Ez tűnt fel Londonban

Londonban töltöttem néhány napot, és felfedeztem pár különbséget a londoni és a budapesti életforma között.

Az utcákon, az üzletekben, a közlekedési eszközökön különböző nyelvek szófoszlányai jutottak el a fülemig, és a ruházat alapján különféle népek és vallások képviselőit lehetett a tömegben felfedezni. A londoniaknak szemmel láthatóan természetes, hogy soknemzetiségű városban élnek. A sokszínűséget és toleranciát jelzi az is, hogy egyik reggel egy pizsamás lány sétáltatta kutyáját az utcán, de senki nem bámulta meg és nem tettek a ruházatára megjegyzést. Úgy érzem, nálunk többen nem állnák meg szó nélkül, ha ezt a szituációt látnák.

Egyébként a londoniak öltözködése számomra meghökkentő volt. A nappali kb. tíz fokos hőmérséklet ellenére a nők kilencven százaléka harisnya nélkül, spagettipántos pólóban, vékony szövetkabátban mászkált, de hogy azért enyhítsék a dolgot, lábukra prémes, téli csizmát húztak. A másik véglet a nyári strandpapuccsal párosított téli dzseki volt. Egyébként nagyítóval kellett keresni a harisnyát viselő nőket. Úgyhogy, ha valaki Londonban szeretne harisnyaboltot nyitni, verje ki a fejéből, mert csak csődre számíthat. A hivatalokba igyekvő öltönyös férfiak előszeretettel járnak dolgozni hátizsákkal – mit sem törődve azzal, hogy az öltözékükhöz nem éppen illő táskát választottak. Úgy tűnik, számukra a praktikum előbbre való az eleganciánál.

Naponta metróval közlekedtem, ahol hatalmas a tömeg, de ennek ellenére flottul zajlik minden. Elkerülhetetlen, hogy az ember lábára lépjenek, vagy egy kicsit meglökjék. Meg kell említeni azonban, hogy mindig elnézést kértek, sőt, volt olyan is, hogy észre sem vettem, hogy hozzám ért egy úriember, csak azért gondoltam, hogy ez történt, mert bocsánatot kért.

Nem ajánlom azonban a taxival való közlekedést, bármilyen jól is néznek ki a fekete kis autók, mert egy turistának az inge-gatyája is rámegy egy rövidebb útra is. Elsőre megmosolyogtató látvány a gyalogátkelőhelyeknél az aszfaltra festett „jobbra nézz”, majd „balra nézz” figyelmeztetés. De hamar rájön az ember, hogy a jobboldali közlekedéshez szokott turisták kapásból előbb balra néznek, és csak azután jobbra, ami Londonban végzetes hiba lehet. Hamar rájövünk, hogy ami elsőre megmosolyogtató, az valójában a gondosság jele.

Mikor az utcákat róttam, szembeötlött, hogy milyen sokan futnak. Nemcsak parkokban, hanem forgalmas utcákon és tereken is, a nap bármely szakában, akár esőben is. Úgy látszik, sokaknak fontos a testmozgás.

A futókon kívül több utcai előadóval is találkoztam. Zenészekkel, zsonglőrökkel és mutatványosokkal. Így ismertem meg a Techtonics együttest. A fiatal fiúkból álló banda a híres Imperial College akapella kórusa. Érdemes őket megnézni a Facebookon, jól zenélnek és viccesek is. A londoniak értékelik ezeket az előadásokat, lelkesen tapsolnak, éljeneznek és dobnak egy kis pénzt is a perselyekbe.

Jó hír, hogy rengeteg múzeumba ingyenes a belépő (pl. Natural History Museum, National Maritime Museum, National Gallery, Victoria and Albert Museum, British Museum), míg nálunk a múzeumok fizetősek.

Ottjártamkor feltűnően sokan viseltek kabátjukon pipacsos kitűzőt (Poppy Lapel Pin). Kiderült, hogy a kitűző megvásárlásával járulnak hozzá a háborúkban sérült veteránok életkörülményeinek javításához.

Úgy tűnik, Londonban a mindennapokhoz két dologra van szükséged: az okostelefonodra és a bankkártyádra. Még egy gombóc fagyit is bankkártyával fizetnek ki. A bérleteket, a menetjegyeket, a belépőket is le tudod tölteni a telefonodra, és ezzel engednek be mindenhova.

A nyüzsgő nagyvárosban sok helyen lehet magyar beszédet hallani, de egyetlen magyarnak az arcán sem láttam felcsillanni az örömöt, hogy: „Jaj de jó, itt egy magyar!” Szomorú, hogy honfitársaink közönyösen viselkednek egymással, még külföldön is. Vagy olyan sok magyar él Londonban, hogy természetes a magyar szó?

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A Top 3 Leonardo DiCaprio film

Nagyon szeretem Leonardo DiCapriót, mint színészt, ezért is döntöttem úgy, hogy megnézem a régebbi filmjeit is. Arra kellett rájönnöm, hogy ezek még jobban is tetszettek, mint az elmúlt 15 évben készült filmjei. Ezek közül a filmek közül válogattam ki a személyes kedvenceimet.

Egy kosaras naplója

Ez az 1995-ben készült film az egyik kedvencem a színész filmjei közül. Jimnek, egy ígéretes kosaras pályafutás előtt álló fiúnak mutatja be a fiatalkorát. A film Jim Caroll, a híres író életrajzi regénye alapján készült. A fiatal fiú hamar kipróbálja a kábítószert, és ez egy megállíthatatlannak tűnő lejtőn indítja el az életét és a pályafutását. Iskolai balhék, piti lopások és ilyesmik hatására elveszít mindent, ami addig az életét jelentette.

A film nagyon nyomasztó, de közben életszerűen és megrendítően meséli el egy jó képességű ember teljes lezüllését. Olyanoknak, akik valami könnyed és szórakoztató filmet szeretnének megnézni, semmiképp sem ajánlom. Viszont az, aki veszi a fáradságot, és elég erőt merít ahhoz, hogy megnézze, egy nagyon jó filmet láthat (és nemcsak a fiatal DiCaprio látványa miatt).

Egy kosaras naplója (The Basketball Diaries, 1995, 102')
Rendezte: Scott Kalvert

Ez a fiúk sorsa

Ez a film az 1950-es években játszódik. Az előzőhöz hasonlóan ez is egy életrajzi ihletésű regény alapján készült 1993-ban. A tizenhárom éves Tobias Wolf (Leonardi DiCaprio) az anyjával él, aki azonban azt gondolja, hogy a fiúnak szüksége van egy apára. Meg is találja a szerinte megfelelő jelöltet Dwight (Robert de Niro) személyében, akiről azonban hamar kiderül, hogy erőszakos a természete, és nem viselik el egymást túl könnyen az ifjú Tobias-szal.

Dwight a saját otthonában úgy érzi magát, mint valami király, és a mostohafia ez ellen a hatalom ellen lázadozik, legtöbbször jogosan. Elkezdi ütni a fiút, Caroline, az anyja pedig tűri ezt a helyzetet. A kisváros szellemisége sem pont a legjobb egy bántalmazott család megvédésére. Tobias végül megoldást talál, egy bentlakásos iskolába költözik, ahol végre megszabadulhat a mostohaapjától.

Ez a fiúk sorsa (This Boy's Life, 1993, 110')
Rendezte: Michael Caton-Jones

Rómeó és Júlia

Shakespeare már mindenki által jól ismert drámájának feldolgozása a film. A helyszín az 1950-60-as évek Verona Beach-e, ahol a Capulatek és a Montague-k feltűnő kocsikban és csillogó fegyverekkel vívják évszázados harcukat. Azonban meglepő módon Rómeó (Leonardo DiCaprio) és Júlia (Claire Danes) egymásba szeret, és rövid időn belül össze is házasodnak.

Szerintem ez nem egy olyan történet, ahol nagyon lehetne spoilerezni, minden a várható módon történik, csak a film végén van eltérés az eredeti műtől. Júlia felébred már akkor, amikor Rómeó a mérget issza, a szomorú végkifejletet azonban nem tudja elkerülni. Paris meggyilkolása is kimarad a filmből. Érdekes még, hogy nagyjából az eredeti szöveget mondják benne, persze azért átírták, hogy igazodjon a történethez.

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996, 120')
Rendezte: Baz Luhrmann

Fodor Júlia (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A modern technológia problémái

Nyár elején omlott össze a British Airways informatikai rendszere, ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy milyen hátrányai is vannak az életünk részévé vált technológiának.

Manapság mindent elintézhetünk pár kattintással. A technológia legnagyobb előnye az, hogy a rohanó világban rengeteg mindent intézhetünk el meglehetősen rövid idő alatt. Azonban elég lehet egy hiba a rendszerben, és az egész összeomlik. Már több film is foglalkozott azzal, hogy mi lenne, ha a gépek világuralomra törnének, de én közel sem gondolok ilyen abszurd dolgokra. Nemrég okozott nagy problémát egy zsarolóvírus, és habár nagyrészt megoldották a problémát, előfordulhat majd talán a nem is olyan távoli jövőben, hogy egy új vírus hatalmas károkat okoz világszerte. A kérdés az, hogy ha ez bekövetkezne, mi lenne a következménye.

Előfordulhat például, hogy egy nagyobb banknak feltörik a rendszerét. De nem is kell feltétlenül csak a nagyobb cégek feltöréséről beszélni, ha információk lopásáról vagy károsításról van szó. Hiszen az internetnek ez az egyik hátránya: viszonylag könnyen férhetsz hozzá mások esetleg fontos adataihoz. Tényleg olyan fontos minden fontos információt az interneten tárolni? Ja, hogy onnan nehezebb ellopni? Nem feltétlenül. Onnan nem tűnik el? Elég egy hacker, aki feltöri a biztonsági rendszert. Mi minden személyes adatot tettél fel az internetre? De nem is kell feltétlenül az internetre feltenned, ha nem vagy védve a vírusok ellen, hiszen amennyiben egy komoly vírus megfertőz, nem csak kárt okozhat a gépeden, de rengeteg számodra fontos dolgot törölhet vagy lophat el. Azt hiszed, mindentől megvéd a jelszavad, holott egy igazán jó hacker különösebb gond nélkül töri fel. A leggyakoribb jelszó az 123456, és nem tudom, mi a nagyobb baj, az, hogy nem lep meg, vagy az, hogy azt hiszik, semmi gond sem lehet belőle. Érdemes hosszú jelszavakat megadni, amiben, ha lehet, minél több speciális karakter legyen (ugyanis ezeket nehezebb megfejteni). De nem is csak a fiókok feltöréséről beszélek. Az emberek nagy része mindent megoszt vagy felrak a netre, amiket bárki elérhet nagyobb erőfeszítés nélkül, és ezeket nemigen gondolják át. Feleslegesnek tartom hosszan leírni azt, hogy amit felteszel, az ott marad, mert ezt, ha több milliószor nem mondták el, akkor egyszer sem, viszont azt érdemes átgondolni, hogy tényleg olyan fontos-e mindent feltölteni gondolkodás nélkül. Az ilyen feltöltések többsége ártalmatlan és érdektelen dolog, viszont előfordul pár igen kényes információ is, amit nem igazán kéne feltenni a netre.

Meghibásodás és adatkárosodás nem csak külső betörés miatt történhet. Bármikor bármi elromolhat anélkül, hogy sejtésünk lenne arról, hogy mi okozta. A legnagyobb baj az informatikai rendszerek meghibásodásával, károsodásával, hogy már minden olyan bonyolultan van megcsinálva, hogy akár napokba is telhet megoldani egy-egy ilyen problémát. Ez nem csak számítógépes rendszereknél van így, hanem már szinte minden bonyolultabb eszköznél, de még a járműveknél is. Csak hogy egy példát említsek: az autónkkal valami gond volt, rengetegszer volt szervizben. Szinte minden alkatrészt kicseréltek rajta, és bár megoldották a problémát, fogalmuk sem volt, hogy mi okozta. Mivel minden egyre bonyolultabb lesz, egy meghibásodás esetén egyre nehezebb lesz megállapítani, hogy mi a baj okozója, és ezért megoldani is nehezebb lesz a helyzetet. Márpedig, ha valami fontos rendszer elromlik, akkor az hatalmas gondokat okozhat. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy muszáj-e mindent gépekre és programokra cserélni. Ha a hackereket el is felejtjük, akkor is ott vannak olyan eshetőségek, amiknek komoly következményei lehetnek.

Nem ellenzem az informatika jelenlétét a mindennapokban, de gyakran elgondolkodtatnak az olyan események, ahol kisebb apróságok miatt egész rendszerek válnak működésképtelenné.

Szóráth Csaba (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hala Madrid!

Már a szezon eleje óta lázban égek, hogy mi fog kisülni a Real Madrid aktuális idényéből. Tudniillik a királyi gárdának 5 éve nem sikerül megnyernie hazája legrangosabb tornáját, a La Ligát. 2012-ben több mint 100 ponttal sikerült a csúcsra jutnia a csapatnak, ami nem kis szó. Viszont, ami már nem sok örömre adhat okot, az az, hogy az azóta eltelt 4 szezonból hármat a legnagyobb rivális, a Barcelona, egyet pedig a város másik felén preferált, a Real fanok által nagyon utált Atletico Madrid nyert meg.

Az idei szezon nagyon jól indult a Blancóknak, és a Barca botlásait kihasználva az idény nagy részét a tabella élén töltötte. Március környékén egy-két rosszabb eredmény becsúszott, de ami igazán megfordította az erőviszonyokat, az a 3:2-es vereség volt a Barcelonától. Március óta fogamat összeszorítva és a bajnokság állását naponta csekkolva vártam május 21-ét. Miért is? Mivel aznap volt az utolsó meccs az idényben, és még véletlenül se dőlt el, ki nyeri idén a bajnokságot.

Mióta focit nézek, a Realért dobog a szívem. Amikor már igazán megértettem, hogy hogyan is van ez az egész VB, BL, La Liga rendszer, ahogyan a többi realos, annak szurkoltam, hogy szeretett klubunk megszerezze a hőn áhított 10. BL serleget. Azért a bajnokságot is követtem, de csak fél szemmel. Minden figyelmem a nemzetközi tornán volt. 2014-ben, a szezon kezdetekor már sokan érezték, hogy ez valahogy más lesz. Szurkoltam, hogy meglegyen a bajnoki cím, de sajnos ez nem jött össze. Viszont a BL döntő akkor még várt a királyi gárdára. A drámai finálé után – amit hosszabbításban a Real 4:1-re megnyert az Atletico ellen –, úgy éreztem, hogy a világ legjobb klubjának szurkolok, és semmi sem állíthat meg bennünket. Viszont miután már lecsengett az egész, kicsit bökte a csőrömet, hogy a bajnokságot valamiért nem tudják megnyerni. Azóta 2 szezon telt el, és semmi (jó ez nem teljesen igaz, mert 2016-ban újra BL-t nyert a Real).

A meccs előtt

Most jött el a Real ideje! Az este a Malagával csapnak össze, és ha nem veszítenek, vagy ha mégis, de a Barca kikap, amire nagyon kicsi az esély, megnyerik 33. bajnoki címüket. Nem lesz könnyű feladat, mivel a Malaga április elején a Barcelonát 2:0-ra verte el – de szerintem megoldható.

A meccs után

Hát igen, sikerült! A Real Madrid 5 év után újra bajnok. Nem lehet leírni azt az érzést, amit most érzek. Egyszerűen olyan boldogság járt át a lefújást követően, hogy a YouTube segítségével még a csapat indulóját is fennhangon énekeltem. Már a 2. percben vezetést szerzett a Real Ronaldo góljával, és után meg is tartotta előnyét, majd még eggyel növelte, így lett 2:0.

Ezekben a pillanatoknál mutatkozik meg az, miért is jó rajongani valamiért. Az érzés, amikor a csapatod nyer, vagy csak a kedvenc sorozatodban a főszereplő sok szenvedés után célba ér, na ilyenkor jár át az az elmondhatatlan öröm, ami engem is átjárt a hétvégén. Aki tapasztalta már, tudja miről beszélek. Ezért jó valamit ennyire szeretni, mert ilyen önfeledt boldogságot tud okozni. Kicsit ki tud szakítani a szürke hétköznapokból és mosolyt tud csalni az arcunkra. Ha egy ember nem is lel túl sok örömöt az életben, sorra jönnek a kudarcok, ezeknél a helyzeteknél akkor is boldog tud lenni. Úgyhogy mielőtt valakit paraszt focistának bélyegzel, mert folyton mezekben jár, vagy mert minden cucca az adott csapat logójával van ellátva, gondold végig: lehet, hogy benne mindig az játszódik le, mint ami minden magyar fiatalnak, öregnek, kicsinek, felnőttnek, amikor a magyarok az EB-n játszottak. És ha ez megvolt, gondolkozz el azon, hogy ez nem lenne-e esetleg neked is jó.

 

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Roberto Zucco

A drámát Bernard Marie-Koltès írta 1988-ban, két évvel később mutatták be először Párizsban. Az előadást 2016-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea negyedéves hallgatói állították színpadra, Kovács Tamással a főszerepben.

A dráma egy 19 éves férfiról szól, aki ok nélkül megölte a szüleit. Ezután a férfi pszichiátriai intézetbe került, de teljesen normálisnak bizonyult, ezért kiengedték onnan. 26 éves korában történt vele valami, és újra gyilkolni kezdett.

Az előadás minden szempontból gyönyörű, olyan élénkség van jelen a színpadon, amit nem sok helyen látni. Az osztály, amelyik előadja, nem egy táncos osztály, mégis hatalmas szerepe van a mozgásnak a darabban. Vannak jelenetek, amelyek beszéd nélkül mesélik el a történetnek bizonyos részeit, itt a színészek játsszák el a testükkel a mondanivalójukat. Nincs sok díszlet a darabban, van egy elkerítő kordon, két falap, egy hűtő és jó pár doboz sör. Általában a díszletek a színpad szélén vannak, így a színészeknek van helyük játszani.

Látszik a színészeken, hogy mennyire élvezik ezt csinálni, és ha a dráma cselekménye nem ragadja magával az embert, akkor ez biztosan. Én belefeledkezve néztem a darabot, elképedve láttam, hogy egyes jelenetekben, ahol a mozgáson van a hangsúly, mennyire összhangban lehet két színész. Egyszerre lélegeznek, és már nem azon gondolkoznak, hogy hogy van a koreográfia, hanem ösztönből mozognak, ösztönből játsszák el a darabot.

A második sorban ültem, olyan közel, hogy láthattam a színészek mimikáját – ezzel egészítették ki azt, ahogy az egész testük-lelkük együtt játszik.

Már egy ideje színész szeretnék lenni, és amikor kisétáltam az Ódry színpadról, éreztem, hogy nekem muszáj ezt csinálnom. Én ugyanúgy szeretnék egy ilyen csodát létrehozni, mint amit ők csináltak a színpadon.

Elég sokat járok színházba, sok darabot nézek meg, számomra a Roberto Zucco mégis kiemelkedően sokat jelentett, mert megmozgatott bennem olyan dolgokat, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Bernard-Marie Koltes: Roberto Zucco
Rendező: Horváth Csaba
Szereplők: Ballér Bianka Gréta, Kovács Tamás

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Jönnek a vegánok, vége a világnak

Valószínűleg mindenki találkozott már legalább egy vegetáriánus vagy vegán emberrel életében. Vagy ha nem, akkor is tud róluk. Igen, ők azok az elvetemült barmok, akik rá akarják venni a becsületes, húsevő magyar embereket, hogy húsevés helyett térjenek át a fűzabálásra. Erőszakosak, arrogánsak, beképzeltek, és meg vannak győződve arról, hogy az étrendjük megváltoztatásával a létező legjobbat teszik mind az emberiségnek, mind az állatoknak, és azt akarják, hogy a világon mindenki legyen vegetáriánus/vegán, ahogy ők. Mindent összegezve: halálosan idegesítőek, nincs igazuk és teljesen elment az eszük. Vagy nem.

Az utóbbi időben nagyon sok olyan véleményt olvastam, amiben arról írtak, hogy a vegánok meg a vegák milyen erőszakosak, arrogánsak, stb.. Ez szerintem a való életben nincs így. Biztos vannak ilyen idióta, erőszakos, radikális vegánok is, persze hogy vannak, de ez nem azt jelenti, hogy az összes többi vegán ember is radikális barom.

Először is, nem árt egy kis fogalomtisztázás, mert szerintem sokan még mindig nincsenek tisztában a veganizmus és a vegetarianizmus közötti különbségekkel. A vegetáriánus ember nem eszik húst. Se marhát, se csirkét, se bárányt, semmit. Zöldségeket, tejtermékeket, gabonaféléket viszont fogyaszt. A vegán pedig az, aki semmilyen állati eredetű táplálékot nem vesz magához, azaz nem eszik húst, tojást, sajtot, tejfölt, vajat – semmilyen tejterméket (tejet, kakaót se iszik). Ezen kívül nem eszik olyan süteményt, aminek a tésztájában vaj vagy tej van, nem eszik rántott dolgokat sem a rántásban lévő tojás miatt, egyszóval semmit nem fogyaszt, aminek valaha a legkisebb mértékben is köze volt a tejhez vagy a tojáshoz (vagy a húshoz, természetesen).

Ez alapján – én legalábbis – úgy ítélem meg, hogy kicsikét nehéz lehet egy vegán ember szakácsának lenni. Persze, ha ebédet vagy vacsorát akarunk csinálni, nem nagyon bonyolult készíteni mondjuk egy kis salátát vagy sült zöldséget, főtt krumplit, reggelire meg lehet mondjuk kenyér, csak nem vajjal. De vegán sütit például kicsit nehezebb lehet csinálni, mint sima vegetáriánusat – ez utóbbinál elég, ha egyszerűen csak piskótát rakunk a tortába egy fél disznó helyett, előbbinél azonban nagyon meg kell gondolni, hogy mit és hogyan rakunk a tésztába, a krémbe, a díszítésbe. Persze nyilván nem lehetetlen megcsinálni, és végül is, ha valaki ezt az életet választotta, akkor élje.

És ez utóbbi az, ami szerintem nagyon fontos. Rengeteg olyan írással találkoztam, ahol olyanokat írtak, hogy mostanában jaj, de hogy mennyire elterjedt ez a veganizmus meg a vegetarianizmus, és hogy lassan már kötelező lesz vegánnak lenni, és ha valakit meglátnak, amint egy szelet húst majszol, egyből lelövik. Pedig a valóság nem ez. Lehet, hogy egyes emberek úgy érzik, hogy más emberek vegetarianizmusa vagy veganizmusa személyes támadás az ő húsevésükkel szemben, de ez egyáltalán nem így van. Attól még, hogy mostanában egyre több a vegán és a vegetáriánus, nem fog összedőlni a világ, nem fogják betiltani a körömpörköltet, sem a párizsit, sőt, a kolbászt sem. És attól még, hogy az elmúlt húsz évben beépült a köztudatba, és többé-kevésbé elfogadottá vált a veganizmus meg a vegetarianizmus, attól még nem lesz kötelező is az elkövetkezendő húsz évben.

A legtöbb húsevő normális, tisztességes ember, nem érdekli, hogy a másik mit eszik és mit nem. Viszont az erőszakos húsevők gyakrabban hallatják a hangjukat a neten, és ez engem eléggé idegesít.

A vegánok és a vegetáriánusok nagyon nagy része is olyan ember, akit nem érdekel, hogy más emberek húst esznek. Igen, ők nem esznek húst, a húsevők meg esznek, és ez ki a frászt érdekel. Mindenki egyen azt, amit akar, és ne egyen azt, amit nem akar, és mindenki, aki ezért őt kritizálni akarja, az fogja be a száját. Senki ne bántson senki mást az étkezési szokásai miatt.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Félelemben

Milyen lehet folyamatosan félni? Tudni, hogy azért, aki vagy, bármikor bánthatnak? Érezni, hogy másokat zavar a létezésed, mert más vagy?

A legtöbb embernek ezeket a kérdéseket nem kell átgondolnia. Nem foglalkoznak ilyenekkel, mert nincs közük hozzá. Pedig kéne hogy legyen.

Ma van a homofóbia és transzfóbia ellenes világnap. Egy nap, amikor (ha máskor nem) el kéne gondolkodnunk ezeken a dolgokon.

Számomra ez a nap – ahogy a többi, hasonló tematikájú nap is – igazán fontos. Ezeken a napokon úgy érzem, hogy talán egy kicsit több ember figyel oda. Talán egy kicsivel többen gondolnak bele, hogy milyen nekünk. Mi, akik az LMBTQ+ embercsoport tagjai vagyunk, ezeken a napokon egy kicsit jobban reménykedünk. Reméljük, hogy lesznek emberek, akik észreveszik, hogy számunkra mennyire más lehet lenni.

A világ társadalmának a becslések szerint jelenleg nagyjából 10-11%-a queer, ami azt jelenti, hogy nem heteroszexuális vagy nem ciszgender (azaz olyan, aki a veleszületett neméhez képest más módon él vagy érez). Ez hihetetlen sok ember, aki mind fél. Félnek attól, hogy mi történhet velük, ha mások rájönnek a valós személyiségükre. Mert bármennyire is szeretnénk, ez manapság nem egy elfogadó világ. Nagyon sokan gondolják, hogy nem normális, ha a saját nemedet szereted, esetleg mindkettőt vagy egyiket se. Az emberek, mivel nem ismerik őket, képesek félni azoktól, akik nem tudnak azonosulni a társadalom által rájuk szabott nemmel. És ez nagyon szomorú.

Ezért fontosak az ilyen napok, amikor fel tudjuk hívni a figyelmet arra, hogy nemcsak egyfajta emberek léteznek. Mert igenis sokfélék vagyunk. Többek közt ezért is szokták az LMBTQ+ emberek a szivárvánnyal azonosítani magukat (még ha a szivárvány zászlónak alapvetően nemcsak ez a jelentése).

És én is ezért írom most ezt, mert szeretném, ha most még egy kicsivel többen gondolnák át ezt az egész dolgot, minden apróságával együtt. Azokra az apróságokra gondolok, hogy megverhetnek, mert meg mered fogni a párod kezét. Hogy kirúghatnak az állásodból, ha fel mered vállalni magad. Hogy nem házasodhatsz össze azzal, akit szeretsz. Hogy akár egy szimpla pisilés megpróbáltatássá válik, mert nem azonosulsz a nemekkel, vagy mindkét mosdóban félnél.

Mert nem jó érzés, ha magányos vagy, ha nem érzed magad biztonságban, ha folyton óvakodnod kell a saját otthonodban / hazádban.

Lomb Tiku

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi van a női öltözőben?

Nő vagyok. Vagy mégsem? 16 évesen mondhatom azt, hogy nő vagyok? Kicsoda, micsoda egy nő? Egy majdnem-nő majdnem-érett gondolatai a nőiességről.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy „lányos” beszélgetésen egy tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért jó nőnek lenni. Úgy éreztem akkor, hogy volt a hangjában egy remény, hogy na, az Emma majd megmondja, érett gondolatai vannak, és átérzi már ezt a dolgot. Ehhez képest csúfos kudarc volt a válaszom, valami olyasmit makogtam, hogy nyilván szeretek lány lenni, számomra ez izé, természetes érzés. Aztán sokáig nem gondoltam erre a párbeszédre.

Aztán októberben elkezdtem járni úszni (ez kb. azt jelenti, hogy heti egyszer eljutok az uszodába, ami igazából egy edzőterem, amiben van egy medence). És attól függetlenül, hogy bokasérülés miatt egész évben fel vagyok mentve tesiből, újra az életem részévé vált ezzel a női öltöző. Mindenki ismeri a középiskolai (lány) öltözők hangulatát, ahol nem marad rejtve egy-egy bőrhiba vagy nem szőrtelenített testfelület. De az uszodában ez nem egy lány öltöző, ahova a tizenéveseken kívül max. néha egy tanár vagy takarító néz be. Ez a nagy betűs NŐI ÖLTÖZŐ. Számomra először kicsit sokkoló volt a sok testiség, a sok nő. Félre ne értsenek, nincs bajom a meztelenkedéssel (főleg egy öltözőben), és főként, semmi bajom nincs a nőkkel (hiszen én is az vagyok, vagy mi a szösz).

De én akkor ébredtem rá igazán, amikor együtt láttam öltözni egy 65 éves nőt egy 25 és egy 6 évessel, arra, hogy én most egy nagyon köztes, bizonytalan állapotban vagyok. Ami nem baj, mert nyilván nincs még egy ugyanolyan nő, és egy olyan világban élünk, ahol „genderforradalom” van (bár sajnos ez az infó egy budapesti uszoda öltözőjébe nem mindig jut el), így tényleg nem kéne ennyire beszűkült keretek között vizsgálni a nemiséget… De azért nehéz lenne eldönteni, ha lenne külön lány és női öltöző, hogy akkor én most melyiken nyissak be.

Pont abban az átmeneti állapotban lenni, amikor lányból éppen nővé válasz, nem új dolog. A kamaszokról szóló könyvek fele ezzel van tele, a pubertás kor rejtelmeit boncolgatják, és tanácsokat adnak ezek kibogozására és kezelésére. Amit viszont én hiányolok ebben a globális felfogásban, az az, hogy ez az „átmeneti állapot” mindenhol átmeneti. Egy kellemetlen megálló, amin mindenkinek át kell haladnia, hogy aztán megérkezzen a külön ünnepnappal jelölt nő kategóriába, és egyenrangú (bár ez az egyenlőség inkább csak elméletben létezik) tagjává váljon a társadalomnak. Senki se ünnepli a pattanásokat, a változó hangulatot, az önkeresést, a változó testet és testképet. Persze, mert ezek mind negatív dolgok. De miért? Miért nincs ez elfogadva és ünnepelve? Miért kell vagy kislánynak vagy nőnek lenni? Miért ciki kamasznak lenni? Miért sürget mindenki, hogy már magassarkúban járjak és piros rúzst kenjek a számra? (Semmi bajom ezzel a két dologgal, és szerintem bárki, akár egy ötéves is nyugodtan megengedheti magának a piros rúzst és a magassarkút...)

Kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy mindenki siettet minket. Ha azt mondjuk egy tininek, hogy gondolkodjon éretten, vagy leszóljuk jóhiszeműsége, gyerekes viselkedése miatt, akkor az is sürgetés. Az egész kamaszkor egy felkészülés az életre, arra, hogy nő legyél. Arra, hogy már jól álljon a vörös rúzs és ne folyjék el a szempilla spirál. És számomra néha a legrosszabb azt látni, hogy a velem egykorú lányok teljes erőfeszítésükkel ennek akarnak eleget tenni és megfelelni. Nem gondolom azt, hogy nem lehet kísérletezni és nem jó kipróbálni új dolgokat. Sőt, a kamaszkor erről szól, pont ez a lényege. De sehol, semmilyen körülmények között nem tartom jónak az erőltetett, megfeszített megfelelést. És a lányokat nem arra kéne bíztatni, hogy nők legyenek, és teljes erőfeszítéssel nőiességüket hangsúlyozzák, hanem arra, hogy legyenek önmaguk. És szeressék azt, akik ők. Mert egy nő nem attól erős, érzékeny, empatikus, sokszínű, nyitott, szép, kedves, okos és segítőkész, hogy jó az alakja és nem esik el a magassarkúban. Egy nő attól nő, mert szereti és megbecsüli mindazt, ami ő maga. És igen, bocsi, hogy így a végére egy ilyen elcsépelt üzenet jött ki ebből a cikkből, de néha jól jön egy női öltöző, ami emlékeztet a nők sokszínűségre, és segít megfejteni kamaszként a nőség erejét és fogalmát.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Érezted már valaha azt, hogy ugyan még egy szót sem váltottál egy illetővel, mégis ismered? Nem beszéltél vele, de tudod, milyen a személyisége? Csak azért, mert sokat figyeled, és akaratlanul is kialakítasz magadban egy képet róla. És még ha téves is az a kép, biztos vagy benne, hogy nem alakulhat máshogy – ő csak olyan lehet, amilyennek te elképzelted őt? Ha veled nem is, másokkal már előfordulhatott ez a dolog.

Rachel ingázó. És ingázó is volt már nagyon régóta, történetünk kezdete előtt már egy évvel is, mikor részben alkoholproblémái miatt a férje otthagyta őt, és egy másik nővel együtt beköltözött abba a házba, ahol azelőtt ők ketten éltek. Ráadásul az új feleség még egy kisbabát is szült Rachel volt férjének, Tomnak. A könyvből kiderül, hogy az anyaság volt Rachel legnagyobb vágya, ami soha nem teljesült, ezért ez a téma mindig is nagyon is mélyen érintette őt.

Már ebből a rövid ismertetőből is kiderül, hogy Rachelt rengeteg megpróbáltatás érte, ebből adódóan pedig nagyon nehezen bízik meg bárkiben is. Magába forduló, zárkózott, a saját világában él.

Visszatérve arra a dologra, amit az elején kifejtettem, neki is volt egy ilyen élménye. Mivel egy napja abból állt, hogy leitta magát, és ide-oda utazott London és az otthona között, sokat nézelődött és gondolkozott. Senki más nem tudta rajta kívül, hogy kirúgták a munkahelyéről, és ő csak vonatozik. Mindig ugyanazzal a vonattal járt, és az mindennap megállt egy helyen, ahonnan jó rálátás nyílt a vasút melletti házakra, többek között arra is, amiben egykor még ő élt. Pár házzal arrébb aztán meglátott egy férfit és a nőt, és onnantól kezdve úgy érzi, ismeri őket. Számára a tökéletes szerelmet jelentik, ezért egy álomvilágot épített fel magának, amiben kigondolta a munkájukat, elképzelte személyiségüket.

Egy nap aztán lát valamit, ami teljesen megváltoztatja az életét. Felgyorsulnak az események, és ez a pár közelebb kerül hozzá, mint azt előtte akár csak gondolni is merte volna. A regény fő kérdése az, hogy vajon sikerül-e leküzdenie az iszákos, gyenge, félénk és mentálisan labilis énjét, vajon képes-e a sarkára állni akkor, amikor már senki sem hisz benne.

Faltam minden sorát a könyvnek. Az első mondattól kezdve beszippantott, nem tudtam letenni. Néha sokkolt, néha nyomasztott, de nagy hatással volt rám. Az tetszett benne különösen, hogy elképesztően összetett karakterek bukkannak fel benne. A cselekményszál vezetése is elismerésre méltó, az fogott meg benne igazán, hogy ez a könyv soha nem akarta hamis illúziókba ringatni az olvasót. Nem sugallta azt, hogy a végén minden rendbe jön, hanem épp ellenkezőleg. Nem akart semmit szépíteni, kertelés nélkül kiderült csomó minden, az is, hogy senki sem olyan, mint amilyennek látszik, minden szereplőnek van egy (vagy több) súlyos hibája.

A filmet is láttam, és azt kell mondjam, nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb. Nyilván a könyv sokkal részletesebb, de számomra a film is tökéletesen átadta a történet lényegét, és tudta nyújtani a folyamatos feszültséget.

Tényleg mindenkinek ajánlom, bár lehet, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. De mindenképp megéri elmenni és megnézni, amíg még játsszák, mert sokat tanulhatunk belőle az emberi értékekről, a becsületességről és a bátorságról.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Paula Hawkins: A lány a vonaton (21. Század Kiadó, 2015, 320 o.)

A lány a vonaton (The Girl on the Train, 2016, 112’)
Rendezte: Tate Taylor
Szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Haley Bennett

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Spinning, avagy kalandom a szobabiciklivel

A barátnőm családja már kb. 3 éve jár spinningelni. Tavaly pedig a barátnőm, Viki is nekikezdett. Nyáron, amikor hallottam, hogy milyen menő, hogy csinálja, megy és teker, én is kedvet kaptam hozzá. Úgyhogy egy napsütéses délutánon betoppantam a fitneszterembe.

Kb. 10 percig vártunk a terem előtt, hogy végezzen az előző csoport, és jó helyet szerezzünk. Sikerült. A teremben kb. 50 bicikli volt elhelyezve, sűrűn egymás mellett, sorokban. Oldalt, az ajtó mellett viszont volt két bicikli, egészen külön a többiektől, ezt mi le is stoppoltuk magunknak. Az edző biciklije egy kis emelvényen volt, szemben a többivel, oldalt pedig nagy tükrök voltak elhelyezve, hogy lássa magát az ember. Felkínlódtam magamat a biciklire, majd az edző elmagyarázta, hogyan működik a bicikli. A kormányrúdon van egy piros gomb, amit ha lenyomunk, megáll a bicikli. Jobbra csavarva nehezebb a tekerés, balra könnyebb.

A kormány pedig három részre tagolódik, az egyes, a kettes és a hármas fogásra. Nos, ennyiből még nekem sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi a spinning titka. Aztán elkezdődött az óra – értsd, lekapcsolódott a villany és felgyulladt a színes, világító lámpa, és elindult a zene, aminek a ritmusára érdemes tekerni.

A bemelegítés után pedig kb. 50 percen keresztül váltogattuk a hegy és sík tekerést. Ha sík volt, kettes fogásban tekertünk állva, le-leülve inni, törülközni. Ha hegy, akkor kiállva, hármas fogásban, volt, hogy negyedóráig, és persze egyre nehezebbre és nehezebbre állítva a tekeréd mértékét. Ezen az órán még vegyes érzelmekkel viaskodtam magamban. Óra végén például, amellett, hogy halálosan elfáradtam, olyan izzadt voltam, mintha egy medencéből szálltam volna ki. Még azon a héten elmentem még egy edzésre. Ekkor már az egész órán csak az járt az eszemben, hogy vége. Itt és most leszállok a bicikliről, és itt hagyom ezt a szart. Meg hogy csak hisztizni akarok. Meg hogy hogy van az, hogy a hatvanéves bácsi, a duci nő és az összes ember százszor jobban teker nálam. Aztán nem mentem többet a nyáron, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy most vacsoráznom kell a családdal, fáj a fejem, rossz az idő vagy éppen túl jó.

Szeptemberben viszont, amit a diákok újévének is nevezhetünk, eldöntöttem, hogy elmegyek spinnigelni. Piszkált, hogy gyengén feladtam, hogy nem tudtam bizonyítani magamnak. Úgyhogy hirtelen felindulásból át is mentem, és megvettem a 10 alkalmas bérletet. Életem hibája volt. Muszáj volt hát elmenni. Úgyhogy egy hétfőn el is mentem az első edzésre, ami katasztrofálisan sikerült. A zene idegesített, utáltam, hogy szenvedek egy szobabiciklin, 100 emberrel mellettem. Aztán pénteken is lementem, ami sokkal jobban sikerült. Az egész teremben max 15-en lehettünk, és az edző is tekert, mert jutott neki bringa. A zene és a kedvem is jó volt, meg lelkes is voltam. És elégedetten távoztam.

Megállapítottam, ha kedvvel megyek neki az órának, jobban is fog menni. És persze a zene is nagyon fontos. Ha egy 10 perces mixet kell végighallgatni egy amúgy 3 perces számból, az halál. Meg az is, ha magyar rock megy. Ilyen szerencsére csak egyszer volt. De ha Coldplay meg First Aid Kit adja a ritmust, amit egyébként úgysem tartok, mert úgy tekerek, ahogy tudok, akkor alapból elviselhetőbb a tekerés. Mert az, hogy a teremben még nagyon sokáig én leszek a leggyengébb, az nem igazán zavar. És sose leszek én az, aki úgy megy a fitneszbe, mint a Mennyországba. De menni fogok, ameddig úgy érzem, hogy lelkes vagyok, vagy valami hasonló. Mert egy dolog miatt érdemes elmennem. Minden tekerés után, mikor nyújtunk, majd felkapcsolódik a villany, elönt a boldogság, az újjászületés érzése. Szóval, aki kedvet kapott ehhez az izzasztó, de tényleg nagyon-nagyon izzasztó és fárasztó, izmokat nem kímélő sporthoz, annak hajrá. Ami pedig nekem még nagyon jó volt, hogy semmi tétje nincsen, és semmi nem kötelező. Leginkább magunkat kell leküzdenünk. Oké, ha kiállás van, ki kell állni, de ha nem, az edző nem fogja rád kényszeríteni. Mindenki önszántából jön ide, és azért, hogy egy jót tekerjen. És ezt mindenki tiszteletben tartja.

Óra végén taps és köszönjük. Mindenki letakarítja az izzadságától csatakos biciklit, és megszemléli magát az öltözőben. Én úgy szoktam kinézni, mintha a napon felejtettek volna úgy száz órán át. A család pedig lelkesen sajnál, mikor hazaérek, hogy hogy le vagyok fáradva, meg minden. Én pedig büszkén viselem az arcomat borító pírt, na jó, kivörösödést, mert megcsináltam.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám