Hogy mit csinálok, anya? Hát mégis, mit csinálnék? Épp az iskolával foglalkozom. A leckémet írom. Vagy az iskolában vagyok. Felkelek reggel fél hétkor, és szerencsésnek érzem magam, mert a Rózsadombon lakom, és nem az agglomerációban. Mert húsz-harminc perc alatt beérek az iskolába, és nem kell hatkor vagy háromnegyed hatkor kelnem, hogy egy másfél órás búszút után érkezzek csak meg. Fogat mosok, fésülködök, elkészülök, kizarándokolok a buszmegállóba, beérek az iskolába, és kezdetét veszi a tanulás.

Naponta két epochám és két normális órám van – legalább. Azaz négy. De mivel az epochák voltaképpen két órának számítanak, ezért mondjuk, hogy hat. Mindennap legalább hat órám van, emellett egyik nap van még plusz két etika is, illetve szerdán plusz két órányi csibe. Szóval két olyan nap van, amikor nyolc órám van. Az órákon végig ülök, éberen figyelek, egy percre sem lankad a figyelmem reggel nyolc harminctól tizenhárom negyvenötig. Hiszen miért is lankadna? Mert marha álmos vagyok, és a hátam közepére kívánom a kémiai egyenleteket reggel fél kilenckor? Dehogyis, anya, én nem vagyok álmos, és a kémiai egyenletek rendkívüli módon izgalmasak. Jó, ez nyilvánvaló.

Voltaképpen mindegy, hogy éppen milyen óra van, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége, és természetesen mindegyikbe beleadok mindent. Matekból mindig megtanulom az összes algebrai képletet, odafigyelek a tanárra, szorgalmasan dolgozom az órai feladatokon, így otthonra nem is marad. (Persze, azért gyakorlom otthon is, anya, nyugi.) Termtudból szorgalmasan jegyzetelek, érdeklődve figyelem a tanár minden szavát. A csapattársakkal szorosan együttműködve oldom meg a feladatokat, legyen szó térkép rajzolásáról vagy Newton törvényeinek bizonyításáról. Hogy Newton törvényeit már hatszázhuszonötször bebizonyították? Igen, anya, de mi hatszázhuszonhatodszorra is bebizonyítjuk. Irodalomból mindig elolvasom az összes kötelezőt, hogy amikor elkezdődik az epocha, tökéletesen képben legyek a témával. A memoritereket pedig már az első héten megtanulom és felmondom, hogy ne epochazáró írása közben kelljen kihívni engem. A fogalmazást is már az epocha első felében megírom. Töriből is érdeklődve figyelek, szorosan együttműködöm a csapattársakkal és rengeteget tanulok. A fejemben van az összes évszám, az összes király, az összes csata, az összes adó és törvény és rendelet. Rajzból pedig a legjobbat nyújtom magamból mindig. Megpróbálom a lehető legjobb és legigényesebb munkát kiadni a kezeim közül. Énekből rendkívüli odaadással csinálom a projekteket, és mindig a többiekkel együtt énekelek az órákon, hiszen ennél jobb dolog nincs is. Etikából is odafigyelek, jegyzetelek, megtanulom az összes fogalmat, megtanulom újra a megyéket, amiket már négy éve elfelejtettem. Angolból nem győzök quizletezni és a szavakat tanulni, hiszen „words are always your homework”, sok-sok időt fordítok az angol szavak tanulására és persze a gyakorlásra. Így mindig brillírozok a dolgozatoknál. És tesiből – tesiből aztán nagyon is odateszem magam. Futok, kötelet mászok, magasat ugrok, súlyt lökök és medicinlabdát dobok. Informatikából is mindig odafigyelek, minden fontos információt kijegyzetelek a OneNote-ba.

Van, hogy egyes tantárgyakból dolgozatot írunk. Ezek természetesen mind ötösök lesznek. Jó, becsúszik néha egy-két négyes, de hát a ló is megbotlik, pedig annak négy lába van. A dolgozatokat nagy odafigyeléssel írom meg, háromszor is átnézem a munkámat, és persze olvashatóan és értelmezhetően írok. A kézírásom csupa gyöngybetű.

Ebédszünetben kiállom a sort, megebédelek. A szünet további részében van, hogy a barátaimmal beszélgetek, de csak akkor, ha a második epochán nem írunk dolgozatot. Ha írunk, akkor természetesen arra készülök, átnézem még egyszer a tananyagot. Persze tanultam rá előbb is, hétvégén is, de a legjobb biztosra menni.

Vége van az óráknak. Nem megyek még egyből haza – legalábbis nem minden nap. Hiszen még ott van a kötelező alkotókör és a kötelező sportkör. Ezt mindenki az egyéniségének megfelelően választhatja ki – tűzzománc, videó, fotó, újságírás és még sok más. Sportkörökből is van sok – foci, kosár, jóga, úszás stb. De a lényeg, hogy mindkettőből legalább kilencven percet kell járni egy héten. Természetesen ezt is teljesítem. Kiválasztottam magamnak a hozzám legjobban illő alkotókört, és minden héten elmegyek rá. Érdeklődve, izgalommal tele, figyelemmel követem végig a történéseket és a beszélgetéseket. Figyelmem egy percre sem lankad itt sem, ahogy órákon sem. Hogy délután fél öt van, és hullafáradt vagyok? Nem, anya, nem, én sose vagyok fáradt, legalábbis az iskolában nem. Én mindig olyan friss vagyok, mint a bimbódzó tavaszi cseresznyevirág. És ilyen költői hasonlatokat is bármikor kirázok a kisujjamból. A sportkört is gondosan választottam ki. Minden héten eljárok, végigsportolom az egészet az utolsó percig, igyekszem, megteszek mindent, ami tőlem telik. Erőfeszítéseket teszek és próbálok fejlődni. Hogy frusztráltan érzem-e magam a 190 centis, kigyúrt tizenegyedikes fiúk között? Nem, anya, dehogyis. Én sosem vagyok frusztrált, én sosem vagyok fáradt, én mindig friss, érdeklődő és tettre kész vagyok.

Vége van az iskolának, véget ért az összes órám, alkotóköröm, hazamegyek. Leülök a kényelmes kis szobámban, felnyitom a gépemet és nekiállok a tanulásnak. Az éppen aktuális epocha, angol szavak – mindig van valami. Vagy ha épp nincs, akkor a projektjeimmel foglalkozom.

Mert hát természetesen a nyelvtan projektem is remekül halad. Már a felével kész vagyok, pedig még csak az év eleje van. A legnehezebb feladatot választottam, de hát én mindent a kisujjamból kirázok, anya, vagy ha nem is, akkor a hüvelykujjamból. De ha mégis nehezebb feladatot kapok, akkor arra rá is szánom a megfelelő mennyiségű időt, és hetente két órát foglalkozom vele. Legalább. Ahogy az éppen aktuális infóprojekttel is. Annyi prezentációt készítek, amennyit csak kell, még akkor is, ha éjfélig fenn kell maradnom, hogy befejezzem. Hiszen kellenek a kihívások. Ezzel a nyelvtanprojekttel is megbirkózom, ugyanúgy, ahogy majd később a családtörivel és a 11ny. évfolyamos éves nagyprojekttel is. Meg majd még később az érettségire való felkészüléssel.

Természetesnek veszem, hogy heti legalább három órát sportolok. Futás, úszás, biciklizés, valamilyen sportkör – voltaképpen mindegy is, hiszen mindegyik ugyanúgy edzi a testet és a lelket is. Meg hát az embernek egészségesen kell élnie. Szóval igen, minden héten három-négy-öt órát a szabadidőmből sportolásra fordítok – az iskolai testnevelésórák és a kötelező sportkör mellett, persze. Testalkatom sportos és fitt. Erős vagyok és kitartó, energetikus és jó az állóképességem. Nem, anya, nem vagyok fáradt, sose vagyok fáradt, és a heti sportot is nagyon élvezem. Nagyon szeretem csinálni, nem érezem elégnek a heti öt tesiórát – de azért persze nagyon örülök, hogy bevezették. Ez is Hoffmann Rózsa zseniális ötlete volt – áldassék a neve. A történelem legjobb oktatásügyi reformjait ő találta ki.

Ilyen oktatásügyi reform volt nemrég az ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének kötelessége is. Mondanom sem kell, hogy amikor kilencedik évfolyam elején ismertették velünk ennek körülményeit és tétjeit, örömemben majdnem Marsi tanár úr nyakába ugrottam. Ötven óra közösségi szolgálat? Évi körülbelül tizenkettő-tizennégy óra kötelező önkéntesség? Adománygyűjtés és teaosztás a világ másik végén, ahova nyolc évig tart eltömegközlekedni? Juhé! Persze közösségi szolgálatom teljesítését már most megkezdtem. Már majdnem az ötödét elvégeztem, már csak negyvenakárhány óra van hátra! Természetesen meg fogom csinálni azokat is, hiszen le akarok érettségizni, és ha ehhez az kell, hogy kötelezően önkénteskedjek ötven órán keresztül magas szárú félcipőben, akkor azt fogom csinálni. Ez az ötlet is csak egy okos politikus fejéből pattanhatott ki. De nehogy azt hidd, hogy bármi kifogásom is van a közösségi szolgálat ellen, hiszen rendkívüli módon élvezem azt is. Nem, dehogy kapok frászt a kötelező szótól. Ez is jellemző a kamaszokra, tudod, anya, hogy ha meghallják a kötelező szót, akkor azt a dolgot azonnal meg akarják csinálni. Ami elő van írva, azt meg akarják csinálni, ami meg be van tiltva, az ösztönös viszolygást vált ki belőlük, pusztán azért, mert bíznak a felnőttek ítélőképességében, és tudják, hogy amit ők megtiltanak, az minden bizonnyal tényleg rettenetes, bűnös és veszélyes dolog. Ezért szeretem annyira a kötelező olvasmányokat is.

A közszolgálat mellett természetesen a nyelvvizsgára is készülök. Hiszen tizedik végéig azt is le kell tenni, és az mindjárt itt van! Ráadásul az évfolyamról már többen letették, és nem lóghatok ki. Szavakat tanulok és hosszú angol nyelvű szövegeket olvasok, témaköröket nézek át és tételeket magolok. Meg fogom csinálni a nyelvvizsgát is, nyilvánvalóan. Készülni kell rá persze, és tanulni, de meg fogom csinálni, tudom. Bízom magamban.

Persze, hogy vannak barátaim, anyu. Hiszen barátok nélkül mit ér az élet?

Szabadidőmben velük is találkozom. Eljárunk együtt moziba és színházba, múzeumba, étterembe, kávézóba és cukrászdába. Vagy csak sétálgatunk ide-oda a parkban vagy az utcán. Jaj, dehogyis okoz gondot, hogy az egyikük a város egyik végén él, a másik a város másik végén, a harmadik a város közepén, a negyedik egy vidéki településen harminc kilométerre ide, az ötödik Szlovákiában, a hatodik meg az űrben. Bármikor, ha megbeszéljük, fél órán belül össze tudunk futni bárhol, és együtt el tudunk menni valahova. Jaj, dehogyis fogyasztunk alkoholt, anya. Olyat senki se csinál! Bulizni se szoktunk, legalábbis durván nem. Inkább csak kávézunk vagy múzeumba megyünk, esetleg moziba.

Persze, hogy van pasim, anyu. Kedves, okos, jóképű, minden tinilány álma. Persze rendkívül izmos is, hiszen ő is rengeteg sportol, mivel, akárcsak nekem, neki is rengeteg ideje van.

Nézd csak, mutatok róla képet, itt épp ülünk egymás mellett a Starbucksban, ő a matekleckéjét csinálja én meg az irodalom memoritert magolom éppen, hát nem romantikus? Heti négyszer vagy ötször randizunk, közös programokat csinálunk, megyünk moziba, színházba, kávézóba, sétálni a Duna-partra vagy andalogni a parkba. Igazán nagyon szeretjük egymást, és amikor nem vagyunk együtt, akkor is rengeteg üzenetet és telefonhívást váltunk.

Persze, hogy rendben tartom a szobámat, anyu. Hiszen az embernek igénye van a rendre, nem? Minden reggel, miután felkeltem, bevetem az ágyamat, és minden nap, amikor hazaérek, azzal kezdem, hogy rendet rakok a szobámban. Ennek a könyvnek itt a helye, ennek a tollnak itt, ennek az asztalon, ennek az ágyon, ennek pedig a kukában.

Apropó kuka, természetesen a szemetet is mindig kidobom, és persze szelektíven gyűjtöm, hiszen a környezetvédelem fontos. Egyáltalán nem zavar, hogy az iskolában a szelektív kukákra nincs kiírva, hogy melyik melyik, a papír/műanyag/vegyes feliratok elvont jelképekkel vannak helyettesítve, és mielőtt az ember kidobja a szemetet, másfél percig gondolkoznia kell, hogy ez most akkor melyikbe való. Természetesen soha nem történt meg, hogy valami szemetet rossz helyre dobtam, és aznap miattam halt meg tizenöt afrikai kisgyerek.

Persze, hogy jól nézek ki, anyu. Hogy máshogy lenne pasim? Sportolok és odafigyelek a táplálkozásomra. Testem karcsú, izmos, sportos és hajlékony. Rendkívül hajlékony vagyok, hiszen nyújtógyakorlatokat is minden nap végzek. Csontjaimat mintha gumiból rakták volna össze. Balerinának talán nem mehetnék, ahhoz nem vagyok elég jó. De szívesen járnék amúgy balettórára, végül is időm van rá, miért ne? Biztos akkor még szebben és jobban néznék ki, de így se vagyok azért rossz. A legjobbat hozom ki magamból, rendszeresen mosom és fésülöm a hajamat. Az arcomat is karban tartom, sminkelek is szorgalmasan, nyilván meg se kottyan mindennap háromnegyed órával korábban felkelni. Minden reggel gondosan kiválasztom az aznapi szemhéjpúdert, szemceruzát és szempillaspirált, ajakápolót, rúzst, púdert és bronzosítót és pirosítót és highlightert és kékesítőt és lilásítót és arcmegszépesítőt és még nyolcféle kenceficét. Minden reggel gondosan felkenem magamra az összes réteg sminket, és aztán egész nap nem nyúlok az arcomhoz, soha nem dörzsölöm meg a szemem vagy nyalom meg az ajkam, nehogy elkenődjön a festék.

A legújabb és legdivatosabb ruhákban járok, amiket a kéthetente megtartott négyórás bevásárlókörutak során szerzek be a legmenőbb plázákból. Minden reggel gondosan kiválogatom az aznapi outfitemet, belövöm valami menő frizurába a hajam, és egész nap ragyogok, mosolyogva járok-kelek és érzékien rázom a hajam. A melleim óriásiak, de hát ez már csak természetes, kösz a géneket, anya. Egész nap jó hangulatban vagyok, mert tudom, hogy a pozitív kisugárzás is vonzóbbá tesz. Kecsesen járok, természetesen mindig kihúzom magam, már csak előrelátásból is, hiszen nem akarok púpos banya lenni harmincöt éves koromra. Mindezek segítenek önbizalmam építésében.

Persze, hogy van önbizalmam, anya. Na, nem túl sok, csak az egészséges mértékű. A tinédzserkornak amúgy is természetes velejárója a teljesen normális önbizalomszint, de hát gondolj bele, anya, miért ne? Miért ne legyen önbizalmam? Hiszen a testem jól néz ki, tulajdonságaim és adottságaim remekek. Az iskolarendszer és a társadalom felém megfogalmazott elvárásai egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Ki ne tudna egyszerre jó tanuló, sportember, népszerű, vonzó külsejű, mindig vidám, kedves, okos és figyelmes lenni, remek szociális élettel? Ki ne tudna mindig megfelelni a szüleinek, a tanárainak és a korosztályának is? Ki ne tudna barátkozni, pasizni, társaságba járni, tanulni és sportolni egyszerre? Ki ne tudná elérni azt, amit én?

Hogy van-e időm, anya? Hogy van-e időm arra, hogy nyelviskolába járjak, külföldre utazzak, Instagramra posztoljak, főzzek, felmossam a konyhát, beszélgessek a bejárónővel, eljárjak a családi szülinapi bulikra, ismerősökkel találkozzak és moziba menjek? Hogy van-e időm? Persze, hogy van. Sőt. Voltaképpen túl sok a szabadidőm, ami azt illeti. Ez az én egyik nagy problémám. Túlságosan is sok a szabadidőm, nem igazán tudok vele mit kezdeni. És meggyőződésem, hogy a korosztályomból még sokan vannak így ezzel, de a felnőttek közül még többen. És igen, anya, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ahogy felnövök, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egyre több és több fölösleges szabadidőm lesz felnőtt koromban, és a végén már annyira nem fogok tudni mit kezdeni a nyakamba szakadó rengeteg idővel, hogy belepusztulok.

Ja, és hogy alszom-e eleget, anya? Persze. Még álmodom is. Egy olyan világról, amiben a tizennégy és tizenöt éves iskolásoknak, akik amúgy is életük egyik legnehezebb időszakán mennek keresztül, és gőzük sincs róla, kik ők, mit akarnak kezdeni magukkal, és nagyon sokuk genetikai hulladéknak tartja magát, nem varrnak pluszban még ötmilliárd feladatot a nyakukba. Hanem hagyják őket szabadon mozogni, nem kell reggel hatkor felkelniük, hogy nyolcra beérjenek az iskolába, nem kell minden hétfőn hatezer oldalas dolgozatokat írniuk nyolcvan percen keresztül és nem kell hatvanöt kötelező szakkör és kilencvenhárom kötelező sportkör és nyolcezer kötelező olvasmány. És nem kell ötven óra kötelező önkéntes munkát végezniük. Mert ez kiöli a gyerekekből az önkéntesség szeretetét és a segítés vágyát, hiszen a kötelezőség ösztönös viszolygást vált ki. Ezzel csak azt érjük el, hogy felnőttkorukban eszükbe se jut majd az önkéntes munka, és még kevesebb önkéntesség lesz. Ugyanúgy, ahogy a tornaórák erőltetésével is sokakból kiöljük a mozgás szeretetét. Pontosan az ellenkezőjét érjük el annak, ami a cél volt. És ha nagyon igyekszünk, még azt is sikerül elérnünk, hogy a diákokon annyi legyen a nyomás és a stressz, hogy majd összeroppannak alatta. Aztán meg csodálkozhatunk nagyokat, hogy a diákok mindenféle illegális tudatmódosító szerhez nyúlnak, hogy egy kicsit kiszakadjanak ennek a rohanó világnak a monoton körforgásából.

Hát, gratulálok magyar közoktatás, ami még az alternatív iskolákig is elnyúl, és ránk is ránk kényszeríti rettenetes és kártékony törvényeit. És gratulálok AKG, amiért feleannyira rossz vagy, mint az összes többi iskola, és még így is ennyi dolga van az embernek itt. Amiért annyiszor hallom és látom, hogy „hát rosszul vagyok, igen, de nem maradhatok le termtudból, úgyhogy bejöttem.” Amiért te vagy a legkisebb rossz. Ez azért elmond valamit a hazai iskolák színvonaláról.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!