Marcsi pedagógia asszisztens itt, az AKG-ban. Marcsi mozgássérült. A kollégái olyan munkákat adnak át neki, amire nekik nincs idejük. Napközben sokat szokott szkennelni, de volt olyan is, hogy szerződéseket küldött ki. A fotóstúdió mögötti korábbi sminkteremben tölti a napjait, onnan csak cigizni szokott kimenni, vagy néha kávéért. Két mozgássérült munkatársával, Ferivel és Viktorral együtt majdnem minden kollegájával kapcsolatban áll. Diákokkal nem nagyon szokott beszélni.

Simon Szonja

Megtudtam tőle, hogy szerinte a legtöbb intézmény nem akadálymentesített, ami sokszor hátrálja a dolgokban, viszont az AKG eléggé az. A lépcsőjáró liftet nem szereti használni, mert tériszonya van, és olyan keskeny, hogy attól fél, hogy leesik róla. Így viszont elég macerás lejutni az alagsorba, a büféhez. Marcsi az életét inkább irodai papírmunkával képzelte el, de aztán úgy hozta a sors, hogy 2011-ben az AKG-ba jött, és azóta is nagyon szeret itt lenni.

Simon Szonja

Akadálymentesített iskola

Hogyan lettél mozgássérült?

Hát, ez hosszú történet. Az apukám családjában volt egy öröklődő betegség, izomsorvadásnak hívják, és ez sajnos rám is esett – hétéves koromban jött ki nálam. Örököltem. Könyöktől és térdtől lefelé vagyok mozgásképtelen. Nem probléma, hogyha erről kell beszélnem, mert jobban szeretem, ha kérdeznek, mint ha bámulnak. Az bosszantó, azt nem szeretem. Azt mondták, hogyha felér a szívemhez, akkor hát Isten veled Marcsika. Addig is élvezem az életet, a betegségemmel nem nagyon törődök. Ennek a betegségnek 33 típusa van, és én még a jobbikba estem bele, mert lehetne olyan, hogy nyaktól lefelé béna vagyok, és nem tudnék semmit csinálni. Vagy agyilag nem lennék normális, szellemileg kész KO, úgyhogy én nagyon örülök, hogy egyelőre csak ez van. Remélem, hogy nem lesz más problémám, és csak az izomsorvadás marad.

Az orvosok azt mondták, hogy a kisagytól indul egy idegszál, amit anno megtámadott egy betegség, amit későn vették észre, ezért nem tudtak már segíteni. De azért még sok minden van, amit nem értek a betegségemmel kapcsolatban.

Elfogadtam a helyzetem, bár ez nem ment könnyen. Nehéz vele együtt élni. Néha úgy érzem, hogy nincsen semmihez se erőm, azt érzem, hogy tényleg feladom, mert vannak olyan dolgok, amiket már nem tudok megcsinálni. Amit régen meg tudtam csinálni fizikailag, azt most már nem. Régen tudtam járni. Nem voltam mindig kerekesszékes. Nehéz beletörődni abba, hogy székbe kényszerültél, és abba is nehéz beletörődni, hogy nem tudsz járni. Hiába szeretnél, hiába akarsz, nem tudsz. Nem tudod azt megcsinálni, hogy fogod magad, és lerohansz a lépcsőn, mint gyerekkorodban. Akkor még játszottam a kutyámmal, fogócskáztam a testvéreimmel. Ezt már nem tudod, „kispadra” kerülsz. Ezzel nem könnyű együtt élni, de így is lehet élni. Csak nem mindenki tud.

Simon Szonja

Szerinted az pozitív vagy inkább negatív, hogy emlékszel arra, hogy gyerekkorodban még mindent meg tudtál csinálni? Szerinted jó, hogy erre emlékszel, vagy jobb lett volna, hogyha nem is tudnád, hogy az pontosan milyen?

Én az énemnek mind a két felét ismerem. És ez jó dolog. Vannak olyan mozgássérültek, akik felnőttkorukra lettek azok – autóbaleset, motorbaleset, buszbaleset, nem tudom, hogy még milyen baleset, vagy éppen fejest ugrott valaki a vízbe és eltört a gerince. Budakeszin van az OORI (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet), oda el szoktam járni. Ott vannak ismerőseim, a gerincosztályon, akik négy-végtag bénák, de annyira felhozták, feljavították az embert, hogy már tud fogni vagy éppen át tud ülni. Amikor felmegyek oda, mindig nagy örömmel fogadnak, mert én tudok valami pozitívat nyújtani. Van több olyan mozgássérült ismerősöm, akit nagyon szeretek és tisztelek. Ők szó szerint nyaktól lefelé bénák. Olyan szinten közlekednek, hogy öröm nézni őket – ahogy közlekednek, ahogy élik az életüket, és tényleg, ahogy nem hagyják el magukat. Vannak olyan mozgássérültek is, akik teljesen elhagyják magukat, nem foglalkoznak azzal, hogy lehetne másképp is élni. Igen, nehéz, de így is lehet teljes életet élni, én ezt gondolom.

Hogyan jársz be az iskolába?

Járdán. Én itt lakom Óbudán, albérletben, és a háztól idáig a kerekesszékemmel közlekedek. Nem szállok fel tömegközlekedésre, mert felesleges, plusz nálunk ez necces is. Viszont az úton így is vannak akadályok, mondjuk padka, járdaszegély, lépcsők. Van, ahol az utcai közlekedés sincs akadálymentesítve.

Simon Szonja

Útvonal az iskolába

Mennyire segítőkészek a budapestiek veled?

Nem mindenki az, viszont Budapesten nagyrészt segítőkészek.

Milyen volt az első napod az AKG-ban?

Amikor először bejöttem – szerződést írtunk alá –, úristen, az nagyon jó volt. Amikor beléptem ide, azt gondoltam: „Hazaértem!”.

Te hogyan jellemeznéd az AKG-t, milyen az iskola hangulata?

Családias a légkör, segítőkész mindenki, és tényleg, ha látják, hogy problémája van az embernek, nem azt csinálják, mint más intézményekben, hogy látják, de nem mennek oda.

És érezni azt, hogy az AKG-nak fontos vagyok, ez az, ami nem mindegy. Mert ha egy munkahelyen nem érzed jól magad, akkor az már régen rossz, és azon vagy, hogy elmenj.

Mivel szoktál foglalkozni munkaidő után?

Vannak barátaim és van egy kaméleonom. Hozzá szoktam hazasietni, vele szoktam foglalkozni, és amikor már vele nem foglalkozok, akkor otthon, amit kell, azt még gyorsan megcsinálom. Idézőjelben, hogy gyorsan. Mosás, takarítás, elmosogatni az edényeket meg rendet rakni egy kicsit. És utána, nem tudom miért, de én nagyon szeretek „sétálni”. Szeretek csakúgy elmenni és kikapcsolódni, nézelődni a városban, csak menni. Például a Margit-szigetre nyáron.

A kaméleonomat tavaly kaptam ajándékba, a névnapomra. Sisakos kaméleon, Kaktusz a neve. Azért kapta ezt a nevet, mert egyrészt zöld, másrészt meg amikor mérges, szó szerint olyan, mint a kaktusz. Engem megszokott, nagyon szeretem, mindent megosztok vele.

Simon Szonja

Van esetleg példaképed? Esetleg olyan ember, akit nagyon tisztelsz?

Nick Vujicic, a karok és lábak nélkül született keresztény prédikátor a példaképem. Akire pedig felnéztem az életem során, az az édesapám volt. És igazán felnézek Hantos tanár úrra is, mert vele nagyon sokat beszélgettem, nagyon sok mindenben adott tanácsot nekem, és mindig meghallgatott. Volt olyan is, hogy úgy talált rám, hogy sírtam. Nem egyszerű az életem, de igyekszem úgy alakítani, hogy könnyebb legyen, annak ellenére, hogy vannak nehézségeim. Hantos tanár úr volt az, aki segített, valamint Rataj János és Szűcs Tamás. Volt, hogy Tamás, a főnököm is könnyes szemmel talált, de dolgoztam. Hát igen, ez az a három ember, aki tényleg nagyon sok mindent tud rólam.

Itt az iskolában mindenki nagyon segítőkész, és tényleg azon vannak, hogy segítsenek. Nem mindegy, hogy az ember van, akikre számíthat, és én ezt nem tudom elfelejteni a sulinak. Olyan nagy örömmel tölt el, hogy én is az AKG dolgozójának mondhatom magam, ezt így gondolom és így érzem. Amikor felvettek, szó szerint madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Azóta is nagyon szeretem az AKG-t, semmi pénzért nem adnám, nincs az a pénz, amiért engem innen el tudnának csalni.

Mennyire vagy nyitott diákokkal, akik beszélgetni szeretnének veled?

Ha meg tudnak keresni, van rá idejük, állok elébe. Feltéve, hogy nem vagyok éppen beletemetkezve a munkába. Bárki nyugodtan megkereshet, bárki leszólíthat, hogy szeretne velem beszélgetni. Volt már rá példa, hogy egy témahétre gyengénlátókat, süketeket és mozgássérülteket is hívtak.

Simon Szonja

Témahét a fogyatékkal élők megismerésére

A kollégák megkérdezték, hogy válaszolnánk-e néhány kérdésre, amit a diákok tennének fel. Én rávágtam: igen. És tök jól sült el, mert tényleg mindenről kérdeztek, mindenre válaszoltunk, és mint mondtam, jobban szeretem, ha kérdeznek, és nem néznek, nem bámulnak. Vannak olyan diákok, akikkel nagy ritkán szoktam beszélgetni, mert tényleg nagyon ritka, amikor találkozom velük. De nagyon aranyosak, nagyon szeretem a diákjainkat. Némelyik úgy köszön, hogy csókolom, némelyik meg úgy, hogy szia – így félve –, és van, amelyik azt mondja, hogy kezicsókolom. Imádom őket, amikor így köszönnek, az egy élmény.

Simon Szonja

Van egy diák, az a kedvencem, de nem tudom a nevét. Ő annyira cuki, annyira aranyos, hogy mondom, hát ez kész. A fiatalemberke olyan illemtudó, olyan aranyos, hogy ahogy meglát, ugrik – tök mindegy, hogy kivel van vagy hol van, rögtön nyitja az ajtót. „Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni?” Hát őt nagyon szeretem, nagyon cuki. Majdnem minden diák illemtudó. A kicsiknek még meg kell tanulniuk, mert nem mindegyikük az, és a nagyobbak szólnak rájuk. Amúgy a legtöbb diákunk nagyon segítőkész. És az tök jó dolog, hogy ilyen fiatalon megismerkednek azzal, hogy nem csak járókból és egészségesekből áll a világ, van olyan, hogy mozgássérült, béna, vak, süket, vannak ilyen emberek is. Az jó, hogy az AKG betekintést kér a mi világunkba, jó érzés, hogy el tudjuk mondani, és hogy legalább egy töredékét meg tudom mutatni annak, hogy én hogyan élem meg a mindennapjaimat.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Bánó Eszter (AKG, 9ny. évf.),
Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!