A szomszéd néni leleplezi

Nyár vége felé róttam környékünk utcáit, mert egy olyan új applikációt szerettem volna kipróbálni (Munzee), amiről úgy gondoltam, hogy a természettudományi táborban majd hasznos lehet.

A Munzee lényege az, hogy le kell fényképezni utcatáblákra vagy házak kerítésére ragasztott QR kódokat, és ezért virtuális pontokat kapunk. Éppen örültem, hogy sikerült találnom egy kódot az egyik kerítésen, és már készültem is fotót készíteni, amikor hallottam, hogy a ház ablakán valaki dörömböl. Amikor nyílt az ablak, hatalmas gombóc lett a torkomban, mert attól féltem, hogy mindjárt leordítják a fejemet. De szerencsére egy kedves idős asszony volt az, aki lisztes kézzel rohant felém a kerten át, hogy megkérdezze, mit is csinálok a háza táján.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és roppant érdeklődőnek mutatkozott. Tudni akarta, hogy milyen kódokról beszélek. Mi tagadás, eléggé meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy használható definícióval tudjak szolgálni egy olyan idős hölgynek, akinek valószínűleg még az új okostelefonok használatával is meggyűlik a baja. Többszöri nekifutás után végül megegyeztünk, hogy a QR kód egy olyan matrica, amelyen fehér alapon fekete téglalapok és négyzetek vannak.

A néni eléggé beszédes kedvében volt, és mivel már úgyis megzavartam a tésztagyúrásban, elmondott nekem egy történetet. Néhány évvel ezelőtt minden reggel ugyanabban az időben látott egy sötét bőrű férfit gyorsgyalogolni az utcában. Mivel az ő kíváncsi természetét nagyon izgatta a dolog, egyik nap odasietett hozzá, és néhány, a teljesítményét dicsérő szó után rögtön meg is kérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt.

Ekkor a hölgy kikerekedett szemekkel rám nézett, vett egy nagy levegőt, drámai szünetet tartott, majd sokat sejtetve közölte, hogy bizony az a férfi nem volt magyar, és így nem is tudott válaszolni neki. Bevallom, egy kicsit furcsán néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi ezzel a baj. Azért élnek több millióan ezen a bolygón, akik nem tudnak magyarul.

Ekkor azonban előállt az elméletével, miszerint a férfi tuti egy migráns felderítő volt, mivel pár hónappal később megérkezett az országba a migránsok első csoportja. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, úgyhogy elköszöntem, de ő még gyorsan ellátott egy-két jó tanáccsal a tésztagyúrással kapcsolatban.

Várnak a határban

Hazafelé menet azért lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy végig az ablakból vizslatott. Ha a néni nézeteiből indulunk ki, akkor lehet, hogy azt gondolta, hogy én is egy felderítő vagyok, hiszen a nyári nyaralásnak köszönhetően elég barna bőröm volt, csak engem már megtanítottak magyarul beszélni, hogy tudjak kommunikálni. Lehet, hogy azt hitte, a környékről készítek képeket, hogy érdemes-e oda özönleni. Magamban jót nevettem ezen a teórián.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért kéne kidobni az ablakon az ötforintost?

Benézek a pénztárcámba. Próbálom minél jobban szétnyitni, hogy szemügyre tudjam venni a kis rekesz alján csörgő érméket. Egy-két kétszázas, talán egy százas, két-három ötvenes, három-négy húszas és tízes. Ennyi szokott lenni benne. A többi mind ötforintos. De én az ötforintost már nem számolom pénznek. Sőt, sokszor a tízforintost sem. Így, amikor péntek délután, zsebpénz fogytában össze akarom számolni, hogy tudok-e még venni egy olcsó és rossz minőségű csokit a CBA-ban, általában a tízeseket kihagyom a számolásból, és csak végszükség esetén használom őket fel. Nem tekintem őket valódi pénznek. És hogy miért? Mert semmi valódi értékük nincsen. Vagy mégis van?

Nemrég történt az eset, hogy egyik délután tényleg nagyon éhes voltam, és mindenképpen be akartam menni a CBA-ba, ezért összeszámoltam az összes aprómat. Háromszázvalamennyi forint volt ott, így hát bementem a boltba, gondos fejben számolás mellett kiválasztottam valami sós perecet és egy csokit, majd odamentem a kasszához fizetni. A végösszeg pontosan annyi volt, amennyire számítottam, így hát szépen ki is fizettem. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy az utolsó kb. 30 forintot ötösökben fizettem ki. Az előző százat meg tízesekben. A kasszás dühösen az orra alá morgott, hogy „nem tudom, mit szólna hozzá, ha így adnék vissza…”, aztán odaadta a blokkot és utamra engedett.

Az eset mély nyomot hagyott bennem, és rögtön utána el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon honnan gyűlt össze nekem ennyi ötforintosom. És rájöttem, hogy bizony visszaadásból. Mert amikor 495 forint a végösszeg, és én ötszázat adok, akkor bizony nekem visszaadnak egy ötforintost, történjen ez a suli büféjében vagy valamelyik kisboltban. És ez az eset nagyon gyakori, szinte mindennapos, így tehát elég rövid idő alatt elég sok ötforintos összegyűlik, és utána azokkal én nem tudok mit kezdeni. Mert nem veszik szívesen, ha úgy adom oda a pénzt, tényleg nem, és többször is hallottam már ezt a „mit szólna, ha én így adnék vissza” dolgot.

De ha jobban belegondol az ember, valójában úgy ad vissza, ha a végösszeg nem kerekíthető tízesre, akkor ötforintost adnak vissza. Nyilván nem egyszerre harminc ötforintost, hanem csak egyet. De hosszú távon abból az egyből harminc lesz, és akkor ott állok harminc használhatatlanul kicsi értékű érmével. Persze a kasszások nem jókedvükben adnak vissza, hanem azért, mert ez a törvény. És a törvény azért ez, mert az ötforintosok még mindig forgalomban vannak. És itt érkezünk el az alapproblémához. Miért vannak még mindig forgalomban az ötforintosok?

Amikor ötödikes és hatodikos voltam, még szerettem az ötforintosokat. Ugyanis az akkori iskolámban a büfében árultak ilyen kis cukorkát, azt a fajtát, amit kozmetikai szalonokban meg postán meg bankban meg ilyen várakozós helyen (kivéve természetesen a fogorvosi rendelőben) osztogatnak, a büfében pedig darabját öt forintért. Na, akkor még szerettem az ötforintost, és péntek délutánonként a heti zsebpénzem megmaradt töredékét tömény keménycukorba fektettem. Azóta viszont gimis lettem, és a mostani büfénkben a legolcsóbb dolog talán a százforintos Ildi-tea (amit egyébként melegen ajánlok mindenki számára). A boltban pedig az égvilágon semmit nem kap az ember öt forintért. Az ötforintos manapság már csak és kizárólag visszaadásnál használatos, valódi értéke egyáltalán nincsen. És mivel értéke nincs, ezért úgy vagyok vele, hogy tartsa csak meg a bolt, a büfés, a gyártó azt az öt forintot, nekem nem kell. Ott is hagynám nekik, ha ugyebár nem lenne a törvény a pontos visszaadásról, és ha nem lenne forgalomban az ötforintos.

Sajnos a pénzügyminisztérium intézkedései az elmúlt években egyáltalán nem terjedtek ki az ötforintosok kinyírására, pedig esküszöm, sokkal hasznosabb dolog lenne, mint húgyszínűre színezni a hátteret Széchenyi feje mögött. Ugyanazért kéne kivonni az ötösöket a forgalomból, amiért néhány évvel ezelőtt az egyeseket és a ketteseket: mert teljesen használhatatlanok. Se a vásárló, se az eladó egyáltalán nem örül nekik. A létezésük senkinek sem jó, senkinek sem hasznos. Ha én lennék a pénzügyminiszter, biztos, hogy első lépésként kihajítanám az ablakon az összes ötforintos érmét, és kötelezővé tenném az árak kerek számra való kerekítését. Meg hát amúgy a tízforintosnak sincs sok értéke, úgyhogy lehet, hogy voltaképpen azt is kivonnám a forgalomból. Bár azt azért sokkal bonyolultabb lenne megoldani, hogy mindig hússzal osztható számra kerekítsünk, de hát ez van, ez az infláció, nem lehet mit csinálni.

Mint már említettem, utoljára hatodikos, azaz tizenkét éves koromban volt olyan, hogy bármit is tudtam venni egy darab ötforintosból, azt is az iskolai büfében. Nagyon érdekelt azonban, hogy ez egy normális boltban is lehetséges-e, illetve mi a legeslegkisebb összeg, amiért bármit is lehet vásárolni egy átlagos élelmiszerboltban. Felkerestem tehát a közeli Spart, zsebemben száz forinttal (azzal, hogy az csak elég lesz valamire), és gondosan átvizsgáltam a polcokon található árcédulákat.

A rekorder, azaz a legeslegolcsóbb termékek a boltban a szendvicszsemle és szendvicskifli voltak, holtversenyben: mindkettő 16 kőkemény forintba került, ami ugye kerekítve 15. Tehát amennyiben az ember levegőn kívül bármit szándékozik venni, úgy legalább 15 forinttal a zsebében kell útnak indulnia.

A boltban tett látogatásom során ugyebár száz forint volt a keret, amivel voltaképpen, valljuk be, meglepően széles volt a választék. Vehettem volna száz forintért kilencgrammos csokimikulást (a kicsit korai karácsonyi árusítás jegyében), egy százas zsepit, egy kis rúd sajtot, öngyújtót, rumaromát, kamillateát, eufemisztikusan „reggeli keksznek” keresztelt Jóreggelt-keksz utánzatot, kakaóscsigát, szárított fokhagyma-granulátomot, négy zsemlét, két és fél deci energiaitalt vagy gyümölcslevet, esetleg két kiló sót, hogy csak néhány példát említsek – a teljesség igénye nélkül. Lehet, hogy egy alma is kijött volna belőle, de az almát súlyra mérik, nincs pontosan előre megadva az ára, így nem tudom. Végül mégis az epres Túró Rudi mellett döntöttem, amelyről megállapítottam, hogy a benne lévő eperlekvár összetevőire voltaképpen nincsenek szavak. Csak kémiai egyenletek.

Szóval, ha az ember száz forinttal megy a boltba, akkor azért bőven van miből válogatnia. Ötven forinttal már kicsit kevésbé, annyiért csak egy kis doboz lekvárt, rendkívül rossz minőségű Túró Rudi-utánzatot, pudingport, egy kis csomag ropit, egy kiló sót vagy egy-két zsemlét/kiflit tud venni, ami már nem annyira sok. Húsz forintért egy zsemlét vagy kiflit lehet beszerezni (jó esetben), tíz vagy öt forinttal pedig nem is érdemes próbálkozni. Annyiért még egy taknyos zsebkendőt sem lehet kapni.

Láthatjuk tehát, hogy az ötforintosnak a mai világban tényleg nincs egyáltalán semmiféle értéke. Ami egy francos vizezett zsemle árának is az egyharmada, azzal már tényleg nem lehet mit kezdeni, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha kivonnák a forgalomból és megmaradna régi szép magyar emléknek.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ahol a hullák várnak...

Még szeptember közepe táján az egyik osztálytársam bejegyzést tett közzé az évfolyamcsoportban, miszerint maradt pár hely az Anatómiai Múzeum látogatására, amit szervez. A hirdetményben szerepelt az a szókapcsolat is, miszerint ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Itt már éreztem, bármi lesz is, én valószínűleg nem fogom kihagyni, úgyhogy gyorsan be is kommenteltem a nevemet, hogy mennék én.

Egy őszi délután négy órakor meg is érkeztem a metrómegállóba, és elkezdtem olvasni. Valószínűleg ott is maradok, ha nem jut eszébe a barátnőmnek, hogy én hiányzok. De meglettem, és elindultunk, majd egy kis eltévedést követően meg is érkeztünk a SOTÉ-ra. Mind nagyon izgatottak és kíváncsiak voltunk. Egy hölgy körbevezetett minket, megkérdezte, hogy az orvosira akarunk-e menni. Páran feltették a kezüket, hogy gondolkodnak rajta. Ha fel is merült volna bennem ez a lehetőség, egy órával később már biztosra állítottam volna, hogy nem, ez nem nekem való. Na de miért? Mondom, mit láttunk.

A terem, vagyis az egész múzeum körülbelül két osztályteremnyi méret, száz négyzetméter mindössze. Kétféle preparátum típus van benne, az egyik, ami nincs beáztatva semmibe, hanem mintha ki lenne szárítva, ez feketés-sötétbarna színű. Ebből viszonylag kevés van, és ezek nagyon régiek. Kisgyerekek is vannak még köztük, mégis, ahogy szemléltem, inkább a csodálat fogott el, ahogy ezt valaki megcsinálta: a vérerek gyönyörűen kivehetően hálózzák be a testeket, és már majdnem kétszáz éve állnak itt. És ugye voltak a tipikus, formalinba áztatott, fehéresre fakult mindenfélék. De tényleg, azért mondom, hogy mindenfélék, mert voltak emberek és állatok, testrészek, meg olyan dolgok is, amikbe talán jobb nem is belegondolni… Mert nem lehet ép ésszel, és én nem tudom máig sem felfogni, hogy azok a kezek egyszer ceruzát markoltak vagy éppen sorokat gépeltek, mint most épp én.

A testek egyébként felajánlás útján kerülnek be ide, vagyis az orvostanhallgatók keze alá. Először is, egy éven keresztül tart a fertőtlenítésük, utána pedig, ha például a kezet tanulmányozzák, akkor a hallgatók megkapják azt, vizsgálják és kipreparálják, de nagyon ritka az, hogy egy egész testet kapnak és azzal dolgoznak. Van versenye is a „legszebb”, legigényesebb preparátumoknak. És hogy van-e elég test, érkezik-e elég felajánlás? A válasz, igen. Van bőven. Inkább gyerek és baba testeket nem kapnak, vagy ha igen, akkor embriókat, amelyekről lemondott az anya, vagyis abortusz után kerülnek a SOTÉ-hoz. A nevek természetesen nem szerepelnek, csak a preparátorok nevei vannak kiírva, és rokonoknak nem is engedik a belépést, az túl megrázó lenne.

Fantasztikus volt látni, hogy milyen törékeny az emberi test, mennyi kis ér és izom dolgozik, és milyen törékeny mindez. Volt ott például egy teljes kar, vérerekkel együtt. Hihetetlen volt nézni, és elképzelni azt, hogy valakinek sikerült ezt elkészítenie, hogy megmaradjon ilyen épen. A hölgy, aki körbevezetett minket, készségesen válaszolt minden kérdésünkre, aztán egy idő után szétszéledtünk, hogy mindannyian a saját tempónkban bámészkodhassunk. Megnéztük az állatokat, majd megláttam, hogy van egy rész, ahol kisbabák vannak, pontosítok, mutáns kisbabák. Az első gondolatom az volt, hogy „úr isten”. Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy élőben megnézhetem ezeket. De a szemem, a szívem nem engedett oda. Mert eszembe jutott, hogy ezek gyerekek voltak. Igazi, élő pici babák, akik, ha nem is születtek meg, de ott dobogott a szívük a mamájuk hasában. És őket várták, csak komplikáció lépett fel, és a törékeny egészség máris darabokra hullott. Na igen, szóval nem szabad belegondolni. Azokban a percekben fel is fordult a gyomrom, aztán ismét elterelődtek a gondolataim, és úgy határoztam, hogy ez a természet, ez az élet. Ha ilyen is megesik, akkor ez van, és nyilván legtöbbjük nem volt életképes. Úgyhogy odamentem és megnéztem. A preparátumok már szintén sok-sok évesek voltak, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagyok a csecsemők. Voltak olyanok, akik nyitott gerinccel születtek és voltak sellő szindrómában szenvedők, akiknek a két lábuk tulajdonképpen össze volt nőve. Volt jó pár sziámi iker, de talán a legmegrázóbb a küklopsz-szindróma, amiről a hölgy azt mondta el, hogy régen inkább isteni tulajdonsággal ruházták fel ezeket az embereket, minekután más magyarázatot nem tudtak találni a létezésére. Először egy borjút láttunk, csak épp nem ismertük fel, aztán amikor a babához értünk, már gondoltuk, hogy ugyanazzal van dolgunk. A szeme nem a homlokán volt, ahogy az legtöbbször ábrázolva van, hanem körülbelül az orra helyén, és a homlokán pedig egy fura, hosszúkás valami emlékeztetett az orrára. Nagyon visszataszító és félelmetes volt, nem tudok mást mondani. Még láttunk hetesikereket és magzatokat, melyeket az anyaméhhel együtt tettek el, hogy lehessen tanulmányozni, milyen pózban, hogy helyezkedik el a baba.

Láthattunk még teljes csontvázat, amit meg is tapinthattunk, úgyhogy most már elmondhatom, hogy fogtam emberi csontot meg sok-sok koponyát, de ezek az én érdeklődésemet már nem keltették fel olyan szinten, ráadásul minderre már csak tíz percünk maradt, annyit elidőztünk a formaldehidbe áztatott testrészeknél. Aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit talán mind fellélegeztünk.

Úgy gondolom, nagyon szép dolog felajánlania valakinek a testét, és megértem, meg rossz dolog, hogy nincsenek csecsemők, de ez sokkalta nehezebb ügy ennél. Anyukám mesélte, hogy a gyász feldolgozásában nagyon fontos, hogy legyen egy szertartásos elbúcsúzás, hogy például a gyászoló ki tudjon menni a temetőbe vagy el tudjon menni egy helyre, ami a szerettéhez köti. Én sem tudnám felajánlani a gyerekemet, még akkor se, ha a test tulajdonképpen nem az ember.

És lezárásként pedig, visszakanyarodva a preparáláshoz, apukám mesélt egy érdekes történetet. Az egyik neves magyar korboncnok, Arányi Lajos, elvesztette egyik gyermekét még 1862-ben. Mivel annyira kötődött hozzá, nem volt képes feldolgozni az elvesztését, ezért mumifikálta őt, és a dolgozószobájában „tárolta” huszonöt éven keresztül, egészen a haláláig. Szóval mielőtt kedvet kapnánk a testünk felajánlásához, talán érdemes legalább tájékoztatni kedves rokonainkat, mivel a veszteséget tulajdonképpen nekik kell majd feldolgozni...

A múzeumba előzetes egyeztetés alapján lehet ellátogatni, csoportok számára, tizenhat éven felül. Fotózni nincs lehetőség a személyiségi jogok miatt, ezért az itt megjelent képek csak illusztrációk, a SOTE képei.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

 

Az Anatómiai Múzeum csak a Semmelweis Egyetem hallgatói számára látogatható vagy előzetes egyeztetés után.

Képek: http://semmelweis.hu/anatomia/anatomiai-muzeum/

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Meditáció

Hazafelé menet megütötte a fülemet öt szó: „Én nem hiszek a meditációban.” Egy pillanatra megálltam, és közben olyan képet vágtam, mintha a szemembe világítottak volna egy reflektorral. Nem értettem ezt az állítást. Vajon ez az ember hisz az alvásban... meg a zsiráfokban? Szóval megfogadtam, hogy lámpás leszek a sötétségben, és megbízható információt biztosítok néhány ember számára, aki ezt a cikket olvassa.

Kezdjük az elején. A meditáció egy olyan állapot, amikor testünket egy bizonyos helyzetbe állítjuk, majd igyekszünk ezt a pozíciót megőrizni. Rendszerint egy azonos dologra összpontosítunk. Végezhetjük szinte bármilyen testhelyzetben, ami kényelmes nekünk. A szakirodalom szerint a legalkalmasabb pozíció az egyszerű, kényelmes ülés.

Most, hogy megvannak az alapok, rá is térhetünk az összpontosításra. Rengeteg lehetőség közül választhatunk, hogy mire koncentráljuk a figyelmünket. Lehet ez akár a légzésünk is. Ha nagy, mély levegőket veszünk, lecsökkentjük a pulzusunkat, megnyugtatjuk magunkat. Ellenkező esetben, ha csak ritkán veszünk levegőt, és bent tartjuk addig, ameddig csak tudjuk, akkor pár perc után olyan állapotba kerülünk, aminél extra nyugodtak vagyunk, és semmi sem tud felbosszantani, valamint egy irányba tudjuk irányítani minden figyelmünket. Nem tudod megölni magadat azzal, hogy visszatartod a lélegzetedet, de eléggé megfájdulhat a fejed. Kérlek, tegyél magadnak egy szívességet, és ne csinálj hülyeséget.

Gondolataink szintén remek célpontjai lehetnek a koncentrálásunknak. Átgondolhatjuk az életünket, bár ezt én nem javaslom, mert jó sokáig tarthat, mire megvilágosodsz. Maradjunk csak az apróbb dolgokon való gondolkozásnál. Egy projekt, egy házi feladat vagy akármi. Türelem, és akár még jó ötletek is kisülhetnek belőle. Ha valamin nyugodtan szeretnénk törni a fejünket, akkor javasolt a csend, mivel a zene nagyban befolyásolhatja érzelmi állapotunkat és elvonhatja a figyelmünket.

Pontosan ezért a zenehallgatás meditáció közben remek, arra való, hogy felüljünk egy érzelmi hullámvasútra, ha úgy tartja kedvünk. Csak a jó számokat kell kiválasztani, és már indulhat is. Ha pedig mindent és mindenkit ki akarunk zárni, és meg akarunk szabadulni egy kis időre a gondolatainktól, akkor a természet hangjait javasolnám. Egyes applikációk meglepően jól tudják imitálni ezeket a főleg fehér-zaj alapú dolgokat. Szóval, ha meg akarod viccelni a barátaidat, hogy itt a tenger vagy vihar van, kora reggel talán még be is veszik.

Elmélyedhetünk tudásunk legmélyebb bugyraiban, és olyan információkat is a felszínre hozhatunk, amiről nem is sejtettük volna, hogy a birtokunkban vannak. Mondok egy példát. Egy nyaralásról jöttem hazafele a repülőgépen, mindenki aludt. Betettem magamnak egy kis Sherlockos filmzenét, és eszembe jutott, hogy Sherlock milyen jól tudja használni a tudatalattiját. Mit veszthetek, ha kipróbálom. Elkezdtem felidézni az utazást, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk taxival a reptérre. TE-JÓ-ÉG. Rémisztően pontosan ment. Olyan dolgokat vettem észre, amikre nem is figyeltem akkor. Mint egy film, úgy ment az egész. Nagyon bizarr élmény volt végignézni és beletekerni a legjobb jelenetekbe. Újra éreztem a delfinek bőrét a kezemen és azt a rohadt hideg vizet. De nagyon hideg volt. Órákig csináltam ezt, majd eszembe jutott, hogy hátha vissza tudok menni régebbre is. Vissza tudtam. Viszont elkezdtünk ereszkedni, szóval ki kellett másznom az agyamból.

Mondok még egy lehetőséget. Kívánd azt, hogy valamelyik ismerősöd boldog legyen. Nem tudom, hogy miért, de ha ezt sokszor csináljuk egy rövid időintervallumon belül, akkor valamilyen oknál fogva boldogabbak leszünk. Mit veszthetünk? Egy próbát megér, nem?

Most egy titkos fegyvert fedtem fel, aminek hosszú távú hatása többek között a stressz csökkentése, élesedik az elménk, gyorsabbak leszünk. Javul a koncentrációs-képességünk, hamarabb megtalálhatjuk a megoldásokat problémáinkra, megismerhetjük önmagunkat és másokat.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Úristen, hova tűnt a legjobb barátnőm?

Augusztusban még együtt ugráltunk a Szigeten. Aztán egyik napról a másikra felgyorsultak az események, s azon kaptam magamat, hogy ott állok könnyeimet visszatartva, és búcsúzkodok. Csak álltunk a kapuban összeölelkezve, és nem, nem akartam elengedni. Hirtelen újra végigsepert rajtam a végtelen önzőség hulláma. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Hogy bírok ki egy egész évet úgy, hogy ő közben egy teljesen másik országban lesz.

Már november van. Két teljes hónap lement a suliból. S most utólag visszanézve kicsit átértékelődött minden a fejemben ezzel kapcsolatban. Hosszú út volt, és tudom, hogy továbbra is lesznek nehéz pillanatok. De eljutottam oda, hogy el tudom fogadni. Nincs itt a legjobb barátnőm.

Hetedik óta nagyon jóban voltunk, most pedig tizenegyedik nyelvi éves vagyok. Azt hiszem, egészen eddig ő volt az egyetlen a suliban, akinek tényleg minden lelki bajomat ki tudtam önteni. Aztán tizedik első félévében egyszer csak a barátnőimmel hárman ott álltunk a villamosmegállóban, és ő elmondta, hogy a jövő évet talán külföldön tölti. Akkor még csak egy ötlet volt, felmerült a családban, hogy kiköltöznek egy évre. Emlékszem, amikor először elmondta, nagyon ledöbbentem. S tudom, hogy szörnyen hangzik, de mélyen, legbelül elkezdtem abban reménykedni, hogy nem megy el.

Alapjában véve nem tartom magamat nagyon önző embernek. Akkor és ott mégis szörnyen önzőn viselkedtem. Vagyis nem viselkedtem önzőn, mert nem mondtam meg neki, hogy nem túlzottan szeretném, ha elmenne. Csak ezt gondoltam, s ezek a gondolatok épp elég gondot és lelkiismeretfurdalást okoztak nekem. S persze örültem is a hírnek, nagyon. Mert tudtam, hogy nagyon jót fog tenni neki, rengeteget fog tanulni külföldön. S ezalatt nem a tanórákra gondolok, hanem arra a rengeteg élettapasztalatra, amit idegen környezetben szerezhet az ember.

Aztán eljött az augusztus. Még lenyomtunk együtt egy fesztivált, aminél jobb búcsúbulit elképzelni sem tudtam volna. Mégis akkor, ott, megpróbáltam elfelejtkezni arról a rémisztő gondolattól, hogy pár nap múlva tényleg elmegy.

A kiutazása első két hetében mindössze pár fényképet és nagyon rövid chates beszámolókat kaptam: a repülőútról, az új lakhelyükről, a környékről. De őszintén szólva akkor még nem tudatosult bennem, hogy tényleg nincs már itt. Hogy tényleg egy másik kontinensen van. Az egészet olyan távolinak és megfoghatatlannak éreztem, ezért egyszerűbb volt bele se gondolni, mit jelent mindez.

Az iskolakezdés után azonban már nem tudtam tovább homokba dugni a fejemet. Bele kellett csöppennem a valóságba. Abba, hogy nem találom a helyemet az évfolyamon. Hogy a kellemes és komfortos baráti köröm hirtelen felszakadt.

A suliban új csoportokba kerültünk, új emberekkel tanulunk együtt. S tudom, hogy ha itt maradt volna, akkor se lettek volna közös óráink, de ez akkor nem vigasztalt. Hiányzott az a lány, akivel együtt csevegtünk nyitások előtt, a szünetekben, az epochákon, s akivel, ha kettesben maradtunk, mindig valami nagyon fura dolgot csináltunk. Egyszóval hiányzott a barátnőm.

Azt hiszem, a szeptember volt a legkeményebb. Hozzá kellett szoknom ehhez az új, megváltozott helyzethez. Sőt, mi több, meg kellett kedvelnem, annak érdekében, hogy nap mint nap örömmel tudjak belépni az iskola ajtaján. Ehhez pedig arra volt szükségem, hogy találjak valaki olyat, akivel tudok majd lelkizni. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha egy barátnőm se maradt volna a suliban. Ez így nem igaz. Mindössze nem maradt olyan barátnőm, akivel megoszthattam volna a gondjaimat, akivel beszélgethettem volna az érzelmeimről. Biztosan ti sem vagytok úgy vele, hogy bármelyik haverotoknak képesek vagytok kiteregetni a lelki szennyeseteket.

Mindemellett azt is ki kellett találnom, hogyan tartsam a kapcsolatot a barátnőmmel, akitől nyolc órányi időeltolódás és egy óceán választott el. Megegyeztünk abban, hogy a chat és az email nem elég személyes. Úgyhogy a heti rutin az lett, hogy minden hétvégén Messenger beszélgetést indítunk, s kábé másfél-két órán keresztül beszélgetünk.

A szerző rajza

Őszinte leszek: sokszor érzem azt, hogy nagyon nehezen szakítok időt ezekre a maratoni beszélgetésekre. De szükségem van rájuk, muszáj megtartanunk. Még akkor is, ha sokszor úgy teszem le a telefont, hogy tisztára elment a kedvem az élettől. Mert szeretek beszélgetni vele, elmesélni mi történt velem, meghallgatni az ő élménybeszámolóit. De ezek a két órák számomra nemcsak ezt jelentik. Ez egyben mindig a ráébredés pillanatai is, amikor hirtelen kiszakadok a mindennapi rutinból, és rájövök, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Mert ugyan hiába építettem ki egy új baráti kört és hiába találtam meg azt az embert, akivel nyugodt szívvel tudok beszélgetni bármiről. Attól még valami mindig emlékeztet arra, hogy valaki hiányzik a hétköznapjaimból. S ahogy teltek a hónapok, arra is rá kellett jönnöm, hogy félek a jövő évtől. Mert annyi minden fog addigra megváltozni, amibe rémisztő belegondolni is. Ha visszajön, akkor azért, mert semmi sem lesz már olyan, mint az elmúlt években. Ha meg esetleg nem jönne vissza, akkor meg azért…

A tanulság, ha egyáltalán van, akkor az számomra az, hogy nehéz elfogadni, ha valami, ami jó volt, az teljesen megváltozik. De meg kell próbálni, mert nem lehetetlen, csak sokszor idegőrlő. Azt hiszem, a legnagyobb hibám az volt, hogy rosszul vizualizáltam az egészet. Ha egy vonalon nézzük, akkor azt láttam magam előtt, hogy én megrekedtem ott, ahol elbúcsúztunk. Ő pedig ment tovább, iszonyatos tempóval haladt, élte az életét. De ez nem igaz. Mert közben én is változok, haladok a saját utamon, csak más tempóban, más országban, másképpen. S bármit is tartogat számunkra a jövő, bizakodva kell hozzáállni. Mert közhelyesen hangzik ugyan, de végül is minden változás valami jobbhoz vezet. Azonban a jobbat addig nem tudjuk megélni, amíg görcsösen ragaszkodunk a múlthoz, és amíg nem vagyunk képesek elfogadni és megszeretni az új helyzetet.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Váratlan befejezések

Sokszor fordul elő, hogy a film az utolsó perceiben jár, és te már tűkön ülve várod, hogy vajon összejönnek-e kedvenc szereplőid, vagy hogy vajon mikor derül már ki, hogy ki volt a gyilkos, de a történet úgy végződik, ahogy te azt a legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna.

Aztán már a stáblista is lement, és te még mindig csak ülsz, magyarázatot várva az előző percek eseményeire, de azt nem kapod meg...

Napjainkban egyre gyakoribbak a váratlan, kifejtetlen befejezések, amik ugyan nagyon kreatívnak és intelligensnek tűnnek, egészen addig, amíg meg nem nézel egy ilyen filmet.

Például ott van az a közismert film, ami a vietnámi háború idején játszódik, és egy hippi csapatról meg egy vidéki férfiról szól, aki katonának indul, de egy elrontott terv miatt a barátja megy helyette a háborúba, aki végig a békét támogatta, mégis meghal.

Jelenet a filmből

Vagy például itt az az új film, ahol egy leányotthon lakói elbújtatnak egy ellenséges katonát, akit megszeretnek, viszont amikor megmentik őt azzal, hogy levágják a sérült lábát, megbolondul, ezért veszélyt jelent a ház tagjaira, így megmérgezik őt, és így meghal.

Jelenet a filmből

Vagy ott van az az ugyancsak ismert film, ami egy kutyáról szól, aki nagyon rosszcsont, viszont nagyon szereti őt az egész család, a legvégén viszont meghal. Na igen, ez a film egy tökéletes példa az olyan váratlan befejezésre, ami valójában nem is annyira váratlan, mégis meghökkensz, és nem teljesen érted, hogy ez most miért vagy hogyan történt. Szerintem 10 emberből 8 tudta a film legelején, hogy a végén meghal a kutya, vagy azért mert már hallotta vagy azért, mert szerintem elég alapvető.

Jelenet a filmből

Amikor én láttam a filmet, én is tudtam, hogy ez lesz a vége. Eredeti nyelven néztem nem is olyan régen, sokáig nem volt kedvem megnézni, de aztán gondoltam, megnézem, mit dicsérnek annyira. Bevallom, amikor a végéhez ért a film, szótlanul ültem, meglepve, pedig jól tudtam, hogy minden pont így fog történni. Szerintem ennek az a titka, hogy megszerettük a szereplőt, talán túlságosan is, azért fájt a legvége.

Akinek jó az idegzete, annak mindenképpen ajánlom a váratlan befejezésű filmeket, nagyon nagy élmény az összes ebben a kategóriában, valamint elég nehéz elrontani, ami a mai filmvilágban egy nagyon ígéretes dolog.

A cikkben említett filmeknek nem véletlenül hagytam ki a címét, nem szeretném elrontani a moziélményét azoknak, akik esetleg nem látták ezeket.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi a baj a törioktatással?

Töredelmes vallomásom következik: én szeretem a történelmet. Amikor töriepocha kezdődik, pezsgőt bontok és örömkönnyeket hullatok – mondjuk amiatt is, hogy a töriepocha kezdete egyet jelent a termtudepocha végével, ami nekem remek és örömteli esemény. Ám amikor valóban elkezdjük a történelemtanulást, és végigvesszük a tananyagot, sajnos megtapasztalom, hogy bizony a töriórák rendkívül unalmasak is tudnak lenni. Sőt, nagyon sokszor azok. És hogy miért? Mert engem voltaképpen érdekel a történelem… Csak nem az a része, amit az iskolában tanulunk.

Mostanában, ahogy elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi is az érdeklődési köröm, és próbálom ennek megfelelően élni az életemet, egyre jobban egyértelművé vált számomra, hogy engem valóban nagyon is érdekel a történelem. Hiszek abban, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője, és hogy nagyon fontos tudni, hogy hogyan változott a világ az elmúlt párezer évben. Hogy hogyan és miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk, akár az egész világ, akár országok, akár egyének szintjén értelmezve. És ezért fontos történelmet tanítani az iskolákban: mert a történelemből megtanulhatjuk, hogy mi volt, és ebből (illetve abból, hogy mi van), következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy mi lesz. Illetve más dolgokat is tanulhatunk a történelemből, például a második világháború borzalmaiból azt, hogy hova vezet a gyűlölködés, az acsarkodás és a rasszizmus – és így meg tudjuk akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen egy olyasfajta szörnyűség, mint például a Holokauszt.

Viszont van egy nagy baj a történelemoktatással, ami voltaképpen az én bajom, és biztosan vannak, akik ezt teljesen máshogy gondolják, de ezt a cikket én írom és nem ők. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok ezzel a dologgal egyedül. A problémám pedig a következő: amit történelemórán tanulunk, annak nagyjából kilencvenöt százaléka a politika történelme. Ki mikortól meddig háborúzott kivel, melyik uralkodó milyen eszement törvényeket vezetett be, mikor hányan lázadtak fel, csináltak forradalmat és árasztották el vérrel az egész országot, satöbbi. Ezek persze fontos részei a történelemnek, és a mának is, hiszen létfontosságú dolog a politika a mindennapokban. A politikai döntések és változtatások a mindennapi életünket is befolyásolják. Ámbár az emberek nagy része mégiscsak a saját életét éli – a mindennapi életét. Eszik, iszik, alszik, dolgozik, öltözködik, gyereket nevel, tanul, szórakozik, művelődik… És bizony ezek a dolgok mind, egytől egyig teljesen mások voltak a múltban, és nagyon-nagyon sokat változtak az évszázadok során.

Úgy gondolom, hogy nemcsak a politikáról, hanem erről is nagyon fontos lenne tanulnunk. Persze a politika, a háborúk, az eszmerendszerek, a forradalmak jelentősen befolyásolták, megváltoztatták a mindennapi életet, gyakorlatilag a hátterét adták annak, ahogy az emberek éltek. És nyilván ezt a hátteret is fontos ismernünk ahhoz, hogy megértsük, mi miért és hogyan történt. Engem például nagyon érdekelnek az egyes történelmi korszakok divatjai. Erre a politikai, szellemi, tudományos és kulturális élet is nagy befolyást gyakorolt, például a francia forradalom után a divat is ugyanúgy átalakult, ahogy a politikai élet. Csak erről nem tanulunk, mert úgy gondoljuk, hogy a politikai élet, a nagyhatalmi döntések, a háborúzások, a mindenféle uralkodók és királyok és császárok sokkal fontosabbak, mint hogy milyen göncöket öltöttek magukra a nők és a férfiak a 19. század elején.

De úgy gondolom, hogy egy mai ember számára egy régi átlagember mindennapi élete sokkal jobban átélhető és megérthető, mint a sok aláírt szerződés meg törvénycikk. Megnézhetjük, hogy mi volt ugyanolyan, mi volt hasonló, mi volt teljesen különböző száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt egy mindennapi ember munkahelyén, asztalán, ruhatárában, hogy mennyit változott az emberi gondolkodás több ezer év alatt, mennyit változtak az életkörülmények, a kilátások és a lehetőségek. És végső soron ez még egy nagyon fontos aspektusa a mindennapi életről is szóló történelemoktatásnak: ha megnézzük, hogy száz meg ezer évekkel ezelőtt hogy éltek az emberek, és összehasonlítjuk azzal, ahogy mi élünk ma, nagyon sok érdekes következtetést vonhatunk le belőle. Például, hogy sokkal, de sokkal jobb nekünk, mint nekik volt. Van folyóvizünk, villanyvilágításunk, angolvécénk, számítógépünk, rengeteg munka- és karrierlehetőségünk. Várható élettartamunk sokkalta több, mint akár a száz évvel ezelőtti embereknek, nem hal meg a gyerekeink fele mindenféle fertőző nyavalyákban, nőként a saját vagyon keresésének a testünk áruba bocsátásánál sokkal több, jobb, érdekesebb, értelmesebb és kevésbé mocskos módja van. Nem nyomaszt minket annyi illemszabály, norma és társadalmi elvárás (bár azért vannak most is szép számmal…), nem égetnek el csak úgy, teljességgel koholt vádak alapján a piactéren, nem zárnak őrültekházába, ha hisztizünk néha egy kicsit, ha kistestvérünk születik, nem kell azon aggódnunk, hogy az anyukánk gyermekágyi lázat kap a szülőorvos hullákkal beszennyezett kezétől és meghal, és még sok más dolog. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma is van, ami régen nem volt, és olyan bajaink is vannak, amik régen is ugyanúgy jelen voltak, csak kicsit máshogy. Az összehasonlítás által megtanuljuk helyén kezelni és értékelni a mai világot, a kényelmet, amiben élünk és a problémákat, amikkel küzdünk. Rájöhetünk, hogy az emberi természet nem változik, de az emberi gondolkodás és viselkedés igen. Rájöhetünk, hogy a még mindig boldog békeidőkként emlegetett kor lehet, hogy mégsem volt egy akkora nagy buli, a szigorú etikettjével és elvárásaival, a fejletlen közlekedésével és az emberek belét kirázó omnibuszaival, a belső szerveket megroncsoló fűzőivel és a női szavazójog hiányával. Rájöhetünk, hogy a „régen minden jobb volt” mondás egyáltalán nem igaz, legfeljebb csak akkor, ha kiegészítjük azzal, hogy „régen minden jobb volt, mint régebben, és régebben minden jobb volt, mint annál is régebben.” Megnézhetjük, mik voltak azok a használati tárgyak, bútorok, ruhadarabok, amikből kialakultak a ma használatos tárgyaink, bútoraink és ruháink. Megnézhetjük, melyik munka mikor jött létre, és a régi mesterségek közül mennyi maradt fenn máig is, hogy az általunk sokszor használt szolgáltatások és intézmények (pl. iskola, óvoda, vegyesbolt, egészségbiztosítás, mentő) mikor jöttek létre és hogy mennyivel könnyebb az életünk most, hogy vannak ilyenek. És még sok más dolog.

Ráadásul, ha megtanuljuk, milyen rossz körülmények között éltek az emberek sok-sok évvel ezelőtt, és átértékeljük kicsit a saját életünket, rájöhetünk, hogy vannak, akik még mindig olyan rossz körülmények között élnek. Vannak, akiknek a házába még mindig nincs bevezetve az áram, vannak, akiknek még mindig nincs saját fürdőszobájuk, vannak, akik még mindig lavórban mosakszanak, vannak, akik még mindig kilométereket gyalogolnak naponta az ivóvízért, vannak, akiknek még mindig mindennapos probléma a járványok terjedése és az azzal együtt járó halálozási ráta, vannak nők, akiket még mindig tulajdontárgynak tekintenek, vannak mentális betegek, akiket még mindig őrültként kezelnek. A történelem és a mai kor összehasonlítása is segíthet nekünk abban, hogy felismerjük ezt a problémát, megsajnáljuk ezeket az embereket, és egységesen, szervezetten, társadalmi szinten megpróbáljunk fellépni ellene. Megpróbáljunk fellépni a fejletlenség, a mélyszegénység és a nyomor ellen. Hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Segítsünk nekik, hogy ők is felkapaszkodhassanak és elérhessenek hozzánk. Hogy ők is megérkezhessenek a huszonegyedik századba.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Titanic kiállítás

Közeleg a karácsony, és evvel együtt a karácsonyi vásárlás és a nyüzsgés. Ha egy kis időre ki akarsz ebből szakadni, javaslom, hogy menj el a Titanic kiállításra.

Amikor beléptem a kiállítás kapuin, egy olyan belépőjegyet kaptam, ami úgy nézett ki, mintha egy igazi utasnak a jegye lett volna a hajóra. Ezután kaptunk egy audio guide készüléket, ami a kiállításon kirakott számok alapján plusz információkat mondott el nekünk.

A kiállítás legelején a Titanic elsüllyedésének előzményeit ismerhettük meg. Azután részt vehettünk egy vetítésen, ahol a Titanicról vetítettek le érdekességeket. A kiállítás elején folyósók voltak, amik úgy voltak berendezve, mintha a hajón lennénk. A kazánháznak is volt egy külön része, mellette voltak a harmadosztályú kabinok, onnan lehetett hallani a kazánház hangját. Könnyen észre lehetett venni a különbséget az elsőosztályú utasok és a harmadosztályú utasok szállása között. Még az étkezőt is berendezték, és felépítették azt a lépcsőt, ami a filmben is megjelenik. Voltak olyan pillanatok, amikor tényleg úgy érezhettem, mintha én is a Titanicon lennék.

Az utolsó szakaszban olyan ruhadarabok, ékszerek, használati tárgyak vannak kiállítva, amiket az elsüllyedt hajóból hoztak fel. Nagyon érdekes volt tudni, hogy ezek a tárgyak évtizedekig a víz alatt voltak.

A kiállítás legvégén megnézhettük, hogy annak az utasnak, akinek a jegyét kaptuk, végül mi lett a sorsa. Én egy 9 hetes babának a jegyét kaptam meg, aki túlélte a süllyedést, majd 97 évesen halt meg.

De ha még így sem tudnád átérezni a Titanic hangulatát, akkor a Titanic II-n (ami a Titanic XXI. századi biztonsági berendezésekkel felszerelt pontos mása) Kínából Dubaiba utazhatsz a jövő évben. Bár a jegyeket még nem tudod megvenni, becslések szerint az egymillió dollárt is elérhetik a jegyárak.

A kiállítást 2017. december 31-ig lehet megtekinteni. Érdemes előre jegyet foglalni, hogy biztosan beleférjünk a keretbe. A kiállításon nincs nagy tömeg, mert meghatározott idősávon belül csak korlátozott számú látogató léphet be.

Ha szereted a múlt rejtelmeit kutatni, akkor neked is ajánlom!

Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: titanickiallitas.hu

Titanic kiállítás
Komplex, 1061 Király utca 26.
Jegyárak: 2200-3900,- forint


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A pennizmus kezelhető

Tudtad? A tinédzserek csaknem 65%-a pennizmusban szenved. A szakirodalomban pennizmusnak nevezzük a krónikus toll- és íróeszközhiányt. Főleg 6-25 éves korban gyakori, de valójában szinte bárkinél kialakulhat. Súlyos, veszélyes hiánybetegség, hosszú távon beláthatatlan következményei vannak, amennyiben nem kezelik időben. A mi iskolánkban a diákok közül sokan (köztük én is) pennizmusban szenvednek. Ezért úgy gondoltam, írok egy kis ismertetőt erről a borzasztó betegségről, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet arra, milyen súlyos probléma ez a hétköznapokban.

A pennizmus tünetei főként a következő mondatokból ismerhetők fel:

– Hallod, van egy tollad?
– Jaj ne, mindjárt dolgozatot írunk, és nincs egy rohadt tollam!
– Nem érdekel, hogy narancssárga, csak add már ide azt a tollat, hogy legyen mivel írnom!
– Nem, tanár úr, nem tudom, hova tűnt a tollam, az előbb még itt volt!
– Nem tudok tollat adni, nekem sincsen.
– A francba, de ez kifogyott! Tudsz adni egy másikat?

Ha a fent említett mondatok közül bármelyiket meghalljuk a közvetlen környezetünkben, azonnal tanácsoljuk azt az illetőnek, hogy keresse fel a legközelebbi pennizmus-gyógyintézetet. Ezek az intézmények a köznyelvben csak papír-írószer boltokként léteznek. Tudnunk kell, hogy bármelyik ilyen jellegű bolt azonnali és hathatós segítséget tud nyújtani a pennizmusban szenvedő emberek részére.

A pennizmus-gyógyintézetekben általában gyors és hatékony terápiát alkalmaznak az oda betérő betegeken – sokszor a terápiát maguk a betegek végzik magukon, az intézmény munkatársai csupán segítséget nyújtanak a gyógyuláshoz. A gyógymód természetesen intézményenként eltérő, azonban nagy vonalakban minden terápia ugyanazzal a módszerrel zajlik. Ez a módszer pedig a következő: a beteg bemegy a betegszobába, ahol rengeteg fajtájú és színű toll (penna) található, bennük a tinta nevű hatóanyaggal, amely voltaképpen a betegség legfőbb gyógyszere. Ezek közül a beteg kiválaszt néhányat, amelyeket szeretne magának. Ezek után odaviszi a terápiás szakemberhez (a köznyelvben: bolti eladó), és odaadja neki. A terápiás szakember vonalkód-olvasóval leolvassa, megmondja az árát, azt a beteg kifizeti, és vége, a beteg meg van mentve.

Legalábbis egy ideig. Mert amint a beteg kiteszi a lábát a gyógyintézetből, az esetek 90%-ában az attól a pillanattól számított további két-három hétben az összes megvásárolt tollgyógyszer elveszik, eltörik, kifogy, kifolyik, elkérik a haverok matekdolgozat előtt, és nem adják vissza… stb. Így a beteg visszaesik, és a pennizmus tünetei újból jelentkeznek. Ilyen esetekben sajnos nincs más megoldás: a betegnek újból gyógyintézetbe kell vonulnia. Szerencsére vannak olyan esetek is, amikor a betegnek sikerül hosszabb ideig megőriznie gyógyult állapotát, és vagy nem veszti el az új tollait, vagy csak nagyon lassan, de sajnos nem ez a jellemző.

Tudjuk ugyebár, hogy a legjobb tollak is kifogynak egyszer, és a ceruzákat is jól elhegyezzük egy idő után. Az a különbség a pennizmusos és a nem pennizmusos ember között, hogy a nem pennizmusos azonnal, sőt, ha lehet, előrelátóan még az adott toll kifogyása előtt elmegy az egyik gyógyintézetbe új tollakat vásárolni, míg a pennizmusos (saját tunyaságát bizonyítva ezzel) nem keres fel szakembert, hanem úgy van vele, hogy ha kifogy, hát kifogy, majd kér az Etelkától kölcsön, neki úgyis sok van. Ilyen módon tehát kifogy a tollakból, és a pennizmus tünetei jelentkeznek rajta.

Láthatjuk tehát, hogy a pennizmus voltaképpen igencsak könnyen gyógyítható betegség, mindössze egy kis pénzt és időt kell ráfordítanunk. Azonban, ha nem kezeljük időben, a pennizmus hosszú távon elmaradt dolgozatokat, ki nem javított egyeseket, bukásokat és évismétléseket eredményezhet. Ennek az esélyét ráadásul még csak fokozza az, hogyha egy egész osztály összes diákja pennizmusos, hiszen ilyen esetben szegény betegeknek nincs kitől kölcsönkérniük.

A pennizmus kockázati faktorai:

– rossz minőségű tollak, amik hamar tönkremennek
– rossz infrastruktúra (nincs papírbolt a közelben)
– ha az osztályban van már pennizmusos
– ha a család egy vagy több tagja is pennizmusos
– lustaság
– rossz anyagi helyzet
– ha az iskolában ritkán írnak dolgozatot, és sokáig fel sem tűnik a toll hiánya
– ha nincs tolltartó vagy nem hordja magával az ember
– ha nincs táska vagy nem hordja magával az ember
– otthonhagyott tolltartó vagy táska

Mindenképpen arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ha bármelyik barátján, ismerősén vagy igazából akárkin a pennizmus tüneteit észleli, azonnal menjen oda hozzá, szóljon rá, mondja el neki röviden összefoglalva mindazt, amit a pennizmusról tudunk, és ajánljon neki közeli pennizmus-gyógyintézeteket. Ha kell, kísérje el oda, és ha annyira szerencsétlen emberről beszélünk, akár fizesse is ki neki a gyógyszereket, nem kerülnek sokba. Mert a pennizmus voltaképpen gyorsan, egyszerűen és hatékonyan gyógyítható betegség, csupán időben fel kell ismerni és tenni kell ellene!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)


A pennizmus rövid története

A pennizmust már a 14. században felfedezték, azonban akkor még csak a szerzeteseket és a remetéket sújtotta, ezért is hívták „szentek betegségének”. A pennizmus kifejezés csak a 18. század végén terjedt el. Az első tanulmány a témában 1485-ben született, latin nyelven, igaz, az még csak néhány tünetet tüntetett fel a sok közül, legsúlyosabb kockázati tényezőként a ludak felületes megkopasztását és béna, tintahalat fogni képtelen halászokat nevezte meg, illetve pennizmus-gyógyintézetként a hátsó kertet vagy az óceánt, terápiás szakemberként pedig a gazdasszonyt vagy az öreg halászt említette. Ennek a tanulmánynak a címe magyarra fordítva annyit tesz: A szentek nyavalyájának jelei és kezelése. Az íróját Lucaccio Borgioninak hívták, olasz pap, teológus, írnok és kódexmásoló volt.

Ahogy a 16-17-18. század során egyre jobban elterjedtté vált az írástudás, úgy a pennizmus is fokozatosan terjedt. Már az 1500-as évek közepén, a főúri családokban is megjelent a pennizmus mint probléma, egyes történészek szerint például VIII. Henrik azért fejeztette le Boleyn Annát, mert az asszony viccből ellopta férje kedvenc Hello Kittys tollát. Más történészek szerint egyes történészek túl sok bort fogyasztanak. Az 1790-es évekből sok bizonyíték maradt ránk, amelyek arra utalnak, hogy Mozart valójában nem azért nem tudta befejezni a Requiemet, mert meghalt, hanem azért, mert eltört a lúdpennája, de vasárnap volt, és pont zárva volt a bécsi Papírsziget, így hát dühösen félredobta a kottát. Egyébként meggyőző bizonyítékok vannak arra is, hogy Ludwig Van Beethoven írt egy 10. szimfóniát is, csak a kotta nem maradt ránk, de az biztos, hogy a 9. szimfóniához hasonlóan a tizedikben is lett volna betétdal, amely arról szólt volna, hogy mennyire megalázva érezte magát a kis Ludwig, amikor tizenkét éves korában kirúgták a zeneiskolából, mert a kutyája megrágta a tollát és nem volt mivel írnia a szolmizációs dolgozatot. (Később persze visszavették, de ez már egy másik történet.)

A tizenkilencedik század elején-közepén kezdett valóban népegészségügyi kérdéssé válni a pennizmus, amikor már egyre többen tudtak írni-olvasni, illetve kezdett általánosan elterjedni az iskoláztatás és vele együtt a dolgozatok. Eleinte a pennizmust a tanári asztal fiókjában tárolt ingyenes tollakkal próbálták orvosolni, azonban ezt később beszüntették, mikor rájöttek, hogy nem költséghatékony, illetve hogy ezzel gyakorlatilag legalizálják a diákok lustaságát és hanyagságát. Így hát körülbelül a 19. század közepe óta a diákoknak maguknak kell meggyógyítaniuk a pennizmusukat. A tizenkilencedik században a ludak és a tintahalak hiánya vagy nem megfelelő kezelése mellett a kockázati tényezők mellé bekerültek az elmebajos diákok is, akik vagányságukat és oroszlánnal vetekedő bátorságukat az iskolában elhelyezett tinta megkóstolásával akarták bizonyítani, ami egyrészt gusztustalan volt, másrészt így kevesebb tinta maradt, és emiatt sok diáknál fellépett a pennizmus.

A tizenkilencedik században egyébként egyre inkább kezdett elterjedni a lúdpenna helyett a mártogatós toll és a század végén a töltőtoll, így hát végre a ludakat ki lehetett zárni a folyamatból, és többé nem kellett azon aggódni, hogy a Mariska néni idő előtt levágja Gőgös Gúnár Gedeont, és akkor nem lesz mivel írni a dolgozatot az iskolában. Azonban a pennizmus mint betegség továbbra is megmaradt, sőt, nőtt az esetek száma, főleg, mivel nagyon sok diáknak csak egy tolla volt, főként a szegényebb környezetekben. A töltőtoll egyébként is elég drága mulatság volt, de a gyereknek hiába mondja ezt az ember, az akkor is el fogja kavarni a tollát, így hát sajnos sok gyerek szenvedett sokáig kezeletlenül maradt, gyógyítatlan pennizmusban.

Az 1930-as, 40-es években az orvostudomány egyik nagy úttörője, Bíró László József dolgozta ki a pennizmus gyógyításának egy új, olcsóbb és egyszerűbb módját, a golyóstoll-gyógyszert, amelyet ma is a legtöbb pennizmusos diák használ ideig-óráig, és a legtöbb gyógyintézet is ilyen gyógyszereket kínál. Ez abban volt nagy újítás, hogy sokkal olcsóbb volt, így a pennizmus gyógymódja sokkal gyorsabban és egyszerűbben elérhetővé vált mindenki számára, ahogy gyors és elérhető ma is. Csak sajnos sokan nem élnek vele.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit csinálj a moziban, ha lekésted a filmet?

Aggodalomra semmi ok. Csenge és Emma rendhagyó listája megmutatja.

Először is, dobd fel az amúgy is lekésett jegyvásárlást egy kis jegyautomatás csintalankodással.

Ha már amúgy is fél órája megy a film, amit kinéztél, és semmi más nem megy, amire beülnél (ahogy velünk is történt ez egy péntek délután), ünnepeld meg azt, hogy egyszer csak valóban odaértél a moziba, azzal, hogy egyszer végre nem rohanva kell jegyet venned. Teljesen más életérzés nyugisan megközelíteni a jegyautomatát (ami előtt persze csak most nincs sor), és egy telefon kamerája előtt végigpörgetni az érintőképernyős felületen a moziműsort, mint amikor máskor lóhalálban veszel jegyet, állsz sorba a büfében és mész el a WC-re. Mindezt 2 percen belül, hogy még elérd a filmet.

Ez most a múlté, ugyanis MEGTEHETED, hogy még a jegyautomatánál is insta képeket lősz, miután megtaláltad azt a szöget, ahonnan a legjobb a profilod és a hajad is jól áll.

Ezután következhet a legjobb rész! Bizony, most végre nyugisan végig tudod járni a legújabb filmek álló órásplakátjait, és még a romantikus álmodozásra is van idő kedvenc színészed főszereplésével. (Az is elég, ha csak megsimítod Dan Dehaan arisztokratikus arcélét. A feeling meglesz.)

Ha meguntad az álmodozást, lépj a tettek mezejére! Vagy inkább bele a plakátokba. Itt az alkalom, hogy teljesen átéld egy animációs film történetét, és te is az óriásplakát részévé válj, úgy, ahogy Emma is csatlakozott Coco sétájához.

Erősebb idegzetűeknek, vagy akik még nagyobb adrenalinlöketre vágynak, ajánljuk Csenge megoldását, aki a plakát mögül bukkant elő, megijesztve a popcornt majszoló ötéveseket.

Olvasd el a plakátokon a kisbetűs részt! Most végre minden titokra fény derül… Bár a tizedik plakát után már lehet, hogy nem bírja majd a derekad, de addig ne veszíts a nyomozói lelkesedésből!

Itt az idő, hogy igazán átérezd egy-egy film üzenetét. Máskor, a rohanás nem engedi, hogy igazán elmélyülj és megérts egy komoly, nehéz mondandójú alkotást, de ebben most semmi se akadályoz meg. Engedd újtára érzelmeid, és válj eggyé a filmmel, mint Emma!

Ki ne álmodozott volna arról, hogy ő is egy főszereplő a kedvenc filmjében? Hogy ott áll a bálványozott színészei mellett a vörös szőnyegen, és a moziban is minden plakáton ott mosoly vagy néz elszántan? Most van idő valóra váltani álmaidat! Ne akadályozzon meg, hogy túl magas a plakát, ugorj egy nagyot, és máris ott vagy a sztárok között, mint Csenge!

Ideje flörtölni a VIP felirattal! Vagy csak nagyon elhinni, és bevágni a pózt a VIP előtt. Mindkettő megteszi. Visszafogottabbaknak ajánljuk a kacsintós verziót. Mindenkinek szüksége van egy exkluzív, VIP mozis beállított fotóra. Így kerek az élet.

Csapj (le) rá! Ez a gif a válogatás egyik gyöngyszeme, de hát nincs mit tenni, az ilyen polgárpukkasztó, provokatív gymes plakátokra le (rá) kell csapni a jó tartalomgyártónak. Mi pontosan ezt tettük!

Ezután békésebb vizekre evezve gyönyörködtünk az Aréna Pláza mögötti kilátásban. Erre alkalom is csak ilyenkor adódik, hiszen máskor már mindig be van sötétedve, mire véget ér a film, de most még a napnyugtát is elkaphatod!

Mivel nincs pénzed gymre (nemhogy mozira), tarts egy gyors atlétikaórát a folyosón! Amilyen széles és hosszú, annyira jól átmozgat a tesióra, amit gyorsan lenyomsz rajta. Időzítsd az edzést akkorra, amikor a legtöbb film megy, hiszen ekkor a legkevesebb az esélye annak, hogy begyűjtsél pár furcsa pillantást a mozitermekből kitámolygó emberektől. Garantált a feszes popsi!

Ha kicsit több a fantáziád, rögtön egy tengeralattjáróban találod magad. Kukkants ki a kerek ablakon, és bíztasd a folyosón tornázó társad, hogy bizony le tud nyomni még egy kört. Ha erre egy lemondó pillantás a válasz, dobj neki egy lelkes kacsintást, és a szemeid üzenjék: de menni fog!

Játszd el a feminista ízirájdert! Bizony, megtaláltuk az aranymotort! Hiszen ez a gym egy igazi aranybánya. Egyúttal bemutatom a legvagányabb motorost csajt ma Magyarországon, Sándor Csenge személyesen. Szinte hallom a Born To Be Wildot a háttérben, simán elmegy az egész egy jelenetnek a Szelíd Motorosokból.

A vad szabadság-életérzést tudjuk még fokozni, egy kacsintással a visszapillantó tükörbe. Ekkor derül ki, hogy az igazán nagy motorosok csak két szemmel tudnak kacsintani.

De semmi gond, a bartánők azért vannak, hogy kiegészítsék egymást.

A vad száguldozás után már csak egy dolgunk maradt. Hátradőlni a fotelben, és átböngészni egy könnyed olvasnivalót, a szerszám-kisgép katalógust.

Ki tudja? Ebből talán rájössz, mi az, ami eddig hiányzott az életedből. Azt biztosan tudjuk, hogy egy ilyen rendhagyó mozis délután tuti hiányzik, de ezt könnyen bepótolhatod: nem kerül semmibe, ha lekésel egy filmet.

Somos Emma (Sándor Csenge közreműködésével) (AKG, 11ny. évf.)

  

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek