Számmisztika

Az elmúlt száz-százhúsz évben az egész emberiség életének egyik fontos pillérét képezték az egyenlőségi mozgalmak. Nők, feketék, zsidók, homoszexuálisok és még sok más, korábban elnyomott embercsoport vívta ki magának az alapvető emberi jogokat, és érte el, hogy a többiekkel egyenlőként kezeljék őket. A nyugati társadalmakban ma már szinte az összes ember egyenlő. Mindenki szabadon kifejezheti a véleményét és elmondhatja problémáit. És sajnos mi, emberek újabban elég sok dolgon tudunk problémázni, annak ellenére, hogy vannak, akiknek nálunk sokkal rosszabb. Bizony. Például a számoknak. Az emberek között elterjedt egyenlőségi és egyenjogúsági eszmék a számok világába még nem kerültek be. Pedig be kéne! Aki nem hisz nekem, higgyen a számoknak!

(Az alábbi sorok egy, a számok közötti beszélgetés során kerültek lejegyzésre.)

2,4: Az emberek olyan hülyék. Folyton csak a saját problémájukkal foglalkoznak, eszükbe sem jut, hogy nem mindenkinek olyan jó, mint nekik. Én már egyenesen utálom magamat és súlyos önbizalomproblémákkal küzdöm. Egyes emberek szerint ugyanis én természetellenes vagyok. Vagyis nem vagyok természetes. Mégis, hogy képzelik ezt? Kikérem magamnak! Én igenis természetes vagyok. Vagy ha nem az, akkor mi? Mesterséges?! Én igenis természetes vagyok, létezem, vannak tulajdonságaim, és csakúgy, mint mindenki más, egy külön szám vagyok! Senki más nem olyan, mint én! Hogy jönnek a hülye emberek ahhoz, hogy engem természetellenesnek nevezzenek?

√2: És amikor kijelentik, hogy nemhogy nem vagy természetes, de nem vagy racionális se? Mégis, ki az a szörnyeteg, aki kijelenti egy számról, hogy nem racionális? Csak azért, mert végtelen számú random tizedesjegyem van, még nem kell megbélyegezni, hogy irracionális vagyok! Igenis, ugyanolyan racionálisan gondolkodom, mint az összes többi szám!

π: Egyet kell értenem és együttérzek.

2: Jaj, édes négyzetgyököm, ne bánkódj! Rá se ránts az ilyen rosszindulatú megjegyzésekre és bélyegekre. Vannak, akik szeretnek téged, és elfogadnak úgy, ahogy vagy, a végtelen számú tizedesjegyeddel együtt. Például én. De egyébként meg kell említenem, hogy ez a négyzetgyök-négyzetszám dolog is baromság. Vannak ezek a négyzetszámok, akik elméletileg nagyon menők, merthogy van négyzetgyökük. De a valóság nem ez, hiszen igazából mindenkinek van négyzetgyöke, csak van, akinek nem egész szám. És igazából ez utóbbiakból van több. De az emberek „matematika” tudománya valahogy mégis az egész négyzetgyökkel rendelkező számokat emelte ki. Mintha ők bármivel is jobbak lennének, mint mi! Valójában minden szám négyzetszám. Én, megmondom őszintén, már többször is megpróbáltam bekerülni a Négyzetszámok Facebook-csoportba, de az a rohadék hatvannégy mindig kirakott azzal, hogy nekem nincs is négyzetgyököm. Pedig igenis van! Gyök kettőnek hívják, és köszöni, jól van, nagyon szép, aranyos szám.

-1: Hát, ez mind szép és jó, de akkor én mit mondjak? Nekem tényleg nincs négyzetgyököm…

√–1: Még hogy nincs! Nézd meg, itt vagyok! Élek, lélegzek, beszélek! Ja, és ti mind, ti kettő, meg gyökkettő, meg pí, meg kettő és fél…

2,4: Kettő egész négy tized, te bunkó!

√–1: Akkor kettő egész négy tized, ki érdekel? Szóval ti mind jól befoghatjátok, mert amikor a számot letermészetellenesezik meg leirracionálisozzák, az még mindig semmi ahhoz képest, amikor kijelentik, hogy nem is létezel! Márpedig én és társaim, a negatív számok négyzetgyökei meglehetősen sokszor elszenvedtük már ezt. Megbélyegeztek minket, az egész csoportot, hogy mi nem is létezünk. Pedig igenis létezünk, és valósak vagyunk, úgyhogy ez a valós szám dolog is egy nagy baromság! Jó, az igaz, hogy egy kicsit komplexebb az összetételünk és a lelkivilágunk, mint a többieké, de ezért nem kell beskatulyázni és kiközösíteni minket az általános és középiskolai tananyagból! Igenis létezünk és jelen vagyunk! Igaz, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme, de miért, az emberek létezésének van? Ja, vagy hogy az emberiség erre sem tudja még a választ? Akkor miért kéne tudni, hogy a komplex számok létezésének mi értelme? Na, erre varrj gombot, emberiség!

√–3,8: Gyönyörű gondolatok, testvérem! Lehet, hogy az emberek nem is azért titulálnak minket nemlétezőnek, mert valóban nem létezünk, hanem azért, mert azt akarják, hogy ne létezzünk. Mert azt akarják, hogy fogjuk be a szájunkat és ne pofázzunk bele a matematikába. De mi nem fogjuk be! Igenis van beleszólásunk! Nem maradunk csöndben! Hallatni fogjuk a hangunkat! Nem tudnak bennünket elhallgattatni!

-4: Egyetértek, igen! Ez a létező-nemlétező beskatulyázás egy nagy böszmeség, igazán minden számnak valósnak kéne lennie! De azért a valós számokon belül is vannak különböző csoportok és különböző problémák. Például én negatív szám vagyok, és meglehetősen sokszor diszkriminálva érzem magam emiatt. Elő van írva például, hogy nekem, mint negatív számnak, nem lehet négyzetgyököm – ezt a problémát ugye már az előttem szólók is kifejtették. De a négyzetemen viszont osztoznom kell az ellentettemmel! Én és négy szeretjük egymást, de azért az, hogy a négyzetünk is közös legyen, na azt már nem! Különben is, nekem nem tetszik ez a tizenhat. A szeme se áll jól. Sokkal szívesebben venném, ha a négyzetem egy szintén negatív szám, a mínusz tizenhat lenne. Ezért is nagyon jó lenne, ha végre eltörölnék ezt a nevetséges törvényt, és a negatív számoknak is lehetne négyzetgyökük!

-6: Igaz, amit beszélsz, mínusz négy. Én még azt adnám hozzá, hogy nem csak a törvények, de a társadalmi megítélés által is elnyomva és diszkriminálva érzem magam, és gondolom, a többi negatív szám is hasonlóan van ezzel. Úgy érzem, nagyon utálnak minket, és ha egy egyenletben vagy feladatban megjelenünk, nem örülnek nekünk, mert a negatív előjelünk miatt nagyon össze tudjuk zavarni a végeredményt. Egyébként megfigyeltétek, hogy a köznyelvben a negatív a rosszat, míg a pozitív a jót jelenti? Ez milyen gonosz dolog már! Így az emberek automatikusan a rosszal azonosítanak minket. Nagyon sok gyerek és felnőtt utál minket (e sorok írója se nagy rajongója a negatív számoknak – a szerk.), mindössze azért, mert negatívnak születtünk! Most komolyan, tehetek én róla, hogy egy ilyen nagy vonalkával születtem, ami miatt negatív vagyok és máshogy kell velem számolni? Nem. Akkor meg? Ne engem hibáztassanak már!

-7,9: Teljesen egyetértek! A negatív számoknak nagyon rossz!

3: Na, azért a pozitívok élete sem fenékig tejfel! Tudod te, milyen érzés, amikor kiderül, hogy te olyan béna vagy, hogy nem is vagy osztható semmivel, csak magaddal meg a francos eggyel, és akkor rögtön prímszámnak bélyegeznek? És aztán persze a többi szám, akiknek egy rahedli osztójuk van, jól kiröhögnek, hogy micsoda gáz gyerek vagy, hogy neked meg csak kettő!

2: És amikor csak azért kerültél be a prímszámokba, mert olyan kicsi vagy, hogy tényleg csak magaddal meg az eggyel lehet téged elosztani? Ne tudjátok meg, mennyit csúfolnak engem ezért!

1000: És amikor annyi osztód van, hogy azt se tudod, hol áll a fejed? Szerinted az jobb?

0: És ha megbélyegeznek, mert a pozitív-negatív skálán nem tudod magad elhelyezni, és egyik se vagy? Hogy nagyon kilógsz a többiek közül?

13: És ha megbélyegeznek, hogy „szerencsétlen” vagy? Mi?

666: És ha azt mondják, hogy te vagy maga a Sátán száma?

3: Na jó, az tényleg eléggé szívás….

666: Hát, te csak fogd be, neked jó, terólad azt mondják, hogy te vagy a magyar igazság!

3: De amikor meg éppen nem, akkor az illumináti jut eszébe rólam az embereknek, merthogy annak három oldala van…

1: Ennyi erővel rólam is, mert egy szeme van…

2: Jól van, egy kicsit hagyjuk most az egyéni problémákat és térjünk vissza a társadalmi, matematikai szintre!

13: Rendben van! Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne mindenkinek jobb, ha nem lennének többé ilyen megbélyegzések? Se csoportos, se egyéni szinten. Nem lenne többet ez a csoportosítás, hanem mindenkit ugyanúgy kezelnének és mindannyian egyenlők lennénk. Egyenjogúak, de nem egyformák?

2: Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne többé probléma abból, hogy ki melyik halmazba tartozik, hogy akkor most racionális vagy irracionális, egész vagy tört, valós vagy komplex, negatív vagy pozitív – vagy egyik se. Mi lenne, ha mindezt a sok fölösleges konvenciót eltörölnénk és egyszerűen csak számok lennénk? Mindannyian ugyanolyan jogokkal és ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznénk. A tizenkettőnek ugyanúgy lehetne négyzetgyöke, mint a mínusz négyszázötvenháromnak, bárki, aki szeretné, eloszthatná magát nullával és egy meg három, ha mind a ketten beleegyeznek, lehetnének öt is, meg hat is, hiszen mindenki egyenlő lenne, és egyenrangú.

6: Gyönyörű gondolatok! Igazad van, kettő!

5,97: Igen! És csak az számítana, hogy mindannyian számok vagyunk és mindannyian ugyanolyan értékesek. Nem számítana a megjelenés, és mindenki úgy nézhetne ki, ahogy akarna, aki római alakban akar megjelenni, az római lesz, aki arab akar maradni, az arab marad, a törtek eldöntik maguknak, hogy törtvonalasan vagy tizedesen szeretnének mutatkozni, de ez akár napról napra változhatna is! És nem csesztetjük mondjuk az egyharmadot. Ha neki nulla egész három tized végtelen szakaszos tört formájában van kedve megjelenni, akkor úgy jelenik meg!

MMMDCCCLXXXVI: Teljesen igazad van! Tudod, engem is mennyit zaklatnak néha, amikor rómaiként mutatkozom, hogy olvashatatlan vagyok és túl hosszú? De mostantól már bátran és büszkén fel fogom vállalni magam, mert én így, római alakban érzem jól magam a bőrömben. Köszönöm a kedves szavakat, igazán felvidítottál!

5,97: Jaj, nagyon szívesen.

78: Milyen aranyosak vagytok! Srácok, igazán meg vagyok hatódva, amikor ilyeneket látok. Ez az egyenjogúság és egyenlőség gyönyörű eszmék! Épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk az évszázados láncoktól és konvencióktól, törvényektől és szabályszerűségektől, egyenletektől és egyenlőtlenségektől! Nem lesznek többé egyenlőtlenségek, mostantól mindenki egyenlő!

1,58: Igen, így van! Így legyen! Így lesz!

9: Bizony, úgy lesz! Mostantól mindenki egyenlő! Mindenki mindenkivel egyenlő, egyenlő jogaink és lehetőségeink vannak!

102, 789: Igen! Mostantól mindannyian egyenlők vagyunk!

15: Akkor most… Akkor mostantól mindenki egyenlő? Mostantól mindannyian ugyanakkorák vagyunk? Mindenki… Tényleg mindenki egyenlő? Akkor mostantól minden műveletnek ugyanaz a végeredménye?

9: Nem! Mostantól minden műveletnek, egyenletnek és egyenlőtlenségnek, kivonásnak és összeadásnak, szorzásnak és osztásnak ugyanannyira és egyenlő mértékben tökmindegy, hogy mi a végeredménye, hiszen úgyis mindenki egyenlő mindenkivel, és mivel mindannyian egyenlők vagyunk, bármelyik két szám közé egyenlőségjelet lehet tenni.

11: Bizony. Mostantól nem kell szorozni meg osztani, mert minden szám egyenlő lesz minden számmal. Ha megkérdeznek valakit, mennyi ötször nyolc, mondhat bármilyen számot, az igaz lesz, mert mindenki egyenlő. Nem kell a másodfokú egyenletnek megoldóképlet, mert bármilyen számokat be lehet helyettesíteni az egyenletbe. Nem kell függvényeket megoldogatni, két függvény metszéspontja bárhol lehet, hiszen minden szám ugyanott lesz. Nem kell számegyenes meg koordináta-rendszer: mostantól mindannyian ugyanott helyezkedünk el.

75: Igen. És bármi lehet bármilyen szám. A kettőnek a négyzetgyöke lehet négy, de lehet gyök kettő is, akit mostantól nem gyök kettőként fogunk emlegetni, hanem a teljes nevén, amit végtelen ideig tart kimondani, de az minket nem fog zavarni, mi szeretjük őt így is!

≈1,41: Jaj, nagyon aranyos vagy, de nekem az is jó, ha kerekítőleg egy egész negyvenegyként emlegettek.

54: Rendben van. De még néhány változásról nem is beszéltünk! Mostantól semmilyen számítás, egyenlet, iksz a nyolcszázhuszonhatodikon és hasonló dolog nem lesz! Az algebrát ki lehet dobni az ablakon! Iksz egyenlő bármilyen szám, akármi helyes. A geometria szintén felesleges, vagyis nem felesleges, de egyszerű tudomány. Egy bármennyiszög belső szögeinek az összege bármennyi lehet. A körző bármekkora sugarú kört tud rajzolni.

97,4: Bizony, bizony! Bármilyen matematikai feladat megoldása bármennyi lehet, hiszen minden szám ugyanannyi, hiszen minden szám egyenlő, minden szám ugyanakkora és ugyanolyan jogaink és lehetőségeink vannak.

2: Milyen szép gondolatok! Ez az! Remekül érzem magam most, srácok! Végre egyenlőség van! Ledobtuk magunkról a matematika évszázados bilincseit és SZABADOK VAGYUNK! És egyenlők! És testvériesek! Kiáltsátok velem együtt: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika!

És együtt, mind a végtelen számúan elkiáltották magukat: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika! Velük kiabált a beszélgetés lejegyzője is. Eufórikus pillanat volt.

Hát, így szabadították fel magukat a számok az évszázados matematikai elnyomás alól, amelyben hathatós segítséget nyújtott nekik e cikk írója, a lejegyző is.

Megjegyzés: ezt a beszélgetést a cikk írója pusztán tájékoztató jelleggel, mint érdekességet jegyezte le, nem pedig azért, mert egy lusta disznó, katasztrofális matematikából, és kifogást keres, hogy miért nem tanult és gyakorolt egy percet sem. Egy, alkalomadtán nullásra sikeredett matematika epochazáró után még véletlenül sem fogja a cikk írója a cikk kinyomtatott változatát reklamáció gyanánt, diadalittasan Nógrádi tanár úr orra előtt lóbálni, azzal érvelve, hogy márpedig ő nem tökfej matematikából, csak ezen nemes tudományágnak egy nagyon előrehaladott, újszerű ágát képviseli, a teljes egyenlőség elvét, amit a begyöpösödött, túlkonzervatív, a valódi matematikáról cseppet sem tudó matektanárok sajnos nem érthetnek meg. Az író saját butaságát, tunyaságát és műveletlenségét sosem fogja a cikkben megfogalmazott eszmények címere mögé bújtatni.

A beszélgetést lejegyezte: Mörk Márta, 9. évfolyam, a matematika zsenije (AKG)

Illusztráció: Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Summerhill – a híres-hírhedt iskola

Nemrégen láttam egy filmet, ami egy valós történet alapján készült. Nagyon érdekes volt és elgondolkodtatott.

A film egy olyan (egyébként valóban létező) iskoláról szól, ahol a gyerekek jogait maximálisan figyelembe veszik. Mindennap tartanak egy gyűlést, fontosabb kérdések esetében pedig megszavazzák, hogy mi lenne a jó döntés. A diákoknak ugyanolyan szavazati joguk van, mint a tanároknak. Az az elvük, hogy a gyerekek el tudják dönteni maguk, hogy milyen órákra szeretnének járni, és hogy mi érdekli őket. Ott nemcsak matek, irodalom, földrajz meg ezekhez hasonló tantárgyak vannak, hanem olyan órákat is felvehetnek a gyerekek, amit más iskolában nem találnának meg. Így ez az iskola biztosítja, hogy mindenki megtalálja azt a tárgyat, amire szívesen járna.

Vannak ott olyan gyerekek, akik kezdetben egy órát sem vettek fel, kihasználva azt, hogy nem muszáj, de mivel nem tudtak magukkal semmit sem kezdeni, ezért elkezdtek órákra járni. Abban az évben, amikor a film kezdődik, két új diák érkezik Summerhillbe. Az egyik Maddy, aki egy szorgalmas, okos lány, és mindig azt csinálja, amire az anyukája megkéri. A másik újonc egy kevésbé buzgó fiú, Ryan, aki az apukájával él, mert édesanyja külföldön dolgozik. Mikor az órák felvételére kerül sor, a lány meglepően sok tárgyat vesz fel, ellentétben Ryannel, aki viszont egyet sem. Nekem a fiú első látásra nem volt szimpatikus. Ezt az érzésemet csak erősítette, amikor Ryan ellopta Maddy pénzét, és azután megverte Petert, aki támogatta őt.

Úgy láttam, hogy először sem a lány, sem a fiú nem érzi magát jól Summerhillben. De egy kis idő elteltével egyre több gyerek kedveli meg Ryant, a korábbi verekedés és lopás ellenére is. Maddy pedig elkezd azokra az órákra járni, amikre ő szeretne, és nem azokra, amelyekre az anyukája kényszerítette. Én még akkor sem kedveltem a fiút, amikor már majdnem mindenki szerette és elfogadta.

Egy nap Maddy édesanyja állít be az iskolába. Azért jött, hogy hazavigye a lányát, mert nem találja megfelelőnek a summerhilli oktatást. Az anyuka még azt is felháborítónak tartja, hogy Maddy játszik a barátaival. A lány nagyon mérges lett, hogy el kell hagynia az iskolát, amiben olyan jól érezte magát, ezért elfut, és kulcstartóját, amit ott készített, beledobja a tűzbe, mivel azt gondolja, hogy már nem lesz rá szüksége. De a kulcstartó nem gyullad meg, ezért a tűzbe hajít egy doboz lakkot is. A tűz egyre növekszik. Először Ryan látja meg, hogy terjed a tűz. Szól a tanároknak, akik megnyomják a vészjelzőt. A gyerekek kiözönlenek az iskolából.

Persze mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ki okozhatta a tüzet. Maddy nem meri bevallani, hogy ő volt a hibás, ezért az egészet Ryanre fogja. Mivel ő már okozott kellemetlenségeket, a gyerekek többsége Maddynek hisz, nem a fiúnak, aki viszont győzködni próbálja a többieket, hogy nem ő volt. Ekkor kezdtem megkedvelni Ryant, és a lányt találtam ellenszenvesnek, mert ő arra hárította a felelősséget, akinek már így is nagyon sok problémája van.

Az egyik gyűlésen, amikor a tűz esetét beszélik meg, arra terelődik a szó, hogyha tényleg Ryan okozta a tüzet, akkor el kellene vinni őt egy intézetbe. Ekkor Maddynek megszólal a lelkiismerete, és bevallja, hogy ő volt a tűz okozója. Még mindig egy kicsit önzőnek tartottam a lányt, de ez a cselekedete sokat segített azon, hogy újra megkedveljem.

Az a hír jön az iskolába, hogy meg akarják szüntetni azt a nem megfelelő oktatás miatt. A gyerekek mindent megtesznek, hogy ne zárják be az iskolát, egy fantasztikus ügyvédet is fogadnak, hogy növeljék az esélyüket.

Amikor megkezdődik a tárgyalás, nyomós érvek hangzanak el arról, hogy miért kell bezárni az iskolát. Ryan, Maddy és Peter – akik időközben nagyon jó barátok lettek – Pán Péter kalandjaihoz hasonlítják a tárgyalást. A film egy párbeszédet csatajelenetként jelenít meg, ami szerintem nagyon jó ötlet volt a rendezőtől.

Nekem a filmről először a St. Trinian’s – Nem apácazárda című vígjáték jutott eszembe, amely hasonló problémákat mutat be, de más szemszögből, és egy sokkal viccesebb, lazább stílusban.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

Summerhill (BBC 4 részes tévésorozat, 100’, 2008)
Rendezte: Jon East

Szereplők: Eliot Otis Brown Walters, Holly Bodimeade

A teljes film megtekintése:

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyelvválasztás

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Sándor Csenge

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

Sándor Csenge

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Sándor Csenge

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire jó a Pinterest?

Semmire. Na jó, ez így egyáltalában nem igaz, csak egy jó kis meghökkentő bevezető mondat volt. A Pinterest tulajdonképpen egy inspirációs tárház, vagy hasonló, ahol mindenféle képeket és ötleteket tudunk „pinek” formájában lementeni magunknak. Nagyon sok kép és ötlet pedig DIY (Do it Yourself –csináld magad) projektekről szól. Hogy csinálj ezt, hogy csinálj azt, hogy készíts nyakláncot kavicsokból, hogy készíts fürdőbombát, hogy rittyents öt perc alatt háromszintes házat a kutyádnak vécépapír-gurigákból, stb. Ezekből a DIY projektekből ezer meg ezer van online, és nem csak a Pinteresten. A Pinterest igazából csak egy eszköz ezeknek az ötleteknek az összegyűjtésére és rendszerezésére. És hogy mi is ezzel a probléma? Igazából semmi. Csak az, hogy nekem ez eddig nem vált be. És meg vagyok győződve arról, hogy sokan vannak még ezzel így.

Egy interneten fellelhető DIY projektötletet nagyon sokféleképpen el lehet rontani, a legrosszabb, ha nem pontos vagy hiányosak az instrukciók. Például valaki meg akarja mutatni, hogyan készíts gyönyörű patchwork párnahuzatot a ruháidból, amiket kidobni készülnél. Az instrukciók képek formájában vannak megadva, az első képen a csomó használt ruha, a második képen a ruhákból kivágott szépséges négyzet alakú anyagdarabok, a harmadik képen meg már maga a kész párna, három másik hasonló párnával maga mellett, egy tökéletes tisztaságú kanapén, egy eredeti Leonardo da Vinci festménnyel a háttérben. Te meg nézel, hogy akkor most mi van? Ezekből a négyzetekből hogy lesz párnahuzat? Jó, mondjuk esetünkben a példa eléggé egyszerű, egy ötéves óvodás is ki tudja találni, hogy ezeket a négyzeteket össze kell fércelni, és úgy lesz belőlük párnahuzat. De ennél bonyolultabb DIY projekteknél ez nagy problémát jelenthet.

A hiányos instrukciók problémájának két oka lehet. Az egyik, hogy a készítő egyszerűen csak lusta részletes tutorialt készíteni, és úgy van vele, hogy majd kitalálják maguknak a nézők, hogy mit hogy kell csinálni. A másik, hogy a készítő kicsit túlbecsüli a közönséget, és úgy gondolja, mindenki tudja, hogy mit kell csinálni, neki csak a nagyobb lépéseket kell megadnia. Persze ha valaki már gyakorlott egy adott témában, és igazából csak ötleteket keres, hogy hogyan tudna pl. még szebb sálakat kötni, akkor valószínűleg nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki, mi a sima és mi a fordított. Azonban, ha valaki totál kezdőknek készít tutorialokat, akkor érdemes az alapokat, illetve a részletes, kis lépéseket is belerakni. (Nekem például fogalmam sincs a kötésről, a sima-fordított cuccot is csak Miss Marple regényekben olvastam. Mondjuk nem is tervezem egyhamar elkezdeni a kötögetést, majd ha macskás öreg néni leszek, talán.)

A következő probléma az ötlet/tutorial minősége. Hát igen, ha azt tervezed, hogy az emberek majd lemásolják azt, amit te csinálsz, akkor érdemes nem egy 1834-ből fennmaradt Camera Obscurával felvenni nyolc tekercsnyi filmre az anyagot, legyen az kép vagy film. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a kép majdnem minden esetben szükséges ahhoz, hogy az emberek megértsék, pontosan miről is van szó. Ha csak leírod, az nem olyan jó. Legalábbis nekem. De az emberek különbözőek, végül is van, aki a leírtat, van, aki a látottat érti meg jobban. A legjobb igazából, ha mindkettő megvan, a kép is meg az írás is. Szóval ahhoz, hogy rendesen reprodukálni tudjunk valamit, legyen az egy ceruzatartó vagy egy egész babaház, mindenképpen minőségi, részletes és olvasható/nézhető tutorialra van szükségünk. Ha az ember ilyen DIY tutorialokat készít, érdemes erre is odafigyelni. A képek vagy a film felbontására – vagy akár a rajz minőségére. Vannak ugyanis rajzos tutorialok is, és sokszor azok is remekül tudnak funkcionálni. Rajzos tutorialok készítésénél az első és legfontosabb szabály, hogy semmiképpen se kérjetek meg engem, hogy készítsem el a rajzokat. Azt senki nem akarja se magának, se a világnak. Ha pedig szöveges vagy részben szöveges tutorialt készítünk, érdemes fellapozni egy-két helyesírási kislexikont és nem azt írni, hogy „hozzávalók: celuksz oló pappirr plussz 1 kiss csilámm”.

Igazából ennyi az összes probléma. Akkor le is zárhatnánk, és mondhatnánk: megfelelő, jó minőségű és részletes tutorialokat kell keresni. Kész, vége, nem? Nem. Ugyanis ezek csak azok az esetek voltak, amikor magában a tutorialban volt a hiba. Sok esetben viszont nem a tutorialban, hanem az emberben van a hiba, és azért nem jön be nekünk ez az egész DIY-mizéria, mert mi csinálunk valamit rosszul. Lássuk, mit ronthatunk el egy DIY projekt megvalósítása során.

Az első, hogy igazából nem is csináljuk meg a projektet. Hát igen. Ezt azért mondom, mert már számtalanszor megtörtént velem, hogy láttam valami remek ötletet, ami tényleg egyszerűnek és ötletesnek tűnt, el is mentettem Pinteresten vagy kimásoltam magamnak a linkjét a kis OneNote-omba, aztán a projektötlet annak rendje és módja szerint ott porosodik az idők végezetéig, és még mindig arra vár, hogy egyszer foglalkozzam vele. Merthogy nincs rá igazán motivációm. Vagy időm. Ilyen dolgom van, olyan dolgom van, majd egyszer megcsinálom, igen, biztos, valamikor majd tényleg készítek egy ilyen szép kis táskát, egy olyan kiskosarat, egy amolyan papírból hajtogatott ruhát, stb. Az általam Pinterestre elmentett ötletek 95 százaléka soha nem kerül elő újra. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a fenének mentem el magamnak ezeket a dolgokat, ha úgyse fogok velük foglalkozni. Hát, nem tudom. Jó kérdés. Mindig az van a fejemben, hogy jaj, egy nap majd biztosan meg fogom csinálni ezt a szép kiskosarat, és ha nem mentem el biztos helyre, akkor ez a szép kiskosár ötlete örökké el fog veszni a feledékenységem sötét veremében. Az igaz, hogy biztos helyre elmentett állapotában is pont ez történik, de legalább akkor, amikor kimásolom magamnak a linket vagy elmentek valamit egy Pinterest-táblára, abban a pillanatban megvan az érzés, hogy „jaj, milyen jó ötlet, majd később valamikor biztos foglalkozom vele”. Aztán meg nem. De szerencsére itt is akadhatnak kivételek. Megtörtént már, hogy egy-egy DIY ötlettel tényleg elkezdtem érdemben is foglalkozni. Azonban, ha az ember valóban ráveszi magát egy ilyen DIY projektnek az elkészítésére, akkor is számtalan problémába ütközhet. Nézzük ezeket.

Az egyik, hogy a cuki pingvin megrajzolása helyett rögtön a Mona Lisát akarjuk reprodukálni. Magyarán, hogy túl nehéz projektet választunk. Ilyenkor is hajlamosak vagyunk a tutorialt hibáztatni, hogy ez nekem túl magas, ezt én nem tudom megcsinálni, és ez így igaz. De ilyenkor nem a tutoriallal van a baj, hanem velünk, ugyanis rossz ötletet választottunk ki. Ha csak most kezdjük DIY karrierünket, először próbáljunk kisebb, egyszerűbb projekteket csinálni, amikkel megtanuljuk használni az összes vagy szinte az összes DIY projektnél használt technikát. Pl. hogy hogyan kell helyesen ragasztani, hogyan használjuk a sniccert, hogyan ne öntsük ki a festéket, hogyan kell egyenesen vágni ollóval, a varrás/kötés/horgolás alapjait, stb. Ha ezeket megtanultuk, akkor pedig továbbléphetünk kicsit nehezebb projektekre is, amikben az alaptechnikák mellett kicsit nehezebb fogásokat is végre kell hajtani.

A másik, hogy elvesztjük a motivációnkat a projekt felénél, és félbehagyjuk. Egyszerűen csak már nem érdekel az egész többé, és úgy döntünk, egy időre szüneteltetjük. Aztán arra gondolunk, hogy majd folytatjuk valamikor, majd, persze, biztos valamikor folytatjuk. És persze nem. Ez pedig nagyon demotiváló, hiszen a következő projektünknél arra fogunk gondolni, hogy az előzőt meg az azelőttit sem tudtuk befejezni, majd biztos a következőt se fogjuk tudni. Persze ez igazából nem csak DIY projektekre igaz, hanem szinte mindenre. Akár szubjektíves cikkekre is. Sok remek cikkem maradt már félbe és tűnt el a demotiváció feneketlen kútjában. Még jó, hogy én általában hirtelen felindulásból írom a cikkeimet, és ha egyszer elkezdem az írást, nem igazán szokásom abbahagyni, amíg be nem fejezem a mondandómat. Ami általában nem éppen kevés. De még a legjobbakkal is megeshet, hogy egy-egy cikket félbehagynak. Hát még azokkal, akik nem feltétlen rosszabbak, mint én, csak az írási stratégiájuk inkább olyasmi, hogy egy-egy cikket hosszú ideig írnak, és mindig hozzáírnak egy kicsit. Kérem, egyperces néma csönddel emlékezzünk meg mindannyian arról a sok remek cikkről, amik félbehagyva hevernek egy szekrény vagy egy eldugott számítógépes mappa mélyén.

A harmadik probléma szintén a motivációvesztéssel kapcsolatos, de egy kicsit különbözik ettől. Ez pedig az, hogy összeszedjük magunkat, elkezdjük és be is fejezzük a projektet, de a végeredmény nem egészen úgy néz ki, ahogy szeretnénk. Vagy ahogy a tutorial szerint ki kéne néznie. És ez nagyon letör minket – sokszor emiatt vesztjük el a motivációnkat. Merthogy másokhoz mérjük magunkat. A DIY tutorialokhoz. Amikben természetesen minden tökéletes. Csakúgy, mint a főzős videókban. Sehol egy porszem, egy karcolás, egy kicsorbult olló, a projekt elkészítője sosem vágja el véletlenül az ujját, nem könyököl rá egy légyre, és még ha hallgatja is fülhallgatón a kedvenc számát, nem énekel rá hangosan, hamisan és hevesen, és nem köpi le közben háromszor a felhasznált papírt, nem keresgéli órákon keresztül kétségbeesetten az ollót és a ragasztót. Mindig tökéletesek a fényviszonyok, a projekt elsőre sikerül, nem kell újrapróbálni, az alapanyagokból mindig van egy rakatnyi otthon, és a videókban még a készítők kezei is olyan tökéletesek. Még a körmeik is… Csodás. És ez igazából rendben is van így, mert senki sem akar egy rossz minőségű tutorialt látni, az ilyenek nem jók – mint ahogy azt pár bekezdéssel előbb említettem. Csak ne gondoljuk, hogy feltétlenül nálunk is pont így kell majd kinéznie a kész terméknek. Hiszen akik ezeket a DIY projekteket csinálják, nagy valószínűséggel már eléggé gyakorlottak, mi meg, ha nem is vagyunk teljesen kezdők a DIY szférában, mégiscsak elsőként próbálkozunk a projekt megvalósításával.

És sokszor ez a másokhoz méregetés vagy maximalizmus az, ami az egész DIY dolgot megöli. Ugyanis nem csak akkor nem kezdünk bele egyáltalán egy ilyen projektbe, ha nincs időnk vagy lusták vagyunk, hanem akkor sem, ha úgy gondoljuk: „á, én ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Vagy ha meg is próbálom, biztosan nem lesz olyan szép, olyan tökéletes, mint ezeké az embereké, én ezekhez képest egy totális amatőr vagyok.” Nem, elsőre biztosan nem lesz olyan szép, de a lényeg, hogy többször meg kell próbálni, és mindig saját magunkhoz kell mérni a teljesítményt. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálni. És ha erre képesek vagyunk, akkor sokkal jobb eredményeket érhetünk el.

És hogy szeretem-e a Pinterestet? Igen. Imádom! Az összes többi DIY projektes dologgal, ötlettel és tutoriallal együtt. És érdemes belekezdeni egy-egy ilyen DIY projektbe? Igen, abszolút, ha van időnk rá. Csak figyeljünk oda, hogy a megfelelő, nem túl nehéz projektet válasszuk ki, és hogy be is fejezzük, amit elkezdtünk. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása aztán sok más területen is nagyon hasznos lehet az életben, nemcsak a szép húsvéti kiskosarak készítésében.

A magunk másokhoz méregetéséről meg azt hiszem, írok majd még egy cikket. De nem ígérhetek semmit.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A távcső világa

A csillagászat hét évesen kezdett érdekelni. Megfogott a csillagok lélegzetelállító látványa, de nem igazán értettem a tudományos részét, ezért ez az érdeklődésem eltűnt. De tavaly mégis úgy döntöttem, hogy karácsonyra kérek egy távcsövet. Egyelőre nem tudtam még teljesen kihasználni, mert a használata eléggé időjárásfüggő, de már van annyi élményem és tapasztalatom, hogy egy rövidke élménybeszámolót tudjak nyújtani.

Bencsik Bálint

Először is az összeszerelésről. Mivel ez egy hordozható távcső, ezért érdemes tudni, hogy hogyan kell össze-, és szétszerelni. Én először azt hittem, hogy ez sokkal bonyolultabb, de az első összeszerelés után már teljesen magabiztosan ment.

Először az állványt kell felállítani, majd rá kell tenni egy fixálót, ami nem engedi, hogy összecsukódjon (mellesleg ezt lehet használni a kis aprólékok tárolására is). Ezek után jön a távcső, arra meg a célzó. A célzó tulajdonképpen egy kisebb távcső, amivel az adott égitestet könnyen be tudjuk mérni, és ha abban látjuk, akkor a nagy távcsőben egy nagyobb nagyításban is megtekinthetjük. Ezt általában nem szokták levenni a távcsőről, mert be kell kalibrálni, ami egy picit macerás. Az én távcsövemnél viszont le kell venni, mert ezt másképp kell tárolni, mivel ebben egy picit másként helyezkednek el a tükrök a kisebb méret és a nagyobb nagyítás érdekében.

Bencsik Bálint

Ezután jönnek az aprólékok, amik arra a helyre kerülnek, ahová belenézünk, ezzel tudjuk a nagyítás méretét, a fokuszálást és egyéb dolgokat befolyásolni. Ez különböző méretű okulárokat jelent, amik a nagyítást befolyásolják, Barlow optikát (ami megkétszerezi a nagyítást), napszűrőt és holdszűrőt.

Ha ezzel kész vagyunk, akkor mehetünk is ki. Először nehéz és bonyolult lesz bekalibrálni a célzót, megtalálni az égitestet és ráfókuszálni, de ezek után gyönyörű látvány tárul elénk. Én eddig egy égitestet néztem meg közelről, a Holdat, aminek nagyon szépen látszottak a kráterei és a Napot napszűrővel. Gyönyörű látvány volt.

Bencsik Bálint

Ha látok egy szép égitestet ­­– élőben vagy akár képen –, akkor engem elkezd érdekelni az, hogy pontosan mit is látok. Így kezdtem el újra érdeklődni a csillagászat iránt. Remélem, ez jó volt kedvcsinálónak, és sok embernek jött meg a kedve ahhoz, hogy képeket nézegessen és utánaolvasgasson pár dolognak, ami érdekli.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az én szupererőm a beszéd

4 évvel ezelőtt színjátszón, szövegkönyvvel a kezemben álltam a színpadon, s vért izzadva próbáltam eleget tenni a tanárom instrukciójának. Ordítanom kellett, akár egy idegbetegnek, hiszen egy őrültet játszottam. Ám csak azt hallottam újra és újra, hogy hangosabban, hangosabban, van ebben még sokkal több is. Végül sok gyakorlás után valahogyan sikerült kieresztenem a hangomat, s az előadást követően többen oda is jöttek hozzám meglepődve, s elmondták, hogy azelőtt még sohasem hallottak engem ordítani vagy akár csak emelt hangon beszélni. Jobban belegondolva, igazuk volt, nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan, aki minden áron érvényesíteni akarná mások felett a véleményét, s pláne nem az, aki ezt hangerőemeléssel próbálja elérni. Dühösen sem gyakran kiabálok másokkal, maximum magammal, de azt is inkább csak halkabban. Mások iránt érzett haragomnak egyébként is csak a legritkább esetben tudok hangot adni, sajnos legtöbbször lenyelem, magamba fojtom, s úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mert túlságosan is félek attól, hogy konfliktushelyzetbe keverednék, ha elmondanám a problémámat.

Göde Anna

Mai szemmel visszanézve, az, amit az akkori előadáson hallhattak tőlem a nézők, közel sem volt minden, ami bennem volt. Nem sikerült feloldanom a gátat és kieresztenem a bennem tomboló igazi dühöt. Viszont, ha most újra ott állhatnék őrültként a színpadon, akkor képes lennék teljes hangerővel leordítani az ápolók fejét. Hogy minek köszönhető ez a fejlődés? A beszédtechnika óráimnak.

A beszédtechnika szó említése a környezetemből leginkább nem túl pozitív reakciókat váltott ki. Vagy nem tudták, mit jelent, vagy nem érdekelte őket, vagy egészen egyszerűen képtelen voltak megérteni az indíttatásaimat. Valószínűleg sokaknak csak az ovis logopédia jutott eszébe, s a küszködés, hogy végre ki tudja ejteni azt az átkozott r vagy s betűt, ami lássuk be, valóban nem tartozik a legkellemesebb gyerekkori emlékek közé. S nem tagadom, hogy nekem is sok óra elég monoton volt – amikor például tükör előtt ülve mondogattam egymás után a különböző rögzítő sorokat. De ez csak egy része volt annak a számtalan feladatnak és gyakorlatnak, amiket ott kellett csinálnom.

Még kilencedik elején kezdtem el járni egy fiatal beszédtechnikushoz, magánórákra. Hogy mégis miért? Teljesen jogos kérdés. Akkor még csak azt tudtam, hogy hadarok. Én pedig imádok, és mindig is imádtam szavalni, verseket, novellákat felolvasni mások előtt. Sőt, akkor még komolyabban gondolkoztam, vagyis inkább álmodoztam egy színészi karrieren is, amihez ugye szintén nem árt, ha az ember szépen és érthetően beszél. Ezért úgy döntöttem, végre valahára kezembe veszem az irányítást, és teszek valamit a jövőmért.

Göde Anna

Ma már nem hiszem, hogy valaha is hivatásos színész leszek. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha az életemben nem kell majd emberek előtt beszélnem. Biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalommal hasznát fogom még venni azoknak a praktikáknak, trükköknek, amiket elsajátítottam. S a legkisebb mértékben sem gondolom azt, hogy ennek a tizenöt hónapnyi munkának egyetlen perce is kárba veszett volna.

Én olyannyira megszerettem ezeket a heti egy órákat, hogy majdhogynem elsírtam magamat, amikor az utolsó alkalommal otthagytam az órák helyszínét jelentő hálószobát, és a hatalmas tükröt, mely kezdeti ellenségemből jó baráttá és segítőmmé nőtte ki magát. Mert ott rengeteg mindent tanultam és kaptam. Az csak egy dolog, hogy elsajátítottam a helyes beszéd fortélyait. A rekeszlégzés technikáját, mely által sokkal jobban be tudom osztani a levegőmet beszéd közben. Azt a képességet, hogy ki tudom kihasználni a hangom teljes terjedelmét a suttogástól egészen az ordításig. A helyesen, jó helyen kiejtett hangokat, melyeket kemény, fáradságos munkával „igazítottunk” a helyére, s melyeknek köszönhetően arra is ráébredtem, hogy a környezetemben meglehetősen sokan rosszul tanultak meg kiejteni egyes hangokat. Persze valószínűleg legtöbben, mint például anyukám is, most már így fogja leélni az életét. Semmilyen nehézséget nem fog ez neki okozni, hacsak úgy nem dönt, hogy szakmát vált, és elmegy bemondónőnek, énekesnek vagy valami hasonlónak. Mindössze engem kerget néha az őrületbe, amikor minden második s hangja besípol.

Mindezen túlmenően sok olyan dolgot is kaptam, melyek csak indirekt módon kapcsolódnak a helyes beszédhez, mint például a magabiztosság. Ez abból következik, hogy megtanultam tudatosan irányítani, uralni a hangomat, s ez egyfajta hatalmat jelent számomra. Mert a hangunk, a beszédünk szinte tökéletesen tükrözi a lelkiállapotunkat. Például stresszhelyzetben legtöbbünknek összeakad a nyelve, felcsúszik a hangmagassága, felgyorsul a beszédtempója. Ellenben én, ha legközelebb prezentálásra kerül sor, oda fogok figyelni arra, hogyan beszélek, így ha minden jól megy, ezen mellékhatások egyike sem fog bekövetkezni. Ezáltal képes leszek elhitetni a közönségemmel, hogy én magabiztosan mozgok az adott témában. Csak hogy tudjátok, egyébként konkrétan rémálmaim vannak a prezentálástól, s mindig úgy kezdem el, hogy a stressztől alig tudok odafigyleni arra, amiről beszélek.

Végül pedig megtapasztaltam, hogy az ordítás király dolog. S nem csak akkor ordíthat az ember, ha felül akar kerekedni másokon, netán le akarja üvölteni valakinek a fejét. Hanem akkor is, ha egyszerűen csak ki akarja magából adni a feszültséget, ha elege van a világból, ha túl sok mindent lenyelt már szótlanul, s egyszerűen csak azt érzi, hogy jön felfele a torkán az a sok szarság. S mindössze egyetlen szónyi mondanivalója van, de azt az egy szót olyan hangosan akarja mondani, hogy az egész világ meghallja: „ELÉG!”

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Könyvek a színpadon

Én általában úgy szoktam megnézni egy filmet vagy színdarabot, hogy már olvastam az alapjául szolgáló könyvet, mivel akkor a könyv olvasásakor nem befolyásolnak a filmben vagy a darabban játszó színészek abban, hogy hogyan képzeljem el a szereplőket. Viszont most két olyan könyv is van, amit még nem olvastam, de már megnéztem a belőlük készült színdarabot. Az egyik ilyen színdarab az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén, amit a Hatszín Teátrumban láttam.

Ez a darab egy 13 és ¾ éves fiúról szól, akinek különféle problémái vannak a családjával és a szerelemmel kapcsolatban. Szülei folyamatosan veszekednek, nem tudnak megegyezni semmiben. Közben a barátnőjével, Pandórával sincs minden rendben. Az egyetlen ember, akivel bármikor tud beszélni, egy kerekesszékes, idős bácsi. Adrian mindig segít neki a takarításban, miközben a bácsi tanácsokkal látja el őt, amikre nagy szüksége van.

Büki Regina

A díszlettervező remek munkát végzett, nagyon látványos az összkép. A helyszínek váltakozását is profin megcsinálták. Amikor elsötétítették a színpadot, majd újra felkapcsolták a reflektorokat, akkor a díszlet rengeteget változott, a vászonra pedig olyan mintát vetítettek,  mint egy napló lapjai. Ez is a színdarab hangulatát dobta fel.

A másik ilyen darab a Szent Péter esernyője címet viseli, és a Karinthy Színházban láttam. Mivel nemsokára ki kell olvasnom kötelező olvasmányként, jó volt, hogy előtte megnéztem a darabot, mert ez felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt. Amikor megjelentek a színészek, rögtön lehetett tudni, hogy humorosan fogják eljátszani a történetet. Voltak olyan személyek, akiknek még a tekintetük is vicces volt – ezek főleg mellékszereplők voltak.

Büki Regina

A darab egy Veronka nevű lányról szól, akit kisbaba kora óta a bátyja nevel. A szóbeszéd szerint egy esős napon Szent Péter egy piros esernyőt tett a még csecsemő Veronka feje fölé. A lány 18 éves korában találkozik egy ügyvéddel, akinek szüksége van a piros esernyőre, mivel abban van az öröksége. Hogy hozzájuthasson, megkéri Veronka kezét. De még mielőtt sor kerülne az esküvőre, a lány megtudja, hogy az ügyvéd miért akarja elvenni. Nagyon dühös lesz rá, de amikor megtudja, hogy milyen helyzetben van vőlegénye, megenyhül a szíve. A darabon sokat nevettem, összességében nagyon tetszett.

A színdarabok után szívesen kiolvasnám a könyveket is, mert érdekel, hogy milyen történet alapján állították színpadra ezeket.

Büki Regina (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

16 dolog, amit megtanultam 16 évesen

Pár nap és 17 leszek. Hogy mit adott nekem a 16. életévem a Földön és mit tanultam meg ebben az éveben? Más sem hiányzik az unalmas napjaidból, mint hogy egy majdnem felnőtt bölcsességeid olvasgasd? Aggodalomra semmi ok, itt van Somos Emma rendhagyó listája: 16 dolog, amit megtanultam 16 évesen.

1. Van, aki hisz bennem

16 évesen igazán megtanultam mennyit számít az, hogy van egy szerető és támogató családom, aki mindig ott áll mögöttem, és akik mindenben támogatnak. Arra is rájöttem, hogy ez mennyire ritka, és hogy a legtöbb gyereknek, kamasznak ez nem adatik meg. Tudom, hogy szerencsés vagyok. Annak is érzem magam, és hálásnak, még akkor is, ha lehet, hogy ezt nem mondom elégszer a szüleimnek. De minden nap így érzek, és minden nap azon dolgozok, hogy kicsit visszaadjak valamit a világnak, a többi gyereknek, akik nem lehetnek olyan szerencsések, mint én.

Somos Emma

2. Álmodj nagyot

Mikor máskor, ha nem gyerekként szárnyalhatna a fantáziád? Higgyél az álmaidban és merj álmodni. Soha ne gondold azt, hogy te ehhez kevés vagy, vagy hogy esetleg nem érdemelsz meg valamit. Nagyon sokszor érzem magam naivnak és álmodozónak, olyannak, aki nem a realitás talaján áll. Sokszor esek pofára, így mindig meghallgatom a tapasztaltabb, bölcsebb (sok esetben felnőtt) embereket arról, hogy mi az ötletem hátulütője. De ha valamiben igazán hiszek, akkor soha nem adom fel az álmomat, és naivan hiszek bennünk. És ha egy dolgot magammal vinnék a felnőttkorba, akkor az ez a hozzáállás lenne.

Somos Emma

3. A barátság energia, önfeláldozás, de megéri

Minden életkorban kicsit más jelent a barátság, nekem 16 évesen a feltétel nélküli elfogadást és a támogatást. A barátság áldozat, energia, ami megtérül. Kétoldalú kapcsolat, viszont soha nem nézed, hogy te mit teszel bele, mert mindig úgy érzed, hogy ezt visszakapod. A barátság egy olyan világ, amiben ketten vagytok. Egy olyan állapot, amit ketten ismertek és egy olyan ajándék, amit meg kell becsülni.

Somos Emma

4. Thubasa kapitány forevör: legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol!

Van egy kedvenc anime sorozatom, amit még hat évesen láttam először. Aztán végignéztem újra az egészet 11 évesen, és azóta minden éveben megteszem ezt. Kötelezővé tenném az iskolákban. A Thubasa kapitány egy japán fiúról szól, akinek az életét végigkísérhetjük, amíg kisiskolai focistából profi európai klubokban játszó sportoló lesz. Hihetetlenül pozitív és sokrétű az üzenete, a sorozat pedig tele van igazi karakterekkel. Ne add fel, dolgozz keményen, tisztelj másokat és soha ne feledd el élvezni, amit csinálsz. Legyél úgy a legjobb, hogy másokat is játékba hozol. Ez a két sor összefoglalja a mindennapi hozzáállásomat a sulihoz, az élethez, a munkához.

Somos Emma

Egyszerűen imádom ezt a sorozatot. 16 évesen a nyarat azzal kezdtem, hogy a húgommal újranéztem, és ötpercenként állítottam meg, hogy a párnámba visítsam, hogy ez mennyire jó már. Mert tényleg annyira. Én már kívülről fújom a zenéket, az összes epizódot. Ezek olyan emlékeket idéznek fel bennem a kiskoromból, amik örökre megmaradnak. De a nosztalgián kívül örök emlékeztető számomra ez a sorozat az igazán fontos dolgokról, és remélem, hogy minden évben újra megnézem majd, hogy soha ne felejtsem el ezt a hozzáállást az élethez.

5. Fontos az új kihívás

Sok új dologba kezdtem bele ebben az évben (persze szokásomhoz híven csakis úgy, hogy a régi elfoglaltságokat sem adtam le, csak hogy még több dolgom legyen), és ezek között voltak nagyon félelmetes, elsőre a komfortzónámon kívül eső dolgok. Legyen szó sportról, természettudományos éves projektről vagy egy Model United Nations konferenciáról, mindegyik új kihívás elején nagyon meg voltam rémülve. De most, hogy már magabiztosan tudok haladni ezekben a dolgokban is, rájöttem, mennyire fontos, hogy minden évben belevágjunk valami másba, és hogy bebizonyítsuk vagy emlékeztessük magunkat arra, hogy meg tudunk bármivel birkózni, és hogy hinni kell magunkban.

6. Még ráérek

A nyárnak úgy vágtam neki, hogy minden ötletemet, elmaradásomat, amire nem volt időm suli közben, bepótlom, megvalósítom a nyáron. Voltak köztük világmegváltó tervek és hosszú, elolvasásra váró könyvlisták is. De a nyári szünet csak telt és telt, és (nyilván) semmilyen ötletet nem valósítottam meg. Viszont a feszültség és az elégedetlenség nőtt bennem magammal szemben, míg egyik nap az anyukám megértette velem (egy hajnali háromig tartó beszélgetés során), hogy bizony még nagyon ráérek. Hogy tök fiatal vagyok, előttem az élet és ne legyek magammal ennyire szigorú. Hogy megteszek mindent, de tudjak elengedni dolgokat és lelazulni. Hogy ne legyek hülye és élvezzem ki az utolsó vakációmat. Mennyire igaza van!

Somos Emma

7. Adni mindig jobb, mint kapni

Ennek a pontnak már kicsit „felnőtt-szaga” van, ha lehet ilyet mondani. Hiszen sokáig én is úgy voltam vele, hogy „normális” gyerek nem mond ilyet, de 16 évesen decemberben, amikor két barátnőmmel megszerveztük a Monori Angyalok ajándékgyűjtő kampányt a monori Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét Tanodájába járó gyerekeknek, akkor igazán megértettem, mit jelent ez. Mert az igazi ajándék nekem is az volt, mikor a több mint 30 gyerek megkapta azt az ajándékot, amit kívánt. Emlékszem, én hét-nyolcévesen mennyire el voltam varázsolva a karácsonytól és az ajándékoktól a fa alatt. Az, hogy ezt az élményt most több gyereknek továbbadhattam, jobb volt bármilyen meglepetésnél.

8. Még nem voltam szerelmes

Hát igen, de ami késik, nem múlik. Egyrészt még túl fiatalnak érzem magam egy ilyen szoros kötelékhez, másrészt pont most írtam, hogy annyira ráérünk még. Ebben az évben egy olyan érvelő esszét írok, amiben azt kutatom, létezik-e szerelem első látásra az agykutatás szerint. Már csak emiatt is lehet mondani, hogy önképzett, laikus szakértője vagyok a témának, így hát biztos lehetek benne, hogy nem, nem voltam még szerelmes. Mindenesetre az esszé után úgy gondolom (remélem), már fel fogom tudni ismerni az érzést, ha az egyszer majd rám talál. Amit biztosan érzek, hogy még nincs szükségem egy ilyen kapcsolatra, és nem is érzek kényszert, hogy járjak valakivel. Olyan jó lenne, ha sok más lány is így érezné, és nem a fiúk vagy mások véleményéhez kötné az önmaga megbecsülését. Mellesleg az, hogy nem voltam még szerelmes, nem jelenti azt, hogy nem vagyok „igazi tini”, hiszen annál több „crushom” volt és igen komoly fangirl vagyok. Ezeket mind alá tudom támasztani biológia háttérrel rendelkező érvvel. Csak szólok, tudom, miről beszélek.

Somos Emma

9. Jól tudok beszélgetni a fiúkkal, csak ők ezt nem tudják (még)

Hát igen, jövök itt a nagy életbölcsességekkel. De egy 16 éves lánynak fontos, hogy megbizonyosodjon arról, bizony tud ő beszélgetni bárkivel – még a fiúkkal is. Maximum ők nem tudnak róla. Kár nekik. De komolyra fordítva a szót, ebben az éveben tök sok olyan alkalom volt, amikor iskolán kívül, de még évfolyamon belül is tudtam olyan fiúkkal beszélgetni, akikkel azelőtt egy szót sem szóltunk egymáshoz ­– és milyen kár, mert ahhoz képest tökre megtaláltuk a hangot. Ez egy jó lecke arról, hogy félretegyük az előítéleteinket, legyünk nyitottak és álljunk ellen a beskatulyázásnak. És ha már a jó beszélgetés mellé megjegyezhetek még valamit: a tánc is elég jól megy, de nem hívnak elég buliba. Az élet nehéz és igazságtalan, hiába. Ami még igazabb, hogy ezek a gondolatok két hónapja még eszembe se jutottak, szóval a kamaszkor tényleg nagyon gyors, és olyan, mint egy hullámvasút.

10. Világpolgár vagyok, felelősséget akarok és tudok vállalni

Ez is már egy kicsit érettebb, nagyobb súlyú kijelentés. A közös projektek az UNICEF-fel, a Model UN konferenciákon való részvétel és a saját erőből szervezett nyári táborok és ajándékgyűjtés mind megerősítették bennem az érzést, hogy még gyerekként is talán egy egészen kicsikét jobbá tudom tenni a világot. Az, hogy minderre lehetőséget kaptam, és saját erőmből, szorgalmamból így sikereket tudtam elérni, önbizalmat adott, és megtanított hallatni a hangomat és cselekedni. Valamint motivál arra, hogy minél több gyereknek segítsek én is, hogy ilyen lehetőségeket kapjon.

Somos Emma

11. Fontos több időt töltenem a családdal

Ahogy a húgom nő fel, minden egyes hónapban elkápráztat és megdöbbent, hogy már mennyire nagy, önálló, ügyes. A legrosszabb, mikor néha azt érzem, hogy nem töltök vele elég időt, és így lemaradok a lényegről. Arról, ahogy ugyanazon megy keresztül, amin nemrég még én is. A kiskamaszkor. És az nem is kérdés, hogy számomra ő mindenben sokkal jobb és ügyesebb, mint én bármikor is voltam, és már nemcsak én vagyok az, aki egy halom dolgot csinál, hanem bizony ő is. Azt a biztonságos fészket, állandó hátteret, jelenlétet, támogatást, amit a családom jelent a mindennapokban, sokszor elfelejtem megköszönni és igazán értékelni.

Somos Emma

12. Szeretem önmagam

Nagyon sok mindennek köszönhetem, hogy el tudom magam fogadni. Hogy megbecsülöm és szeretem magam. A testem és a személyiségem is, és hogy rendelkezem egy egészséges önbizalommal. Legfőképpen a családomnak, a szüleimnek és a környezetnek, amiben felnőhettem. Még csak most tapasztaltam meg, hogy teljesen tudatában vagyok önmagammal, és elfogadom, becsülöm ezt az embert. Amikor ez az érzés elönt, határtalanul boldognak és motiváltnak érzem magam. Azt kívánom, bár mindegyik gyermek megkaphatná ezeket a szárnyakat.

13. Sok leszarom tablettám van

Ez egy hihetetlenül szuper dolog, és csakis a szüleimnek köszönhetem, hogy ilyen jól és feltétel nélkül szeretve neveltek fel. Az, hogy sok leszarom tablettám van, amit, ha kell, be tudok venni, nem jelenti azt, hogy érzéketlen egoista lennék. Mindenképpen szociálisan érzékenynek és empatikusnak definiálnám magam, viszont csak a számomra igazán fontos emberek véleményére adok, és soha nem azért teszek valamit, hogy másnak megfeleljek. Belső motivációból dolgozom, és talán csak magammal kéne egy kicsit kevésbé szigorúnak lennem néha.

14. Nem nagy cucc a Sziget és vitorlázni nehéz

Ezek a 16 éves nyaram legnagyobb tanulságai. Megvolt az első fesztivál, még akkor is, ha az nem az igazi „fesztiválélmény” volt, hiszen a diákcéggel voltunk kint árulni, így mondhatni dolgoztunk. (Elég hihetetlen, tudom, de napi 10 órát kellett állni a standnál az ingyenjegyért cserébe). Apukám minden este értem jött kocsival. Bár én mondtam neki, hogy ott alszok valakinél, de ha annyira makacs, és fel akar kelni hajnali egykor autózni egy kicsit, mit lehet tenni? Mindenesetre egy panaszom se lehet, és elmondhatom: már voltam a Szigeten is. Másrészt, részt vettem életem első (és valószínűleg utolsó) vitorlástáborában is, ami amúgy nagyon jó volt, de 16 évesként nagyon kilógtam a korosztályból. Ráadásul így is olyan voltam az 5 nap végére, mint a mosott rongy, annyira kimerítő volt egész nap a vízen lenni. Egyedüli pozitívuma az volt, hogy alig használtam a telefonom, és egész nap a húgommal voltam együtt.  És a hét végére már a fordulás is sikerült, így elmondhatom, hogy végül a vitorlázás varázsának is sikerült megérintenie.

15. A gyerekjogok fontosak

Ahogy szépen lassan átcsúszok a gyermekkorból a felnőttkorba, kezdek tudatában lenni annak, mennyire más a felnőttek világa. Vagy inkább mennyivel jobb fejek, vagy legalábbis őszintébbek a gyerekek. És néha megpróbálom megérteni, hogy miért nehezebb a felnőtteknek, hogy miért könnyebb néha egy megjátszós vagy rossz utat választaniuk. A legtöbbször megértem. De, ami még jobban megrémiszt, ha azt látom, hogy egy gyerek kerül olyan helyzetbe, amit még egy felnőtt se tud kezelni. Ekkor értem meg, mennyire fontos egy gyereknek, hogy egy szerető, biztonságos környezetben tudjon felnőni, és ez megerősít abban, hogy azért, hogy ez minden gyereknek megadathasson, mindennap tennünk kell.

Somos Emma

16. Gyereknek lenni a legjobb

Ilyen egyszerűen, frappánsan, őszintén. Hát igen, én gyerekként sose vágytam arra, hogy nagy legyek, felnőjek. Sőt, minden este az esti imádságba beleszőttem azt is, hogy „add istenem, hogy kiélvezzem a gyerekkorom minden percét, és ne teljenek el olyan hamar ezek az évek”. Ne is mondjátok, tudom, mit gondoltok, ez van, nem tagadom (fura gyerek vagyok). Viszont ez egy olyan kívánság, ami nagyon nehezen teljesül, hiszen valami minél jobb, annál gyorsabban telik. És ez talán leginkább a gyerekkorral van így. Már csak egy évem van, jogilag, gyerekként. Nem sok, de mindenkinek ennyi jut. Panaszkodunk, hogy milyen rossz a 17, mert már nem is vagy annyira gyerek, de még felnőtt se. Ez egy ilyen utolsó előtti állomás, megtorpanás. De ha úgy nézzük, hogy gyereknek lenni a legjobb, akkor inkább élvezzük ki ezt az utolsó évet, és sűrítsünk bele annyi őszinteséget, naivságot, kedvességet, önzetlenséget, amennyi eddigi gyerekkorunkat összesen jellemezte. Másrészt, soha ne felejtsük el, hogy lehet, hogy jogilag minden gyerek ugyanannyi évet kap, nincs egyenlőség az életkörülményeink között, és én tudom, hogy mennyivel szerencsésebb vagyok, mint az átlag. Dolgozzunk azért, hogy minden gyerek úgy érezhesse, gyereknek lenni a legjobb, hiszen végső soron mindig a gyerekeké a jövő, és ők a legjobb befektetés. A gyerekek mindig megérdemlik a jobb sorsot.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Szeretem az amerikai fegyvertörvényeket

Egy valószínűleg súlyos értelmi gondokkal küzdő diák fog egy lőfegyvert, bemegy az iskolájába és lelő egy vagy több tucat embert. Miről beszélek? A floridai mészárlásról, amiben 17 ember halt meg. Bennem pedig ez csak a szokásos kérdéseket veti fel: hányszor fog még ez megtörténni? Még hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy a csodálatos Amerika felébredjen amerikai rémálmából és felfogja, hogy nem, nem buli az, hogy a fegyvereket úgy lehet venni, mint a cukrot?

Persze, most nagyon sokan felszisszennek, és magukban azt mondják: na de Márta! Hát a fegyverekkel az emberek megvédik magukat! Aha, persze, és másokat meg megölnek. Csodás. AK-47-eseket mindenkinek!

Tehát mielőtt valaki felháborodva kijelentené, hogy márpedig aki ilyen bután gondolkodik, az aztán igazán megérdemli, hogy lelőjék egy önvédelmi célból vásárolt fegyverrel, kicsit bővebben is kifejteném az érvrendszert, ami a hozzám hasonló radikális gyilkolás- és fegyverellenesek véleménye mögött meghúzódik.

Először is, a fegyverrel ölni lehet. Azt elsősorban gyilkolásra gyártják, és még ha valaki önvédelmi célból is vásárolja, akkor is igazából az a célja, hogy ha valaki megtámadja, azt önvédelemből meg tudja ölni vele. Ez azért érthető, nyilván én sem szeretnék meghalni. Na de akkor a fegyver csak önvédelmi eszköz, és mindenkinek joga van az önvédelemhez, nem? Ergo, mindenkinek joga van felfegyverezni magát. Ez eddig szép és jó. Csakhogy ha mindenki vásárolhat fegyvert, az azt jelenti, hogy a bekattant idióták is vásárolhatnak fegyvert. Mert ha a tényleg önvédelmi célból fegyvert vásárló emberek könnyebben jutnak fegyverhez, akkor bizony a bekattant idióták is sokkal könnyebben jutnak fegyverhez. És ember legyen a talpán, aki első pillantásra megállapítja a vele szemben álló, látszólag teljesen hétköznapi emberről, hogy normális-e vagy bekattant idióta. És általában a gyilkos hajlamokkal rendelkező bekattant idiótáknak is van még annyi eszük, hogy azt hazudják, nekik biza önvédelmi célokra kell a lőfegyver, ők, kérik szépen, nem akarnak ám senkit se legyilkolni, nem, csak olyan szépen mutat az a kis puska a falon a kedvenc filmem posztere mellett...

Mörk Márta

A másik, hogy állítólag „a fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek embereket”. Ó, tényleg? Igen, az emberek ölnek embereket, és mivel? Általában fegyverrel. Kétségkívül maga a fegyver önmagában nem egy gyilkos eszköz, de amint emberek kezébe kerül, egyből azzá válik. Akkor most mi a megoldás? Szabadon eladni a fegyvereket, de távol tartani tőlük az embereket? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Ellenérv, hogy ez így mind igaz, de őszintén szólva az igazán idióta szociopata gyilkosok a világon bárhol hozzá tudnak jutni a fegyverhez, és aki igazán akar, az bárhol tud mészárlást rendezni. Az Európai Unióban is több fegyveres gyilkosság történik évente. És nem is a lövés az egyetlen mód, ahogyan meg lehet gyilkolni valakit. Annyi meg annyi gyilkossági mód van, aki olvasott már Agatha Christie-regényt vagy igazából bármilyen krimit, az tudja, hogy kábé bármilyen nehéz tárggyal lehet gyilkolni. És aki igazán nagyon ölni akar, az bárhol megteszi.

Mörk Márta

Viszont az is igaz, hogy persze kenőkéssel is lehet gyilkolni, meg ha a polc rádől valakire, azt se éli mindig túl, de azért egy kenőkés még mindig sokkal kevésbé hatékony gyilkos fegyver, mint a pisztoly, és igenis, ha könnyebb fegyverhez jutni, akkor több ember fog fegyverhez jutni és több ember fog ölni. Persze, aki igazán nagyon gyilkolni akar, az Magyarországon is be tud szerezni magának egy csinos kis pisztolykát, de aki csak egy kicsit akar gyilkolni, az Magyarországon valószínűleg nem fog. Amerikában viszont nagyobb esélye van annak, hogy aki tényleg csak egy kicsit akar gyilkolni, az is megteszi, hiszen nagyobb a kísértés és könnyebb fegyverhez jutni. Az egészen kicsi gyilkos hajlamokkal rendelkezők Magyarországon így gondolkodnak: „Á, nem éri meg a fáradságot!” Amerikában viszont: „Miért ne? Csak bemegyek abba a rohadt boltba és megveszem.”

De ha még a szociopata gyilkosoktól eltekintünk, akkor is rengeteg fegyver általi halál történik nem előre eltervelten, hanem véletlenül vagy hirtelen felindulásból. A véletlen baleseteket általában az okozza, hogy valaki tudatlanul vagy felelőtlenül használja a fegyvert.

Mörk Márta

Klasszikus eset, hogy a kisgyerek, aki még nem tudja, hogy a fegyver veszélyes játék, kiveszi a töltött fegyvert mondjuk az anyukája táskájából, aztán jól fejbe puffantja vele a mamáját. Ez természetesen nem a gyerek hibája, hanem a szülőé, aki hülye volt és töltött fegyvert tartott a gyerek számára elérhető helyen. Igen, lehet mondani, hogy ez tényleg butaság, de őszintén szólva ez is csak önvédelem, nem? Egy töltött fegyvert tartani a táskádban, az is önvédelem, hiszen bármikor rád támadhat valaki az utcán, és akkor mivel véded meg magad?

Mörk Márta

Az más kérdés, hogy így a gyereked számára is elérhetővé válik a fegyver, és adott esetben hasba tud lőni vele. Véletlenül. De hát te csak meg akartad védeni magad, nem buta voltál. Az megint más kérdés, hogy szerintem, aki egyáltalán fegyvert vesz, az buta, bár mondjuk, nem tudom, milyen Amerikában élni, ahol tényleg bárkinél lehet egy pisztoly, de akkor is…

A másik hétköznapi eset a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Klasszikus példája ennek a házastársi veszekedés. A régóta együtt élő házaspár már megint veszekszik valamin, marják egymás, üvöltöznek, ordítoznak, dühöngenek, iszonyatosan magasra csapnak az indulatok, és mindketten úgy érzik, most aztán igazán meg tudnák gyilkolni a másikat. Aztán az egyik fél dérrel-dúrral kinyitja a konyhafiókot, és… És hogy aztán mi történik, az országonként eltérő. Magyarországon nagy valószínűséggel talál a fiókban egy tányért, ami lehet, hogy Herendi porcelán, és igazi, nem kéne tönkretenni, de a dühöngő férj/feleség a pillanat hevében mégis kikapja azt a fiókból, és házastársa fejéhez vágja. Szerencsés esetben a másik még ki tud térni a tányér elől, és az a földön landol vagy a falnak csapódik, szerencsétlenebb esetben összevagdosódik kicsit az arca. Amerikában viszont az is megtörténhet (sajnos sok esetben meg is történik), hogy a dühöngő férj vagy feleség a dérrel-dúrral kihúzott fiókban egy csőre töltött lőfegyvert talál, amivel aztán a pillanat hevében szitává lövi házastársát, két másodperccel később pedig már bánkódhat utána, amikor megbánta... De hát a golyólövés sajnos visszafordíthatatlan.

Mörk Márta

A következő pedig a paranoia. Mint már említettem, nem tudom, milyen Amerikában élni, úgy, hogy körülötted bárkinél lehet egy pisztoly. Ez a tudat valószínűleg eléggé paranoiássá teszi az embereket, és sokan csak azért vesznek fegyvert, hogy nekik is legyen. És mivel nekik van, vagy legalábbis körülöttük sokaknak van fegyvere, egy ismeretlen emberről is automatikusan azt feltételezik, hogy neki is van. Főleg, ha ráutaló magatartást mutatnak, olyan mozdulatot tesznek, ami akár az is lehet, ahogy éppen nyúlnak a fegyverükért… Főleg, ha egy olyan közegből jöttek, ahol magas a bűnözés, és ahol tényleg nagyon sok embernek van fegyvere... És ezért van az, hogy ha egy rendőr igazoltat egy random fekete embert, aki tényleg nem csinált semmit, és az az ember mondjuk épp a kesztyűtartóhoz nyúl, hogy előszedje a személyijét vagy a jogosítványát, akkor a rendőr azt feltételezi róla, hogy biztos a fegyveréért nyúl. És ilyenkor a rendőr nem gondolkozik – hogy mégis miért akarná őt lelőni bárki is azért, hogy megússzon egy pár dolláros bírságot, ha éppen gyorsan hajtott? Nem, ilyenkor a rendőr nem gondolkodik, hanem egyből lő, és amikor később kiderül, hogy az adott személy teljesen fegyvertelen volt, és egyáltalán nem akart senkit lelőni, akkor mehet a bánkódás a köbön, meg a vádak, hogy biztos mélyen rasszista a rendőr, és azt akarja, hogy minden fekete meghaljon. Pedig ilyenkor a rendőr is csak annak a közegnek az áldozata, amelyikben rengeteg-rengeteg ember tart fegyvert, és ahol az embernek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy szinte bármikor bárki csak úgy random lelőheti.

Mörk Márta

Persze nem azt mondom, hogy a fegyverteleneket lelövöldöző rendőröket nem kell azonnal kirúgni és börtönbe zárni, sőt, még a Black Lives Matter mozgalmat is fontosnak tartom, még ha nem is értek egyet mindenben velük. És a feketékkel szembeni rendőri túlkapások tényleg felháborítóak. Csak ezért nem feltétlenül csak a rendőröket kell felelőssé tenni.

A fegyverpártiak első számú és legfontosabb érve persze az, hogy hát Alkotmány bácsi megengedte. Most erre forgathatjuk a szemünket, és rosszcsont kamaszok felháborodott szüleiként viselkedve megkérdezhetnénk: és ha az Alkotmány azt mondaná, hogy ugorj a kútba, akkor beleugranál? De ez nem lenne nagyon hasznos, és valószínűleg a válasz igen lenne, ha az alkotmányba az lenne beleírva, hogy minden amerikainak 21 éves korában be kell ugrania a kútba, akkor sokkal kevesebben élnének ebben a szép országban. Na jó, ez megint nem igaz, azért egyáltalán nem minden amerikai ilyen hülye, sőt. És nem is minden fegyverpárti jön ezzel az érvvel, de sokan igen, és erre szeretnék most rácáfolni azzal, hogy ez egy baromi nagy hülyeség. Komolyan mondom, örülök, hogy nem írták bele a 18. században az Alkotmányba azt, hogy márpedig a nőknek nem lehet szavazójoguk, még szerencse, hogy a tizenkilencedik módosítás szerint pont lehet. Ez az alkotmányozós mizéria szerintem eléggé nagy baromság. Hol van az megírva, hogy az alkotmányt, azt nem lehet módosítani és nem lehet hozzányúlni? Nem ez a Szent Grál. Alkotmány ide vagy oda, érdekes módon a tizennyolcadik módosítás hatályon kívül helyezésével kapcsolatban senkinek sem volt semmi kifogása. Ja, mert hogy tíz évig az is benne volt az alkotmányban, hogy nem szabad alkoholt inni. Ezt annak rendje és módja szerint be is tartották az amerikaiak, mert az Alkotmány fontos! Ja, hogy nem tartották be? Hát persze. Amikor arról van szó, hogy egy kicsit kevesebb whiskyt vedeljünk, akkor nem fontos az alkotmány, de amikor arról van szó, hogy menő-e a családi örökségünkből huszonhét pisztolyt magunknál tartani (családi örökség, mivel az őseink minden alkotmánymódosítás megünneplésére vettek egyet), akkor hirtelen nagyon fontos lesz.

Az azért nem igaz, hogy tényleg a sarki CBA-ban lehet venni bármennyi lőfegyvert. Ez nincs így, és nem csak azért, mert Amerikában nincs CBA, hanem mert tényleg vannak azért más törvények és szabályok is. És ezek államról államra eltérőek. Van, ahol szigorúbb szabályok vannak, van, ahol enyhébbek. Ha valakinek nem tetszik a saját államának fegyverkezési szabályrendszere, akkor még mindig elköltözhet egy másik államba. És nem, nem olyan borzasztóan egyszerű fegyverhez jutni azért Amerikában sem. Sokkal könnyebb, mint Európában, de nem megy egyik pillanatról a másikra.

Végezetül pedig örök kedvencem, amit már sokan emlegettek ugyan az interneten, de nekem is muszáj megemlítenem: a Kinder tojások, amikben belül kis játékok vannak. A Kinder tojások ugyanis be vannak tiltva az Egyesült Államokban, mert a gyerekek esetleg azt gondolhatják, hogy az a sárga izébizé is ehető, és megfulladhatnak miatta. Ami egyébként teljesen igaz, és biztos vagyok benne, hogy volt is már ilyen eset, hogy egy gyerek egy Kinder tojás miatt megfulladt, és emiatt az Egyesült Államokban betiltották. Milyen okos! Hiszen történt már miatta baleset, akkor biztosan nem biztonságos.

Mörk Márta

A fegyvereket meg nyilván azért engedik, mert a fegyverek helytelen használata miatt aztán az emberiség történelme során soha nem halt meg még senki. Nem, a fegyverekkel nem történnek balesetek. De a Kinder tojásokkal igen. Minden bizonnyal. Más egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Létezik egy olyan ország, ahol a Kinder tojást nem vásárolhatsz, mert veszélyes, de fegyvert bármikor vehetsz. Miért is? Mert ÖNVÉDELEM meg ALKOTMÁNY.

Na jó, azért még egy megjegyzésem talán lenne. Önmagában az önvédelmi fegyverek tartása vagy esetleg vadászpuskák, sportlövészet céljából otthon tartott fegyverek engedélyezése nem ördögtől való dolog. Sokkal, de sokkal szigorúbb engedélyezési folyamat kellene ahhoz, hogy ki tarthat fegyvert és ki nem. Egy pszichológiai vizsgálat például nem ártana, és az sem, ha meg lenne határozva, hogy egy embernek maximum hány fegyvere lehet. Egy kis odafigyeléssel, gondolkodással, elővigyázatossággal és szigorítással nagyon sok ember életét menthetnénk meg. És akkor talán nem lenne több iskolai mészárlás, meg fesztiváli mészárlás, meg otthoni mészárlás, egyáltalán, semmilyen mészárlás nem lenne több. Az amerikaiaknak még minimum három évig országuk valaha volt legudvariasabb és legkedvesebb elnökét is el kell viselniük (aki mellesleg valóban nagyon szimpatikus ember, én is szívesen leülnék vele egyszer vacsorázni, hogy aztán jól a fejébe nyomhassak egy egész tejszínhabos mazsolás kuglófot), és mindennek a tetejébe még azok a gonosz bevándorlók is áramlanak hozzájuk, csupa-csupa „szar országból”, kifejezetten jót tenne nekik egy ésszerűbb fegyverszabályozás.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek