Felismered iskolád tanárait?

Elkészült a Szubjektív Diákmagazin első kisfilmje. A riportfilmben az AKG hetedikes tanulóit kértük meg arra, hogy az eléjük tett képek közül válasszák ki az új iskolájuk tanárjait – már ha ismerősnek találnak közülük valakit –, és ha választottak, meséljenek is róluk valamit. Mondják el, hogy szerintük mit tanítanak, mennyire kedvelik őket a tanítványaik, mit lehet tudni róluk – csak a fényképük alapján.

Igen ám, de a fényképeken nem szerepelt egy tanár sem, csak olyanok, akik az idősebbek számára ismert embernek számítanak, az egészen fiatalok viszont nem biztos, hogy felismerik őket. Lássuk, hogy kikben látták meg a hetedikesek az AKG-s tanárt...

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Teatralitás nélkül – Luca a Sting koncerten

Miért szeretem Stinget? Ő az az énekes, akinek a CD-jét apukám állandóan hallgatta az autójában, amikor kicsi voltam. Így amikor reggelente óvodába mentünk, a fülembe mászott a zenéje, és azt halandzsa angollal egy idő után én is énekeltem. Aztán amikor már sulis lettem, és elkezdtem angolt tanulni, örömmel fedeztem fel dalaiban általam ismert angol szavakat. Később, amikor megtudtam, hogy tanítóként is dolgozott egy angliai iskolában, úgy gondoltam, hogy biztosan jók a dalszövegei is, úgyhogy lefordítottam egyet-kettőt. Így észrevétlenül meg is tanultam néhány szövegét. Azóta is, amikor meghallom a rádióban, azonnal felismerem, és örömmel hallgatom a dalait. Élő koncertjén viszont most voltam először, múlt hétvégén.

A Budapest Arénában egy gombostűt se lehetett leejteni, annyian voltak. Nem állítom, hogy a közönség nagy része korombeliekből állt (de láttam azért nálam fiatalabb rajongót is). Ez azonban érthető, hisz Sting nem a tinik bálványa, már életkora miatt sem. Bár állítom, hogy sok mostani kamasz fiú kiegyezne azzal a külsővel majd hatvanéves kora körül, amivel Sting rendelkezik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy népszerűsége hosszú évek óta töretlen.

A koncerten aztán rájöttem, hogy a titka abban rejlik, hogy semmi hókuszpókuszt nem csinál, hanem egyszerűen a zenei stílusa, a személyisége és a tehetsége jön át remekül a közönség számára. Nincsenek sztárallürjei, semmi nem utal arra, hogy fejébe szállt volna a dicsőség. Nem neves divattervezők öltöztetik, egyszínű pólót és farmert viselt ő is, csakúgy, mint zenekarának tagjai, és egyszer sem öltöztek át a koncert során. Nem voltak teátrális füstgomolyagok a színpadon, sem csillogó, színes díszletek vagy videóbejátszások. Két nagyobb kivetítő hozta közel a közönség számára a színpadi történéseket. Egyedül a látványos, fantáziadús fénytechnika eszközeivel éltek. Érezhető volt a zenekar tagjai közötti összhang, az összeszokottság biztonsága. Kedves gesztus volt Stingtől, hogy megtanult néhány mondatot magyarul, ezzel is baráti, közvetlen hangulatot teremtett már a koncert elején. Bár kétségtelen, hogy fia, Joe – aki egyébként bámulatosan énekel, és a koncerten önállóan is adott elő dalokat a közönség nem kis meglepetésére – jobb magyar kiejtéssel rendelkezik. Nem tudom, hogy Sting eddig hol rejtegette fiát, de az érezhető volt, hogy büszke apaként néz fel rá.

Joe Sumner

Régebben olvastam egy híres magyar énekessel készített interjút, melyben a riporter arról faggatta, hogy mi a titka népszerűségének. Azt válaszolta, hogy nem titka van a népszerűségnek, hanem ára. Valószínűleg Sting is nagy árat fizet érte. Rengeteg gyakorlás, próba, sok-sok órányi fejtörés és munka áll mögötte. Egyébként, azt soha nem értettem, hogy a zenével kapcsolatban miért különböztetünk meg komolyzenét és könnyűzenét. Szerintem mindkét kategóriában van jó zene és kevésbé jó, és jót írni mindkét műfajban nehéz és komoly dolog.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A képek, amiktől rosszul is lehet lenni

Történt egyszer, hogy jómagam és csibém bölcs patrónusa kitalálta, hogy milyen jó lenne elmenni és megnézni a World Press Photo kiállítást. Aki nem tudná, a World Press Photo egy évente megrendezett sajtófotós verseny, amelyre a világ minden országából küldhetnek be fényképeket fotóriporterek. A díjnyertes fotográfiákat aztán sok helyen kiállítják, ezek közé tartozik a Magyar Néprajzi Múzeum is.

Egy verőfényes októberi szerdán tehát felkerekedtünk és elbuszoztunk a Jászai Mari térre, ahonnan elsétáltunk a Kossuth térig. Útközben egy kicsit várost is néztünk, én például bölcsen megállapítottam, hogy a Falk Miksa utcában meglehetősen ritka az olyan üzlethelyiség, amelyikben nem régiségeket és antik tárgyakat árulnak.

A Néprajzi Múzeumba érve megvettük a jegyeket, bezártuk az értékes cuccainkat, majd beléptünk a múzeum központi csarnokába. Amikor először megláttuk a helyiséget, elállt a lélegzetünk, ugyanis az említett csarnok hatalmas, óriási belmagassággal, a plafont pedig gyönyörű freskók díszítik. Miután az első csodálkozáson túl voltunk, figyelmünket a nagy táblákon kiállított fényképek felé fordítottuk.

Nos, a World Press Photo pályázaton sokféle kategória van, rengeteg kép érkezik be minden évben, és mindegyik másról szól. Nagy részük nyilvánvalóan olyan eseményeket mutat be, amelyek aktuálisak, amelyek jelenleg történnek, amelyek jelenleg foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát vagy éppen foglalkoztatták bármikor a 2017-es év során. (Tényleg, már ebből az évből is csak két és fél hónap van hátra, de gyorsan szalad az idő!) És hát ugye tudjuk, hogy általában milyenek azok az események, amik foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát... Hát, igen. Véresek.

Ebből következik, hogy nagyon sok fénykép lehangoló, szomorú, deprimáló dolgokat mutatott be. Volt, amelyik lecsúszott, szegény rétegek életét ábrázolta, volt, amelyik picike hajókba zsúfolódott menekülteket, éhező ukrajnaiakat a háború sújtotta területeken, és volt olyan is, amelyiken konkrétan véres hullák hevertek. Ezekre a képekre persze nem volt öröm ránézni, de mégis nagyon tanulságos volt, megrázó és elgondolkodtató. Mert ezek az események tényleg megtörténtek, sőt, hozzájuk hasonlóak történnek még ma is, rengetegszer. Nagyon sok országban lőnek, éheznek, robbantgatnak napi szinten. Sok helyen nincs meg a napi betevő falat, ivóvíz, az emberek személyes szabadsága, fedél a fejük felett, és rengetegen élnek borzalmas körülmények között a világban. És a sajtófotósoknak egyik legfőbb feladatuk, hogy ezeket a borzalmas körülményeket lefényképezzék, dokumentálják, hogy utána azok a dokumentációk eljussanak a nyugati országok embereihez is, hogy ők is lássák őket, és talán kicsit elgondolkozzanak azon, hogy másoknak milyen borzalmas. És hogy egy kicsit átértékeljék az életüket.

Persze nem arról beszélek, hogy ez a kiállítás megváltoztatta az életemet, vagy hogy átértékeltem a dolgokat tőle, hiszen én sem vagyok szent. Tehát amint kitettem a lábamat a Néprajzi Múzeumból, azonnal elkezdtem hisztériázni, hogy jaj ne, hétfőn három dolgozatot írok, és ha ez így megy tovább, kardomba dőlök, és továbbra is idegrohamot kapok, ha három percre elmegy a wifi. Csupán arról van szó, hogy ha nagyon sokszor látjuk az ilyen képeket, amik bemutatják, hogy milyen borzasztóan élnek az emberek pl. Szíriában, és elég sokszor felébred bennünk az azonnali segíteni akarás vágya, akkor az egy idő után tényleg rávehet minket, hogy valóban segítsünk. Na nem úgy, hogy elrepülünk Szíriába és megsimogatjuk a zokogó kislány fejét, hanem pl. adakozunk egy alapítványnak, önkénteskedünk egy kicsit… stb. És ha ezt elég sok ember teszi, akkor az hosszú távon talán tényleg elindíthat valamiféle változást a világban.

Szerencsére a kiállításon találhattunk szebb, felemelőbb, kevésbé lehangoló képeket is. Például volt egy szép lepkés természetfotó, meg volt egy kisebb fotósorozat egy félig kéz nélkül élő súlyemelőről, aki sajnálatos testi fogyatékosságai ellenére kiválóan teljesít a sportban. Vagy volt például egy amerikai kisvárosról szóló fotósorozat, ami voltaképpen csak egyszerű embereket mutatott be többé-kevésbé hétköznapi helyzetekben. A többé-kevésbé hétköznapit úgy kell érteni, hogy nem voltak véráztatta hullák, csak pl. egy háromlábú kutya. De azért morbiditás nélküli képek is akadtak, például az egyik egy lányt ábrázolt, aki egy lovon keresztbe feküdt és aludt, vagy legalábbis úgy tűnt, mint aki alszik. Szerintem ez egy muris kép volt, de én biztos nem lennék képes így aludni.

Személyes „kedvencem” a kiállításról csak és kizárólag idézőjeles keretek közt lehet a kedvencem, hiszen voltaképpen a legborzasztóbb fotósorozat volt, amitől konkrétan elfordultam, mert annyira megrázó volt, de mégis nagyon jó és remek munka, csak hát ugye frászt kaptam tőle. Szóval ez a „kedvenc” az a fotósorozat volt, amelyik egy törökországi gyilkosságot ábrázol. A története az, hogy egy képgaléria megnyitóján Ankarában, Törökországban egy török rendőrtiszt lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, azt kiabálva, hogy „Allahu Akbar.” Maga a fotósorozat többféle fényképből is áll, van fénykép a pisztoly tartó rendőrtisztről, a kétségbeesetten a szoba sarkába húzódott emberekről, és arról is, ahogy a merénylő a fegyverét magasba tartva üvöltözik, miközben mellette élettelenül fekszik a meggyilkolt nagykövet. Az egész kép voltaképpen nagyon letisztult hatást keltett, sehol egy vérfolt, fehér falak és padló, a két férfi fekete öltönye erős kontrasztot alkottak, csak néhány színfolt erejéig törte meg a háttérben lévő néhány festmény a fekete-fehér hatást. Olyan volt az egész, mint egy mesterien megkomponált festmény, és mégis: egyrészt a való élet szülte a helyzetet, másrészt pedig egy gyilkosságot ábrázolt. A másik dolog, amit észrevettem, az, hogy az egész úgy nézett ki, mint valami kémfilm. Az öltönyös-fegyveres banditák meg a földön heverő hulla… Az emberben azt a benyomást keltették a fotók, mintha ilyen csak egy James Bond-filmben történhetne meg. Pedig nem. Ez százszázalékosan valódi, megtörtént, teljességgel váratlan esemény volt, amire senki nem számított. A fotográfus valószínűleg kiment oda, hogy „na, ez is csak egy újabb munka lesz, ezért kapom a pénzemet, csinálok pár képet, amin itt dumálgatnak a megnyitón, azt’ jól van,” – erre a szeme láttára agyonlőttek egy embert. És még volt annyi lélekjelenléte, hogy ebben a bizonyára rettenetesen stresszes pillanatban ne pánikolni kezdjen, hanem felismerje a lehetőséget, és készítsen néhány fényképet, amelyekkel később az egyik kategóriában első díjat is nyert a World Press Photo versenyen. Szerintem maximálisan megérdemelte.

Mindent összegezve ez egy eléggé durva, megrázó, elgondolkodtató kiállítás. Fontos témákról szól, sok a tanulságos kép, de azért inkább csak erős gyomrúaknak ajánlanám. Ha valaki úgy érzi, van elég lélekjelenléte félholtan síró kisgyerekeket és vérben tocsogó szobákat nézni, annak bátran ajánlom, hogy menjen el és nézze meg ezt a kiállítást, azonban a kisgyerekét/kistestvérét vagy a gyenge idegzetű barátját ne vigye magával. Október végéig még megtekinthető a kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban, aki meg akarja nézni, minél hamarabb menjen el, nehogy lemaradjon róla!

Mörk Márta (9. évf.)
fotók: Bors Júlia

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az első AKG-s élményünk

Elmenni teljesen idegen emberekkel egy táborba öt napra ­– ijesztően hangzik. Bár sokan érkeztek ismerőssel, ők mégsem együtt töltötték el idejüket, mert inkább új emberekkel barátkoztak. A nyitótáborunk Parádfürdőn zajlott.


Az indulás reggelén a Múlt-Jelen-Jövő (10.) évfolyam szervezői felkészülten vártak minket az iskola aulájában. Már itt észrevehettük, hogy az egész táborban fotósok és videósok fognak minket kísérni. A tábor előtt kapott levélből kiderült, hogy melyik csapatba kerültünk, csak az volt a kérdés, hogy kikkel. Egy évfolyamkidobós után ezt is megtudhattuk.

A csoporttal való ismerkedés után elindultunk Parádfürdőre. Mikor megérkeztünk, elfoglaltuk a szobákat, megebédeltünk, és egy patrónus vezetésével elkezdtünk egy csapatnévhez tartozó zászló megfestését. Este a zászló bemutatására szolgáló műsort adtunk elő. Mivel a tábor témája több Grimm mese volt, a következő nap témájához tartozó mesével is megismerkedhettünk, majd egy kis beszélgetés után elaludtunk.

Másnap egy vetélkedőn vettünk részt, ahol kuponokat nyerhettünk. Ebéd után elkezdődött egy patrónusi beszélgetés. Mivel a tábor egyik fő feladata a patrónusok megismerése volt, hiszen közülük kellett választani a tábor végén, minden csapat beszélgetett kicsit minden patrónussal. Aznap este korábban volt a takarodó, pár órával később ki is derült, hogy miért. A szervezők egy félelmetes éjszakai túrát szerveztek nekünk, ami utolsóként vonulva a sorban még ijesztőbb volt.

A harmadik napon a vízicsata volt számunkra a legnagyobb élmény. Miután a vízilufik elfogytak, a fiúk lábasból öntögették ránk a jéghideg vizet. Bár a szervezők óriási tábortűzzel készültek aznap estére, a viharos idő miatt ez elmaradt. Mivel a tizedikesek leleményesek voltak, egy beltéri helyiségben, gyertyából készült tábortűz mellett ettük meg a pillecukrot.

A tábor negyedik napja a számunkra legviccesebb programmal, a harcipuszival kezdődött. A tábor programjának csúcspontja pedig a patrónusválasztás volt. Mindenki nagyon izgult, hogy kihez kerül, de az esti nagy buli oldotta a feszültséget. A tábor utolsó napjának reggelén kiderült, hogy ki melyik csibébe került, és hogy kikkel. Összegyűltünk az új patrónusunknál és megkezdődött az első csibe. Ebéd után sajnos már indultunk haza, és bár a buszon majdnem elaludtunk, mégis sajnáltuk, hogy haza kell mennünk.

Varga Zsófia, Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: Kutvölgyi Gergely, Mester Sára

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szavak nélküli párbeszéd

Érezted már valaha azt, hogy egy rövid időre sikerül tökéletes összhangba kerülnöd valakivel, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottatok volna? Hogy minden porcikátok érintkezik egymással, s előbb érzitek, mi lesz a következő mozdulata, mint ő maga? Valaha megtapasztaltad azt, hogy két test érintkezése milyen erővel bír?

Még mielőtt félreértenétek, leszögezném, hogy nem a szerelemről s még véletlenül sem a szexualitásról beszélek. Hanem valami egészen másról: a táncról, az érintésről, a bizalomról: a kontakt táncról. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdve elmesélem, hogyan csöppentem bele ebbe a mozgásos extázisba.

A Facebookon találtam szembe magamat egy kontakt jam eseménnyel. Hogy ez pontosan micsoda? Ahogy én értelmeztem, a kontakt táncház egy olyan alkalom, amikor minden résztvevő teljesen szabadon, kötöttségek nélkül táncol azzal, akivel szeretne. A feladat mindössze az: meg kell próbálni kontaktust létrehozni a többiekkel, a tánc, a mozgás, a test eszközeit használva. A felfedezés nagyon izgatottá tett, s egy napnyi töprengés után úgy döntöttem, elmegyek és kipróbálom. Én még sohasem voltam ilyen eseményen, de korábban már hallottam illetve olvastam róla.

Így aztán péntek este elmentem a Jurányi inkubátorházba, hogy kipróbáljam a dolgot. Maga a jam számomra nagyon személyes és intim volt. Két órán keresztül, nagyjából 10-15-en táncoltunk egy kisebb táncteremben, élő zenével kísérve. Úgy éreztem, hogy erre a rövid időre befogadtak engem, annak ellenére, hogy erősen én voltam a legfiatalabb s valószínűleg az egyetlen kezdő.

A program majdnem egészét kitöltötte egy hatalmas, végtelennek tűnő improvizáció, mely során semmilyen instrukció nem hangzott el. Mindenki szabad lehetett, a saját tempójában, dinamikájában táncolhatott. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyből az elején belevetettük volna magunkat a közös táncba. Én az órát úgy éltem meg, mint egy folyamatot, egy utat, mely során egyre jobban felszabadultam, lelazultam és beleengedtem magam a közös táncba. Az elején még csak egy-két érintés, mozdulat erejére találkoztam másokkal. Majd lassan elkezdtem ráérezni, milyen egy olyan duett, mely során egyetlen pillanatra sem szűnik meg az érintkezés a másik testével. Aztán eljött az a pillanat is, amikor sikerült leküzdenem a gátlásaimat, s én magam mentem oda egy egymagában lévő emberhez. Hozzáérintettem a kezemet, lábamat, hátamat a hátának döntöttem. S ezzel el is kezdődött az ismerkedés. Igazodtunk egymáshoz, összehangolódtunk, kísérleteztünk, kitapasztaltuk egymást.

Közben teljesen megszűntem Göde Anna, 16 éves gimnazista tanuló lenni. Sőt, néha emberi mivoltomat sem éreztem. Néhol állat voltam, aki hozzádörgölőzik társához ismerkedésképpen, máskor a szélben hajladozó növény, kinek összeakadtak az ágai a mellette állóval, néha pedig vízcseppé váltam, aki összefolyik a partnerével.

Mindez biztosan furcsán hangzik, ám nehéz szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltam. Olyan volt, mintha visszatértünk volna valami egészen ősihez, rég elfedetthez. Nem csoda, hiszen egy teljesen érintésmentes, elidegenedett világban élünk. Ahol elektronikai eszközökön keresztül kommunikálunk egymással. S amikor valóban találkozunk, csak egy kézfogás, ölelés vagy puszi erejéig tart a testi kontaktus. A buszon, ha véletlenül hozzáérek egy idegenhez, arrébb húzódom, sőt még bocsánatot is kérek tőle. S ezzel nem vagyok egyedül, így éljük mindennapjainkat szinte mindannyian, mintha ez lenne az élet természetes rendje.

Úgy érzem, hogy az emberek kiéheztek az érintésre. Hiszen egy érintés, egy ölelés örömmel tölt el, megnyugtat, ellazít. Ám mindezen túl van még valami, ami miatt a testi kontaktus nélkülözhetetlen. Ez egy eszköz arra, hogy megismerhessünk másokat. Azonban a hétköznapi életben nagyon ritkán használjuk. Példát vehetnénk a szerelmespárokról. Kézen fogva járnak, csókolóznak, ölelkeznek. S nemcsak azért, mert kívánják egymás testét, hanem mert így kommunikálnak. Ha én szó nélkül odamegyek egy barátnőmhöz és hosszan megölelem, akkor azzal mondom el neki, hogy segítségre van szükségem, hogy lehangolt vagyok, hogy hiányzott nekem. S ő egyből megérti azt.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a tánc során több dolgot megtudtam a másikról, mintha a közös időt beszélgetéssel töltöttük volna. Igaz, azt nem tudtam meg, hogy mi a kedvenc színe, hol lakik és van-e kis állata. Viszont beleláthattam a személyiségének egy részébe. Mert miután elengedtük magunkat, a testünk képtelen volt hazudni vagy más képet mutatni arról, kik is vagyunk mi. Minden mozdulat belőlünk, a zsigereinkből jött.

Végre egyenlő félnek, valós partnernek érezhettem magam. Megbíztak bennem, ezért én is hasonlóan tettem. Képes voltam teljesen elengedni a testemet, a másikra bízni magamat. Megéreztem azt, milyen az, ha nincsen irányító, ellentétben a legtöbb páros tánccal. Itt közösen, improvizálva alkottuk meg a mozdulatokat. Mert azáltal, hogy érintkeztünk, hogy a testsúlyunkat a másikra terheltük, a legapróbb mozdulatokat is képes voltam érezni.

Hiszem, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a valós világ is ezekkel a szabályokkal működne. Akkor nem félnék odamenni egy idegenhez, nem lenne egy szörnyű procedúra az ismerkedés, s sokkal inkább képes lennék bízni az engem körülvevő emberekben.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Megjavítottuk a jövőt – a 9ny. évfolyam nyitótábora

Ha jól emlékszem, nagyjából 6. osztály óta vártam arra, hogy legyen már végre gólyatáborom. Manapság sok új ifjúsági könyv szól gimiről, új barátságokról és felejthetetlen táborokól, így hát régóta álmodoztam arról, hogy milyen lesz a 9. előtti egy hét.

Az AKG ötévfolyamos képzésére jelentkezőknek idén a 11. évfolyam csinálta a gólyatábort. A tábor első napján izgatottan pakoltam össze, figyelve arra, hogy most ne hagyjak otthon semmit. A sulihoz érkezve azt láttam, hogy sok gyerek igyekszik az épület felé kisebb-nagyobb utazótáskával. Mielőtt beszálltunk volna a buszba, volt egy rövid ismerkedés a színházteremben. Kisebb csoportokban játszottunk névtanulós játékokat, de előtte még játszottunk egyet mind a negyvenen, hogy a csoportos feladatoknál már valamennyire képben legyünk a nevekkel. Miután megtanultuk a neveket, elindultunk a buszhoz, majd elfoglaltuk helyünket. A táborszervezők fokozták a jókedvet, így mire a busz elindult, mindannyian nagyon mosolyogtunk. Mire kiértünk a városból, már kitöltöttünk minden szükséges papírt, és Dani, a videós már elkezdte az interjúkat. Az út nem volt valami hosszú, de mire odaértünk, már elkezdett kialakulni valamiféle közösség.

A tábor Bánkon volt, egy nagyon barátságos kis táborban. A helyen volt egy nagy betonplacc, ami a tábor központjává vált, valamint volt több füves terület, és olyan helyek, ahol le lehetett ülni és lehetett beszélgetni. Volt egy nagyobb épület is, ahol az étkezések, a megbeszélések valamint az esti programok voltak. A kis faházak, amikben laktunk, kívülről különböző színűre és mintájúra voltak festve. A kerítésen túl, kétoldalról erdő övezte a tábort. Kint egy focipálya volt, ott voltak a reggeli tornák, a sorversenyek és a fiúk is ott játszottak délutánonként.

A tábor ideje alatt meg kellett mentenünk a jövőt, miközben mi elvileg egy ismeretlen bolygón voltunk. Egy híres professzor minden nap elmondta nekünk egy videóüzenetben, hogy aznap milyen jövőbeli problémát kell megoldanunk. A táborszervezők (akik a lakosokat játszották a tábor ideje alatt) nagyon kreatív és izgalmas feladatokat találtak ki minden napra, miközben ügyeltek arra, hogy kellőképpen meg tudjuk ismerni a 3 patrónust (a játékban a professzorokat). Minden délután megszereztünk egy merevlemezt, ha jól csináltuk az aznapi feladatokat. Így a 3. nap végére összeállt a gépezet, ami megjavítja a jövőt. Olyan feladatok voltak, mint például: egy mondat le volt írva sok nyelven, és le kellett írni, hogy szerinted (és persze a csapatod szerint) az adott mondat éppen milyen nyelven van.

Volt gyilkosos játék, meg olyan feladat is, hogy a csapatoknak hajót kellett csinálniuk mindenféle apróságból, amit találtak, hogy aztán mécseseket rátéve este a vízre tudják ereszteni azokat. Az egyik este filmet néztünk, aztán az utolsó estén nagy kvízest volt, ahol 4 csapat versenyezett. Volt színházi est is, ahol mi adtuk elő az aznap begyakorolt kis előadásainkat. A 11.-esek fantasztikus öt napot állítottak össze nekünk, mindannyian örökké boldogan fogunk visszaemlékezni a gólyatáborunkra. És ami számomra a legérdekesebb volt, hogy a sok ismerkedős feladat és a sok együtt töltött idő megtette a hatását, így majdnem egy hét alatt eléggé jól megismertük egymást, és mire hazaértünk, már sok új barátság született. Remélem, egyszer majd a mi évfolyamunknak is sikerül egy ilyen csodálatos tábort megszervezni.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Szendrei Zsófia, Tóth Bertalan

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Se pénz, se haverok – Budapesten egyedül

Ha valaki társasági ember, nyitott, és legalább tíz-tizenöt haverja van, akik ráadásul kétutcányira laknak tőle, akkor – ha éppen unatkozik – nem nehéz programot szerveznie: felhívja őket és elmennek valahova. De mi van akkor, ha az embernek kevés, két-három-négy barátja van, akik a város másik végén laknak vagy a Balatonon napoznak, ő pedig unatkozik, és szeretne programot szervezni? Ráadásul nincs kifejezetten sok pénze, viszont a fővárosban lakik. Erre az esetre gyűjtöttem össze néhány ötletet. Ingyenes (de legalábbis nem drága) programok, látványosságok Budapesten, amelyek (véleményem szerint) legalább annyira élvezhetőek egyedül, mint társaságban.

A 4-es-6-os villamos

Ha Budapest egy ember lenne, akkor a négyeshatos lenne a vér. A vér, ami az ütőéren, a Nagykörúton folyik keresztül, végigszállítva az embereket a város szívén.

A villamos ideális közlekedőeszköz, mert elég gyorsan megy ahhoz, hogy ne kapjunk ideggörcsöt, de elég lassan megy ahhoz, hogy közben meg tudjuk bámulni a várost. A Margitsziget, a Nyugati pályaudvar, a Vígszínház, az Oktogon, a Madách Színház, a Kilián laktanya – ezeket mind-mind meg lehet tekintetni a 4-es-6-osból, és közben még csak ki se kell szállnunk a járműből. Ha pedig a nevezetes épületeket már megnéztük, elkezdhetünk kisebb, hétköznapibb dolgokra is odafigyelni: például a házakra.

Tuti tipp: nézz fel! Ez igazából Pest egész belvárosára érvényes. Igen, az utca mocskos, ezt könnyű észrevenni. Könnyű észrevenni a részeg hajléktalanokat, a káromkodó fiatalokat, a felborogatott kukákat: de ha az ember felemeli a fejét, és a házak homlokzatát figyeli, akkor mindjárt sokkal szebb dolgokat is láthat. A pesti bérházak utcai homlokzata ugyanis általában szépen ki van dolgozva, ezért jó rájuk nézni. Persze az omladozó vakolat el tudja rontani az összképet, de alapvetően akkor is olyan sok szép, díszes, szobrokkal, stukkókkal, erkélyekkel díszített homlokzattal lehet találkozni Pesten, hogy az ember nem is gondolná!

Költségvetés: 450 forint egy irányba, vagy felhasználjuk a bérletünket, ha van, vagy megkockáztatjuk a zarándoklatot az Akácfa utcába.

Duna-part

A Duna Budapest egyik legszebb és legfontosabb része. Rajta találhatóak a hidak, amik természetesen magukban is nagyon szépek, az én kedvencem a Lánchíd és a Szabadság híd. Akár a pesti, akár a budai oldalon sétálunk, a látvány garantáltan lenyűgöző. Természetesen itt is sok nevezetességet lehet megtekinteni, mint például a Várat vagy a Parlamentet. De maga a folyó is szép, igaz, egész Budapest mocskát magában hordozza, de hát ez van.

Tuti tipp: menj át egy hídon! Amennyiben nem vagy tériszonyos, és nem pánikolsz be kétpercenként, arra gondolva, hogy a híd egyik pillérében bizonyára egy második világháborús bomba van eldugva, ami épp most készül felrobbanni, úgy jó ötlet lehet gyalog átsétálni valamelyik Duna-hídon. Igaz, a forgalom elég zajos, de a hídról remekül meg lehet figyelni a folyón elhaladó hajókat, és ha valahonnan, a folyó közepéről aztán tökéletes kilátás nyílik mindkét oldalra.

Költségvetés: 0 forint, kivéve, ha a parton lévő épületektől, hegyektől messzebbre is el akarunk látni, és felmászunk valamelyik híd tartószerkezetére vagy egy lámpaoszlopra. Az ugyanis az életünkbe is kerülhet, de ha mégse, akkor is minimum letartóztatnak és címeres ökörnek bélyegeznek (mellesleg jogosan), úgyhogy ezt senkinek nem javasolnám.

Széchenyi-kilátó

A gyermekvasútról már mindenki hallott, csakúgy, mint a fogaskerekűről. De a Széchenyi-kilátó pont a budai hegyek egy kevésbé ismert látványossága. A Széchenyi emlékmű csak egy mellszobor, azonban a mögötte lévő kilátó eredetileg kút volt a Városligetben, aztán a Hősök tere építésekor, az 1890-es években lebontották és áttelepítették a Széchenyi-hegyre.

Az egész csak néhány perces séta a Fogaskerekű végállomásától vagy az Úttörővasút Széchenyi-hegy állomásától. Meglehetősen elhagyatott, csendes környéken fekszik, de pont ez adja meg a varázsát. Amikor például én ott voltam, épp senki más nem tartózkodott a kilátó környékén, úgyhogy tök egyedül tudtam élvezni a kilátást. Funkciójának megfelelően természetesen a kilátás is gyönyörű, csak a hegyoldalban álló fák takarják el egy kicsit a várost. De Pestet azért elég jól ki lehet venni.

Tuti tipp: keresd meg az Országházat! Vagy bármi más budapesti épületet, amiről pontosan tudod, hogyan néz ki. Mivel a kilátó elég magasan van, ezért meglehetősen aprónak tűnik a város, ezért is nehéz megtalálni az épületeket, plusz ugye a fák is akadályozzák a dolgot, de alapos odafigyeléssel sikerülhet.

Nekem a távoli városképben az Országház tűnt fel elsőnek, mivel az ugye nagy és jellegzetes a formája, de egy kis keresgéléssel még sok dolgot ki lehet venni, például kelet felé nézve a Gellért-hegyet vagy a Dunát.

Költségvetés: 0 forint.

Bámészkodás a Várból

A Várnegyed Budapest egyik legnevezetesebb pontja, és nem véletlenül. Egyrészt ugye itt van a Vár, a kastély, ami a középkortól egészen a török kiűzéséig nagy szerepet játszott Magyarország történelmében, hiszen itt volt a királyok székhelye. Másrészt pedig innen a leggyönyörűbb a kilátás az egész városban. Szinte az összes többi kilátópontnak megvan az a hátránya, hogy legtöbbjükből csak az egyik városrészt lehet jól látni, a másikat nem annyira. Nos, a Várban ez egyáltalán nincs így. Elég egyszer körülnézni, és az ember máris megérti, hogy ezt a várat miért oda építették, ahova. Az utca egyik oldaláról Buda tárul a szemünk elé, a Vérmező, az Alkotás út, a Körszálló, a második kerület, Óbuda, a másik oldalról pedig Pest, a Parlament, a Duna, a hidak...

Tuti tipp: keresd meg a saját házad! Vagy legalább az utcát vagy a környéket, ahol laksz. Elsőre nehéz feladatnak tűnik, de a Várból tényleg annyi minden látszik, hogy nem is gondolná az ember. Persze, ha Kiskunfélegyházán laksz, akkor nincs sok esély rá, hogy megleled a házad, de ha még a budapesti határokon belül élsz, akkor jó eséllyel be tudod lőni, hogy hol lehet az otthonod. Ha ez mégsem sikerül, akkor egy olyan helyet is megkereshetsz, ahol gyakran jársz. Ilyet biztos nem lesz nehéz találni, de ha mégsem sikerül, akkor érdekességképpen azt is csinálhatod, hogy a Várnegyed egy zsúfoltabb területére mész, és összeszámlálod, hány magyar szót hallasz magad körül. Valószínűleg nem sokat.

Költségvetés: 0 forint.

Parkok és szigetek

Budapestnek, nagyváros lévén, megvan az a hátránya, hogy meglehetősen kevés a fa, és annál több a beton. Persze egy városi táj is lehet szép, sőt, jómagam nagyobb kedvelője vagyok a városnézésnek, mint a természetben bogarak és fűcsomók közötti, meleg kaja, folyóvíz és nyilvános vécé nélküli túrázgatásnak, de hát különbözőek vagyunk. Azonban a betondzsungelt is meg lehet unni, és nem mindenkinek nyílik erdő a hátsó kertjéből. Szerencsére Budapesten is vannak zöld területek, parkok és szigetek (ez is egy nagy előny, amit a folyó ad nekünk), úgymint a Margitsziget, a Hajógyári-sziget, a Millenáris park, a Szent István park, az Olimpia park és még sorolhatnám. Ezek mind szép és rendezett helyek, lenyírt pázsittal, sok fával és játszóterekkel, teljesen családbarát környezet mindegyik.

Szent István park

Tuti tipp: nyáron kerüld a szigeteket! Főleg, ha fesztivál vagy vizesvébé van rajtuk. Azt talán mondani sem kell, hogy a Sziget fesztivál idején a nem fesztiválozó egyedeknek jobb messzire elkerülni a Hajógyári-szigetet a hatalmas zaj, a nagy tömeg és a szemét miatt. De idén nyáron a Margitsziget sem volt a legideálisabb kirándulóhely – én már csak tudom, mert elmentem egyszer. Az egy dolog, hogy sok volt az ember, de azonkívül a rendőrök és a katonák is csak úgy hemzsegtek, sőt, még egy TEK harckocsival is találkoztam, ami úgy álldogált a bérelhető bringóhintók szomszédságában, mintha csak ő is egy lenne közülük.

Szerencsére ez csak a Margit híd közelében volt így, a sziget belseje felé haladva elnéptelenedett az út, a kolostor romjai között pedig szinte egyedül voltam. És hát persze vizesvébé sincs minden hétvégén, úgyhogy reméljük, a Margitsziget továbbra is élhető és kirándulható, tömeg- és tankmentes hely marad.

Költségvetés: 0 forint.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

a fényképek forrása: Google Street View, Google Map fényképek, konkrétan:
Timothy de Ruyter (3), Vincze Attila (4), Beck Tivadar (5), Christos Tsekas (6)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jobban strandoltam, mint te!

Kisgyerekként a strandolás számomra egyet jelentett az órák hosszat tartó úszással, vízen való lebegéssel, matracról ugrálással, labdázással. Nem is törődtem a körülöttem nyüzsgő tömeggel, és azzal sem, hogy ki mit csinál a strandon. Idén nyáron viszont azon kaptam magam, hogy nézelődöm és bámészkodom, figyelem az embereket.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy a strand tulajdonképpen a tetoválószalonok modelljeinek bemutatására kijelölt hely. Különböző művészeti alkotások felvonulását láttam. Az absztrakt képek mellett megjelentek a természetből vett növényi és állati motívumok, de nagyon menőnek számítanak a különböző feliratok akár magyar, akár idegen nyelven. Személyes kedvencemet, a tengerből kiugráló delfincsoportot annak a férfinek a mellkasán láttam meg, aki ötéves korú kislányát vezette kézen fogva. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy nagy valószínűséggel a kislány egy korai alkotását csodálhatjuk meg. Művészettörténet órán így írnám le: egyszerű vonalvezetés, élénk színek, igazi naiv munka. Vannak még apukák, akik nem hagyják, hogy gyermekük első komoly műve az enyészeté legyen.

Azt is megfigyeltem, hogy kütyüfüggők a strandon is szép számban akadnak. Tőlem jobbra és balra is egy kétgyermekes család (gyerekek átlagéletkora hat év) minden tagja lelkesen nyomkodta a mobilok és tabletek billentyűzetét, játszotta a népszerű játékokat. Kommunikációjuk néhány tőmondat volt csupán: „Éhes vagy? Vizes a nadrágod? Gyere az árnyékba! Menjünk a mosdóba? Hol a limonádé?” A két család között fekve és Agatha Christie egyik regényét olvasva úgy éreztem magam, mintha a múlt századból pottyantam volna a digitális kor bajnokai közé. Rájöttem, hogy könyvvel a kezemben egyáltalán nem vagyok trendi a strandon. Persze ez engem egyáltalán nem zavart, hiszen egész tanévben trendinek érezhetem magam, mert a laptop és a telefon tanóráim kellékei. Szóval, kifejezetten élveztem maradiságomat.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy sokaknak a strandolás a soha véget nem érő kulináris élvezetet jelenti. Mit nekik a napfény és a víz! Ezek csak kellékek. A lényeg: a kaja. Büfébe be, büféből ki. Lángos- és palacsintahegyek, fagyi, jégkrém, nyalóka, chips. A büféstrandolók legtöbbjén persze látszik, hogy otthon is hódol a szenvedélyének. A kajaimádatnak ugyanis van egy szemmel is észrevehető negatív mellékhatása, ami a strandon nehezen rejtegethető.

Persze gyakran szembejönnek velünk az ellenpéldák is, az edzőtermek kuncsaftjai (főleg férfiak). Dagadó bicepszek, kigyúrt vállak, kockás hasizom. Érdekes megfigyelést tettem e téren. Észrevettem, hogy néhányan közülük nem fordítanak kellő figyelmet alsó végtagjuk kimunkálására, ezért fordulhat elő, hogy a kidolgozott felsőtest ropilábakon jár. Természetesen azért így is bezsebelik férfitársaik irigykedő és a hölgyek elismerő pillantásait. Ez szemmel láthatóan elégedettséggel tölti el őket, és egy állandó mosolyt csal az arcukra, miközben lebarnulva, szörfdeszkával a hónuk alatt vonulnak a strandon. A külsejükre igényes hölgyek inkább a sminkjükkel akarnak hódítani. Alapozóval, szempillaspirállal, rikító színű rúzzsal fekszenek a napon a kívánt barnaság elérése érdekében. Percenként kapják elő a kis tükröt táskájukból, hogy korrigálják a napfény és az izzadság okozta hibákat.

Aztán vannak még az unatkozók, a lődörgők. Nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Karba tett kézzel álldogálnak, kicsit járkálnak, nézegetik az órájukat, eszegetnek valamit, a vízben úgy csinálnak, mintha úsznának vagy lubickolnának, de valójában nem élvezik a strandolást.

Valószínűleg csak azért választották ezt a programot, mert a meteorológus azt mondta, hogy strandidő várható. Közéjük tartozott az a kisfiú is, aki apukájának így panaszkodott: „Apu! Unatkozom.” Apa válaszolt: „Jaj, fiam! Találd már föl magad! Egész héten könyörögtél, hogy hozzalak el a strandra. Találd már föl magad! Hívd fel anyádat, például!”

Kedvenceim azok a lelkes nagypapák és nagymamák, akik ételhordóval, labdával, matraccal, kártyával, jó kedvvel felszerelkezve érkeztek. Velük tuti nem lehet unatkozni. Lesik unokáik kívánságait, mindenben benne vannak. Még az sem szegi kedvüket, ha a kedvenc unoka nyegle kamasz lévén kevésbé lelkes, és csak foghegyről válaszolgat. Ők akkor is úgy érzik, hogy rengeteg szeretet árad feléjük, és ők is csak szeretetet sugároznak.

Mindent egybevéve jókat strandoltam, és közben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a nyáron. Ezért is háborított fel, amikor egy forró, tihanyi strandolós nap után estefelé beültünk az autónkba, bekapcsoltuk a rádiót, és egy énekes azt üvöltötte, hogy „nem strandolsz jobban, mint én”. Értetlenül hallgattam. Mi ez a rosszindulatú feltételezés? Mi ez a kérkedés? Utoljára az óvodában mondtunk ilyen mondatokat, csak odatettük a mondat elé, hogy „Be be!” Honnan tudja, hogy én hogy strandolok? A számot végighallgatva eldöntöttem, hogy átnyergelek dalszövegek írására. Elég egy semmitmondó mondat, és egész nyáron minden adó az én számomat játssza.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Egy mesebeli történet

Már réges-rég kinéztem magamnak Reese Witherspoon új filmjét, a Home Again (magyar fordításban Újra otthon) című romantikus vígjátékot. Így, amikor anyukám elújságolta, hogy a premier előtti vetítésre egy barátnője nekünk adta két jegyét, örültem, mint majom a farkának.

Csak keddig kellett várnunk, ugyanis akkor volt a mozi, este hétórás kezdéssel a Lurdy házban. Az előzetesből már kiderül, hogy a történetben szerepel Alice, a férjétől külön élő kétgyermekes anyuka, aki a negyvenedik születésnapján kirúg a hámból és elmegy bulizni. Itt találkozik három fiatal fiúval, akik végül nála alszanak. A film legelején megismerjük Alice szüleit, és így jön össze majd a kettős összeköttetés, mivel az apukája egy híres filmrendező, a srácok pedig éppen a filmszakmába próbálnak bekerülni egy rövidfilmjükkel, és nyilván nagy rajongói a papának… Aztán megjön a nagyi, vagyis a filmrendező apuka volt neje (Alice mamája), összebarátkozik a fiúkkal, és meggyőzi a lányát, hadd maradhasson a három srác a vendégházban. Bocs, ha nálunk is lenne vendégház, én is tuti belementem volna.

Persze a történet, mint már említettem, romantikus is. A három fiú közül az egyikkel, Harryvel még az első estén csókolózik főhősünk, aztán nem történik semmi, mert a fiú rosszul lesz… Később, hogy elkerüljék a kínos helyzeteket, megbeszélik, hogy csak barátok maradnak. Na, kettőt lehet tippelni, sikerül el. Nyilván nem, hiszen a fiú amúgy is olyan jóképű, hogy maximum egy frigid tudna neki ellenállni. És még okos is, meg kedves, illedelmes, blabla, minden jó tulajdonsággal rendelkezik. Puff, itt a ráadás, még szerelni is tud!

Na de ne aggódjunk, a másik két fiú se piskóta. Alice eleinte fél, mit fog szólni két kislánya a három idegenhez, de minden probléma nélkül összebarátkoznak egymással, másnap már együtt főzik a vacsorát és rendeznek vetítést a kertben.

Szóval minden úgy néz ki, hogy működik, az élet szép, Harry megjavítja a konyhaszekrényt… Majd visszatér Alice férje, akivel még nem váltak el. És nyilván nem a válási papírokat hozza New Yorkból, hanem rájön, mennyire hiányzik neki a családja.

Tulajdonképpen a fent említett esemény már az utolsó harmadban lesz, nem ez a bonyodalom. Nem is tudom, mi az. Lehet, hogy nincs is. Mert ennek a filmnek igazából nem is kell nagy bonyodalom, megoldás, nem erre megy ki a dolog. Ez a film kedvesen és kicsit elvarázsoltan, hálivúdian mutatja be, milyen egy LA-be költöző szingli anyának lenni, negyvenes nőként egy húszas pasival kavarni, megpróbálni egy haldokló kapcsolatból kilábalni vagy éppen feléleszteni. És persze a fiúkat is végigkövetjük. Milyen nagy álmokat dédelgetni, eredetinek és önazonosnak maradni a filmdarálóban, hárman egy bizniszben lenni.

A szereplők mind kedvesek, alapjában véve jóindulatúak és szimpatikusak. Mint már mondtam, de még egyszer el kell hogy ismételjem, a három fiú kábé tökéletes. És még jó barátok is, tehát velük különösebb problémára nem lehet számítani. Talán úgy mondanám, ők a hét törpe a Hófehérkéből – egy kis csavarral, mert ugye az egyiknek viszonya van Hófehérkével. Reese Witherspoon jól játssza a nem tökéletes alakú, de jól öltözött és fiatalos, energikus anyukát. A kislányok is szépek és aranyosak, bár a jeleneteikben van valami természetellenes erőltetettség. A ruhák nekem nagyon tetszettek, akárcsak a helyszínek, a berendezés. Minden szép volt, mégis hétköznapi. A fiúk mind jól öltözöttek voltak, ami azért furcsa egy kicsit, ha arra nincs pénzük, hogy a lakbért fizessék... de mindegy, engem végül is nem zavart. Meg valamiért úgy gondolom, egy fiatal művész fiú alapjáraton nem ingben és elegáns kék naciban csapatja a hétköznapokat, de hát a Harryt alakító színész fejéhez ez illett.

A film tehát nem akciódús, nagy fordulatokra se számítsunk. Viszont nagyon jól sikerült, jól felépített romantikus komédia. Tényleg humoros, úgy, hogy nem kell sem a nemiséget sem az ürüléket elsütnie poénként. Romantikus, de nem túl nyálas vagy elszállt. Nem untat, mégis vannak benne olyan részek, amikor csak az ideális mindennapokat festi le, olyan jelenet vagy történés nélkül, ami előrevinné a történetet. A befejezés se csöpögős, sőt, nem is egyértelmű. A film lényege pedig nem a történet (ami azért – lássuk be – nem egy nagy durranás), hanem inkább az, ahogy ki van találva, az apró-cseprő dolgok, a kis kedvességek, amiket egy minőségibb vígjátéktól el is vár az ember.

És bár titkon remélhetjük, hogy Alice Harryvel jön össze, a film során nem tudjuk biztosan kikövetkeztetni, mert megadja nekünk azt a valóságot, amivel a mindennapokban is szembesülhetünk.

Ez az a film, amit én inkább nőknek ajánlok, mert a férfiak lehet, hogy frusztráltak lennének a szuper jó fej srácoktól. Amúgy meg boldogan kijelenthetem, hogy ebben a filmben nem csalódtam. Jól esett ott ülni, belefeledkezni a történetbe, engedni, hogy reménykedjünk és izguljunk a szereplők sorsa miatt, majd nyugodtan távozzunk, hogy akkor velük minden rendben van.

 

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Újra otthon (Home Again, 2017, 97')
Rendezte: Hallie Meyers-Shyer
Szereplők: Reese Witherspoon, Pico Alexander, Nat Wolff, Jon Rudnitsky

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az emberiség megérett a pusztulásra

Az emberiség megérett a pusztulásra. Olyan közhely ez, amit naponta hallunk, olvasunk, mondunk és folyamatosan hangoztatunk, anélkül, hogy ténylegesen komolyan gondolnánk, mert hát nyilvánvalóan nem akarunk meghalni, hiszen mi is emberek vagyunk, az emberiség kipusztulása pedig ezáltal a mi halálunkat is jelentené.

Először talán vizsgáljuk meg, hogy mégis mi késztethet minket az ilyesmi kijelentésekre, hogy határozottan és kategorikusan kijelentsük, hogy a fajunk megérdemli a kihalást? Nos, ilyen okokból van bőven, nézzük a leggyakoribbakat:

Első ok: az emberi önpusztítás és felelőtlenség. Ez alatt legfőképpen a globális felmelegedést értjük, amit, ugye, az emberek okoznak, ezzel konkrétan a saját halálukat és pusztulásukat biztosítva. Persze ebből is remekül kiviláglik az, hogy voltaképpen semmi szükség arra, hogy mi itt okoskodjunk, mert az emberek amúgy is ki fognak halni ennek a borzasztó melegedésnek köszönhetően.

Mégis, azért elég kétségbeejtő (és valahol vicces) belegondolni abba, hogy az emberek nagy jólétük és kényelmük megteremtésével konkrétan saját magukat nyírják ki. Annyira mohók, kapzsik és követelődzők, hogy ezáltal konkrétan maguknak és a bolygójuknak ártanak. Ez pedig borzalmas, és, mint azt már említettem, vicces is lehetne, ha éppen nem lennénk benne mi is nyakig. Ugyanis a globális felmelegedés bizony minden egyes embert érint a Földön, és ha nem teszünk ellene nagyon gyorsan, úgy meghalunk, hogy csak na.

Második ok: az emberi primitívség. Bár reménykedünk abban, hogy a jövő generációi majd megoldanak minden problémát, de elnézve a mostani generációt, a következő sem lesz sokkal komolyabb vagy értelmesebb. Mert nézzünk csak körül: a világ legnagyobb teljesítményű kütyüjei állnak a rendelkezésünkre nap mint nap, hogy például fontos üzeneteket közvetítsünk rajtuk, térképként használjuk őket vagy olyan alkalmazásokat töltsünk le rájuk, amik segítenek mondjuk a fogyásban vagy a relaxálni.

Ehelyett időnk nagy részében arra használjuk a telefonjainkat, hogy nézzük, amint egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze nem kötelező ezen nevetni, és szerencsére léteznek olyan emberek, akik élesen elhatárolódnak az ilyentől, megmondják, hogy őnekik bizony nem tetszik ez a marhaság, mert nincs semmi értelme, és inkább valami olyan dolgot kéne csinálni, aminek valami értelme, célja és haszna is van. Ezek az emberek, miután jól megmondták az igazat, és mindenkit elgondolkodtattak az emberek primitívségéről és egyes dolgok értelmetlenségéről, elégedetten, értelmességük teljes tudatában megfordulnak, hazamennek, aztán otthon leülnek, és megnéznek egy vicces videót, amiben egy sárga ruhába öltözött távol-keleti csávó azt nyögdécseli, hogy „toll, ananász, alma, toll.” Persze csak azért, hogy megnézzék, még véletlenül sem nevetik el magukat! Vagy de...

Harmadik ok: az emberi gonoszság. Háborúk, mészárlások, gyilkosságok, lopások, csalások, sikkasztások. Nem is kell több példát mondanom, gondolom, mindenkinek beugrott már legalább egy szalagcím, hogy épp kit öltek meg vagy milyen támadásban hány embert robbantottak fel. Az biztos, hogy még egy ilyen faj, amelyik a saját tagjai közül ennyit irtott ki, nincs a világon. És fura, hogy félünk például a cápáktól, mert azok veszélyesek és húsevők, miközben valójában az emberektől – a saját fajtársainktól – sokkal jobban kellene félnünk. Végül is nagyobb az esélye, hogy egy idióta agyonlő a családoddal együtt, mint annak, hogy megtámad egy cápa. Bár mondjuk újabban még annak is nagyobb az esélye, hogy szelfizés közben halsz meg… De erről majd később. Az viszont tényleg elképesztő, hogy egyes emberek mikre képesek társaikkal szemben, csak azért, mert például nem tetszik a pofájuk vagy mert egy másik vallás követői. A különbözőféle vallásokkal indokolt és fémjelzett gyilkosságok, mészárlások, háborúk és egyéb gonoszságok is aggasztó mértéket öltöttek. Egyes helyeken az iszlám vallás jegyében gyilkolnak, lőnek és robbantgatnak, más helyeken a keresztény vallás jegyében kényszerítik a megerőszakolt nőket gyermekük megszülésére, szóval minden vallásnak megvan a maga hülyesége.

Naponta több száz embert robbantanak fel pl. Szíriában, és még aki túl is éli az otthona teljes elpusztítását, és megpróbál elmenekülni, arra se vár túlságosan fényes jövő. Legfeljebb egy menekülttáborba kerül több ezer másik, ismeretlen emberrel együtt, és ha megpróbál megszökni onnan (ami az ilyen helyeken uralkodó spártai körülmények mellett érthető is), akkor egy nagy adag szögesdróttal, meg hatalmas „A nép kilencvennyolc százaléka azt gondolja, hogy te menj a francba és dögölj meg a saját hazádban!” feliratokkal találja szembe magát.

Negyedik ok: az emberi tolerancia… hiánya. Igen, már harmincezer éve rontjuk itt a levegőt, és még mindig nem tanultuk meg szeretni egymást. Most a háborúnál kicsit kevésbé durva dolgokra gondolok: például arra, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akik szerint az, hogy valakinek milyen színű a bőre, az számít valamit, és ezért mondjuk nem vesznek fel fekete alkalmazottat a cégükhöz. Vagy roma származásút. A romák példája talán a magyaroknak közelebbinek, ismerősebbnek tűnik. Esetleg az is megtörténhet, hogy nem vesznek fel olyan női alkalmazottat, akinek gyereke van vagy csak szeretne. Vagy nem vesznek fel homoszexuális alkalmazottat... stb.

Jobban belegondolva, természetesen, ha ma Magyarországon kiszivárog egy ilyen eset, faji, nemi diszkrimináció, vagy valami hasonló, abból nagy felháborodás lesz. A híroldalak tudósítanak róla, akár az is megtörténhet, hogy az adott céget bojkottálni kezdik. Szóval lesz ennek valami következménye. Ma. De például negyven évvel ezelőtt biztosan nem lett volna. Voltaképpen ez az egész „nem csak a fehér, heteroszexuális férfiaké a világ” szemlélet alig van százéves. Ötven-hatvan évvel ezelőtt (a Z generáció szülei akkor voltak kisgyerekek) Amerikában a feketéknek külön iskolába kellett járniuk, dédanyáink idejében pedig az okos lányokra úgy néztek, mint a véres rongyra. Főleg, ha még azt is ki merték esetleg ejteni a szájukon, hogy „amúgy lehetne a nőknek is szavazójoga”. Sőt, egyes európai országokban még a hetvenes években sem szavazhattak a nők. És vannak olyan országok, ahol még ma sem szavazhatnak. Ami azért eléggé gáz. Sőt, olyan országok is vannak, ahol a homoszexuálisokat kivégzik. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy még nagyon is van hová fejlődnünk, és nagyon sokat kell előrehaladnunk addig a pontig, hogy a hétmilliárd ember közül egy se kapjon agyérgörcsöt, ha meglát egy nőt burka nélkül az utcán, amint egy másik, szintén burka nélküli fekete nővel csókolózik.

Ötödik ok: az emberi műveletlenség. Az a fajta műveletlenség, amikor valaki a legalapvetőbb dolgokat nem tudja, olyan dolgokat, amiket mindenki tud… Vagy legalábbis tudnia kéne. Olyan dolgokat, amiket minden egyes gyereknek a fejébe vernek az általános iskolában. Úgyhogy persze ez a műveletlenség megérthető mondjuk egy afrikai kecskepásztor gyermeke esetében, aki soha életében nem járt iskolába, egész nap a kecskékre vigyázott hatéves kora óta, de nem érthető meg mondjuk egy középosztálybeli magyar ember esetében, aki gimnáziumba is meg általánosba is járt, mégsem tudja, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva. És most valószínűleg mindenki elneveti magát, és azt gondolja, hogy ilyen emberek biztos nem is léteznek. Pedig nagyon is léteznek, és az esetek többségében teljesen normális, átlagos emberek, akikről nem is gondolnád, hogy ilyen buták. Ezért is ér mindenkit nagy meglepetésként, ha egy amúgy normálisnak látszó emberről kiderül, hogy nem tudja, ki fedezte fel Amerikát, vagy éppen egy mondatot sem tud leírni helyesen a saját anyanyelvén. Ami azért tényleg elég gáz, lévén, hogy egy magyar embernek körülbelül első osztályos kora óta folyamatosan próbálják a fejébe verni a tanárai a magyar szavak helyes írásmódját, ragozását és használatát, és aki ezeket nem tudja megjegyezni, az ezzel saját magát minősíti.

Hatodik ok: az emberi lustaság. A modern fogyasztói társadalmakban, ahol gyakorlatilag már minden igényünket ki tudjuk elégíteni, és a kisujjunkat is alig kell felemelni, ez egyre nagyobb probléma. Az emberek hozzászoktak, hogy szinte mindent meg lehet oldani nagyon kevés erőfeszítéssel, és ezért még a fontos dolgok érdekében sem hajlandóak felkelni a fotelból. Hiszen nézzük csak meg az alapvető életszükségleteinket és életfunkcióinkat: a vécé és a fürdőszoba ott van két lépésre, nem kell többé a kúthoz járkálni meg az udvar végébe rohangálni, fény elérhető egy kapcsolással, kaját és piát tudunk rendelni a neten, nem kell a földet túrni meg raktározni, ha nem akarunk éhen halni, sőt, még házhoz is szállítják, csak a lakásunk ajtajáig kell elvánszorognunk érte.

Ez a kényelmesség azt eredményezi, hogy az emberek például nem hajlandóak egy fontos projektben részt venni a munkahelyükön. Mert amúgy is megcsinálja majd más, nem? Vagy nem mennek el az orvoshoz, még akkor sem, ha súlyos betegségük van. Majd úgyis meggyógyulnak… De még olyan, apróságnak tűnő, ám valójában borzalmasan idegesítő dolgokat is lusták megcsinálni, mint például az ékezetes betűk kiírása vagy teljes szavak kimondása. Vagy a nagybetűk kiírása. Igen, ezek tényleg apróságoknak tűnnek, de én például ki tudnék rohanni a világból, amikor azt olvasom, hogy „oruletesen jo volt az unnepseg, tok jol szorakoztunk” vagy amikor ÉLŐ BESZÉDBEN azt hallom, hogy „Am én Klári vok, és sztem tök kiri lesz ez a progi”. Persze ezeknek a személyeknek biztosan égető szükségük volt arra a kb. három másodpercre, amelyet ezekkel a rövidítésekkel megspóroltak, de én például nagyon vakmerő ember vagyok, és igenis hajlandó vagyok plusz három másodpercet szánni, hogy rendesen leírjam, elmondjam. Vagy esetleg a „tök király” helyett azt mondjam, hogy jó vagy remek vagy… Na jó, hagyjuk ezt, nem vagyok nyolcvanéves.

Hetedik ok: a mai fiatalok. Ez megint csak egy közhely, amit körülbelül nyolcvanezerszer hallottunk már különböző emberek szájából, de ők komolyan is gondolták. A mai fiatalok ugyanis, mint azt nagymamáinktól tudjuk, teljesen pusztulásba viszik az emberiséget. A fiúk ecsethajú pávák, akik nem tudják eldönteni, hogy most akkor melyik nemhez tartozzanak, és harmincöt kiló a súlyuk. A lányok pedig már tizenkét évesen agyonsminkelve, forrónadrágban, köldökig érő dekoltázsban flangálnak az utcán, és még az is megtörténhet, hogy életük során egynél több fiúra néznek rá. Kész erkölcsi fertő! Aztán persze a mai fiatalok ebben a brutálisan felgyorsult világban, az internet világában nagyon korán kezdenek mindent, és tizennégy évesen már gyerekük van, isznak, cigiznek és drogoznak. Ezen rossz szokásaikat pedig később is folytatják, és egyetemista éveik alatt is kis lakásokban csöveznek öten-hatan, fiúk-lányok együtt, idétlen ruhákban járnak és folyamatosan partikat szerveznek, amelyeken hangosan bömböltetik a zenét, isznak és füveznek, meg tablettás drogokat szednek. Hát nem borzalmas? A fejlett országokban szinte az egész világon ez megy minden fiatallal, Magyarországon ugyanúgy, mint mondjuk Angliában, Spanyolországban vagy az Egyesült Államokban. Nem így volt ám ez ötven éve! Amikor nagymamáink, nagypapáink fiatalok voltak, akkor nem voltak ám ilyen borzalmasak a fiatalok! Különösen a hatvanas években nem, hiszen pont ez az évtized az, amelyik híres arról, hogy pont akkor nem voltak olyan fiatalok, akik füveztek és LSD-ztek, kis lakásokban, nem egyszer az utcán csöveztek, idétlen ruhákban jártak, fiatalon gyereket szültek és hangosan zenéltek. Jó, lehet, hogy Magyarországon tényleg nem voltak, de az Egyesült Államokban például egész biztosan nem. Ugye?

A hét meseszám, úgyhogy ezzel be is fejezhetném a gyűjteményt, de van még egy dolog, ami feltétlenül meg kell említenem.

Nyolcadik ok: az emberek, akik azt mondják, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Igen, hajszálpontosan, ezek az emberek azok a beképzelt, képmutató barmok, akik azt hiszik, hogy ők különbek mindenki másnál. Akik hezitálás nélkül ítélkeznek egy helyzetben, akár anélkül, hogy ismernék a sztori minden részletét, vagy tudnának mindent az adott dologról. Az emberek, akik ugyan látják és értik a világban történő rossz dolgokat, és talán képesek reálisan megítélni, hogy mik lehetnek az esetleges következmények, azonban a végén csak bedobnak egy laza világvége-jóslatot, ahelyett, hogy felemelnék azt a lottyadt seggüket és tennének valamit az emberiség jövőjéért, azért, hogy a pusztulás minél később következzen be. A fotelben ülve, magukat nagyon okosnak képzelve osztják ki a többi embert, mert hát másokat okolni az emberiség feltételezett pusztulásáért mindig könnyebb, mint körbenézni a saját portánkon, és megvizsgálni, vajon mi éppen mivel segítjük elő azt a bizonyos pusztulást. Ezek az emberek többnyire végtelenül pesszimisták, és mindig mindennek a rossz oldalát nézik. Például az emberi létnek. Észreveszik az összes borzalmas dolgot, amelyeket feljebb felsoroltam, észreveszik az emberiség borzalmas hülyeségét és alávalóságát, de a jó emberi dolgokat nem veszik észre.

Nem veszik észre a kereket, a tömegközlekedést, az életmentő gyógyszereket, a telekommunikációt, a számítógépet: a zseniális találmányokat, amiket ugyanúgy emberek alkottak, mint a szelfibotot meg a PPAP-t. Nem veszik észre a remek kulturális értékeket sem: könyveket, filmeket, zenéket, amelyek adott esetben évszázadok óta szórakoztatják emberek millióit. Nem veszik észre a hétköznapi embereket; azt, hogy valójában a fajunk nagyon nagy része rendes, becsületes ember, aki sohasem vetemedne olyan gonoszságokra, mint például gyerekek lefejezése vagy tömeges népirtás. És igen, valóban, vannak ilyen emberek, és nem is kevesen, akik igenis gonoszak és rosszak. De a többség nem ilyen. És ha csak a rossz és gonosz embereket hajlandóak észrevenni, akkor egy idő után minden bizalmukat elvesztik az emberek iránt. Mármint a többi ember iránt. Mert persze, mint tudjuk, ők maguk aztán nem olyanok... Ők nem olyanok, mint a többi ember, ők okosabbak, jobbak, értelmesebbek, felsőbbrendűek! Őnekik aztán eszük ágában sincs szennyezni a környezetet, egy retardált távol-keleti csávó hülyéskedésén röhögni, háborúzni és mészárolni, előítéletekkel rendelkezni, műveletlennek lenni, lustálkodni vagy mai fiatalnak lenni.

Szóval, mint ezt a fentiekben is láthattuk, abszolút módon több nézőpontból is meg lehet vizsgálni ezt a dolgot. Jómagam, őszintén bevallom, az utóbbi időben meglehetősen szélsőségesen váltogattam a két nézőpont között; az egyik pillanatban még komor arccal jelentettem ki, hogy az emberiség, az bizony ki fog pusztulni a saját hülyesége miatt, mégpedig jó egy évszázadon belül, a másik pillanatban pedig ámultam és bámultam ennek a csodálatos fajnak a remek alkotásain, meg azon, hogy már milyen régen is milyen okos emberek léteztek. És természetesen azon, hogy ma is milyen sok okos, értelmes ember létezik. Például az, aki idáig végigolvasta ezt a cikket. De most komolyan, nagyon gratulálok! Nem kis teljesítmény. Pedig hát óriási témához óriási cikk illik.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám