Jönnek a vegánok, vége a világnak

Valószínűleg mindenki találkozott már legalább egy vegetáriánus vagy vegán emberrel életében. Vagy ha nem, akkor is tud róluk. Igen, ők azok az elvetemült barmok, akik rá akarják venni a becsületes, húsevő magyar embereket, hogy húsevés helyett térjenek át a fűzabálásra. Erőszakosak, arrogánsak, beképzeltek, és meg vannak győződve arról, hogy az étrendjük megváltoztatásával a létező legjobbat teszik mind az emberiségnek, mind az állatoknak, és azt akarják, hogy a világon mindenki legyen vegetáriánus/vegán, ahogy ők. Mindent összegezve: halálosan idegesítőek, nincs igazuk és teljesen elment az eszük. Vagy nem.

Az utóbbi időben nagyon sok olyan véleményt olvastam, amiben arról írtak, hogy a vegánok meg a vegák milyen erőszakosak, arrogánsak, stb.. Ez szerintem a való életben nincs így. Biztos vannak ilyen idióta, erőszakos, radikális vegánok is, persze hogy vannak, de ez nem azt jelenti, hogy az összes többi vegán ember is radikális barom.

Először is, nem árt egy kis fogalomtisztázás, mert szerintem sokan még mindig nincsenek tisztában a veganizmus és a vegetarianizmus közötti különbségekkel. A vegetáriánus ember nem eszik húst. Se marhát, se csirkét, se bárányt, semmit. Zöldségeket, tejtermékeket, gabonaféléket viszont fogyaszt. A vegán pedig az, aki semmilyen állati eredetű táplálékot nem vesz magához, azaz nem eszik húst, tojást, sajtot, tejfölt, vajat – semmilyen tejterméket (tejet, kakaót se iszik). Ezen kívül nem eszik olyan süteményt, aminek a tésztájában vaj vagy tej van, nem eszik rántott dolgokat sem a rántásban lévő tojás miatt, egyszóval semmit nem fogyaszt, aminek valaha a legkisebb mértékben is köze volt a tejhez vagy a tojáshoz (vagy a húshoz, természetesen).

Ez alapján – én legalábbis – úgy ítélem meg, hogy kicsikét nehéz lehet egy vegán ember szakácsának lenni. Persze, ha ebédet vagy vacsorát akarunk csinálni, nem nagyon bonyolult készíteni mondjuk egy kis salátát vagy sült zöldséget, főtt krumplit, reggelire meg lehet mondjuk kenyér, csak nem vajjal. De vegán sütit például kicsit nehezebb lehet csinálni, mint sima vegetáriánusat – ez utóbbinál elég, ha egyszerűen csak piskótát rakunk a tortába egy fél disznó helyett, előbbinél azonban nagyon meg kell gondolni, hogy mit és hogyan rakunk a tésztába, a krémbe, a díszítésbe. Persze nyilván nem lehetetlen megcsinálni, és végül is, ha valaki ezt az életet választotta, akkor élje.

És ez utóbbi az, ami szerintem nagyon fontos. Rengeteg olyan írással találkoztam, ahol olyanokat írtak, hogy mostanában jaj, de hogy mennyire elterjedt ez a veganizmus meg a vegetarianizmus, és hogy lassan már kötelező lesz vegánnak lenni, és ha valakit meglátnak, amint egy szelet húst majszol, egyből lelövik. Pedig a valóság nem ez. Lehet, hogy egyes emberek úgy érzik, hogy más emberek vegetarianizmusa vagy veganizmusa személyes támadás az ő húsevésükkel szemben, de ez egyáltalán nem így van. Attól még, hogy mostanában egyre több a vegán és a vegetáriánus, nem fog összedőlni a világ, nem fogják betiltani a körömpörköltet, sem a párizsit, sőt, a kolbászt sem. És attól még, hogy az elmúlt húsz évben beépült a köztudatba, és többé-kevésbé elfogadottá vált a veganizmus meg a vegetarianizmus, attól még nem lesz kötelező is az elkövetkezendő húsz évben.

A legtöbb húsevő normális, tisztességes ember, nem érdekli, hogy a másik mit eszik és mit nem. Viszont az erőszakos húsevők gyakrabban hallatják a hangjukat a neten, és ez engem eléggé idegesít.

A vegánok és a vegetáriánusok nagyon nagy része is olyan ember, akit nem érdekel, hogy más emberek húst esznek. Igen, ők nem esznek húst, a húsevők meg esznek, és ez ki a frászt érdekel. Mindenki egyen azt, amit akar, és ne egyen azt, amit nem akar, és mindenki, aki ezért őt kritizálni akarja, az fogja be a száját. Senki ne bántson senki mást az étkezési szokásai miatt.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Félelemben

Milyen lehet folyamatosan félni? Tudni, hogy azért, aki vagy, bármikor bánthatnak? Érezni, hogy másokat zavar a létezésed, mert más vagy?

A legtöbb embernek ezeket a kérdéseket nem kell átgondolnia. Nem foglalkoznak ilyenekkel, mert nincs közük hozzá. Pedig kéne hogy legyen.

Ma van a homofóbia és transzfóbia ellenes világnap. Egy nap, amikor (ha máskor nem) el kéne gondolkodnunk ezeken a dolgokon.

Számomra ez a nap – ahogy a többi, hasonló tematikájú nap is – igazán fontos. Ezeken a napokon úgy érzem, hogy talán egy kicsit több ember figyel oda. Talán egy kicsivel többen gondolnak bele, hogy milyen nekünk. Mi, akik az LMBTQ+ embercsoport tagjai vagyunk, ezeken a napokon egy kicsit jobban reménykedünk. Reméljük, hogy lesznek emberek, akik észreveszik, hogy számunkra mennyire más lehet lenni.

A világ társadalmának a becslések szerint jelenleg nagyjából 10-11%-a queer, ami azt jelenti, hogy nem heteroszexuális vagy nem ciszgender (azaz olyan, aki a veleszületett neméhez képest más módon él vagy érez). Ez hihetetlen sok ember, aki mind fél. Félnek attól, hogy mi történhet velük, ha mások rájönnek a valós személyiségükre. Mert bármennyire is szeretnénk, ez manapság nem egy elfogadó világ. Nagyon sokan gondolják, hogy nem normális, ha a saját nemedet szereted, esetleg mindkettőt vagy egyiket se. Az emberek, mivel nem ismerik őket, képesek félni azoktól, akik nem tudnak azonosulni a társadalom által rájuk szabott nemmel. És ez nagyon szomorú.

Ezért fontosak az ilyen napok, amikor fel tudjuk hívni a figyelmet arra, hogy nemcsak egyfajta emberek léteznek. Mert igenis sokfélék vagyunk. Többek közt ezért is szokták az LMBTQ+ emberek a szivárvánnyal azonosítani magukat (még ha a szivárvány zászlónak alapvetően nemcsak ez a jelentése).

És én is ezért írom most ezt, mert szeretném, ha most még egy kicsivel többen gondolnák át ezt az egész dolgot, minden apróságával együtt. Azokra az apróságokra gondolok, hogy megverhetnek, mert meg mered fogni a párod kezét. Hogy kirúghatnak az állásodból, ha fel mered vállalni magad. Hogy nem házasodhatsz össze azzal, akit szeretsz. Hogy akár egy szimpla pisilés megpróbáltatássá válik, mert nem azonosulsz a nemekkel, vagy mindkét mosdóban félnél.

Mert nem jó érzés, ha magányos vagy, ha nem érzed magad biztonságban, ha folyton óvakodnod kell a saját otthonodban / hazádban.

Lomb Tiku

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi van a női öltözőben?

Nő vagyok. Vagy mégsem? 16 évesen mondhatom azt, hogy nő vagyok? Kicsoda, micsoda egy nő? Egy majdnem-nő majdnem-érett gondolatai a nőiességről.

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy „lányos” beszélgetésen egy tanárnő megkérdezte tőlem, hogy miért jó nőnek lenni. Úgy éreztem akkor, hogy volt a hangjában egy remény, hogy na, az Emma majd megmondja, érett gondolatai vannak, és átérzi már ezt a dolgot. Ehhez képest csúfos kudarc volt a válaszom, valami olyasmit makogtam, hogy nyilván szeretek lány lenni, számomra ez izé, természetes érzés. Aztán sokáig nem gondoltam erre a párbeszédre.

Aztán októberben elkezdtem járni úszni (ez kb. azt jelenti, hogy heti egyszer eljutok az uszodába, ami igazából egy edzőterem, amiben van egy medence). És attól függetlenül, hogy bokasérülés miatt egész évben fel vagyok mentve tesiből, újra az életem részévé vált ezzel a női öltöző. Mindenki ismeri a középiskolai (lány) öltözők hangulatát, ahol nem marad rejtve egy-egy bőrhiba vagy nem szőrtelenített testfelület. De az uszodában ez nem egy lány öltöző, ahova a tizenéveseken kívül max. néha egy tanár vagy takarító néz be. Ez a nagy betűs NŐI ÖLTÖZŐ. Számomra először kicsit sokkoló volt a sok testiség, a sok nő. Félre ne értsenek, nincs bajom a meztelenkedéssel (főleg egy öltözőben), és főként, semmi bajom nincs a nőkkel (hiszen én is az vagyok, vagy mi a szösz).

De én akkor ébredtem rá igazán, amikor együtt láttam öltözni egy 65 éves nőt egy 25 és egy 6 évessel, arra, hogy én most egy nagyon köztes, bizonytalan állapotban vagyok. Ami nem baj, mert nyilván nincs még egy ugyanolyan nő, és egy olyan világban élünk, ahol „genderforradalom” van (bár sajnos ez az infó egy budapesti uszoda öltözőjébe nem mindig jut el), így tényleg nem kéne ennyire beszűkült keretek között vizsgálni a nemiséget… De azért nehéz lenne eldönteni, ha lenne külön lány és női öltöző, hogy akkor én most melyiken nyissak be.

Pont abban az átmeneti állapotban lenni, amikor lányból éppen nővé válasz, nem új dolog. A kamaszokról szóló könyvek fele ezzel van tele, a pubertás kor rejtelmeit boncolgatják, és tanácsokat adnak ezek kibogozására és kezelésére. Amit viszont én hiányolok ebben a globális felfogásban, az az, hogy ez az „átmeneti állapot” mindenhol átmeneti. Egy kellemetlen megálló, amin mindenkinek át kell haladnia, hogy aztán megérkezzen a külön ünnepnappal jelölt nő kategóriába, és egyenrangú (bár ez az egyenlőség inkább csak elméletben létezik) tagjává váljon a társadalomnak. Senki se ünnepli a pattanásokat, a változó hangulatot, az önkeresést, a változó testet és testképet. Persze, mert ezek mind negatív dolgok. De miért? Miért nincs ez elfogadva és ünnepelve? Miért kell vagy kislánynak vagy nőnek lenni? Miért ciki kamasznak lenni? Miért sürget mindenki, hogy már magassarkúban járjak és piros rúzst kenjek a számra? (Semmi bajom ezzel a két dologgal, és szerintem bárki, akár egy ötéves is nyugodtan megengedheti magának a piros rúzst és a magassarkút...)

Kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy mindenki siettet minket. Ha azt mondjuk egy tininek, hogy gondolkodjon éretten, vagy leszóljuk jóhiszeműsége, gyerekes viselkedése miatt, akkor az is sürgetés. Az egész kamaszkor egy felkészülés az életre, arra, hogy nő legyél. Arra, hogy már jól álljon a vörös rúzs és ne folyjék el a szempilla spirál. És számomra néha a legrosszabb azt látni, hogy a velem egykorú lányok teljes erőfeszítésükkel ennek akarnak eleget tenni és megfelelni. Nem gondolom azt, hogy nem lehet kísérletezni és nem jó kipróbálni új dolgokat. Sőt, a kamaszkor erről szól, pont ez a lényege. De sehol, semmilyen körülmények között nem tartom jónak az erőltetett, megfeszített megfelelést. És a lányokat nem arra kéne bíztatni, hogy nők legyenek, és teljes erőfeszítéssel nőiességüket hangsúlyozzák, hanem arra, hogy legyenek önmaguk. És szeressék azt, akik ők. Mert egy nő nem attól erős, érzékeny, empatikus, sokszínű, nyitott, szép, kedves, okos és segítőkész, hogy jó az alakja és nem esik el a magassarkúban. Egy nő attól nő, mert szereti és megbecsüli mindazt, ami ő maga. És igen, bocsi, hogy így a végére egy ilyen elcsépelt üzenet jött ki ebből a cikkből, de néha jól jön egy női öltöző, ami emlékeztet a nők sokszínűségre, és segít megfejteni kamaszként a nőség erejét és fogalmát.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Érezted már valaha azt, hogy ugyan még egy szót sem váltottál egy illetővel, mégis ismered? Nem beszéltél vele, de tudod, milyen a személyisége? Csak azért, mert sokat figyeled, és akaratlanul is kialakítasz magadban egy képet róla. És még ha téves is az a kép, biztos vagy benne, hogy nem alakulhat máshogy – ő csak olyan lehet, amilyennek te elképzelted őt? Ha veled nem is, másokkal már előfordulhatott ez a dolog.

Rachel ingázó. És ingázó is volt már nagyon régóta, történetünk kezdete előtt már egy évvel is, mikor részben alkoholproblémái miatt a férje otthagyta őt, és egy másik nővel együtt beköltözött abba a házba, ahol azelőtt ők ketten éltek. Ráadásul az új feleség még egy kisbabát is szült Rachel volt férjének, Tomnak. A könyvből kiderül, hogy az anyaság volt Rachel legnagyobb vágya, ami soha nem teljesült, ezért ez a téma mindig is nagyon is mélyen érintette őt.

Már ebből a rövid ismertetőből is kiderül, hogy Rachelt rengeteg megpróbáltatás érte, ebből adódóan pedig nagyon nehezen bízik meg bárkiben is. Magába forduló, zárkózott, a saját világában él.

Visszatérve arra a dologra, amit az elején kifejtettem, neki is volt egy ilyen élménye. Mivel egy napja abból állt, hogy leitta magát, és ide-oda utazott London és az otthona között, sokat nézelődött és gondolkozott. Senki más nem tudta rajta kívül, hogy kirúgták a munkahelyéről, és ő csak vonatozik. Mindig ugyanazzal a vonattal járt, és az mindennap megállt egy helyen, ahonnan jó rálátás nyílt a vasút melletti házakra, többek között arra is, amiben egykor még ő élt. Pár házzal arrébb aztán meglátott egy férfit és a nőt, és onnantól kezdve úgy érzi, ismeri őket. Számára a tökéletes szerelmet jelentik, ezért egy álomvilágot épített fel magának, amiben kigondolta a munkájukat, elképzelte személyiségüket.

Egy nap aztán lát valamit, ami teljesen megváltoztatja az életét. Felgyorsulnak az események, és ez a pár közelebb kerül hozzá, mint azt előtte akár csak gondolni is merte volna. A regény fő kérdése az, hogy vajon sikerül-e leküzdenie az iszákos, gyenge, félénk és mentálisan labilis énjét, vajon képes-e a sarkára állni akkor, amikor már senki sem hisz benne.

Faltam minden sorát a könyvnek. Az első mondattól kezdve beszippantott, nem tudtam letenni. Néha sokkolt, néha nyomasztott, de nagy hatással volt rám. Az tetszett benne különösen, hogy elképesztően összetett karakterek bukkannak fel benne. A cselekményszál vezetése is elismerésre méltó, az fogott meg benne igazán, hogy ez a könyv soha nem akarta hamis illúziókba ringatni az olvasót. Nem sugallta azt, hogy a végén minden rendbe jön, hanem épp ellenkezőleg. Nem akart semmit szépíteni, kertelés nélkül kiderült csomó minden, az is, hogy senki sem olyan, mint amilyennek látszik, minden szereplőnek van egy (vagy több) súlyos hibája.

A filmet is láttam, és azt kell mondjam, nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb. Nyilván a könyv sokkal részletesebb, de számomra a film is tökéletesen átadta a történet lényegét, és tudta nyújtani a folyamatos feszültséget.

Tényleg mindenkinek ajánlom, bár lehet, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. De mindenképp megéri elmenni és megnézni, amíg még játsszák, mert sokat tanulhatunk belőle az emberi értékekről, a becsületességről és a bátorságról.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

Paula Hawkins: A lány a vonaton (21. Század Kiadó, 2015, 320 o.)

A lány a vonaton (The Girl on the Train, 2016, 112’)
Rendezte: Tate Taylor
Szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Haley Bennett

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Spinning, avagy kalandom a szobabiciklivel

A barátnőm családja már kb. 3 éve jár spinningelni. Tavaly pedig a barátnőm, Viki is nekikezdett. Nyáron, amikor hallottam, hogy milyen menő, hogy csinálja, megy és teker, én is kedvet kaptam hozzá. Úgyhogy egy napsütéses délutánon betoppantam a fitneszterembe.

Kb. 10 percig vártunk a terem előtt, hogy végezzen az előző csoport, és jó helyet szerezzünk. Sikerült. A teremben kb. 50 bicikli volt elhelyezve, sűrűn egymás mellett, sorokban. Oldalt, az ajtó mellett viszont volt két bicikli, egészen külön a többiektől, ezt mi le is stoppoltuk magunknak. Az edző biciklije egy kis emelvényen volt, szemben a többivel, oldalt pedig nagy tükrök voltak elhelyezve, hogy lássa magát az ember. Felkínlódtam magamat a biciklire, majd az edző elmagyarázta, hogyan működik a bicikli. A kormányrúdon van egy piros gomb, amit ha lenyomunk, megáll a bicikli. Jobbra csavarva nehezebb a tekerés, balra könnyebb.

A kormány pedig három részre tagolódik, az egyes, a kettes és a hármas fogásra. Nos, ennyiből még nekem sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi a spinning titka. Aztán elkezdődött az óra – értsd, lekapcsolódott a villany és felgyulladt a színes, világító lámpa, és elindult a zene, aminek a ritmusára érdemes tekerni.

A bemelegítés után pedig kb. 50 percen keresztül váltogattuk a hegy és sík tekerést. Ha sík volt, kettes fogásban tekertünk állva, le-leülve inni, törülközni. Ha hegy, akkor kiállva, hármas fogásban, volt, hogy negyedóráig, és persze egyre nehezebbre és nehezebbre állítva a tekeréd mértékét. Ezen az órán még vegyes érzelmekkel viaskodtam magamban. Óra végén például, amellett, hogy halálosan elfáradtam, olyan izzadt voltam, mintha egy medencéből szálltam volna ki. Még azon a héten elmentem még egy edzésre. Ekkor már az egész órán csak az járt az eszemben, hogy vége. Itt és most leszállok a bicikliről, és itt hagyom ezt a szart. Meg hogy csak hisztizni akarok. Meg hogy hogy van az, hogy a hatvanéves bácsi, a duci nő és az összes ember százszor jobban teker nálam. Aztán nem mentem többet a nyáron, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy most vacsoráznom kell a családdal, fáj a fejem, rossz az idő vagy éppen túl jó.

Szeptemberben viszont, amit a diákok újévének is nevezhetünk, eldöntöttem, hogy elmegyek spinnigelni. Piszkált, hogy gyengén feladtam, hogy nem tudtam bizonyítani magamnak. Úgyhogy hirtelen felindulásból át is mentem, és megvettem a 10 alkalmas bérletet. Életem hibája volt. Muszáj volt hát elmenni. Úgyhogy egy hétfőn el is mentem az első edzésre, ami katasztrofálisan sikerült. A zene idegesített, utáltam, hogy szenvedek egy szobabiciklin, 100 emberrel mellettem. Aztán pénteken is lementem, ami sokkal jobban sikerült. Az egész teremben max 15-en lehettünk, és az edző is tekert, mert jutott neki bringa. A zene és a kedvem is jó volt, meg lelkes is voltam. És elégedetten távoztam.

Megállapítottam, ha kedvvel megyek neki az órának, jobban is fog menni. És persze a zene is nagyon fontos. Ha egy 10 perces mixet kell végighallgatni egy amúgy 3 perces számból, az halál. Meg az is, ha magyar rock megy. Ilyen szerencsére csak egyszer volt. De ha Coldplay meg First Aid Kit adja a ritmust, amit egyébként úgysem tartok, mert úgy tekerek, ahogy tudok, akkor alapból elviselhetőbb a tekerés. Mert az, hogy a teremben még nagyon sokáig én leszek a leggyengébb, az nem igazán zavar. És sose leszek én az, aki úgy megy a fitneszbe, mint a Mennyországba. De menni fogok, ameddig úgy érzem, hogy lelkes vagyok, vagy valami hasonló. Mert egy dolog miatt érdemes elmennem. Minden tekerés után, mikor nyújtunk, majd felkapcsolódik a villany, elönt a boldogság, az újjászületés érzése. Szóval, aki kedvet kapott ehhez az izzasztó, de tényleg nagyon-nagyon izzasztó és fárasztó, izmokat nem kímélő sporthoz, annak hajrá. Ami pedig nekem még nagyon jó volt, hogy semmi tétje nincsen, és semmi nem kötelező. Leginkább magunkat kell leküzdenünk. Oké, ha kiállás van, ki kell állni, de ha nem, az edző nem fogja rád kényszeríteni. Mindenki önszántából jön ide, és azért, hogy egy jót tekerjen. És ezt mindenki tiszteletben tartja.

Óra végén taps és köszönjük. Mindenki letakarítja az izzadságától csatakos biciklit, és megszemléli magát az öltözőben. Én úgy szoktam kinézni, mintha a napon felejtettek volna úgy száz órán át. A család pedig lelkesen sajnál, mikor hazaérek, hogy hogy le vagyok fáradva, meg minden. Én pedig büszkén viselem az arcomat borító pírt, na jó, kivörösödést, mert megcsináltam.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

My Fair Lady – avagy Pygmalion

Néhány évvel ezelőtt láttam a Radnóti Színházban G. B. Shaw: Pygmalion című darabját, ami nagyon tetszett, úgyhogy alig vártam, hogy a Centrál Színházban ebben az évadban műsorra tűzött My Fair Lady musicalt is megnézhessem, hiszen az is a Pygmalionra épít.

Hónapokon keresztül próbáltunk jegyet szerezni rá, de nem jártunk sikerrel. Aztán úgy hozta a sors, hogy rokonaink betegsége miatt jutottunk hozzá a jegyekhez. Természetesen telt ház volt, a közönség tapsviharral jutalmazta a színészeket az előadás végén. Egyébként a tavaszi előadásokra már január elején elfogyott az összes jegy. Úgy tűnik, Shaw olyan témát választott, ami még több mint száz évvel a dráma megírása után is népszerű. De elég a jó témaválasztás a sikerhez?

Kicsit utánanéztem, hogy mit is takar Shaw drámájának címe. Pygmalion a görög mitológiában Kypros királya volt. Egy nap elefántcsontból egy gyönyörű női szobrot faragott ki, ami olyan jól sikerült, hogy az alkotója beleszeretett. Ölelgette, csókolgatta, beszélt hozzá, felöltöztette. Imádkozott azért, hogy a szobor megelevenedjen. Aphrodité istennő teljesítette Pygmalion kérését, és életre keltette a szobrot. A király pedig feleségül vette a csodálatos nőt. Az írónak ez a történet adta az ihletet dráma megírásához.

Shaw művében, mely 1912-ben jelent meg, az öntelt nyelvész, Higgins, a fonetika professzora London utcáit járja és jegyzeteket készít, figyeli az emberek beszédét. Mikor meghallja az ápolatlan virágáruslány, Eliza csúnya kiejtését, megjegyzi, hogy meg tudná tanítani őt szépen beszélni.

A lány felkeresi a professzort, és megkéri, hogy tanítsa őt. A beszélgetésnél jelen van Pickering ezredes is, aki vállalja a tanítás költségeit, és fogadást köt a nyelvésszel, hogy fél éven belül Elizát megtanítja úri hölgyhöz méltóan társalogni. A nehéz tanulási folyamat során Higgins sértő megjegyzéseket tesz Elizára, fukarkodik a dicséretekkel, a lány megalázva érzi magát. A professzor megnyeri a fogadást, Eliza hibátlanul beszél és illemtudóan viselkedik az előkelő társaságban, a vizsgának számító estélyen. A professzor ezt is csupán saját sikerének könyveli el, Elizával mit sem törődik, ezért a lány elmenekül. Higgins is megkedveli a lányt, de nem tudja érzéseit kimutatni, így a happy end elmarad.

A Radnótiban látott darabot Nádasdy Ádám fordította, és modern, mai nyelvezete valamint a főszereplők (Petrik Andrea, Szervét Tibor) színészi játéka miatt tetszett. Sajnos ma már nincs műsoron ez az előadás. A Centrál musicalje sokat megőrzött Shaw történetéből, de a végén Eliza visszamegy a professzorhoz – szóval happy end. A tudós professzor a maga módján beleszeret a tanítványába, de a mitológiai történet Pygmalionjának lelkesedéséből és érzelmeiből semmi nem érződik. Lenézően, pökhendien viselkedik. A fülbemászó dallamok, a színészek (Alföldi Róbert, Tompos Kátya) nagyszerű alakítása, a szép díszlet és jelmez garantálják a musical sikerét.

A darab musical változatát először 1956-ban mutatták be New Yorkban, és állítólag a jegyekért sorba kellett állni, még a járdán is aludtak sokan, hogy megszerezzék a „kincset”. Remélhetőleg azért minden érdeklődő előbb-utóbb eljut majd a Centrál előadására anélkül, hogy az utcán kelljen éjszakáznia a jegyekért.

 

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)
fotók: centralszinhaz.hu

My Fair Lady (Centrál Színház)
Rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Cserna Antal

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tizenhárom okom volt

A minap az egyik ismerősöm posztolt egy videót Facebookon, ami egy lányról szólt, akit az iskolában bántalmaznak. Igazából nem volt rá semmi okuk, pusztán azért bántották, mert az ő értékrendjük szerint népszerűtlen volt. Több olyan jelenetet láthattunk, ahol a lányt piszkálják, majd azt, hogy otthon lepörgeti az eseményeket a fejében újra és újra. Végül pedig nem bírja tovább, és az öngyilkosságot választja. Fontos dolognak tartom, hogy az emberek beszéljenek az öngyilkosságról. Azt vettem észre, ha előkerül ez a téma a fiatalok körében, általában egy olyan emberről van szó, aki a saját közösségében kitaszított, nem elfogadott. Pedig nemcsak azok az emberek lehetnek öngyilkosok, akiket tudatosan bántanak. Nagyon sok esetben úgy lesz egy ember öngyilkos, hogy nem is számítunk rá, mert észre sem vesszük, hogy a környezete mennyi fájdalmat okoz neki. És erről valahogy mindig kevesebb szó esik.

Már sokan hallhattak a Tizenhárom okom voltról azaz a 13 resons why című sorozatról, ami Amerikában pillanatok alatt sikersorozat lett. Én már azóta vártam ezt a sorozatot, amióta az első szóbeszédek szárnyra kaptak arról, hogy Jay Asher 2007-es könyvéből forgatnának egy adaptációt. Mikor elolvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy ennek több emberhez is el kéne jutnia.

A Tizenhárom okom volt egy Hannah Baker nevű lányról szól, pontosabban arról, hogy miért lett öngyilkos. Hannah-nak vannak barátai, vannak, akik nem kedvelik, egy teljesen átlagos lány, átlagos problémákkal. Látszólag nincs semmi oka arra, hogy öngyilkos legyen. Csakhogy mégis van, összesen 13. A 13 okhoz pedig tartozik 13 ember, akik valamit tettek ellene. Valószínűleg a legtöbb tett nem szándékos volt, nem akartak neki igazán ártani, mégis bántották. Hannah elmeséli ezt a 13 történetet egy-egy kazettára, és elküldi ennek a bizonyos 13 embernek, hogy megértsék, mit tettek vele, akár szánt szándékkal, akár akaraton kívül.

Ami igazán lényeges, az az, hogy a történetek talán önmagukban nem késztették volna Hannah-t öngyilkosságra. Az öngyilkosságának a valódi oka nem egy súlyos sérelem, hanem több rossz érzés felgyülemlése volt. Egy idő után már nem bírta tovább a sok apró fájdalmat, amit el kellett viselnie. Csak gyűlt és gyűlt benne a rengeteg negatív érzés, és egyszer csak, mikor már nem bírta tovább, mikor már túl sok fájdalom gyülemlett fel benne, úgy döntött, hogy véget vet ennek az egésznek.

Miért tartom fontosnak, hogy az emberek halljanak erről a történetről? Mert pontosan azt mutatja be, miért lesz egy ember öngyilkos. Nem egy valami miatt, hanem rengeteg kisebb-nagyobb rossz dolog miatt. És arra is felhívja a figyelmünket, hogy minden tettünknek súlya van, még ha nem is hinnénk. Mert hiába nem gondolnánk, de mégis számít, hogy hogyan viselkedünk egymással, számít, hogy kit bántunk – akár szándékosan, akár nem. Számít minden egyes szavunk, amit egymásnak mondunk. Hiába nem tudjuk, de valahol számít. Számomra a Tizenhárom okom volt arra mutat rá, hogy figyelnünk kell egymásra, mert elsősorban mi vagyunk az oka, hogy a környezetünkben valaki boldog vagy szomorú.

Azt hiszem, több ilyen sorozatra, filmre, könyvre lenne szüksége a világnak, ami ilyen egyszerűen és értelmesen mutat rá dolgokra. Az ehhez hasonló dolgokról nem elég csak beszélni. Ha csak beszélünk róla, nem lesz valóságos. Viszont egy sorozatban, ahol átérezzük a szereplők problémáit, sokkal közelebb kerül hozzánk a téma. Sokkal jobban meg tudjuk érteni, hogy mi zajlik le abban az emberben, aki az öngyilkosságot választja. És talán könnyebben észrevennénk, ha valaki öngyilkosságon gondolkodna, és lehet, hogy képesek lennénk segíteni rajta.

Bujtor Zsófia (AKG, 9. évf.)

13 Reasons Why (Netflix sorozat, 2017, 60 perc)
Szereplők: Dylan Minnette, Katherine Langford, Christian Navarro

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Reptéri csendélet

Sokan, ha a repülésre gondolnak, félelmet, idegességet és frusztrációt éreznek, főleg, ha az első repülésük előtt állnak. Mielőtt az utazás ezen formáját választjuk, érdemes megismerkedni a körülményekkel is. A legkevesebb időt a gépen töltött idő teszi ki, előtte viszont még órák hosszat várakoznunk kell a felszállásra, csomagokkal megpakolva, és muszáj valahogy lefoglalni magunkat valamivel az indulásig, ott helyben. Nemrég volt egy ilyen élményem, gondoltam, leírom a tapasztalataimat.

Nemrég az anyukámmal repültem Amszterdamba egy barátunkhoz. Nem sűrűn repülök (nyáron is kocsival szoktunk utazni), de mindig rádöbbenek, mennyire hosszú ez az egész procedúra, és arra, mennyire ideges leszek ettől. Ez pedig se nekem, se a környezetemnek nem jó. Őszintén, talán azért is, mert kicsit félek tőle, de hatszor átgondolom, biztos fel akarok-e szállni, nem lenne-e jobb inkább megfordulni és egyszerűen elsétálni, megóvva magam a macerától és a rohanástól.

Kezdjük azzal, ha reggeli járatra szól a jegyed, korán kell felkelned. Nagyon korán, mivel az indulás előtt nagyjából már másfél-két órával kint kell lenni a reptéren, már ha nem akarod lekésni a gépedet, és szeretnél mindenre időt hagyni. Ez történt velem is. Háromkor keltem, ami azt hiszem, nem tett jót az influenzámnak. Ezután minden rendben ment, megérkeztünk. Elsőként át kell esned egy biztonsági ellenőrzésen, itt vizsgálják a csomagok tartalmát, a ruházatot, és nagy gonddal figyelnek arra, hogy ne kerüljön fel a gépre semmilyen olyan dolog, ami veszélyes lehet. Már ez a rész sem egyszerű, itt is nagyon hosszú a sor, és nem tudhatod, mennyit kell várni arra, hogy sorra kerülj. Ám a neheze még csak most következik. Miután leellenőrizték a beszállókártyádat, az indulóváróba kell menned több száz másik utassal együtt. Itt számos étterem, bolt és rengeteg pad található.

Itt aztán rengeteg különféle embert látunk, és számos észrevétellel gazdagodhatunk. Láthatunk turistákat, öregeket, fiatalokat, gyerekeket, családokat, magányos utazókat, furcsa szerzeteket és átlagos figurákat is. Nekem például mindig is jó szórakozás volt az, ha megfigyelhettem az embereket, a személyiségüket, és azt, hogy mit csinálnak.

Ez egy tipikusan ilyen szituáció volt, még reggel ötkor is. Vettem magamnak egy forró csokit, és az egyik műanyag asztalnál ülve álmosan figyeltem az embereket. Voltak, akik hozzám hasonlóan étkezéssel ütötték el az időt, és nem törődve a korai időponttal, már hajnalban gyorséttermi hamburgerrel tömték magukat. Voltak, akik nem ettek, csak fel-alá sétáltak, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Mások kihasználva minden lehetőséget, távoli rokonukkal, barátjukkal telefonáltak, és telefonjuk képernyőjén keresztül próbálták szemléltetni a reptéri élet minden kis mozzanatát.

Ennek ellenére nem mindenki viselte jól a hosszú várakozást. Volt, aki egyedül, zárkózottan ült órákig, kisgyerekek sírtak, valakik pedig éppen arra panaszkodtak, hogy nem tudnak koncentrálni vagy aludni a nagy zajban. Én, ha mások zavarnak, általában olvasok vagy zenét hallgatok, és igen, ezt teszi a legtöbb ember is – így ki tudják zárni valamennyire a körülöttük lévőket.

Ahány ember, annyi szokás, de egy biztos: senki sem szereti a várakozást. És, mint láthatjuk a fenti példákból, ilyenkor muszáj valamit kezdenünk magunkkal. Mindegy, hogy odafelé vagy visszafelé, az idő nem telik gyorsabban. Két választásunk van. A reptéri dolgozókat, a kormányt és a különböző légitársaságokat átkozva magunkban mérgelődve várakozunk, vagy megpróbálunk valami értelmeset csinálni.

Erre számtalan lehetőségünk van a csarnokon belül is. Rengeteg az újságos, az élelmiszerbolt, és ha ajándékokat szeretnénk venni, akkor azt is megtehetjük.  Ha éppen ahhoz van kedvünk, hallgathatjuk a bemondót is, aki több idegen nyelven is ismerteti a járatokkal kapcsolatos tudnivalókat.

Ha viszont eljutunk addig, és felszállunk a gépre, kevés az esélye annak, hogy azon fogunk izgulni, mi fog történni. Pontosan azért, mert már a repülés előtt álltunk, és várakoztunk több órát, sok idegen emberrel körülvéve. Ez pedig, lássuk be, nem hangzik túl jól, a legtöbb embert megviseli. Én mindig nagyon örültem, mikor leülhettem a helyemre, és nem volt más dolgom, mint várni azt, hogy felszálljunk. Semmi rohanás, pakolászás, kényelmetlen padokon ülés, tolakodás a mosdónál és a sorban, csak hallgatni az utasok beszélgetését abban a reményben, hogy talán most már elindulunk, és sikeresen meg is érkezünk majd az úti célunkhoz. Mert higgyétek el, mindazonáltal, hogy a repülés ilyen bonyolult, ezek miatt lesz sokkal biztonságosabb ez az utazási mód, mint bármelyik másik. Szerintem megéri ezt választani.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit ad nekem az iskola?

Szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolcéves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos?

Ma 2017. április 20-a van, és bár első ránézésre ez is csak egy nap a sok közül, azért mégiscsak megemlítem, hogy ez – legalábbis számomra – egy kicsit különleges dátum. Nem, nem arról beszélek, hogy ma van a marihuána világnapja (mert 4-20), és nem is arról, hogy esik az áprilisi hó. Hanem arról, hogy ma van a 18. évfordulója egy szörnyű és megrázó eseménynek, ami a fél világot lesokkolta, és rengeteg kérdést vetett fel az amerikai és a világ többi részén élő emberekben egyaránt.

Igen, a Columbine iskolai mészárlásról beszélek, ami pont 18 éve, 1999. április 20-án történt. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom.

Két, valószínűleg súlyos mentális problémákkal küzdő diák, Eric Harris és Dylan Klebold merényletet követett el az iskolájuk, a Columbine High School ellen. Eredetileg azt tervezték, hogy néhány bombát is felrobbantanak, ezeknek a nagy része azonban nem működött. Így elővették fegyvereiket, és a robbantgatás helyett inkább lövöldözni kezdtek az iskolában tartózkodó tanárokra és diákokra. Összesen 12 diákot és 1 tanárt sikerült meggyilkolniuk, több mint húsz másikat pedig megsebesíteniük. A mészárlás után maguk ellen fordították a fegyvereiket, és öngyilkosok lettek.

Az eset természetesen borzasztóan lesokkolta a világot. Ilyenkor általában az egyik első kérdés, ami felmerül az emberekben, az az, hogy mégis miért. Mi késztethetett két 17-18 éves diákot arra, hogy brutális módon meggyilkolják ártatlan iskolatársaikat, szervezetten és előre eltervezetten?

Nos, a rendőrség a fiúk házainak, szobáinak és személyes tárgyaiknak alapos átnézése, valamint barátaik és szüleik kihallgatása után több ilyen okot is talált. Először is, mindketten erős érdeklődést mutattak a nácizmus iránt, ami ugye nem éppen egy egymás szeretetére és elfogadására épülő eszmerendszer. Ezen kívül egyesek az erőszakos videojátékokat is hibáztatták a borzalmas tragédiáért.

Annyi biztos, hogy Harrist és Kleboldot nagyon-nagyon sokat gúnyolták az iskolában. És ez az a dolog, ami engem igazából nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az iskolai zaklatás egy mindenki számára ismerős szituáció. Amikor ezt a kifejezést halljuk, legtöbbször mi jut az eszünkbe? Egy lúzer gyerek, akinek nincsenek barátai, és akit a többiek kitaszítanak maguk közül. Szóban és fizikailag bántalmazzák, például gúnyneveken szólítják, csúfolják, megverik, elveszik az ebédjét stb. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ami a fejünkben megjelenik, az többnyire egy fekete és egy fehér kép. A fekete a rossz: a zaklatók, a bántalmazók, a kitaszítók, a közösség, ami nem képes befogadni egy különc gyereket. És a fehér, a jó, a sajnálnivaló, a szegény kis bántalmazott gyerek, aki nem tehet semmiről és nem érdemelte meg a zaklatást.

Nem mondom azt, hogy ez nincs így az esetek legnagyobb részében. Igen, az iskolai (vagy bármilyen más) zaklatás kifejezetten helytelen és gonosz dolog, és soha, semmilyen esetben sem az áldozat hibája, hiszen nem ő kérte, hogy zaklassák. És bár vannak okok, amelyek miatt valaki zaklatás, csúfolódás áldozata lesz, például a különcség, a különbözőség vagy a gyengeség, ez még mindig nem jelenti azt, hogy az áldozat a hibás. Nem, a közösség a hibás, amelyik nem bírja elviselni, ha valaki csak egy kicsit is különbözik a többiektől, ha valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak. És igen, elsősorban a zaklató a gonosz, mert soha, semmilyen körülmények között nem szabad szándékosan bántani senkit, akármennyire is különbözik tőlünk és a barátainktól.

Azonban vannak olyan esetek ­– mint ahogy ezt a Columbine iskolai mészárlásnál is láthattuk –, amikor az igazi gonosz nem a zaklató, hanem az áldozat. Azt senki sem vitatja, hogy Harris és Klebold borzalmas tettet hajtottak végre, és az után, amit műveltek, meg is érdemelték, hogy meghaljanak. És az, hogy korábban zaklatás áldozatai voltak, nem menti fel őket a borzalmas, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mészárlás bűne alól. De ugyanúgy nem menti fel a zaklatókat sem. Attól, hogy a fiúk, mint azt utólag tudjuk, gonosz pszichopaták voltak, attól még nem volt helyes, hogy durván csúfolták, gúnyolták és kiközösítették őket. Senki nem érdemli meg a zaklatást, még egy pszichopata sem. Vagy mégis? Ha azt megérdemelték volna, hogy meghaljanak a mészárlás előtt, akkor ennyi erővel azt is megérdemelték, hogy zaklassák őket a mészárlás előtt? Vagy ha nem zaklatják őket, akkor nem is történik meg az egész? Talán ha nincs a csúfolás, gúnyolódás, nem ébred fel bennük a féktelen bosszúvágy az iskola és a diákok ellen, és nem készteti őket arra, hogy az arra járkáló diákokra véletlenszerűen tüzeljenek?

Áldozatok

Az én válaszom az, hogy valószínűleg de. Megvolt bennük az erőszakra való hajlam, és ha nem a csúfolódásért hajtják végre a merényletet, akkor azért, mert kék az ég, vagy azért, mert 2+2 az 4. De ezt valószínűleg mindenki máshogy gondolja, ez csak az én véleményem.

Tehát a merényletet így is, úgy is végrehajtották volna, akkor ezek szerint megérdemelték a csúfolást, gúnyolást, megaláztatást? Az iskolai mészárlásnak az elkövetői, a zaklatásnak azonban az elszenvedői voltak. Tudjuk, hogy kegyetlen pszichopaták voltak, akkor tehát megérdemelték a zaklatást? Legtöbbször, mint ahogy azt az előbb is leírtam, szegény, szerencsétlen, sajnálnivaló gyerekekként képzeljük el az iskolai zaklatás áldozatait. Harris és Klebold azonban egyáltalán nem voltak szegények, szerencsétlenek és sajnálnivalók. Ezek szerint mégsem lehet az iskolai zaklatás minden esetében azonnal ítéletet mondani, és az elkövetőkre a „gonosz”, az elszenvedőkre pedig a „szegény gyerek” jelzőt aggatni? Egyes áldozatok mégiscsak megérdemlik, hogy csúfolják és megalázzák őket? De ki érdemli meg és ki nem? És ezt ki dönti el? Egy tragédia után két pszichopata bűnöző felett könnyű ítélkezni. De tudnánk-e ugyanígy ítélkezni egy sima zaklatási esetben is? Valószínűleg nem.

Az viszont biztos, hogy bár az iskolai zaklatás tényleg gonosz dolog, erőszakkal és főként ártatlan emberek meggyilkolásával semmit nem oldunk meg. Akármennyire is felháborít minket a csúfolódás, a gúnyolódás, a kirekesztés, a kegyetlenkedés, még ha a közvetlen elszenvedői is vagyunk, a még több erőszak nagyon könnyen hatalmas tragédiába fulladhat, ahogy ez a Columbine iskolában is történt.

Arra nem tudtam még választ találni, hogy maguk a zaklatók, Harris és Klebold terrorizálói hogy érezhették magukat a történtek után. Te hogy éreznéd magad egy ilyen helyzetben, ha te is zaklattad volna annak idején a két lövöldözőt? Megbánnád? Megbánnád az évekig tartó kiközösítést, csúfolást, szégyellnéd magad, és arra gondolnál, hogy ezek a srácok részben miattad, temiattad lettek ilyen erőszakos, őrült pszichopaták? Te is felelősnek éreznéd magad a tucatnyi ember haláláért? Vagy örülnél? Örülnél annak, hogy zaklattad, csúfoltad őket, hogy pokollá tetted ennek a két kegyetlen rohadéknak az életét, és megnyugodnál abban a tudatban, hogy totálisan megérdemelték, amit tettél velük? Vagy megijednél? Megrémülnél attól a ténytől, hogy mivel te is zaklattad őket, neked is címezték a támadásokat? Arra gondolnál, hogy lehet, hogy pont téged akartak megölni, az egyik töltényt külön csak azért rakták bele a fegyverükbe, hogy aztán az majd a te fejedben landoljon, csak te éppen máshol voltál, így az ominózus töltényt inkább valaki másnak a fejébe eresztették? Vagy egyszerűen csak szerencsésnek éreznéd magad, amiért nem te haltál meg, amiért jó helyen voltál, és szerencséd volt, hogy nem estél áldozatául a brutális, kegyetlen mészárlásnak?

Erre a sok kérdésre nehéz választ találni, van, amelyikre nincs is. És még amelyikre van is, arra is mindenkinek más a válasza, így hát csak remélni tudom, hogy mindenki, aki olvassa ezt, elgondolkozik egy kicsikét ezeken a dolgokon, és a gondolkodás után elkezdi majd kicsikét kevésbé csak feketében és fehérben látni a világot és benne a zaklatás és az iskolai zaklatás ügyét.

Végezetül pedig azok számára, akik túlságosan hosszúnak találták a cikket, gyorsan összefoglalom három pontban írásom legfőbb tanulságait:

1. A világon semmi sem fekete vagy fehér.

2. Ha egy számodra unszimpatikus diák jár az iskoládba, ne csúfold, ne gúnyold, ne verd és ne alázd meg, mert a zaklatás szemétség, rossz és gonosz dolog.

3. Ha téged csúfol, gúnyol, ver és aláz meg valaki az iskolában, arra semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy veszel egy gépfegyvert, és dühödben elkezdesz random diákokat lelövöldözni. Még képletesen sem.

És persze nyugodjon békében az összes iskolai mészárlás áldozata az Egyesült Államokban és a világ összes más országában, kis hazánkban, Magyarországon is. Még akkor is, ha itthon olyan mértékű iskolai mészárlás sosem volt, mint az Egyesült Államokban. Talán csak azért nem, mert itt egy szempillájuk azért talán megrebben az embereknek, ha azt mondod, hogy „Na szia, Marcsi, megyek bevásárolni. Hozok tejet, kenyeret, zsebkendőt, fél kiló krumplit, hat almát meg egy AK-47-est, félórán belül itt vagyok.” De ez már egy teljesen másik téma.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
fotó: Newsweek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



5 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám