Szubjektív

A kezdő című filmet tegnap este néztem meg a családom női tagjaival. A fiúk az Everestet választották. Azt gondoltam, ezt a filmet valószínűleg kevesen fogják megnézni, nem mindenki szereti ugyanis az ilyen könnyed vígjátékokat. Tévedtem.

Annyian voltunk a moziban, hogy nagyjából 10 percig tartott, míg a film végén kicsorogtunk a teremből. A filmről leginkább azt érdemes tudni, hogy Robert De Niro és Anne Hathaway a két főszereplő. Az megfogott, hogy két ilyen nagy színész egy ilyen vígjátékban játszik, és ezt egyértelműen jó előjelnek könyveltem el.

A film azzal kezdődik, hogy Ben, a hetvenéves nyugdíjas jelentkezik egy álláshirdetésre gyakornoknak. Tele van életerővel és érdeklődéssel, ráadásul nagyon szerethető figura, fel is veszik. Ennek a cégnek a vezetője Jules, ő találta ki, az internetes áruháza azon alapötletét, miszerint azzal fogja meg a hölgy vevőket, hogy mindenki méretében található ruha. A cég nagyon új szellemiségű, mindenkinek van vagy három Apple kütyüje, és ha valami örömhír van, akkor azt egy hangos harangkongatással jelzik. Ben Jules gyakornoka lesz, bár ezt a fiatal vezető nem tartja a legjobb ötletnek, mert nem szereti az időseket, és egyébként is mindig rohan, semmire nincsen ideje. Nem árulok el semmit azzal, hogy elmondom, természetesen megszeretik egymást, ebben a filmben ugyanis nem ez a fő bonyodalom. Hanem az, hogy Jules-nak nincsen elég ideje sem a családjára, sem pedig arra a munkára, amit el kellene látnia. Így az egyik munkatársa azt javasolja neki, hogy vegyen fel egy főnököt, aki majd segít rendbe szedni az egészet.

A film tele van klisékkel, és az egyetlen meglepőbb fordulat, amit most nem árulok el, az ad csak egy kis pluszt. De nem ezért kell megnézni, hanem… sorolom, hogy miért. Robert De Nirót ilyen cukinak szerintem nem láthattuk még, nekem egy morcos öregnek maradt meg az Apádra ütökből, és ez most nagyot dobott számomra a karakterén. Aztán a film tele van kedves kis poénokkal, de nem azokkal az ízléstelenekkel, amiket mostanában kapunk az amerikai filmektől. Ezek olyan poénok, amiket nyugodtan elmesélhetünk bárkinek, mert nem fog megbotránkozni. De ezek a vicces részek is néha elcsépeltek voltak, mint például az, hogy Jules konkrétan egész nap a telefonján, laptopján és MacBookján lóg. Századjára pedig már az a poén sem volt vicces, hogy Ben nem tud semmit az internet világáról. Nekem ezek a megjegyzéseim voltak ehhez a limonádéhoz, mert ez az volt. Ezt most azért is mondom, mert amikor a már említett 10 perces kimenetelben álltunk, ezt hallottam a mögöttem álló pár beszédéből. A férfi ezt mondta: „Akkor most mind a ketten otthagyják a céget?” Aki már látta a filmet, most biztosan a fejét veri a falba, én is ezt tettem volna, ha van ott egy fal, de nem volt. Mondjuk ennek a nézőnek ez bizonyára nem vígjáték, hanem fejtörő volt. Aki egy kevéske érdeklődést is érez a film iránt, szerintem ne hagyja ki. Mint már mondtam, Robert De Niro cuki, mindentudó bácsijáért már megéri.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

A kezdő (The Intern, 2015, 121’)
Rendezte: Nancy Meyers
Szereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Nat Wolff

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Idén nyáron, családi nyaralásunk színteréül Portugáliát választottuk. Utolsó napjainkat egy tengerparti városkában töltöttük, mikor az egyik este, az aznapi medence melletti lustulás után úgy döntöttünk, lemegyünk az óceán partjára, egy naplementés sétára. A bérelt kocsival suhantunk a falucskák és mezők között. Mikor egy kisebb városba érve megálltunk egy lámpánál, nagy puffanást hallottunk, és egy lökést éreztünk hátulról. Mindannyian felkaptuk a fejünket. Aztán – bár én erről a pillanatról valahogy lemaradtam – egy félkábult motoros futott előre apa ajtajához, majd visszaszaladt és összeesett. Remegő térdekkel szálltunk ki a kocsiból, aztán az öcsémmel hátra sem pillantva, odasiettünk egy útmenti kerítéshez.

A motoros tudott angolul, és beismerte, hogy ő volt a hibás. Segítségünkre volt még az előttünk levő autóban ülő kissé buzgómócsing pár is. Természetesen kedvesek voltak, de az nekem már kicsit sok volt, amikor a nő kinyitotta a kocsiajtónkat, és bemászott az ülésre is, valamit keresve. Hogy mit, arra már sajnos nem emlékszem. Abszurd jelenetünket csak tetézte, mikor megérkezett a két rendőr. Ők is segítőkészek voltak, akárcsak az odatévedt néni, aki az ablakból figyelte egy bizonyos pontig az eseményeket, és amikor már nem bírta tovább, feltépte az ajtaját, hogy láthatósági mellényben okoskodhasson a többiekkel. A pár egy idő után sok szerencsét kívánt, és elment, apa megírta a jegyzőkönyvet, ami igen irodalmira sikeredett, én pedig felfedeztem a lábán egy égési sérülést, amit a motor kipufogócsöve okozott, amikor hozzáért ahhoz. Aztán egyszer csak befutott egy durván ötvenes nő. Szegénynek remegett a lába, és nagyon ki volt akadva a fiára, mert mint az kiderült később, ő volt a motoros anyja. Megbeszélte anyával, hogy majd ő elmondja az autókölcsönző társaságunknak a történetet. Hamarosan hozzánk csapódott egy kicsi, idős néni, aki egy kukkot sem szólt, de nagyon a nyomában volt az embereknek. Ő volt a nagymama. Mi egyébként az öcsémmel ez alatt az egy óra alatt a kerítésen gubbasztottunk, én olvasni próbáltam – több-kevesebb sikerrel –, ő pedig csak bámult ki a fejéből. Szegény, neki mondjuk még zavarosabb lehetett, mert én még amennyire, de értettem, hogy mit beszélnek a felnőttek. Aztán eljött a búcsú pillanata. Az egyik rendőr nagyon mosolygott, még kacsintott is nekünk, mi pedig beszálltunk az autóba, és mentünk tovább. A balesetre pedig csak a kocsi hátulja emlékeztetett. Ja, és apa lábán az égésnyom, ami szerintem azért még mindig durvább, mint az álmodozó motoros térdének sérülése.

Sándor Csenge (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Először a Csillagainkban a hibát olvastam, és mint sok más tinilány, én is szívembe zártam a rákos fiatalok és szép szerelmük történetét. Aztán, mint lelkes olvasó, belájkoltam az író oldalát.

Mivel naponta vagy milliárd posztja van, nem szoktam őket elolvasni vagy megnézni, de egy idő után felfigyeltem a „Paper Towns” posztokra. Elképzelni se tudtam, mi lehet, aztán végre jött egy előzetes, amiből megtudtam, hogy ez bizony nem valami szervezkedés vagy hasonló, hanem John Green egyik könyvének filmes adaptációja, amiben Cara Delevingne, az éppen felkapott modell játssza a fantasztikus és hihetetlen Margo Roth Spigelmannt. Aztán betévedtem a könyvesboltba, és megláttam a Gabo kiadó legújabb könyvét. Kimondhatatlanul boldogan szaladtam a polchoz, eszembe sem jutott ugyanis korábban, hogy máris lefordították a könyvet.

A történet Quentinről (Q-ról), a végzős fiúról szól, aki – mióta találtak egy halott férfit a parkban –szerelmes Margóba. A lány népszerű az iskolában, jól tanul, és ráadásul hihetetlen kalandokat talál ki és visz véghez (nem írom le, hogy miket, ugyanis ezért érdemes elolvasni a könyvet). Aztán egy éjszaka Margo bemászik Q ablakán, és megkéri, hogy kísérje el őt, hogy megbosszulhassa „barátai” hazugságait. A 11 pontos terv utolsó pontja a SeaWorldbe való betörés. Ebbe, bár Q egy nagyon rendes és előrelátó fiú, mégis belemegy a lány kedvéért. Aztán Margo másnapra eltűnik. Senki nem tudja, hova mehetett, de mivel máskor is csinált már hasonlókat, mindenki biztos benne, hogy pár napon belül visszatér. Ám mikor már a sokadik napon sincs semmi hír róla, mindenki aggódni kezd. Q megtudja, hogy Margo minden egyes eltűnésekor nyomokat hagyott maga után, hogy a szülei megtalálhassák, ám mivel a lány már betöltötte a 18-at, és a szülei megharagudtak rá, most nem hajlandóak keresni őt. Q ezt úgy veszi, hogy Margo biztosan neki rejtette el a nyomokat. Mikor egy nap leengedi Margo redőnyét, egy plakátot talál rajta, ezt egyértelműen jelnek veszi, és a barátaival együtt nyomozásba kezd.

Míg a nyomok egyre közelebb viszik a lányhoz, a barátai iskolai élete is rendeződik. A „nyomi” fiúk, vagyis a két barátja népszerűek lesznek, és eljutnak a végzős bálba. Q közben próbál rájönni, mit rejtenek Whitman sorkiemelővel megjelölt sorai, miért ment el Margo, és hogy ki is ő tulajdonképpen. Ki Margo valójában?

A regény, bár szerintem a története kevésbé ütős, mint az Alaska nyomábannak vagy a Csillagainkbannak, de jól olvastatja magát, nagyon humoros, és cseppet sem szomorú. Érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megtudjuk, mik azok a papírvárosok. A befejezés nem hollywoodi, de nem is nagyon szívkitépős, hanem valós. Ezzel pedig remélem nem árultam el semmit. És ha valaki a könyv végére lapozna, mert nem bírja a feszültséget, akkor is jó olvasmány, mert vannak még megdöbbentő és szórakoztató jelenetek. Az író eddigi legkönnyedebb regényét pedig, mint már említettem, hamarosan a mozikban is megnézhetjük. Remélhetően hasonlóan illeszkedni fog a könyvhöz, akárcsak legutóbb, mert akkor ez is óriási siker lesz.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

John Green: Papírvárosok (Paper Towns, Gabo Kiadó, 384 o., 2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Kemény Zsófi regényét már régen kiszemeltem magamnak. Először is a 16+ karika hívta fel a figyelmemet a könyvre (olvastam én már a „gyerekpolcról” is felnőtt könyvet), meg a cím, ami – lássuk be – elég sejtelmes. Végül, sok tipródás után, két könyv közt vacillálva, ezt vettem meg, abban a hitben, hogy egy kellemes tiniregényt fogok olvasni. Olyan könnyed, „budapesti fiatalok élete” hangulattal, meg vicces jelenetekkel, na és persze igazi sztorival, nem olyan légből kapott „ilyen nincs is” történetre vártam. Hát, ha vártam, ha nem, nem azt kaptam, amire… A regény telibe fröccsentett egy nagy adag… elmondom mivel.

A történetet három fiatal írja le. A sportoló, Toma (vagyis a szőke herceg), Ágó, a fura fiú, akinek nehéz életére apróbb jelenetekből nyerünk bepillantást, úgy, hogy csak a könyv végére tudjuk összerakni az egészet, és Eszter, a LÁNY. Az alap igazándiból annyi, hogy ők hárman egy szilveszteri buliban vannak, ahol Eszter és Toma szerelmesek lesznek egymásba, Ágó pedig (akiről megtudjuk, hogy ő lesz itt a bonyodalmak forrása) mindenkinek beszólogat, és nagyon idegesítő. Az első 40 oldalon tehát zajlik a szilveszter, és persze isznak a szereplők. Ez ekkor még annyira nem volt feltűnő, bár igaz, hogy 17 évesek, de hát szilveszter, meg ilyenek – erre tudtam fogni ezt. De az, ahogy beszélnek, azon az idegen nyelven, az egyszerűen katasztrófa. Például: „Váá”, leb*sznád és offos technika, meg hasonlók. Én ezzel az egész szóhasználattal úgy voltam, hogy ez nagyon mai, de azért egy regényben, még akkor is, ha ez a stílusa, hát, nekem nem tetszik. Aztán, mikor vége van a szilveszternek ,kezdődnek a bonyodalmak. Hogy akkor mi van a két szerelmes között, tulajdonképpen ők sem értik, és hogy ki az a lány, akivel Toma találkozik, erre is csak a regény végén derül fény. Valamint megkezdődik a slam poetry „rész”.

Eszter és Toma itt (az előadáson) találkoznak újra, és aztán a szálak is itt varródnak el, félig-meddig. Ágó különleges és megmagyarázhatatlan dolgokat művel, amik néha jól sülnek el. Az írónő például bemutat egy gyönyörű és létező barlangot, és egy kupolát is, ami szintén itt, Budapesten található.

Pár héttel azután, hogy a regényt elolvastam, Kemény Zsófi az iskolánkba látogatott. Beszélt magáról, a regényről, de a slam poetryről is. És ez a beszélgetés sokkal közelebb hozta a regényt. Így volt egy személy, akihez kötni tudtam, és máris tisztábban tudtam az egészre tekinteni. Elmondta, hogy írta meg a könyvet, hogy mit jelent neki a slam poetry (érdemes rákeresni YouTube-on, hogy tisztában legyünk vele, mi is ez), hogy ez egy olyan közeg, akik szívesen látnak új tagokat, hogy csettintgetni kell, ha tetszik a szöveg – amire maximum 3 percet kap a slamelő.

Zsófi pszichológia szakra jár, ami részben segített neki a regény megírásában, és megtudtuk azt is, hogy a történet részben valós, akárcsak a szereplők. Ágót például konkrét emberről mintázta, és bár a befejezés nem így történt, de akár ez is lehetett volna.

Nemrég jelent meg Kemény Zsófi verseskötete, a Nyílt láng használata, amit én nagyon várok, mert bár a könyv nem lett a kedvencem, úgy érzem, az írónő még tartogat számomra meglepetéseket. Hátha az egyik a verseskötete lesz…

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

 Kemény Zsófi: Én még sosem (Tilos az Á Könyvek, 320 o., 2014)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ki találta ki? És miért? Mindenesetre köszi. Végül is most, hogy itt a nyár, egy élmény. Végigszántani a borotvával vagy gyantacsíkkal, hogy a lábunk sima legyen és „szép”. Mert ugye ez az ideál. Hogy néznének ki a nők szőrös lábakkal?!

Szerintem, ha nem lenne ez az egész sima-korszak, az egész életünk sokkalta egyszerűbb lenne. Mert a férfiaknak, nekik persze ezt sem kell. Bár, most szólok, egy két év, és mindenki hónalja csupasz lesz, elég csak megnéznünk a modelleket. Elvégre a divatvilág sulykolja ezeket, mi más. És lehet, hogy nekem is be kellene fognom a számat, mert mondjuk ki: nem vállalnám a szőrös lábamat. És a fő ok nem is az, hogy mindenki nézne, és nem kapna levegőt, hogy ezt meg hogy merem, hanem mert szerintem is csúnya. És ez itt a baj. Egész életemben csak csupasz lábszárakat láttam, egyetlenegy szőröset sem. És ez az ideál annyira megragadt, hogy a természetes már nem természetes. A természetes undorító, bármilyen durván is hangzik. Mert milyen nő az, akinek dzsungel van a lábán? Elmondom.

Igazi. És mindamellett bátor, de nagyon. Valamint lázadó, de legyen is az! Mert bátornak kell ám lenni, hogy ki merjünk menni úgy az utcára, felüljünk a buszra vagy elmenjünk egy étterembe, hogy a szoknya alól kikandikáló lábainkat szőr fedje. A férfiak undorodva nézik, és hálát adnak, hogy az ő csajuknak, annak szerencsére sima a lába. A nők bosszankodva elfordulnak, mert ismét egy, aki nem bír megülni a seggén, mert neki másnak kell lennie, és egyáltalán… Akkor miért nem valami más a bekattanása, így minden nőt leleplez! A plakátokon pedig csak mosolyognak a fürdőruhamodellek. Mindenesetre én tisztelem ezeket a nőket. Hogyha ti is, érdemes rápillantani a Hairy Legs Club tumblr oldalára, ahová lányok tölthetik fel képüket a szőrös lábaikról.

Nyilván, a világban nem lesz pálfordulás, és nyilván fognak vitatkozni sokan, és fújolni is. De ha egyeseknek van ereje felszólalni, és nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor tegyék meg. Én csak bátorítani tudom őket, mert kiállnak a természetes szépségért. Ők igazán erősek.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Iskolánkba a Tavaszi Fesztivál keretében látogatott el a Moltopera társulat, aminek jelmondata: „Az opera több, mint gondolnád!” Ezt a jelmondatot pedig – miután meghallgattuk, megnéztük az előadást – bizton állíthatom, elhiszem.

A fiatal operaénekesekből, zenészekből álló társulat célja az, hogy 21. századivá, vagyis izgalmasabbá, érthetőbbé, kézzelfoghatóbbá tegye az opera műfaját. Az iskolában tartott bemutatójuk megfelelően közvetítette a társulat fő célját, olyan barátságos körítéssel, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Ágoston László, az alapító, és két társa látogatott meg minket, előadásuk pedig két részből állt. Az egyik az ismerkedésből állt (velük és a műfajjal), a másik pedig az igazi akcióból, melyben próbára is tehettük tehetségünket. Persze csak az, aki elég bátornak bizonyult. Ágoston László bevallatta velünk, hogy az opera igenis hosszú és olykor unalmas, hiszen még azt sem értjük, miről énekelnek, sőt, azt is elmondta, azért ő sem csak ezt a műfajt hallgatja látástól-vakulásig, és nekünk sem kell. Mert ez nem az a műfaj, amit bármikor hallgathatunk, hanem (hogy az elhangzott hasonlatával éljek): „Vannak azok az ételek, amiket nap mint nap fogyasztunk, például a szendvics, és van a narancsos kacsamell, amit nagyon ritkán, különleges alkalmakkor. Ez pedig az opera.” Elmondta, hogy bizony a színészi játék azért jól fog a színpadon, mégse láthatjuk úgy igazán. Ennek „javítására” kerítettünk sort a második részben. A Don Giovanniból énekeltek el nekünk egy jelenetet, amit a jelentkezőknek kellett megrendezniük. Nem volt egy könnyű feladat, de szerintem igazán nagyszerűen sikerült nekik.

Megnéztünk egy videót is, melyben Bryan Adams és Pavarotti énekeltek duettet. Nem lövöm le a poént, inkább nézzék meg, mert ezt látni és hallani kell. Sőt, még azt is megmutatták, hogy nem minden operaénekes öreg és kövér. Ezt azért megnyugtató.

Mindenkinek ajánlom, keressen rá a csapatra, menjenek el egy előadásukra, mert olyanokat láthatnak és tudhatnak meg, amik barátságosabbá teszik ezt az egész „opera dolgot”. És ha elmentek, garantálhatom, hogy újra meg szeretnétek tenni. Sőt, talán még az Operát is meglátogatjátok!

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Négy év kihagyás után úgy döntöttem, újra meghódítom az ausztriai sípályákat. Ez egy elég meggondolatlan döntésem volt, de már nagyon untam, hogy mindenki azzal nyúzott, hogy menjek el síelni. Hát bevállaltam.

Amint megkezdődött a síszünet, éppen csak egy napot kaptam, hogy élvezhessem a semmittevést, és már indultunk is. Egy síiskolával mentünk, azokkal, akikkel apukám és az öcsém már tavaly és azelőtt is voltak. Szerencsénk volt, mert külön házban laktunk a baráti társaságunkkal együtt, messzebb a vacsorázó helyiségtől és a lerobbant diákszálástól. Kora délután érkeztünk. Kipakoltuk a cuccainkat, én pedig már akkor, gyomorgörccsel a hasamban, elkezdtem emészteni a helyzetemet. Este elmentünk vacsorázni a síiskolához, ahol egy tipikus „húslevest” kaptunk, meg mákos vagy diós tésztát. Mivel egyiket se szeretem, már rosszul indult az egész. Aztán béreltünk nekem bakancsot, sílécet, meg egy milliárd éves síbotot, de tulajdonképpen nem zavart annyira, hogy ilyen lepukkant lesz a kinézetem, mert a szürke nadrágomban és a barna kabátommal már amúgy se lehettem volna „menő” a pályán.

A szerző és kisöccse

A reggeli egy ínycsiklandó, olcsó párizsiból, vajból meg óriási fehér kenyérből állt, meg egy olyan lekvárból, ami uborkásüvegben volt. Biztos házi lekvár lehetett, de azért mégse kóstoltam meg. Az otthonról hozott müzlim tökéletesnek bizonyult ezek mellett. A kocsiban, a pályákig tartó mindössze 30 perces úton sikerült felébrednem, és kikérdeztem a családot, hogy mi is fogad majd tulajdonképpen. A síelőket érkezés után csapatokba osztják, tudás szerint, és így kell menni, egy VADIDEGEN oktatóval. Régen szerettem síelni, és ment is nekem, de azért féltem a visszatéréstől (mint később kiderült, nem is alaptalanul).

Miután mindannyian felöltöztünk, odamentünk a gyülekezőhelyre, és valahogy sikerült elbliccelnünk a csapatok beosztását, szóval barátainkkal együtt Huba csapatában, vagyis a legjobb síelőknél kötöttünk ki. A nap gyönyörűen sütött, és viszonylag kiegyensúlyozott lelki állapotomban (hogy nem kell egyedül síelnem, vagyis apa velem van), boldogan mosolyogtam a kamerába a sífelvonón.

A hiszti

Ami ezután következett, az – bevallom – felettébb kínos volt, de vállalom. Huba elindult, mögötte mindenki, aztán úgy 10 méter, és én. Hiperlassan. Mögöttem apa jött, kiabálva, hogy mit csináljak. A csapat leállt, Huba megmutatta nekik, mit kellene csinálniuk. Mire megérkezek apával, már elindultak. De ettől függetlenül, pár hisztirohammal (amikor le kellett csúsznom egy piros pályán) megúsztam a délelőttöt. Gyors ebéd, utána pedig menni kellett volna a síoktatókhoz, de apa el akart vinni engem és az öcsémet egy családi síelésre, ami végül egy igazi tragédiába fulladt. Hozzánk csapódott még három anyuka, két, az öcsémmel egyidős kislány, egy velem egyidős lány és egy pici, talán elsős kislány. Ők a baráti társaságunk. A gyerekek kitalálták, hogy menjünk a buckákon, amik a sílift alatt voltak, vagyis nem is a pályán. Az anyukák passzolták az extrémkedést, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de azért elég ciki lett volna az anyukákkal mennem. Szóval elindultunk. Én végigordibáltam az egészet, hogy ki, hol vigyázzon, és minden buckánál azzal küszködtem, hogy ketté ne törjenek az óriásléceim, míg a többiek mosolyogva meg nevetgélve ugrattak. Természetesen én zártam a sort, hogyha netalántán elnyalnék, senki ne tudjon összeszedni, meg mert egyedül én aggódtam a többiek testi épségéért, és egy kicsit se akartam magam mögött hagyni. Aztán jött a furcsa felismerés, hogy a pálya most már tényleg veszélyes, és le kellett oldalaznunk az igazi sípályára, egy szinte merőleges oldalon, még mindig a hosszú sílécekkel a lábunkon. A többiek vállalták ezt, vagyis a kis kitaposott oldalon csúszva haladtak, míg én lekapcsoltam a síléceimet, nekiindultam gyalog. Amikor leértem, vidáman konstatáltam, hogy ebből a sztoriból még nyertesként is kikerülhetek, mert megláttam a pálya szélén ácsorgó anyukákat. Felcsatoltam a lécemet, és már tervezgettem is, hogy miként fogom előadni az „apa és a többiek még próbálnak lejönni” sztorit, amikor bevágott elém a gyereksereg. Mire odaértem, mindenki mosolyogva várta a nyomi kis Csengét, aki nem tud síelni. Egy óvatlan pillanatban kitört belőlem a hiszti, hogy bármi bajunk történhetett volna, meg... stb. Végül a hüttébe bemenekülve, anyának – aki otthon maradt – könyörögtem telefonon, hogy hadd menjek haza.

A síoktatás

A második napon a profiknál kettővel rosszabb csoportba kerültem, én és az egyik anyuka, aki szintén nem volt egy síbajnok, de nálam azért jobban síelt. Nekem új erőt adott, hogy a csapatban azért mégsem én vagyok a legbénább, és hogyha vége a napnak, mehetek haza, filmet nézni. Szóval a második nap kifejezetten kellemesen telt. Bár a vacsorák még mindig borzalmasak voltak, én ilyenkor, mint egy tündér, boldog voltam, és kifejezetten kedves, kivéve akkor, amikor valaki felhozta a síelést. Akkor gyorsan közbeszóltam, hogy erről nem lehet beszélni.

A harmadik napon a csapatunkat kétfelé osztották. Az új oktatóval a rosszabbak, a régivel a jobbak mentek. Engem a rosszabb, az anyukát pedig, aki velem síelt, a jobb csapatba tették – de szerencsére inkább velem jött, mert egyedül nem nagyon akartam síelni. Az oktató, miután meglátta, hogy hogyan síelek, mindig nekem mondta, hogy mit csináljak, és vagy előttem vagy utánam ment mindig, dirigálva, hogy mit tegyek. Eléggé lassú voltam, szóval többször is éppen hogy csak megúsztam az eséseket, ellentétben azokkal, akik úgy gondolták, el tudnak menni mellettem vagy előttem. Először egy kisfiú jött majdnem nekem, de védekezően előreraktam a hegyes síbotomat, amitől megijedt, úgyhogy lefékezett előttem – szerencséjére. A másik egy idősebb nő volt, akiről naivan azt hittem, ki tud kerülni. Hát nem sikerült. Összecsavarodott lábakkal kötött ki, és a síoktatónak kellett felsegítenie. Én is megtettem volna, csak sajnos nem tudok a hegyen visszafele gyalogolni, és németül se értek.

A harmadik délutánon fürdőbe mentünk, ahol amellett, hogy hideg volt a víz, nagyon sokan is voltak. Bár már voltam ausztriai fürdőkben, mindegyikben csalódnom kellett, de a remény hal meg utoljára alapon, azért ezt is kipróbáltam. Az utolsó napunkon a csaptunkban már csak ketten maradtunk, ami még nagyobb odafigyelést jelentett. Délután kezdtük gyakorolni a hóeke elhagyását, és azt, hogy párhuzamosan tartsuk a lécünket, de nekem ez már kimaradt. Majd talán négy év múlva…

Végül is nem bántam meg, hogy elmentem. Kint voltam a levegőn, és bár nyáron, amikor Ausztriában kirándultunk, megfogadtam, hogy nem jövök ide többé. Mégis megtettem, és nem sodort el egy lavina, szóval szerencsésen megúsztam a látogatásomat. És hogy jövőre síelek-e? Sokan azt hiszik, hogy igen, de én azért még gondolkozok rajta.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A káprázatos holdvilág Woody Allen legújabb filmje. Az egyik szombat este anyával néztem meg, mert amúgy ez egy igazi, tipikus szombat esti film. Egy könnyed vígjáték, jó színészekkel, és egyszerű, de izgalmas alapsztorival.

Wi Ling Soo, a híres varázsló, egy előadása után találkozik barátjával, Howarddal, aki szintén bűvész, de ő kevésbé ismert és befutott. Hamarosan kiderül, hogy a férfi kapcsolatban áll egy gazdag családdal, ahová beférkőzött egy elbűvölő médium, aki Howard szerint csaló. Csakhogy ezt semmi nem támasztja alá, minden mutatványa rendkívüli, hiba nélküli. Ezért Howard megkéri Stanley Crawfordot, más néven Wi Ling Soo-t, hogy menjenek el együtt a családhoz, és hogy Stanley buktassa le a médiumot.

Zajlanak az események, és a médium egyre jobban belopja magát Stanley szívébe is, míg végül barátokká válnak, és Stanley bevallja, a lány tényleg látó. Persze ezután jönnek a csavarok és különösen izgalmas jelenetek. A film egyébként az 1920-as években játszódik, és tökéletesen el is varázsolja (oda) a nézőt. A zenéje nekem különösen tetszett, akárcsak a dél-franciaországi és provence-i táj, ahol a történet nagy része játszódik. Mindig napsütés van, a szereplők fürdenek, sétálgatnak, és eközben zajlanak a hosszú dialógusok. A színésznő, Emma Stone szerintem nagyon jól játszotta a furcsa, elvarázsolt médium szerepét, és aki szereti Colin Firth-öt, az feltétlenül nézze meg ezt a filmet, mert nem hiszem, hogy láthatja még egyszer japán varázslóként.

A végére még annyit, hogy ez egy olyan film, amit az embernek nem moziban kellene megnéznie, mert kicsit hangulatromboló, hogy miközben a szereplők épp egy régi kocsiban suhannak a szerpentinen, és már szinte mi is érezzük a tenger különleges, sós illatát, megcsapja az orrunkat a mellettünk ülő sajtmártásos nachosának – nem köntörfalazok – émelyítő szaga.

Sándor Csenge (AKG, 8. évf.)

Káprázatos holdvilág (Magic in the Moonlight, 2014, 97')
Rendezte: Woody Allen
Szereplők: Emma Stone, Colin Firth

LIKE - értesülj az új cikkekről!