idők óta tetszik már a srác, és kis huzavona után már jön is a csók és a végtelenségig tartó szerelem.
Na és a valóságban hol van ilyen? Tessék mutatni egy fiút, aki megfelel a könyvekben leírt főszereplőknek, és én megyek, és szerelmes leszek belé. Az a baj, hogy nincsenek ilyen fiúk, de végül is, ne is legyenek. Hiszen hogy olvasson valaki egyszerre Tolsztojt, éljen társasági életet, járjon sportolni és tanuljon is, mint a güzü? Lehetetlen. És akkor rájöttem, hogy amit én keresek, az többé már nem egy száznyolcvan centis reklámfiú, hanem egy olyan ember, akivel beszélgetni tudok, érdeklődik a világ iránt, és ugyanannyi közös dolog van bennünk, mint amennyi különböző. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Az nyilván elég nagy hátrány, ha valaki mondjuk neonáci, de ha amúgy az alapvető dolgokban megegyezik az értékrendünk, akkor nagy baj nem lehet. Szóval lányok, azt akarom mondani, hogy ne legyenek odafönn, valahol az ötvenedik emeletél az elvárásaitok. Hiszen gondoljatok bele. Ti olyanok vagytok, mint amilyen csajt elképzel magának egy tinédzser fiú? Basszus, bár tudnám, milyen lányt képzelnek el, úgy összességében, de nem tudom, úgyhogy most ebbe nem is akarok belemenni.
És persze, úgy hangzik, mintha én most arról beszélnék, hogy mindenki tegye zsebre az összes elvárását, és örüljön annak, ami van, de nem erről beszélek. Azt gondolom, hogy nagyon is jó, ha van egy elképzelése az embernek. De az rossz, hogyha csak azért nem veszünk észre egy rakat embert, mert egyszerűen nem találnak bele az általunk megalkotott ideális képbe. Nekem olyan sok kikötésem és megjegyzésem volt e téren, hogy a körülöttem lévő emberek szerintem már csak a szemüket forgatták, amikor újabb és újabb elvárásokkal rukkoltam elő. Most pedig? Hát, nem igazán tudok olyat mondani, ami gátat szabhatna a kapcsolatomnak. Mármint, na jó, ez így nem igaz, hiszen a férfiak fele kapásból megbukik az olyan alap dolgokon, mint például ápoltság meg ilyenek.
A másik pedig, hogy mégis, hogy ismerkedjen valaki, aki nagyjából csak olyan szakkörökre és foglalkozásokra jár, ahol csak lányok vannak. Sajnálom, hogy így van, de amúgy ha elmennék kosárra, akkor se lenne sokkal több esélyem, mert abból meg olyan béna vagyok, hogy az valami hihetetlen.
Valójában az emberek egy csomó előítéletet raktak elém, amiből építettek egy jó nagy falat, és igazából azon se én, se ők már nem nagyon tudunk áttörni. Marha jó, állapítottam meg magamban, és kicsit megmártóztam az önsajnálatban, hogy miért is történt ez így, és én nagyjából tudom is. Hiszen alapjába véve én egy olyan ember vagyok, akinek sok idő kell ahhoz, hogy megnyíljon és lazán viselkedjen. És ha az ember társaságban van, és csak ül mint a kuka, hát akkor senki nem fogja érdekes személyiségnek találni – amit meg is tudok érteni. Úgyhogy elég sok minden elcsúszhatott ezen.
Meg azon, hogy én úgy gondoltam, hogy a többiek mint hülyék, gázak, gyerekesek és a többi, és a többi. Pedig ők is ugyanolyanok, mint én, vagy mint a barátnőim, mint ahogy az az utóbbi időkben kiderült. Csak most már elég nehéz úgy csinálni, mint hetedikben. Odamenni, hogy helló, hát te ki vagy. Mert ha négy év alatt nem érdekelt, akkor miért pont most. Nekem most nőtt be a fejem lágya. Másnak sokkal hamarabb, ő szerencsés... De én nem tudok már mit csinálni, óriási lemaradást próbálok behozni, és ez elég szerencsétlen meg nehéz.
És nem arról van szó, hogy nagyon dolgozok rajta, de tény, hogy sok mindenben megváltoztam, és emiatt nagyon szeretem magamat. Büszke vagyok a dolgokra, amiket tettem, még akkor is, ha nem mindegyik úgy sült el, ahogy akartam. És azt hiszem, hogy ebben elég sokat segített a pszichológusom, mert október óta elkezdtem újra járni, és bár nem tudok konkrét dolgokat mondani, mégis, nem lehet teljesen véletlen, hogy akkor következtek be változások a gondolkodásomban és a tetteimben, amikor ő is jelen volt és jelen van az életemben. Mert az a heti egy alkalom, amikor beszélek vele a tetteimről, a viselkedésemről, és elemezzük, az irtózatosan hasznos és nagyon jót tesz minden szempontból. Szóval, aki úgy gondolja, hogy esetleg abban a cipőben jár, mint én, szerintem érdemes felkeresnie valakit, akivel meg tudja beszélni az élete kérdéseit.
Hogy annak, amit leírtam, nincs se eleje, se vége, az más kérdés. Inkább nevezném eszmefuttatásnak, és akkor nem csapok be senkit. De remélem, hogy aki nem olyan, mint én, az egy kicsit jobban belelátott a helyzetembe, és aki pedig olyan, mint én, az meg talán elgondolkozik ezen. Mert ezeken a dolgokon szerintem kell gondolkozni, és tűnődni, nem lehet, hogy csak úgy folyunk az árral, mert akkor sose fog változás bekövetkezni. És én elmondhatom, hogy a változás irtózatosan stresszes, és ellentmond az ember alapvető természetének, de talán pont ezért nagyon jó. Kizökkent, rácsodálkoztat a világra és önmagunkra, más szemszögből látjuk a dolgokat, és ez mind annyi tapasztalatot ad, ami miatt már abszolút megéri.
Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)
LIKE - értesülj az új cikkekről!