Szubjektív

Még szeptember közepe táján az egyik osztálytársam bejegyzést tett közzé az évfolyamcsoportban, miszerint maradt pár hely az Anatómiai Múzeum látogatására, amit szervez. A hirdetményben szerepelt az a szókapcsolat is, miszerint ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Itt már éreztem, bármi lesz is, én valószínűleg nem fogom kihagyni, úgyhogy gyorsan be is kommenteltem a nevemet, hogy mennék én.

Egy őszi délután négy órakor meg is érkeztem a metrómegállóba, és elkezdtem olvasni. Valószínűleg ott is maradok, ha nem jut eszébe a barátnőmnek, hogy én hiányzok. De meglettem, és elindultunk, majd egy kis eltévedést követően meg is érkeztünk a SOTÉ-ra. Mind nagyon izgatottak és kíváncsiak voltunk. Egy hölgy körbevezetett minket, megkérdezte, hogy az orvosira akarunk-e menni. Páran feltették a kezüket, hogy gondolkodnak rajta. Ha fel is merült volna bennem ez a lehetőség, egy órával később már biztosra állítottam volna, hogy nem, ez nem nekem való. Na de miért? Mondom, mit láttunk.

A terem, vagyis az egész múzeum körülbelül két osztályteremnyi méret, száz négyzetméter mindössze. Kétféle preparátum típus van benne, az egyik, ami nincs beáztatva semmibe, hanem mintha ki lenne szárítva, ez feketés-sötétbarna színű. Ebből viszonylag kevés van, és ezek nagyon régiek. Kisgyerekek is vannak még köztük, mégis, ahogy szemléltem, inkább a csodálat fogott el, ahogy ezt valaki megcsinálta: a vérerek gyönyörűen kivehetően hálózzák be a testeket, és már majdnem kétszáz éve állnak itt. És ugye voltak a tipikus, formalinba áztatott, fehéresre fakult mindenfélék. De tényleg, azért mondom, hogy mindenfélék, mert voltak emberek és állatok, testrészek, meg olyan dolgok is, amikbe talán jobb nem is belegondolni… Mert nem lehet ép ésszel, és én nem tudom máig sem felfogni, hogy azok a kezek egyszer ceruzát markoltak vagy éppen sorokat gépeltek, mint most épp én.

A testek egyébként felajánlás útján kerülnek be ide, vagyis az orvostanhallgatók keze alá. Először is, egy éven keresztül tart a fertőtlenítésük, utána pedig, ha például a kezet tanulmányozzák, akkor a hallgatók megkapják azt, vizsgálják és kipreparálják, de nagyon ritka az, hogy egy egész testet kapnak és azzal dolgoznak. Van versenye is a „legszebb”, legigényesebb preparátumoknak. És hogy van-e elég test, érkezik-e elég felajánlás? A válasz, igen. Van bőven. Inkább gyerek és baba testeket nem kapnak, vagy ha igen, akkor embriókat, amelyekről lemondott az anya, vagyis abortusz után kerülnek a SOTÉ-hoz. A nevek természetesen nem szerepelnek, csak a preparátorok nevei vannak kiírva, és rokonoknak nem is engedik a belépést, az túl megrázó lenne.

Fantasztikus volt látni, hogy milyen törékeny az emberi test, mennyi kis ér és izom dolgozik, és milyen törékeny mindez. Volt ott például egy teljes kar, vérerekkel együtt. Hihetetlen volt nézni, és elképzelni azt, hogy valakinek sikerült ezt elkészítenie, hogy megmaradjon ilyen épen. A hölgy, aki körbevezetett minket, készségesen válaszolt minden kérdésünkre, aztán egy idő után szétszéledtünk, hogy mindannyian a saját tempónkban bámészkodhassunk. Megnéztük az állatokat, majd megláttam, hogy van egy rész, ahol kisbabák vannak, pontosítok, mutáns kisbabák. Az első gondolatom az volt, hogy „úr isten”. Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy élőben megnézhetem ezeket. De a szemem, a szívem nem engedett oda. Mert eszembe jutott, hogy ezek gyerekek voltak. Igazi, élő pici babák, akik, ha nem is születtek meg, de ott dobogott a szívük a mamájuk hasában. És őket várták, csak komplikáció lépett fel, és a törékeny egészség máris darabokra hullott. Na igen, szóval nem szabad belegondolni. Azokban a percekben fel is fordult a gyomrom, aztán ismét elterelődtek a gondolataim, és úgy határoztam, hogy ez a természet, ez az élet. Ha ilyen is megesik, akkor ez van, és nyilván legtöbbjük nem volt életképes. Úgyhogy odamentem és megnéztem. A preparátumok már szintén sok-sok évesek voltak, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagyok a csecsemők. Voltak olyanok, akik nyitott gerinccel születtek és voltak sellő szindrómában szenvedők, akiknek a két lábuk tulajdonképpen össze volt nőve. Volt jó pár sziámi iker, de talán a legmegrázóbb a küklopsz-szindróma, amiről a hölgy azt mondta el, hogy régen inkább isteni tulajdonsággal ruházták fel ezeket az embereket, minekután más magyarázatot nem tudtak találni a létezésére. Először egy borjút láttunk, csak épp nem ismertük fel, aztán amikor a babához értünk, már gondoltuk, hogy ugyanazzal van dolgunk. A szeme nem a homlokán volt, ahogy az legtöbbször ábrázolva van, hanem körülbelül az orra helyén, és a homlokán pedig egy fura, hosszúkás valami emlékeztetett az orrára. Nagyon visszataszító és félelmetes volt, nem tudok mást mondani. Még láttunk hetesikereket és magzatokat, melyeket az anyaméhhel együtt tettek el, hogy lehessen tanulmányozni, milyen pózban, hogy helyezkedik el a baba.

Láthattunk még teljes csontvázat, amit meg is tapinthattunk, úgyhogy most már elmondhatom, hogy fogtam emberi csontot meg sok-sok koponyát, de ezek az én érdeklődésemet már nem keltették fel olyan szinten, ráadásul minderre már csak tíz percünk maradt, annyit elidőztünk a formaldehidbe áztatott testrészeknél. Aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit talán mind fellélegeztünk.

Úgy gondolom, nagyon szép dolog felajánlania valakinek a testét, és megértem, meg rossz dolog, hogy nincsenek csecsemők, de ez sokkalta nehezebb ügy ennél. Anyukám mesélte, hogy a gyász feldolgozásában nagyon fontos, hogy legyen egy szertartásos elbúcsúzás, hogy például a gyászoló ki tudjon menni a temetőbe vagy el tudjon menni egy helyre, ami a szerettéhez köti. Én sem tudnám felajánlani a gyerekemet, még akkor se, ha a test tulajdonképpen nem az ember.

És lezárásként pedig, visszakanyarodva a preparáláshoz, apukám mesélt egy érdekes történetet. Az egyik neves magyar korboncnok, Arányi Lajos, elvesztette egyik gyermekét még 1862-ben. Mivel annyira kötődött hozzá, nem volt képes feldolgozni az elvesztését, ezért mumifikálta őt, és a dolgozószobájában „tárolta” huszonöt éven keresztül, egészen a haláláig. Szóval mielőtt kedvet kapnánk a testünk felajánlásához, talán érdemes legalább tájékoztatni kedves rokonainkat, mivel a veszteséget tulajdonképpen nekik kell majd feldolgozni...

A múzeumba előzetes egyeztetés alapján lehet ellátogatni, csoportok számára, tizenhat éven felül. Fotózni nincs lehetőség a személyiségi jogok miatt, ezért az itt megjelent képek csak illusztrációk, a SOTE képei.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Az Anatómiai Múzeum csak a Semmelweis Egyetem hallgatói számára látogatható vagy előzetes egyeztetés után.

Képek: http://semmelweis.hu/anatomia/anatomiai-muzeum/

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Már réges-rég kinéztem magamnak Reese Witherspoon új filmjét, a Home Again (magyar fordításban Újra otthon) című romantikus vígjátékot. Így, amikor anyukám elújságolta, hogy a premier előtti vetítésre egy barátnője nekünk adta két jegyét, örültem, mint majom a farkának.

Csak keddig kellett várnunk, ugyanis akkor volt a mozi, este hétórás kezdéssel a Lurdy házban. Az előzetesből már kiderül, hogy a történetben szerepel Alice, a férjétől külön élő kétgyermekes anyuka, aki a negyvenedik születésnapján kirúg a hámból és elmegy bulizni. Itt találkozik három fiatal fiúval, akik végül nála alszanak. A film legelején megismerjük Alice szüleit, és így jön össze majd a kettős összeköttetés, mivel az apukája egy híres filmrendező, a srácok pedig éppen a filmszakmába próbálnak bekerülni egy rövidfilmjükkel, és nyilván nagy rajongói a papának… Aztán megjön a nagyi, vagyis a filmrendező apuka volt neje (Alice mamája), összebarátkozik a fiúkkal, és meggyőzi a lányát, hadd maradhasson a három srác a vendégházban. Bocs, ha nálunk is lenne vendégház, én is tuti belementem volna.

Persze a történet, mint már említettem, romantikus is. A három fiú közül az egyikkel, Harryvel még az első estén csókolózik főhősünk, aztán nem történik semmi, mert a fiú rosszul lesz… Később, hogy elkerüljék a kínos helyzeteket, megbeszélik, hogy csak barátok maradnak. Na, kettőt lehet tippelni, sikerül el. Nyilván nem, hiszen a fiú amúgy is olyan jóképű, hogy maximum egy frigid tudna neki ellenállni. És még okos is, meg kedves, illedelmes, blabla, minden jó tulajdonsággal rendelkezik. Puff, itt a ráadás, még szerelni is tud!

Na de ne aggódjunk, a másik két fiú se piskóta. Alice eleinte fél, mit fog szólni két kislánya a három idegenhez, de minden probléma nélkül összebarátkoznak egymással, másnap már együtt főzik a vacsorát és rendeznek vetítést a kertben.

Szóval minden úgy néz ki, hogy működik, az élet szép, Harry megjavítja a konyhaszekrényt… Majd visszatér Alice férje, akivel még nem váltak el. És nyilván nem a válási papírokat hozza New Yorkból, hanem rájön, mennyire hiányzik neki a családja.

Tulajdonképpen a fent említett esemény már az utolsó harmadban lesz, nem ez a bonyodalom. Nem is tudom, mi az. Lehet, hogy nincs is. Mert ennek a filmnek igazából nem is kell nagy bonyodalom, megoldás, nem erre megy ki a dolog. Ez a film kedvesen és kicsit elvarázsoltan, hálivúdian mutatja be, milyen egy LA-be költöző szingli anyának lenni, negyvenes nőként egy húszas pasival kavarni, megpróbálni egy haldokló kapcsolatból kilábalni vagy éppen feléleszteni. És persze a fiúkat is végigkövetjük. Milyen nagy álmokat dédelgetni, eredetinek és önazonosnak maradni a filmdarálóban, hárman egy bizniszben lenni.

A szereplők mind kedvesek, alapjában véve jóindulatúak és szimpatikusak. Mint már mondtam, de még egyszer el kell hogy ismételjem, a három fiú kábé tökéletes. És még jó barátok is, tehát velük különösebb problémára nem lehet számítani. Talán úgy mondanám, ők a hét törpe a Hófehérkéből – egy kis csavarral, mert ugye az egyiknek viszonya van Hófehérkével. Reese Witherspoon jól játssza a nem tökéletes alakú, de jól öltözött és fiatalos, energikus anyukát. A kislányok is szépek és aranyosak, bár a jeleneteikben van valami természetellenes erőltetettség. A ruhák nekem nagyon tetszettek, akárcsak a helyszínek, a berendezés. Minden szép volt, mégis hétköznapi. A fiúk mind jól öltözöttek voltak, ami azért furcsa egy kicsit, ha arra nincs pénzük, hogy a lakbért fizessék... de mindegy, engem végül is nem zavart. Meg valamiért úgy gondolom, egy fiatal művész fiú alapjáraton nem ingben és elegáns kék naciban csapatja a hétköznapokat, de hát a Harryt alakító színész fejéhez ez illett.

A film tehát nem akciódús, nagy fordulatokra se számítsunk. Viszont nagyon jól sikerült, jól felépített romantikus komédia. Tényleg humoros, úgy, hogy nem kell sem a nemiséget sem az ürüléket elsütnie poénként. Romantikus, de nem túl nyálas vagy elszállt. Nem untat, mégis vannak benne olyan részek, amikor csak az ideális mindennapokat festi le, olyan jelenet vagy történés nélkül, ami előrevinné a történetet. A befejezés se csöpögős, sőt, nem is egyértelmű. A film lényege pedig nem a történet (ami azért – lássuk be – nem egy nagy durranás), hanem inkább az, ahogy ki van találva, az apró-cseprő dolgok, a kis kedvességek, amiket egy minőségibb vígjátéktól el is vár az ember.

És bár titkon remélhetjük, hogy Alice Harryvel jön össze, a film során nem tudjuk biztosan kikövetkeztetni, mert megadja nekünk azt a valóságot, amivel a mindennapokban is szembesülhetünk.

Ez az a film, amit én inkább nőknek ajánlok, mert a férfiak lehet, hogy frusztráltak lennének a szuper jó fej srácoktól. Amúgy meg boldogan kijelenthetem, hogy ebben a filmben nem csalódtam. Jól esett ott ülni, belefeledkezni a történetbe, engedni, hogy reménykedjünk és izguljunk a szereplők sorsa miatt, majd nyugodtan távozzunk, hogy akkor velük minden rendben van.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Újra otthon (Home Again, 2017, 97')
Rendezte: Hallie Meyers-Shyer
Szereplők: Reese Witherspoon, Pico Alexander, Nat Wolff, Jon Rudnitsky

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Anyával, az unokatestvéremmel, az anyukájával és az öcsémmel elmentünk megnézni az Ó, anyám! című vígjátékot. Mindannyian lelkesek voltunk, mert ritkán járunk moziba, így együtt meg aztán pláne. Befészkeltem magamat a székembe, és próbáltam kikapcsolódni.

Nagyjából tudtam, miről fog szólni a film. Egy lányról és az anyjáról, amint elmennek nyaralni, aztán elrabolják őket. És a film valóban nem is szól többről, nem lesznek nagy fordulatok vagy ilyesmi, ez nem akció, thriller meg aztán pláne nem. Tragikomédia, egy százalék tragédiával.

Amy Schumer, bevallom, nem a kedvencem. A Kész katasztrófa című filmje szerintem kifejezetten gyenge alkotás, a poénjai pedig sokszor ízléstelenek, de tény, ami tény, amit képvisel, és amit elért, az tiszteletre méltó. Menőnek tartom, hogy ki mer állni, és ugyanúgy mesél ízléstelen poénokat, mint a férfiak, szexista megjegyzésekre kontráz rá, ésatöbbi. Ja, és persze mer nevetni magán, meri magát a poén központjává tenni. És emellett úgy néz ki, mint egy „normális” fiatal nő.

Szóval, ott tartottam, hogy elkezdődött a film. Amyt, vagyis a filmbéli nevén Emilyt dobja a zenész fiúja, éppen a várva várt közös vakáció előtt. Hazamegy hát az anyukájához és fura öccséhez vigasztalódni, akik persze nagyon máshogy élnek, mint ő. Emily bulizik, nagylábon él, igazi modern csaj. Az öccse még mindig az anyjával él, aki pedig egy elvált, macskás, ugyanakkor szorgalmas és végtelenül odaadó nő. Nos, mivel Emily egyik barátja sem akar elmenni vele Dél-Amerikába, így végső elkeseredésében elhívja az anyukáját. Megy a huzavona, aztán persze elutaznak együtt, és a következő jelenet már a szállodába menet játszódik a taxiban. A táj, a hely gyönyörű, látjuk a luxust és szegénységet, melyek erős kontrasztot alkotva jelenítik meg az ecuadori város különlegességét. Na jó, viccelek. A lényeg, hogy Emilynek elkezd udvarolni egy nagyon helyes, nagyon kalandor, nagyon alter, nagyon kedves és értelmes férfi. Mily meglepő! Mindegy, én azért titkon reméltem, hogy ő azért jó fiú. Talán jól? Talán nem... ki tudja?

A film végig izgalmas és humoros. Viszont vannak benne nagyon ízléstelen, nem is vicces részek, melyek nyilván azok akartak lenni. Vannak nagyon női viccek, amik nagyon Amysek, és tényleg jók, vagyis ízlésfüggő, de én nevettem. És vannak olyan poénok, amik a maguk egyszerűségével minden korosztályt megnevettetnek.

Nem tartom nagyon durranásnak a filmet, de tipikusan az az alkotás, amit elmennek megnézni az emberek. Mert ez Goldie Hawn visszatérő filmje, mert ez egy vígjáték, és mert egy aranyos és tipikus cselekménye van, mégis tud izgalmas lenni. Jó, a cselekményszerkezete kifejezetten gyermekded. Azok a problémák, amelyek tényleg problémák, nagyon könnyen, vágással megoldódnak. És vannak részek, amelyeknél mélyebb érzelmek felé nem is kacsintgathatunk, mert egyszerűen az már nem a könnyed amerikai film kategóriába esne. Persze azért van pár nyálas rész, de anélkül nem is lenne hollywoodi az alkotás. A megható részeknél tehát ne röhögjünk fel hangosan, azt komolyan gondolták.

Akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, az nézze meg, mert bár nem egy nagy durranás, azért még mindig a jó amerikai vígjátékok polcára helyezném, amit akár többször is megnéz az ember, ha kikapcsolódásra és egy kis nevetésre vágyik.

 Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Ó, anyám! (Snatched, 2017, 91')
Rendezte: Jonathan Levine
Szereplők: Goldie Hawn, Amy Schumer, Ike Barinholtz

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Tizenhat éves vagyok, és idén voltam először fesztiválon. Talán furcsa, hogy ilyen későn… De úgy őszintén, szerintem ez éppen a megfelelő kor, vagy még ennél is később kéne. És mivel ritkán van olyan, hogy valaki töviről hegyire elmeséli, mi történt vele élete első fesztiválján – na jó, inkább, hogy emlékszik is rá –, ezért úgy gondoltam, fesztiválszüzek, elmondom, milyen volt.

Én az a személy vagyok, aki hosszú időtávlatú programokba azonnal képes vagyok fejest ugrani. Így történt tehát, hogy még télen kitaláltuk az unokatestvéremmel, Orsival, hogy elmegyünk a Fishing on Orfű (FOO) fesztiválra. Jó, ez igazából nem nagy durranás. Anyukám és barátai nagyon szeretik a fesztivált, minden évben kőbe vésett programjuk, hogy részt vegyenek rajta. Úgyhogy közösen mentünk, nyilván. Míg ők apartmanban laktak, hatan egy szobában (igazi tábor feeling), mi a kertben vertünk sátrat. Tisztálkodni meg enni-inni bementünk a szobába.

Miután legyűrtem első kétségbeesésemet, amit a Pacal nevű szomszéd váltott ki belőlem (negyvenes facér faszi ismerkedős próbálkozásai...), elindultunk, hogy megnézzük magát a fesztivált. Karunkra került a karszalag, ettünk, aztán amikor elkezdődött a Csík-zenekar koncertje, Orsival mély egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ami sok az sok, úgyhogy gyorsan el is húztuk a csíkot (haha). Amíg hazafele sétáltunk, szemügyre vettük a helyet. A tó és környéke gyönyörű, a táj szerintem az eddigi legszebb, amit én kis hazánkban valaha láttam.

A fesztivál területére egy lépcsősor vezetett fel egy kis domboldalon. Onnan egyébként mi jó tíz perc sétára laktunk, ami pont jó volt. Áthallatszott a zene, de nem volt zavaró. Még aznap volt Lovasi ötvenedik szülinapi koncertje, körülbelül a legnagyobb esemény az idei FOO-n. Mi persze elkéstünk egy röpke fél, háromnegyed órával, ezért csak a harmadik harmadban tudtunk helyet préselni magunknak. Körülöttünk ittas öregekkel (minden relatív), akik hihetetlenül szánalmasak voltak, ahogy pofáztak az egész koncert alatt, majd a végén megállapították, mennyire szar volt. Nem értettem egyet. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy csak egy-két dalnak tudtam a szövegét, a felét még csak nem is ismertem, pedig ezen nőttem fel. A koncert után ettünk egy szelet pizzát, és még körbenéztünk. Aztán úgy gondoltuk, nem kell már az első napon féktelen duhajkodásba kezdeni, inkább menjünk aludni. Mikor már mindketten kényelmesen begubóztunk a hálózsákjainkba, hallottuk meg a party-sátor Tesco Disco zenéit. Kedvenc számaink mentek... Szomorúan és bosszúsan aludtunk el, mondván: na, majd holnap!

Aztán eljött a holnap, és az egész csapat kiruccant Pécsre. Háromszoros töriverseny résztvevőként kifejezetten jól ismerem a belvárost, sőt, szép emlékeim vannak a vonathoz rohanásról is. Sajnos ez senkit nem érdekelt, és csak alig két órát töltöttünk el a civilizációban. Aztán vissza a hardcore nomád életbe. Fájt, igen. A második nap estéjét össze-vissza lézengéssel töltöttük, várva a Fran Palermo zenekar koncertjét, melynek Orsi nagy kedvelője volt. Már kezdés előtt tíz perccel elfoglaltuk helyünket az első sorban (én már akkor tudtam, hogy ez egy végzetes hiba lesz). Hát, mit is mondjak. Megcsillogtattam színészi tehetségemet, játszva, hogy mennyire élvezem a koncertet. Az összes szám ugyanolyan volt, és a szöveget nemcsak érteni, de hallani se lehetett. Miután a frontember levette a pólóját, és rajongó tinilányok százainak dobbant meg szíve a kidolgozott test láttán, végképp elvadult a buli… Talán ezt kéne írnom, mivel biztos, hogy az ittas frontember ezt gondolhatta, de sajnos nem ez volt a helyzet. Levette a pólóját. De könyörgöm, miért? Ha kockás hasam lenne, valószínűleg én is egész álló nap azt mutogatnám, na de ha olyan a testem, mint egy ötéves kiskrapeknak a zöld csoportból, akkor miért érzem kihagyhatatlannak a csupasz felsőtesttel pózolást a kamerának – én ezt már nem értem. De a lényeg, hogy ő elfogadja és szereti magát olyannak, amilyen. Engem nem fogott meg. Miután véget ért a koncert, még bolyongtunk egy kicsit. Azt hiszem, akkor néztünk körbe az egész fesztivál területén. De az az igazság, hogy nekem este kilencre van beállva a biológiai órám, után az agyam elmegy aludni, úgyhogy nem igazán emlékszem. A sétálgatás után, 1-kor kezdődött a Tudósok zenekar koncertje. Ajánlom mindenkinek, aki valami teljesen új zenei élményre vágyik. Odafele menet megláttam egy fiút, aki nagyon hasonlított az egyik évfolyamtársamra. Mondtam is Orsinak, hogy ez már szinte félelmetes, menjünk vissza mert mintha az ikertestvére lenne… Nyugi, nem vagyunk furák, nem mentünk vissza. Ő jött oda, nem hozzánk, hanem a koncertre. Ekkor már rájöttem, hogy ő maga az. A koncert... hát nem úgy sikerült, ahogy akarták. A hangosítás eleinte nem jött össze, ezért a sokfejű-picsaszörnyről hallgattunk sztorikat a frontembertől. Aztán mondtuk, hogy jó, azért ehhez már késő van, és leültünk csak úgy hallgatni. Nagy bulit csaptak.

A harmadik nap reggelén már éreztük a fesztivált. Míg előző nap vízparti jógával és csobbanással indítottunk, aznap csak alvás közben izzadtunk meg. A nap ugyanis reggel tízre úgy felmelegítette a sátrat, hogy mivel előző éjszaka nem zuhanyoztunk, izzadtan feküdtünk le, és reggel még egyszer megizzadtunk a forróságban. Fúj, nem volt valami jó, húztuk is reggel a belünket a fürdőszobába, zuhanyozni. Aztán nap közben én a szundit és az olvasást váltogattam a szobában. Igen, besunnyogtunk a házba, mert időközben anyukám hazament, tehát felszabadult az ágya. Nos, ketten, egy párnát középre téve kucorodtunk oda. Kényelmetlen volt, de legalább hideg. Aznap végre leszerveztük, hogy találkozunk Sárával, el is mentünk sellős zsákot csinálni. A képen láthatjátok, milyen jól sikerült Orsié.

Aznap volt Anna and the Barbies koncert. Sára végigbulizta, utána ütköztünk a sellőalkotásra. Aztán beszélgettünk, és én sunyi módon mindig újabb témákat vetettem be, így sajnos lemaradtunk a Halottpénzről. Utána rétest ettünk, és leültünk a Kistehén koncertjén, amit el is felejtettem másnapra, és mondtam a lányoknak, hogy milyen kár, hogy kihagytuk. Most már nehezen, de sikerül felidéznem – nagyon jó volt. Utána jött a Sör és fű zenekar. Bár Orsinak tetszett, ez nem jelent semmit, mert nekem meg például nem. Úgyhogy ott is hagytuk, inkább megnéztük a Sohavégetnemérős című filmet. Oké volt, de nem esett le az állam. Kicsit a tipikus magyar filmekre emlékeztetett...

De most jön az este izgalmas része, amikor találkoztam egy afro-amerikai francia szörfössel. Elhittétek? Hát, hogy az istenbe került volna oda? Most komolyan… Nem találkoztam senkivel, és ez még azért is kínosabb, mert apukám azt mondta, biztos bepróbálkozik majd egy-két hapsi, akit majd elűzök. Azt hiszem, azt mondta, hogy a nézésemmel, de igazából vagy már alapból annyira csúnyán néztem, hogy addig el se jutottak, hogy odajöjjenek, vagy egyszerűen csak egy fiatal anyukának néztek a kis tatyómmal meg a mamás rövidnacimban. Mindegy, nem érdekel. Nem lesz kint a fél seggem, csak azért, hogy tizenhatnak nézzek ki.

Aznap úgy döntöttünk, megvárjuk a napfelkeltét. Lementünk a tó partjára, és saját mólót kerestünk magunknak. Ez így nem tűnik egy nagy cuccnak, de amikor a vak sötétben be kell menni a mólóra, csekkolni, hogy van-e ott egy szerelmeskedő pár vagy sem… hát bocsi, ha megzavartunk valakit. Végül találtunk egy üres mólót, amin egy kis kupac hányáson kívül nem volt más.

Le is csüccsentünk, és hamarosan hallottuk, ahogy egy rakás részeg fiatal értelmes dolgokról diskurál. Én eléggé meg is ijedtem, mert ötödikben annyira hatásos figyelmeztetést kaptunk, hogy még mindig félek, ha elmegy mellettem egy ablak nélküli teherautó (nehogy elraboljanak), a barátom pedig paprikasprével mert csak egyedül közlekedni. Neki elmúlt, én viszont azóta is rettegek, mikor kap el valami perverz alak. Szóval már kerestem a lehetséges menekülőutakat – nem voltak. Ekkor megjelent két tizenéves fiú. Benyomtak valami víziposzátás dumát, a többiek nevettek. Biztos velem van a baj, de egyrészt szar poén volt, másrészt én ugye stresszben voltam, hogy mi lesz. Na, ez most lehet, hogy izgi lenne, de lerövidítem. Az egyik bedobott egy műanyag széket a tóba, a másik megkérdezte, csattanok-e vele egy eperfagyira. Végül sok könyörgés árán elhagyták a mólónkat. Mi pedig megvártuk a napfelkeltét. Ami amúgy a következő nap volt.

Aznap az Akkezdet Phiai koncerten futottam össze ismét azzal az évfolyamtársammal, akivel amúgy négy év alatt még egy szót sem váltottam, és előbb említettem, hogy láttam a Tudósok koncerten. Amúgy még most se mondhatjuk, hogy szót váltottunk, mert én csak feltartottam a hüvelykujjamat, mutatva, hogy mekkora laza vagyok, hogy ezt a menő rap zenét hallgatom a negyedik sorban, úgy, hogy nem is értem, mit mondanak, meg nem is tetszik.

De jöjjön az utolsó nap, mert most már kezd hosszúra nyúlni a beszámolóm. A 30Y koncertjén, a harmadik sorban, amikor befurakodott elém egy kövér nő, akitől nem láttam semmit, és a haja a számba lógott, kezdtem azt érezni, hogy ez így nem fog menni. Amikor pedig megláttam, hogy egy férfi távozik, megcsillant a remény halovány szikrája, és közöltem a lányokkal, hogy ezt a bulit most kihagyom. Könnyeimmel küszködve (nem értem miért, de ki akartak jönni) kifurakodtam a tömegből, ami nem volt kis teljesítmény. Beszéltem anyukámmal, apukámmal, a barátnőmmel is beszéltem volna, de nem vette fel. Igazából azért telefonáltam ilyen vadul, mert féltem, hogy odajön valaki, és megkérdezi, hogy mi a baj, akkor pedig elszakad a cérna.

De a koncertnek is vége lett, utána jött a Quimby. Jó volt, kár, hogy egy héttel később egy az egyben ugyanezt a repertoárt nyomták le egy másik fesztiválon is... És Kis Tibi sem olyan jó fej, annak ellenére, hogy milyen alter imidzset épített ki magának.

És legvégül eljött a Kiscsillag, ami alatt citromkarikákkal dobáltuk a domboldalon alattunk ülő fáradt/részeg üldögélőket. Egy férfi ráesett a másik fekvő férfi fejére, annyira részeg volt ugyanis, hogy nem tudott feljönni a domboldalon. Mellettünk egy fiatal szétdrogozott csaj ült, aki megkarmolta Orsit, amikor jött a kedvenc száma, és aztán azt akarta, hogy vegye fel a tömeg. De mégis, miért tették volna? Amit lehet a Péterfy Borinak, azt nem lehet a kis drogosnak…

Az utolsó reggelen összepakoltuk a sátrat, búcsút intettünk a fesztiválnak, és a hazafele utat csendes szunyókálással töltöttük. Nem vagyok nagy fesztiválállat, mint most kiderült – amúgy ezen szerintem senki nem lepődött meg. Viszont akkor, amikor vége lett, úgy fogalmaztam, hogy jól éreztem magamat. Hogy jövőre megyek-e? Nem hinném, de talán majd az után. Ki kell heverni. Amúgy ki tudja. Lehet, hogy decemberben már másként fogom gondolni, addigra ugye megszépülnek majd az emlékek.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A barátnőm családja már kb. 3 éve jár spinningelni. Tavaly pedig a barátnőm, Viki is nekikezdett. Nyáron, amikor hallottam, hogy milyen menő, hogy csinálja, megy és teker, én is kedvet kaptam hozzá. Úgyhogy egy napsütéses délutánon betoppantam a fitneszterembe.

Kb. 10 percig vártunk a terem előtt, hogy végezzen az előző csoport, és jó helyet szerezzünk. Sikerült. A teremben kb. 50 bicikli volt elhelyezve, sűrűn egymás mellett, sorokban. Oldalt, az ajtó mellett viszont volt két bicikli, egészen külön a többiektől, ezt mi le is stoppoltuk magunknak. Az edző biciklije egy kis emelvényen volt, szemben a többivel, oldalt pedig nagy tükrök voltak elhelyezve, hogy lássa magát az ember. Felkínlódtam magamat a biciklire, majd az edző elmagyarázta, hogyan működik a bicikli. A kormányrúdon van egy piros gomb, amit ha lenyomunk, megáll a bicikli. Jobbra csavarva nehezebb a tekerés, balra könnyebb.

A kormány pedig három részre tagolódik, az egyes, a kettes és a hármas fogásra. Nos, ennyiből még nekem sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi a spinning titka. Aztán elkezdődött az óra – értsd, lekapcsolódott a villany és felgyulladt a színes, világító lámpa, és elindult a zene, aminek a ritmusára érdemes tekerni.

A bemelegítés után pedig kb. 50 percen keresztül váltogattuk a hegy és sík tekerést. Ha sík volt, kettes fogásban tekertünk állva, le-leülve inni, törülközni. Ha hegy, akkor kiállva, hármas fogásban, volt, hogy negyedóráig, és persze egyre nehezebbre és nehezebbre állítva a tekeréd mértékét. Ezen az órán még vegyes érzelmekkel viaskodtam magamban. Óra végén például, amellett, hogy halálosan elfáradtam, olyan izzadt voltam, mintha egy medencéből szálltam volna ki. Még azon a héten elmentem még egy edzésre. Ekkor már az egész órán csak az járt az eszemben, hogy vége. Itt és most leszállok a bicikliről, és itt hagyom ezt a szart. Meg hogy csak hisztizni akarok. Meg hogy hogy van az, hogy a hatvanéves bácsi, a duci nő és az összes ember százszor jobban teker nálam. Aztán nem mentem többet a nyáron, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy most vacsoráznom kell a családdal, fáj a fejem, rossz az idő vagy éppen túl jó.

Szeptemberben viszont, amit a diákok újévének is nevezhetünk, eldöntöttem, hogy elmegyek spinnigelni. Piszkált, hogy gyengén feladtam, hogy nem tudtam bizonyítani magamnak. Úgyhogy hirtelen felindulásból át is mentem, és megvettem a 10 alkalmas bérletet. Életem hibája volt. Muszáj volt hát elmenni. Úgyhogy egy hétfőn el is mentem az első edzésre, ami katasztrofálisan sikerült. A zene idegesített, utáltam, hogy szenvedek egy szobabiciklin, 100 emberrel mellettem. Aztán pénteken is lementem, ami sokkal jobban sikerült. Az egész teremben max 15-en lehettünk, és az edző is tekert, mert jutott neki bringa. A zene és a kedvem is jó volt, meg lelkes is voltam. És elégedetten távoztam.

Megállapítottam, ha kedvvel megyek neki az órának, jobban is fog menni. És persze a zene is nagyon fontos. Ha egy 10 perces mixet kell végighallgatni egy amúgy 3 perces számból, az halál. Meg az is, ha magyar rock megy. Ilyen szerencsére csak egyszer volt. De ha Coldplay meg First Aid Kit adja a ritmust, amit egyébként úgysem tartok, mert úgy tekerek, ahogy tudok, akkor alapból elviselhetőbb a tekerés. Mert az, hogy a teremben még nagyon sokáig én leszek a leggyengébb, az nem igazán zavar. És sose leszek én az, aki úgy megy a fitneszbe, mint a Mennyországba. De menni fogok, ameddig úgy érzem, hogy lelkes vagyok, vagy valami hasonló. Mert egy dolog miatt érdemes elmennem. Minden tekerés után, mikor nyújtunk, majd felkapcsolódik a villany, elönt a boldogság, az újjászületés érzése. Szóval, aki kedvet kapott ehhez az izzasztó, de tényleg nagyon-nagyon izzasztó és fárasztó, izmokat nem kímélő sporthoz, annak hajrá. Ami pedig nekem még nagyon jó volt, hogy semmi tétje nincsen, és semmi nem kötelező. Leginkább magunkat kell leküzdenünk. Oké, ha kiállás van, ki kell állni, de ha nem, az edző nem fogja rád kényszeríteni. Mindenki önszántából jön ide, és azért, hogy egy jót tekerjen. És ezt mindenki tiszteletben tartja.

Óra végén taps és köszönjük. Mindenki letakarítja az izzadságától csatakos biciklit, és megszemléli magát az öltözőben. Én úgy szoktam kinézni, mintha a napon felejtettek volna úgy száz órán át. A család pedig lelkesen sajnál, mikor hazaérek, hogy hogy le vagyok fáradva, meg minden. Én pedig büszkén viselem az arcomat borító pírt, na jó, kivörösödést, mert megcsináltam.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.

Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?

Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.

A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az öcsém idén felvételizik. Ő és a barátnője lázasan készülnek. Vagyis rá vannak kényszerítve a készülődésre. Mert hatodikban KELL felvételizni. Tizenkét, tizenhárom éves gyerekek készülnek úgy erre a holnapi felvételire, mintha az egész jövőjük ezen múlna. Talán múlik is, nem tudom... De amikor nekem jut eszembe az az időszak, görcsbe rándul a gyomrom. És már most félek, hogy mi lesz, ha az öcsémnek is meg kell élnie azokat a traumákat, amiket nekem kellett. Pedig én a végén jól jöttem ki belőle.

Negyedikben, csak olyan próba-szerencse módra megírtam a felvételit. Egy nagyon aranyos matektanárnővel készültem rá, akinek sikerült olyan légkört teremtenie, hogy élveztem a matekozást. És meg is lett az eredménye. Nyolcvanhat pontot írtam, ha jól emlékszem. Kinek sok, kinek kevés... Mindenesetre behívtak szóbelire a Radnótiba. Abba persze belebuktam, mert arra nem készültem fél évet, de nem volt baj, úgyis csak hatodikban terveztem elmenni a suliból.

Úgyhogy ötödikben elkezdtem járni szombatonként nyolctól(!) matekra. Hát, annál rosszabb időpont eleve nincs, de ha a tanár is gyenge, az egyenlő a kidobott idővel és pénzzel. Nekem pedig nagyon gyenge tanár jutott. Egy fiatal, bizonyára nagyon okos, de fura gyerek, akivel hosszú perceken át merengtünk a semmibe, mivel nekem semmi nem volt a fejemben, ő meg arra várt, hogy megszülessen a megoldás. Nos, sok kínos hatvan percet éltünk meg együtt, tök feleslegesen. Úgyhogy hatodikra egy másik fickóhoz kerültem. Vele is ugyanez volt a helyzet. Nyilván nem képzett tanárok voltak, csak egyetem mellett dolgozó fiatalok. De ha nem szeretnek tanítani, akkor miért csinálják?

Hatodikban jártam még emelt matekra is a suliban. Nem emlékszem sokra, csak a barátnőmmel folytatott hosszas levelezgetésekre a füzetben, meg arra, hogy volt két órája mindenkinek, amit „kivehetett” vagyis engedélyezetten el lehetett lógni két alkalmat. Nem tudom, hogyan, de szerintem mi többször is elcsakliztunk az órákat. A felvételi után ugyanis tényleg szartunk bele az egészbe...

Jártam még két barátommal a Trefort felkészítőjére is. Matekra kedden, magyarra csütörtökön, ha jól emlékszem. Talán ezek a legszebb emlékeim abból az évből. A matek ugyanúgy gyenge volt, de a magyar nagyon kemény és hasznos. A metrón folyton a trefortos álmainkat dédelgettük, mert oda akartunk bejutni, nem adtuk át a helyünket egy idős néninek, aki leordította a fejünket, és néztük az egyik étterem kirakatában a plazmatévén vetített menüt. Aztán annyira bejött nekünk ez az egész, hogy a második félévben beiratkoztunk egy „beszoktató” – vagy nem is tudom milyen – tanfolyamra. A trefortos tanárok tartották, mindenféle izgi dolgot csináltunk... csak nem nagyon emlékszem. Viszont Bencére mindig rászálltak a legfuribb ottani fiúk. Rátapadtak, és jöttek velünk a metrón, mesélve az unalmas bűvészkedésükről meg ilyenek. Egyszer elbújtunk az egyik gyerek elől. Egy másik alkalommal pedig lelógtuk az óra felét, és azt mondtuk, hogy kalandparkban voltunk az iskolával. Elég vagányok voltunk, mi tagadás…

De az a helyzet, hogy én tényleg nagyon féltem. Minden este imádkoztam, hogy bejussak a Trefortba. Nem valami „istenem add, hogy...” béna dumával. Hanem egy általam precízen megszerkesztett imával, ámennel a végén. Ezt a szokásomat aztán elhagytam, mert ateista vagyok, és mert nem teljesült a kívánságom.

A felvételi emléke élénken él bennem. Hogy beülök a terembe és írom. Hogy mosolygok a mellettem ülő lányra, mert nagyon hasonlított a barátnőmre. Hogy matekból semmit nem tudok. Hogy este megnézem anyával az Alkonyatot és a feltöltött felvételi feladatokat. Aztán az izgalommal töltött hetek. És amikor megkapom az eredményt: 24 a matek, 45 a magyar. És amikor a barátaimmal egymásra nézünk. Ők is huszonpontokat értek el matekból... És este, amikor a Trefort feltölti a ponthatárokat. És nem férek bele. Akkor este szembesültem először azzal, hogy nem. Nem vagyok elég jó, okos, ügyes, nem tudom. Hogy elcsesztem valamit, aminek következményei lesznek. Hogy belőlem nem lesz semmi, ha az általános suliban maradok. Hogy ennyi, vége, ez egy nagy szar. A barátnőmnek sírtam a telefonba, ő is ki volt akadva. Aztán minden helyrejött. Felvettek az AKG-ba, pedig az egész suliról nem tudtam semmit. Nem is jött szóba, csak akkor, amikor kiderült, csak ide hívnak be szóbelizni. A lényeg, hogy jól jártam. De alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

És most, amikor azt hallgatom, hogy anya meg a barátnője osztják, hogy mi legyen, megijedek. Ez egy idióta rendszer. A gyerekeket megnyomorítja a stressz, amit a vállukra tesznek. Ők maguk és a szüleik. Mert a felvételi egyrészt baromi nehéz, másrészt nagyon nem fair. Ha nem ismered az egyenleteket, akkor alapból hátrányból indulsz. Ha nem tereped a logika, neki se fogj. A magántanár alap, vagy pedig zseni a gyerek, ez a két lehetőség van. Csak a magántanár, a házik, nagyon sok idő. És még sportolni is járj, tanulj a suliba, de maradj gyerek. Köszi! Valaki magyarázza meg, hogy legyen az ember felhőtlenül boldog, őszinte és gondtalan, ha januárban piros betűkkel hirdeti a naptár, hogy a jövődet eldöntő megmérettetés következik? Elit gimnáziumba bekerülni nagyon nehéz. És az elitgimik nagyon szemetek. Meghúznak egy ponthatárt, oszt viszlát. Ha egy ponttal kevesebbet írtál, magadra vess. Persze, azért elit, mert okos gyerekek járnak oda. De én elég jót írtam magyarból, csak a matekom lett rossz. Márpedig ha humán beállítottságú az ember, és abból zseni, máris bukná az elitsulit? Elég furcsa dolog ez. A szóbelin nem beszélnek arról, hogy vagy, mit szeretsz csinálni, mi érdekel. Csak oldjad a feladatot, olvass, aztán meglátjuk. Gépeket vagy gyerekeket szóbeliztetünk, ha szabad kérdeznem?

És kedves szülők. Miért kell ezt? Ti talán az Oxfordon végeztetek? És mégis. Én se tudom azt mondani, hogy ne elitsuliba menjen az öcsém. Ott nagyobbak az esélyek, jobbak a tanárok, értelmesebb az átlag. De sok suli túlzásokba esik. Múltkor hallottam, hogy egy vízilabdázó fiúnak azt tanácsolták, hogy hagyja abba a sportot, mert lett egy négyese. Szegény, nem is csodálom. Tanuljon, sportoljon, stb. Lehetetlen.

Olyan sokat próbálnak megadni a szülők, olyan sok dolgot kell csinálni, ha már megvan a lehetőség, hogy ki se látszunk a programok alól. Tanulj angolt, nyelvvizsgázz! Ez nagyon fontos, tényleg, az első számú. Sportolj, hoppá! Máris igazolt sportoló vagy, heti ötven edzéssel, pedig te csak szerettél volna kicsit kikapcsolódni. Könyörgöm! A sportban nem pont az a jó, hogy szórakozz? Így eléggé elveszíti az élvezeti értékét...

Rohanunk, hogy minél többek legyünk, és ez szar. Nincs ötletem, tippem, hogy lehetne jobb a felvételizés. Csak azt próbálom mondani, hogy ez így túl sok a gyerekeknek. Kicsit inkább lehessenek még gyerekek. Mert az milyen hülyeség, hogy kis érettségit csinálunk hatodikban, de az még titok, hogy hogy lesz a kisbaba. Pff.

Szóval, kedves szülők, akik túlhajszoljátok a gyerekeiteket! Elmondok valamit. Józsika nem lesz attól boldogabb, hogy heti plusz két matek órára íratjátok be. De annak biztosan örülne, ha egyszer leülnétek, és megkérdeznétek, hogy ő tulajdonképpen mit szeretne. És ha azt szeretné, hogy maradjon a sulijában, akkor engedjetek meg neki, vagy próbáljátok racionális érvekkel meggyőzni, hogy azért jó lenne megpróbálni. Válasszatok vele, ne pedig neki iskolát. Mert lehet, hogy egy adott suli nincs benne a top harmincban, de valamiért pont Józsikának megfelelő. És mondjátok el a gyerekeiteknek, hogy bíztok bennük, hogy menni fog. És ha nem úgy sikerül, ahogy azt vártátok, akkor sem dől össze a világ. Mert hány hibát fognak még elkövetni, hányszor kell majd csalódniuk. Legyetek ott velük, mert öregkorukra rég elfelejtik, hogy hány pontot írtak, és hogy sikerült ez meg az. De gondolom ti is örülnétek, ha rátok azért emlékeznének... Mert a gyerek valószínűleg többet nézi a tankönyvet és a telefonját, mint titeket.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
fotók: AKG

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Karácsony éjszakáján bejglikről, ajándékokról meg villódzó égőkről kellene álmodni, nem? Sajnos, nekem ez nem sikerült. Már nagyon régen álmodtam rosszat, mármint olyan igazi rémálomszerűt. El is felejtettem, milyen rossz érzés felriadni az éjszaka közepén, kalapáló szívvel, összeszorult torokkal. Most újra eleven az élmény, és minél előbb szeretném elfelejteni. De most még élénken él az emlékezetemben, és kicsit nyomaszt is, úgyhogy arra gondoltam, leírom, nyomasszon mindenkit.

Nem tudom honnan, de van egy zsigeri félelmem a háborútól. A fegyverektől kiráz a hideg, ha meglátok katonákat vagy valamilyen katonai kocsit az utcán, megállok, és átengedem magamat a félelemnek. Nem igazán hiszek ebben, de lehet, hogy előző életemben valami szörnyűségen mentem keresztül... Mert a könyvekben, igen, olvasom, és látom a filmekben. De ott nem visel meg. Tudom, hogy ezek színészek, ott a stúdió...

Most kezdjük a második világháborút töriórán. Még csak belekóstoltunk a borzalmakba. Hogy Hitler hogyan építette ki a diktatúrát és hülyített be egy egész népet. Hogy hogyan bombázták le a nácik Londont… Nézni az akkor készült fotókat. Sokkal reálisabb és szívbemarkolóbb élményt nyújt, mint a törökök elleni csatáról tanulni. Megviselt ez az egész történet, hogy reggelente nyolcvan percen keresztül olyan dolgokról beszélgetünk, és olyanokról mesél a tanár úr, amik megtörténhettek a dédszüleinkkel, a rokonainkkal. Erre az egész álmomra az is rátehetett egy lapáttal, hogy valahogy véletlenül szembetaláltam magamat a Berlinben történt támadással. Nem a Facebookon. Ott nem is volt nagy felhajtás. Talán a rádióban hallottam. És megdöbbentem, hogy mi van már megint. Amikor hazafele utaztam a barátnőmmel, átbeszéltük az évet. Hogy emlegessünk fel minden hónapból pár emléket. „Emlékszel, amikor rohamot kapott az a lány?” – kérdezte, mert a Puskásnál egy reggel történt egy ilyen. „Márciusban volt a témahét, a terrortámadás” „Úristen” „El is felejtettem, az nagyon durva volt” „A cikk...”

Ő, a barátnőm írt róla egy cikket. Akkor volt Európai Unió témahetünk, ezért az egész brüsszeli eset nagyon aktuális volt. Reggel ültünk a teremben, mindenki hallgatott, hallgattuk az írást. Azokban a percekben talán mindannyian éreztünk valami közöset. Egy megmagyarázhatatlan, kényelmetlen, szomorú érzés keverékét. És ezt érzem most is, miközben írok.

Arra riadtam éjszaka, hogy álmodom, és hogy hülyeséget. Aztán ahelyett, hogy kipattantam volna az ágyból, hogy a fürdőszobában megmossam az arcomat, feküdtem a sötétben, és inkább hagytam, hogy áradjanak a dolgok. Mert nem álmodtam, akkor már nem. Arra riadtam fel, hogy apukámmal és a nagypapámmal beszélgetek. Hogy a nagypapámat elvitték a nácik, még fiatalkorában, csak azért, mert paraszt volt. Vagyis földet művelt. Ennek semmi értelme. A nagypapám a háború után született, és nem zsidó vallású... Aztán azt álmodtam, hogy apa azt mondja, hogy hamarosan megint háború lesz, vagy legalábbis nem lesz béke. Ilyen se történt, apával nem beszélgettem erről, vagyis nem mostanában.

Aztán valamiért eszembe jutott, hogy milyen érzés lenne, ha katonák jönnének, és kihurcolnának minket az ágyunkból, a házunkból. Hogy milyen kiszolgáltatott érzés lehet ezen keresztülmenni. Hogy én teljesen megértem a menekülteket. Akik elindulnak, hogy mentsék az életüket. Tudom, ez egy nagy hülyeség, de leírom, hogy érzékeltessem, mennyire fosok a háborútól. Van egy olyan tervem, hogyha nem itthon, Magyarországon fogok élni felnőttkoromban, akkor valami nagyon távoli és jó helyen. Mondjuk Amerikában vagy Ausztráliában. És amikor itt, a mi kis hazánkat eléri a vész, repülőjegyet küldök a családomnak, mert lesz rá pénzem, és kimenekítem őket. Nem értem, miért gondolkozok néhanapján ilyeneken, de szoktam.

Baromira nem értem, a gyerekek miért játszanak lövöldözőset. És remélem, hogy a csibém, akikkel lézerharcozni mentünk, most már megértik, miért irtóztam az egésztől. Igen, amúgy jó móka volt, csak... Ilyen depressziós gondolatokkal nekem nehéz volt szórakozásként tekinteni rá. Úgyhogy, kedves jövendőbeli gyerekeim, a büdös életben nem veszek nektek fegyvert. És első dolgom lesz, ha abba a korba juttok, hogy elég értelmesek lesztek hozzá, hogy elmeséljem nektek, milyen borzalmakat kellett akár csak a szüleimnek is átélni a kommunizmusban. Hogy tudjatok félni, és harcolni azért, ami jár. Az alapvető emberi jogaitokért. Mert remélem, hogy ti szabadságban és békében fogtok élni.

Most kezdem érezni és értékelni, mi az, hogy béke. Ez a fogalom, ami eddig alapvető volt, most értelmet nyert, súlya lett. Talán jó, talán nem. És átgondolni, mi tulajdonképpen a szabadság. Ezek a nagy légbuborék szavak tulajdonképpen fontos kis szavak.

Úgyhogy karácsony éjszakáján jó kis lelki táplálék volt ez az álom. Hogy ne arra gondoljak, mit nem kaptam meg. Hogy ki idegesített fel és hogy mivel. Hanem hogy egyszerűen: értékeljem az életet.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Az illusztrációk a Verdun, Call of Duty: WW3 és That Day We Left számítógépes játékokból illetve a New Sky Kids videójából származnak

LIKE - értesülj az új cikkekről!