Szubjektív

Körülbelül egy évvel az Időfutár könyvsorozat hatodik része után megjelent a sorozat hetedik része, Az ellopott időgép. És hogy miért különleges ez a hír? Azért, mert a sorozat a 2017-es híresztelések és nyilatkozatok szerint a hatodik résszel véget ért.

Sok rajongó szomorkodott, amiért nem követhették tovább Hanna és a többiek kalandjait időn és téren keresztül, emiatt is gondolhatnánk, hogy van okunk az örvendezésre a nem várt hetedik könyv kapcsán. De valóban van rá okunk?

A méltán sikeres író-kvartett (Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea) és a kiadó is azt nyilatkozta, hogy miután a rádiójáték véget ért, a hatodik és egyben befejező kötet után már nincs több a történetben. Mindezek ellenére idén nyáron mégis megjelent a hetedik kötet.

Már a könyv megjelenését is (számomra) furcsa körülmények övezték… Alig egy hónappal a megjelenés előtt röppentek fel a hírek az új részről (a Kis Könyves Éj programjában utaltak rá), a könyv Facebook oldaláról is csak arra lehetett következtetni, hogy május első harmadában az írók még javában benne voltak a munkában.

A könyv megjelenését nem kísérte semmiféle reklámkampány, mint ahogy az egy ilyen sikeres könyvsorozatnál szokott lenni, és ahogy a korábbi részek esetében is történt. Mindössze kb. két nappal a megjelenés előtt kezdték csak promózni a könyvet. Ezek miatt szerintem jogosan merült fel bennem a kérdés: Nem lesz kicsit összecsapott így a könyv? (Pláne, hogy már az előző rész befejezését is annak éreztem.)

Minden kételyem ellenére győzött bennem a rajongó, elmentem a bemutatóra, ahol meg is szereztem az első dedikált példányok egyikét, és azonnal bele is vetettem magam a történetbe.

Bár terveztem, de mégsem sikerült újraolvasnom a sorozatot előtte, így kellett egy-két fejezet, mire újra teljesen bele tudtam merülni a történetbe. Ennek ellenére szinte azonnal magával ragadott. Érdekes volt megint találkozni a már ismert karakterekkel, viszont egy kvázi új szituációban, ugyanis az új könyv 2-3 évvel az előző után játszódik. Néha viszont úgy éreztem, hogy a szerzők is túl hosszú időre szálltak ki a sorozatból, amikor egy-két szereplő kifejezetten rájuk nem jellemző dolgot mond vagy tesz. Ettől függetlenül a könyv teljesen lekötött. Nagyon sokat nevettem és izgultam rajta, és teljesen elmerültem a történetben. Voltak részei, amiket úgy éreztem, muszáj felolvasnom a barátaimnak, hogy mindenki hallja őket, és kifejezetten jól szórakoztam a könyv olvasása közben. Tökéletesen át tudtam magam adni a könyvélménynek.

De mindezek ellenére azt gondolom, hogy az íróknak nem kellett volna így elsietniük ezt a hirtelen jött ötletet, kifejezetten érdemes lett volna még legalább egy hónapig tovább szerkeszteni a művet. Mert bár így is kifejezetten élvezhető volt, egy sokkal jobb könyv kerülhetett volna az olvasókhoz egy kicsivel több ráfordított munkával.

A történetről pedig csak annyit, hogy megint egy teljesen új korba és időbe látogathatunk el, és ismerkedhetünk meg ott híres történelmi személyekkel. Megtudhatjuk, hogy ki és hogyan teszi tönkre épp az időt, és hogy senki sem az, akinek látszik. Hallunk tudorokról és egyéb disznóságokról, és egy apáca és Boleyn Anna szelleme fognak elkísérni minket a kalandos utakra. És bár ez a könyv kezd egyre jobban elmenni a kifejezett tini-irodalom kategóriába, de ez (számomra is meglepetésként) nem zavarja annyira a történetszálat, mint azt elsőre gondoltam volna.

A könyv végénél, amikor épp megtudjuk, hogy semmi sem úgy volt, mint ahogy azt gondoltuk, azért maradt még egy-két kérdésem. Remélem, ezekre majd választ kapok a következő részből. Ahogy azt is megtudhatjuk majd, hogy mi történik a dementorokkal, dalekokkal és hősszerelmesekkel Londonban.

Minden rajongónak ajánlom az elolvasását, az egyértelmű hátulütők ellenére is. A nem rajongóknak pedig ajánlom, hogy kezdjék el a sorozatot, mert nekem elhihetik: nem fogják megbánni.

Ha valaki pedig spoilerekre kíváncsi, vagy csak mindenestül ki akarja beszélni a könyvet, az nyugodtan írjon kommentet, esküszöm, válaszolok.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

Korábban a sorozatról:
A végtelen sorozat: Időfutár (Kovács Emma, 2016. augusztus)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A gyűlölet egy meglehetősen gyakori emberi érzelem. Rokon érzelmei a harag, a düh, az idegesség. A gyűlölet önmagában is létrejöhet, de okozhatja más, például félelem, irigység, tudatlanság, idegenkedés valamitől. Alapvetően egy negatív érzelem. Senki sem szeret gyűlölni. De mégis mindenkinek van valami vagy valaki, amit vagy akit gyűlöl, legyen az a brokkoli, a főnök vagy az iskola.

Emellett viszont a gyűlölet jelentős közösségépítő erő is. Egy közös ellenség összehoz, és egy közös cél elé állítja az embereket. És mit tegyen az ember, ha úgy gondolja, egy közös ellenség igazán összehozhatná valakivel? Ha így akar magának közösséget találni? Íme, itt van néhány tipp, hogy kit utálj – a teljesség igénye nélkül.

Először is, csak azokkal építs közösséget, akik pontosan ugyanazokat és ugyanannyira utálják, mint te. Máskülönben nézeteltérések jöhetnek létre, és azt bizony nem szeretnéd. Ha elhatároztad magadban, hogy csak a hasonló gyűlölettel rendelkezőkkel állsz szóba, akkor már kezdheted is gyűjteni, kiket és miként kell gyűlölnöd.

Gyűlöld az ausztrálokat. Jó, annyira nagyon nem kell őket utálnod… Végül is nem érdekled őket, és ők se érdekelnek téged. Csak ugráljanak kenguruháton ott, délen, messze, téged nem zavar… Csak ne nagyon csináljanak semmit. Meg ne dumáljanak bele. Meg ne jöjjenek ide.

Utáld az amcsikat. A Dél- és Észak-Amerikában élőeket is. Dél-Amerikában csupa idióták élnek, akik semmihez nem értenek, csak a semmittevéshez, a futballhoz meg a drogozáshoz. Bizony, hallottál már a drogháborúról? Ne is akarj te odamenni Dél-Amerikába. Utáld az idióta peruiakat meg a chileieket, meg a hülye brazilokat, meg a mexikóiakat, akiknek nem lehet valami leányálom az országuk, ha annyian akarnak bevándorolni az USÁ-ba. Na nem mintha az USA sokkal jobb hely lenne… Utáld a hülye Egyesült Államokat is. Meg az ott élő kövér idiótákat, akik nem értenek máshoz, csak a zabáláshoz meg a fegyverrel lövöldözéshez. Meg a szar filmek gyártásához. Utáld az USÁ-t, amiért az egész világgazdaságot az uralma alatt tartja és amiért annyi meg annyi dolog onnan származik. Bizony, csomó amerikai étteremlánc van Magyarországon is. Meg akarják ölni a tisztes magyar csárdák és vendéglők bizniszét. Utáld az amerikaiakat. Meg a kanadaiakat is. Azok is idióták. És ne menj Kanadába, mert ott hideg van.

Gyűlöld az afrikaiakat. Bár igazából elég, ha csak szarsz a fejükre, úgy vagy vele, hogy haljanak éhen maguknak, téged aztán nem érdekel, mi folyik a harmadik világbeli országokban, meg hogy mennyire éheznek a kecskepásztorok. Végső soron csak négerek ők is (a négereket utáld mind, legyenek afrikaiak vagy afro-amerikaiak, hülyék mind, ezt te is tudod), hát most ne haljanak meg, de hát ha éppen úgy alakul, akkor érdekli a francot. Éhezés meg a malária, meg a mindenféle betegségek… Hát sajnálatos eset, de nincs azért akkora nagy szerepük ezeknek az afrikai emberkéknek a te életedben. Csípje csak meg őket a maláriaszúnyog, te aztán nem fogsz pénzt adományozni a hálókra. Nagyon helyes, ne is adományozz, utáljad csak őket.

Aztán utáld a távol-keletieket. Hülye kínaiak meg japánok. Tudod, azok a kutyahúst zabáló, vágottszemű, idióta komcsik. Szarj bele a többezer éves kultúrájukba, meg abba, hogy ők találták fel a tűzijátékot meg a szusit. A tűzijátékot a kínaiak, a szusit a japánok, vagy fordítva? Hát ki nem szarja le, a kettő végül is ugyanaz, nem? Meg a koreaiak, meg a vietnámiak is. Ez a sok ázsiai ugyanolyan. Utáld őket teljes gőzzel. Maradjanak csak ott a kis országukban, a kínaiak a nem annyira kicsi országukban, népesítsék agyon Kelet-Ázsiát, zabálják a kutyahúst és beszéljék azt a csomó értelmezhetetlen szarból álló nyelvüket. De neked semmi közöd hozzájuk. Ők népesítik túl a Földet és szülik tele gyerekekkel a saját országukat, hát csak szüljék szépen, de maradjanak ott, és szenvedjenek attól, hogy egy városban élnek annyian, mint három Magyarországon, meg a hasonló dolgoktól. A japánok meg dögöljenek meg a sok földrengésüktől, a dél-koreaiakat zabálják fel a saját kutyáik, a vietkongokra támadjanak rá megint az amcsik, az észak-koreaiaknak meg nem is kell semmi rosszat kívánni, mert azok így is épp eleget szívnak.

Gyűlöld Ázsia többi részét is. A mongolokat, az indiaiakat, a tajvaniakat meg az összes ilyen fura, sárga, vágottszemű idiótát. Akikről nem tudsz semmit, de nem is érdekel, és ne is érdekeljen, hogy milyen állapotban van az országuk, hogy milyen a gazdaságuk vagy hogy háború dúl-e ott éppen… Ne érdekeljen. Csak szard le. Annyit kell tudnod róluk, hogy minden bizonnyal sokkal hülyébbek és fejletlenebbek, mint te vagy. Utáld őket is. Teljes gőzzel.

A Közel-Keletről meg aztán ne is beszéljek. Utáld a dzsihádistákat és a muszlimokat. Utáld a törököket, akik százötven évig ugráltak a fejünkön és bevették Buda várát. És igen, utáld a migránsokat, teljes gőzzel gyűlöld őket. Mondanom sem kell, hogy miért: nyilván 99,5%-uk terrorista vagy terrorista-szimpatizáns, nőgyűlölő, robbantgató ember, aki mindenáron ki akarja nyírni az európai kultúrát és legszívesebben amint Budapestre érkezik, felrobbantaná a Mátyás-templomot és mecsetet építene a helyére. Ne szeresd őket. Nem jó emberek.

De mégis rád akarják kényszeríteni őket! Kik? Az EU! Meg a Brüsszel! Utáld őket is! Utáld az Európai Uniót és utáld Belgiumot. Utáld a franciákat, a németeket és a belgákat is. Utáld az angolokat, akik felháborítóan pofátlan módon befogadták az ötvenhatos menekülteket. Utáld a skandináv államokat, akik mindig be akarnak valamibe kavarni. Utáld az oroszokat, akik negyven évig ugráltak a fejünkön, utáld az osztrákokat, akik kétszáz évig, és utáld a németeket, akik megszállták a hazánkat és gonoszul elbántak velünk. Utáld egész Európát és a mindenféle nemzeteket, népeket és nációkat, akik nem olyanok, mint te. Mert egyszerűen mások. Más a kultúrájuk. Az egyetlen közös dolog bennetek, hogy mindannyian úgy gondoljátok, hogy ti vagytok a világon a legjobbak, és az összes többi nemzet csupa hülyegyerekből áll. Utálj mindenkit Európában. A lengyeleket egy kicsit kevésbé. Utáld az összes környező országot. Hülye Ausztria. Idióta románok, akik elvették tőlünk Erdélyt! Rusnya Szerbia, akik elvették Vajdaságot. Hülye Horvátország, aki elcsórta a tengerünket és évente többszáz magyar turistát csábít el, akik ahelyett, hogy a Balaton mellett ücsörögnének és zabálnák a lángost, az Adriára mennek.

Utáld a másik nemet. Nyilván ez nem teljes gyűlölet, hiszen valamiféle vonzódást csak érzel irántuk, ha az ellenkező nem heteroszexuális tagja vagy. De mégis, nézd le őket. A nők idióta, buta, semmire nem képes lények, akiknek legfőbb feladatuk, hogy a konyhában tevékenykedjenek és gyereket szüljenek. Ezt mindenki tudja. A férfiak kezelhetetlenül buta és végtelenül egyszerű lények, akiket csak a sör, a foci meg a szex érdekel, és rettentő beképzeltek. Ezt is mindenki tudja. Ne figyelj oda arra, hogy mit mondanak a másik nem tagjai, hogy milyen problémák érintik őket. Ha párkapcsolatba lépsz valamelyikükkel, bánj lekezelően a partnereddel, éreztesd vele, hogy igazából nem vagy túlságosan nagy véleménnyel róla és az ő neméről.

Gyűlöld azokat, akik nem a te korosztályodhoz tartoznak. Hogy is tudnának megérteni téged, amikor ők egy teljesen másik korban születtek és nőttek fel? Ráadásul teljesen máshogy viselkednek és máshogy gondolkoznak. És máshogy néznek ki. Utáld őket. Rusnya, begyöpösödött öregek. Rusnya, lázadozó, agyonliberalizált, buta és meggondolatlan fiatalok. Idegesítő gyerekek. Pimasz kamaszok, akik nem adják át a helyüket a buszon. Csóró huszonévesek. Létbizonytalanságban tengődő harmincévesek. Negyvenévesek, akiknek még mindig nincs gyerekük. Ötvenévesek, akik még dolgoznak, de minek? Nyugdíjas hatvanasok, akik elvárják, hogy átadd a helyed nekik a buszon. Vánszorgó hetvenévesek. Depressziósan nyavalygó nyolcvanévesek. Dögöljenek meg mind, ott, ahol vannak.

Utáld a homoszexuálisokat. Undorító és természetellenes mindaz, amit csinálnak. Gusztustalan. Persze szabad országban élünk, de te azért csak utáld őket. Csinálják a négy fal között. Ne hirdessék az utcán, hogy ők mennyire homokosok, és hogy ez mennyire menő már. Utáld a transzneműeket és az LMBTQ kultúra minden tagját. Idióta, gusztustalan emberek, akik csupa undorító fajtalankodást akarnak rákényszeríteni a tisztességes emberekre.

Utáld a cigányokat. Azokat a tolvaj, idióta, erőszakos, bunkó barmokat. Akik csak a tolvajláshoz meg a lopáshoz értenek és segélyből élnek. Akik nem képesek elmenni dolgozni, csak a bűnözéshez és a káromkodáshoz értenek. Utáld őket teljes szívedből, kívánd őket vissza Indiába, oda, ahonnan jöttek. A kis idióták. Közismert tény, hogy a magyarok között nincs annyi bűnöző, és az országban a cigányok lopják a legtöbbet, nem pedig a politikusok.

Apropó politika: természetesen utáld azokat, akik nem értenek egyet a politikai nézeteddel. Akik más pártra szavaztak. Utáld a jobboldaliakat vagy a baloldaliakat. Utáld azokat, akik az elmúlt választáson másra ikszeltek, mint akire te. Utáld azokat, akik az ellenzékre szavaztak vagy azokat, akik a kormánypártra szavaztak, illetőleg azokat, akik nem a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavaztak.

Utáld a szegényeket. Utáld azokat az idióta, csóró barmokat, akik rossz körülmények között, minimálbérből élnek és nem tudnak jobb munkát találni maguknak, ami egészen nyilvánvalóan az ő hibájuk. Hát miért nem tanultak többet? Legjobban a hajléktalanokat utáld. Ők büdösek és koszosak, ráadásul alkoholisták is. Utáld a gazdagokat. A beképzelt barmokat. Akik baromi büszkék a vagyonukra, és ennek dicsekszenek is vele. Luxuskaróra, méregdrága telefon, luxusautó. Felvágós barmok. Persze két szalmaszálat keresztbe nem tettek volna életükben, nyilván mindegyik úgy szerezte a vagyonát, hogy nem is dolgozott érte semennyit.

Gyűlöld a vidékieket. Utáld azokat a visszamaradott, csirkenevelgető kis Marcsi néniket, akik nyomorult vidéki falvakban és kisvárosokban tengetik az életüket. Utáld a szerencsétlen vidéki gyerekeket, akik rendes iskolába sem jártak, de továbbra is meg vannak róla győződve, hogy egy Isten háta mögötti faluban lakni a világ legjobb dolga. Vagy utáld a budapestieket. Utáld azokat a rohadt, beképzelt idiótákat, akik azt hiszik, a városuk a világegyetem középpontja. Budapesti vagy? Utáld azokat, akik nem a te kerületedben élnek. Tudod, azokat az elmaradott barmokat a nyóckerben. Tudod, azokat az elkényeztetett, újgazdag hisztis picsákat a Rózsadombon. Tudod, azokat a 12. kerületieket, akik annyira marhára büszkék arra, hogy ők a Hegyvidék, és ettől ők marha menők lesznek.

Utáld azokat, akiknek más a vallási meggyőződésük, mint a tiéd. A zsidókat. Az ateistákat. Az összes vallásos embert. A muszlimokat (őket főleg, mert terroristák és nőgyűlölők, emlékszel még?). Ha keresztény vagy, utáld azokat, akik nem a te felekezetedbe tartoznak. Utáld azokat, akiknek egy kicsit más az istenképük, mint a tiéd.

Utáld azokat, akik nem a te iskoládba jártak. Utáld azokat, akik nem a te cégednél dolgoznak. Utáld azokat, akik olyan újságot olvasnak, tévét vagy filmet néznek, amit te nem szeretsz és nem szeretik azokat az újságokat, műsorokat, filmeket, amiket te. Utáld azokat, akiknek más az ízlésük, mint neked. Utáld a divatmajmokat és utáld azokat, akik nem követik a divatot. Utáld azokat, akik nem olvasnak könyveket. Azokat, akik sokat olvasnak. Akik műveltek és akik műveletlenek. Akik káromkodnak és akik mindig a legválasztékosabban fejezik ki magukat. Akik bunkók és akik fölöslegesen udvariaskodnak. Akik kinyitják neked az ajtót és akiknek neked kell kinyitni az ajtót. Akik a másik végén kezdik el hámozni a banánt, mint te. Akik bármiben is különböznek tőled. A legkisebb dologban is, legyen az gondolkodásbeli, viselkedésbeli vagy kinézetbeli különbség.

És amikor ezzel mind végeztél, alakítsd meg a közösségedet azokkal az emberekkel, akik ugyanazokat utálják, mint te magad. Adott esetben ez a közösség egy főre korlátozódik, aki te magad vagy. Mert egy idő után már nem lesz kivel összehozzon a gyűlölet, amikor mindenkit gyűlölsz. Mert ilyen a gyűlölet. Egy jelentős, erős közösségépítő erő, amely összehoz. Saját magaddal. Egy közösségi szellem, amely a végén mégis magányossá tesz. Már ha megfelelő mennyiségű embert gyűlölsz. És ha az egyik embercsoportot gyűlölöd, miért ne gyűlölnéd az összes többit is? Úgyhogy hallgass rám. Gyűlölj csak mindenkit. Mindenkit, aki eszedbe jut. Hogy a végén egy szerencsétlen, magányos ember legyél, akit minden bizonnyal legalább ugyanannyira gyűlöl egy hasonlóan gondolkodó ember, mint amennyire ő maga gyűlöli a különféle embercsoportokat. Vagy próbálj meg nem gyűlölni senkit, és elfogadóan és nyitottan viszonyulni az emberekhez, bármilyen színűek, neműek, vallásúak, nemzetiségűek vagy akármilyen más tulajdonságúak legyenek is azok. Legyen ez akármilyen nehéz is. Mert bizony nehéz, nem egy könnyű feladat félretenni az előítéleteinket, főleg, ha azokat kulturális hagyományok, statisztikák, viccek, hosszú kifejtős újságcikkek (olyasmik, mint ez itt) és hangzatos szövegekkel megáldott óriásplakátok verik a tudatodba éveken keresztül. De nem lehetetlen. Hogy melyik utat választod, arról igazán te döntesz.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Imádok olvasni, csak sajnos év közben lassan haladok a könyveimmel. Nyáron viszont rengeteget olvasok, és bepótolom azt is, amire év közben nem volt időm. Összeállítottam egy ajánlót azokból a könyvekből, amiket tervezek olvasni, vagy amiket olvastam és nagyon tetszettek.

Firenzei nyár – Jenna Evans Welch

Igazából ez a kedvenc könyvem, pár nap alatt végeztem vele, annyira beszippantott. A strandon, este, reggel, nappal ezt olvastam. A történet Lináról szól, akinek anyja nemrég halt meg, és az volt az utolsó kívánsága, hogy keresse meg az apját, aki Olaszországban él. Oda is megy, és beköltözik apja házába. Alig várja, hogy vége legyen a nyárnak és hazamehessen, mert milyen az az apa, aki ennyi évig nem keresi a lányát. Viszont a kezébe kerül egy napló, ami az anyja titkairól és életéről szól. Rennel, az újdonsült barátjával nyomozni kezdenek, és rengeteg mindent derítenek ki, ami mindent megváltoztat Lina életében.

Ennek a könyvnek olyan varázslatos hangulata van, hogy én emiatt szerettem bele Olaszországba. Az utolsó fejezetet annyira imádom, hogy legalább hatszor elolvastam. Nagyon, nagyon ajánlom, hogy olvasd el, mert szerintem zseniális.

Duett hamis hangokra – Bart Moeyaert

Ez a könyv Lander és Liselot életéről szól, akik rögtön beleszeretnek egymásba. Ám egy nap nagyon összevesznek. Egy nap azonban történik valami borzalmas, ami megváltoztatja mindkettőjük életét.

Szó szerint óriási csattanó van benne, és nem az, hogy összevesznek, hanem sokkal komolyabb. Én teljesen lesokkolódtam, de nagyon tetszett a történet. Nem egy hosszú könyv, viszont szerintem nagyon sokat ad.

Minden, minden – Nicola Yoon

Ezt a történetet szerintem a legtöbb ember ismeri, mert híres filmet készítettek belőle – én is láttam a filmet, és a könyvet csak utána olvastam el. Egyáltalán nem volt unalmas, még így sem, mert kreatívan van összeállítva az egész, és sokkal jobb, mint a film, amit szintén imádok. Azok kedvéért, akik nem ismerik, íme a tartalom:

Egy lány egy különleges betegségben szenved, nem mehet ki a házból, mert az immunrendszere túl gyenge és belehalna. Egy nap a szomszédba egy új család költözik, ő pedig gyorsan összebarátkozik a vele egykorú Ollyval. Egy idő után ez már nem barátság, és olyan őrültségekbe vezeti ez a lányt, hogy az élete forog kockán.

A nap is csillag – Nicola Yoon

A minden, minden írója írta ezt a könyvet is, ezért nagyon kíváncsi vagyok rá. Még nem olvastam, de érdekesnek tűnik. Rengeteg ember és az univerzum szemszögéből ír az író, és már ez is felkeltette az érdeklődésem. Biztos, hogy idén nyáron elolvasom.

Nem a szemeddel látsz – Eric Lindstöm

Ez a könyv egy vak lányról szól, és arról, hogy hogyan éli át azokat a dolgokat, amik nekünk még úgy is nagy nehézséget okoznak, hogy látunk. Ezt a könyvet sem olvastam még, de már elkezdtem. Nagyon érdekes a történet, mert belelátsz egy vak lány életébe, aki tudja, hogy ha most elindul az utcán, 15 lépés múlva gödör, majd 30 lépés és balra 120 lépés után megérkezik. Nagyon elgondolkodtató és érdekes a könyv. Lehet, hogy ezután már másként fogok tekinteni a problémáimra.

Pulcsiban alszom – Bencze Blanka

Ez a könyv egy anorexiás lányról szól, aki egy nagy trauma után már csak arra tud gondolni, hogy mit eszik. A mai világban ennek kötelező olvasmánynak kéne lennie, mert szerintem miden fiatal lány küzd hasonló problémákkal. Olvasd el, hogy mi történt ennek a lánynak az életével, aki elkezdett nem enni. Ráadásul erről az egészről a szülei nem is tudnak, mert sokat dolgoznak és nem figyelnek rá. A könyvet egyébként egy 11.-es iskolatársam írta.

Gyorsan elhadarom – Lauren Graham

Aki nem ismerné, Lauren Graham a Gilmore Girls (Szívek szállodája) sorozat egyik főszereplője. Én ennek a sorozatnak óriási rajongója vagyok, és mindenkinek ajánlom, hogy picit nézzen utána. Ne a címből ítélj, ez nem egy nyálas dráma, hanem egy vicces, anya és lánya nagyon szoros kapcsolatáról szóló történet, akik között igen kicsi korkülönbség van, mindössze tizenhat év. A könyv pedig a főszereplő színész életét, karrierjét és a hét majd pár év múlva még egy évig tartó sorozat forgatásáról szól. Imádom ezt a sorozatot, és amint megláttam ezt a könyvet, úgy éreztem, hogy el kell olvasnom.

Ezek az én nyári olvasmányaim, mind nagyon jó, bátran ajánlom őket.

Varga Zsófi (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az emberek tartanak azoktól a dolgoktól, amik nem olyanok, mint amit megszoktak. Az AKG próbál ezen változtatni, éppen ezért történt, hogy pár iskolatársammal és egy kísérőtanárral (Bodonczy Andrea tanárnővel) szerda reggel vonatra ültünk és leutaztunk a Pécsi Gandhi Gimnáziumban, ami Magyarország, sőt Európa első cigány nemzetiségi gimnáziuma.

Az iskoláról annyit érdemes tudni, hogy nincs sok diák, a diákok mind roma származásúak és egy-két diák kivételével mindenki kollégista. A diákok nagy része az Arany János Kollégiumi Program (AJKP) résztvevője, így a képzés, a kollégium és a hétvégi hazaút is teljesen ingyen van minden diáknak. A programban részt vevő diákok 1+4 évet járnak ide, 1 előkészítő évvel, amúgy a többi diák 4 évet jár különböző szakokra. Felnőttoktatás is van, esti, illetve levelezős. Az iskolának és tanulóinak fontos a származás, hogy tisztában legyenek azzal, hogy honnan származnak a romák, és hogy beás- és oláhcigányok egyaránt mindkét csoporttal és nyelvjárással megismerkedjenek, mivel az utóbbi időben egyre kevesebb ilyen tudással kerülnek be ide a diákok. A tehetséges tanulókkal külön foglalkoznak, az otthonról szerzett zenetudást tökéletesítik.

A jól felszerelt stúdió mellett található az iskolában egy informatika terem is, ahol egy spéci programmal lehet számítógépen 3D-s dolgokat tervezni és nyomtatni.

Az iskola indiai kapcsolata több helyen is megjelenik, például a lépcsőházban található nagy Gandhi mellszobron, vagy az Indiaszobában, ahol indiai hangulatban ülve fogadják a szülőket az iskola legpanorámásabb termében, ahova a diákok akkor mennek be, amikor történelemből Indiát veszik. Az igazgatónő is megemlítette, hogy a roma zászló olyan, mintha az indiai és a magyar keveredne, ami egy érdekes véletlen.

A vonatról leszállva ketten fogadtak minket, akik elvittek minket a szállásra. Az iskola kollégiumának vendégszobáit kaptuk meg. Én azért örültem ennek a szálláshelynek, mert így jobban átélhettük az ő életüket. Miután megebédeltünk a menzán (muszáj megemlítenem, hogy én peszketáriánus vagyok, így külön odafigyeltek arra, hogy én vegetáriánus ételt kapjak), átkísértek minket az iskolába, ahol az igazgatónő körbevezetett minket. Benéztünk egy roma nyelvórára, ahol a diákok hozzánk hasonlóan Quizletet használtak, majd megnéztük a speciális termeket. Itt szerintem mindannyian ledöbbentünk, mert bár az AKG-nak is tökéletesen jól felszerelt termei vannak, a mi stúdiónkhoz képest az övéké elmehetne egy reggeli TV műsorba. Megnéztük a tornacsarnokot, aminek hatalmas lelátója volt, leválasztható teremmel, ami szintén bámulatos volt. Délután a városban csináltunk egy városismereti játékot, majd megnéztük a pécsi kollégisták flashmobját, ami szerintem nagyon kreatív volt.

Este két diáklány kíséretében átmentünk a helyi roma lakásétterembe, ahol roma háziasszonyok főztek nekünk, amíg a lányok meséltek. Utána a szakácsnő is mesélt az ételekről. Hagyományos lecsót csináltak, cigány kenyérrel, bodaggal, külön figyelve arra, hogy legyen egy húsmentes és egy laktóz-, illetve tejmentes étel is. Majd desszertnek lekváros és rántásos palacsintát ettünk, aminek a maradékát elcsomagolták nekünk másnapra. Miután mindenki jóllakott, visszamentünk a kollégium előadótermébe, ahol a diákok énekeltek és táncoltak, majd minket is megtanítottak pár tánclépésre. Szerintem nagyon jó volt ott a hangulat, a fellépők elképesztően tehetségesek voltak.

A második nap állatkertbe mentünk két osztállyal. Itt volt alkalmunk beszélgetni velük és jobban megismerni őket.

Délután kaptunk útravalót, majd emléklapot, cigánymotívumos színezőt és karkötőt emlékül, majd visszajöttünk Budapestre.

Nagyon jól éreztem magam, és szerintem ez egy olyan lehetőség volt, amit nagy hiba lett volna kihagyni. A gandhisok nagyon aranyosak és nyitottak voltak velünk, igyekeztek minél jobbá tenni az ott-tartózkodásunk. Ajánlom mindenkinek, hogyha van lehetősége valami újat kipróbálni: éljen vele! Sosem szabad félni az ismeretlentől.

Simon Szonja (9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Szerda este az AKG színházterme megtelt érdeklődő szülőkkel és diákokkal. Iskolánk egyik színjátszóköre, a Trupp idén a projekthét második napján mutatta be egészéves munkájuk gyümölcsét, az Időzavar című színdarabot. Még a cikk legelején muszáj megemlítenem, hogy ezt a darabot 5 diák írta, tanárukkal, Lőrinc Lászlóval együtt.

A történet röviden a következő: Ludens András (Nyári László) megbukik egy vizsgán, majd egy kívánsága nyomán egy alkalmazás kerül a telefonjára, amivel utazni tud az időben. Visszautazik 1018-ba, majd ettől kezdve kézről-kézre jár vissza az időben a telefon, egészen addig, míg a végén vissza nem ér Andrishoz – bár addigra már mindenki sokat változtatott a múlton.

Az előadás nagyon humoros és élvezetes, és igazán sajnálom, hogy csak egyszer játsszák. Még ősszel írtam egy cikket a Trupp előző színdarabjáról, ami szerintem nagyon jó volt, mégis, nekem ez valahogy jobban tetszett. Megvolt a hangulata. Az osztálytársaimmal mentem, hogy megnézzük Demeter Lehelt, a csibetársamat, aki a középkori gyilkos grófot játszotta (és nem mellékesen a darab írásában is részt vett), majd megvártuk előadás után, hogy gratuláljunk neki. Az alakítása hiteles volt és nagyon jól játszott.

A Tranzit színészei mellett több új szereplő is volt, kiemelném még Zsámbéki Tóbiást, aki Demeter Lehellel együtt idén töltötte el első évét iskolánkban. Tóbiás is nagyon jó volt, otthonosan mozgott a színpadon. Az előadás végén a színészek felhívták telefonon Wohlfart Richárdot, aki a professzort játszotta volna, csak lebetegedett, így Lőrinc László tanár úr vette át a szerepét. Az egész színdarab, a meghajlás, a telefonhívás és persze a két új AKG-s truppos szereplése is bizonyította, hogy ők egy éven át nemcsak együtt dolgoztak, hanem meg is ismerték egymást, és egy jó kapcsolat alakult ki köztük, és szerintem ez is egy olyan dolog, ami élvezhetőbbé tette az előadást.

Mindent összevetve, nekem nagyon tetszett a darab, és már várom, mit fognak jövőre alkotni.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Salacz Máté (11ny. évf.)

A színdarab Facebook esemény oldala

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Idén 11. nyelvi éves vagyok, ami azt jelenti, hogy azon túl, hogy egész éven át intenzíven egy teljesen új nyelvet tanulok, van még egy jelentős feladatom.
 

Illetve csak volt, mivel májusban ez befejeződött. Ez nem volt más, mint az éves projekt. Röviden ez annyit tesz, hogy év elején kiválasztasz magadnak egy témát, egy projektet, amivel foglalkozni szeretnél. Szerzel magadnak egy konzulenst, egész évben dolgozol és heti rendszerességgel naplót írsz arról, hogy pontosan mit is csináltál. Áprilisban leadod az elkészült produktumodat, májusban pedig az egész évfolyam és a tanárok előtt bemutatod a többieknek a projektedet.

Mi nemrég lettünk túl a projektbemutatókon, és most, utólag visszatekintve, nagyon örülök, hogy lehetőségem volt arra, hogy valamiben komolyan elmélyedjek. Ezen kívül újra megtapasztalhattam, hogy milyen sokszínű évfolyam is vagyunk mi. Mármint szerintem minden évfolyam nagyon változatos, hiszen hetven ember közül mindenki másban jó, mindenkit más érdekel. Csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

A projektbemutatókra akkor került sor, amikor az alsóbbévesek elutaztak témahétre, a végzősök pedig érettségit írtak. Három napra lefoglalta az évfolyamunk a színháztermet, és napi tizenhárom-tizenöt prezentációt hallgattunk végig. Igen, kis fejszámolást elvégezve kijön, hogy így összesen az évfolyam fele állt csak ki a színpadra a három nap során. Ez való igaz. Amiatt alakult így, mert rengetegen külföldön tartózkodnak, illetve olyanok is akadnak, akiknek nem sikerült befejezniük a projektjüket. Ők majd augusztusban vagy szeptemberben fogják bemutatni a munkájukat.

Be kell vallanom, hogy nagyon fárasztó és stresszes három napon vagyunk túl. Főleg azok, akik csütörtökön, pénteken még előrehozott érettségit is tettek. Mert hiába tűnik úgy, hogy egész nap a színházteremben ülni és hallgatni egyszerű, de valahogy mégis leszívta az ember energiáit az, hogy ilyen hosszan fent kellett tartani a figyelmet.

Ettől függetlenül én nagyon élveztem. Hiszen az emberek legalább feléről egyáltalán nem, vagy csak részleteiben tudtam, hogy mi is a projektje. Most viszont, végighallgatva a 10-15 perces prezentációkat, már képben vagyok, ki mivel is foglalkozott az év során. S biztosan állíthatom, hogy rengeteg érdekes, egymástól nagyon eltérő projekt született. Csak hogy pár nagyon eltérő példát említsek: volt, aki programozott, volt, aki énekelt, és olyan is, aki könyvet írt. És ez azt hiszem, ez így van rendjén.

Ami még sokszor meglepetést okoztak, azok a prezentációk voltak. Mert nem egy-két olyan volt közöttük, ami szerintem hihetetlen jóra sikeredett. Attól függetlenül, hogy milyen projektjük volt, egyeseknek sikerült nagyon profinak és összeszedettnek lenniük, mások pedig hihetetlen módon megérintették a közönséget, köztük engem is. Mondhatjuk azt is, hogy valamilyen módon minden projekt és prezentáció jellemezte az adott embert.

Végül még pár tanácsot mondanék azoknak az alsóbbéveseknek, akikre még a jövőben vár ez a megpróbáltatás. Főképpen azt emelném ki, hogy milyen jó érzés, amikor végre befejezed a projektedet, bármennyire is stresszes volt az azt megelőző munkafolyamat. És igen, valóban elég ijesztően hangozhat, hogy ki kell állni a színpadra, reflektorfénybe sok ember elé, de közben nagyon felemelő is. Mert meghallgatjuk egymást, és az mindig jó érzés, ha tovább adhatod, amit csináltál. Illetve bármennyire is húzod a szádat attól, hogy neked nincs kedved végigülni ennyi előadást, hidd el, megéri. Mert lehet, hogy unalmasan hangzik, sőt, biztosan lesznek olyan prezentációk, amik kevésbé fognak meg, de összességében nagyon jó képet ad az évfolyamtársaidról és az évfolyamodról általánosságban.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

fotók: KőPapírOlló évfolyam projektbemutatók, 2012

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Azt hallottam, a termtud tábor egyik legrettegettebb dolog ebben az iskolában. Ahogy kiejtettük a szánkon, hogy hova megyünk, rögtön az volt mindenkinek a reakciója, hogy „ú, az borzalmas”, és hogy milyen rossz lesz. Azt tanácsolták nekünk, hogy vigyünk sok kaját és meleg ruhákat, és ezért nagyon hálás is vagyok, mert az étkezéseken tényleg soha nem laktunk jól, és éjszaka is hűvös volt, de szerintem egy hálózsákban teljesen elviselhető volt.

Most viszont megnyugtatnék mindenkit, aki azon gondolkodik, hogy mit tehettek a tanárok szegény gyerekekkel, hogy ilyen rosszul érezték magukat. Semmi olyat, amitől rossz lehetett volna ez az öt nap. És nemhogy nem volt rossz, kifejezetten jól éreztem magam, nagyon jó csapatépítés volt. Bár én is kedvetlenül indultam el ebbe az ötnapos táborba, és azon stresszeltem előtte egy hétig, hogy milyen lesz – azok alapján amit a felsőbbévesektől hallottunk –, visszafelé már azért voltam szomorú, hogy haza kell mennem, mert annyira jól éreztem magam (a meleg vízzel zuhanyzás, az étel és a puha ágyam azért hiányzott). Persze ahhoz, hogy jó legyen, kellettek a barátnőim, akikkel együtt jött a jó hangulat is, de hát hol érzed jól magad jó társaság nélkül?

Persze a mai generáció létszükséglete, a wifi sem volt, de még térerő sem. Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de ez nagyon jó volt, mert mindenki kiszakadt az elektronikus kis világából, és csak az első nap volt téma az, hogy „jaj, elvesztem a Streakjeimet Snapen”. Szóval, ha ezt most valaki olyan olvassa, aki valaha ilyen táborba fog menni, ne izguljon, mert nagyon-nagyon jó, de azt azért én is ajánlom, hogy kaját vigyetek.

És most röviden a táborról, hogy mindenki tudja, hogy miről is van szó. Mi a Soproni-hegységben voltunk, itt egy terepgyakorlat keretében tanultuk meg azt, amit a budapesti gyerekek a betondzsungel közepén álló kis zárt épületben. Különböző feladataink voltak, bogárcsapdát állítottunk és utána megvizsgáltuk a bogarakat (senkit ne rémítsen meg, nem kellett hozzányúlni), fákat és növényeket határoztunk. Hát ezek egyértelműen nem a legizgalmasabb programok, de azért ha valakit érdekelnek ilyesmik, annak biztos tetszik. A tábor csúcspontja a csibetúra volt, amin idén 15 kilométert kellett megtennünk. Ez nem volt egy zökkenőmentes feladat, még nekünk sem, pedig mi egyszer sem tévedtünk el. Minden csibe tanult a dolgokból, és megtanultak jobban összedolgozni. Esténként évfolyamprogramok voltak, amiket a patrónusok szerveztek, az utolsó este pedig tábortűz. Az utolsó nap pedig vizsgázni kellett a tanároknál abból, amit a héten tanultunk.

Én minden jövőbeli táborozónak azt ajánlom, hogy ne izguljon, mert jó lesz, és ne stresszeljen a vizsga miatt, mert nem olyan nehéz, hanem inkább érezze jól magát. És persze miután hazaérsz, olyan fáradt leszel, hogy csak aludni fogsz tudni, ha ezt a vonaton meg nem tetted meg.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az Amikor ezt olvasod, én már nem leszek egy öngyilkosság témájú regény. A főszereplője Daelyn, aki több sikertelen öngyilkossági kísérlet után talál rá az Át a fényen nevű weboldalra, ami azt ígéri neki, hogy 23 nap múlva végre ő is átléphet a fényen.

A történet a magába forduló Daelyn szemszögéből íródott, az ő gondolatait olvashatjuk. Bár van olyan karakter, aki végül elmondja, hogy ő hogyan élt meg egy-egy alkalmat, de van olyan is, akiről sosem fogjuk megtudni, hogy vajon mit miért tett, és hogy tényleg olyan elviselhetetlen volt-e, mint ahogy Daelyn beállította őt.

Daelyn karaktere nagyon érdekes, mivel a viselkedésében minden tinilány magára ismerhet, hiszen néha mind olyanok vagyunk, mint ő. Kicsi kora óta bántják az iskolatársai, magányos és néma, a családjában pedig már régen csalódott. Ő az egyetlen, akire nyugodt szívvel azt lehet mondani, hogy fejlődő karakter. A többiek az első két fejezet alatt felvesznek egy jelzőt, egy szerepet, és azzal tökéletesen elvannak a 250 oldal alatt. Aki az elején gonosz volt, gonosz is marad, aki az elején kicsit sem volt tökéletes, a végére sem lesz az. A többi szereplővel ellentétben Daelyn változik, bár lehet, hogy ez csak azért tűnik így, mert egyre jobban ismerjük meg, és egyre jobban válik a részünkké a könyv, benne a lánnyal.

Santana, a fiú, pont azon a napon lép be a lány életébe, amikor ő elindítja a visszaszámlálót „a fény felé”. Őszintén szólva az első pár oldalon Santanát nagyon furának és idegesítőnek tartottam, de ahogy folytatódott a regény, rájöttem, hogy valójában érdekes személyiség és jó szívű. Visszagondolva, szerintem azért is tartottam idegesítőnek, mert Daelyn annak állította be. A történet egyik fő izgalma, hogy vajon mi lesz velük, tudnak-e barátok lenni a történtek után, és hogy ki is ez a fiú valójában.

Míg Santana anyukájáról azt gondolom, hogy egy nagyon laza, közvetlen személy, Daelyn szüleire csak annyit tudok mondani, hogy pont olyanok, mint minden hasonló regényben a szülők. Sokat dolgoznak, fura szabályaik vannak és az esetek 95%-ában olyan, mintha csak nyűg lenne a gyerekük, és minden, amit mondanak neki, csak betanult dolog.

Már többen is ajánlották nekem ezt a regényt, és én is csak ajánlani tudom mindenkinek. Nekem nagyon tetszett, és ahogy egyre inkább közelítettem a vége felé, egyre nehezebb volt letenni. (Olvastam vonaton, egy kirándulás szabadidejében, sőt, még egy esküvőn is!) Nagyon fordulatos és jól felépített a történet. Bár az elején nyomasztó volt, sőt, végig az volt, de valahogy egy idő után megszokod, hogy az, és a nyomasztóság átvált egy olyan érzésbe, hogyha abbahagyod, utána inkább senki se szóljon hozzád, amíg újra nem olvashatsz. Na, és akkor meg már végképp mindenki hagyjon békén, amíg olvasod. Egy szóval: addiktív.

A regény végén egy pszichológus ír arról, hogyan lehet felismerni a depressziót, és feladatokat is ad a könyv feldolgozásához. Én egészen addig, amíg el nem olvastam a feladatokat, meg voltam győződve arról, hogy mindent megértetettem, hogy a történet kerek egésze ott volt a kezemben. Csak utána jöttem rá, hogy ez több annál, mint amit Julie Anne Peters írt, és miután végeztél, nem szabad egyből félrerakni, hanem át kell gondolni újra, hogy mit is olvastál. Ez a te fejedben válik egésszé.

Pont a könyv befejezése után kezdtem el nézni a 13 okom volt 2. évadját. Olvastam a könyvet, láttam a sorozatot, és a sok rossz kritika ellenére nekem tetszett. Sokan ismerik Hannah Baker történetét. Bántották, sok sérelem érte, öngyilkos lett, de előtte még felvette kazettára a sérelmeit, majd halála után végighallgattatja ezeket a kazettákat azokkal az emberekkel, akik bántották. A 13 okom volt sikerét megértem, a durva képsorok mellett a sorozat nagyon jól néz ki, a könyv is jó olvasmány. Viszont a Ha ezt olvasod, én már nem leszek sokkal jobban alátámasztott és reálisabb, mégsem ebből a könyvből lett filmes kasszasiker. Pedig minden megvan benne, ami ahhoz kellene, csak talán kevesebb az esemény benne. Mindenesetre én mindkettőt szeretem, de ezt a könyvet sokkal inkább a kamaszoknak valónak tartom, mert ez úgy mutatja be a depresszió súlyosságát, hogy hagyja, te értsd meg, nem pedig felkavar pár cselekménnyel.

Szerintem ezt a könyvet bőven berakhatnák az iskolák kötelező olvasmányai közé, mondjuk 9.-ben, mert a sok szépirodalom mellett az ilyen témák is fontosak. Tanárok, igazgatók, ha ezt olvassátok, segítsetek, hogy ez több fiatalhoz eljusson. Mert ez az, amiről az iskolában nem tanítanak, pedig hol máshol ismerkedhetnénk meg az ilyen dolgokkal?

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (By the Time You Read This, I'll Be Dead, 2009)
Móra könyvkiadó, 248 o., 2016

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mi az, ami a 12-17 évesek körében sokakat érint, és aminek szerintem senki nem örül, mert elcsúfít, fájdalmas, és csak kényszerből viseli el mindenki? Igen, a fogszabályzó.

Ha régi, fekete-fehér fényképeket nézeget az ember, akkor azt látja, hogy anno senkinek nem volt fogszabályzója, valószínűleg azt sem tudták az emberek, hogy mi az. Persze, nem rendelkezett mindenki tökéletes fogsorral. Volt, akinek előre állt az állkapcsa, ezzel a fogai is, volt, akinek meg pont hátrafelé, volt, akinek tíz perc szünet volt a fogai között, és olyan is akadt, akinek össze-vissza, keszekuszán álltak. Mindenki elfogadta a másikat úgy, ahogy volt, mert a szabálytalan fogsor ugyanúgy hozzátartozott az egyéniségéhez, mint a szem vagy a haj színe.

Az első fogszabályzó állítólag a franciák találmánya és a 18. századhoz köthető, aztán a 19. század közepén az amerikaiak tudományos alapokra helyezték a fogszabályzást, és a 20. század elején már elkezdték azt tanítani is. Gondolom, azóta akar mindenki hollywoodi mosolyt. De miért is? Mert kétségtelenül esztétikus látvány, és mindenki úgy akar mosolyogni, mint a sztárok. De nézzük meg, hogy milyen árat kell fizetni érte.

Az én történetem óvodában kezdődött. Három évesen éjszaka még cumival tudtam csak elaludni, hiába próbált anyukám meggyőzni minden este arról, hogy a cica már biztosan elvitte azt a fránya cumit, én mindig megtaláltam. Aztán amikor legjobb ovis barátom fogorvos anyukája mondta, hogy biztos fogszabályzót kell majd hordanom, mert kezd nyitott harapásom lenni a cumi miatt, nagyon megijedtem, mert ugyan fogalmam sem volt arról, hogy mi az, de rosszul hangzott. Anyukám megnyugtatott, hogy szinte mindegyik iskolás gyereknek van némi vas a fogán, nem kell ettől megijedni. De én betojtam rendesen, úgyhogy még aznap kidobtam a cumit a kukába, nem sejtve, hogy majdnem éjfélig nem fogok tudni elaludni. Utólag azt gondolom, megérte, mert egyetlen éjszaka alatt leszoktam a cumiról. Ennek ellenére a vasat nem úsztam meg.

Másodikos koromban kaptam egy szilikonból készült kivehető trénert, ami nem lenyomat alapján készül, hanem a „one size fits all” (mindenkinek ugyanaz) kategóriába tartozik, mint mondjuk egy női nylon térdzokni. Állítólag ezt már óvodás korban is lehet hordani. Azért azt megnézném, hogy egy ötéves óvodás hogyan tolerál egy ilyen szörnyűséget a szájában, és anyukája hogyan beszéli rá a viselésére. Én nyolcévesen hősiesen hordtam kb. egy hétig (az első napon hányingerrel küszködve), és annak ellenére, hogy szinte mindenhol feltörte a fogínyemet, viseltem a vérző íny okozta fájdalmakat.

Aztán egy másik doktor bácsi azt mondta, hogy szerinte egyáltalán nem hatékony a tréner (sok ezer forint ki az ablakon), kezdjük inkább egy kivehető fogszabályozóval, amivel havonta ellátogatunk az orvoshoz, hogy feszítsen rajta, anyukám pedig kb. tíznaponta teszi ugyanezt annak érdekében, hogy tágítsuk a felső állkapcsot (kiderült ugyanis a röntgenből, hogy nem fognak elférni a felnőtt fogaim, mert a felső fogívem szűk).

A lenyomatvétel nem ment könnyen, rossz íze volt a gipsznek, öklendeztem, de a fogszabályzót meglepően jól viseltem az első perctől kezdve. A tréner után maga volt a megváltás. Nagyon ritkán éreztem némi fájdalmat a feszítések után, de az is hamar elmúlt. Egyetlen dologra kellett csak odafigyelni, hogy naponta legalább 13-14 órát viseljem. Szóval, nem lehetett ottfelejteni a nyaralóban, a táborban, az éjjeliszekrényen vagy a nagyinál. Ja, és ki ne felejtsem, hogy egy évig logopédushoz jártam a nyelvlökéses nyelésem miatt. Hogy ez mi? Hát, erről majd máskor írok, mert ez sem egyszerű történet.

Már tulajdonképpen megszerettem ezt a fogszabályzót, hozzám nőtt néhány év alatt, amikor eljött az ideje a rögzítettnek. Nagyon nem vágytam a vasakra. Hiába mondogatta a fogorvosom, a szüleim, az ismerősök, hogy nem ciki, mert lehet színeset is választani, meg jó buli. Nem választottam színeset, hanem átlátszó breketteket, melyeket egy vékony fém ív kapcsolt össze.

Meglepetésemre alig lehetett észrevenni (persze ez egyéni dolog, függ a fogak méretétől is), és szerencsére az alsó fogsoromra nem kellett fogszabályzó (legalább ebben mákom volt). Egyik csoporttársam két év után csodálkozott rá, hogy nekem van fogszabályzóm. Egy előnye kétségtelen volt, hogy nem lehetett sehol ottfelejteni. Kicsit macerás volt ugyan a fogmosás, és szinte minden fogorvosi látogatás után Nurofennel aludtam el, sőt, néha még napközben is be kellett kapnom egy szemet, de ennek ellenére azt kell mondjam, hogy rosszabbra számítottam. Aztán két év elteltével ettől is megszabadultam. Furcsa érzés volt hét év után úgy álomra hajtani a fejem, hogy nincs semmi a számban. Nem is tartott sokáig, mert két nap után megkaptam az újabb kivehető fogszabályozót éjszakai viseletre, hogy véletlenül se jusson eszükbe a fogaimnak elmozdulni. Hát, úgy látszik, ennek sose lesz vége.

Egy szó, mint száz, hosszú és rögös út vezet az álommosolyig, és akkor az anyagiakat nem is említettem. A hírek szerint volt egy amerikai egyetemista fiú (nem orvosis), Amos Dudley, akinek nem volt pénze méregdrága fogszabályzóra, de az esze nagyon is a helyén volt.

Tanulmányozta a fogszabályzás alapjait a neten, majd egyetemének 3D-s nyomtatójával és szuper szkennerével készített egy fogszabályzót, és gyönyörű fogakat varázsolt magának csupán 60 dollárból. Vajon hány fogorvos küzd rémálmokkal Amos esete óta?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Talán senki nem mondta, hogy ilyen lesz. Hogy nehéz lesz, de ez azért a legjobb dolog is (vagy nem?). Mert most nem a fiús apákról beszélek. Az egy könnyű dolog, egy semmi, már meg se haragudjatok. Hanem azokról az apákról, akiknek lányuk született. Igen, elvileg minden férfi álma, hogy lánya szülessen. Egy királylány.

Haha. Amúgy remélem, tudjátok, hogy ilyen nincs. Vagy mégis? Királylánynak láttok minket, apák? Mint a reklámban, amikor pattanásos kamasz lányát az apja vigasztalja, mert dobta az piszkosul jóképű barátja? Akkor is gyönyörűnek láttok minket, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok? Igazán jó lenne, ha így lenne... Elmondom, miért.

A lányoknak állítólag első szerelmük az édesapjuk. Na, most gondoljatok bele, hogyha az első szerelemhez, vagyis ehhez viszonyítjuk a többit, akkor milyen férfival fogunk majd összejönni. Állítólag a választottunk az apánkra hasonlít. Ó, istenem! Légyszi, ne! Nem azért, én igazán szeretem az apukámat, de kösz, nem.

Szóval, az egyedüli dicséret, amit az apukámtól kapok, és amit meg is jegyzek (lehet, hogy mást is szokott mondani, de szerintem az azért feltűnne), az a külsőmre vonatkozik. Csak mondom, hogy azért csinosnak lenni és jó ruhákat hordani nem egy nagy teljesítmény. Persze, így is irtózatosan jól esik, amikor reggelente azt mondja, hogy jól nézek ki. De olyankor, amikor jól nézek ki, akkor azt azért én is tudom. Mert tudom, hogy a rúzst azért tettem fel, hogy azért vettem fel a szűk nadrágomat vagy a rövid szoknyámat, mert jól akartam kinézni. És van egy reális énképem, hogy amikor belenézek egy ilyen reggelen a tükörbe, látom, hogy azért ez valaki más. Egy nőiesebb valaki. Mégis, ő az egyetlen, aki ilyeneket szokott nekem mondani, és ez nagyon fontos nekem, jó érzés ezzel a megerősítéssel kilépni az ajtón.

Csak van az a kis, apró gondolat a fejemben, hogy amúgy ezer más dolognak jobban örülnék, ha dicsérne. Nem azért, mert harmadik leszek egy versenyen. Természetes, hogy olyankor gratulál. Hanem, ha mondjuk elolvasná a cikkemet. Odajönne, és azt mondaná: „Tudom, hogy szereted csinálni, és ennek nagyon örülök. Büszke vagyok rád, hogy értelmes mondatokban ki tudod fejezni magadat, a gondolataidat. Hogy egy értelmes és gondolkodó, olvasott nő vagy. Akinek van véleménye a világról, vagy legalábbis a saját világáról”. Hogy örülnék egy SMS-nek, hogy jót nevetett egy írásomon. Igen, jól esne. Mert ez már nekem szólna, nem pedig a külsőmnek.

Hogy mennyire volt kétségbeejtő az a helyzet, amikor feltettük neki a kérdést, hogy miért büszke rám, és gyengébb válaszokat adott, mint a tanáraimtól kapott megerősítések az értékelőimben? Hát, eléggé. Persze, lehet, hogy nem a szavak embere. De könyörgöm, azért két szó is megtette volna, ami őszinte, és nem eltévedt, mint a fene. „Nagyon jó vagy töriből.” Ó, hogy micsoda szerencse, hogy nem szakadt ránk a plafon aznap este!

Aztán itt van még az is, hogy mi, lányok, azért szeretünk megfelelni az apáinknak. És igen, számít a véleményük, még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem érdekelne minket. Nyilván számít, mert azok az emberek, akiket szeretünk, azoknak a véleményére is adunk. A tanácsaikat meghalljuk, és ha úgy látjuk, hogy van benne igazság, akkor igyekszünk megfogadni azokat.

Amikor pedig apukám értékeli az életemet, és olyan kijelentéseket tesz, amik nagyon meggondolatlanok... azok tudnak fájni. Szóval van, hogy engem nem is érint meg egy-egy súlyos kijelentése. És van, amikor csak sokkal később jut eszembe, hogy amúgy mekkora nyomást helyezett rám azzal a mondattal. Hogy nem elég egy-két embernek elmondanom, hanem minimum ötnek felhozom. És amikor szembesülök a reakciójukkal, akkor jövök rá, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy ő ilyeneket mond nekem. Egy apának elsősorban támogatást kellene nyújtania, nem pedig a realitás talaján kell tartania a lányát. Igen, inkább mondják azt, hogy tudunk és fogunk is szárnyalni. Mert akkor talán mi is elhisszük, és meg is tesszük.

Szóval, kedves apák. Ahelyett, hogy kijelentenétek, hogy mit és hogy kéne, inkább kérdezzétek meg, hogy mit és hogy szeretnénk. „Erről mi a véleményed, és arról?” És miután a lányotok elmondta, hogy mit gondol erről meg arról, ti is elmondhatjátok, beszélgethettek, és talán megértitek majd a gondolatait. Hogy nem azért költ annyi pénzt sminkre, mert nincs tisztában a pénz értékével, hanem azért, mert szeretné elfedni a pattanásait. Hogy nem azért iszik vodkát, mert nem tudja, hol a határ, hanem mert pontosan tudja, és tudja azt is, hogy nem lépi át, ha pedig mégis, lesz, aki segít neki. Hogy nem azért nem megy bulizni, mert nem akar, hanem mert senki se hívja. Hogy nem azért van barátja, mert amúgy nem lenne normális tinilány, hanem azért, mert ő tényleg szereti azt a fiút, minden hibája ellenére. Hogy nem azért nincsenek barátai, mert depressziós, hanem mert most egyedüllétre vágyik. Hogy nem azért hanyagolja el magát, mert önbizalomhiányos, és úgy gondolja, senkit nem érdekel, hanem azért, mert most pont nincs energiája még azzal is foglalkozni. Hogy nem azért nem beszél veled, mert utál, hanem azért, mert szétrobban a feje a sok gondolattól.

Hogy nem azért nem akar veled beszélgetni, mert nem akar veled beszélgetni, hanem azért, mert nem akar újra beavatni a dolgaiba, mert nem vagy tekintettel arra, hogy amúgy is milyen törékeny a lelki világa, és egy véletlen poénoddal vagy beszólásoddal újra becsapod magad előtt az ajtót, mert megbántod, és megbánja, hogy elmondta neked. Hogy nem azért nem megy veled sehova, mert szégyell, hanem mert most éppen mással menne és máshova. Hogy nem rád ideges, csak te is éppen ott vagy. És talán ha megkeresnéd az utat, ha nem magadról beszélnél, remélve, hogy felkelti majd a figyelmét a sport vagy a politika, hanem esetleg megkérdeznéd konkrétabban... nem, nem azt, hogy „Mit csináltál ma délután?” hanem, hogy „Mi történt az xy-nal? Akarsz róla mesélni?” és ha nem, hát sajnálom. Másnap is kérdezd meg, és azután is. És keresd meg azt az utat, változtass a hozzáállásodon. Mert amúgy a lányod egy királylány, és ha ő az, akkor te pedig a király vagy, és érezd magad megtisztelve, hogy neked jutott egy királylány az életedbe, aki ilyen is és olyan is, de akkor is ott van a korona a fején, és biztos, hogy nem véletlenül.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!