A zene mindenkié – jótékonysági koncert Cserdiben

Cserdi egy kis, Baranya megyei település, kevesebb, mint ötszáz fős lakossággal. A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) egy nagy, nemzetközileg elismert zenekar. És hogy mi köti össze őket? Nos, egy olyan jótékonysági koncertsorozat, amelynek során a BFZ néhány tagja különböző, kis lélekszámú, hátrányos helyzetű faluba látogat el, hogy ott a gyermekek számára ingyenes koncertet adjon. Ennek a koncertsorozatnak egyik állomása volt Cserdi, ahova – nagynénémnek köszönhetően – én is ellátogathattam egy szép, októberi szombaton.

A buszunk eredetileg reggel nyolckor indult volna, csakhogy akar a halál szombaton reggel hétkor kelni, ezért egy későbbi, kilenckor induló busszal mentünk. Az út viszonylag eseménytelenül telt, csak egyszer álltunk meg egy rövid kávézásra.

Egy óra körül érkeztünk meg Cserdibe, ahol a parkolási problémák megoldása után (tényleg baromi nehéz egy busszal megfordulni egy viszonylag kicsi utcában) beléptünk a helyi közösségi házba. Húsz-harminc ember már lézengett odabent, főként újságírók, valamint a BFZ azon tagjai, akik eljöttek erre az eseményre (természetesen az egész zenekart nem tudták volna bezsúfolni a helyre).

A ház elég kicsi volt, mindössze egy előtérből, két mosdóból, egy nagyteremből és egy teraszból állt. A terasz azonban telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel, ugyanis volt egy étterem, amely elvállalta, hogy biztosítja az étkezést a koncert előtt és után. Volt sütőtökkrémleves, cigánylecsó, székelykáposzta, lazacos lasagne (próbáljátok meg kimondani, nagyon viccesen hangzik), rétesek és különböző teák.

A falatozás után még lézengtünk és sétálgattunk egy kicsit, megnéztük például a házak mögötti réten lévő paradicsomültetvényeket, aztán visszamentünk a házba, ahova időközben már elkezdtek szállingózni a falubeli gyerekek.

Az előtérben felállított asztalról minden belépő gyermek választhatott magának egy filléres hangszert az alábbiak közül: műanyag palackból és kis, műanyag cuccokból készített csörgő, tojásos dobozból és befőttes gumikból készített gitár valamint műanyag sípból és papírból készített trombita. Egy csörgőt nekem is sikerült beszereznem.

Miután az összes gyerek megérkezett és mindenki helyet foglalt, elkezdődött a koncert. Elsőként a falu polgármestere, Bogdán László mondott beszédet. Nagyon közvetlen, kellemes stílusban megköszönte a Fesztiválzenekarnak és az étteremnek, hogy segítettek megszervezni ezt az eseményt. Ezek után átadta a szót a történet narrátorának, aki egyébként a koncertsorozatnak az ötletgazdája is.

A koncert kerettörténete tipikus, népmesés stílusban megírt, gyerekek számára lebutított sztori volt, aminek természetesen az volt a lényege, hogy minél több helyre be tudják szúrni a hangszereket és a zenét a darabba. Természetesen a gyerekeket is bevonták, például Vivaldi Négy évszak című művének egy részleténél, amikor is kihívtak egy kisfiút a zenészek közé, és neki kellett az egyik hangszer hangjának ütemére ugatnia, hogy „va-va”.

A koncert végén, az utolsó szám közben mindenkinek be kellett vetnie a hangszerét, és az egész teremben mindenki egyszerre zenélt. Az ilyen közös zenéléseknek természetesen mindig nagyon jó hangulata van, ez most sem hiányzott. Nagyon jó volt hallani, hogy milyen jól egészítik ki egymást a filléres „hangszerek” és a profi alkotmányok, amelyek valószínűleg többe kerülnek, mint az egész falu havi étkeztetése.

A koncert vége után a többség kivonult a teraszra, ahol ­– annak ellenére, hogy esett az eső – a polgármester mondott még egy beszédet. Elmondta, hogy ő és néhány társa indított egy ösztöndíj-programot, amelynek az a lényege, hogy megpróbálják rábírni a lányokat arra, hogy minél tovább maradjanak az iskolában, tanuljanak, és ne menjenek el szülni. Ugyanis sajnos az ilyen falusi közegekben magas azoknak a lányoknak az aránya, akik úgy érzik, nem áll előttük semmilyen jövő. Mondjuk azért nincs, mert nincs lehetőségük tanulásra, pl. nincs a közelükben iskola vagy gimnázium, vagy azért, mert cigányok. Ugyanis Cserdi lakosságának a nagy része, köztük a polgármester is, bizony roma származású, és ez Magyarországon sok esetben nagy hátrányt jelent. A program az ösztöndíjakon kívül még azt is kitűzte célul, hogy megszüntessék azt az előítéletet, hogy „a cigánylányok 12 évesen szülnek”. Hiszen nyilván, még ha van is erre példa (ami nem kéne, hogy legyen), az nem jelenti azt, hogy minden cigánylány ezt csinálja. Valószínűleg a legtöbb cigánylánynak van annyi esze, hogy rájöjjön: nem kell mindjárt hat évvel nagykorúvá válása előtt elérnie az önmegvalósítás csúcsát, ráér az még egy ideig.

Az ösztöndíjat ki is osztották négy ügyes lánynak, akik jól teljesítettek az iskolában, ezzel kiérdemelték azt. Az örömteli eseményt mindenki megtapsolta.

Az ösztöndíjosztás után céltalanul lődörögtem egy ideig, távolról néztem, ahogy az ösztöndíjas lányokat interjúvolják, aztán hirtelen kiderült, hogy most egy ideig be lehet menni a polgármester irodájába. Ezt a remek lehetőséget természetesen nem hagytam ki, úgyhogy be is mentem, néhány másik újságírónővel együtt. Ekkor derült ki, hogy a polgármester egy művészlélek. Az irodája tele volt különböző installációkkal, festményekkel, szobrokkal, miegymással, amelyek nagy részét ő maga készítette. A plafonról hatalmas lapok lógtak, amelyeken különböző emberek gondolatai voltak például a bevándorlásról, arról, hogy milyen cigánynak lenni, vagy hogy hogyan kell rendesen viselkedni az emberekkel. Nekem legjobban a cigány szavazót jelképező műalkotás tetszett: egy nagy, öltönyös baba volt, ölében egy lejárt szavatosságú tésztával, annak a jelképeként, hogy ő „bárkinek a kurvája lesz egy lejárt szavatosságú tésztáért,” és egy szavazólappal, amelyen az összes párt neve mellett volt egy iksz.

A polgármester irodájának meglátogatása után már indultunk is haza. A hazaúton egyszer sem álltunk meg, nyílegyenesen mentünk vissza Budapestre.

Összességében szerintem nagyon jó volt a koncert, és abszolút nemes kezdeményezésnek tartom. Valóban nagyon fontos, hogy a zene tényleg mindenkié legyen, és a szegény falvakban élő gyermekeknek ugyanannyi joguk van megismerni a komolyzene világát, mint az elkényeztetett rózsadombiaknak, akiknek a szülei a kisujjukból rázzák ki az operabérlet meg a Bonbon Matiné árát karácsonyra az iPhone 7 és a márkás cuccok mellé utó-ajándéknak.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

...de okos nem

A Játékszínben Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című, az emberi agy rejtelmeivel foglalkozó, világszerte ismert, gondolkodásra késztető művének egy új, sikeres feldolgozását láthatjuk – neves színészek előadásában.

Daniel Keyes novellája először 1959-ben, egy sci-fi újságban jelent meg. A pszichológus-író később regénnyé bővítette írását, mely 1966-ban elnyerte az év legjobb regényének járó Nebula-díjat. Később kétszer is filmre vitték, a Charlie (1968) című alkotás főszereplője egy Oscar-díjat is kapott. A könyvet 27 nyelvre fordították le, az Egyesült Államokban tananyag lett. Nemrég a Játékszínben vitték színpadra, itt a darab egy új feldolgozását láthatjuk.

A főszereplő, Charlie Gordon egy gyengeelméjű, de szerethető, kedves férfi, aki betegsége miatt intézetben él. Tanárnője közreműködésével elkerül egy kutatólaboratóriumba, ahol az agy működését egereken kísérletezve vizsgálják neves professzorok. Kimagasló eredményeket érnek el egy fehér egérrel, Algernonnal. Charlie és Algernon teszteredményeit összevetve az látható, hogy a kis állat egyértelműen jobban teljesít. Charlie bevállalja az agyműtétet, mert bízik abban, hogy az meghozza számára a várva várt okosságot, és ő is képes lehet olyan teljesítményre, mint Algernon. A műtétnek és az azt követő terápiának bámulatos a hatása. A főhősből egy választékos beszédű, intelligens ember válik, aki még diplomadolgozatot is ír. Éppen csak találkozik a szerelemmel, amikor állapota rosszabbra fordul.

A történet elgondolkodtató és szomorú is egyben. Elgondolkodhatunk azon, hogy az agykutatás nagyon sokat fejlődött a novella megjelenése óta, de a Charlie-hoz hasonló betegek meggyógyítása műtéttel még ma sem lehetséges, úgyhogy a téma sci-fi maradt továbbra is. Eltűnődhetünk, hogy vajon miért űznek csúnya tréfákat Charlie-val egészséges embertársai, és ezekben a kínos helyzetekben miért mégis Charlie tűnik intelligensebbnek.

A komoly téma ellenére az előadás bővelkedik humoros párbeszédekben és szívmelengető jelenetekben. Azoknak ajánlom a darabot, akik szeretnének megnézni egy megindító történetet az akaraterőről, a kitartásról és a szeretetről, remek színészek tolmácsolásában. Szervét Tibor, aki egyébként színpadra írta a művet, hitelesen alakítja az értelmi fogyatékos férfit. A művész sok időt töltött olyan betegek között, mint Charlie, hogy megismerje szokásaikat, figyelje gesztusaikat, gondolkodásukat. Kiemelném még Benedek Miklós színészi játékát is, aki egy csak a szakmájának élő, sikerre éhes professzor bőrébe bújt.

Szervét Tibor azt nyilatkozta, hogy hiánycikk a színházakban az olyan előadás, ami alapvető emberi érzésekre hat. Ha a színházból könnyes szemmel távozó nézőkre gondolok, azt hiszem, ez a darab pótolja a hiányt.

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

fotók: jatekszin.hu, Schumy Csaba

Játékszín – Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Rendező: Horgas Ádám
Szereplők: Szervét Tibor, Lévay Viktória, Benedek Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Forbes Flow 2016

Az az érzés megvan, amikor valami nagyon izgi dolog történik veled, és te tizenévesen eljátszhatod a kemény businesswomant? Úgy kicsit kilógsz a tömegből a 15 éves fejeddel, de ezt who knows? És amúgy is: te egy startup király vagy, aki tökre vág mindent, sőt, nyomja ezerrel. Úgyhogy bocsika, de nyilván a Forbes Flow-on is ott vagy, mert számítasz, és kapcsolatot építeni mindig jól jön. Meg nagyszemekkel nézni. Meg sokszor meglepődni, és még többet tanulni.

Erre a hangulat-hullámvasútra váltottam én jegyet, mikor a magyarországi Forbes üzleti fesztiválján vehettem részt egy tiszteletjeggyel (amit azért kaptam, mert az iskolánkban a tizedikes tanévben egy új tanóra keretében egy diákcéget hozunk létre és tartunk fenn az egy év alatt). Úgy érzem, megérte.

A rendezvény során életre kel a magazin. Az újság legizgalmasabb cikkeiben bemutatott vállalkozókat hívták meg és kérdezték ki őket a színpadi beszélgetések során. Három színpadon, párhuzamosan folytak előadások, délelőtt és délután. Este pedig az egész rendezvény átalakult egy talkshow-ba. A Late Night Flow elkülönült az egész napos rohangálós programtól, és külön jegyért lehetett megnézni, ahogy a főszerkesztő elbeszélgetett az utóbbi két szám címlaparcaival.

Az egész először nagyon félelmetes volt. Mivel az esemény az Akváriumban volt, eleve alá kellett bukni ennek az egész flow érzésnek, és át kellett venni az üzleti világ ritmusát, ami először elég idegennek tűnt. De aztán, tudjátok, csak magával ragadott a flow.

Nekem ebben biztos sokat segített Pál Feri atya, aki a legjobb fej a világon. Ahogy elmagyarázta az önmegvalósítást a szervezet és az egyén kapcsolatának tükrében, én konkrétan úgy éreztem, hogy itt és most, kész, megértettem mindent és bármire képes vagyok. Főleg arra, hogy boldogan éljek, míg meg nem halok. Végre ott állt a színpadon egy lelkes ember, aki nem félt kiadni magát, mert bízik az idegen emberben is. Ez olyan dolog, amit én, mint gyerek, mint diák, néha annyira hiányolok a mindennapokból. De nyilván már sokan megmondhatták előttem is, mennyire jó fej Pál Feri.

Aztán jöttek a legbefolyásosabb nők, akik mind különböztek, de sok mindenben hasonlítottak is egymáshoz. A legérdekesebb talán az volt, hogy mennyi akadályon mentek keresztül az életükben ezek a nők, és hogy mennyire nőként álltak ott, a Forbes színpadán. Aztán megpróbáltam végignézni egy coachingolást, de türelmetlen diákként meg se vártam, míg beindul a dolog, már spuriztam is az ingyenbüfé felé. A Mártogatós egy olyan cég, amely cateringgel foglalkozik, kis mártogatós szószok különböző variációit kínálják, és mellé zöldséget, magvas rudat, meg mindent, amit el tudunk képzelni. Úgyhogy mártogattunk, de ezerrel. Szerintem amúgy mi még diszkrétek voltunk, ahogy kb. háromszor-négyszer, vörös fejjel és röhögcsélve botorkáltunk vissza a barátnőimmel a pulthoz, és vettünk el egy-egy ízt. Szemben másokkal, akik előtt kb. 30 db üres tálkából épített torony állt.

Persze az ingyen mártogatós és a tea mellett még volt egy csomó ingyenes apróság, amik óriási mosolyt csaltak mohó arcunkra. Ilyenek voltak a forbes-os vászontáska, a 3D-s nyomtató által készített könyvjelző és a kis maci, amit egy rejtvény megoldásáért kaptunk. És persze a Forbes legújabb száma.

A nap folyamán nemcsak csomó ingyenes apróságot gyűjtöttünk be, hanem hasznos ismereteket is. Ilyen volt például az, hogy Galambos Márton főszerkesztő (aki amúgy törött lábujjal csinálta végig a napot) élőben sokkal jobban néz ki, mint a reklámplakátokon használt képeken.

Azt is megtudhattuk, hogy attól, hogy valaki a leggazdagabb, még eleshet a színpadon. Vagy éppen gyűjthet szocialista autókat és beszélhet tök viccesen egy „ismeretlen milliárdos”. Meg persze rájöttünk, hogy mi nagyon bírjuk Alföldit is, mert bőrgatyát vesz fel, mivel hiú, és ezt még ki is mondja.

A két barátnőm már nem jött a Late Night Flowra, így az ő jegyükkel én és a barátnőm elhoztuk az apukáinkat. Vágjátok micsoda lol a szitu, most már eljött az az idő, amikor én viszem el az eseményre az apukámat, és nem fordítva… A Late Night Flow nagyszínpadából kész esti talkshow-t varázsoltak, sőt még szaloncukrot is kaptunk. Az első két vendég Sebestyén Balázs és Tilla volt, akik nem fogták vissza magukat, vitték az egész eseményt, sokat röhögtünk.

A Forbes Flow sok mindent adott, főleg hírességeket, akiket a tévében látunk, rádióban hallunk és akiknek cikkeit olvassuk. Elég közhelyes, de láthattuk, hogy ők is emberek, és más szemtől-szembe beszélgetni velük, mint látni őket a tévében. És amúgy a forbes-os szerkesztők is azok, mert volt baki, de pont ezért az egész esemény sokkal közelibb, személyesebb és igazibb volt, és így mi, 15-16 éves diákok is átéreztük a flow-t (mert tudják, egy gyerek megérzi, ha valami jó…).

Az est lezárásául pedig a szeptemberi címlapról a Szamos család jött el a dédnagymamától kezdve (akinek cukiság faktora igen magas) a kisunokáig bezárólag (aki fürgébb, de ugyanolyan cuki). És minden olyan családias lett, volt szaloncukor meg tortakóstolás, és karácsonyi hangulatom volt, és nagyon boldog voltam, és köszi Forbes, mert nagyon bejött ez az egész.

Ja, és a címlapot se kellett volna, de tényleg. Nehezen vettetek rá, de azért nem bánom.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: forbes.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A felfüggesztett Népszabadság

Mikor reggel felébredtem, eszembe sem jutott, hogy a mai napnak bármiféle jelentősége is lehet. Mégis, mi történt? Felfüggesztették a Népszabadság kiadását. Felmerülhet a kérdés, hogy miért érdekel ez egy tizennégy éves kislányt. Csak nem olvas olyan újságokat, amik politikával foglalkoznak? Néha napján bizony szoktam. Gyerek vagyok, nem közönyös az élet iránt.

Amióta az eszemet tudom, mindig van otthon Népszabadság, apukám minden este azt olvasta, és olvassa. Ha talált benne egy érdekes cikket, ami talán engem is érdekelhet, megmutatta. Mostanában pedig egyre többet olvastam bele magamtól is.

Viszont van egy másik, komolyabb oka is annak, hogy mélyen érintett engem, hogy az újság működését felfüggesztették. Az utóbbi két éveben kezdtünk el foglalkozni a történelemórákon a demokrácia, a diktatúra és a különböző államformák pontos jelentésével. Nagyon érdekes volt azt követni, hogy Magyarország mikor milyen államforma volt, vagy elemezni, hogy különböző országoknak mi az államformájuk ma, és hogy miért. Megtanultuk, hogy melyik államformának mi az alapfeltétele, hogy mikortól lesz valahol demokrácia vagy diktatúra. És hogy a különböző államformák között nem is olyan nagy az átmenet.

Engem leginkább a demokrácia érdekelt, mert ez az idea tipikusan egy olyan elképzelés, ami a valóságban nem létezhet, hiszen nincs olyan, hogy abszolút demokrácia. Mégis számos országot demokratikus köztársaságnak hívunk, és azt mondjuk, hogy ott demokrácia van. Biztos van egy pont, ahol már azt mondjuk: ez demokrácia, ez nem demokrácia. Mikor jön el ez a pont? Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, legalább a demokrácia feltételeinek az alapjait ismernünk kell. A demokrácia lényege alapvetően az, hogy a szavazati jog nincs cenzushoz kötve, bárki szavazhat, bárki lehet köztisztviselő vagy államfő, ha megválasztják. A másik fontos dolog a sajtószabadság: azaz nincs cenzúra, az újságokat nem ellenőrzi egy felsőbb hatalom, szabadon nyilváníthatjuk ki a véleményünket, anélkül, hogy féltetnünk kéne saját magunkat, esetleg a hozzátartozóinkat bármiféle következménytől.

A mai napon felmerült bennem a kérdés: ha egy újságot felfüggesztenek, ismeretlen okokból, az ott dolgozók tudta nélkül, eltüntetve az újság sok évtizedes archívumát, ez nevezhető még sajtószabadságnak? És egy olyan ország, ahol ilyen sajtószabadság van, hívható még demokráciának?

A Szubjektív szerkesztősége a Népszabadságnál (2005)

Az én koromban sok gyereket hidegen hagy a politika, ami nem baj, de engem érdekel, mert ami most történik, az hatással lesz a következő évekre is, hatással lesz arra a világra, amikor már én is felnőtt leszek. És én szeretnék egy demokratikus országban felnőtt lenni. Ezért azt hiszem, nem árt, ha tizennégy évesen is gondolkodik az ember, nem baj, hogyha van véleménye. Nem baj, ha olvas, akár olyan folyóiratokat is, amik foglalkoznak a politikával. Sőt! Olvasson csak, ha van lehetősége. Amíg nem függesztik fel az ilyen folyóiratokat.

Bujtor Zsófia Anna (9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A 8. évfolyam, alias varacskos disznók

Tavaly év elején az a 71 gyerek, akik még fel sem voltak avatva, reggelente egy tiszta, rendes kisiskolába léptek be, álmos arccal. De tanév végére minden megváltozott.

Már egy éve vagyunk itt, ugyanazok a gyerekek, ugyanazon a helyen, de egy külsős (vagy valaki, aki nem a mi évfolyamunkra jár) fel sem ismerne minket. Teljesen eltér a jelenlegi kisiskola összképe a tavaly szeptemberitől.

Amíg korábban vigyázban ültünk a keddi nyitásokon, és énekeltük Teremy tanár úrral az Ohiót, most szegény Laci bácsit arra kényszerítjük, hogy felszínre hozza szólóénekes és szólógitáros tehetségét, és egyedül zenéljen végig 15 percet.

De ennél nagyobb bűncselekmény is előfordul köreinkben. Kedves évfolyamunk földszinti birodalma állandó lakhelyet biztosít a műanyag palackoknak, csokis illetve cukros zacskóknak, a meggyilkolt babzsákokból folyóként kizúduló fehér műanyag golyócskáknak (amiket, mellékesen megjegyzem, elég nehéz feltakarítani) és társaiknak. Ezek mellett szék-asztal merényletek is előfordulnak, azaz székek az asztalokra pakolva díszelegnek a Diákterasz közepén. Egyik évfolyamtársunk tavaly az életét és a tanárokkal szembeni becsületét kockáztatva fel is mászott, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik ilyen torony-trón tetején, de amikor rájött, hogy egy szék megingása az karjába, lábába, nyakába (vagy egyéb testrészébe) kerülhet, lejött. Ezt persze újonc kurunkban a világért sem tettük volna meg.

Ha akarnám, még tovább ragozhatnám a dolgot, de a lényeg, hogy egy kicsit elfajult a helyzet az eleinte rendes, ámde később kupissá és szétszórttá vált évfolyamunkon, szóval ideje lenne visszafordítani a dolgokat! Különben a PET palackok átveszik felettünk hatalmat.

Titz Liza (AKG, 8. évf.)

fotók: alfabetagamma.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gyorséttermi titkaim

Nyári munka keresgélése közben sajnos rá kellett jönnöm, hogy a munka világa nem feltétlenül a rövid ideig dolgozni kívánó gimnazistákra épül. Így kötöttem ki az egyik - általatok is valószínűleg elég jól ismert – gyorsétteremláncnál. Anyukám rettegett, hogy mi lesz az ő kicsi lányával, apukám örült neki, hogy bármi áron dolgozni szeretnék, én pedig hihetetlenül kíváncsi voltam, milyen lesz életem első igazi munkahelye.

Már az elején érdemes leszögezni, hogy elsősorban nem a pénzért csináltam. Nálam valahogy ez ilyen bekattanás volt, hogy 18 éves korom előtt mindenképpen szeretnék olyan hivatalos, papíros munkaviszonyt, mint ami a nagyoknak is van. Meg amúgy is, úgy gondoltam, jó lenne megtudni, milyen dolgozni.

Ahogy már említettem, így kötöttem ki egy hamburgereket és sült krumplit is áruló gyorsétteremnél, ahol, amikor megtudták, hogy két idegen nyelven is képes vagyok elgagyogni, rögtön be is raktak a kasszázni egy belvárosi csomópontnál lévő üzletbe.

Az első nap minden nagyon gyorsan történt. Azonnal megkaptam az egyenruhámat, megmutatták az öltözőt, és természetesen azt is, hogy hogyan kell kezet mosni. Apropó, kézmosás: teljesen elámultam, milyen hihetetlen tisztaság, rendezettség és higiénia uralkodik az egész konyhában és a pultoknál is. Amikor nem érkezett vendég, akkor rögtön takarítanunk kellett a kasszák környékén, amíg nem csillogott minden. Nem volt lazsálás. Tehát a városi legenda, miszerint az ilyen helyeken a hátsó hűtő és a krumplisütő környékén aranyos kis patkánycsalád él, egyszerűen nem igaz.

Mint bizonyára tudjátok, az, aki kasszázik, ő állítja össze a tálcátokat is. De az nem mindegy, hogy hogyan! Számomra a legmegdöbbentőbb, mégis talán a leglogikusabb szabály az volt, hogy a sültkrumpli az utolsó, amit kiadok, és az előtte lévő dolgokat sem mindegy, hogy milyen sorrendben pakolom. Ennek köszönhetően a lehető legmelegebben kapod meg, amit majd nyammogni fogsz.

Sokan – köztük korábban én is – úgy gondolják, hogy a gyorséttermi munkához nem kell kifejezetten sok sütnivaló. Jó, az valószínűleg igaz, hogy nem kell Pitagorasz-tételét kívülről fújnod, és az Árpád-házi királyokat sem fogják veled felsoroltatni, de amellett, hogy egy ilyen meló fizikailag rendkívül megterhelő, igen nagy koncentrációt és talpraesettséget igényel. Folyamatosan figyelned kell arra, hogy jó dolgokat adj ki. Észben kell tartani a 7 fős spanyol család rendelését, miközben gyorsan kiszolgálod a csak egy sajtbureszért beugró srácot és a tekercses fagyira áhítozó nyugdíjast is. Aztán nem szabad keresztbe tenni a kollégáknak sem. Igen csúnyán tudnak ám nézni, ha a már 10 perce várt speciális rendelést véletlen kiadod valaki másnak. A végén pedig jól kell visszaadni, ami egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Közben pedig folyamatosan figyelned kell arra, hogy végig előírásszerűen viselkedj a vendéggel.

Mivel én csak rövid ideig maradtam, nem igazán dolgoztam a konyhában, hiszen az itteni feladatok betanulása heteket, akár hónapokat is igénybe vehet. Azt mondják, hogy mire megjegyzed az összes szendvics receptjét, csak az három hét, és akkor még nagyon-nagyon lassan dolgozol. A konyhán pedig a lassúság nem megengedett, kollégáim emberfeletti tempót voltak képesek diktálni. Amint megérkeztek a műszakba, csak berakták a kedvenc zenéjüket, és sutty-sutty, ritmusra pakoltak bele mindent a zsömlébe. Engem csak egyetlenegyszer raktak a konyhára, mikor kipróbáltatták velem a hússütést. Habár állítom, hogy a hús egyáltalán nem olyan gusztustalan, mint azt előtte gondoltam, ne kívánjátok magatoknak, hogy lássátok félig véresen, ahogy én elkészítettem. Szóval a sikertelen próbálkozásaim mehettek is a kukába, én meg vissza a kasszába.

Az alatt, amíg dolgoztam, gondolhatnátok, hogy végig ottani kaján éltem. Ez annyiban igaz is, hogy végigkóstoltam az olyan édességeket, amik a ritka gyorséttermezések során már nem szoktak beleférni a hasamba. Az alkalmazottak amúgy úgy ehetnek bent, hogy mindenkinek van egy bizonyos számú kreditje, amit elkölthet. A konyha hátsó részén pedig mindig van egy külön étlap, amin fel van tüntetve, hogy melyik kaja hány kreditet ér. Csak hogy érzékelni lehessen, a kreditek egy kis sajtburger menüre elegendők. Mondjuk az ott dolgozók többsége nem is igazán hajlandó az ottani kajából enni, szóval a keretük nagy részét inkább innivalóra költik.

Az idő végére, amit ott töltöttem, megszerettem alkalmi munkahelyemet. Voltak kedvenc kollégáim, akikkel igazán szerettem együtt dolgozni, és mire eljöttem, a két retteget, kigyúrt, kitetovált sráccal is megbarátkoztam, akik még életvezetési tanácsokkal is elláttak. Nem állítom, hogy ebből gazdagodtam meg, de a nyár egyik legnagyobb élménye volt, amikor első fizetésem végre megérkezett a bankszámlámra. És amikor múltkor elmentem a kirakat előtt, és láttam, hogy két hihetetlenül aranyos ember áll a kasszában, kicsit összeszorult a torkom, hogy nem lehetek ott velük harmadikként. De hát ez van, valószínűleg nem leszek gyorséttermi dolgozó. Mindenesetre nyári munkának mindenképpen érdemes kipróbálni, rengeteg mindennel gazdagodhatsz, és ezek közül tényleg a legkevesebb a pénz.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem lehetett segíteni rajta

Ha az ember elsősegélyes, akkor fel kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb élesben is használnia kell majd a tanultakat. Persze az attól való félelem, hogy nem fogok tudni mit tenni, vagy valamit elrontok, az mindig eszembe jut. De ami velem történt, az bizonyos szempontból rosszabb is, hiszen ha az ember tudna segíteni, de nem hagyják, akkor a nyomasztó érzés marad meg, hogy mit tehetett volna másképp. Talán erőszakosabban kellett volna mondani, hogy márpedig én ott maradok és segítek?

Amikor a barátnőimmel reggel leszálltunk a metróról, láttuk, hogy egy nő összeesett és rohamot kapott. Persze mindenki köré ugrott, és ahogy tudott, segíteni próbált. Tényleges segítséget mondjuk senki sem nyújtott, de jó szándék vezérelt mindenkit. Én odamentem, megfogtam a fejét, és próbáltam megnyugtatni, a (mint később kiderült) pánikbeteg hölgyet. Aztán megérkezett egy biztonsági őr, aki elmondása szerint vérprofi elsősegélyes, és rögtön megállapította, hogy ez bizony epilepszia. Nem annyira törődött azzal, hogy mondtam, hogy a lány pánikbeteg. Mondjuk, ahogy el akarta látni, azzal az epilepsziát se lehetett volna. Valami stabil oldalfekvés-szerűséget próbált csinálni, de azon kívül, hogy az oldalára fektette a lányt, semmi köze se volt ahhoz. De egyébként annak se lett volna értelme, hiszen csak akkor lett volna szükség erre, ha eszméletlen lett volna. Nyugtatás helyett még inkább felzaklatta, és hisztérikusan összevissza beszélt szegény hölgynek, akinek pedig nagyon fontos lett volna, hogy megnyugodjon. A legrosszabb az volt, hogy én bármit is mondtam, kedvesebben, vagy később már dühösen, úgy csinált, mintha nem is hallaná. Biztos egyértelmű volt a számára, hogy a koromból adódóan nem tudhatok semmit se, mivel ki vagyok én, hogy segíteni próbálok valakinek. Ott maradtam még, de egyszerűen annyira nem volt logika a tetteiben, és annyira nyomasztó volt, hogy bármit is mondtam vagy tettem, úgy csinált, mintha nem is hallotta volna. Utána kedvesen közölte, hogy semmi szükség rám, mert „ő átvette a helyzetet”. Pedig konkrétan az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit kellett volna. Még megpróbáltam mondani neki, hogy ha ő már úgyis mindent tud, legalább várja meg, amíg legalább megnyugszik a lány, és csak azután vigyék is bárhova ­– megint süket fülekre találtak a szavaim.

Illusztráció

Utána elmentem, de visszagondolva nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e. Mert el kell fogadnom, hogy nem mindig lehet segíteni. Ha például együtt segítettünk volna, vagy meghallgat, akkor közösen talán többet tudunk tenni. Hiszen nagyon távol állok attól, hogy profi legyek vagy mindent tudjak, de lehet, hogy tanultam olyan dolgokat, amiket ő nem. Hiába idősebb, okosabb, meg minden – mint ahogy azt a tudtomra adta. Remélem, lesz pozitívabb tapasztalatom is, ez nem vette el a kedvemet, de attól még megmaradt a rossz érzés utána, hogy mit nem tettem meg, amit meg kellett volna.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az életnek semmi értelme… Vagy mégis?

Nemrég olvastam ezt a könyvet, „Semmi” a címe. Mikor az egyik irodalomepochában azt a feladatot kaptuk, hogy olvassunk el egy – osztálytársunk által ajánlott – könyvet, erre gondoltam. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire jól választottam.

Ez a könyv nagyon sok port kavart világszerte, a sajtóban. Nemcsak annyiról van szó, hogy furcsa és különleges a témája (mintha ez nem lenne elég), de emellett egy olyan ifjúsági műről beszélünk, ami súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgat. Hatása példátlan volt Dániában: először betiltották, majd a megjelenését követő évben kötelező olvasmánnyá tették. És hogy miért?

Egy nap egy nyolcadikos fiú, Pierre Anthon elhatározza, hogy elhagyja az iskolát, mert (legalábbis szerinte) nincs értelme semminek, és ebből kifolyólag semmit nem is érdemes csinálni. Az osztálytársai megegyeztek abban, hogy bebizonyítják neki, az életnek igenis van értelme, hiába gondolja ő az ellenkezőjét. A szüleik és tanáraik beleegyezése és tudta nélkül elkezdik felépíteni a „Fontos Dolgok Halmát”, amire azok a dolgok kerülnek, amik szerintük fontosak az életben. A kivitelezés az elején békésen kezdődik, de aztán kontrollálhatatlanná válik. Többet nem árulhatok el, hiszen akkor nem lenne értelme elolvasni a könyvet. Ha kíváncsi vagy, járj utána.

Utólag visszanézve, nagyon jól tettem azt, hogy a szünetben olvastam ki, igaz, ez nem volt tudatos. Biztos vagyok benne, hogy más időpontban, például iskola közben nem tudtam volna annyira koncentrálni, ugyanis ez az a könyv, ami elgondolkoztat, nyomaszt, szórakoztat, sokkol, ledöbbent és rabul ejt egyszerre. Elég rövid, mégis képes komoly hatásokat és erős érzelmeket kiváltani az emberből. Én azt mondom, egyhuzamban érdemes elolvasni, de ha esetleg nem sikerül, akkor is magával fog ragadni és be fog szippantani a könyv nyomasztó hangulata. Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis az egész könyv olvasása alatt gombóc volt a torkomban. Néhol elborzadtam, máshol nevettem, de egy biztos: olyan hatással volt rám ez a könyv, mint kevés másik könyv eddig. Mindenkinek erősen ajánlom, mert ha esetleg nem is fog tetszeni, elgondolkoztat, és kényszerít arra, hogy állást foglalj.

Az az egyik legjobb dolog benne, hogy sok megválaszolatlan kérdés marad nyitva az olvasás után, olyanok, amikre mindenkinek más a válasza. Ezek végiggondolása közben pedig sok új dologra jövünk rá, sok felfedezést teszünk. Ezért érdemes elolvasni, és azért, mert ki ezért, ki azért, de mindenki emlékezni fog erre az élményre.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Korábban a műről a Szubjektívben:
Gálosi Dóra: Janne Teller: Semmi (Szubjektív, 2012. február)
Vida Benedek: Semmi a Bábszínházban (Szubjektív, 2013. április)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért utáljuk ennyire a kötelezőket?

Amennyiben valaki kijárta a nyolc általánost, vagy legalább az alsó tagozatot, teljesen biztos, hogy találkozott már a kötelező olvasmányok ügyével. Igen, ezek azok az olvasmányok, amiktől szinte mindenki tart, és amelyeknek a szerzői minden valószínűség szerint sokat csuklanak a sírjukban a szörnyűséges szidalmak miatt.

Az olvasmányok, amiknek külön polcot tartanak fenn a könyvesboltokban, és amiknek a borítója valamiért sohasem néz ki túl szimpatikusan. Az olvasmányok, amik tartalom-összefoglalóitól hemzseg az internet. Az olvasmányok, amik között szinte nincs olyan, amit ne utálna szívből minden diák.

Első osztályban természetesen még nincsen kötelező olvasmány, csak az ábécés olvasókönyv. Második osztályban már változó, van, akinél adnak, van, akinél nem adnak. Amikor én voltam másodikos, nekünk a Misi mókus kalandjai meg A téli tücsök meséi volt az a két könyv, amelyeken át kellett küzdenünk magunkat. Hála istennek, csak hetente kellett elolvasni egy fejezetet, így azért viszonylag egyszerű volt.

Harmadikban és negyedikben szintén nincs országosan meghatározott kötelező olvasmány… Legalábbis az én időmben még biztosan nem volt. Igaz, a mi osztályunknak el kellett olvasnia a Kincskereső kisködmönt, de egyébként semmi mással nem kínoztak minket.

Ezek után jött a felső tagozat, és a közismert kötelező-lista: A Pál utcai fiúk, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig. Ezek közül, hála istennek, csak az előbbi kettőt kellett elolvasnom, hiszen hetedikben átjöttem az AKG-ba, és itt mások a kötelezők.

A Pál utcai fiúkkal viszonylag könnyű dolgom volt, már korábban is olvastam egyszer, és igazából tetszett a sztori, két helyen még sírtam is. Ötödikben, hogy felfrissítsem az emlékezetemet, elolvastam még egyszer, és két nap alatt végeztem is vele. Ötösre feleltem, és minden szuper volt. Aztán jött az Egri csillagok. A könyv, amit egyszerűen nem bírtam végigolvasni. Egész évben próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam tovább jutni a hatvan-hetven százalékánál. Végül így is ötös lettem, mert azért nagyrészt vágtam, miről szól, de végigolvasni nem olvastam.

Persze ezek mind szubjektív vélemények. Másokkal biztos, hogy máshogy van. Valaki egyiket sem olvasta végig, valaki mindet elolvasta, valakinek az Egri csillagok jött be jobban a harc meg a csata miatt ­­– szóval igen, mind különbözőek vagyunk. De abban mégis elég nagy az egyetértés a diákok jelentős részénél, hogy a kötelezők szinte senkinek sem a kedvencei. Rengetegen utálják őket, és nagyon sokan nem olvassák el, vagy nem olvassák végig. Inkább megnézik a filmet vagy elolvassák a tartalmát a neten. De vajon mi lehet ennek az oka?

Nos, szerintem először is a kötelező szó. Jól ismert tény, hogy ha egy embernek (de főleg egy kamasznak) azt mondod, hogy valami kötelező, azt csak azért se fogja megcsinálni, ha pedig azt mondod, hogy valami tilos, azt csak azért is meg fogja csinálni. Ennek ismeretében tehát, mivel a korosztályunk ösztönösen irtózik mindenféle kötelezőségtől, alapból elutasítjuk a kötelezők elolvasását, lázadásból, és megpróbáljuk valahogy kikerülni a dolgot.

Aztán egy másik ok lehet még esetleg az olvasmányok hosszúsága. Ez persze csak bizonyos esetekben igaz, például az Egri csillagoknál vagy A kőszívű ember fiainál, amik ötszáz oldalnál is hosszabbak. Ez alapvetően elég rémisztően hangzik, főleg, hogy sok embernek egyszerűen nincs ideje ekkora mennyiségű papíron átrágnia magát. Ezen segíthetnek esetleg a rövidített verziók, vagy az, ha az ember izgalmasnak találja a regényt, akkor ugyanis akár hétszáz oldalt is képes elolvasni anélkül, hogy az az ellenére lenne.

Csakhogy itt jön a következő, és szerintem a legsúlyosabb probléma, ami nekem is a fő kifogásom a kötelező olvasmányok ellen: ezeket ugyanis nem nekünk írták. Nem általános iskolásoknak, és főleg nem a 21. században élő általános iskolásoknak. Azok a társadalmi rétegek és helyzetek, amikben a kötelező olvasmányok szereplői mozognak, már nem léteznek, a bennük történő események egy mai gyerek számára egyáltalán nem érdekesek, és a beszéd, az írói stílus annyira archaikus, hogy sokak számára olvashatatlan. A szavak felét nem értjük, a mondatokat háromszor kell elolvasni, mire kibogozzuk, hogy mit akarnak jelenteni, és a többi, és a többi. Mindezek miatt fele olyan gyorsan olvasunk, mint amilyen gyorsan általában, és akkor ezt a tempót még meg kell szorozni az oldalszámmal...

Persze akadhatnak kivételek is. Például én, mint már említettem, A Pál utcai fiúkat eléggé szerettem, és talán az Egri csillagokat sem utálnám ilyen eltökélten, ha egy icike-picikét rövidebb lenne. Egyébként a kötelezőktől való szabadulás gondolata jelentős szerepet játszott abban, hogy alternatív iskolát válasszak. Elég volt csak rágondolnom A kőszívű ember fiai hatszáz oldalas vastagságára, és máris rohantam a Raktár utcába. Jól is jártam – elnézegetve a kötelező olvasmányok listáját, egy csomót már olvastam is közülük, úgyhogy nem leszek bajban. Tavaly először választani lehetett, hogy A Hobbitot, a Harry Potter és az azkabani foglyot, vagy a Sziget-kéket olvassuk el. Én a másodikat választottam, mivel már úgyis olvastam. A következő kötelező olvasmány a Szent Péter esernyője volt, aminek olvasása közben, az éjszaka közepén, miközben hétrét görnyedve ültem az asztalomnál, és kínkeservesen próbáltam magam egy százalékkal előrébb küzdeni magam a könyvben a Kindle-ömön, azzal nyugtattam magam, hogy még mindig jobb, mint A kőszívű ember fiai. Ami azért kicsit igazságtalan volt, mert az utóbbi művet nem olvastam, de szörnyűséges előítéleteim miatt azt gondoltam, hogy jobb egy százötven oldalas könyv, mint egy hatszáz oldalas. Hát ez van, senki se tökéletes. Végül elolvastam, és nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mit szenvedtem annak idején az Egri csillagokkal, egész gyorsan végeztem vele.

Mindent összegezve, a kötelező olvasmányok ötlete önmagában nem az ördögtől való, de a tanároknak talán meg kellene hallgatniuk a diákok véleményét arról, hogy ők mit olvasnának szívesen, és annak alapján kéne összeállítani egy olyan listát, amin mondjuk olyan könyvek is szerepelnek, amiket legfeljebb ötven éve írtak. Az is jó ötlet lenne, ha, ahogy nálunk is csinálták, több választható regény lehetne, amik közül az egyiket kell csak elolvasni. Itt a diákoknak valamilyen szinten meglenne a választás szabadsága, és nem éreznék annyira azt, hogy rájuk erőszakolnak valamit. Ja, és pár női írót is be lehetne csempészni arra a listára.

Valamint az se lenne rossz, hogyha országos szinten meghatároznák, hogy egy kötelező olvasmány sem lehet hosszabb 200 oldalnál. Kifejezetten jól jönne.

Mörk Márta (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



9 Tovább

A Vogue és én

Előre szólnék arról, hogy ezt a cikket elsősorban lányoknak szánom, de ha ezzel a témával fiúkat is meg tudok fogni, akkor nagyon boldog leszek. A vogue szó divatot, népszerűséget, felkapottságot jelent. És a vogue nem csak a sokatok számára valószínűleg ismert újság, hanem egyfajta stílus is. Igazából, hogy pontosabban fogalmazzak, egy táncstílus.

A Vogue, mint újság.

Ez az újság divatról és életstílusról szól. Akiket érdekel a divat, azoknak szinte kötelező olvasmány – a magazin sajnos nem kapható Magyarországon. Többfajta kiadása van: van, ami csak képekből áll, van, ami csak életstílusról szól, sőt, a fiatalabbaknak lehetőségük van olvasni a Teen Vogue-ot is, amit egyébként én is olvasok. Ez a tiniknek szóló kiadás azért is érdekes, mert itt velünk korabeli sztárokról szólnak a cikkek, bloggerekről, vloggerekről, sőt még a ruhákat bemutató modellek is tizenévesek. Az újságban mindig szerepel egy-egy fiatalosabb parfüm mintája.

A szerző fotója

A Vogue főszerkesztője Anna Wintour, aki először az angol majd később az amerikai Vogue-ot vezette, és ő indította útjára a korábban említett Teen Vogue-ot is. Sokak szívébe szőtte be magát Az ördög Prádát visel című vígjáték, mely lényegében a Vogue magazinról szól. A különbség az, hogy a filmben Runway a magazin neve, és Miranda Priestly (Meryl Streep) a főszerkesztője. Ő a munkamániás és kegyetlen Anna Wintuort jeleníti meg a vásznon.

Aki közületek látta a filmet, tudja, hogy Miranda maximalista és követelőző vezetője a Runway magazinnak, aki jól megdolgoztatja a munkatársait. Nos, ez nem igazán tér el a valóságtól, hisz Anna sem lehet túl puhakezű, ha „tűsarkas Sztálinnak” szólítják. Na, most viszont jobb, ha összeszedem magam, hisz ez mégsem egy filmajánló.

Anna Wintour, az amerikai Vogue magazin főszerkesztője

,,Szeresd, amit csinálsz – ez a legfontosabb. Nem az számít, hogy menő vagy sem, a lényeg, hogy te higgy benne.” mondta Anna Wintour. És egy érdekesség: nemcsak a munkájához hű, hanem a cipőjéhez is: Manolo Blahnik tervezett egy cipőt az ő lábához és bőrszínéhez szabva, és a legtöbb fotón a csodálatos ruhák mellett szinte mindig ugyanez a cipő van a lábán.

A vogue

Mint azt korábban említettem, a vogue egy táncstílus is, amit voguingnak is neveznek. A vogue táncok koreográfiája nagyon bonyolult elemekből van összerakva. A táncosok nagyon sokat dolgoznak az egyes elemeken, de a végén mégis úgy néz ki, mintha mindenki a kisujjából rázná ki az egészet. A táncokban főleg a karukat használják, és nagyon fontos hozzá a dinamika, a pontosság és a koncentráció, így lesz pregnáns az egész. Ezt a stílust főleg lányok szokták táncolni, mert a tökéletes vogue tánc előadáshoz nagyon fontos a lágy mozgás és a nőiesség. Madonnának az egyik ismert dala a Vogue, ahol Madonna tökéletesen elkapja a stílust. A video többi szereplője is vogue stílust táncol.

Remélem megjött a kedvetek egy kicsit a magazinhoz és a tánchoz. Nekem nagyon tetszik ez a kifejezés, hogy vogue. Egyszerre több jelentése van, mégis mind-mind összefügg. Kár, hogy nincs konkrét magyar megfelelője.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám