Fogas kérdések

Mi az, ami a 12-17 évesek körében sokakat érint, és aminek szerintem senki nem örül, mert elcsúfít, fájdalmas, és csak kényszerből viseli el mindenki? Igen, a fogszabályzó.

Ha régi, fekete-fehér fényképeket nézeget az ember, akkor azt látja, hogy anno senkinek nem volt fogszabályzója, valószínűleg azt sem tudták az emberek, hogy mi az. Persze, nem rendelkezett mindenki tökéletes fogsorral. Volt, akinek előre állt az állkapcsa, ezzel a fogai is, volt, akinek meg pont hátrafelé, volt, akinek tíz perc szünet volt a fogai között, és olyan is akadt, akinek össze-vissza, keszekuszán álltak. Mindenki elfogadta a másikat úgy, ahogy volt, mert a szabálytalan fogsor ugyanúgy hozzátartozott az egyéniségéhez, mint a szem vagy a haj színe.

Az első fogszabályzó állítólag a franciák találmánya és a 18. századhoz köthető, aztán a 19. század közepén az amerikaiak tudományos alapokra helyezték a fogszabályzást, és a 20. század elején már elkezdték azt tanítani is. Gondolom, azóta akar mindenki hollywoodi mosolyt. De miért is? Mert kétségtelenül esztétikus látvány, és mindenki úgy akar mosolyogni, mint a sztárok. De nézzük meg, hogy milyen árat kell fizetni érte.

Az én történetem óvodában kezdődött. Három évesen éjszaka még cumival tudtam csak elaludni, hiába próbált anyukám meggyőzni minden este arról, hogy a cica már biztosan elvitte azt a fránya cumit, én mindig megtaláltam. Aztán amikor legjobb ovis barátom fogorvos anyukája mondta, hogy biztos fogszabályzót kell majd hordanom, mert kezd nyitott harapásom lenni a cumi miatt, nagyon megijedtem, mert ugyan fogalmam sem volt arról, hogy mi az, de rosszul hangzott. Anyukám megnyugtatott, hogy szinte mindegyik iskolás gyereknek van némi vas a fogán, nem kell ettől megijedni. De én betojtam rendesen, úgyhogy még aznap kidobtam a cumit a kukába, nem sejtve, hogy majdnem éjfélig nem fogok tudni elaludni. Utólag azt gondolom, megérte, mert egyetlen éjszaka alatt leszoktam a cumiról. Ennek ellenére a vasat nem úsztam meg.

Másodikos koromban kaptam egy szilikonból készült kivehető trénert, ami nem lenyomat alapján készül, hanem a „one size fits all” (mindenkinek ugyanaz) kategóriába tartozik, mint mondjuk egy női nylon térdzokni. Állítólag ezt már óvodás korban is lehet hordani. Azért azt megnézném, hogy egy ötéves óvodás hogyan tolerál egy ilyen szörnyűséget a szájában, és anyukája hogyan beszéli rá a viselésére. Én nyolcévesen hősiesen hordtam kb. egy hétig (az első napon hányingerrel küszködve), és annak ellenére, hogy szinte mindenhol feltörte a fogínyemet, viseltem a vérző íny okozta fájdalmakat.

Aztán egy másik doktor bácsi azt mondta, hogy szerinte egyáltalán nem hatékony a tréner (sok ezer forint ki az ablakon), kezdjük inkább egy kivehető fogszabályozóval, amivel havonta ellátogatunk az orvoshoz, hogy feszítsen rajta, anyukám pedig kb. tíznaponta teszi ugyanezt annak érdekében, hogy tágítsuk a felső állkapcsot (kiderült ugyanis a röntgenből, hogy nem fognak elférni a felnőtt fogaim, mert a felső fogívem szűk).

A lenyomatvétel nem ment könnyen, rossz íze volt a gipsznek, öklendeztem, de a fogszabályzót meglepően jól viseltem az első perctől kezdve. A tréner után maga volt a megváltás. Nagyon ritkán éreztem némi fájdalmat a feszítések után, de az is hamar elmúlt. Egyetlen dologra kellett csak odafigyelni, hogy naponta legalább 13-14 órát viseljem. Szóval, nem lehetett ottfelejteni a nyaralóban, a táborban, az éjjeliszekrényen vagy a nagyinál. Ja, és ki ne felejtsem, hogy egy évig logopédushoz jártam a nyelvlökéses nyelésem miatt. Hogy ez mi? Hát, erről majd máskor írok, mert ez sem egyszerű történet.

Már tulajdonképpen megszerettem ezt a fogszabályzót, hozzám nőtt néhány év alatt, amikor eljött az ideje a rögzítettnek. Nagyon nem vágytam a vasakra. Hiába mondogatta a fogorvosom, a szüleim, az ismerősök, hogy nem ciki, mert lehet színeset is választani, meg jó buli. Nem választottam színeset, hanem átlátszó breketteket, melyeket egy vékony fém ív kapcsolt össze.

Meglepetésemre alig lehetett észrevenni (persze ez egyéni dolog, függ a fogak méretétől is), és szerencsére az alsó fogsoromra nem kellett fogszabályzó (legalább ebben mákom volt). Egyik csoporttársam két év után csodálkozott rá, hogy nekem van fogszabályzóm. Egy előnye kétségtelen volt, hogy nem lehetett sehol ottfelejteni. Kicsit macerás volt ugyan a fogmosás, és szinte minden fogorvosi látogatás után Nurofennel aludtam el, sőt, néha még napközben is be kellett kapnom egy szemet, de ennek ellenére azt kell mondjam, hogy rosszabbra számítottam. Aztán két év elteltével ettől is megszabadultam. Furcsa érzés volt hét év után úgy álomra hajtani a fejem, hogy nincs semmi a számban. Nem is tartott sokáig, mert két nap után megkaptam az újabb kivehető fogszabályozót éjszakai viseletre, hogy véletlenül se jusson eszükbe a fogaimnak elmozdulni. Hát, úgy látszik, ennek sose lesz vége.

Egy szó, mint száz, hosszú és rögös út vezet az álommosolyig, és akkor az anyagiakat nem is említettem. A hírek szerint volt egy amerikai egyetemista fiú (nem orvosis), Amos Dudley, akinek nem volt pénze méregdrága fogszabályzóra, de az esze nagyon is a helyén volt.

Tanulmányozta a fogszabályzás alapjait a neten, majd egyetemének 3D-s nyomtatójával és szuper szkennerével készített egy fogszabályzót, és gyönyörű fogakat varázsolt magának csupán 60 dollárból. Vajon hány fogorvos küzd rémálmokkal Amos esete óta?

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Használati útmutató lányos apáknak

Talán senki nem mondta, hogy ilyen lesz. Hogy nehéz lesz, de ez azért a legjobb dolog is (vagy nem?). Mert most nem a fiús apákról beszélek. Az egy könnyű dolog, egy semmi, már meg se haragudjatok. Hanem azokról az apákról, akiknek lányuk született. Igen, elvileg minden férfi álma, hogy lánya szülessen. Egy királylány.

Sándor Csenge

Haha. Amúgy remélem, tudjátok, hogy ilyen nincs. Vagy mégis? Királylánynak láttok minket, apák? Mint a reklámban, amikor pattanásos kamasz lányát az apja vigasztalja, mert dobta az piszkosul jóképű barátja? Akkor is gyönyörűnek láttok minket, amikor valójában egyáltalán nem vagyunk azok? Igazán jó lenne, ha így lenne... Elmondom, miért.

A lányoknak állítólag első szerelmük az édesapjuk. Na, most gondoljatok bele, hogyha az első szerelemhez, vagyis ehhez viszonyítjuk a többit, akkor milyen férfival fogunk majd összejönni. Állítólag a választottunk az apánkra hasonlít. Ó, istenem! Légyszi, ne! Nem azért, én igazán szeretem az apukámat, de kösz, nem.

Szóval, az egyedüli dicséret, amit az apukámtól kapok, és amit meg is jegyzek (lehet, hogy mást is szokott mondani, de szerintem az azért feltűnne), az a külsőmre vonatkozik. Csak mondom, hogy azért csinosnak lenni és jó ruhákat hordani nem egy nagy teljesítmény. Persze, így is irtózatosan jól esik, amikor reggelente azt mondja, hogy jól nézek ki. De olyankor, amikor jól nézek ki, akkor azt azért én is tudom. Mert tudom, hogy a rúzst azért tettem fel, hogy azért vettem fel a szűk nadrágomat vagy a rövid szoknyámat, mert jól akartam kinézni. És van egy reális énképem, hogy amikor belenézek egy ilyen reggelen a tükörbe, látom, hogy azért ez valaki más. Egy nőiesebb valaki. Mégis, ő az egyetlen, aki ilyeneket szokott nekem mondani, és ez nagyon fontos nekem, jó érzés ezzel a megerősítéssel kilépni az ajtón.

Csak van az a kis, apró gondolat a fejemben, hogy amúgy ezer más dolognak jobban örülnék, ha dicsérne. Nem azért, mert harmadik leszek egy versenyen. Természetes, hogy olyankor gratulál. Hanem, ha mondjuk elolvasná a cikkemet. Odajönne, és azt mondaná: „Tudom, hogy szereted csinálni, és ennek nagyon örülök. Büszke vagyok rád, hogy értelmes mondatokban ki tudod fejezni magadat, a gondolataidat. Hogy egy értelmes és gondolkodó, olvasott nő vagy. Akinek van véleménye a világról, vagy legalábbis a saját világáról”. Hogy örülnék egy SMS-nek, hogy jót nevetett egy írásomon. Igen, jól esne. Mert ez már nekem szólna, nem pedig a külsőmnek.

Sándor Csenge

Hogy mennyire volt kétségbeejtő az a helyzet, amikor feltettük neki a kérdést, hogy miért büszke rám, és gyengébb válaszokat adott, mint a tanáraimtól kapott megerősítések az értékelőimben? Hát, eléggé. Persze, lehet, hogy nem a szavak embere. De könyörgöm, azért két szó is megtette volna, ami őszinte, és nem eltévedt, mint a fene. „Nagyon jó vagy töriből.” Ó, hogy micsoda szerencse, hogy nem szakadt ránk a plafon aznap este!

Aztán itt van még az is, hogy mi, lányok, azért szeretünk megfelelni az apáinknak. És igen, számít a véleményük, még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem érdekelne minket. Nyilván számít, mert azok az emberek, akiket szeretünk, azoknak a véleményére is adunk. A tanácsaikat meghalljuk, és ha úgy látjuk, hogy van benne igazság, akkor igyekszünk megfogadni azokat.

Amikor pedig apukám értékeli az életemet, és olyan kijelentéseket tesz, amik nagyon meggondolatlanok... azok tudnak fájni. Szóval van, hogy engem nem is érint meg egy-egy súlyos kijelentése. És van, amikor csak sokkal később jut eszembe, hogy amúgy mekkora nyomást helyezett rám azzal a mondattal. Hogy nem elég egy-két embernek elmondanom, hanem minimum ötnek felhozom. És amikor szembesülök a reakciójukkal, akkor jövök rá, hogy nagyon nem helyénvaló, hogy ő ilyeneket mond nekem. Egy apának elsősorban támogatást kellene nyújtania, nem pedig a realitás talaján kell tartania a lányát. Igen, inkább mondják azt, hogy tudunk és fogunk is szárnyalni. Mert akkor talán mi is elhisszük, és meg is tesszük.

Sándor Csenge

Szóval, kedves apák. Ahelyett, hogy kijelentenétek, hogy mit és hogy kéne, inkább kérdezzétek meg, hogy mit és hogy szeretnénk. „Erről mi a véleményed, és arról?” És miután a lányotok elmondta, hogy mit gondol erről meg arról, ti is elmondhatjátok, beszélgethettek, és talán megértitek majd a gondolatait. Hogy nem azért költ annyi pénzt sminkre, mert nincs tisztában a pénz értékével, hanem azért, mert szeretné elfedni a pattanásait. Hogy nem azért iszik vodkát, mert nem tudja, hol a határ, hanem mert pontosan tudja, és tudja azt is, hogy nem lépi át, ha pedig mégis, lesz, aki segít neki. Hogy nem azért nem megy bulizni, mert nem akar, hanem mert senki se hívja. Hogy nem azért van barátja, mert amúgy nem lenne normális tinilány, hanem azért, mert ő tényleg szereti azt a fiút, minden hibája ellenére. Hogy nem azért nincsenek barátai, mert depressziós, hanem mert most egyedüllétre vágyik. Hogy nem azért hanyagolja el magát, mert önbizalomhiányos, és úgy gondolja, senkit nem érdekel, hanem azért, mert most pont nincs energiája még azzal is foglalkozni. Hogy nem azért nem beszél veled, mert utál, hanem azért, mert szétrobban a feje a sok gondolattól.

Sándor Csenge

Hogy nem azért nem akar veled beszélgetni, mert nem akar veled beszélgetni, hanem azért, mert nem akar újra beavatni a dolgaiba, mert nem vagy tekintettel arra, hogy amúgy is milyen törékeny a lelki világa, és egy véletlen poénoddal vagy beszólásoddal újra becsapod magad előtt az ajtót, mert megbántod, és megbánja, hogy elmondta neked. Hogy nem azért nem megy veled sehova, mert szégyell, hanem mert most éppen mással menne és máshova. Hogy nem rád ideges, csak te is éppen ott vagy. És talán ha megkeresnéd az utat, ha nem magadról beszélnél, remélve, hogy felkelti majd a figyelmét a sport vagy a politika, hanem esetleg megkérdeznéd konkrétabban... nem, nem azt, hogy „Mit csináltál ma délután?” hanem, hogy „Mi történt az xy-nal? Akarsz róla mesélni?” és ha nem, hát sajnálom. Másnap is kérdezd meg, és azután is. És keresd meg azt az utat, változtass a hozzáállásodon. Mert amúgy a lányod egy királylány, és ha ő az, akkor te pedig a király vagy, és érezd magad megtisztelve, hogy neked jutott egy királylány az életedbe, aki ilyen is és olyan is, de akkor is ott van a korona a fején, és biztos, hogy nem véletlenül.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó családba házasodni

Voltatok már esküvőn? Én idén nyáron voltam egyen. A szülinapomon kaptam meg Harry herceg levelét, hogy ugorjak már be a menyegzőjére. Viccet félretéve, egy nem túl közeli rokonom esküvőjére megyek júliusban, és várom, mert minden bizonnyal nagyon jó lesz ­­– ez lesz az első esküvő, amire megyek, amióta az eszemet tudom. De most mégis a májusi Harry herceg – Meghan Markle esküvő kapcsán szeretnék beszélni néhány dologról.

Legtöbbünk még emlékszik Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjére, amit rengetegen néztek élő közvetítésben világszerte, és most egy következő nagy esküvővel áldott meg minket az ég és Anglia királyi családja: Harry herceg, Diana hercegnő fiatalabb, vörösebb hajú és véleményem szerint jóképűbb fia feleségül vette a barátnőjét, Meghan Markle-t. Nem igazán követem az angol királyi család életét, de erről az esküvőről, ahogy Kate Middleton nemrég történt harmadik szüléséről, én is értesültem. Annyira nem érdekelt az esemény, de mivel már előre tudtam, hogy cikket fogok írni róla, ezért a Guardian weboldalán időnként ránéztem az élő közvetítésre.

Persze nem ez lett volna az egyetlen lehetőségem, hiszen a Guardian mellett valószínűleg az összes létező brit hírcsatorna, valamint jó pár amerikai is élőben közvetítette, vagy legalábbis címlapon hozta le a nagy eseményt. Rengeteg fotós, riporter és újságíró volt jelen, sok hírességet is meghívtak, és a windsori kápolna előtt, ahol az esküt megkötötték, hatalmas tömeg tolongott, hogy egy pillantást vethessenek az ifjú párra, akik a ceremónia után beszálltak egy szép lovas hintóba és végigtrappoltak Windsor utcáin. Az újságok rengeteg, az esküvőhöz kapcsolódó dologról cikkeztek, kezdve Meghan Markle ruhájától és sminkjétől az esküvői tortán át a celeb vendégekig. Az biztos, hogy ez az esküvő rengeteg figyelmet kapott, és a windsori kukásautóknak még sok időbe fog telni, hogy a százezres tömeg után visszamaradt szemetet összetakarítsák (forrás).

A hatalmas ünnepség, a gyönyörű ruhák és az istenien finomnak kinéző sütemények után fel kell tennünk a kérdést: mégis miért? Miért nézte ezt az esküvőt ennyi ember? Miért utaztak annyian Windsorba és a különböző hírcsatornák élő közvetítéseit miért nézték több százezren világszerte? Miért akkora nagy cucc ez? Miért nem szarjuk le? Megérdemlik azt a figyelmet, amit kapnak?

Nekünk, embereknek, kinek jobban, kinek kevésbé, de alapvetően megvan az a tulajdonságunk, hogy szeretünk belefolyni mások életébe. Szeretjük beleütni az orrunkat mások dolgába és nyomon követni az emberek életét: mit csinálnak, mi történik velük, hogyan érzik magukat. És ezt nemcsak közeli barátainkkal, szeretteinkkel szeretjük megtenni, hanem hírességekkel is. Én pont az a típus vagyok, aki az ismerősei életébe kicsit jobban szeret belefolyni, de a celebek élete alapvetően nem köt le annyira. Kicsit furán érzem magam attól, hogy olyan emberek magánéletéről tudok meg dolgokat, akikkel sohase találkoztam életemben, és lehet, hogy láttam őket filmekben, a tévében vagy a YouTube-on, de valójában nem ismerem őket, és fogalmam sincs róla, milyen emberek.

De persze vannak olyanok, akik igenis szeretik a hírességek életét is nyomon követni, és érdekli őket, hogy kivel mi van. Nyilván teljesen közömbös én sem vagyok, néhány celebet én is követek Instagramon, és ha valamilyen, általam kedvelt hírességgel baj történik, pl. megbetegszik vagy meghal, az engem is el tud szomorítani. De hiszek abban, hogy csak olyanokat kell követnünk a médiában és a közösségi médiában, akik megérdemlik azt. Olyan híres személyeket, akik el is értek valamit az életükben, akik tehetségesek, tisztességesen dolgoznak a munkájukban és valamiféle értéket is képviselnek. Olyanokat, akik megérdemlik a figyelmet és a lájkokat, mert tesznek is érte, mindennap. Nem olyanokat, mint Kim Kardashian vagy az angol királyi család.

Igen, az angol királyi család. Szerintem egyikük sem érdemli meg azt a figyelmet, amit nekik szentelünk. A sok-sok róluk készült fotót, cikket, a rengeteg embert az esküvőjükön: egyáltalán nem érdemelték ki. Egyetlen erényük, hogy a nagy angol királyi családba születtek vagy házasodtak.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a királyi család csupa-csupa lusta disznóból áll. Ha jól tudom, Vilmos herceg és Harry herceg is választott magának civil foglalkozást, és nem csak abból élnek, hogy az embereket érdekli az, hogy mi van velük. Csak azt mondom, hogy ha nem ők lennének a Vilmos herceg meg a Harry herceg, akkor a franc se hallott volna róluk. És mégis, kicsoda Meghan Markle? Harry herceg felesége, senki más. Nem érdekel, hogy van neki amúgy normális karrierje, valami színésznő vagy micsoda; ha nem megy hozzá a brit királyi család egy tagjához, akkor soha a büdös életben nem hallottuk volna a nevét. Ugyanez a helyzet Kate Middletonnal. Ha nem házasodik össze Vilmos herceggel, a kutya nem tudná, hogy kicsoda ő és mit csinál. Ezek az emberek, még ha tettek is valamit életükben, valójában egyáltalán nem különlegesek, és ha egyszerű emberek lennének, olyanok, mint te vagy én, akkor tizedannyira sem lennének híresek, mint most.

Ugyanez a helyzet a királyi gyermekekkel. György, Sarolta és Lajos. A három fiatal trónörökös. Akik valóban nagyon cukik, édesek, picikék, de őszintén szólva bennük sincs semmi különleges. Az én hároméves unokatesóm is nagyon cuki, mégsem nyomnak ötezer kamerát az arcába, ha óvodába megy. Nyilván az én hároméves unokatesóm nem fogja megörökölni a brit királyi trónt, ha majd az összes felmenője kihalt (ami mellesleg nem egy örömteli dolog), de ettől eltekintve pontosan ugyanolyan, mint a trónörökösök, akik mind pontosan olyanok, mint az összes korukbeli gyerek. Cukik, picik, szeretnek játszani a barátaikkal és a szüleikkel, és amikor megszülettek, tátott szájjal sírtak fel, aminek következtében hangos csörömpöléssel pottyant le a földre az ezüstkanál, ami születés közben a szájukban volt. Ja nem, ez utóbbiban mégis különböznek a többiektől. Pardon.

George és Charlotte, királyi dédunokák

És mégis, csak amiatt, hogy ők a trónörökösök, hatalmas médiafigyelmet kapnak a sajtó összes ágától. Rengeteg fénykép készül róluk, a fél világ ismeri az arcukat. Ez persze lehet jó dolog egyfelől, mert hát ki ne szeretne hercegnek/hercegnőnek születni? Ki ne szeretne már kiskorától fogva híres és gazdag lenni? Másfelől viszont lehet elképesztően rossz és stresszes dolog is. El tudjátok képzelni, milyen rossz lehet egy kisgyereknek megélni ezt? Hogy akármit csinál, akárhova megy, fotósok és paparazzik tömegei üldözik? Hogy gyakorlatilag nem mehet ki egyedül az utcára soha, egész életében, mert ha nincs mellette testőr vagy legalább öt-hat másik családtag, akkor biztos, hogy letámadják a fotósok? Hogy nem csinálhat semmi, de semmi hülyeséget, mert ha egy híres ember hülyeséget csinál, annak sokkal nagyobb súlya van, arról mindenki tud? Elképesztően nehéz és stresszes lehet ezt gyerekként megélni. Még felnőttként is bele tud rokkanni az ember. Nem biztos, hogy ezeknek a cukimuki gyerekeknek ez olyan jól esik. Nem kéne kitenni őket ilyen rossz dolgoknak. És ez nem az ő vagy a szüleik hibája, hanem egyértelműen a médiáé. Mert a média hajlandó bármekkora erőfeszítést tenni, hogy képeket és információkat szerezzen egy-egy ilyen hírességről.

Diana hercegnő menekül a paparazzik elől Londonban, 1994-ben

A felnőttek nyilván már érettebbek és jobban fel tudják dolgozni ezeket a dolgokat. De mégis, nem lehet olyan nagyon jó érzés tudni, hogy emberek milliói akarnak bemászni a magánéletedbe. Tudni akarják, hogy élsz, mit csinálsz, mit gondolsz, látni akarnak és el akarnak jönni az esküvődre. Nem lehet valami jó érzés életed szerelmével úgy kötni össze az életedet, hogy rögtön utána ezer meg ezer kamera nyomul az arcodba. Miközben lehet, hogy azok közül a fotósok közül pont valamelyik üldözte halálba az édesanyádat Párizsban, huszonegy évvel korábban, néhány fénykép reményében. Diana hercegnő balesete egy tragikus és borzalmas eset volt, ami olyan mértékben mutatott rá a szenzációéhes sajtó és média pofátlanságára, hogy azután az összes újságnak fogadalmat kellett volna tennie, hogy örök életükre békében hagyják az egész családot. De nem. Még mindig nyomulnak. És bár ma már talán annyi van bennük, hogy nem üldözik őket motorbiciklivel, de továbbra is hatalmas figyelmet fordítanak a királyi családra, ami a fentebb kifejtett okok miatt teljes hülyeség, felesleges és ártalmas.

Harry herceg korábbi kedvesével, Chelsy Davyvel

De hát persze a média nem fordítana ekkor a figyelmet a királyi családra, ha nem érdekelné ez annyira az embereket. Valami okból azonban mégis érdekli. Érdekel minket, hogy mit csinálnak ezek az elképesztően nemes emberek az életükben. De jól van ez így? Nagyon nem. Nem kéne, hogy érdekeljen minket, hogy mit csinál a királyi család, mert ennek semmi jelentősége nincsen. A királyok, királynők, grófok, grófnők, hercegek és hercegnők ideje lejárt. A királynőre az égvilágon semmi szüksége nincsen Angliának, max. annyit csinál, hogy kedvesen mosolyog emberekre, kutyákat simogat és a különböző tradicionális szertartásokat lebonyolítja. A királyi család nem sokban különbözik más családoktól, és nem is kéne, hogy ennyi figyelmet szenteljünk nekik. Békén kellene hagyni őket, egyrészt, mert nekik ez nem lehet valami könnyű és élvezetes, másrészt, mert nem érdemlik meg. Nem különleges emberek ők, csak azért, mert királyi vér csörgedezik az ereikben. Nem kéne, hogy a mai világban, 2018-ban születési alapon bárkit is előnyök illessenek meg, bárkit is előkelőbbnek vagy feljebbvalónak tartsunk azért, mert ezek és ezek a felmenői vannak vagy ez és ez a férje vagy a felesége. Ezek az eszmék és hagyományok réges-régen lejártak, és bőven eljött az ideje, hogy kidobjuk őket az ablakon. A hercegeknek és a hercegnőknek a Disney-mesékben van a helyük, nem a valódi életben.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hantos Máté Emléktorna

Ha valaki szombat délelőtt az AKG felé járt, nagy sporttáskákat cipelő fiatalembereket láthatott bemenni az iskola épületébe. Ha beljebb is merészkedett, akkor hamar rájött, hogy itt focimeccsek zajlanak, ahonnan nem hiányoznak a lelkes szurkolók, a nézők sem.

A Hantos Máté Emléktornán öregdiákokból álló csapatok mérkőztek meg egymással évfolyamonként, valamint az iskola végzőseiből és egy tanárokból verbuválódott csapat is versenybe szállt. Az emléktorna ötletét kilenc évvel ezelőtt az iskola testnevelő házaspárja, Mitcsenkov András és Emőke vetette fel. Szerettek volna megemlékezni egy fiatalon elhunyt, tehetséges, sikeres AKG-s futballistáról, aki az iskolai focicsapatot erősítette, és akinek kitartása, sportszeretete példaértékű lehet más diákok számára is.

Az első emléktorna után a tanárok úgy gondolták, hogy hagyományt teremtenek, és minden évben megrendezik ezt az eseményt, mely remek alkalom a megemlékezésre, és egyben közösségi összetartó ereje is van. A volt diákok találkozhatnak egymással, tanáraikkal, mesélhetnek életük alakulásáról, és egy kicsit megismerhetik a jelenlegi évfolyamokat is.

A torna fő szervezője Máté egyik évfolyamtársa, Nyárai Gerzson, aki természetesen idén sem hiányzott a neves alkalomról. Gerzson azt nyilatkozta, hogy szinte biztos volt abban, hogy a torna évről évre népszerűbb lesz. Örül annak, hogy egyre nő a részt vevő csapatok száma –annak ellenére, hogy sokan nem is ismerhették Mátét –, és a kezdeti lelkesedés sem hagyott alább. A szintén évfolyamtársak Takács Gergő és Ligetvári András pedig azt emelték ki, hogy ez egy örömteli összejövetel.

A meginterjúvolt sportolók elmondták, hogy a csapatok között van olyan is, amelyik baráti társaságnak tekinthető, összeszokott közösség, és szinte heti rendszerességgel találkoznak. Mások a helyszínen alakítják ki a tagok végleges listáját, de ők is ismerik egymást régről. Voltak, akik most szombaton jártak először a tornán, de többen szinte az összes eseményen jelen voltak. Mindenki dicsérte a szervezést, amely egyre profibb lett az évek során.

Ha valaki ismeretlenként lépett be a tornaterembe, és néhány percig figyelte a történéseket, szerintem egyből a családias, vidám, baráti hangulat ragadta meg. Egymással beszélgető, nevetgélő emberekkel volt tele a tér. Az ismerősök, családtagok (pici gyerekek is), a tanárok és az évfolyamtársak hangosan szurkoltak, biztatták a csapatokat. Említésre méltó, hogy a tanárok csapatát két testnevelő tanárnő is erősítette, ők voltak a torna egyedüli hölgy résztvevői. A focisták elszántan küzdöttek, keményen harcoltak azért, hogy a labda az ellenfél kapujában landoljon. A bajnokságnak önmagában nincs tétje, nem jár érte komoly jutalom, mégis mindenki győzni akar, a legjobb formáját akarja nyújtani, hogy méltó legyen Máté emlékéhez.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

További képek a fotóalbumban

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy irracionális szerelmi történet

Nemrég anyukám társaságában ellátogattam az Erkel színházba, hogy megnézzük a legújabb Varázsfuvola-interpretációt. Az évek során a Varázsfuvolának már sokféle verzióját láttam, megnéztem többek között bábszínházban, operában, a Vígszínházban és a MüPában is. A darab tetszett, ajánlom mindenkinek az Erkel színházat, de ez a cikk most mégsem erről fog szólni, hanem a Varázsfuvola történetéről. Ugyanis érett kamasz fejjel nézve ezt a darabot, elég sok kérdés és probléma merült fel bennem ezzel kapcsolatban.

Először is, tudni kell, hogy én nagyon szeretem a Varázsfuvolát, és egy igazán ikonikus és fontos darabnak tartom, amely szinte minden szempontból érdekes – mindenkinek látnia kellene. Most történeti szempontból fogom megvizsgálni a darabot, ugyanis sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy az egész igazából egy nagy hülyeség.

Első és legfontosabb problémám a darab történetével az, hogy Pamina meg Tamino… Szóval azt így hogy? Mert mi más lenne érdekes egy darabban, ha nem a szereplők szerelmi élete? A történet szerint Tamino beleszeret a gyönyörű lányba a képe alapján (eddig ez így rendben is van), majd elküldi maga helyett Papagenót, hogy szabadítsa ki a lányt a gonosz Monostatos karmai közül. Ez meg is történik, Paminát kiszabadítja Papageno, majd elmondja neki, hogy van egy herceg, Tamino, aki csak őutána eped. Paminának erre – értelmes nő lévén – mi lenne a logikus reakciója? Azt mondani, hogy „aha”, furán nézni, hogy mégis, hogy képes valaki ennyire beleszeretni valakibe egyetlenegy kép alapján, majd annak rendje és módja szerint belezúgni a kedves, laza, udvarias és szeretetreméltó madarászba, aki megszabadította. Vagy beleszeretni abba a random emberbe, akit sohase látott életében, nem is beszélt vele, csak annyit tud róla, hogy beleszeretett a képébe?

Közvetlenül a leány megmenekülése után van egy olyan rész a darabban, amelyben Papageno és Pamina egymás mellett ülnek és duetteznek. Arról énekelnek, hogy mennyire magányosak és mennyire szeretnének már maguknak egy párt. Én meg úgy fogtam a fejem a nézőtéren ülve, hogy csókolják már meg egymást! Könyörgöm, teljesen logikus! Jó, tudom, az érzelmek nem logikusak. De akkor is! Én garantálom nektek, hogy bármelyik lány egy vele valóban ott lévő, őt megmentő, kedves és közvetlen emberbe hatszor előbb fog beleszeretni, mint egy random fantomfiúba, akiről azt se tudja, hogy létezik. Kivéve talán, ha Papageno olyan menthetetlenül ronda és ápolatlan, hogy már csak attól, hogy ránéz az ember lánya, heveny hányinger fogja el. De szerintem ennek a veszélye nem áll fenn, mert akkor később Papagena se szeretne belé, úgyhogy a továbbiakban kicsit kifejteném, hogy szerintem Papageno miért sokkal jobb parti, mint Tamino.

Először is, közvetlenül ő mentette meg Paminát. Ez igazán nagy érdem. Tamino beküldte maga helyett a haverját a világszép lányhoz, nyilván abban bízva, hogy Papageno, a kihangsúlyozottan magányos és szerelemre éhes férfiú majd biztosan nem fog rámozdulni. És valóban, nem is mozdul rá, nem próbálkozik be nála. Vajon miért? Nem azért, mert Pamina ronda, hiszen tudjuk, hogy gyönyörű, nem azért, mert van már Papagenónak más párja, hiszen akkor még nincs. Nem, Papageno valószínűleg azért nem próbálkozik be Paminánál, mert tudja, hogy őt Tamino nézte ki magának. Mert nem akarja kedves barátja (akit órák óta ismer) elől elszedni a nőjét. Mert Papageno tök becsületes, kidolgozott erkölcsi kódexszel rendelkező személy. Bizony. Nem akarja, hogy Pamina megcsalja az akkor még nem is szerelmét, Taminót, nem akarja Tamino elől elcsábítani a lányt, hanem önzetlenül hagyja, hogy Pamina és Tamino egymásba szeressenek, és türelemmel várja, hogy hátha jut majd neki is valaki. Ez mennyire menő és aranyos már!

Aztán munkamorálja is van. Bizony, Papageno becsületesen dolgozik, befogja a madarakat, és ezért kapja ugyebár fizetségét az Éj királynőjétől meg az udvarhölgyektől. Taminóról csak azt tudjuk, hogy egy herceg. Egy herceg, és kész. Biztos sok pénze van, de nem tud dolgozni, mivel sosem kellett dolgoznia, ezért valószínűleg egy elkényeztetett kis királyfi. Papageno viszont megtanulta, hogyan kell dolgozni, küzdeni valamiért, és van egy rendes munkája, amit becsületesen űz is. Azt nem tudhatjuk, hogy Tamino valójában milyen. Titokzatos és furcsa, és ez nem mindig vezet jóra. Papageno azonban egy egyszerű, de becsületes és megbízható ember, akinek nincs túl sok titka, és minden állítása teljesen leellenőrizhető.

Ráadásul Papageno érzelmes is, de nem annyira, mint Tamino. Mert nagyon cuki az, hogy Tamino az életét is feláldozná a nőért, de azért jobban belegondolva… Nem furcsa ez egy kicsit? Egyszer látta a képen a lányt, és már rögtön el is dobná érte az életét? Honnan jött ez a rengeteg érzelem? Nem is ismeri Paminát, nem is látta a való életben. Mi van, ha az a kép Photoshopolt, vagy a festő, aki csinálta, némileg feljavította a valóságot? Mi van, ha Pamina smink nélkül egyáltalán nem úgy fest, mint a képen? És mi van, ha egy gonosz sárkány és elviselhetetlen a természete? Mindezeket nem tudja Tamino. Csak megy a feje és a szerelme után, és az életét is kész lenne feláldozni azért a szép nőért, akit nagyjából kétszer látott. Papageno ennél kicsit kevésbé őrült, és persze szerelmes akar ő is lenni. Nagyon szeretne magának társat, de azért éppen mindent nem akarna odaadni érte, és egy kicsit normálisabb. Ezenkívül egy laza és vicces karakter, akinek az esendősége, és az, hogy nem tudja maradéktalanul kiállni a próbákat, emberibbé teszik őt. Nem egy csodálatosan hősies szereplő, mint Tamino, de bátor, emberi, karakteres és helyén van a szíve. Attól az apróságtól pedig most tekintsünk el, hogy nevetséges tollas madárkosztümökben mászkál. Nem tud öltözködni, na. Most ez legyen a legnagyobb baj. (Bár a legutóbbi előadásban, amit néztünk, pont nem is tollas kosztümben volt, hanem valami olyan ruhában, ami leginkább az osztrák népviseletre hasonlított, tudjátok, kantáros nadrág és hasonlók.)

A következő dolog már talán kicsit mélyebbre, bonyolultabb problémához vezet. Anyukámmal a darab során megállapítottuk (azon kívül, hogy nem különöseben feminista opera) azt is, hogy a Varázsfuvola egy bonyolult és szövevényes jogi esetről, egy gyermekelhelyezési perről szól, amelynek során az édesapa elrabolja lányát az édesanyától. Sarastro elrabolja Paminát, amihez nincs joga, mert a felügyeleti jog valószínűleg az Éj királynőjénél van. Feltételezhetjük azonban, hogy az Éj királynője (mivel tudjuk, hogy egy gonosz ember –mellesleg ez sem biztos) a lányával gonoszul bánik, esetleg bántja, veri stb.

Sarastro tehát elrabolja a lányát, majd rábízza őt a legrosszabb emberre a világon, Monostatosra, aki szexuálisan zaklatja a leányt. Ez nem volt egy jó döntés, később ezt Sarastro is belátja, meg is bünteti Monostatost, amit ő meg is érdemel, azonban ebből láthatjuk, hogy Sarastro ítélőképessége nem mindig tökéletes, könnyen félreismeri az embereket. Tehát nem olyan nagyon bölcs, mint amilyennek beállítják, kivéve, ha direkt bízta rá Paminát a szexuális zaklatójára. Ebben az esetben egyszerűen gonosz és rossz ember, és nem kérdés, miért kéne elvenni tőle a gyereket. Ha azonban csak rossz emberismerő, és nem is annyira nagyon bölcs, akkor simán lehet, hogy az Éj királynőjét is félreismerte, és az asszony valóban teljesen megbízható és normális személy.

De az-e valójában? Az Éj királynőjének nincs teljességgel kidolgozott erkölcsi kódexe, bizonyítja ezt az is, hogy megpróbálja a saját lányát gyilkosságra felbujtani, majd amikor Pamina ezt megtagadja, bedühödik és kitagadja kegyeiből a lányt. Ez bizony nem egy szép lépés, mindazonáltal lehetséges, hogy bőven voltak okai arra, hogy meg akarja öletni Sarastrót. Nem tudjuk, hogy ők ketten miket csináltak a múltban, de én nem tudom elképzelni, hogy az Éj királynője csak úgy, ok nélkül akarja megöletni Sarastrót. Ezen kívül nyilvánvalóan ki akarja szabadítani a lányát, amely feladattal a fiatal és jóképű Taminót bízza meg, akibe később Pamina bele is szeret, sőt, össze is házasodnak. Látszik tehát, hogy az Éj királynője jól választott (bár szerintem nem egészen, de ezt ugye fentebb kifejtettem), van ízlése, tudja, mi kell a lányának, megfelelő emberre bízta a feladatot stb. Ráadásul tök jó fej módon ő tartja fenn Papagenót, megveszi tőle a madarakat (amik fogalmam sincs, hogy mire kellenek neki, de mindegy), az udvarhölgyei pedig hasonlóképpen, egészen emberséges karakterek. Megmentik Taminót a szörnyetegtől, van erkölcsi kódexük, amelybe a hazudozás nem fér bele, ezért megbüntetik Papagenót (ami mellesleg önbíráskodás).

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az Éj királynője az a gonosz, hisztis nő, akinek a darab beállítja, és Sarastro sem biztos, hogy az a bölcs és jóságos vezető/pap, akinek beállítják. Hozzá kell tennem még azt is, hogy amit egyébként Sarastro művel, az hulla ijesztő. Ott van vele egy csomó szektás, akiknek ő a főpapjuk, elrabolnak egy lányt, aztán a két szerencsétlen fiút próbára teszik, amelynek során hosszas lelki kínzásban részesítik őket. Szegények. A darab végén pedig összeadja a hősszerelmeseket, Taminót és Paminát, ami végül is tök jó húzás tőle, az Éj királynője és Monostatos pedig meghalnak, Papageno rátalált Papagenára és minden tök happy.

Tanulság, hogy a gyermekelhelyezési ügyek nem mindig egyértelműen fekete-fehérek, sokszor nagyon nehéz megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz. Nem akarok bíró lenni, annyi szent.

És hogy szerintem hogyan kellett volna végződnie a Varázsfuvolának? Elmondom. Papageno és Pamina a nagy magányosság közepette összejönnek és szerelmesek lesznek. Papageno kiállja a próbákat, Taminóval egyetemben, akinek azonban a végén csalódnia kell, mert megtudja, hogy Papageno a háta mögött összejött Paminával. Tamino ebbe kénytelen beletörődni, Sarastro pedig összeadja a szerelmeseket. Az Éj királynője és Monostatos megtámadják Sarastróék szektáját, azonban nem járnak sikerrel, mert elkapják őket, Monostatost bezárják a börtönbe, és soha többé onnan ki nem engedik. Az Éj királynője pedig leül egy hosszas beszélgetésre Sarastróval, amelynek során kibékülnek egymással, és megegyeznek, hogy tök mindegy, Pamina kivel van, hiszen úgyis elérte már a tizennyolc éves kort, és mivel összeházasodott Papagenóval, ezentúl együtt fognak lakni. Tamino pedig jobb híján összejön az Éj királynőjének egyik udvarhölgyével, vagy akkor már mindjárt mind a hárommal egyszerre, és azontúl négyen élnek vidáman együtt Sarastro és az Éj királynője közös palotájában, ahol mindannyian ugyanazon szabadkőműves páholynak a tagjai, amelynek Sarastróék a vezetői, és együtt összeesküsznek a kormányok ellen, majd amikor ez lelepleződik, mindannyiukat kivégzik a Vérmezőn. Alternatív verzió szerint Tamino, ha már nem maradt más, Papagenával jön össze, aki természetesen neki is ugyanúgy átalakul a szép fiatal lánnyá, mint Papagenónak alakult volna, és ketten élnek boldogan, és folytatnak szabadkőműves tevékenységet. Na jó, a szabadkőműves szálat ki lehetne hagyni belőle. De az emberi kapcsolatoknak szerintem leginkább így kellene alakulnia a darab végén.

A Varázsfuvola története egy kicsit (nagyon) fura, bonyolult és értelmetlen. Nyilván nem is ezért játsszák immár több mint kétszáz éve. Hanem a zene miatt. És ezzel nem is tudok vitatkozni. Mozart zseniális volt, és a Varázsfuvolának, ha a történetét nem is, de a zenéjét imádom. Kiskoromban volt egy Halász Judit CD-nk (igen, az én gyerekkoromban még CD-k voltak, jó?), amin rajta volt a Varázsfuvola sztorija, és fel voltak rá énekelve a fontosabb áriák. Rengetegszer hallgattuk, úgyhogy elmondhatom, hogy én már gyerekkorom óta Varázsfuvola-rajongó vagyok, és kívülről fújom az összes fontosabb ária szövegét. Sőt, a híres-nevezetes bosszúáriát még el is tudom énekelni, koloratúrszopránban, ahogy azt egy rendes operaénekesnőnek kell, a nyivákolással együtt, meg minden. Csodálatosan. Igazán el kéne mennem az Operába egy meghallgatásra.

Viccet félretéve, nézzétek meg a Varázsfuvolát. Mindenképpen. Ne a sztori miatt (amelynek minőségéért egyébként igazán nem lehet mást hibázatni, mint Emmanuel Schikanedert), hanem a zene miatt, mert tényleg megéri. Az Erkel színházi előadást is tudom ajánlani, ugyanúgy, ahogy szinte bármelyik másik feldolgozást, mert én, amit eddig láttam, az mind jó volt. A legfontosabb benne a zene, és ha az megvan, más nem is kell. Mozart időtállóan zseniális munkája teszi a Varázsfuvolát azzá, ami, és ha a zenei alap megvan, a minőség és a szórakozás garantált.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A puskázásról

Néhány napja a metrón utazva fültanúja voltam két érettségi előtt álló fiú beszélgetésének. Éppen azt ecsetelték egymásnak, hogy milyen puskázási technikákat szándékoznak majd használni az érettségi vizsgákon.

Szilágyi Luca

A fiúkat hallgatva eszembe jutott az egyik irodalom házi feladatom. Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötetébe illő novellát kellett írnunk. Az enyém a rossz tanuló, Neubauerről szólt, aki tanulás helyett mesterfokra fejlesztette puskázási technikáját, hogy azt aztán a történelem vizsgáján kamatoztathassa. Amikor azonban a laptopon megnyomtam a küldés gombot, hogy továbbítsam a tanárnőnek a leckét, hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Kétségem támadt, hogy vajon puskáztak-e a diákok Karinthy idejében. A kötetből kiderül ugyanis, hogy azért a huszadik század elején más volt a diákok tanárokkal való kapcsolata, tanuláshoz való viszonyuk, erkölcsi hozzáállásuk. Hiába ügyeltem a karinthys nyelvezetre a dolgozatomban, ha a témaválasztást illetően bezavartak huszonegyedik századi tapasztalataim. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam irodalomtanárom értékelését a naplóban. Ezt úgy értelmeztem, hogy amióta világ a világ, puskázás mindig volt és lesz is.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy manapság a legtöbb diák nem tartja megvetendőnek tiltott segédeszközök használatát dolgozatírás közben, és nagyon találékony tud lenni. Sokan bevetik a „varázstollukat”, kihasználják a digitális eszközök nyújtotta előnyöket, és okostelefonjukhoz vagy okosórájukhoz fordulnak segítségért. Természetesen a tankönyvből, füzetből való puskázás sem számít még elavult módszernek. Diáktársaink nem csinálnak lelkiismereti kérdést a dologból. A feladatra koncentrálnak, és bármi áron igyekeznek azt megoldani. Ha sikerül lebukás nélkül, akkor elégedettek. Egyesek ügyesnek tartják őket, mert ki tudták cselezni a tanárt, és akadnak olyanok is, akik haragszanak rájuk, mert szerintük ez nem korrekt dolog.

Szilágyi Luca

Persze azért vannak olyan gyerekek is, akik akkor sem puskáznak, ha lehetőségük van rá. Mondjuk rápillanthatnának padtársuk dolgozatára, hátha elcsípnének egy-egy jó választ, mégsem teszik. Talán félnek, hogy a tanár észreveszi őket, vagy az jár a fejükben, hogy ez csalás, és a lelkiismeretük tiltakozik ellene. Azt gondolják, hogy nem akarnak idegen tollakkal ékeskedni. De az sem kizárt, hogy nem érdekli őket az osztályzat, bár szerintem ez a legkevésbé valószínű. Ja, majdnem elfelejtettem a legkézenfekvőbb lehetőséget, hogy egyszerűen megtanulják az anyagot, és nincs szükségük puskára.

Mielőtt most bárki besorolná magát valamelyik fent leírt kategóriába, azért tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy még soha nem esett kísértésbe, amikor megjegyezhetetlen képletek, idegen szavak, évszámok, adatok tömkelegének ismeretét próbálták tőle számon kérni.

Szilágyi Luca

Egyébként az a véleményem, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket nem lehet puskából megoldani, például egy fogalmazást vagy egy geometriai szerkesztést. Olyan dolgozatkérdésekkel is találkoztam már, amelyekre csak akkor tudtunk válaszolni, ha az egész tananyagot átlátjuk és értjük. Elég hosszadalmas és lehetetlen vállalkozás lenne dolgozatírás közben a puskából kibogarászni a tananyag lényegét. Szerintem ezt a tanárok is így gondolják, ezért történhet meg az, hogy nem szólnak rá a puskázó diákra. Sőt, előfordult az is, hogy egy tanárunk megengedte, hogy a számunkra fontos dolgokat papírra rögzítsük maximum egy oldalban, és így legálisan használhattuk a puskánkat az év végi záró dolgozatnál. Valószínűleg úgy gondolta, hogy néhány képlet lemásolása nem elég még a ketteshez sem, mi pedig boldogok voltunk, mert úgy éreztük, hogy nem lehet baj, hiszen minden rajta van a puskánkon. Mondanom sem kell, hogy így sem lett mindenkinek a dolgozata négyes vagy ötös.

Mindent egybevéve, azért puskázni rizikós. Józan ész, lelkiismeret és bátorság függvénye. Vajon a metrón utazó fiúk puskáznak majd a nagy megmérettetésen, vagy rájöttek, hogy sok veszteni valójuk van, és lemondtak róla?

Szilágyi Luca (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

„Élvezem az életet” – interjú Nagy Máriával

Marcsi pedagógia asszisztens itt, az AKG-ban. Marcsi mozgássérült. A kollégái olyan munkákat adnak át neki, amire nekik nincs idejük. Napközben sokat szokott szkennelni, de volt olyan is, hogy szerződéseket küldött ki. A fotóstúdió mögötti korábbi sminkteremben tölti a napjait, onnan csak cigizni szokott kimenni, vagy néha kávéért. Két mozgássérült munkatársával, Ferivel és Viktorral együtt majdnem minden kollegájával kapcsolatban áll. Diákokkal nem nagyon szokott beszélni.

Simon Szonja

Megtudtam tőle, hogy szerinte a legtöbb intézmény nem akadálymentesített, ami sokszor hátrálja a dolgokban, viszont az AKG eléggé az. A lépcsőjáró liftet nem szereti használni, mert tériszonya van, és olyan keskeny, hogy attól fél, hogy leesik róla. Így viszont elég macerás lejutni az alagsorba, a büféhez. Marcsi az életét inkább irodai papírmunkával képzelte el, de aztán úgy hozta a sors, hogy 2011-ben az AKG-ba jött, és azóta is nagyon szeret itt lenni.

Simon Szonja

Akadálymentesített iskola

Hogyan lettél mozgássérült?

Hát, ez hosszú történet. Az apukám családjában volt egy öröklődő betegség, izomsorvadásnak hívják, és ez sajnos rám is esett – hétéves koromban jött ki nálam. Örököltem. Könyöktől és térdtől lefelé vagyok mozgásképtelen. Nem probléma, hogyha erről kell beszélnem, mert jobban szeretem, ha kérdeznek, mint ha bámulnak. Az bosszantó, azt nem szeretem. Azt mondták, hogyha felér a szívemhez, akkor hát Isten veled Marcsika. Addig is élvezem az életet, a betegségemmel nem nagyon törődök. Ennek a betegségnek 33 típusa van, és én még a jobbikba estem bele, mert lehetne olyan, hogy nyaktól lefelé béna vagyok, és nem tudnék semmit csinálni. Vagy agyilag nem lennék normális, szellemileg kész KO, úgyhogy én nagyon örülök, hogy egyelőre csak ez van. Remélem, hogy nem lesz más problémám, és csak az izomsorvadás marad.

Az orvosok azt mondták, hogy a kisagytól indul egy idegszál, amit anno megtámadott egy betegség, amit későn vették észre, ezért nem tudtak már segíteni. De azért még sok minden van, amit nem értek a betegségemmel kapcsolatban.

Elfogadtam a helyzetem, bár ez nem ment könnyen. Nehéz vele együtt élni. Néha úgy érzem, hogy nincsen semmihez se erőm, azt érzem, hogy tényleg feladom, mert vannak olyan dolgok, amiket már nem tudok megcsinálni. Amit régen meg tudtam csinálni fizikailag, azt most már nem. Régen tudtam járni. Nem voltam mindig kerekesszékes. Nehéz beletörődni abba, hogy székbe kényszerültél, és abba is nehéz beletörődni, hogy nem tudsz járni. Hiába szeretnél, hiába akarsz, nem tudsz. Nem tudod azt megcsinálni, hogy fogod magad, és lerohansz a lépcsőn, mint gyerekkorodban. Akkor még játszottam a kutyámmal, fogócskáztam a testvéreimmel. Ezt már nem tudod, „kispadra” kerülsz. Ezzel nem könnyű együtt élni, de így is lehet élni. Csak nem mindenki tud.

Simon Szonja

Szerinted az pozitív vagy inkább negatív, hogy emlékszel arra, hogy gyerekkorodban még mindent meg tudtál csinálni? Szerinted jó, hogy erre emlékszel, vagy jobb lett volna, hogyha nem is tudnád, hogy az pontosan milyen?

Én az énemnek mind a két felét ismerem. És ez jó dolog. Vannak olyan mozgássérültek, akik felnőttkorukra lettek azok – autóbaleset, motorbaleset, buszbaleset, nem tudom, hogy még milyen baleset, vagy éppen fejest ugrott valaki a vízbe és eltört a gerince. Budakeszin van az OORI (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet), oda el szoktam járni. Ott vannak ismerőseim, a gerincosztályon, akik négy-végtag bénák, de annyira felhozták, feljavították az embert, hogy már tud fogni vagy éppen át tud ülni. Amikor felmegyek oda, mindig nagy örömmel fogadnak, mert én tudok valami pozitívat nyújtani. Van több olyan mozgássérült ismerősöm, akit nagyon szeretek és tisztelek. Ők szó szerint nyaktól lefelé bénák. Olyan szinten közlekednek, hogy öröm nézni őket – ahogy közlekednek, ahogy élik az életüket, és tényleg, ahogy nem hagyják el magukat. Vannak olyan mozgássérültek is, akik teljesen elhagyják magukat, nem foglalkoznak azzal, hogy lehetne másképp is élni. Igen, nehéz, de így is lehet teljes életet élni, én ezt gondolom.

Hogyan jársz be az iskolába?

Járdán. Én itt lakom Óbudán, albérletben, és a háztól idáig a kerekesszékemmel közlekedek. Nem szállok fel tömegközlekedésre, mert felesleges, plusz nálunk ez necces is. Viszont az úton így is vannak akadályok, mondjuk padka, járdaszegély, lépcsők. Van, ahol az utcai közlekedés sincs akadálymentesítve.

Simon Szonja

Útvonal az iskolába

Mennyire segítőkészek a budapestiek veled?

Nem mindenki az, viszont Budapesten nagyrészt segítőkészek.

Milyen volt az első napod az AKG-ban?

Amikor először bejöttem – szerződést írtunk alá –, úristen, az nagyon jó volt. Amikor beléptem ide, azt gondoltam: „Hazaértem!”.

Te hogyan jellemeznéd az AKG-t, milyen az iskola hangulata?

Családias a légkör, segítőkész mindenki, és tényleg, ha látják, hogy problémája van az embernek, nem azt csinálják, mint más intézményekben, hogy látják, de nem mennek oda.

És érezni azt, hogy az AKG-nak fontos vagyok, ez az, ami nem mindegy. Mert ha egy munkahelyen nem érzed jól magad, akkor az már régen rossz, és azon vagy, hogy elmenj.

Mivel szoktál foglalkozni munkaidő után?

Vannak barátaim és van egy kaméleonom. Hozzá szoktam hazasietni, vele szoktam foglalkozni, és amikor már vele nem foglalkozok, akkor otthon, amit kell, azt még gyorsan megcsinálom. Idézőjelben, hogy gyorsan. Mosás, takarítás, elmosogatni az edényeket meg rendet rakni egy kicsit. És utána, nem tudom miért, de én nagyon szeretek „sétálni”. Szeretek csakúgy elmenni és kikapcsolódni, nézelődni a városban, csak menni. Például a Margit-szigetre nyáron.

A kaméleonomat tavaly kaptam ajándékba, a névnapomra. Sisakos kaméleon, Kaktusz a neve. Azért kapta ezt a nevet, mert egyrészt zöld, másrészt meg amikor mérges, szó szerint olyan, mint a kaktusz. Engem megszokott, nagyon szeretem, mindent megosztok vele.

Simon Szonja

Van esetleg példaképed? Esetleg olyan ember, akit nagyon tisztelsz?

Nick Vujicic, a karok és lábak nélkül született keresztény prédikátor a példaképem. Akire pedig felnéztem az életem során, az az édesapám volt. És igazán felnézek Hantos tanár úrra is, mert vele nagyon sokat beszélgettem, nagyon sok mindenben adott tanácsot nekem, és mindig meghallgatott. Volt olyan is, hogy úgy talált rám, hogy sírtam. Nem egyszerű az életem, de igyekszem úgy alakítani, hogy könnyebb legyen, annak ellenére, hogy vannak nehézségeim. Hantos tanár úr volt az, aki segített, valamint Rataj János és Szűcs Tamás. Volt, hogy Tamás, a főnököm is könnyes szemmel talált, de dolgoztam. Hát igen, ez az a három ember, aki tényleg nagyon sok mindent tud rólam.

Itt az iskolában mindenki nagyon segítőkész, és tényleg azon vannak, hogy segítsenek. Nem mindegy, hogy az ember van, akikre számíthat, és én ezt nem tudom elfelejteni a sulinak. Olyan nagy örömmel tölt el, hogy én is az AKG dolgozójának mondhatom magam, ezt így gondolom és így érzem. Amikor felvettek, szó szerint madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Azóta is nagyon szeretem az AKG-t, semmi pénzért nem adnám, nincs az a pénz, amiért engem innen el tudnának csalni.

Mennyire vagy nyitott diákokkal, akik beszélgetni szeretnének veled?

Ha meg tudnak keresni, van rá idejük, állok elébe. Feltéve, hogy nem vagyok éppen beletemetkezve a munkába. Bárki nyugodtan megkereshet, bárki leszólíthat, hogy szeretne velem beszélgetni. Volt már rá példa, hogy egy témahétre gyengénlátókat, süketeket és mozgássérülteket is hívtak.

Simon Szonja

Témahét a fogyatékkal élők megismerésére

A kollégák megkérdezték, hogy válaszolnánk-e néhány kérdésre, amit a diákok tennének fel. Én rávágtam: igen. És tök jól sült el, mert tényleg mindenről kérdeztek, mindenre válaszoltunk, és mint mondtam, jobban szeretem, ha kérdeznek, és nem néznek, nem bámulnak. Vannak olyan diákok, akikkel nagy ritkán szoktam beszélgetni, mert tényleg nagyon ritka, amikor találkozom velük. De nagyon aranyosak, nagyon szeretem a diákjainkat. Némelyik úgy köszön, hogy csókolom, némelyik meg úgy, hogy szia – így félve –, és van, amelyik azt mondja, hogy kezicsókolom. Imádom őket, amikor így köszönnek, az egy élmény.

Simon Szonja

Van egy diák, az a kedvencem, de nem tudom a nevét. Ő annyira cuki, annyira aranyos, hogy mondom, hát ez kész. A fiatalemberke olyan illemtudó, olyan aranyos, hogy ahogy meglát, ugrik – tök mindegy, hogy kivel van vagy hol van, rögtön nyitja az ajtót. „Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni?” Hát őt nagyon szeretem, nagyon cuki. Majdnem minden diák illemtudó. A kicsiknek még meg kell tanulniuk, mert nem mindegyikük az, és a nagyobbak szólnak rájuk. Amúgy a legtöbb diákunk nagyon segítőkész. És az tök jó dolog, hogy ilyen fiatalon megismerkednek azzal, hogy nem csak járókból és egészségesekből áll a világ, van olyan, hogy mozgássérült, béna, vak, süket, vannak ilyen emberek is. Az jó, hogy az AKG betekintést kér a mi világunkba, jó érzés, hogy el tudjuk mondani, és hogy legalább egy töredékét meg tudom mutatni annak, hogy én hogyan élem meg a mindennapjaimat.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotók: Bánó Eszter (AKG, 9ny. évf.),
Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire fut ki ez a regény?

Pár órája fejeztem be Pacskovszky Zsolt Titkos mozi című könyvét. Azóta is emésztem. A történet csupa meglepetést tartogat, sokat ígérő alapötlettel, karakterekkel és fordulatokkal teli, de a végén sajnos csalódottságot hagy maga után.

Somos Emma

Sok mindenről szól a történet, és sok mindenről is akar szólni, mégis, mikor a végére értem, üres érzés fogott el. Nemcsak az oda nem illő, hamar lezárt befejezés miatt, hanem mert a regény elején megismertünk egy kamasz fiút, Marcellt, és vele toporogtunk több hónapon keresztül, miközben az volt az érzésem, hogy az író itt még csak éppen előkészíti a regényt.  Aztán hirtelen nagyon beindultak az események, visszaugorva a múltba. Egyszer csak jön egy értelmetlen vérengzés, egy sorozatgyilkos, aki pont annyira nem illik oda, mint amilyen idegen ez a szó ebben a környezetben. Szereplők bukkannak fel, két oldalon keresztül azt hisszük, hogy kulcsfigurákká lesznek, majd az író továbbsiklik – máris két új figurát behozva a történetbe –, és nekünk, olvasóknak arra sincs időnk, hogy elbúcsúzzunk vagy ítéletet mondjunk az elhagyott karakterek fölött. Mikor pedig azt hinnénk, hogy most itt az ideje egy kielégítő lezárásnak, már a végére is értünk a regénynek.

Azt gondolom, sok volt a potenciál, a lehetőség a történetben. Benne volt a jelen, a múlt, történelem, gyilkosság, szerelem és élet. De kudarcot vallott sok önmaga által feltett kérdés megválaszolásában, egyszerűen túl sokat akart és nem bírta el. A regény elolvasása közben pozitív voltam, tetszett. Voltak kifejezetten izgalmas részek, és ugyan nem értettem mindent, a lényeg pont a várakozás, a remény volt, hogy majd a következő oldalon minden értelmet nyer. Na most ezek után el tudják képzelni, milyen érzés az, mikor ez nem történik meg?

Mi lesz a Marcell, Marcell anyukája és mostohaapja kapcsolatával? És a nagy találmánnyal? Számomra ezek annyira központi problémának tűntek, hogy megoldatlanságuk szinte hibának számít. Talán nem kellene ezeknek zavarnia engem. Talán nem gondolkozom elég szabadon és nem járt át eléggé a párizsi légkör, az ott lakókat jellemző kötetlen gondolkozás.

Somos Emma

A szerző a könyvével

Ezzel szemben a történelem szerepét kifejezetten izgalmasnak találtam, de ugyancsak kiaknázatlan területnek. Párizsból is annyival többet ki lehetett volna hoznia az írónak, többet átadnia az 1980-as év hangulatából, azon kívül, hogy milyen volt, amikor meghalt John Lennon. Legalábbis én még többre éheztem volna. Tetszett ez a szál, a múltba tekintés érzése, mint egy színes kút, amiből elkezdett vizet felhozni a regény, de az első pár korty után már nem adott volna többet.

Önmagában egy nagyon kreatív, innovatív alapkoncepciójú regényről beszélhetünk, aminek kidolgozása kicsit a „félkész” hangulatát hagyja maga mögött.

Azt hittem, hogy sok minden értelmet nyer majd, hogy a múlt és a jelen összefolyásán túl lesz egy olyan fordulópont, amikor „értelmet nyer az élet, értelmet nyer a halál” – ahogy Dickens mondaná. De ez a Titkos moziban nem történik meg, és számomra a vége is olyan, mint egy kellemetlen arculcsapás. Értelmetlen, hatástalan és idegesítő. Végső soron az igazi álmodozóknak ajánlom ezt a könyvet, azoknak, akik egyik gondolatról a másikra ugrálnak, és nem zavarja őket, ha pár, először sokat ígérőnek tűnő mellékszál végül a semmibe foszlik.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: mora.hu

Pacskovszky Zsolt: Titkos mozi (Móra Kiadó, 2017, 184 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Siker, hírnév, életcél

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A feminizmusra szükség van

Ha ma azt mondja valaki, hogy ő feminista, egyre kevesebb ember fog kiakadni. Egyre kevesebben fogják azt gondolják, hogy egy feminista szívből gyűlöli a férfiakat. Sokkal inkább az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a valaki harcol a nők jogaiért, a nemek egyenlőségért. Mostanában, egyre inkább úgy látom, hogy a nők helyzete javul. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen volt egy nő élete száz évvel ezelőtt, büszkék lehetünk a feminista mozgalmakra, hogy mennyi mindent elértek. Néha azonban most is megdöbbenek azon, hogy hiába élünk az elfogadó 21. században, még most is mennyi negatív diszkrimináció érheti az embert, csak azért, mert nő.

A Facebookon találtam egy posztot, egy könyves oldalról egy kommentet másoltak le. A komment lényege az volt, hogy az olvasó nagyot csalódott, mert a könyvben nem férfi volt a főszereplő, és hogy nem erre számított a leírás alapján. A könyv hátlapján a szereplőről annyit tudtunk meg, hogy belevaló, határozott, nehéz múltja van és Szendének hívják. A névből és a leírásból valóban nem kell feltétlenül egy nőre gondolnunk. Még a csalódás is érthető, hiszen lehet, hogy egy férfi főszereplőről akartunk olvasni, nem pedig egy nőről. Viszont a kedves kommentelő nem ezért volt csalódott. Nem a szereplő neme bántotta, hanem az, hogy hogy lehet egy nőnek ilyen jellemzést írni. Mert egy nőnek sohasem lehet véres múltja, nem akarhat bosszút állni, nem lehet ambiciózus vagy erős akaratú. Teljesen mindegy, hogy ez egy könyv, annyira nem kéne elrugaszkodnunk a valóságtól, hogy egy nőt rátermettnek és magabiztosnak írjunk le. Hiszen ki hallott már olyat a valóságban, hogy egy nő ilyen legyen. Mert egy nő, az nő. Maradjon csak otthon a konyhában, nehogy már elképzelései legyenek… Szép kis világban élnénk, ha a nőknek álmai lennének, amiket megpróbálnának megvalósítani.

Az illető egy másik kommentjében azt is elmagyarázta, hogy egy nőnek nemcsak hogy céljai nem lehetnek, de bizonyos dolgokat nem is tehet meg, mert az csak a férfiak kiváltsága. Például nem lehet katona. Mert egy nő gyenge, nem való katonának, katona csak egy erős férfi lehet. Szóval, ha valaki nőnek született, akkor ne is álmodjon róla, hogy esetleg csinálhat valamit, ami a férfiak feladata, mert egy nőnek nem szabad olyat.

Ezek az emberek, akik így gondolkodnak, nem a múlt századból ragadtak itt. Ők ma gondolkodnak így. Ilyenkor realizálódik bennem, hogy még ma is mekkora probléma a nők elnyomása. Amíg lesznek ilyen emberek, akik helytelenítik, hogy egy nő is azt csinálja, amit szeretne, ez egy valós, létező probléma. Hiszen képzeljük csak el: ezek az emberek akárkik lehetnek. Rendelkezhetnek befolyással, lehetnek olyanok, akik emberek életéről döntenek. És ezeket az embereket befolyásolhatja a döntésükben az, hogy valaki nő vagy férfi. Például, ha egy állásinterjúra egy nő is jelentkezik, hiába szerepel jól, mégsem kapja meg az állást, mert nő, és emiatt „nem elég jó” a munkára. Hogy történhet meg, hogy egy ember azért nem alakíthatja úgy a sorsát, ahogy ő szeretné, mert nő? Ha azt mondanánk, hogy azért nem kaptunk meg egy állást, mert szemüvegünk van, akkor az normális lenne? Azon nem háborodna fel mindenki? Megengedne magának ilyet bárki is, hogy valakit emiatt ne vegyen föl? Nem hiszem… Akkor az, hogy valakinek azért ne adjanak munkát, mert nő, miért lehetséges?

Az ember azt gondolná, hogy most, csaknem 100 évvel az első komolyabb feminista megmozdulások után, már természetes, hogy egy nőt azért nem utasítanak vissza, mert nő. De ez nem így van. Hiába büszke a világ arra, hogy mennyire toleráns, hogy mennyit fejlődött, hogy mennyi pozitív változáson ment keresztül, mégis, még most is alapvető kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek bizonyos jogaik, amik a férfiaknak igen. Mert bizony a szüfrazsettek nem azért küzdöttek, hogy papíron, hivatalosan ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. Nem az volt a céljuk, hogy a férfiak szánalomból úgy tegyenek, mintha egyenlő félként tekintenének rájuk. Ők valóban egyenlőséget akartak. Ami nemcsak egy állítás, nemcsak üres hitegetés, hanem valóság. De amíg a világban vannak olyan emberek, akik egy nőt csak azért ítélnek el, mert nő, addig a feminizmusra szükség van. Szükség van, hogy harcoljunk a nők jogaiért!

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek