Döntések

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



11 Tovább

Doctor Strange

Ki ne szeretne elmenni egy jó filmet megnézni? – gondoltam, és elhatároztam, hogy megnézem a Doctor Strange-et. A film a Marvel-univerzum tagja, tehát megemelte az elvárásaimat.

A legérdekesebb dolog ebben a Marvel-univerzumban, hogy mindenre van magyarázat. Olyan aprólékosan fel van építve, mint egy kártyavár. És pont olyan törékeny is. Egyetlen oda nem illő részlet is romba döntheti. Minden egyes ide tartozó film egy kártya ebben a várban. A Doctor Strange pedig egy olyan kártya, ami ugyan hasonlít a többihez, de nem illik igazán közéjük. Miért is különbözik ez annyira? Mert van benne varázslat. Megpróbálták belerakni a racionális alapokon működő világba a hókusz-pókuszt. És valami csoda vagy varázslat folytán sikerült is. Kezdjük ott, hogy a főszereplőnk szkeptikusabb, mint bárki a moziban. Természetesen mindenre van magyarázat, de sajnos nem lehet mindig mindent visszafejteni igazi tényekre. A legtöbb karakter friss és ritkán látott, viszont a főszereplőnk ugyanaz a Tony Stark, Bruce Wayne vagy esetleg Dr. House, akit már ismerünk, csak más köpenyben.

Nem árulok el azzal sokat, ha elmondom, hogy most megint a világot kell megmenteni a gonosztól. Szinte nem is ismerné fel az ember, hogy milyen világban van. Viszont az apró utalások és a világos kapcsolódási pontok a tájékozottabbak számára mégis csak hozzáragasztják a filmet a kártyavárhoz.

Ami engem iszonyatosan zavart, és negatívumként tüntetném fel a filmben, az a gonoszok sminkje. Nem arra a sminkre gondolok, ami szinte minden egyes film minden szereplőjén megtalálható, hanem arra, ami a szemük körül van. Én egy űrmonokliról beszélek. Bár ez önmagában még elfogadható lenne, de az, hogy észreveszem miatta a vágásokat, az igenis irritál. A másik érdekes eleme a filmnek, az a valóság meghajlítása, vagy hogy érthetőbb legyek, a gravitáció irányának változtatása (kameramozgással). Nem fér a fejembe, hogy ez hogyan lehetséges. A valóság meghajlításához még az is hozzátartozik, hogy kaleidoszkóppá változik a csatatér. Kaleidoszkóppá! Keveseltem továbbá a varázslatok sokszínűségét, mert ha már vannak, akkor legyen sok, nem igaz? A poénok meglepően rendben voltak, még annak ellenére is, hogy magyar szinkronnal néztem a filmet. Jól el voltak találva, időben és erősségben is. Komolyan vette magát a film, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudja velünk hitetni, amit mutat. Voltak benne igazi csavarok, leleményes megoldások és egy jó filmhez elengedhetetlen dolog, az üzenet.

A sok klisé alap ellenére a film eredeti volt, mindenképp tudom ajánlani, még annak is, aki nem szereti a fantasy műfajt vagy a szuperhősös filmeket. Akit érdekel ez a világ, annak kihagyhatatlan, de akit nem, az sem fog csalódni.

Bodnár Balázs (9ny. évf.)

Doctor Strange (115’, 2016)
Rendezte: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Mads Mikkelsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap, és bár nem olyan erőszakosan, mint régebben, de azért a csapból is ez folyik. Pont ezért nem bírtam megállni, hogy én, mint egy szókimondó nő, ne közöljem, hogy szerintem ez miért szexista.

Én nem szeretem a nőnapot. Nem tartom jogosnak, hogy külön ki van emelve egy nap az évben, amikor velünk kell foglalkozni. És félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy (elméletileg) ezzel a nappal ünnepelni akarnak bennünket, hanem az, hogy az év többi 364 napján szarnak a fejünkre.

Nem gondolom, hogy a nőnap ünneplése jogos, amíg minden másik nap „férfinap” van. Nem gondolom, hogy egy ünneppel elfeledtethető az az esélykülönbség a két nem között, ami már évezredek óta fennáll. Nem hiszem, hogy amíg a feminizmus szitokszónak számít, addig bármit is kéne globálisan ünnepelni a nőkkel kapcsolatban (mondjuk az Anyák napja egy fontos ünnep, és azt lényegesnek is tartom). Nem hiszem, hogy amíg a világ vezető országaiban férfiak döntenek a nők testéről, addig a nőnapnak különlegesnek kéne lennie.

Manapság a Föld legtöbb országában a nők szinte minden területen hátrányban vannak férfi kortársaikkal szemben. Ezek a hátrányok, különbségek megfigyelhetőek mind a munkaerőpiacon, mind az iskolákban, mind a fizetésekben, mind a kormányzásban. Úgy gondolom, hogy amíg elfogadott az, hogy egy kislány automatikusan hátrányban érzi magát, mert ő lány, és amíg a „rape culture” uralja a világot, addig nagyon nem oké úgy tenni, mintha egy napig a nők fontosak lennének. Mert ez így egy nagyon kifacsart dolog. Egy nőt az év mind a 365 napján meg kéne becsülni, és nem azért, mert ő a lányod, az anyád, a feleséged, hanem azért, mert egy ember. A média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. A világon nincsen olyan ország, ahol többségben lennének a nők a kormányban, még az 50-50% körüli arány is elenyésző.

A lányainknak azt tanítjuk, hogy ne öltözzenek túl kihívóan, ahelyett, hogy a fiainkat tanítanánk arra, hogy nem tehetnek meg mindent egy lánnyal, amikor csak úgy gondolják. Hagyjuk, hogy a lányok nadrágot hordhassanak, de a fiúk nem hordhatnak szoknyát, mert degradáló lánynak lenni. A nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy megállják a helyüket, és hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez. A mai napig az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk, és a nőknek mindig bizonyítaniuk kell. Normálisnak tartjuk, hogy a fiatalok a nemi erőszakkal viccelődnek, és feminácit vagy feministát mondanak egy lányra, ha az fel mer szólalni, mert úgy gondoljuk, hogy a feminista rosszat jelent.

De elárulok egy titkot. A feminista és a feminizmus szavak nagyon fontosak. Nemcsak nők lehetnek feministák, hanem férfiak is, és nem lenne szabad ezt a fogalmat összekeverni a férfi-gyűlölettel.

Nőnek és feministának lenni jó érzés, de erősnek is kell lenned, mert akár nő vagy, akár csak feminista, a társadalom haragjával és elnyomásával kell megküzdened. Bármilyen régen is kezdtük el, mi, nők, soha nem állhatunk le, amíg egyenlőek nem leszünk ­– mert most nem vagyunk azok. És most kedves férfiak, jól figyeljetek ide, mert hozzátok szólok: nem leigázni akarunk titeket, nem gondoljuk jobbnak magunkat nálatok, nem akarjuk eltörölni a férfiakat a Földről, csak egyenlőséget és egy kis megbecsülést akarunk.

De vannak még apróságok, amiket szeretnénk. Szeretnénk nem félni egy utcán sétálva, este. Szeretnénk olyan meséket olvasni a gyerekeknek, amikben van olyan normális női karakter, aki megszólal, és nem a megmentésére vár. Szeretnénk nem megkapni a kérdést állásinterjún, hogy tervezünk-e gyereket. Szeretnénk nem részei lenni a mindennapi szexizmusnak, akár pozitív, akár negatív irányban. Szeretnénk, hogy elismerjenek minket. Szeretnénk, ha nem az lenne a szerepünk, hogy a férfiaknak megfeleljünk. Szeretnénk tényleges védelem alatt állni. Szeretnénk normálisan élni.

És mi, nők, szeretnénk, ha nem lennénk félreértve. Szeretnénk végre mi is pozitívan a középpontba kerülni. Szeretnénk, ha ratifikálnák az Isztambuli egyezményt. Szeretnénk, ha pozicióban lévő férfiak nem tartanák a kormány elveivel ellentmondásosnak az olyan tantárgyakat, amik többek közt a nem közti különbségekkel foglalkoznak (gender studies). Szeretnénk mi dönteni arról, hogy akarunk-e gyereket vagy sem, és amúgy is, szeretnénk a testünkről MI dönteni.

Ezért lényeges az, hogy ne a nőnapot ünnepeljük különböző lealacsonyító apróságokkal, hanem ténylegesen tegyünk valamit azért, hogy a nők is meg legyenek becsülve (vagyis hallgatni kéne ránk). Mert amíg ez nincs így, addig a nőnap az egy szexista szarság, amit nagyrészt azért találtak ki, hogy befogják a szánkat.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



12 Tovább

Egyedül Amerikában

Az életem egyik legérdekesebb, legfantasztikusabb, legmeglepőbb és legfélelmetesebb kalandja volt az, amikor egyedül csöppentem egy másik városba/országba/kontinensre, amit egyedül kellett egy kicsit megismerni. Tudom, hogy korántsem sikerült megtudnom mindent Los Angelesről, erről a roppant érdekes városról, de annyit épp mutatott magából, hogy örökre magával ragadjon.

A repülőtéren szinte magamon kívül voltam. Csak álltam és néztem. Lassan bőröndökre tekeredő zöld fólia, hosszú sorok, mindenféle reklám, légitársaságok irodái, biztonsági őrök, feliratok, kapuk... Csak néztem, de nem tudtam, vagyis inkább nem mertem semmire se gondolni.

Egyedül repültem, ezért mielőtt bementem, gyors ölelés, elköszönés a szüleimtől, aztán már bent is voltam. Lassan sétáltam el a boltok mellett… nem volt idő ilyesmire. A repülőbe vezető folyosón kicsit lelassítottam, és elég ráérősen sétáltam. Miután leültem, kezdtem felfogni, hogy indulunk.

Nem féltem semmitől, csak egy dologtól, de attól nagyon. Attól, hogy nem fogom érteni őket. Az nem érdekelt, ha ők nem értenek, az se tört volna össze, ha nem találnak szimpatikusnak, de az se, ha rosszul érzem magam. De ettől nagyon féltem. Szerencsére úgy döntöttem, hogy nem érdekel, lesz, ami lesz. Belevettettem magam. És milyen jól tettem! Ha visszaemlékszem, ezen görcsöltem már az utazás előtt egy hónappal, de jobban belegondolva, ennek semmi értelme nem volt. A végén pedig már teljesen elvoltam. Még a gondolataim is átálltak angolra.

Azt hiszem, Los Angelesben több dolog történt velem, mint máskor egy év alatt. De ez nem is csoda.

Természetesen az alap dolgok nem maradhattak ki. Azt hiszem, ezek közül a legikonikusabb a Walk of Fame (Hírességek sétánya) volt. Ez hatalmas csalódás volt számomra. Végeláthatatlan utca, rengeteg lepukkant bolt, hatalmas tömeg.

Egyébként nem láttam sok hajléktalant a városban, de itt sok volt. Ha a Walk of Fame-től eltekintek, akkor összeségében azok, amiket láttam, nagyon tetszettek. Természetesen megvolt Disneyland és a Universal Studio is, amikben én egy napnál sokkal többet is el tudtam volna tölteni. Az óceánpart meseszép, a hegyekből a kilátás csodálatos.

A legszebb mégis a belváros volt. Első estémen egy baráti összejövetelen voltam a downtownban, egy tetőn. Kivilágított város, medencék a tetőkön, rengeteg kocsi. Nagyon összepasszoltak a dolgok, és egy külön hangulata volt ennek a városrésznek.

Amik nagyon megfogtak, azok a különleges múzeumok. A két kedvencem a Museum of Broken Relationships (A tönkrement párkapcsolatok múzeuma) és a Museum of Equality (Az egyenlőség múzeuma).

Ez életem legfantasztikusabb utazása volt, bármikor visszamennék. Számomra hazajönni nehezebb volt. És amikor hazaértem, nem találtam a helyem. De szerencsére most már fejben is megérkeztem, és életem legjobb kalandjaként gondolok vissza erre az utazásra.

Boross Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Folytatások

Manapság már elég kevés olyan embert találunk, aki sohasem volt még moziban. Olyan bevásárlóközpont is elég kevés van, amelyikben ne lenne legalább egy hatalmas mozi, bársonyszékekkel, büfével és minden földi jóval. Nyugodtan kijelenthetjük tehát: ez a környezet mindenkinek ismerős. Ha pedig nem egyszer, hanem sokszor járunk moziba, az ott tapasztaltakból okosan levonhatunk pár következtetést. Például azt, hogy rettenetesen drága a jegy, rettenetesen drága a popcorn, rettenetesen drága a nachos, rettenetesen drága a kóla, rettenetesen drága minden, és ha ezt így folytatjuk, anyagi csődbe kerülünk, éhen halunk, és a sírunkra csak ennyi kerül: „túl sokat járt moziba.” Vagy azt a következtetést, hogy a forgatókönyvírók és a rendezők kezdenek kifogyni az ötletekből. Egyre több ugyanis az olyan film, ami nem önálló történetet mesél el, hanem egy már meglévő film történetének a folytatása vagy újrafeldolgozása.

A folytatásoknak általában két oka van: a történet és a pénz. A történet miatt készülő folytatásokat azért csinálják, mert az előző film végén a történet nem zárult le. Ebben az esetben persze érthető a folytatás, hiszen a film rajongói általában tudni akarják, mi történik az utolsó képkocka után. A történetfolytató folytatások tehát abszolút indokoltak, és általában várják is őket az adott film rajongói. De természetesen ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó filmek lesznek. Az én tapasztalom az, hogy ezek a folytatások általában akkor működnek jól, ha már előre betervezték őket. Ha az alkotók fejében már az első film elkészítése előtt megvolt a sztori, a második, harmadik, negyedik rész története, és nem azért csinálták az egészet, hogy kielégítsék a rajongók igényeit, és eleget tegyenek követeléseiknek. Erre jó példák a Harry Potter (HP) filmek, amiknek volt ugyebár egy összefogó történetük (a könyvek alapján), amit meg kellett csinálni, és meg is csinálták. Sikeres is lett. A rossz példa pedig a Legendás állatok és megfigyelésük című film, ami ugyan szintén a HP-univerzum része, de szerintem nem azért csinálták, mert benne volt a sztoriban. Azért csinálták, hogy örömet okozzanak a rajongóknak, akik öt évvel az utolsó Potter-film kijövetele után, mikor már az összes kitűzőt, sapkát, sálat és talárt megvásárolták, az összes HP-kaját megkóstolták, és az összes konteót, elemzést és fanfictiont elolvasták, kezdtek kicsit türelmetlenkedni.

Ennek ellenére a Legendás állatok és megfigyelésük jó film lett, nekem tetszett, bár szerintem inkább önálló alkotásként állta meg a helyét, mintsem a Potter-univerzum részeként.

A pénz miatti folytatások motivációjáról, azt hiszem, nem kell sokat beszélnem. A pénzszerzési vágynak egy enyhébb fajtája az, amikor csak és kizárólag a pénz érdekében folytatást avagy remake-et csinálnak. Ez persze érthető, hiszen valahol a lelke mélyén igazából mindenki szeretne gazdag lenni, és ha ezt filmek készítésével lehet elérni, akkor legyen. Viszont a pénz miatt készült folytatások általában nem túlságosan jók, de legalábbis az előzmény filmnek biztosan nem érnek a nyomába.

Ilyen például a Macskafogó 2, ami szerintem egyértelműen a pénz miatt készült. Ott volt ez a baromi sikeres és zseniális rajzfilm a nyolcvanas években, hát húzzunk le róla még egy bőrt húsz évvel később, kaszáljunk még egy kis lét – gondolták az alkotók, és kiadták a Macskafogó 2-t.

Ami amúgy nem kimondottan rossz film, de az elődjének a nyomába sem ér. És ráadásul teljesen felesleges volt, mivel az első rész végén a történet kapott egy lezárást, nem kellett volna azt tovább húzni. Ha pedig mégis tovább húzzák egy egyébként lezárt történetű film sztoriját, az nem végződik valami jól. És ez sajnos nagyon sok pénzes folytatásnál így van.

Vannak szerencsére kivételek, mint például a Verdák 2, ami szintén totál fölösleges volt, de ennek ellenére egy nagyon jó rajzfilm, még azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint az első rész.

Ez a két leggyakoribb oka tehát a folytatásoknak, de van még ezeken kívül is egy: ez pedig az új ötletek hiánya. Mert legyen akármilyen kreatív is az ember, egy idő után akkor is óhatatlanul kifogy az ötletekből. Ha pedig van olyan szerencsés, hogy ekkorra már előrukkolt pár jó filmmel, akkor elkezdheti a régieket folytatni. Ezek a típusú folytatások voltaképpen valamennyire besorolhatóak az előzőleg tárgyalt kategóriába, hiszen nyilván, ha az embernek nincs már több ötlete, akkor általában nem a sztori miatt gyárt filmeket, hanem a pénz miatt, vagy egyszerűen csak fenn akarja tartani a hírnevét meg a presztízsét azzal, hogy új filmeket csinál.

Ez történt (amint látom) az utóbbi időkben a Pixar stúdióval. 1995-től kezdve gyakorlatilag évente adták ki a jobbnál jobb rajzfilmeket, aztán hirtelen elfogyott az ötletük. Az utolsó eredeti rajzfilm az Agymanók volt, azóta már csak folytatásokat gyártanak, azaz fognak gyártani. Eddig még csak a Szenilla nyomában jött ki ezek közül a folytatások közül (ami kb. olyan, mint a Macskafogó 2: nem rossz, de nem ér az elődje, a Némó nyomában nyomába). De nemsokára érkezik a Verdák 3, A hihetetlen család 2 meg a Toy Story 4 is, és csak remélni tudom, hogy ezek mind hozni fogják az elődjeik színvonalát. És azért az is jó lenne, ha a folytatások folytatásainak folytatása helyett a Pixar előrukkolna valami újjal is az elkövetkezendő öt-hat évben.

Az utolsó folytatási motivációnk mára a politikai korrektség. Igen, gondolom, most mindenkinek beugrott a nyár egyik legmegosztóbb filmje, az új Szellemirtók, ami igazából nem is folytatás, hanem remake. Őszintén bevallom, nem láttam a filmet, mivel általában szoktam adni a kritikusok és a tömeg véleményére (IMDB: 5,4/10; Port.hu 3,4/10), és erről a Szellemirtókról a (némileg) radikális feministákon kívül senki nem mondott túlságosan jókat. Azt tehát így is fel tudom mérni, hogy nem aratott valami nagy sikert. Ha valaki esetleg nem tudná, a klasszikus szellemirtó-csapatot, ami férfiakból állt, ebben a filmben most felcserélték egy pusztán nőkből álló szellemirtó-csapatra. Gyakorlatilag tehát az egész valószínűleg csak azért készült, hogy legyenek női akcióhősök is.

Önmagában a női akcióhősök gondolata természetesen egyáltalán nem az ördögtől való, sőt! De az, hogy egy filmet csak és kizárólag a női szereplők miatt csináljanak meg… Persze nem látunk bele az alkotók fejébe, valójában senki sem tudja, hogy tényleg csak a minden szempontból korrekt, nőket is felvonultató filmművészet érdekében csinálták az egészet, vagy amúgy is terveztek-e egy Szellemirtók-remake-et, de mindenesetre sikeres nem lett, azt biztos. És természetesen nem kell minden egyes, ma készülő filmbe beleerőltetni egy női, fekete vagy LMBTQ karaktert. Persze, ha van, az sem baj, egyáltalán nem baj, de ha túlságosan is korrektek akarunk lenni, az egy idő után erőltetetté válik, és az erőltetett dolgokat senki sem szereti.

Mindent összegezve, a folytatások nem minden esetben rosszak, vannak közöttük kiemelkedően jó és kiemelkedően rosszak is, de összességében azért szerintem a közönség kicsit jobban örülne néhány új sztori és karakter bemutatásának, mint a régi, jól ismert történetek folytatásának vagy politikailag korrekt verziójának.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Rólunk szól a film?

Csupán egy évet kellett várni, és megint lett egy újabb Oscar-díjas magyar film, aminek örülhetünk. A Mindenki című film barátságról, összetartásról, tekintélyvesztésről is szól.

Azt olvastam, hogy hazánkban már több iskolában levetítették erkölcstanórákon (nálunk is), hogy beszélgethessenek róla. Ezt jó és bátor ötletnek tartom, mert ennek az iskolában játszódó történetnek az egyetlen negatív szereplője egy énektanárnő. Nem lehet hálás feladat egy erkölcstant oktató tanárnak épp egy tanár helytelen viselkedését elemezni. Kíváncsi lennék, hogy az énektanárok nem gondolják-e úgy, hogy rossz fényben tünteti fel őket a film.

Ugyanis korábbi tapasztalataimból tudom, hogy nem egy kisdiák átélte már azt a szituációt, hogy az énektanár megkérte, hogy a koncerten inkább csak halkan énekeljen, vagy esetleg suttogjon. Nem is biztos, hogy fájt neki a kérés, vagy elgondolkodott rajta, hogy akkor minek is van ő a kórusban. Az is lehet, hogy egyetértett a tanárával, mert ő maga is úgy gondolta, hogy nem túl jó a hangja. Szerintem egy ilyen helyzet fájdalmas, de a valóságban kevés gyerek veszi ezt úgy a szívére, mint a filmbeli Zsófi, és nem is jut eszébe a tanárt megleckéztetni.

Ebben a filmben azonban Zsófi sérelmét komolyan vették. Nagyon fontos, hogy Zsófi találkozott egy olyan kislánnyal, akinek hatalmas igazságérzete volt, aki átérezte fájdalmát, és együtt képesek voltak mozgósítani sok gyereket.

Úgy gondolom, hogy Zsófi szerencsés volt, mert egy remek közösségre talált. A gyerekek annyira együtt érzőek voltak, hogy még a külföldi utazás lehetőségéről is lemondtak. Kevés olyan közösség van, amelynek minden egyes tagja egy emberként belemegy egy ilyen kínos helyzetbe. Mindig vannak, akik félnek a botránytól, a következményektől, vagy egyszerűen nem kedvelik a hangadó, kezdeményező gyerekeket. Azt hiszem, azért csatlakozott a kórustagok mindegyike Zsófihoz és Lizához, mert a két lány pozitív hangadó volt, jó ügyet képviseltek. Hány olyan közösség van, ahol a hangadók nem nevezhetők pozitívnak, csupán nagyszájúnak, rosszindulatúnak és önteltnek. A többség mégis követi őket félelemből, nehogy a hangadók céltáblájává váljon. Az ilyen közösségek pedig képtelenek a filmben látható összetartásra.

Azért felvetődött bennem, hogy bármennyire is vizsgázott jelesre ez az összetartó közösség, nem volt-e túl kegyetlen a bosszú. Gondolom, ennek a megvitatása lehet az erkölcstanórák témája, ahol remélhetőleg a közösségek alakulásáról is szó van, nemcsak a gonosz tanárnőről. A film persze pont azért jó, mert merész és meghökkentő a gyerekek reagálása az őket ért sérelemre.

Szilágyi Luca (8. évf.)

Mindenki (2015, 25’)
Rendezte: Deák Kristóf
Szereplők: Szamosi Zsófia, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gasztroguruk a WMN színpadán

Pár nappal ezelőtt még a Teremben, Budapest legújabb, ezer főt befogadni képes rendezvényközpontjában (ami a Hlatky-Schlichter gasztrobirodalom legújabb része a Március 15. téren) ültem, és kb. 15 sorral és 400 emberrel előttem D. Tóth Kriszta beszélgetett egy gyakran főző háziemberrel, Habzsival és Dőzsivel, Főzelékes Ferivel, a gasztroblogok istennőjével és a már említett gasztrobirodalom fejével.

Nekem, mint egy 15 éves kamasznak elsősorban azért volt érdekes az est, mert (azon kívül, hogy a barátnőimmel akár egy WMN rajongói klubbot is alakíthatnánk…) a színpadon hét olyan embert láthattam, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit csinálnak. És nem mellesleg sikeresek is benne.

A beszélgetés témája pedig ez volt: az vagy, amit megeszel… avagy az étel és az élet kapcsolata. Hát kell ennél több? A téma sikerességét bizonyítja, hogy megbújva a leghátsó sor takarásában elfeleztünk egy kis almát, és gyorsan betoltuk a barátnőmmel, mint a hörcsögök.

Kicsit féltem, hogyan fog a WMN személyes stílusa átjönni a Terem szigorú fényei és designolt falai között, de miután elkezdődött a beszélgetés, csak a piros fotelekben ülőkre tudtam figyelni. Így azt állíthatom: átjött.

Be kell vallanom, volt egy személyes kedvencem az est során. Dragomán György volt az, alias „gyakran főző háziember, erős geek beütéssel”. Dragomán György főző énje egyszerre egyesíti és testesíti meg a kedvencbiológia tanárt a gimiből, a csodás emlékezettel rendelkező nagypapát és a bölcs, zseniális író személyét. Tudniillik ő a főzésben geek, de a könyveiben van szíve (hát milyen mondat talál szíven, ha nem az ilyen?). Főzni azért szeret, mert az egy játék, és azért csinálja, mert addig nem kell írni. És ne feledjünk egy jelentős előnyt: ha a konyhában elrontod az ételt, azt más eszi meg, de az írás esetében az a saját kosztod. Csak te eszed (vagy éppen megiszod a levét?). Na ugye.

Volt szó az életmódváltásról is, hiszen ott volt ennek személyes guruja is a színpadon, Szentesi Éva. Elmondta, hogy azért vannak kivételes helyzetek, amikor nincs menekvés. Például ha Péterfy-Novák Éva vendége. Mert akkor nincs helye annak a dumának, hogy én most életmódot váltok. Meg kell enni a cukormentes süteményt is (amibe csak egy kicsi fehércukor került, de nyugi nem sok). Ekkor fedeztem fel egy szép párhuzamot Péterfy-Novák Éva és a nagymamám között: mindketten szeretnek 64-szer rákérdezni, hogy ízlik-e az adott fogás, és lelkesen kommentálják is, mit csinálhattak volna jobban. (Ez persze, mint tudjuk, fizikai lehetetlenség, de azért… nem, nagyi, szerintem nem lehetne ennél gyöngyözőbb az az aranyszínű húsleves…)

És itt szóba is kerül az önmegtartóztatás, ami, mint tudjuk NAGYON nehéz dolog. Főleg akkor, ha valaki a gasztroiparban dolgozik. De azért egész más helyzet az, amikor Dragomán Györgyöt arról kérdezte D. Tóth Kriszta, hogy mire tanította a diktatúra. Arra, hogy megtanuljon nemet mondani, és minél hamarabb teszi ezt, annál jobb. De a hiánygazdaság meg arra tanította, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezt az elvet egy különleges fűszer vagy ínycsiklandó csokitorta esetében.

Aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam: egy nap a WMN szerkesztőségében semmiben sem különbözik attól, mint ami a suliban velünk történik. Fiala Borcsa elmondta, én pedig bebizonyítom. Délelőtt Szentesi sajtófigyelés címszóval szörföl a neten – pont úgy, ahogy mi, csak nálunk kutatómunka a fedőnév. Aztán, ahogy közeledik az ebédidő, tehát elmúlik délelőtt 10 óra, már minden az ebédről szól. Ez a nap csúcspontja és a választóvonal. Ekkor mutatkozik meg mindenkinek az igazi arca. És ekkor válik mindenki nagyon érzékennyé. Türelmetlenné. Éhessé. Aztán jön a csönd. A megnyugtató, kielégítő csönd, mikor mindenki eszik. Nincsenek irigykutya oldalpillantások, mert mindenki előtt ott van az, amire vágyott. És akkor délután, ha elmúlt négy, akkor elkezdünk dolgozni... vagyis elhatározzuk, hogy figyelünk az órán, és minden házi kész lesz holnapra. De először is irány haza, majd otthon befejezzük a cikket – megírjuk a házit. Hazaérünk. Cikk, lecke? Legelőször kell az energia, és a hűtő fele vesszük az irányt…

Ezek után kicsit kiképeztek még a kovász mikrobiológiájából, ugyanis Dragomán Györgynek van egy 8 éves (még kisiskolás korú) kovásza (a 7 éves madagaszkári vanília esszenciát nem is említettem), amit nemrég küldött el egy San Francisco-i kovászversenyre. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent helyesen írtam le, de annyi biztos: ha azt hitted eddig, hogy a részecskehasadás érdekes téma, még nem találkoztál a kovásszal (vagy Dragomán Györggyel, aki szerint nem nagy dolog egy 8 éves kovász apukájának lenni, és gyáva vagy, ha kidobsz egy „romlott” kovászt, mert az örök életű. 2 cm-es penészréteg alatt mindig megmenthetőek!).

Még egy dolgot muszáj megemlítenem: apa istenien tudja csinálni a tojásrántottát, így el is mehetne chef-nek (Hlatky-Schlichter Hubert is megmondta, hogy aki egy jó tojásételt tud csinálni, az mindent tud). De akkor már rábeszélem, hogy vegyen pár órát Mautner Zsófitól (aki híres a multikulti konyhájáról), mert a kedvencem a sushi. És ki tudja, a végén még tényleg csinál nekem egy isteni sashimi válogatást, hiszen tudjuk: a gasztroforradalom csodái nem ismernek határokat.

Szeretném megköszönni a WMN magazinnak ezt az utánozhatatlanul egyedi és szórakoztató estet, amibe egy perc alatt szerelmes lettem, és már csak azért is megérte elmenni (amellett, hogy ingyenes volt), mert az inspirálódás azon fokát értem el, hogy eldöntöttem, ha felnövök gasztroblogger / WMN újságíró leszek. Csak szólok.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: WMN Facebook

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztonságban, bizonytalanságban

A közelmúltban hatalmas élményben lehetett részem. Az iskolám révén lehetőségem nyílt szerepelni az UNICEF EmergencyLesson nevű kampányvideójában. De miért is volt ez olyan nagy élmény, azon túl, hogy egy ilyen fontos szervezetnek a kampányában vehettem részt? A kampány lényege az volt, hogy felhívja a figyelmünket arra, mennyire szerencsések is vagyunk mi itt, Európában, mivel nincsenek folytonos háborúk, van otthonunk és iskolába is járhatunk. Ezek a dolgok, mielőtt komolyan elgondolkodtam volna rajtuk, számomra nem bírtak igazi jelentéssel, nagyából csak szavak voltak. Viszont a forgatás után átértékeltem magamban a jelentőségüket.

Mikor reggel nyolc óra körül megláttam az Észak-Pesti Kórház területén lévő romos épületeket, már akkor furcsa érzés fogott el. A falakról már rég lekopott a festék, az ablaküvegek töröttek voltak, nehezen lehetett elképzelni, hogy itt egykor gyerekek tanultak, kórházi dolgozók szaladgáltak, hogy családok élték a minden napjaikat. Én nagyon szeretem a régi épületeket, szerintem gyakran sokkal szebbek, mint egy-két modern felhőkarcoló. Hiába kopottak, megviseltek, mégis valamiféle erőt sugároznak, és az elmúlt időkről mesélnek nekünk. Ezek az épületek is ilyenek voltak: régiek, roskatagok, de így is őrizték az idő emlékét.

Először egy kórházba mentünk be, ami talán a legkevésbé érintett meg engem. Valamennyire hasonlított egy mai kórházra, szinte csak abban különbözött, hogy ez a kórház már használhatatlan volt. Az egykori kórtermek kongtak az ürességtől, és furcsa volt belegondolni, hogy itt régen betegek feküdtek az ágyakban. A legérdekesebb az volt, hogy mindenhol orosz feliratok voltak, nem magyarok. Miután a többi helyszínen is jártunk, már biztos voltam benne, hogy ezek az épületek még a szovjet időkből maradtak itt. Valaha itt egy egész lakópark lehetett, mert nemcsak kórház és lakások voltak ezen a területen, hanem egy iskola is.

A kórház után az iskolába mentünk át. Az iskola nekem egy picit egy régi birtokon lévő kúriára emlékeztetett a nagy ablakaival, a termeivel. Mostanra már az iskola is üressé vált, nyoma sem maradt annak, hogy itt egykor gyerekek szaladgálták, tanultak, élték az életüket. Leginkább egy olyan iskolához tudnám hasonlítani, amit éppen most építenek, de még nincs berendezve, és valamiért nagyon poros az egész. Azzal a különbséggel, hogy ez az iskola nem várja már a gyerekeket, már minden gyerek elhagyta az épületét.

A harmadik helyszín egy ház volt, ahol körülbelül ugyanolyan felépítésű lakások voltak. Szerintem ez volt a legkülönlegesebb helyszín. A legtöbb lakás üres volt, csakúgy, mint az iskola és a kórház, de volt olyan, amiben még megvolt a fürdőben a tükör, a konyhában vagy az előszobában a beépített szekrény. A legérdekesebbek a falak voltak: minden szobában színes mintákkal teli tapétamaradványok voltak a falakon, rózsaszín, kék, sárga és piros virágmintával vagy csigavonalakkal. Itt lehetett a legjobban elképzelni, hogy valaha itt emberek élték az életüket napról-napra. Reggel felkeltek, talán együtt reggeliztek, talán nem, és mindenki egyedül indult dolgozni vagy iskolába. Miután elvégezték a dolgukat, hazamentek, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap. Közben esetleg vacsoráztak vagy a nappaliban ücsörögtek, utána pedig mindenki elvégezte még az otthoni feladatát, végül pedig mind nyugovóra tértek.

De miért volt rám ekkora hatással ez az egész? Miért vélekedek utána másképp olyan dolgokról, mint hogy én járhatok iskolába? Miközben ezekben a kihalt épületekben bolyongtunk, felidéztünk olyan emlékeket, amiket az otthonhoz, az iskolához vagy a kórházhoz tudtunk kapcsolni. Mialatt ezeket az emlékeket meséltük el egymásnak, tudatosult bennem, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek ilyen emlékei. Mert nem járnak iskolába, nincs rendes otthonuk, másképp élnek, mint mi. Vagy ha vannak is, másmilyenek, mint a mi emlékeink… Mindenki emlékszik, hogy milyen oltást kapni a suliban, ugye? Mikor órán az osztály felsétál a védőnőhöz, és várják, hogy sorra kerüljenek. Ilyenkor van, aki nem örül az oltásnak, mert fáj, de van, aki inkább boldog, mert így elmarad valamennyi az órából. Én például borzasztóan utáltam, hogy egy tűvel szurkálnak, és az sem vigasztalt, hogy így nem tartanak meg egy órát. A forgatás után elgondolkodtam, hogy mit is jelent egy oltás Afrikában egy kisgyereknek. Azt hiszem, egészen mást, mint nekem és a többi gyereknek itt, Európában. Lehet, hogy fél, mikor meglátja a tűt, de valahogy sokkal inkább tudatában van annak, hogy mennyire, de mennyire szüksége van erre az oltásra. Mert neki nemcsak mese a betegség, amitől meghalhat. Neki a betegség az élete része: lehet, hogy betegek a szomszédjai vagy akár a szülei is.

És többek között ezért is fontos az iskola. Sok gyerek itt kap betegellátást, sok gyerek itt kap rendesen enni. De, ami az egészben a legfontosabb, hogy itt biztonságban érezheti magát. Ez egy második otthon, ahol, ha az első otthonukban túl sok probléma van, megpihenhetnek. Ezért fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy iskolába járhassanak. Ezért gyalogolnak naponta akár három órát is az iskoláig. Mert ők az iskolában nemcsak tanulnak, hanem biztonságban is vannak.

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen! Felnőtt lettem!

Ha igazán őszinte szeretnék lenni, akkor ez a cikk véletlenül íródott. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen témában és miről írjak, de igazából nem jutottam sokra. Az jutott az eszembe, hogy írhatnék könyvekről, filmekről vagy a szokásos, szerintem nem túl egyedi és unalmas témáim valamelyikéről, ahogy azt általában tenni szoktam.

De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is írnék arról, mikor egyrészt semmi aktuális műről nem tudok írni, másrészt pedig rájöttem arra, hogy most valami különlegesről és személyesről is tudnék beszélni.

18 éves lettem. Ha erre a számra gondolunk, szerintem mindenkinek az ugrik be először, hogy nagykorúság. Nagykorúság, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Hajlamosak vagyunk először mindig a pozitív részére koncentrálni ennek az életkornak, és tapasztalataim szerint a legtöbben várják ezt a számot, és azt hiszik, hogy onnantól minden megváltozik. A személyiségük, a szemléletük, a gondolkodásuk, és úgy általánosságban, mindent máshogy fognak látni, mint azelőtt. Szerintem ez nem így van. A változást talán csak azért érezzük nagynak, mert folyamatosan ezt halljuk mindenütt. Mindenhol szembesülünk azokkal az elvárásokkal és társadalmi normákkal, amit majd akkor kapunk meg a vállunkra egy óriási teherként, HA...

Sok embert ismerek, aki várja ezt, olyanokat is, akik szorongnak tőle, és olyanokat is, akik előtte, bízva a csodában, reménykednek naphosszat, hogy talán nem is jön el az a nap, és nem kell felnőniük. Ami engem illet, most, hogy már betöltöttem, nem érzek nagy változást se magamon, se a környezetemen. Persze valaki szinte mindig cukkol a „nagyságommal” és a felelősséggel, valamint zaklat a kérdéssel, hogy mikor veszek neki alkoholt, de azt kell mondjam, nem éltem meg nagy sokként, utólag visszagondolva egy átlagos szülinapnak tűnik.

Nem azt mondom, tényleg különleges, de szerintem attól függ, hogy döntünk, és hogy fogjuk fel ezt az egészet. Én egy egész évig szorongtam ettől, és mindig ideges lettem, mikor a téma szóba került. Főleg azért, mert mivel éretlen embernek tartom magam, még számomra is szokatlan és furcsa a tény, nem hoztam még hozzá.

És igen, belátom, hogy teljesen más érzés kimondani, hogy én már felnőtt vagyok, de nem kell felfújni a dolgot a kelleténél jobban. Ami engem illet, nem lettem egyik napról a másikra sem bölcsebb, sem okosabb. Nem költöztem el, nem kezdtem el rögtön dolgozni, nem változott semmi. Folytattam a sokszor stresszes, de alapvetően átlagos gimnáziumi életemet. Mikor aznap felébredtem, nem az volt bennem, hogy „jézusom, én felnőttem, és muszáj valami nagy dolgot véghezvinnem”, hanem arra gondoltam, hogy milyen jó lesz elmenni a barátaimmal valahová, és megünnepelni a szülinapomat velük együtt, mint egy átlagos napon. Tegyük hozzá, természetesen én is belegondoltam a komolyabb részébe, hogy mostantól én felelek magamért, döntéseket kell hoznom a saját jövőmet illetően, és többé nem tudok elbújni a felelősség elől. Ez mind igaz, de én sosem szeretnék teljesen felnőni, és ezek a dolgok nem gátoltak meg abban, hogy hülyén viselkedjek, vagy hogy ne vegyek mindent annyira komolyan.

Az én jó tanácsom tehát az, hogy ne stresszeljetek rá. Ha akarjuk, ha nem, egyszer eljön ez a kihívás, és szembe kell néznünk vele. Ne próbáljatok meg másoknak megfelelni, ne gondoljatok arra, hogy most mit kéne csinálnotok, mert szerintem a változás fejben dől el, és nem egy nap alatt alakul ki. Nekem is sok olyan dolgom van, amit 18 évesen véghez szeretnék vinni, de igazából szerintem hülyeség ilyen célokat kitűzni. Ha valamit igazán meg akarunk valósítani, nincs szükségünk dátumokra! Ha akarjátok, viselkedhettek „normálisan” is, és lehettek felelősségteljesek is, mert ezek nagyon jó dolgok. Csak annyit mondok, ez az életkor igazából arra kötelez minket, amire mi akarjuk.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hollywoodi álom

Velem meglehetősen kevésszer történik olyan, hogy eldöntöm, megnézek egy filmet, anélkül, hogy tudnám, miről szól. Nos, a Kaliforniai álom esetében pontosan ez történt. Nem tudtam sokat a filmről, csak annyit, hogy musical, nagyon-nagyon Oscar-esélyes, mindenki az egekbe dicséri és a plakátján egy fehér inges pasas és egy sárga ruhás csajszi kalimpál egy lámpaoszlop előtt. Ennek ellenére mégis meg akartam nézni a filmet, mert láttam, hogy rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert, és úgy gondoltam, egy ilyen nagy sikerű filmről nem maradhatok le.

Ezért egy szép január végi napon be is ültem anyukámmal együtt a moziba, és meg is néztem az olyan sokat hirdetett és dicsért filmet. Amikor beültem a székbe, őszintén szólva egy könnyed, táncikálós és dalolászós filmre számítottam. Ezen számításaim végül nem váltak be, de ez nem is baj.

Van egy fiatal nő, Mia (Emma Stone), aki egy hollywoodi kávéházban dolgozik, és az a nagy álma, hogy híres színésznő lesz. Aztán összetalálkozik egy fickóval, Sebastiannal (Ryan Gosling), akinek viszont az az álma, hogy híres zenész lesz. Aztán egymásba szeretnek, összejönnek, összevesznek, és a végét meg nem mondom el.

Oké, szóval ennyi a történet nagyjából. Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy a műfaji meghatározás szerint ez egy musical, azaz a nagy részében táncolni és énekelni kéne. Nos, ez igazság szerint egyáltalán nem így van. A filmben sokkal több a beszéd, mint az énekelgetés, de szerintem jó ez így. Igen, tényleg énekelnek benne, meg zenélnek is, de közben az egész film szól is valamiről, nemcsak arról, hogy a szereplők ötperecenként csoportos tánc-, ének-, és ugrabugra-görcsöt kapnak. Nekem ez tetszett.

Ennek ellenére viszont a történet olyan iszonyatosan kiszámítható, hogy már meg sem lepődtem, amikor úgy a film háromnegyedénél kedves szerelmespárunk összeveszett egymással. Tényleg, annyira, de annyira megjósolható volt ez az esemény, hogy szerintem a hároméves gyerekeken kívül senki nem lepődött meg rajta. A végjáték már annyira nem volt megjósolható, azon egy picikét meg is lepődtem. De alapvetően a történet – a legvégét leszámítva – annyira kiszámítható, hogy gyakorlatilag akárki, aki nem is látta a filmet, el tudja mondani az egésznek a szinopszisát, pusztán az alapelemekre támaszkodva. Egy nő és egy férfi főszereplő, nagy álmokkal, Hollywoodban, akik puszta véletlenségből körülbelül háromszor futnak egymásba, aztán elkezdenek beszélgetni... na, vajon mi történik?

Aztán ott van még az is, hogy a film elméletileg a reális, fizikai, általunk megszokott valóságban játszódik, méghozzá mostanában, tehát a mai, modern világban van elhelyezve. Van viszont a filmben két momentum, amikre egyszerűen nem találtam magyarázatot. Az egyik eléggé a végén van, azt nem mondom el, a lényeg, hogy semmi értelme, a másik viszont nem akkora spoiler, szóval azt elmondom: a főhőseink egyik randevújukon ellátogatnak egy gyönyörű obszervatóriumba, ahol megszemlélik a csillagokat, megnézik a különböző tudományos kiállításokat és keringőznek. Nos, eddig rendben is lenne az egész (kivéve azt az egy dolgot, hogy mégis ki az, aki egy obszervatóriumban akar keringőzni), de aztán hirtelen jön valami furcsa, égi jel, és Mia és Sebastian váratlanul a csillagok között találják magukat. Az űrben. Ahol mégis mit csináljanak, hát persze, hogy keringőznek, majd miután kitáncolták magukat, visszatérnek a Földre. Na, erre a motívumra próbáltam magyarázatot találni nagyjából a film végéig.

Egyik lehetséges magyarázatom az volt, hogy ezt az egészet valamelyikük képzeli. De melyikük? A film egyetlen aprócska jelet sem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy most ez Mia vagy Sebastian képzeletében játszódott volna le. A másik lehetséges magyarázat az volt, hogy ezt az egészet egyszerűen mind a ketten képzelték. Nos, én értem a „lelki társak” fogalmat, és nem nagyon vagyok ellenére a (néhol kicsit eltúlzottan) romantikus dolgoknak a filmekben, de hogy két embernek az agyhullámai olyan szinten egymásra hangolódjanak egyetlen este alatt, hogy mind a ketten ugyanarra a dologra gondoljanak, és ráadásul pontosan ugyanabban a pillanatban, hát ez azért szerintem kicsikét már túlzás. A harmadik magyarázatom a társas hallucináció volt, de mivel főhőseink se a randevún, se azt megelőzően nem fogyasztottak semmiféle tudatmódosító szert, ezért kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bizonyára a Foucault-inga bocsátott ki valamiféle hallucinogén szert, esetleg a Tesla-tekercs által előállított áram rázta meg véletlenül hőseinket annyira, hogy elkezdtek hallucinálni.

Jó, oké, lehet, hogy kicsit túllihegem ezt a dolgot, de engem akkor is eléggé zavart egy alapvetően a való világban játszódó filmben egy ilyen motívum (illetve kettő, de a második, ugye, az spoiler lenne).

Van viszont a filmnek (ellentétben sok más musicallel) néhány elég erős üzenete. Az egyik ilyen üzenet az, hogy ha elég sokszor próbálkozol, és soha nem adod fel, akkor egy idő után megvalósíthatod az álmodat, de csak ha tényleg keményen dolgozol, és egy lehetőséget sem hagysz ki. Ez egy remek és fontos üzenet, ráadásul inspiráló is, még ha a való életben nem is mindig van így. A másik üzenet az, hogy igenis van olyan, hogy a munkádért, a karrieredért, az álmodért, a szabadságért fel kell áldoznod a szerelmedet (még akkor is, ha a szerelmedért meg az életet áldoznád föl). Hogy nem lehet mindig minden tökéletes, van olyan, hogy választanod kell két jó dolog között, és nem mehet a kettő egyszerre. Ez is szerintem egy fontos üzenet, ami kicsit talán lelombozó, de ugyanakkor nagyon is valódi és igaz.

A film kivitelezése pedig összességében jó. Jók a dalok, a történet jól van elmesélve, a vége tényleg kicsit meglepő, a látványvilág remek, jók a színészi alakítások, és maga a környezet is hangulatos.

A Kaliforniai álom egy jó film, annak ajánlom, akinek van kedve egy romantikus, zenélős, táncolós, ugyanakkor mondanivalóval és üzenettel rendelkező filmhez. Szerintem mondjuk nem igazán érdemli meg azt a sok száz kategória-jelölést, amit kapott idén az Oscar-bizottságtól. Komolyan mondom, nem lepődnék meg, hogyha hirtelen kiderülne, hogy idén a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb animációs film, a legjobb rövidfilm és a legjobb dokumentumfilm is a Kaliforniai álom lesz. De hát Hollywood szereti Hollywoodot: ha egy film Hollywoodban készült, és ott is játszódik, akkor valószínűleg nagy sikert fog aratni a hollywoodi emberek körében.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

Kaliforniai álom (La La Land, 2016, 126’)
Rendezte: Damien Chazelle
Szereplők: Ryan Gosling, Emma Stone, J.K. Simmons

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám