Súlyos állapotban az Office helyesírás-ellenőrzése

A közelmúltban rákényszerültem arra, hogy a Microsoft Office programcsomagot a 2016-os verzióra frissítsem. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy ha egy szoftver kezelését megszoktam, abban nem találok kifejezetten sok zavaró dolgot, akkor ódzkodom a frissítésektől. Ha nem muszáj, nem akarom újra megkeresgélni azokat a funkciókat, amiket korábban könnyen el tudtam érni. És persze félelmeim is vannak, hogy a számomra haszontalan újítások mellett esetleg hasznos dolgok fognak eltűnni. Nos, az Office esetében ezek nem voltak alaptalan félelmek.

A frissítés után nem sokkal azt vettem észre, hogy a Word helyesírás-ellenőrzése elég furcsa dolgokat művel. Helyesen írt szavakat dobott ki, javításra javasolta őket, még olyan egyszerű szavakat is, mint például: zászlók, felülre, előttük. Úgy tűnt, hogy a magyar ragozással komoly bajai vannak a programnak. Ez még csak az enyhe bosszúság kategóriába tartozik, a meg nem talált hibák jelenthetik a komolyabb problémát azoknak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a szoftver igazi segítséget tud nyújtani a szövegalkotásban. Ha az Office hibátlannak tartja a zászlok, a rajongo, az alakdalan szavakat, akkor a helyesírás-ellenőrzése feleslegesnek tűnik.

Tudom, hogy nem lehet hibátlan egy ilyen bonyolult alkalmazás, és különösen nehéz a magyar nyelv szavainak (az Office szerint helyesen: „szávainak”), szabályainak ellenőrzése. Az viszont nehezen magyarázható, ha egy korábban jól működő dolog egyszer csak le lesz cserélve valami selejtesre. Kipróbáltam ugyanis a dolgot, megnéztem, hogy azok a furcsaságok, amik az Office 2016-ban megjelennek, vajon ott voltak-e korábban is. A helyesírás-ellenőrző 2010-es verziója elég kellemesen, viszonylag kevés hibával működött. Az itt látható két kép közül az első a 2010-es Word képét mutatja, a második a 2016-osét, azonos szavakkal. Az első blokkban olyan szavak vannak, melyeket a 2010-es Word (helyesen) megfelelőnek talált, a 2016-os viszont ezeket hibásnak jelezte. A második részben pont fordítva. A legutolsó blokkba olyan szavakat írtam, amik létező szavaktól egy betűben térnek el (általában egy ékezetben), így ez a hiba könnyen fordulhat elő figyelmetlen gépeléskor. A Word 2016 itt se vette az akadályt. Random módon összeillesztett összetett szavakat (pl. tepsibanán) mindkét verzió el szokott fogadni (különösebb tartalomelemzés nélkül – ez persze nem is várható el), a recerucamajompartizomláz szó elfogadása azért mégis meglepett engem.

Word 2010:

Word 2016:

Ahogy azt sejtettem, nemcsak engem zavart ez a probléma, hamar rátaláltam a vonatkozó Microsoft fórumra, ahol felhasználók tucatjai jelezték a problémát a cégnek.  A cég magyar képviselőjének válasza csak annyi volt, hogy jelzést küldtek a fejlesztőknek, várják ők is a választ.

Az, aki komoly munka elkészítésénél számít az Office már megszokott segítségére, könnyen pórul is járhat: „Diplomamunka írás közben olyan szavakat talál helyesnek a Word, amelyek nem léteznek, és olyan szavakat nem ismer fel, amelyeket többszöri olvasás után is helyesnek találok, illetve szótárt átlapozva is erre a következtetésre jutok.

Ez még rendben is lenne (nem), de az első problémával már több a baj, amennyiben szavakat írok el a diplomamunkámban, visszadobhatják... Ez nem jó játék, a 2010-13-as Wordben ilyet nem tapasztaltam, az iskola által telepítettem a 2016-ot, megbántam. Nikolett

Mivel az Office kizárólag a magyar MorphoLogic cég Helyesebb - Hungarian Grammar Checker trademarkját jelöli névjegyében, megkerestem a céget, hogy kérdéseimre választ kaphassak. A cég alapítója, Prószéky Gábor, az MTA doktora, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója készségesen válaszolt kérdéseimre.

Tudomásom szerint az önök cége 1993 óta a Microsoft partnere, az Office az önök cégének trademarkját jelöli. Mi lehet az oka annak, hogy számtalan esetben más (helytelen) eredményt ad az Office helyesírás-ellenőrzője a hibás/helyes kérdésekben a korábbi változatokhoz képest?

MTA fotó

Prószéky Gábor: Mint talán ismert, a mi helyesírás-ellenőrzőnk, a „Helyes-e?” sokféle változatban, 1991 óta van a piacon, és a MorphoLogic és a Microsoft közti szerződés értelmében 1993 óta a Microsoft nyelvi eszközei is ezt a technológiát használták. Egészen addig, míg 2010 körül valaki a Microsoftnál azt nem gondolta, hogy ilyet ők is tudnának házon belül is fejleszteni, ezért felmondták a velünk több mint két évtizede kötött szerződést. Ez a döntés nem közvetlenül nekünk szólt, hanem minden külsős nyelvtechnológiai partnernek. Megjegyezném, hogy ezzel kapcsolatban a mintegy húsz év alatt sem technikai, sem nyelvi panaszt nem kaptunk – bár tökéletesnek nyilván nem hisszük a saját termékünket, de jól használhatónak igen. Ebben segített persze minket a több mint húsz év sok millió magyar felhasználója is. Megkockáztatom, és valószínűleg igaz is, hogy ez az egyik legnagyobb számú felhasználót kiszolgáló és legrégebben használt magyar szoftvertermék. Hogy ne kelljen nulláról indulniuk a fejlesztéssel, a Microsoft felajánlotta, hogy megveszi a MorphoLogic nyelvi adatbázisát, tehát a szavakat, a mindenféle toldalékolást részletesen leíró nyelvi kódokkal együtt. Mi jeleztük, hogy még ha el is adjuk nekik, rengeteg olyan jelenség van a magyar helyesírásban, amit nem lehet egyszerűen adatbázisban leírni, hanem algoritmikus módon, azaz programmal kell kezelni, és ez az a plusz, amit a mi moduljaink immár huszon-sok éve meglehetősen jó minőségben csinálnak. Felajánlottuk az együttműködésünket az új moduljaik kialakításánál, de ők mindent házon belül akartak megoldani, ezért csak a nyelvi adatbázist (a teljes nyelvleírással együtt) vették meg tőlünk. De az ön érdeklődése, valamint a MS Community oldalán látható panaszok alapján is úgy tűnik, hogy nem igazán sikerült erre felépíteni egy megfelelő minőségű ellenőrzőt. Ők valószínűleg nem igyekeztek mérni a minőségvesztést (szemben velünk, de mit érünk vele) – a felhasználók jogos visszajelzései meg annyit érnek, mint amennyi az említett MS-oldalon levő megjegyzésekre adott válaszokból kitűnik.

Úgy gondolták, hogy mintegy húsz év sikeres együttműködés után ők maguk, házon belül is le tudják gyártani (nemcsak magyarra, hanem minden más nyelvre is) a nyelvi csomagokat, amihez – mint jelezték – nekik csak nyelvi adatokra van szükségük, viszont azokra a jól bevált partnerekre nincs, akik eddig készítették ezeket. Így az általuk kért magyar nyelvi adatokat leszállítottuk, de többször is jeleztük nekik, hogy az olyan nyelvvel, mint pl. a magyar, komoly problémáik lesznek, ha nélkülünk szeretnék még egyszer megcsinálni ugyanazt, amit mi negyed évszázaddal ezelőtt már megcsináltunk. De ez semmilyen hatással nem volt a döntésükre.

A trademark a nyelvtani ellenőrzőre vonatkozik, nem a helyesírás-ellenőrző modulra, nem az elválasztóprogramra és nem is a tezauruszra. Ennek az utóbbi háromnak a kapcsán mondták fel a szerződést, és saját technológiával próbálkoztak, a „Grammar Checker” esetében viszont meghagytak minket. Ennek oka az lehet, hogy korábban csak néhány nyelvre fejlesztettek ki a partnerek mondatellenőrzőt, és azokat nem akarták/tudták egységesíteni. Azt viszont ott is figyelmen kívül hagyták, hogy a mi mondatellenőrzőnk a saját helyesírási modulunkkal kommunikál működés közben. Ezért nagyon abszurd, de beépített formában ma is ott van a helyesírási modulunk is a nyelvtani ellenőrzőbe integrálva, csak ők nem azt használják, hanem a sajátjukat...

Lehet nekik írni, hogy ez a mostani megoldás nem megfelelő egy igényes magyar embernek...

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tizenévesek felelőssége a világ gyerekeiért

Nemrég felszólalhattam két másik diáktársammal (Tóth Fanni és Csernik-Tihn Szebasztián) egy minden évben megrendezett konferencián, ahol a világ UNICEF irodáinak kommunikációs munkatársai összegyűlnek. Ebben az évben Budapesten került sor a workshop megrendezésre, és most először vetődött fel az az ötlet, hogy hívjanak meg a fogadó országból pár fiatalt, akik képviselik a fiatalok véleményét.

Ez az ötlet már csak azért is nyerő, mert rá lehet bírni a többnapos konferencia után elfáradt munkatársakat, hogy ne menjenek el a vége előtt, és várják meg ezt az izgi programot. És esetleg még olyan szempontból is hasznos lehet a dolog, hogy egy friss, új nézőpont is megjelenik a konferencián, egy másik generáció véleménye, ötletei. Mi autentikusabb annál, hogy így a UNICEF tényleg meghallgatja a gyerekek véleményét?

Két kérdést tettek fel nekünk angolul: mi a szenvedélyünk, és hogy mit gondolunk, mit tudna a UNICEF jobban csinálni. A beszélgetést követően nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, ami így, a bizonytalan kamaszévekben tényleg aranyat ér. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkodtam a tapasztalataimon, és arra jutottam, hogy sokkal, de sokkal többet kaptam ezzel a konferenciával, mint amennyit adtam.

Talán arra a kérdésre volt a legkönnyebb válaszolni, hogy mi a szenvedélyünk. Pedig ez is egy nagyon nehéz kérdés, hiszen pont ilyenkor, tizenévesen a legnehezebb megfogalmazni azt, mitől repes a szívünk. Egyrészt mert nem is nagyon akarunk elköteleződni egy-egy téma mellett, hiszen még előttünk az élet, és minél több dolgot akarunk megismerni, megtapasztalni. Ráadásul még azt se nagyon tudjuk, hogy mit akarunk tanulni az egyetemen vagy hogy „mik leszünk, ha nagy leszünk”. De ebben a kérdésben azért segített az, hogy már mindhármunknak volt szerencséje a UNICEF-vel dolgozni korábban. Meg nekem volt egy diákcég projektem is az iskolában, így a szívemből jött a válasz a mi a szenvedélyed kérdésre: közelebb hozni a generációkat egymáshoz, bátorítani a felnőtteket és a kamaszokat, hogy beszélgessenek (úgy igazából), döntsenek és cselekedjenek együtt, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez a kulcsa egy olyan jövő teremtésének, ahol minden gyermek egyenlő. És mi a UNICEF szerepe ebben? Legyen ő a híd, az összekötő szervezet, amelyik nemcsak a generációkat köti össze azzal, hogy fiatalokat is bevon, meghallgat, hanem amelyik összeköti a fiatalokat is egymással, megtanítja őket a csapatmunkára, az együttérzésre és legfőképpen egymás segítésére. Arra a kérdésre, hogy mi mikor éreztük azt, hogy tényleg meghallgatnak minket, azt válaszoltuk, hogy akkor, amikor együtt dolgozhattunk valamin más kamaszokkal, fiatalokkal, más országokból. Ettől éreztük azt, hogy meg vagyunk hallgatva, hogy van erőnk, és a gondolatainknak, tetteinknek van hatása.

Szóval igen, szerintem talán ezt csinálhatná jobban a UNICEF. Integráltabbá, relevánsabbá kell válnia a fiatalok életében. Például úgy, hogy bevon tizenéveseket, és együtt dolgozik velük különböző projektekben. A serdülő csak akkor veszi észre a saját felelősséget, ha komolyan veszik, és ha van lehetőségé valódi és értékes munkára. Szerintem ezért is fontos, hogy a UNICEF képviselje ezt az „Együtt tudunk dolgozni!” szlogent, mert így megalapozhatná egy olyan generáció felnövését, amelyik felnőttként összefogva fog tenni azért, hogy egy jobb világot építsenek a gyerekeknek.

Azzal, hogy meghallgatja őket, a UNICEF arra is ösztönözheti a sokszor közömbös, magányos tizenéveseket, hogy valóban értékesnek érezzék önmagukat, ráismerjenek saját maguk erejére és felelősségére és önálló véleményt formáljanak. Hiszen van, aki tényleg meghallgatja őket.

És az ok nemcsak az, hogy „a gyerekeket is meg kell hallgatni” (pedig ennyi indok is elég lenne), hanem az is, hogy ezzel az UNICEF is nyerne egy friss, releváns, szabad szellemet.

Volt egy elgondolkodtató kérdés arról, hogy mielőtt megismertük a UNICEF munkáját, mit tudtunk a szervezetről, milyennek láttuk azt. Számomra gyerekként a UNICEF kék logója csak a karácsonyi képeslapokról volt ismerős, amiket anyukám vett, és amiket együtt írtunk meg a rokonoknak. Nem tudtam, hogy pontosan mi ez a szervezet, és hogy mit és hogyan csinál, de mindig egy meleg érzés fogott el, ha a gyerekek által rajzol képeslapokra néztem, mert tudtam, hogy így valahogy segítünk a világon élő többi, rászoruló gyereknek.

10 éves lehettem, mikor megkértem anyukámat, hogy vegyen nekem egy határidőnaplót. Több lánynál láttam Hello Kittys, rózsaszín, menő naptárt, így én is valami ilyenre vágytam. Hamar legörbült a mosolyom, mikor anya egy keskeny, kék, UNICEF-es naptárral jött haza, aminek borítóján egy ázsiai gyerekről készült kép volt.

Először dühös voltam és csalódott. De aztán lekötött a többi kép és érdekes adat, ami a naptár bejesében lapult, szétszórva a hetek között. Tisztán emlékszem, piros tollal írtam tele az egészet, és egy idő után mindenhová magammal vittem. Mert büszke lettem rá, hogy nekem UNICEF-es naptáram van. Nem, nem tudtam, hogy mi az a UNICEF. De azzal, hogy anya vett nekem egy ilyen naptárt, megtanított arra, hogy büszke legyek az elkötelezettségemre, arra, hogy szeretnék segíteni.

Arra, hogy ez valami jó, értékes dolog, én magam jöttem rá a naptár átböngészése után. Ez az önállóan kialakított büszkeség nagyon fontos, és egy Hello Kittys naptár erre nem tudott volna megtanítani.

A megbeszélt kérdések után olyanokat is kérdeztek tőlünk a konferencián, amikre nem volt időnk előre felkészülni. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy milyen a mi generációnk, mi lehet az, amit ők nem tudnak, de fontos lenne tudni rólunk?

Talán ez volt a legnehezebb kérdés. Hiszen hogy nyilatkozhatnék egy egész generáció nevében? Az én generációm a Z generáció, hiszen 2001-ben születtem. Mi vagyunk a „digitális bennszülöttek”, akik többet csetelnek, mint beszélgetnek, kenik vágják az informatikát, sikeresen használják a közösségi médiát és akiknek lájkjaira a marketing-szakemberek vadásznak, így már gyerekkorunktól nagyobb befolyást tudunk gyakorolni gazdasági és társadalmi változásokra.

És a közösségi média bátor és sikeres felhasználásából egyből arra következtetünk, hogy a Z generáció képviselőinek nagyon sok mindenről van markáns véleménye, amit nem fél megosztani. Én mégis úgy gondolom, sokkal fontosabb kihangsúlyozni a mi generációnk esetében a bizonytalanságot, az útkeresést. Amire most legyintenek, mert hiszen ez minden felnővő, tizenéves korosztályt érint, függetlenül attól, hogy milyen generáció. De meg kell érteniük. Az internet és közösségi média kitágította a világunkat. Amikor bezárkózunk a szobánkba, nem csak a kedvenc zenénkbe és a saját álmainkba merülünk el, hanem ott van velünk az egész világ az okostelefonunkban. Ez sokkal több lehetőséget ad, de egyszerre hihetetlenül rémisztő és nyomasztó is egyben. Miközben támogatjuk az egyediséget, és azt, hogy azzá válhatsz, amivé csak akarsz, sokszor félünk, hogy nem vagyunk elég jók, hogy elveszünk a tömegben. Mert óriási a világ és túl sok benne az álom és a kívánság. Miért pont nekünk fog összejönni? Mert ugye olyan nem lehet, hogy mindenkinek összejön. De lehessen. Szerintem nagyon fontos, hogy mi felnőttként, szülőként azt mondjuk, igenis higgyetek abban, hogy együtt egy jobb világot hoztok létre. Hogy valóra válhat mindenki álma, vagy hogy sikerülhet a világbéke. Lehet, hogy nem hisznek ebben igazán. Viszont higgyenek bennünk. A gyerekeikben. Akik majd most jönnek. És lehet ezzel vitatkozni úgy, hogy ne hazudjunk, osszuk meg a mi, valós tapasztalatainkat, tudja meg a gyerek, milyen a való világ.

Igen, én hiszek abban, hogy nagyon fontos egy gyereknek, egy kamasznak látnia, hogy az élet nem mindig móka és kacagás. Hogy lehet szomorúnak lenni, hogy van olyan, hogy düh és csalódás. És vannak megmagyarázhatatlan szörnyű dolgok. Hogy nem szabad a nagy, üres szavakban vakon hinni, és hogy kételkedjünk és gondolkodjunk. De, ami még fontosabb, hogy tanítsuk meg a gyerekünket hinni valamiben. Mert csak akkor fogja megtalálni az igaz szenvedélyét, csak akkor fog tudni keményen dolgozni, akkor lesz csak igazán boldog. És hopp, úgy a világ is egy picit jobb hely lesz. Én hiszek ebben. Nem elvakultan, megkérdőjelezhetetlenül, hanem úgy, mint a Télapóban és a karácsonyban. Olyan szilárdan és úgy hiszek mindenben, mint ahogyan a szüleim hisznek bennem. Mint ahogyan ők (és kicsit a UNICEF) megtanítottak hinni önmagamban.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az Ebibál

Az AKG-ban nem gólyák, hanem ebihalak az új diákok, így gólyabál helyett nekünk Ebibálunk volt. Az Ebibált mindig a nyitótábort szervező évfolyam csinálja, a kerettörténete összefügg a tábor történetével.

Nálunk az alaptörténet az volt, hogy a Grimm testvérek egyszer segítettek a törpekirálynak, aki cserébe egy könyvet ajándékozott nekik. De ez nem egy egyszerű könyv volt. Amit ebbe beleírtak, az az emberek számára különleges, csodás mesévé változott. Híresek lettek, de egy nap elhagyták a könyvet, és száz év múlva a mi évfolyamunkon állt bosszút az egykori csodás ajándék, ugyanis mi a Grimmek leszármazottjai vagyunk. A tábor idejére a könyvben ragadtunk, ahol különböző meséken átutazva kellett feladatokat teljesítenünk. Végül kijutottunk, de ez nem volt elég. Az Ebibál estéjére a könyv szörnyekké változtatott minket, és újabb kihívások elé állította az évfolyamot, amiket a csibénkkel és a patrónusunkkal kellett teljesíteni.

Minden csibének valamilyen egységes öltözéket, jelmezt kellett választania. Volt hippikből álló csibe, egy halott násznép, minionok, görög istenek, félelmetes szörnyek és lánynak öltöztetett fiúk is.

A mi csibénk az első feladata egy szabadulószoba megfejtése volt. Egy sötét teremben egy „halott” feküdt az asztalon, aki egy kulcsot adott nekünk, ha válaszolunk az iskolára és az évfolyamra vonatkozó kérdésekre. A patrónus nem jöhetett be, kintről segített nekünk. A második egy nehéz feladat volt, két embernek úgy kellett kipukkasztani lufikat, hogy be volt kötve a szemük, és mi irányíthattuk őket. Ez a feladat nem volt kellemes azok számára (mint például én), akik nem bírják azt a hangot, amikor kipukkad egy lufi. A harmadik feladathoz le kellett mennünk az alagsorba, és végig kellett menni a szellemek folyosóján. A sötétben oldalról félelmetes alakok ugráltak ki, majd a folyósó végén egy tál trutyiból kellett kikeresnünk egy érmét, amit oda kellett adni a liftben, hogy felvigyenek minket. Ezután következtek a lazább feladatok, egy szívatós halloweeni teszt (Kahoot applikációval) és karaoke éneklés.

A feladatok után ettünk, majd lementünk a színházterembe, ahol már szólt a zene, és végre indulhatott a buli.

Szerintem mindenkinek nagy élmény volt, visszahozta picit a tábor hangulatát.

 

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)
fotók: Széles Gábor

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Felismered iskolád tanárait?

Elkészült a Szubjektív Diákmagazin első kisfilmje. A riportfilmben az AKG hetedikes tanulóit kértük meg arra, hogy az eléjük tett képek közül válasszák ki az új iskolájuk tanárjait – már ha ismerősnek találnak közülük valakit –, és ha választottak, meséljenek is róluk valamit. Mondják el, hogy szerintük mit tanítanak, mennyire kedvelik őket a tanítványaik, mit lehet tudni róluk – csak a fényképük alapján.

Igen ám, de a fényképeken nem szerepelt egy tanár sem, csak olyanok, akik az idősebbek számára ismert embernek számítanak, az egészen fiatalok viszont nem biztos, hogy felismerik őket. Lássuk, hogy kikben látták meg a hetedikesek az AKG-s tanárt...

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Teatralitás nélkül – Luca a Sting koncerten

Miért szeretem Stinget? Ő az az énekes, akinek a CD-jét apukám állandóan hallgatta az autójában, amikor kicsi voltam. Így amikor reggelente óvodába mentünk, a fülembe mászott a zenéje, és azt halandzsa angollal egy idő után én is énekeltem. Aztán amikor már sulis lettem, és elkezdtem angolt tanulni, örömmel fedeztem fel dalaiban általam ismert angol szavakat. Később, amikor megtudtam, hogy tanítóként is dolgozott egy angliai iskolában, úgy gondoltam, hogy biztosan jók a dalszövegei is, úgyhogy lefordítottam egyet-kettőt. Így észrevétlenül meg is tanultam néhány szövegét. Azóta is, amikor meghallom a rádióban, azonnal felismerem, és örömmel hallgatom a dalait. Élő koncertjén viszont most voltam először, múlt hétvégén.

A Budapest Arénában egy gombostűt se lehetett leejteni, annyian voltak. Nem állítom, hogy a közönség nagy része korombeliekből állt (de láttam azért nálam fiatalabb rajongót is). Ez azonban érthető, hisz Sting nem a tinik bálványa, már életkora miatt sem. Bár állítom, hogy sok mostani kamasz fiú kiegyezne azzal a külsővel majd hatvanéves kora körül, amivel Sting rendelkezik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy népszerűsége hosszú évek óta töretlen.

A koncerten aztán rájöttem, hogy a titka abban rejlik, hogy semmi hókuszpókuszt nem csinál, hanem egyszerűen a zenei stílusa, a személyisége és a tehetsége jön át remekül a közönség számára. Nincsenek sztárallürjei, semmi nem utal arra, hogy fejébe szállt volna a dicsőség. Nem neves divattervezők öltöztetik, egyszínű pólót és farmert viselt ő is, csakúgy, mint zenekarának tagjai, és egyszer sem öltöztek át a koncert során. Nem voltak teátrális füstgomolyagok a színpadon, sem csillogó, színes díszletek vagy videóbejátszások. Két nagyobb kivetítő hozta közel a közönség számára a színpadi történéseket. Egyedül a látványos, fantáziadús fénytechnika eszközeivel éltek. Érezhető volt a zenekar tagjai közötti összhang, az összeszokottság biztonsága. Kedves gesztus volt Stingtől, hogy megtanult néhány mondatot magyarul, ezzel is baráti, közvetlen hangulatot teremtett már a koncert elején. Bár kétségtelen, hogy fia, Joe – aki egyébként bámulatosan énekel, és a koncerten önállóan is adott elő dalokat a közönség nem kis meglepetésére – jobb magyar kiejtéssel rendelkezik. Nem tudom, hogy Sting eddig hol rejtegette fiát, de az érezhető volt, hogy büszke apaként néz fel rá.

Joe Sumner

Régebben olvastam egy híres magyar énekessel készített interjút, melyben a riporter arról faggatta, hogy mi a titka népszerűségének. Azt válaszolta, hogy nem titka van a népszerűségnek, hanem ára. Valószínűleg Sting is nagy árat fizet érte. Rengeteg gyakorlás, próba, sok-sok órányi fejtörés és munka áll mögötte. Egyébként, azt soha nem értettem, hogy a zenével kapcsolatban miért különböztetünk meg komolyzenét és könnyűzenét. Szerintem mindkét kategóriában van jó zene és kevésbé jó, és jót írni mindkét műfajban nehéz és komoly dolog.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A képek, amiktől rosszul is lehet lenni

Történt egyszer, hogy jómagam és csibém bölcs patrónusa kitalálta, hogy milyen jó lenne elmenni és megnézni a World Press Photo kiállítást. Aki nem tudná, a World Press Photo egy évente megrendezett sajtófotós verseny, amelyre a világ minden országából küldhetnek be fényképeket fotóriporterek. A díjnyertes fotográfiákat aztán sok helyen kiállítják, ezek közé tartozik a Magyar Néprajzi Múzeum is.

Egy verőfényes októberi szerdán tehát felkerekedtünk és elbuszoztunk a Jászai Mari térre, ahonnan elsétáltunk a Kossuth térig. Útközben egy kicsit várost is néztünk, én például bölcsen megállapítottam, hogy a Falk Miksa utcában meglehetősen ritka az olyan üzlethelyiség, amelyikben nem régiségeket és antik tárgyakat árulnak.

A Néprajzi Múzeumba érve megvettük a jegyeket, bezártuk az értékes cuccainkat, majd beléptünk a múzeum központi csarnokába. Amikor először megláttuk a helyiséget, elállt a lélegzetünk, ugyanis az említett csarnok hatalmas, óriási belmagassággal, a plafont pedig gyönyörű freskók díszítik. Miután az első csodálkozáson túl voltunk, figyelmünket a nagy táblákon kiállított fényképek felé fordítottuk.

Nos, a World Press Photo pályázaton sokféle kategória van, rengeteg kép érkezik be minden évben, és mindegyik másról szól. Nagy részük nyilvánvalóan olyan eseményeket mutat be, amelyek aktuálisak, amelyek jelenleg történnek, amelyek jelenleg foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát vagy éppen foglalkoztatták bármikor a 2017-es év során. (Tényleg, már ebből az évből is csak két és fél hónap van hátra, de gyorsan szalad az idő!) És hát ugye tudjuk, hogy általában milyenek azok az események, amik foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát... Hát, igen. Véresek.

Ebből következik, hogy nagyon sok fénykép lehangoló, szomorú, deprimáló dolgokat mutatott be. Volt, amelyik lecsúszott, szegény rétegek életét ábrázolta, volt, amelyik picike hajókba zsúfolódott menekülteket, éhező ukrajnaiakat a háború sújtotta területeken, és volt olyan is, amelyiken konkrétan véres hullák hevertek. Ezekre a képekre persze nem volt öröm ránézni, de mégis nagyon tanulságos volt, megrázó és elgondolkodtató. Mert ezek az események tényleg megtörténtek, sőt, hozzájuk hasonlóak történnek még ma is, rengetegszer. Nagyon sok országban lőnek, éheznek, robbantgatnak napi szinten. Sok helyen nincs meg a napi betevő falat, ivóvíz, az emberek személyes szabadsága, fedél a fejük felett, és rengetegen élnek borzalmas körülmények között a világban. És a sajtófotósoknak egyik legfőbb feladatuk, hogy ezeket a borzalmas körülményeket lefényképezzék, dokumentálják, hogy utána azok a dokumentációk eljussanak a nyugati országok embereihez is, hogy ők is lássák őket, és talán kicsit elgondolkozzanak azon, hogy másoknak milyen borzalmas. És hogy egy kicsit átértékeljék az életüket.

Persze nem arról beszélek, hogy ez a kiállítás megváltoztatta az életemet, vagy hogy átértékeltem a dolgokat tőle, hiszen én sem vagyok szent. Tehát amint kitettem a lábamat a Néprajzi Múzeumból, azonnal elkezdtem hisztériázni, hogy jaj ne, hétfőn három dolgozatot írok, és ha ez így megy tovább, kardomba dőlök, és továbbra is idegrohamot kapok, ha három percre elmegy a wifi. Csupán arról van szó, hogy ha nagyon sokszor látjuk az ilyen képeket, amik bemutatják, hogy milyen borzasztóan élnek az emberek pl. Szíriában, és elég sokszor felébred bennünk az azonnali segíteni akarás vágya, akkor az egy idő után tényleg rávehet minket, hogy valóban segítsünk. Na nem úgy, hogy elrepülünk Szíriába és megsimogatjuk a zokogó kislány fejét, hanem pl. adakozunk egy alapítványnak, önkénteskedünk egy kicsit… stb. És ha ezt elég sok ember teszi, akkor az hosszú távon talán tényleg elindíthat valamiféle változást a világban.

Szerencsére a kiállításon találhattunk szebb, felemelőbb, kevésbé lehangoló képeket is. Például volt egy szép lepkés természetfotó, meg volt egy kisebb fotósorozat egy félig kéz nélkül élő súlyemelőről, aki sajnálatos testi fogyatékosságai ellenére kiválóan teljesít a sportban. Vagy volt például egy amerikai kisvárosról szóló fotósorozat, ami voltaképpen csak egyszerű embereket mutatott be többé-kevésbé hétköznapi helyzetekben. A többé-kevésbé hétköznapit úgy kell érteni, hogy nem voltak véráztatta hullák, csak pl. egy háromlábú kutya. De azért morbiditás nélküli képek is akadtak, például az egyik egy lányt ábrázolt, aki egy lovon keresztbe feküdt és aludt, vagy legalábbis úgy tűnt, mint aki alszik. Szerintem ez egy muris kép volt, de én biztos nem lennék képes így aludni.

Személyes „kedvencem” a kiállításról csak és kizárólag idézőjeles keretek közt lehet a kedvencem, hiszen voltaképpen a legborzasztóbb fotósorozat volt, amitől konkrétan elfordultam, mert annyira megrázó volt, de mégis nagyon jó és remek munka, csak hát ugye frászt kaptam tőle. Szóval ez a „kedvenc” az a fotósorozat volt, amelyik egy törökországi gyilkosságot ábrázol. A története az, hogy egy képgaléria megnyitóján Ankarában, Törökországban egy török rendőrtiszt lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, azt kiabálva, hogy „Allahu Akbar.” Maga a fotósorozat többféle fényképből is áll, van fénykép a pisztoly tartó rendőrtisztről, a kétségbeesetten a szoba sarkába húzódott emberekről, és arról is, ahogy a merénylő a fegyverét magasba tartva üvöltözik, miközben mellette élettelenül fekszik a meggyilkolt nagykövet. Az egész kép voltaképpen nagyon letisztult hatást keltett, sehol egy vérfolt, fehér falak és padló, a két férfi fekete öltönye erős kontrasztot alkottak, csak néhány színfolt erejéig törte meg a háttérben lévő néhány festmény a fekete-fehér hatást. Olyan volt az egész, mint egy mesterien megkomponált festmény, és mégis: egyrészt a való élet szülte a helyzetet, másrészt pedig egy gyilkosságot ábrázolt. A másik dolog, amit észrevettem, az, hogy az egész úgy nézett ki, mint valami kémfilm. Az öltönyös-fegyveres banditák meg a földön heverő hulla… Az emberben azt a benyomást keltették a fotók, mintha ilyen csak egy James Bond-filmben történhetne meg. Pedig nem. Ez százszázalékosan valódi, megtörtént, teljességgel váratlan esemény volt, amire senki nem számított. A fotográfus valószínűleg kiment oda, hogy „na, ez is csak egy újabb munka lesz, ezért kapom a pénzemet, csinálok pár képet, amin itt dumálgatnak a megnyitón, azt’ jól van,” – erre a szeme láttára agyonlőttek egy embert. És még volt annyi lélekjelenléte, hogy ebben a bizonyára rettenetesen stresszes pillanatban ne pánikolni kezdjen, hanem felismerje a lehetőséget, és készítsen néhány fényképet, amelyekkel később az egyik kategóriában első díjat is nyert a World Press Photo versenyen. Szerintem maximálisan megérdemelte.

Mindent összegezve ez egy eléggé durva, megrázó, elgondolkodtató kiállítás. Fontos témákról szól, sok a tanulságos kép, de azért inkább csak erős gyomrúaknak ajánlanám. Ha valaki úgy érzi, van elég lélekjelenléte félholtan síró kisgyerekeket és vérben tocsogó szobákat nézni, annak bátran ajánlom, hogy menjen el és nézze meg ezt a kiállítást, azonban a kisgyerekét/kistestvérét vagy a gyenge idegzetű barátját ne vigye magával. Október végéig még megtekinthető a kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban, aki meg akarja nézni, minél hamarabb menjen el, nehogy lemaradjon róla!

Mörk Márta (9. évf.)
fotók: Bors Júlia

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az első AKG-s élményünk

Elmenni teljesen idegen emberekkel egy táborba öt napra ­– ijesztően hangzik. Bár sokan érkeztek ismerőssel, ők mégsem együtt töltötték el idejüket, mert inkább új emberekkel barátkoztak. A nyitótáborunk Parádfürdőn zajlott.


Az indulás reggelén a Múlt-Jelen-Jövő (10.) évfolyam szervezői felkészülten vártak minket az iskola aulájában. Már itt észrevehettük, hogy az egész táborban fotósok és videósok fognak minket kísérni. A tábor előtt kapott levélből kiderült, hogy melyik csapatba kerültünk, csak az volt a kérdés, hogy kikkel. Egy évfolyamkidobós után ezt is megtudhattuk.

A csoporttal való ismerkedés után elindultunk Parádfürdőre. Mikor megérkeztünk, elfoglaltuk a szobákat, megebédeltünk, és egy patrónus vezetésével elkezdtünk egy csapatnévhez tartozó zászló megfestését. Este a zászló bemutatására szolgáló műsort adtunk elő. Mivel a tábor témája több Grimm mese volt, a következő nap témájához tartozó mesével is megismerkedhettünk, majd egy kis beszélgetés után elaludtunk.

Másnap egy vetélkedőn vettünk részt, ahol kuponokat nyerhettünk. Ebéd után elkezdődött egy patrónusi beszélgetés. Mivel a tábor egyik fő feladata a patrónusok megismerése volt, hiszen közülük kellett választani a tábor végén, minden csapat beszélgetett kicsit minden patrónussal. Aznap este korábban volt a takarodó, pár órával később ki is derült, hogy miért. A szervezők egy félelmetes éjszakai túrát szerveztek nekünk, ami utolsóként vonulva a sorban még ijesztőbb volt.

A harmadik napon a vízicsata volt számunkra a legnagyobb élmény. Miután a vízilufik elfogytak, a fiúk lábasból öntögették ránk a jéghideg vizet. Bár a szervezők óriási tábortűzzel készültek aznap estére, a viharos idő miatt ez elmaradt. Mivel a tizedikesek leleményesek voltak, egy beltéri helyiségben, gyertyából készült tábortűz mellett ettük meg a pillecukrot.

A tábor negyedik napja a számunkra legviccesebb programmal, a harcipuszival kezdődött. A tábor programjának csúcspontja pedig a patrónusválasztás volt. Mindenki nagyon izgult, hogy kihez kerül, de az esti nagy buli oldotta a feszültséget. A tábor utolsó napjának reggelén kiderült, hogy ki melyik csibébe került, és hogy kikkel. Összegyűltünk az új patrónusunknál és megkezdődött az első csibe. Ebéd után sajnos már indultunk haza, és bár a buszon majdnem elaludtunk, mégis sajnáltuk, hogy haza kell mennünk.

Varga Zsófia, Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: Kutvölgyi Gergely, Mester Sára

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szavak nélküli párbeszéd

Érezted már valaha azt, hogy egy rövid időre sikerül tökéletes összhangba kerülnöd valakivel, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottatok volna? Hogy minden porcikátok érintkezik egymással, s előbb érzitek, mi lesz a következő mozdulata, mint ő maga? Valaha megtapasztaltad azt, hogy két test érintkezése milyen erővel bír?

Még mielőtt félreértenétek, leszögezném, hogy nem a szerelemről s még véletlenül sem a szexualitásról beszélek. Hanem valami egészen másról: a táncról, az érintésről, a bizalomról: a kontakt táncról. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdve elmesélem, hogyan csöppentem bele ebbe a mozgásos extázisba.

A Facebookon találtam szembe magamat egy kontakt jam eseménnyel. Hogy ez pontosan micsoda? Ahogy én értelmeztem, a kontakt táncház egy olyan alkalom, amikor minden résztvevő teljesen szabadon, kötöttségek nélkül táncol azzal, akivel szeretne. A feladat mindössze az: meg kell próbálni kontaktust létrehozni a többiekkel, a tánc, a mozgás, a test eszközeit használva. A felfedezés nagyon izgatottá tett, s egy napnyi töprengés után úgy döntöttem, elmegyek és kipróbálom. Én még sohasem voltam ilyen eseményen, de korábban már hallottam illetve olvastam róla.

Így aztán péntek este elmentem a Jurányi inkubátorházba, hogy kipróbáljam a dolgot. Maga a jam számomra nagyon személyes és intim volt. Két órán keresztül, nagyjából 10-15-en táncoltunk egy kisebb táncteremben, élő zenével kísérve. Úgy éreztem, hogy erre a rövid időre befogadtak engem, annak ellenére, hogy erősen én voltam a legfiatalabb s valószínűleg az egyetlen kezdő.

A program majdnem egészét kitöltötte egy hatalmas, végtelennek tűnő improvizáció, mely során semmilyen instrukció nem hangzott el. Mindenki szabad lehetett, a saját tempójában, dinamikájában táncolhatott. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyből az elején belevetettük volna magunkat a közös táncba. Én az órát úgy éltem meg, mint egy folyamatot, egy utat, mely során egyre jobban felszabadultam, lelazultam és beleengedtem magam a közös táncba. Az elején még csak egy-két érintés, mozdulat erejére találkoztam másokkal. Majd lassan elkezdtem ráérezni, milyen egy olyan duett, mely során egyetlen pillanatra sem szűnik meg az érintkezés a másik testével. Aztán eljött az a pillanat is, amikor sikerült leküzdenem a gátlásaimat, s én magam mentem oda egy egymagában lévő emberhez. Hozzáérintettem a kezemet, lábamat, hátamat a hátának döntöttem. S ezzel el is kezdődött az ismerkedés. Igazodtunk egymáshoz, összehangolódtunk, kísérleteztünk, kitapasztaltuk egymást.

Közben teljesen megszűntem Göde Anna, 16 éves gimnazista tanuló lenni. Sőt, néha emberi mivoltomat sem éreztem. Néhol állat voltam, aki hozzádörgölőzik társához ismerkedésképpen, máskor a szélben hajladozó növény, kinek összeakadtak az ágai a mellette állóval, néha pedig vízcseppé váltam, aki összefolyik a partnerével.

Mindez biztosan furcsán hangzik, ám nehéz szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltam. Olyan volt, mintha visszatértünk volna valami egészen ősihez, rég elfedetthez. Nem csoda, hiszen egy teljesen érintésmentes, elidegenedett világban élünk. Ahol elektronikai eszközökön keresztül kommunikálunk egymással. S amikor valóban találkozunk, csak egy kézfogás, ölelés vagy puszi erejéig tart a testi kontaktus. A buszon, ha véletlenül hozzáérek egy idegenhez, arrébb húzódom, sőt még bocsánatot is kérek tőle. S ezzel nem vagyok egyedül, így éljük mindennapjainkat szinte mindannyian, mintha ez lenne az élet természetes rendje.

Úgy érzem, hogy az emberek kiéheztek az érintésre. Hiszen egy érintés, egy ölelés örömmel tölt el, megnyugtat, ellazít. Ám mindezen túl van még valami, ami miatt a testi kontaktus nélkülözhetetlen. Ez egy eszköz arra, hogy megismerhessünk másokat. Azonban a hétköznapi életben nagyon ritkán használjuk. Példát vehetnénk a szerelmespárokról. Kézen fogva járnak, csókolóznak, ölelkeznek. S nemcsak azért, mert kívánják egymás testét, hanem mert így kommunikálnak. Ha én szó nélkül odamegyek egy barátnőmhöz és hosszan megölelem, akkor azzal mondom el neki, hogy segítségre van szükségem, hogy lehangolt vagyok, hogy hiányzott nekem. S ő egyből megérti azt.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a tánc során több dolgot megtudtam a másikról, mintha a közös időt beszélgetéssel töltöttük volna. Igaz, azt nem tudtam meg, hogy mi a kedvenc színe, hol lakik és van-e kis állata. Viszont beleláthattam a személyiségének egy részébe. Mert miután elengedtük magunkat, a testünk képtelen volt hazudni vagy más képet mutatni arról, kik is vagyunk mi. Minden mozdulat belőlünk, a zsigereinkből jött.

Végre egyenlő félnek, valós partnernek érezhettem magam. Megbíztak bennem, ezért én is hasonlóan tettem. Képes voltam teljesen elengedni a testemet, a másikra bízni magamat. Megéreztem azt, milyen az, ha nincsen irányító, ellentétben a legtöbb páros tánccal. Itt közösen, improvizálva alkottuk meg a mozdulatokat. Mert azáltal, hogy érintkeztünk, hogy a testsúlyunkat a másikra terheltük, a legapróbb mozdulatokat is képes voltam érezni.

Hiszem, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a valós világ is ezekkel a szabályokkal működne. Akkor nem félnék odamenni egy idegenhez, nem lenne egy szörnyű procedúra az ismerkedés, s sokkal inkább képes lennék bízni az engem körülvevő emberekben.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Megjavítottuk a jövőt – a 9ny. évfolyam nyitótábora

Ha jól emlékszem, nagyjából 6. osztály óta vártam arra, hogy legyen már végre gólyatáborom. Manapság sok új ifjúsági könyv szól gimiről, új barátságokról és felejthetetlen táborokól, így hát régóta álmodoztam arról, hogy milyen lesz a 9. előtti egy hét.

Az AKG ötévfolyamos képzésére jelentkezőknek idén a 11. évfolyam csinálta a gólyatábort. A tábor első napján izgatottan pakoltam össze, figyelve arra, hogy most ne hagyjak otthon semmit. A sulihoz érkezve azt láttam, hogy sok gyerek igyekszik az épület felé kisebb-nagyobb utazótáskával. Mielőtt beszálltunk volna a buszba, volt egy rövid ismerkedés a színházteremben. Kisebb csoportokban játszottunk névtanulós játékokat, de előtte még játszottunk egyet mind a negyvenen, hogy a csoportos feladatoknál már valamennyire képben legyünk a nevekkel. Miután megtanultuk a neveket, elindultunk a buszhoz, majd elfoglaltuk helyünket. A táborszervezők fokozták a jókedvet, így mire a busz elindult, mindannyian nagyon mosolyogtunk. Mire kiértünk a városból, már kitöltöttünk minden szükséges papírt, és Dani, a videós már elkezdte az interjúkat. Az út nem volt valami hosszú, de mire odaértünk, már elkezdett kialakulni valamiféle közösség.

A tábor Bánkon volt, egy nagyon barátságos kis táborban. A helyen volt egy nagy betonplacc, ami a tábor központjává vált, valamint volt több füves terület, és olyan helyek, ahol le lehetett ülni és lehetett beszélgetni. Volt egy nagyobb épület is, ahol az étkezések, a megbeszélések valamint az esti programok voltak. A kis faházak, amikben laktunk, kívülről különböző színűre és mintájúra voltak festve. A kerítésen túl, kétoldalról erdő övezte a tábort. Kint egy focipálya volt, ott voltak a reggeli tornák, a sorversenyek és a fiúk is ott játszottak délutánonként.

A tábor ideje alatt meg kellett mentenünk a jövőt, miközben mi elvileg egy ismeretlen bolygón voltunk. Egy híres professzor minden nap elmondta nekünk egy videóüzenetben, hogy aznap milyen jövőbeli problémát kell megoldanunk. A táborszervezők (akik a lakosokat játszották a tábor ideje alatt) nagyon kreatív és izgalmas feladatokat találtak ki minden napra, miközben ügyeltek arra, hogy kellőképpen meg tudjuk ismerni a 3 patrónust (a játékban a professzorokat). Minden délután megszereztünk egy merevlemezt, ha jól csináltuk az aznapi feladatokat. Így a 3. nap végére összeállt a gépezet, ami megjavítja a jövőt. Olyan feladatok voltak, mint például: egy mondat le volt írva sok nyelven, és le kellett írni, hogy szerinted (és persze a csapatod szerint) az adott mondat éppen milyen nyelven van.

Volt gyilkosos játék, meg olyan feladat is, hogy a csapatoknak hajót kellett csinálniuk mindenféle apróságból, amit találtak, hogy aztán mécseseket rátéve este a vízre tudják ereszteni azokat. Az egyik este filmet néztünk, aztán az utolsó estén nagy kvízest volt, ahol 4 csapat versenyezett. Volt színházi est is, ahol mi adtuk elő az aznap begyakorolt kis előadásainkat. A 11.-esek fantasztikus öt napot állítottak össze nekünk, mindannyian örökké boldogan fogunk visszaemlékezni a gólyatáborunkra. És ami számomra a legérdekesebb volt, hogy a sok ismerkedős feladat és a sok együtt töltött idő megtette a hatását, így majdnem egy hét alatt eléggé jól megismertük egymást, és mire hazaértünk, már sok új barátság született. Remélem, egyszer majd a mi évfolyamunknak is sikerül egy ilyen csodálatos tábort megszervezni.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Szendrei Zsófia, Tóth Bertalan

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Se pénz, se haverok – Budapesten egyedül

Ha valaki társasági ember, nyitott, és legalább tíz-tizenöt haverja van, akik ráadásul kétutcányira laknak tőle, akkor – ha éppen unatkozik – nem nehéz programot szerveznie: felhívja őket és elmennek valahova. De mi van akkor, ha az embernek kevés, két-három-négy barátja van, akik a város másik végén laknak vagy a Balatonon napoznak, ő pedig unatkozik, és szeretne programot szervezni? Ráadásul nincs kifejezetten sok pénze, viszont a fővárosban lakik. Erre az esetre gyűjtöttem össze néhány ötletet. Ingyenes (de legalábbis nem drága) programok, látványosságok Budapesten, amelyek (véleményem szerint) legalább annyira élvezhetőek egyedül, mint társaságban.

A 4-es-6-os villamos

Ha Budapest egy ember lenne, akkor a négyeshatos lenne a vér. A vér, ami az ütőéren, a Nagykörúton folyik keresztül, végigszállítva az embereket a város szívén.

A villamos ideális közlekedőeszköz, mert elég gyorsan megy ahhoz, hogy ne kapjunk ideggörcsöt, de elég lassan megy ahhoz, hogy közben meg tudjuk bámulni a várost. A Margitsziget, a Nyugati pályaudvar, a Vígszínház, az Oktogon, a Madách Színház, a Kilián laktanya – ezeket mind-mind meg lehet tekintetni a 4-es-6-osból, és közben még csak ki se kell szállnunk a járműből. Ha pedig a nevezetes épületeket már megnéztük, elkezdhetünk kisebb, hétköznapibb dolgokra is odafigyelni: például a házakra.

Tuti tipp: nézz fel! Ez igazából Pest egész belvárosára érvényes. Igen, az utca mocskos, ezt könnyű észrevenni. Könnyű észrevenni a részeg hajléktalanokat, a káromkodó fiatalokat, a felborogatott kukákat: de ha az ember felemeli a fejét, és a házak homlokzatát figyeli, akkor mindjárt sokkal szebb dolgokat is láthat. A pesti bérházak utcai homlokzata ugyanis általában szépen ki van dolgozva, ezért jó rájuk nézni. Persze az omladozó vakolat el tudja rontani az összképet, de alapvetően akkor is olyan sok szép, díszes, szobrokkal, stukkókkal, erkélyekkel díszített homlokzattal lehet találkozni Pesten, hogy az ember nem is gondolná!

Költségvetés: 450 forint egy irányba, vagy felhasználjuk a bérletünket, ha van, vagy megkockáztatjuk a zarándoklatot az Akácfa utcába.

Duna-part

A Duna Budapest egyik legszebb és legfontosabb része. Rajta találhatóak a hidak, amik természetesen magukban is nagyon szépek, az én kedvencem a Lánchíd és a Szabadság híd. Akár a pesti, akár a budai oldalon sétálunk, a látvány garantáltan lenyűgöző. Természetesen itt is sok nevezetességet lehet megtekinteni, mint például a Várat vagy a Parlamentet. De maga a folyó is szép, igaz, egész Budapest mocskát magában hordozza, de hát ez van.

Tuti tipp: menj át egy hídon! Amennyiben nem vagy tériszonyos, és nem pánikolsz be kétpercenként, arra gondolva, hogy a híd egyik pillérében bizonyára egy második világháborús bomba van eldugva, ami épp most készül felrobbanni, úgy jó ötlet lehet gyalog átsétálni valamelyik Duna-hídon. Igaz, a forgalom elég zajos, de a hídról remekül meg lehet figyelni a folyón elhaladó hajókat, és ha valahonnan, a folyó közepéről aztán tökéletes kilátás nyílik mindkét oldalra.

Költségvetés: 0 forint, kivéve, ha a parton lévő épületektől, hegyektől messzebbre is el akarunk látni, és felmászunk valamelyik híd tartószerkezetére vagy egy lámpaoszlopra. Az ugyanis az életünkbe is kerülhet, de ha mégse, akkor is minimum letartóztatnak és címeres ökörnek bélyegeznek (mellesleg jogosan), úgyhogy ezt senkinek nem javasolnám.

Széchenyi-kilátó

A gyermekvasútról már mindenki hallott, csakúgy, mint a fogaskerekűről. De a Széchenyi-kilátó pont a budai hegyek egy kevésbé ismert látványossága. A Széchenyi emlékmű csak egy mellszobor, azonban a mögötte lévő kilátó eredetileg kút volt a Városligetben, aztán a Hősök tere építésekor, az 1890-es években lebontották és áttelepítették a Széchenyi-hegyre.

Az egész csak néhány perces séta a Fogaskerekű végállomásától vagy az Úttörővasút Széchenyi-hegy állomásától. Meglehetősen elhagyatott, csendes környéken fekszik, de pont ez adja meg a varázsát. Amikor például én ott voltam, épp senki más nem tartózkodott a kilátó környékén, úgyhogy tök egyedül tudtam élvezni a kilátást. Funkciójának megfelelően természetesen a kilátás is gyönyörű, csak a hegyoldalban álló fák takarják el egy kicsit a várost. De Pestet azért elég jól ki lehet venni.

Tuti tipp: keresd meg az Országházat! Vagy bármi más budapesti épületet, amiről pontosan tudod, hogyan néz ki. Mivel a kilátó elég magasan van, ezért meglehetősen aprónak tűnik a város, ezért is nehéz megtalálni az épületeket, plusz ugye a fák is akadályozzák a dolgot, de alapos odafigyeléssel sikerülhet.

Nekem a távoli városképben az Országház tűnt fel elsőnek, mivel az ugye nagy és jellegzetes a formája, de egy kis keresgéléssel még sok dolgot ki lehet venni, például kelet felé nézve a Gellért-hegyet vagy a Dunát.

Költségvetés: 0 forint.

Bámészkodás a Várból

A Várnegyed Budapest egyik legnevezetesebb pontja, és nem véletlenül. Egyrészt ugye itt van a Vár, a kastély, ami a középkortól egészen a török kiűzéséig nagy szerepet játszott Magyarország történelmében, hiszen itt volt a királyok székhelye. Másrészt pedig innen a leggyönyörűbb a kilátás az egész városban. Szinte az összes többi kilátópontnak megvan az a hátránya, hogy legtöbbjükből csak az egyik városrészt lehet jól látni, a másikat nem annyira. Nos, a Várban ez egyáltalán nincs így. Elég egyszer körülnézni, és az ember máris megérti, hogy ezt a várat miért oda építették, ahova. Az utca egyik oldaláról Buda tárul a szemünk elé, a Vérmező, az Alkotás út, a Körszálló, a második kerület, Óbuda, a másik oldalról pedig Pest, a Parlament, a Duna, a hidak...

Tuti tipp: keresd meg a saját házad! Vagy legalább az utcát vagy a környéket, ahol laksz. Elsőre nehéz feladatnak tűnik, de a Várból tényleg annyi minden látszik, hogy nem is gondolná az ember. Persze, ha Kiskunfélegyházán laksz, akkor nincs sok esély rá, hogy megleled a házad, de ha még a budapesti határokon belül élsz, akkor jó eséllyel be tudod lőni, hogy hol lehet az otthonod. Ha ez mégsem sikerül, akkor egy olyan helyet is megkereshetsz, ahol gyakran jársz. Ilyet biztos nem lesz nehéz találni, de ha mégsem sikerül, akkor érdekességképpen azt is csinálhatod, hogy a Várnegyed egy zsúfoltabb területére mész, és összeszámlálod, hány magyar szót hallasz magad körül. Valószínűleg nem sokat.

Költségvetés: 0 forint.

Parkok és szigetek

Budapestnek, nagyváros lévén, megvan az a hátránya, hogy meglehetősen kevés a fa, és annál több a beton. Persze egy városi táj is lehet szép, sőt, jómagam nagyobb kedvelője vagyok a városnézésnek, mint a természetben bogarak és fűcsomók közötti, meleg kaja, folyóvíz és nyilvános vécé nélküli túrázgatásnak, de hát különbözőek vagyunk. Azonban a betondzsungelt is meg lehet unni, és nem mindenkinek nyílik erdő a hátsó kertjéből. Szerencsére Budapesten is vannak zöld területek, parkok és szigetek (ez is egy nagy előny, amit a folyó ad nekünk), úgymint a Margitsziget, a Hajógyári-sziget, a Millenáris park, a Szent István park, az Olimpia park és még sorolhatnám. Ezek mind szép és rendezett helyek, lenyírt pázsittal, sok fával és játszóterekkel, teljesen családbarát környezet mindegyik.

Szent István park

Tuti tipp: nyáron kerüld a szigeteket! Főleg, ha fesztivál vagy vizesvébé van rajtuk. Azt talán mondani sem kell, hogy a Sziget fesztivál idején a nem fesztiválozó egyedeknek jobb messzire elkerülni a Hajógyári-szigetet a hatalmas zaj, a nagy tömeg és a szemét miatt. De idén nyáron a Margitsziget sem volt a legideálisabb kirándulóhely – én már csak tudom, mert elmentem egyszer. Az egy dolog, hogy sok volt az ember, de azonkívül a rendőrök és a katonák is csak úgy hemzsegtek, sőt, még egy TEK harckocsival is találkoztam, ami úgy álldogált a bérelhető bringóhintók szomszédságában, mintha csak ő is egy lenne közülük.

Szerencsére ez csak a Margit híd közelében volt így, a sziget belseje felé haladva elnéptelenedett az út, a kolostor romjai között pedig szinte egyedül voltam. És hát persze vizesvébé sincs minden hétvégén, úgyhogy reméljük, a Margitsziget továbbra is élhető és kirándulható, tömeg- és tankmentes hely marad.

Költségvetés: 0 forint.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

a fényképek forrása: Google Street View, Google Map fényképek, konkrétan:
Timothy de Ruyter (3), Vincze Attila (4), Beck Tivadar (5), Christos Tsekas (6)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám