Székesfehérvárra jön a világ

A nyár végén pár hetet Székesfehérváron töltöttem a francia nyelv gyakorlása céljából. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy lakásban ülve bújtam a nyelvtankönyveket. Az volt a célom, hogy anyanyelvi közegbe kerüljek, anélkül, hogy külföldre kéne utaznom. Így kerültem bele önkéntesként a székesfehérvári Királyi Napok forgatagába. Mindössze öt napról beszélünk, de ez az öt nap mégis mélyen belém ívódott.

A Királyi Napok egy tíznapos fesztivál, melynek legfőbb célja a hagyományőrzés, a történelmi örökségek bemutatása és közösségi élmény nyújtása. A Király Napok keretein belül kerül megrendezésre az ötnapos Nemzetközi Néptáncfesztivál.

„Hozzánk jön a világ” – ez a fesztivál mottója, és valóban erről szól ez a pár nap. A világ minden tájáról hívnak különféle néptáncegyütteseket, ezek egy hatalmas, színes kavalkádot teremtenek. Ennek ellenére az egésznek különösen családi jellege volt, úgy éreztem, hogy ez a sokféle ember mind összetartozik. Hiszen mindegyikük ugyanazzal a céllal érkezett, hogy bemutassák kulturális örökségeiket és közben nagyon jól érezzék magukat.

Mégis, mi közöm volt ehhez a fesztiválhoz? Nem vagyok fehérvári lakos, életemben nem néptáncoltam, de még nézőként sem vettem részt soha a fesztiválon. Egy rokonom ajánlotta nekem a programot, aki ennek a kezdetek óta résztvevője és szervezője, én pedig úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat, és kipróbálok valami nagyon mást, mint amihez szokva vagyok. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem önkéntes csoportkísérőnek. Minden külföldi csoport kapott maga mellé két vagy három kísérőt. Mi voltunk a tolmácsok, akiknek minden információt tovább kellett adniuk a csoportnak, felügyelnünk kellett, hogy mindig mindenhova odaérjenek, illetve minden felmerülő problémát orvosolnunk kellett.

Egészen különleges nézőpontból láttam ezt az öt napot. Egyszerre voltam kívülálló, aki véletlenül csöppent bele a történésekbe, mégis egy bennfentes, aki mindent tud, mindent intéz. Nagyon hálás vagyok azért, hogy befogadtak, és egy rövid időre ennek a hatalmas családnak a tagja lehettem. Ugyanis a táncház, az Alba Regia Táncegyüttes, illetve a Fesztivál mind egy hatalmas, összetartó közösség volt. Az önkéntesek is mind táncosok vagy egykori táncosok voltak, a legtöbben ismerték egymást, csak ugye engem nem. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam közöttük.

A legjobban az tetszett, hogy megismerhettem egy francia csoportot. Hiszen rengeteg időt töltöttünk velük, mindenhova velük mentünk, sokat beszélgettünk, és a végére kicsit be is fogadtak minket. Hihetetlen volt azt látnom, ahogy a színpadon együtt táncol a tizenöt éves gyerek, a negyvenéves szülő és a hetvenéves nagyszülő. Azt hiszem, ez egy igazi hagyományőrző csoport volt. Amiatt pedig, hogy beszéltük az anyanyelvüket, még közelebb tudtunk hozzájuk kerülni. Hiszen amikor valaki megtanul egy új idegen nyelvet, azzal kicsit megismer egy kultúrát is. Nekem ez olyan volt, mintha egy gyönyörű ékes pontot tettem volna az egy évnyi intenzív francia nyelvtanulásom mögé.

Emellett fantasztikus volt megtapasztalni ezt a hihetetlen kulturális sokszínűséget. Előttem van, ahogy megyünk a belvárosi felvonuláson a francia csoportunkkal, előttünk indiaiak, mögöttünk bolgárok, és a különféle zenék, táncok és öltözékek hatalmas kavalkádot alkotnak. S ugyanez az érzés fogott el esténként is, amikor a táncházban a különféle csoportok tartottak bemutatót, a végén pedig mindenki együtt táncolt. Azt éreztem, hogy olyan kicsi ez a világ, és mégis olyan nagy. Illetve megint bebizonyosodott számomra, hogy a tánc az egy univerzális nyelv, amin keresztül bárkivel beszélgethetsz.

Ha eddig nem derült volna ki, akkor elmondom, engem megfertőzött ez a világ. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára láttam a fehérvári táncházat, ahol nagyjából öt napig éltem. Ezen felül a néptánc és népzene is közelebb került hozzám. Eddig is imádtam táncolni, de ez a stílus eddig valahogy távol állt tőlem. Most viszont olyan intenzíven, olyan mennyiségben kaptam belőle, hogy megszerettem. S amikor később Balatonfüreden véletlenül szembe találtam magam egy népzenei koncerttel, azt vettem észre, hogy élvezem, sőt alig bírom ki, hogy ne kezdjek el táncolni. Igen, ezt tette velem a Királyi Napok, és ezért köszönettel tartozom neki.

Göde Anna (AKG, 11. évf.)

fotók: https://www.facebook.com/kiralyinapok

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy átlagos nap – temérdek fóbiával

Mindannyian félünk. Egyesek bizonyos dolgoktól jobban, mások kicsit kevésbé. De abban talán megegyezhetünk, hogy egész életünkön keresztül magunkkal cipeljünk ezeket a démonokat a szívünk legmélyebb és legsötétebb bugyraiban. Sokan félnek például a pókoktól, vagy a magasságtól. De a sima félelemnek van egy következő szintje, amit úgy hívnak, fóbia. Igen gyakran ez egy ártalmatlan dologtól való félelem. És mivel a világ tele van ártalmatlan dolgokkal, bőven jut belőlük mindenkire. Így hát egyes kevésbé szerencsés embertársaink igen furcsa dolgoktól rettegnek.

Képzeljük csak el, hogy egy átlagos munka- vagy iskolanap kezdődik. Felkelünk, felöltözünk. Felvesszük a pólónkat, a kedvenc pulcsinkat, a térdig érő zokninkat... és már csak a nadrág hiányzik. Szépen felvesszük, majd lehajunk, hogy begomboljuk, ekkor azonban szembe kerülünk életünk legnagyobb félelmével. A saját köldökünkkel. Hát igen, azok az emberek, akik omphalofóbiában szenvednek, bizony a köldököktől félnek.

Carra Chiara

Végül valamilyen úton módon leküzdjük félelmünket, és végre arcot mosunk, majd lemegyünk reggelizni. Az asztalon szeletelt kenyér vár bennünket, és mellé különböző feltétek. Ott a vaj, a lekvár, a felvágott, és valamilyen úton-módon odakerült a mogyoróvaj is. Ennek láttán rögtön elmegy az étvágyunk, és biztosak lehetünk abban, hogy még csak a mogyoróvaj közelébe sem megyünk, nehogy a szájpadlásunkra ragadjon. Ezt hívják Arachibutyrophobiának. Ilyenkor az emberek kocsonyaként remegnek, rettegnek attól, hogy a mogyoróvaj a szájpadlásukra ragad.

Na de tegyük fel, hogy túllendültünk a mogyoróvajon, azzal, hogy szimplán eltettük valahova jó mélyre a konyhában. Összepakoljuk a táskánkat, és elindulunk iskolába vagy munkába, amerre épp mennünk kell. Rögtön a buszmegállóban ránk tör az ephebiofóbia, amikor meglátunk egy fiatalt. Egyszerűen rettegéskeltő a látványuk. Legszívesebben elfutnánk, de szerencsére nem tesszük, hanem valahogyan tűrjük jelenlétüket.

Carra Chiara

Ekkor felbukkan egy csinos nő, aki rögtön kiváltja belőlünk a vénusztrafóbiát. Vele és a fiatalokkal együtt most már olyan kényelmetlen a helyzet, hogy arrébb is húzódunk. Végre megérkezik a várva várt busz, és mint a villám, felpattanunk. És hogy ne legyen időnk a rettegésre, azzal a lendülettel elő is rántjuk a telefonunkat. Megnyitjuk a Facebookot, és még mielőtt bármit is csinálnánk, az apró csengő megmoccan, jelezve, hogy valami történt. Megnézzük, és látjuk, hogy a szomszédnak gyereke született. Hát, egy újabb jó hír, ez valami borzadály, mert mitől félnénk jobban, ha nem a jóhírektől, mert ugye eufóbiások vagyunk. Szerencsére a rettegéstől nem dobjuk el a telefonunkat, helyette inkább gyorsan továbbgörgetünk. A nagy görgetés közben figyelmesek leszünk arra, hogy a posztok nem töltenek be. Ez csak egy szörnyű dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy nincs lefedettség, ami miatt nincs net. Na szuper, már a nomophobia is beüt, egyszerűen csodás. Ez a fóbia igen gyakori az Y és a Z generációnál.

De, amikor sikerült túlélni a buszos borzalmakat, a nap még csak akkor kezd igazi borzalommá válni. Először is, beérsz az iskolába vagy a munkahelyedre, és vajon ki sétál pont szembe, hát, aki kiváltja belőled a pogonophobiát, az óriási, bozontos szakállú portás. Mert hát mi is lenne rettegettebb egy óriási, szőrös és bozontos szakállnál.

Carra Chiara

Gyorsan kikerülöd, és pánikolva felslisszolsz a helyedre. A tanóra kezdetére vagy a megbeszélésre már-már megnyugszol. Ekkor valaki rád szól, hogy üljél le valahova, de te idegesen vonakodsz ettől, mert ki tudja, hogy nem pont akkor ülsz-e majd bele egy hegyes tárgyba, mondjuk egy rajzszögbe. És minek is köszönhetjük ezt, hát a cathisophobiának.

Hát, gondoljunk csak bele, hogy mennyi borzadály ért minket ezen a képzeletbeli reggelen, amit megfűszereztünk pár érdekesebb fóbiával. De vajon milyen kín lehet az, amikor valaki nem egy fel-fel bukkanó dologtól fél, hanem egy folyamatosan jelenlévőtől? Ilyet tapasztalnak például a xanthophobiások, akiknek krónikus félelmük a színekhez köthető. Vagy milyen lehet anatidaefóbiásnak lenni – ez a fóbia azzal kínozza az illetőt, hogy folyamatosan retteg attól, hogy egy kacsa valahonnan, valamilyen módon figyeli.

Carra Chiara

Fontos, hogy akármilyen viccesen is hangzanak ezek a fóbiák, nem azok. Tartsuk tiszteletben azokat, akik ezekkel élnek, és akár nekik, nekünk is megvannak a magunk félelmei.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan együnk minimálbérből?

Magyarországon a nettó minimálbér 2018-ban, kedvezmények nélkül 91 770 forint (forrás), ennyit kap kézhez idén az, akinek a minimálbérnek megfelelő összeg a keresete. Általában az olyan munkák után fizetnek minimálbért, amelyek nem igényelnek középfokú iskolai végzettséget. A középfokú végzettséget igénylő szakmákban többet kell adni a dolgozóknak, minimum nettó 120 030 forintot.

Mörk Márta

Na de meg lehet-e élni a minimálbérből? Érdekes a kérdés, úgyhogy elhatároztam, hogy kipróbálom magamon. A számolásaim, valamint tapasztalataim alapján meg lehet élni, de nem valami magas színvonalon. Kiindulópontnak feltételeztem, hogy tizenöt éves önmagam helyett huszonéves nő vagyok, aki minimálbérből él, például takarítónő valahol, és ezért minimálbért kap – havi nettó 91 770 forintot. Megnéztem, milyen kiadásaim is lesznek egy hónapban.

Először is, kell fedő a fejem fölé, így hát albérletet kerestem magamnak Budapesten, mivel gondoltam, a fővárosban lesz a legegyszerűbb lakást találni. Persze, tudom, hogy vidéken olcsóbbak az albérletek, de aki a fővárosban dolgozik minimálbérért, annak itt kell megélnie, így hát Budapesten kerestem lakást. A legolcsóbb környék állítólag Csepel, találtam is egy szép kis albérletet Csepelen havi 50 ezer forintért rezsivel együtt (itt megtekinthető). Maradt 41 770 forintom minden más kiadásra.

Természetesen koszos és büdös sem akartam lenni, ezért összeírtam néhány higiéniai terméket. Tudomásom szerint a Tesco elég olcsó, így hát felmentem a weboldalukra és kiválasztottam mindenből a legolcsóbbat. Az alábbiakat gyűjtöttem össze:

Egyharmad fogkefe (mivel ugye 3 havonta kell cserélni) – egy fogkefe 85 Ft, a harmada kb. 30 Ft.

1 tubus fogkrém – 185 Ft

2 guriga WC papír – 97 Ft/tekercs – 97 × 4 = 388 Ft

2 csomag tízes zsebkendő – 2 Ft/db – 20 × 2 = 40 Ft

1 flakon tusfürdő – 300 Ft

1 db szappan kézmosáshoz – 100 Ft

1 flakon dezodor – 400 Ft

1 flakon mosogatószer – 200 Ft

1 db mosogatószivacs – 30 Ft

1 doboz mosópor – 440 Ft

1 doboz tampon – 300 Ft

Ezeknek a dolgoknak az ára összesen 2415 forint, maradt 39 355 forint élelmiszerre. Szeptember hónap harminc napos, ezért ezt elosztottam harminccal – minden nap tudok 1310 forintot költeni ételre, és marad 55 forintom. Felkerekedtem hát, és elmentem a környékünkön lévő Sparba, hogy három étkezést kihozzak 1310 forintból.

Reggelire egy császárzsemlét vettem 40 forintért és két kis doboz dzsemet, egy málnásat 50 forintért meg egy barackosat 40-ért, ami valamiért le volt árazva (valószínűleg azért, mert ragacsos volt a külseje, biztos leejtették a kartont, és pár doboz széttört). Ezeken kívül találtam egy szuper 20g-os vajat, ami pont elég volt egy zsemlére, és 120 forintba került. Eredetileg úgy terveztem, hogy 310 forintot költök reggelire, de így csak 250 forintba került, maradt 60.

Ebédre költöttem volna 500-at, de így 560-at is tudtam. Vettem egy csomag rövid szélesmetélt száraztésztát 270 forintért, ami azonban legalább két napig elég, ezért másnap azt a 270 forintot másra költhettem volna. A tésztán kívül vettem morzsolt bazsalikomot 60 forintért és paradicsomszószt ugyanennyiért, valamint egy Szarvasi mozzarella rudat 100-ért. Így ebédre összesen 490 Ft-ot költöttem, és maradt 570 forint vacsorára.

Estebédnek vettem két rúd Szarvasi füstölt sajtot 200 forintért, még két olyan húszgrammos vajat, mint amit reggelire is ettem, 240 Ft-ért, két szendvicszsemlét 30 forintért és desszertnek egy Spar epres Túró Rudi-utánzatot 55 Ft-ért. A vacsora így összesen 525-be került, maradt 45 forintom. Ebből vettem még egy vizes zsemlét, ami 30 Ft-ba került, és maradt a végén tizenöt forintom.

Az ételeket hazavittem és meg is ettem.

Mörk Márta

A reggeli lekváros zsemle meglepően finom volt, anyukám és öcsém is megkóstolták és jó véleménnyel voltak róla. Ebédre megfőztem a tésztát paradicsommal és bazsalikommal, és sajtot reszeltem rá. Semmi íze nem volt, de némi sózás után (ami ugyan kicsit csalás volt, mert azt nem vettem) egész tűrhető volt.

Mörk Márta

Uzsonnára készítettem egy művészi fotót arról az egy zsemléről, de végül nem ettem meg. Vacsorára apukám rizottót főzött, amiből (szintén csalás) én is ettem, de azért megcsináltam a sajtos-vajas szendvicseket, hogy lefotózzam a Túró Rudival együtt, és végül meg is ettem a sajtot (egyébként is füstölt sajtos rizottó volt, úgyhogy illett hozzá) meg az egyik zsemlét. Az öcsém meg megette a másikat, és a vajat is elhasználtuk, úgyhogy semmi nem veszett kárba, csak az uzsonnára vett vizes zsemle, de biztos vagyok benne, hogy azt is meg fogjuk enni valamikor.

Mörk Márta

Vacsoránál az ételfotó készítése közben apukám a szememre hányta, hogy miért a szép zöld IKEA-s alátéten fotózom a kajákat, amikor újságpapíron kéne. Úgyis van ingyenes újság, amit a metróban osztogatnak semmi pénzért. Ugyan kajálni alátét nélkül is lehet, úgyhogy erre a célra nem szükséges, de vécépapírnak simán használhatja az ember. Lehet, hogy azt ki is húzhatom a higiéniai termékek listájáról, de utólag már nem volt kedvem újraszámolni. Sőt, ha belegondolok, az orrát is kifújhatja benne az ember, úgyhogy tulajdonképpen a zsebkendőt is ki lehet dobni a listáról.

Szóval, mindent összegezve: éhen fog-e halni az ember minimálbérből? Nem. Hála a jó égnek. Egyébként is, minden évben emelik, úgyhogy efelől nyugodtak lehetünk – igen, meg tud élni az, aki a minimálbért kapja. Nem valami magas színvonalon, de meg tud. Természetesen az én napi menüm egyáltalán nem az egyetlen lehetőség, és ennél sokkal olcsóbban is ki lehet jönni. Nyilván rengetegféle élethelyzet van, sok ember, aki keveset keres, nem egyedül lakik, kap támogatást a szüleitől vagy barátaitól, van más bevételforrása stb. Rengeteg mindenen lehet spórolni, biztos van olcsóbb albérlet, és az ember simán megteheti, hogy nem vesz mosóport, kézmosószappannal fürdik, illetve az ingyenes újságnak is bizonyosan ezer kreatív felhasználási módja van, de ez csak az én tapasztalatom és az én kutatásom. Sok más ember sok másféle módon tud élni a minimálbérből, ki egy kicsit magasabb, ki egy kicsit alacsonyabb színvonalon, de abban szerintem mindannyian egyetérthetünk, hogy nem a luxus netovábbja. Nyilván, a minimálbérnek nem is az a funkciója, hogy luxus életszínvonalat biztosítson a keresőknek, de ettől függetlenül szerintem hasznos időnként elgondolkodni azon, hogyan is élnek a szegényebb emberek.

Mörk Márta

Mivel, ahogy azt már említettem, a minimálbért minden évben emelik, szerintem nem ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább a közmunkabérrel vannak bajok, ami 54 ezer forint körül van havonta, jóval a létminimum (90 ezer forint) alatt. Persze magáról a létminimumról is lehet vitatkozni, de az biztos, hogy a közmunkabér bőven alatta van. És nem is valami hatásos a közmunkaprogram. Úgyhogy, ha a magyar szegénység problémáját akarjuk megoldani, inkább a közmunkára, munkanélküliségre és egyéb problémákra kell fókuszálni, mint a minimálbérre. Csak kicsit úgy tűnik, hogy nem akarjuk megoldani.

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Hola España

Én minden utazás előtt rendszerint keresztülmegyek az „ezt mégis miért tartottam jó ötletnek” állapoton. Ilyenkor addig húzom-halasztom a pakolást, ameddig csak lehet, és egy pár napig némán sínylődöm a depresszióban – hiszen aki Spanyolországba utazik, az ne panaszkodjon hangosan.

Szóval szombat reggel, amikor már nagyjából készen állt a bőröndöm, kiderült, hogy a napszemüvegem a barátnőmnél maradt, úgyhogy elmentem venni egy ugyanolyat. Meg még csomó teljesen felesleges dolgot, mint például három csomag rágót, mintha a spanyolok nem ismernék, mi az. Aztán kipakoltam még egy könyvet, és csak kettőt vittem magammal... tényleg azt hittem, hogy csomó időm lesz majd olvasni – hát tévedtem. És elindultam.

Jött a repülőút, majd a vonat lekésése, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert beülhettem a reptéri Costa Caféba.

Egy jó tanács. Ha a legnagyobb lattét választod, ne vegyél mellé még egy szendvicset meg egy muffint is, mert nem fog lemenni. Úgyhogy, miután egy órán keresztül cipeltem magammal a muffinomat, sajnálatos módon búcsút mondtunk egymásnak. De aggodalomra semmi ok, az elkövetkezendő napokban a muffin volt az utolsó, amire gondoltam.

Na de álljon meg a menet! Egyáltalán miért és kikkel utaztam Spanyolországba?

Mivel az iskolában van egy nyelvi évünk, minek során én és még jó pár társam spanyolt tanultunk, és ennek az évnek része az is, hogy részt veszünk egy csereprogramban. Ez azzal járt, hogy egy hétig mi fogadtunk spanyol cserediákot, majd mi mentünk hozzájuk, ugyancsak egy hétre. Majd utána, hogy kicsit jobban elmerülhessünk a spanyol kultúrában, még Madridba is tettünk egy háromnapos látogatást. Ekkor már apartmanban laktunk, és csak mi, a magyar csoport maradtunk.

Azt hiszem, éjjel egy órakor értünk Vigóba, egy kis spanyol városba, ami az óceán partján fekszik és híres kikötőhely.

Az első aggodalmam, miszerint lesz-e saját szobám, vagy hogy lesz ez az egész „cserediákság”, meg is oldódott, mert még saját fürdőszobám is volt. Úgyhogy én tényleg úgy éltem, mint valami szuper hotelben. Andrea, a cserediákom egy irtózatosan aranyos lány, aki sajnos nem volt különösebben beszédes. Amikor itt volt, én angolul mindenfélét tudtam neki mesélni, viszont náluk, spanyolul ez a feladat rá hárult, és csak olyanokat kérdezett, hogy jól vagyok-e, tehát a spanyoltudásom nem szökött nagyot. De nem baj, azért így is nagyon jó volt.

Első nap a családdal volt programom, de ezt röviden le is zárnám, a lényeg annyi, hogy többet utaztam aznap, mint Budapestről Vigóba, és az összes számot a rádióban kívülről fújtam a végére. Viszont másnap felfedeztük Vigót, és rá kellett ébrednünk, hogy a spanyoloknak tényleg el van csúszva az étkezési rendje. Amikor mi, este olyan kilenckor már azon gondolkoztunk, hogy mikor megyünk aludni, meg ilyesmi... na akkor jött az esti program. Általában tíz és tizenegy között jött a vacsi, és aztán éjfél és egy között mentünk aludni. Ami teljesen rendben is lett volna, ha akkor másnap tízkor kelünk és tizenegykor reggelizünk. De nem, a reggeli rendszerint hétkor volt, és meglepő módon én már a második napon elvesztettem azt a mindig is pokolba kívánt dolgot az életemben, hogy megkívánok valamit. Nem azt mondom, hogy azóta nincs étvágyam... de az étkezés valahogy már nem nyújt akkora élvezetet. Ami egyébként nem egy rossz dolog, de hiányzik, hogy úgy eszembe jusson egy étel, és megkorduljon a gyomrom. Nem, ilyen nincs többé. Gondolom ebből érthetővé vált, hogy sokat ettünk. Nagyon sok finomat. Paellát, tortilla de patatast és még sok minden mást, aminek most nem emlékszem a nevére. Viszont megállapítottam, hogy a polip az olyan, mint a szalonna, a harmadik falat is ugyanolyan, mint az első, és soha többé nem próbálom. Viszont a tintahal, az jó, az tud valamit.

Meglátogattuk Santiago de Compostelát is, ami az El Camino vége, ezért nagyon sok túrázót vagyis zarándokot lehet látni szerte a városban. Itt volt egy idegenvezetőnk is, aki nagyon sokat magyarázott, de isten se tudja miről, és mint utóbb kiderült, a spanyol cserediákjaink se mindig értették, miről is beszél tulajdonképpen. Hát még mi, magyarok.

Iglesia de San Francisco, Santiago de Compostela

Délután szabadon fedezhettünk fel a várost, majd hazautaztunk. Másnap meglátogattuk a Cíes szigeteket. Ez egy természetvédelmi terület, az óceánon lévő szigetek, amelyek annyira gyönyörűek, hogy nincsenek szavak. Ahol a tenger átlátszó kék, a homok szinte fehér, és ott van az erdő, ami zöld. Itt tettünk egy túrát a kilátóig, majd a parton volt időnk fürdeni is. Én pedig az „egyszer élünk” elve szerint meg is fürödtem, pedig az idő amúgy olyan volt, hogy én kabátban és pulóverben voltam, az óceán meg annyira hideg, hogy a csontjaimban éreztem a fájdalmat. De azért egy élmény volt.

Másnap az iskolában volt programunk, ami egy igazán különleges hely. Engem elkápráztatott, hogy az óvodában és az általános iskolában is a tanárok férfiak voltak, és hogy a gyerekek mennyire nyíltan és őszintén viselkedtek velünk, vadidegen fiatalokkal. Egyáltalán nem feszengtek vagy érezték kínosan magukat, amikor meglátogattuk őket. Ez pedig szerintem tökéletes bizonyítéka annak, hogy ahogy ők tanulnak, egy működőképes és innovatív rendszer, amely életrevaló gyerekeket nevel. A tantermekben, a falakon színes plakátok lógtak, és bár az egész épület egy régi és tényleg komoly helynek tűnt, sikerült úgy berendezniük, hogy egyáltalán nem éreztem olyannak, mint mondjuk az én régi iskolámat. Szóval olyan AKG-s volt. Nekem az egész utazásból ez a légkör és ez az élmény volt a legjobb, úgyhogy örülök, hogy benne volt ez a sulis nap, mert abszolút megérte.

Este aztán összepakoltunk és felszálltunk a vonatra, majd éjfélkor kezdetét vette az eddigi legpihentetőbb éjszakám – mivel a lányoknak jutott hálókocsi. Én pedig abban a hitben éltem, hogy majd úgyse fogok tudni aludni, meg majd legalább olvasok… hát nem. Éjfélkor becsuktam a szememet, és legközelebb olyan ötkor ébredtem fel. Magam mellé vettem a telefonomat, hogy hallgassak egy kis zenét, mert már úgyse fogok visszaaludni, de aztán pár pillanattal később sikerült. És fél kilenckor tényleg úgy ébredtem fel, mint aki újjászületett. Én az az ember vagyok, aki általában morcosan, és olyan „ne szólj hozzám fejjel” ébred. Ám aznap mosolyogtam, és olyan hálás voltam a világnak, mint már rég. Kipihent voltam, könnyed és boldog. Szóval kialudtam magamat, és Madridban ébredtem. Ennél azért kevés jobb dolog van az életben, szóval minden okom meg volt boldognak lenni.

Cine Dore, Madrid

Madridban aztán lepakoltuk a csomagjainkat, és elindultunk. A nap végre égetett, már volt okom a napszemüvegemet hordani. Elmentünk vásárolni, mert hát hol, ha nem itt. Csak azt felejtettem el, hogy nekem rendszerint három perc után agyérgörcsöm lesz a shoppingolástól, úgyhogy a Primarkban töltött két óra megviselte az idegszálaimat. Ne menjetek a Primarkba, ha jót akartok magatoknak…

Primark, Madrid

Másnap a Pradóval indítottunk, itt már elég izgatott voltam, aztán a Reína Sofíánál, amikor konkrétan szívdobogást kaptam a tudattól, hogy most miket fogok látni, rá kellett ébrednem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok a kultúrába. Fantasztikusak voltak a múzeumok, de az az egy-két óra, amit rászántunk, édes kevés volt. Szerintem egy-egy napot kell rászánni, ha úgy tényleg megnézné az ember a képeket, hiszen le kell ülni, meg kell pihenni, és beszélgetni kell a képekről. Mert végre találtam magam mellé egy embert, akinek nem idegesítettek a hozzászólásai, sőt, el is határoztuk, hogy mostantól majd együtt megyünk múzeumba, mert ketten sokkal jobb, mint egyedül vagy a családdal.

Parque Retiro, Madrid

Délutánonként általában szabad program volt, az utolsó napra pedig a fiúk találtak egy focimeccset valamelyik híres stadionban. Na mindegy is, az egy nagyon jó program volt, de mi inkább egy cantautor (dalszerző-énekes) estre mentünk négyen, a tanárnőnkkel. Talán naivak voltunk, de azt gondoltuk, ez egy olyan hangulatos kis kocsma lesz, ahol mindenféle emberek ülnek, és összehozza őket ez a spontán közösségi élmény. Hát, nem ez történt. Megérkeztünk, elsőként. Leültünk egy asztal köré, és rendeltünk innivalót. Szegény pincér, amikor kihozta, kiborította a tálcát, így az egész tea a barátnőmre borult. Oda se neki, lett ennél kínosabb is a helyzet. Megérkezett az előadó valamint még egy ötvenes éveiben járó férfi, aki az este további részében a tea-illatos barátnőmmel igyekezett szemezni… És igen, ennyi volt a közönség. És bármennyire is igyekeztünk, nem tudtuk annyira támogatni a kultúrát, hogy végigüljük a koncertet, három-négy szám után mély egyetértésben elhagytuk a helyszínt.

Amíg a többiek a meccset nézték, mi még bolyongtunk egy kicsit a városban, és este kiültünk kicsit együtt a szálláson lévő teraszra. Akkor szerintem még egyikőnk sem fogta fel, hogy másnap már tömött bőröndökkel sietünk majd a reptérre, magunk mögött hagyva mindenféle emléket, amiket sosem felejtünk majd el.

Sándor Csenge (AKG, 11. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Billy Elliot – Egy átlagos előadás

Májusi születésnapomra az egyik ajándék egy operabérlet volt, ami három előadásra szólt: a Billy Elliotra, a Diótörőre és a Giselle című balettre. Ezek közül kettőről még nem igazán hallottam, a Diótörőt viszont már többször is láttam, cikket is írtam róla. Ezért úgy gondoltam, jó ötlet lenne a másik két előadásról is írni, amik közül elsőként a Billy Elliot című musicalt néztem meg anyukámmal szeptember elején.

A darab az 1984-es angliai bányászsztrájk idején játszódik, amikor Margaret Thatcher kormánya be akarta záratni a veszteséges bányákat. Ez a bányászoknak érthető módon nem tetszett, mivel így elvesztették a munkájukat, ezért sztrájkolni kezdtek. Az senkinek sem meglepő, hogy a sztrájkbalhét elvesztették – a munkájukkal együtt –, és 1985-ben rengeteg bányát bezártak.

A történet főszereplője Billy, egy bányászcsaládból származó 11 éves kisfiú, aki bányászvárosi szokás szerint bokszolni jár. Egy nap azonban bekeveredik egy balettórára, és a balett-tanárnő segítségével rájön, hogy igazából nagyon tehetséges. Az apja és a bátyja sajnos nem támogatják ebben, az anyja meghalt, a nagymamája meg tiszta dilis, ezért titokban kell balettórákra járnia, ahol szépen fejlődik, és hamarosan a tanárnőjével együtt úgy dönt, megpróbál bejutni a Királyi Balettintézetbe, ahova a nagyon tehetséges táncosokat veszik fel. A végét meg nyilván nem mondom el, mindenesetre egyszerű kis történet.

Az egyszerű kis történet ellenére van benne egy csomó mellékszál, például a bányászok sztrájkja nagyon erősen ki van hangsúlyozva, amivel nincs is baj, számomra érdekes volt a történelmi/politikai kontextus. Azonban ez csak körítés, a sztoriban nem ez van fókuszban, úgyhogy nem értettem, miért kellett ennyi teret adni neki. Értem én, hogy az Opera, mint médium fő célja az alulról szerveződő sátánista szélsőbaloldali kommunista munkáspárti propaganda terjesztése, de azért ez egy kicsit túlzás és felesleges.

De nyilván egy musicalben nem a történet a fontos, hanem a zene. És a zenék, a dalok végül is jók voltak, bár nem zseniálisak. Hangulatos, pörgős számokat játszottak, és az éneklés is jó volt, jól szórakoztam, de nem volt valami hú de nagyon jó. Most jöttünk haza, és már nem tudok felidézni egyetlen dalt sem a darabból, mondjuk lehet, hogy csak azért, mert fáradt vagyok, de akkor is. Nem olyan fülbemászóak a dallamok, mint más zenék, mint pl. a Bodzavirág című dal, ami tavaly a Mindenki című filmben szerepelt. Na, azt a filmet egyszer megnéztem és utána két napig csak az a dal ment a fejemben. Ez az élmény nincs meg a Billy Elliottal.

A dalok mellett a színészi játék is tűrhető volt, a történet egyszerű, de aranyos és vidám volt (bár voltak szomorú vagy megható részek, például amikor Billy énekel a halott anyjáról), sőt voltak nagyon humoros részek is benne. Szóval összességében egy tűrhető előadás volt, amit egy kis könnyed szórakozásnak szívesen ajánlok bárki számára. Családdal is meg lehet nézni, és bár nagyon pici gyerekeknek kicsit túl sok a káromkodás benne, meg nem értik a politikai háttértörténetet, de olyan 11-12 éves kortól már szerintem bátran el lehet vinni a gyerekeket is.

Itt be is fejezhetném a cikket, de egy darabról nem lehet érdemben beszélni, ha csak a tartalmáról írunk és a hatásairól nem. Milyen hatással van az emberekre a Billy Elliot? Nos, ez érdekes kérdés. Persze most csak és kizárólag személyes tapasztalatról beszélek, hiszen csak egyszer láttam a darabot, de az én tapasztalataim szerint a hatás egészen elképesztő.

Az előttem lévő sorban két fiatal felnőtt pár ült, egy srác a barátnőjével és egy másik srác az ő barátnőjével, mindkét pár kézen fogva, időnként csókot váltva… Nos, a darab végére már a nők csókolóztak egymással, csakúgy, mint a férfiak. A darab végén, a lezáró jelenet és a vastaps után mindnyájan felálltunk és kijöttünk a nézőtérről. Férfiak csak férfiakkal kézenfogva, nők csak nőkkel kézenfogva, időnként csókot váltva. A hallban, a büfék előtt ledobtuk a ruháinkat és kicseréltük. A nők férfiruhát öltöttek magukra, a férfiak pedig női ruhát. Jelenleg is egy azúrkék öltöny van rajtam, fekete-szürke csíkos nyakkendővel és kacsás alsógatya. A ruhacsere után már nagyon meleg volt, és lassan a színház is zárt, ezért kimentünk a hűvös levegőre, a II. János Pál pápa térre. Ekkor valaki felkiáltott:

– Hát mi ez a hülye pápa tér? Az a gyagyás pápa meg se érdemli, hogy egy tér legyen elnevezve róla! Azonnal nevezzük vissza Köztársaság térre!

Három férfi felmászott az utcatáblához, és átfestették Köztársaság térre. Öt másik ember felkapaszkodott az Erkel színház tetejére és kirakták a vörös csillagot, majd orgiába kezdtek, amelyhez egyre többen csatlakoztak a tömegből. Persze csak férfiak. A nők külön orgiát tartottak, odalent. Én ehhez nem csatlakoztam, mert undorodom a nőktől. Eleinte azt hittem, hogy biztos valami baj van velem, a Billy Elliot nem tett homoszexuálissá, az előadásban bemutatott féktelen melegpropaganda hatására sem lettem leszbikus, de aztán rájöttem, hogy minden rendben – hisz én igazából férfi vagyok! Bizony, transznemű lettem. Még véletlenül sem voltam, mert, mint tudjuk, az, hogy az ember transznemű-e vagy sem, illetve a szexualitása, csak és kizárólag külső körülményektől függ, még véletlenül sincs benne a genetikánkban vagy valami. Szóval rájöttem, hogy mostantól transznemű vagyok, amiben csak segített engem az újonnan szerzett öltönyöm. Már el is kezdtem megtervezni a nemváltó műtéteimet és a hormonterápiát, de előtte még pénzt kell rá gyűjtenem, lehetőleg kommunista módszerekkel, azaz elveszem a gazdagoktól a pénzt és magamra költöm.

Amúgy is kell pénz festékre, hogy telefessem a szobám falát vörös csillagokkal. Sztálin elvtárs portréját már kiraktam, de sajnos kedvenc diktátorom nem tiltott önkényuralmi jelkép, mindenképpen tele kell pakolnom a házamat vörös csillagokkal, ahogy a Billy Elliot végén is tették. Bizony, a háttérben vörös csillagok villogtak. Meg kékek is, aztán rózsaszínek meg lilák. Nyilván ezek is a kommunista propaganda eszközei voltak. Hoppá! Kék, rózsaszín, lila? Ezek nem a meleg büszkeség zászlójának színei? MELEGPROPAGANDA! Igaz, türkizkék volt a kék csillag, de akkor is! Így akarták rávenni az ártatlan bárányka kisgyermekeket, hogy biszexuális homoszexuális vérfertőzők legyenek belőlük. Sikerült, nagyon is. Leerőltették a másságot a gyerekek torkán. A liberálisok sikerrel jártak! Meg persze a kommunisták is. Tudat alatt liberális kommunistává és homoszexuálissá tették a tömegeket. Most már biztosan ki fog halni az ország, most, hogy nem lesz többé, aki gyereket szüljön, hogy a nők csak nőkkel fognak párosodni, a férfiak meg csak férfiakkal.

Ja, még egy dolog, ami nagyon tetszett a Billy Elliotban. Benne volt A hattyúk tavából pár jelenet, amit szépen eltáncoltak, és a zenét is eljátszották hozzá. Nagyon szeretem Csajkovszkij balettjét, ezért nagy érdeklődéssel olvastam egy Magyar Idők-cikkben, hogy bizony-bizony, az is homoszexuális propaganda. Teljesen érthető, hiszen a darab alapvetően arról szól, hogy egy szép, fiatal lány összejön egy... fiúval. Jogos.

Viccen kívül, én őszintén nem láttam, hogy hol van az a bizonyos melegpropaganda a darabban. (A következőkben néhány, az említett Magyar Idők-cikkben felvetett érvre válaszolok, úgyhogy aki még nem olvasta el, mindenképp tegye. Bocsánatot kérek az elvesztett agysejtekért.) Igen, Billy boksz helyet balettozni akar, de senki nem állította, hogy ez tipikus, sőt, a darab során el is ítélik, az apja, a bátyja nem támogatják. Ha egy fiú balettozik, az nemcsak meleg lehet. Billy barátja, Michael viszont állítólag meleg, bár ez nincs kimondva a darabban, de mindenesetre női ruhába öltözik a kisfiú, és közben megjegyzi, hogy az apja is folyton ezt csinálja. Nem gondolom, hogy ez a melegpropaganda aljas eszköze, sokkal inkább egy humorforrás. És hogy egy szegény bányász transzvesztita lenne? Teljesen lehetetlen, nyilván a szociális státusza meg a munkája az embernek nagy kihatással van a szexualitására.

A zárójelenetben az összes színész együtt táncol egy hangos, eufórikus hangulatú zenére. A sárga kezeslábasos bányászok fehér tütüt húznak az egyenruhájuk tetejére, amiben én, egyszerű ember egyszerűen egy viccet, poént, humorforrást látok, de hát nyilván ez is csak a liberális agymosásom következménye – hogy nem sejtek minden sarkon penetráns melegpropagandát.

A „merj önmagad lenni” pedig a darab egyik legfontosabb üzenete, amit én, agymosott libsibolsi felháborító módon támogatok. Szerintem mindenkinek meg kell, hogy legyen a lehetősége, hogy kifejezze önmagát, akármilyen módon is, amíg azzal nem bánt másokat és nem zavar másokat (nem, a felháborodás és megbotránkozás nem tartozik a bántalmazás körébe). A halott anya nyilván síron túlról is támogatja a fiát, bármilyen is legyen ő. Hiszen mi más lenne egy anya álma, mint hogy a fia boldog legyen, jól érezze magát a bőrében, azt csinálja, amit szeret és ne utasítsa el a környezete az identitása miatt?

Szóval nem, a Billy Elliot nem tudat alatt befolyásoló melegpropaganda, ahogy azt a kritikus cikk írója, az elképesztő magas intelligenciával rendelkező hölgyszemély megfogalmazta. Egy egyszerű kis darab, nézhető, de nem túl zseniális, nekem egyszernézős volt, de persze lehet, hogy másnak sokkal jobban tetszik, és van, akinek meg nem az esete. Ez teljesen rendben van, ez esetben nem kell nézni, de őszintén kérek mindenkit, hogy csak azért, mert egy darab nem tetszik, ne kezdjen el rögtön liberális melegpropagandát kiáltozni. Egyáltalán, mi a franc az, hogy melegpropaganda? Arra tanítják a gyerekeket, hogy fogadják el a homoszexuálisokat vagy esetleg elültetik a fejükben azt a gondolatot, hogy nem kéne alapvető emberi jogokat megtagadni a társadalom egyes tagjaitól azért, mert mások, mint a többség? Húha. Micsoda szörnyű gondolatok!

Mörk Márta (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Titkok a malomban

A Krabat című német fantasy egy falu melletti malomról szól, ami nem is csak egy sima malom. Főszereplőnk éppen karácsonykor megy oda, a molnár fel is veszi alkalmazottnak. Elég érdekes dolgok történnek ebben a malomban, kiderül, hogy egy titkos feketemágia iskola működik benne. Krabat, mikor rájön, hogy mik állnak a furcsa események mögött, úgy dönt, hogy megszökik. Viszont az nem olyan egyszerű.

Kezdjük először azzal, ami nem tetszett. A könyv kb. négyötödében a történet nem halad előre, csak a malomban való történéseket írja le. Ez nem baj, hiszen megismerjük a malmot, és történnek azért érdekes dolgok ott is. De szerintem egy kicsit hosszabbnak kellett volna lennie a könyv azon részének, amikortól az események igazán beindulnak.

Nagyon kevés, de tényleg, minimális mennyiségű leírások voltak. A karakterek kinézetéről egy-két szónál többet nem írnak, és ez engem zavart. Nem adott a könyv egy olyan alapot, ami alapján el tudnám képzelni az eseményeket. Zavart még, hogy egyes karakterek néha szürreálisan viselkednek. Például a Kántorlány – aki onnan ismeri Krabatot, hogy egyszer álmodott vele, és Krabat mágikusan, messziről beszélt hozzá – első találkozásukkor rögtön beleszeretett. Szerencsére ilyenből csak egy-kettő van.

Jelenet a könyv alapján készült filmből

De ami tetszett, az sokkal jelentősebb volt. Nagyon érdekes volt, ahogy a könyv elején Krabat még nem érti, hogy a malomban mi miért történik és hogyan, és vele együtt lepődünk meg a dolgokon. A könyv hangulata nagyon jó. Átjárja a misztikum, a rejtély és a mágikus hangulat, ami abból ered, hogy nem ismerjük a feketemágiát.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

Otfried Preußler: Krabat (Móra, 2017, 232 o.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Választhatok, de nem akarok

Tizenhét éves vagyok. Még tinédzser. Bár már kialakult a személyes stílusom, azért még szeretek kipróbálni dolgokat és olyasmiket viselni, amikhez nem vagyok hozzászokva.

Ha megpróbálnám körülírni, valószínűleg rocker/punk/alterosnak nevezném a stílusom, egy kis hippi beütéssel. Szeretem. Gyakran viselek hatalmas bakancsokat és pólókat ijesztőbb mintákkal. Jól érzem magam bennük. Hozzám tartoznak. Ezekben a ruhákban érzem otthon magam. Általában többre tartom a kényelmet a divatnál. Nem öltözködöm nőiesen; van akiket ez zavar, engem nem szokott. Nem érzem magam kevésbé nőnek, csak azért, mert nem hordok balerina- vagy magassarkú cipőt, pörgős szoknyát, dekoltált felsőt, vagy nem sminkelek másfél órán keresztül.

Az emberek megnéznek. Az évek alatt már hozzászoktam. De úgy tűnik, mások nem tudnak hozzászokni. Rám néznek, és látják a bakancsomat, a felnyírt hajamat, a piercingemet, gyakran a zenekaros pólókat. És ítélkeznek. Nem tudják, ki vagyok, nem tudják, milyen vagyok, de máris eldöntötték, milyen lehetek. Valószínűleg bunkó, figyelmetlen, igénytelen, seggfej, akár veszélyes is. És látom az utálkozást a szemükben. Úgy viselkedünk másokkal, ahogy ők velünk; az előítéleteink vezérelnek minket. És ha én semmit sem csinálok, ők akkor is olyanok velem, ahogy azt ők elvárják tőlem.

Rónai Sára

Illusztráció

A mindennapokban gyakran megnéznek, és bár ezt nem szeretem, de már hozzászoktam. Szeretek próbálkozni azzal, hogy bizonyítsam, az előítéleteik hülyeségek. Ha tudok, és olyan helyzetben vagyok, általában felajánlom a segítségem idegeneknek. Mosolygok az emberekre, mert tudom, jól esik, ha rád mosolyog valaki. Remélem, hogy visszamosolyognak. De egyre kevésbé foglalkozom velük, mert tudom, nem tudok változtatni rajta.

Viszont néha én is szeretek kilépni a komfortzónámból. Felvenni egy szoknyát és kirúzsozni a számat. Jó egy kicsit másnak érezni és tettetni magam. Lehet, hogy ilyenkor egy kicsit máshogy is viselkedek, de erre nem vennék mérget. Tetszik az, hogy kipróbálhatok dolgokat. Mint a kisgyerekek, akik felveszik anyu ruháját és a tükör előtt parádéznak. Jelmezbe öltözöm. Egy másik én vagyok. Még mindig ugyanaz, de egy kicsit merészebb (az én szemszögemből), feltűnőbb – mondhatnám, hogy kihívóbb is, de ez nem igaz. Viszont rajtam kívül mindenki más.

Rónai Sára

Illusztráció

Gondolkodás nélkül rámmosolyognak. Nem mozdulnak el a közelemből. Nem látnak leprásnak vagy ijesztőnek. Kedvesebbek hozzám. Ha bemegyek egy boltba, köszönnek. Ha jön az ellenőr, kevésbé nézi a bérletem, mintha máshogy öltöznék. Nem követelik tőlem a helyet a buszon, mielőtt felajánlanám (míg ha úgy nézek ki, ahogy általában, akkor mielőtt esélyem lenne felállni, már rám förmednek). És egy részemnek ez jól is esik. Jól esik, hogy nem úgy néznek rám, mint egy darab szarra. De egy másik részem tudja, ez azért van, mert most nem vagyok a teljes, kényelmes, valódi önmagam.

És ebbe néha bele is feledkezem. Élvezem egy kicsit, hogy valaki más lehetek. Valaki, aki szoknyát hord és rúzsozza magát. Valaki, akire (jó értelemben) odafigyelnek. Valaki, akit embernek néznek.

De általában ilyenkor jön a kemény, rideg valóság.

Mert egy tizenhét éves lány vagyok szoknyában. Sokak szerint már nő vagyok. Sokak szerint így vagyok csak nő. De ha ez is van mögötte, sokak nem így látnak. Nem bátornak, színesnek, embernek. Sokak számára műanyaggá leszek. Esetleg egy darab hús. És amíg én élvezem, hogy játszhatok, mások élvezik a látványt (bármi is legyen az). És jönnek, és megszólalnak. És nem élvezem. Sőt, kifejezetten utálom.

Utálom, hogy megkérdezik, mennyi lenne egy menet. Hogy riszálnám-e nekik magamat. Hogy bár olyan helyeken járok, ahol minden nap, mégis most kommentárokat kapok. Hogy fütyülnek. Hogy odajönnek hozzám. Hogy ha felveszem a fejhallgatóm, hogy kizárjam őket, lerángatják rólam. Hogy úgy gondolják, hozzám dörgölőzhetnek a villamoson. Utálom, hogy ilyenkor összeszorul a torkom. Hogy sírni lenne kedvem, és nem tudok visszaszólni. Hogy el akarok futni. Akár ki a világból. Hogy elrontják a napomat. Hogy ahelyett, hogy magabiztosnak érezném magam, összetörök. Hogy biztos, hogy megint három hónapig nem veszek szoknyát. Mert nem dicséreteket kapok. Csak egy más típusú utálatot. Hogy most se látnak engem. Utálom, hogy ezt teszik velem. Hogy ha nem is csinálnak semmi konkrétat, akkor is én járok pórul. Utálom, hogy nemcsak nekem, de több millió lánynak és nőnek kell ezeken nap mint nap keresztülmennie. (Ebből a szempontból szerencsés vagyok, nekem ritkábban kell ilyesmikkel törődnöm.) Utálom, hogy azt hiszik, amit viselek, az feljogosítja őket. Pedig soha nem más miatt viselem. Mindig magam miatt. De még ha másért is venném fel… Kinek gondolják magukat? Utálom, hogy azt hiszik, felettem állnak.

És amit a legjobban utálok az egészben, hogy választanom kell. Hogy választhatok: egy darab szarnak néznek vagy egy darab húsnak.

És én inkább választom a darab szart, mert akkor legalább nem szólnak hozzám. Mert lehet, hogy egy darab szar vagyok nekik, de így jobban önmagam lehetek. És ki se próbálhatom, milyen lehetnék még. Mert az rosszabb.

Rónai Sára (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Hogyan (ne) horgásszunk

A horgászat a legtöbb ember szerint halál unalmas. Mekkorát tévednek! Azzal az izgalommal egyik sport se tud vetekedni, amelyet akkor érez a horgász, amikor ráharap a csalira a hal.

Képzeld el, hogy már két órája csak ülsz a parton, hallgatod a csiripelő madarakat, babrálsz egy horgászbottal, fütyörészel, napozol. A szemed sarkából észlelsz valami mozgást. Odapillantasz a botod felé, és látod, ahogy a kapásjelző egy picit megmozdul.

Grubits Milán

Mivel két órát vártál egy ilyen pillanatra, olyan hatalmas adrenalindózist kap a szervezeted, hogy szó szerint sikítanál örömödben. De nem lehet, nyugodtnak kell maradnod, mert a halak is hallják az embereket, érzékelik, ha valaki a stégen mozog. Lassan odalopódzol a bot mellé, óvatosan megmarkolod és vársz. És nem történik semmi. És halkan káromkodva visszaülsz a székedbe. És a legrosszabbkor, éppen amikor leülnél, elkezdi egy víz alatti bestia rángatni a botot. Annyira előre akarsz iramodni, hogy inkább hátraesel, majd kétségbeesetten felpattansz, és szinte rávetődsz a botra. Egy erőteljes bevágás után (felrántod a botot, hogy biztosan beleakadjon a hal szájába a horog) kezdődhet a bicepsztortúra.

Hatalmas megkönnyebbülés, ha érzed, hogy a hal rajta van a horgon. Amikor éppen lenyugodtál, hogy minden rendben lesz, és szépen ki tudod húzni a halat a vízből, az erőre kap és megiramodik. Kezdő horgászoknál viszonylag gyakori, hogy a hal kirántja a kézből a botot. Egy ilyen esetem után a sátorból kiszedett felfújhatós kempingmatraccal kellett a tó közepére evezni, hogy visszaszerezzük az ötvenezres botot és a három kilós halat. Ha erősen markolod a bot nyelét, és a kezedben marad a sportszer, kezdődhet a fárasztás. A halat mindig az ellenkező irányba kell húzni, mint amerre szeretnéd, hogy menjen (felettébb önfejű élőlények). A nádas az ellenséged, minden szempontból. Horgászkarrierem során legalább ötven halat és húszezer forintnyi horgászfelszerelést vesztettem el miatta (úszók, damil, ólmok és horgok).

Tegyük fel, hogy milliónyi baki és veszett erőlködés után a hal kint van a vízből. Ha dicsekedni szeretnél pikkelyes szerzeményeddel, anélkül bele se kezdj, hogy lemérted a súlyát. Akkor vagy pácban, ha otthon felejtetted a mérlegedet. Ebben az esetben körbe kell sprintelned a horgásztavat, és mogorva horgásztatáktól kéregetni mérleget. Ha lemérted a halat, és az három kiló fölött van, azzal már lehet dicsekedni. Ha annál könnyebb, akkor ne is említsd. A legjobb része a horgászatnak a hallal való fotózkodás. Nagyon figyeljünk arra, hogy ne nappal szembe álljuk fotózáskor, mivel úgy fog kinézni az arcunk, mintha citromba haraptunk volna. Arra is nagyon figyeljünk, hogy a zsákmányt közel tartsuk a fényképezőgéphez, így a valóságosnál nagyobbnak tűnő halakról készíthetünk képet.

Grubits Milán

Ha valaki azt állítja, hogy a pecázás unalmas, első dolgom, hogy elmesélem neki azt, amit feljebb leírtam. A horgászat igenis sokkal izgalmasabb, mint a foci, a kosárlabda, a kézilabda, az úszás vagy bármely más sport. A horgászat idegtépő.

Grubits Milán (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Ünnepi könyvhét – visszatekintés

A nagymamámmal már évek óta járunk a legnagyobb könyvvásárra Budapesten. A Vörösmarty téren volt ez idén is, június elején.

Idén 89. alkalommal került megrendezésre a magyar kortárs művészet legnagyobb szabadtéri rendezvénye. Öt napig tartott, és sok előadás, felolvasás és zenés program volt. Minden évben nagy megnyitót tartanak, idén Berg Judit (akit szerintem legtöbben a Rumini írójaként ismernek) tartott beszédet. A Vörösmarty téren a kiadóknak külön-külön bódéjuk van, ahol a saját kiadású könyveiket árulják.

Alapvetően az egésznek nagyon jó hangulata van, viszont mindig iszonyú meleg van, és a tömegben majd megsülünk. Na, ez idén nem így volt. Amikor odaértünk, még esett az eső, nem is voltunk biztosak benne, hogy megtartják, de szerencsére nyitva volt. És esőben tömeg sem volt, szóval a hangulata annyira nem volt meg, viszont jobban körbe lehetett menni, mert mindenhova odafértünk. Engem mindig elszomorít, hogy a mai gyerekek nem olvasnak, vagyis biztos, hogy van, aki olvas, de főleg nem könyvet. Én szeretem megfogni a könyvet, látni, hogy hol tartok. Szeretem a könyv illatát, és azt, hogy tudom lapozgatni. El sem tudom képzelni, hogy egy világító kütyün húzzam az ujjam, és így lapozzak. Viszont ezeken az eseményeken mindig megnyugszom, hogy nem én vagyok az utolsó gyerek, aki még szeret olvasni.

Idén több könyvet is vettünk, és jelen voltak sikeres írók, akik dedikáltak nekem két könyvet is. Az elmúlt pár évben a Gerbeaud cukrászdába mentünk ebédelni, ahol mindig nagyon finomakat eszünk. Általában kint szoktunk ülni, de most beültünk, mert esett az eső.

Órákig is eltarthat, mire körbesétálsz, elolvasod könyvek hátulját, és aztán ha tetszik valamelyik könyv, még jobban beleolvasol. Annyi könyv van, hogy mindig nehéz eldönteni, hogy melyiket válasszam. Nem könnyű eldönteni, hogy melyiket szeretném, és aztán mindig legalább három-négy könyvvel jövök haza. Ezeket általában nyáron olvasom el, mert olyankor sok időm van. Nagyon jó az egész, mert minden egy helyen megtalálható, és a legújabb könyvek is kaphatók. Minden korosztály jól érzi magát, a kicsiknek is szoktak lenni programok, és van, aki csak azért jön, mert dedikáltatni szeretne. Mi az utóbbi években kétszer is találkoztunk Marék Veronikával, és dedikáltattuk nála azokat a könyveket, amiket a kisöcsémnek vettünk. Ő írta a Kippkopp és a Boribon sorozatot is, kiskoromban imádtam ezeket a könyveket, szóval a tesómnak is felolvassuk őket.

Egyszer mindenkinek érdemes elmenni ide, mert nagyon hangulatos a hely, és jó élmény marad. Még annak is érdemes, aki nem szeret olvasni, mert könnyen megjöhet a kedve hozzá.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)

fotók: mslittlewood.blogspot.com

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Idén is itt nyaraltam

Minden évben ellátogatunk Alsópáhokra, a Kolping Hotelbe, így ez ebben az évben sem maradhatott ki. Immár tizedik alkalommal vagyunk itt. A Kolping Hotel területe nagyon nagy, így rengeteg lehetőség közül lehet választani.

Vannak különböző házak, pl. Szent István ház, Erzsébet ház, és minden házban van rengeteg szoba, mint egy normális hotelben. Minden épületnek külön bejárata van, de összefüggenek, és egyik házból át lehet menni a másik házba, illetve minden egyéb szolgáltatást igénybe lehet venni (étterem, uszoda, játszóház) anélkül, hogy ki kéne menni a szabadba. Ez különösen télen jó megoldás, és főleg a pici gyermekekkel érkezőknek. A hotelszobákon kívül vannak bioházak is. Mi ezekben szoktunk megszállni, mert mindig egy másik családdal jövünk, így velük együtt pont elférünk benne, ráadásul így saját közösségi terünk van. Ezekben a bioházakban nemcsak hálószobák vannak, hanem van egy konyha is, amiben a mikrótól kezdve a tűzhelyig minden megtalálható. Idén már nem a megszokott, ismerős bioházakba jöttünk, mert nemrég átalakították ezt a részt. Most sokkal modernebb, szebb lett, és a nádtetőt kicserélték cseréptetőre.

Ezt a szállodát elsősorban gyermekes családoknak hozták létre, van ugyanis egy ovi rész is, ahol különböző programok vannak, így a gyerekeket akár egész nap is elszórakoztatják. A barátnőmmel mi is le szoktunk menni az oviba, és mi is elkészítjük azt, amit a kisgyerekek. Volt, amikor csináltunk mágnest, stresszlabdát, egy álarcot is, de a legtöbbször társasjátékozni szoktunk. Ha a gyerekek megunják az ovit, lehetőségük van játszóházba, játszótérre, fürdőbe menni vagy akár a trambulinozni. Emellett időközönként szerveznek gokartozást, kalandparkot, pónilovaglást és keresős játékokat. A pónilovaglás helyszínén többféle állat is található, kecskéket, nyulakat és lovakat is lehet simogatni. A gyerekbirodalom kabalaállata Bobó, a víziló, akit több szobron is lehet látni a hotel területén, még a fürdőnél is. Mi indulás előtt minden évben készítünk egy képet az egyik Bobó szobornál, így látjuk, hogy mennyit változtunk évről-évre.

A felnőttek sem unatkoznak a Kolping Hotelben. Ha valaki sportra vágyik, akkor elmehet az edzőterembe, ahol az egyéni edzést kedvelők számára rendelkezésre állnak a kardió- és erősítő gépek, emellett aerobik órákat is tartanak azoknak, akik inkább a csoportos tornát kedvelik jobban. Vagy elmehet a fürdőbe úszni és szaunázni, és kipihenhetik a gyerekzsivajt, mivel a felnőttek számára külön uszodai-, illetve pihenő részt is létrehoztak a szálloda eldugott zugában. Szóval elég sok lehetőség van az idő elütésére és a pihenésre minden korosztálynak. Bátran ajánlom mindenkinek.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek