A 8. évfolyam, alias varacskos disznók

Tavaly év elején az a 71 gyerek, akik még fel sem voltak avatva, reggelente egy tiszta, rendes kisiskolába léptek be, álmos arccal. De tanév végére minden megváltozott.

Már egy éve vagyunk itt, ugyanazok a gyerekek, ugyanazon a helyen, de egy külsős (vagy valaki, aki nem a mi évfolyamunkra jár) fel sem ismerne minket. Teljesen eltér a jelenlegi kisiskola összképe a tavaly szeptemberitől.

Amíg korábban vigyázban ültünk a keddi nyitásokon, és énekeltük Teremy tanár úrral az Ohiót, most szegény Laci bácsit arra kényszerítjük, hogy felszínre hozza szólóénekes és szólógitáros tehetségét, és egyedül zenéljen végig 15 percet.

De ennél nagyobb bűncselekmény is előfordul köreinkben. Kedves évfolyamunk földszinti birodalma állandó lakhelyet biztosít a műanyag palackoknak, csokis illetve cukros zacskóknak, a meggyilkolt babzsákokból folyóként kizúduló fehér műanyag golyócskáknak (amiket, mellékesen megjegyzem, elég nehéz feltakarítani) és társaiknak. Ezek mellett szék-asztal merényletek is előfordulnak, azaz székek az asztalokra pakolva díszelegnek a Diákterasz közepén. Egyik évfolyamtársunk tavaly az életét és a tanárokkal szembeni becsületét kockáztatva fel is mászott, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik ilyen torony-trón tetején, de amikor rájött, hogy egy szék megingása az karjába, lábába, nyakába (vagy egyéb testrészébe) kerülhet, lejött. Ezt persze újonc kurunkban a világért sem tettük volna meg.

Ha akarnám, még tovább ragozhatnám a dolgot, de a lényeg, hogy egy kicsit elfajult a helyzet az eleinte rendes, ámde később kupissá és szétszórttá vált évfolyamunkon, szóval ideje lenne visszafordítani a dolgokat! Különben a PET palackok átveszik felettünk hatalmat.

Titz Liza (AKG, 8. évf.)

fotók: alfabetagamma.hu

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Gyorséttermi titkaim

Nyári munka keresgélése közben sajnos rá kellett jönnöm, hogy a munka világa nem feltétlenül a rövid ideig dolgozni kívánó gimnazistákra épül. Így kötöttem ki az egyik - általatok is valószínűleg elég jól ismert – gyorsétteremláncnál. Anyukám rettegett, hogy mi lesz az ő kicsi lányával, apukám örült neki, hogy bármi áron dolgozni szeretnék, én pedig hihetetlenül kíváncsi voltam, milyen lesz életem első igazi munkahelye.

Már az elején érdemes leszögezni, hogy elsősorban nem a pénzért csináltam. Nálam valahogy ez ilyen bekattanás volt, hogy 18 éves korom előtt mindenképpen szeretnék olyan hivatalos, papíros munkaviszonyt, mint ami a nagyoknak is van. Meg amúgy is, úgy gondoltam, jó lenne megtudni, milyen dolgozni.

Ahogy már említettem, így kötöttem ki egy hamburgereket és sült krumplit is áruló gyorsétteremnél, ahol, amikor megtudták, hogy két idegen nyelven is képes vagyok elgagyogni, rögtön be is raktak a kasszázni egy belvárosi csomópontnál lévő üzletbe.

Az első nap minden nagyon gyorsan történt. Azonnal megkaptam az egyenruhámat, megmutatták az öltözőt, és természetesen azt is, hogy hogyan kell kezet mosni. Apropó, kézmosás: teljesen elámultam, milyen hihetetlen tisztaság, rendezettség és higiénia uralkodik az egész konyhában és a pultoknál is. Amikor nem érkezett vendég, akkor rögtön takarítanunk kellett a kasszák környékén, amíg nem csillogott minden. Nem volt lazsálás. Tehát a városi legenda, miszerint az ilyen helyeken a hátsó hűtő és a krumplisütő környékén aranyos kis patkánycsalád él, egyszerűen nem igaz.

Mint bizonyára tudjátok, az, aki kasszázik, ő állítja össze a tálcátokat is. De az nem mindegy, hogy hogyan! Számomra a legmegdöbbentőbb, mégis talán a leglogikusabb szabály az volt, hogy a sültkrumpli az utolsó, amit kiadok, és az előtte lévő dolgokat sem mindegy, hogy milyen sorrendben pakolom. Ennek köszönhetően a lehető legmelegebben kapod meg, amit majd nyammogni fogsz.

Sokan – köztük korábban én is – úgy gondolják, hogy a gyorséttermi munkához nem kell kifejezetten sok sütnivaló. Jó, az valószínűleg igaz, hogy nem kell Pitagorasz-tételét kívülről fújnod, és az Árpád-házi királyokat sem fogják veled felsoroltatni, de amellett, hogy egy ilyen meló fizikailag rendkívül megterhelő, igen nagy koncentrációt és talpraesettséget igényel. Folyamatosan figyelned kell arra, hogy jó dolgokat adj ki. Észben kell tartani a 7 fős spanyol család rendelését, miközben gyorsan kiszolgálod a csak egy sajtbureszért beugró srácot és a tekercses fagyira áhítozó nyugdíjast is. Aztán nem szabad keresztbe tenni a kollégáknak sem. Igen csúnyán tudnak ám nézni, ha a már 10 perce várt speciális rendelést véletlen kiadod valaki másnak. A végén pedig jól kell visszaadni, ami egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Közben pedig folyamatosan figyelned kell arra, hogy végig előírásszerűen viselkedj a vendéggel.

Mivel én csak rövid ideig maradtam, nem igazán dolgoztam a konyhában, hiszen az itteni feladatok betanulása heteket, akár hónapokat is igénybe vehet. Azt mondják, hogy mire megjegyzed az összes szendvics receptjét, csak az három hét, és akkor még nagyon-nagyon lassan dolgozol. A konyhán pedig a lassúság nem megengedett, kollégáim emberfeletti tempót voltak képesek diktálni. Amint megérkeztek a műszakba, csak berakták a kedvenc zenéjüket, és sutty-sutty, ritmusra pakoltak bele mindent a zsömlébe. Engem csak egyetlenegyszer raktak a konyhára, mikor kipróbáltatták velem a hússütést. Habár állítom, hogy a hús egyáltalán nem olyan gusztustalan, mint azt előtte gondoltam, ne kívánjátok magatoknak, hogy lássátok félig véresen, ahogy én elkészítettem. Szóval a sikertelen próbálkozásaim mehettek is a kukába, én meg vissza a kasszába.

Az alatt, amíg dolgoztam, gondolhatnátok, hogy végig ottani kaján éltem. Ez annyiban igaz is, hogy végigkóstoltam az olyan édességeket, amik a ritka gyorséttermezések során már nem szoktak beleférni a hasamba. Az alkalmazottak amúgy úgy ehetnek bent, hogy mindenkinek van egy bizonyos számú kreditje, amit elkölthet. A konyha hátsó részén pedig mindig van egy külön étlap, amin fel van tüntetve, hogy melyik kaja hány kreditet ér. Csak hogy érzékelni lehessen, a kreditek egy kis sajtburger menüre elegendők. Mondjuk az ott dolgozók többsége nem is igazán hajlandó az ottani kajából enni, szóval a keretük nagy részét inkább innivalóra költik.

Az idő végére, amit ott töltöttem, megszerettem alkalmi munkahelyemet. Voltak kedvenc kollégáim, akikkel igazán szerettem együtt dolgozni, és mire eljöttem, a két retteget, kigyúrt, kitetovált sráccal is megbarátkoztam, akik még életvezetési tanácsokkal is elláttak. Nem állítom, hogy ebből gazdagodtam meg, de a nyár egyik legnagyobb élménye volt, amikor első fizetésem végre megérkezett a bankszámlámra. És amikor múltkor elmentem a kirakat előtt, és láttam, hogy két hihetetlenül aranyos ember áll a kasszában, kicsit összeszorult a torkom, hogy nem lehetek ott velük harmadikként. De hát ez van, valószínűleg nem leszek gyorséttermi dolgozó. Mindenesetre nyári munkának mindenképpen érdemes kipróbálni, rengeteg mindennel gazdagodhatsz, és ezek közül tényleg a legkevesebb a pénz.

Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nem lehetett segíteni rajta

Ha az ember elsősegélyes, akkor fel kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb élesben is használnia kell majd a tanultakat. Persze az attól való félelem, hogy nem fogok tudni mit tenni, vagy valamit elrontok, az mindig eszembe jut. De ami velem történt, az bizonyos szempontból rosszabb is, hiszen ha az ember tudna segíteni, de nem hagyják, akkor a nyomasztó érzés marad meg, hogy mit tehetett volna másképp. Talán erőszakosabban kellett volna mondani, hogy márpedig én ott maradok és segítek?

Amikor a barátnőimmel reggel leszálltunk a metróról, láttuk, hogy egy nő összeesett és rohamot kapott. Persze mindenki köré ugrott, és ahogy tudott, segíteni próbált. Tényleges segítséget mondjuk senki sem nyújtott, de jó szándék vezérelt mindenkit. Én odamentem, megfogtam a fejét, és próbáltam megnyugtatni, a (mint később kiderült) pánikbeteg hölgyet. Aztán megérkezett egy biztonsági őr, aki elmondása szerint vérprofi elsősegélyes, és rögtön megállapította, hogy ez bizony epilepszia. Nem annyira törődött azzal, hogy mondtam, hogy a lány pánikbeteg. Mondjuk, ahogy el akarta látni, azzal az epilepsziát se lehetett volna. Valami stabil oldalfekvés-szerűséget próbált csinálni, de azon kívül, hogy az oldalára fektette a lányt, semmi köze se volt ahhoz. De egyébként annak se lett volna értelme, hiszen csak akkor lett volna szükség erre, ha eszméletlen lett volna. Nyugtatás helyett még inkább felzaklatta, és hisztérikusan összevissza beszélt szegény hölgynek, akinek pedig nagyon fontos lett volna, hogy megnyugodjon. A legrosszabb az volt, hogy én bármit is mondtam, kedvesebben, vagy később már dühösen, úgy csinált, mintha nem is hallaná. Biztos egyértelmű volt a számára, hogy a koromból adódóan nem tudhatok semmit se, mivel ki vagyok én, hogy segíteni próbálok valakinek. Ott maradtam még, de egyszerűen annyira nem volt logika a tetteiben, és annyira nyomasztó volt, hogy bármit is mondtam vagy tettem, úgy csinált, mintha nem is hallotta volna. Utána kedvesen közölte, hogy semmi szükség rám, mert „ő átvette a helyzetet”. Pedig konkrétan az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit kellett volna. Még megpróbáltam mondani neki, hogy ha ő már úgyis mindent tud, legalább várja meg, amíg legalább megnyugszik a lány, és csak azután vigyék is bárhova ­– megint süket fülekre találtak a szavaim.

Illusztráció

Utána elmentem, de visszagondolva nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e. Mert el kell fogadnom, hogy nem mindig lehet segíteni. Ha például együtt segítettünk volna, vagy meghallgat, akkor közösen talán többet tudunk tenni. Hiszen nagyon távol állok attól, hogy profi legyek vagy mindent tudjak, de lehet, hogy tanultam olyan dolgokat, amiket ő nem. Hiába idősebb, okosabb, meg minden – mint ahogy azt a tudtomra adta. Remélem, lesz pozitívabb tapasztalatom is, ez nem vette el a kedvemet, de attól még megmaradt a rossz érzés utána, hogy mit nem tettem meg, amit meg kellett volna.

Fodor Júlia (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az életnek semmi értelme… Vagy mégis?

Nemrég olvastam ezt a könyvet, „Semmi” a címe. Mikor az egyik irodalomepochában azt a feladatot kaptuk, hogy olvassunk el egy – osztálytársunk által ajánlott – könyvet, erre gondoltam. Akkor még nem is tudtam, hogy mennyire jól választottam.

Ez a könyv nagyon sok port kavart világszerte, a sajtóban. Nemcsak annyiról van szó, hogy furcsa és különleges a témája (mintha ez nem lenne elég), de emellett egy olyan ifjúsági műről beszélünk, ami súlyos filozófiai, erkölcsi és generációs problémákat boncolgat. Hatása példátlan volt Dániában: először betiltották, majd a megjelenését követő évben kötelező olvasmánnyá tették. És hogy miért?

Egy nap egy nyolcadikos fiú, Pierre Anthon elhatározza, hogy elhagyja az iskolát, mert (legalábbis szerinte) nincs értelme semminek, és ebből kifolyólag semmit nem is érdemes csinálni. Az osztálytársai megegyeztek abban, hogy bebizonyítják neki, az életnek igenis van értelme, hiába gondolja ő az ellenkezőjét. A szüleik és tanáraik beleegyezése és tudta nélkül elkezdik felépíteni a „Fontos Dolgok Halmát”, amire azok a dolgok kerülnek, amik szerintük fontosak az életben. A kivitelezés az elején békésen kezdődik, de aztán kontrollálhatatlanná válik. Többet nem árulhatok el, hiszen akkor nem lenne értelme elolvasni a könyvet. Ha kíváncsi vagy, járj utána.

Utólag visszanézve, nagyon jól tettem azt, hogy a szünetben olvastam ki, igaz, ez nem volt tudatos. Biztos vagyok benne, hogy más időpontban, például iskola közben nem tudtam volna annyira koncentrálni, ugyanis ez az a könyv, ami elgondolkoztat, nyomaszt, szórakoztat, sokkol, ledöbbent és rabul ejt egyszerre. Elég rövid, mégis képes komoly hatásokat és erős érzelmeket kiváltani az emberből. Én azt mondom, egyhuzamban érdemes elolvasni, de ha esetleg nem sikerül, akkor is magával fog ragadni és be fog szippantani a könyv nyomasztó hangulata. Ezt tapasztalatból mondom, ugyanis az egész könyv olvasása alatt gombóc volt a torkomban. Néhol elborzadtam, máshol nevettem, de egy biztos: olyan hatással volt rám ez a könyv, mint kevés másik könyv eddig. Mindenkinek erősen ajánlom, mert ha esetleg nem is fog tetszeni, elgondolkoztat, és kényszerít arra, hogy állást foglalj.

Az az egyik legjobb dolog benne, hogy sok megválaszolatlan kérdés marad nyitva az olvasás után, olyanok, amikre mindenkinek más a válasza. Ezek végiggondolása közben pedig sok új dologra jövünk rá, sok felfedezést teszünk. Ezért érdemes elolvasni, és azért, mert ki ezért, ki azért, de mindenki emlékezni fog erre az élményre.

Tóth-Stella Zita (AKG, 10. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Korábban a műről a Szubjektívben:
Gálosi Dóra: Janne Teller: Semmi (Szubjektív, 2012. február)
Vida Benedek: Semmi a Bábszínházban (Szubjektív, 2013. április)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Miért utáljuk ennyire a kötelezőket?

Amennyiben valaki kijárta a nyolc általánost, vagy legalább az alsó tagozatot, teljesen biztos, hogy találkozott már a kötelező olvasmányok ügyével. Igen, ezek azok az olvasmányok, amiktől szinte mindenki tart, és amelyeknek a szerzői minden valószínűség szerint sokat csuklanak a sírjukban a szörnyűséges szidalmak miatt.

Az olvasmányok, amiknek külön polcot tartanak fenn a könyvesboltokban, és amiknek a borítója valamiért sohasem néz ki túl szimpatikusan. Az olvasmányok, amik tartalom-összefoglalóitól hemzseg az internet. Az olvasmányok, amik között szinte nincs olyan, amit ne utálna szívből minden diák.

Első osztályban természetesen még nincsen kötelező olvasmány, csak az ábécés olvasókönyv. Második osztályban már változó, van, akinél adnak, van, akinél nem adnak. Amikor én voltam másodikos, nekünk a Misi mókus kalandjai meg A téli tücsök meséi volt az a két könyv, amelyeken át kellett küzdenünk magunkat. Hála istennek, csak hetente kellett elolvasni egy fejezetet, így azért viszonylag egyszerű volt.

Harmadikban és negyedikben szintén nincs országosan meghatározott kötelező olvasmány… Legalábbis az én időmben még biztosan nem volt. Igaz, a mi osztályunknak el kellett olvasnia a Kincskereső kisködmönt, de egyébként semmi mással nem kínoztak minket.

Ezek után jött a felső tagozat, és a közismert kötelező-lista: A Pál utcai fiúk, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig. Ezek közül, hála istennek, csak az előbbi kettőt kellett elolvasnom, hiszen hetedikben átjöttem az AKG-ba, és itt mások a kötelezők.

A Pál utcai fiúkkal viszonylag könnyű dolgom volt, már korábban is olvastam egyszer, és igazából tetszett a sztori, két helyen még sírtam is. Ötödikben, hogy felfrissítsem az emlékezetemet, elolvastam még egyszer, és két nap alatt végeztem is vele. Ötösre feleltem, és minden szuper volt. Aztán jött az Egri csillagok. A könyv, amit egyszerűen nem bírtam végigolvasni. Egész évben próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam tovább jutni a hatvan-hetven százalékánál. Végül így is ötös lettem, mert azért nagyrészt vágtam, miről szól, de végigolvasni nem olvastam.

Persze ezek mind szubjektív vélemények. Másokkal biztos, hogy máshogy van. Valaki egyiket sem olvasta végig, valaki mindet elolvasta, valakinek az Egri csillagok jött be jobban a harc meg a csata miatt ­­– szóval igen, mind különbözőek vagyunk. De abban mégis elég nagy az egyetértés a diákok jelentős részénél, hogy a kötelezők szinte senkinek sem a kedvencei. Rengetegen utálják őket, és nagyon sokan nem olvassák el, vagy nem olvassák végig. Inkább megnézik a filmet vagy elolvassák a tartalmát a neten. De vajon mi lehet ennek az oka?

Nos, szerintem először is a kötelező szó. Jól ismert tény, hogy ha egy embernek (de főleg egy kamasznak) azt mondod, hogy valami kötelező, azt csak azért se fogja megcsinálni, ha pedig azt mondod, hogy valami tilos, azt csak azért is meg fogja csinálni. Ennek ismeretében tehát, mivel a korosztályunk ösztönösen irtózik mindenféle kötelezőségtől, alapból elutasítjuk a kötelezők elolvasását, lázadásból, és megpróbáljuk valahogy kikerülni a dolgot.

Aztán egy másik ok lehet még esetleg az olvasmányok hosszúsága. Ez persze csak bizonyos esetekben igaz, például az Egri csillagoknál vagy A kőszívű ember fiainál, amik ötszáz oldalnál is hosszabbak. Ez alapvetően elég rémisztően hangzik, főleg, hogy sok embernek egyszerűen nincs ideje ekkora mennyiségű papíron átrágnia magát. Ezen segíthetnek esetleg a rövidített verziók, vagy az, ha az ember izgalmasnak találja a regényt, akkor ugyanis akár hétszáz oldalt is képes elolvasni anélkül, hogy az az ellenére lenne.

Csakhogy itt jön a következő, és szerintem a legsúlyosabb probléma, ami nekem is a fő kifogásom a kötelező olvasmányok ellen: ezeket ugyanis nem nekünk írták. Nem általános iskolásoknak, és főleg nem a 21. században élő általános iskolásoknak. Azok a társadalmi rétegek és helyzetek, amikben a kötelező olvasmányok szereplői mozognak, már nem léteznek, a bennük történő események egy mai gyerek számára egyáltalán nem érdekesek, és a beszéd, az írói stílus annyira archaikus, hogy sokak számára olvashatatlan. A szavak felét nem értjük, a mondatokat háromszor kell elolvasni, mire kibogozzuk, hogy mit akarnak jelenteni, és a többi, és a többi. Mindezek miatt fele olyan gyorsan olvasunk, mint amilyen gyorsan általában, és akkor ezt a tempót még meg kell szorozni az oldalszámmal...

Persze akadhatnak kivételek is. Például én, mint már említettem, A Pál utcai fiúkat eléggé szerettem, és talán az Egri csillagokat sem utálnám ilyen eltökélten, ha egy icike-picikét rövidebb lenne. Egyébként a kötelezőktől való szabadulás gondolata jelentős szerepet játszott abban, hogy alternatív iskolát válasszak. Elég volt csak rágondolnom A kőszívű ember fiai hatszáz oldalas vastagságára, és máris rohantam a Raktár utcába. Jól is jártam – elnézegetve a kötelező olvasmányok listáját, egy csomót már olvastam is közülük, úgyhogy nem leszek bajban. Tavaly először választani lehetett, hogy A Hobbitot, a Harry Potter és az azkabani foglyot, vagy a Sziget-kéket olvassuk el. Én a másodikat választottam, mivel már úgyis olvastam. A következő kötelező olvasmány a Szent Péter esernyője volt, aminek olvasása közben, az éjszaka közepén, miközben hétrét görnyedve ültem az asztalomnál, és kínkeservesen próbáltam magam egy százalékkal előrébb küzdeni magam a könyvben a Kindle-ömön, azzal nyugtattam magam, hogy még mindig jobb, mint A kőszívű ember fiai. Ami azért kicsit igazságtalan volt, mert az utóbbi művet nem olvastam, de szörnyűséges előítéleteim miatt azt gondoltam, hogy jobb egy százötven oldalas könyv, mint egy hatszáz oldalas. Hát ez van, senki se tökéletes. Végül elolvastam, és nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mit szenvedtem annak idején az Egri csillagokkal, egész gyorsan végeztem vele.

Mindent összegezve, a kötelező olvasmányok ötlete önmagában nem az ördögtől való, de a tanároknak talán meg kellene hallgatniuk a diákok véleményét arról, hogy ők mit olvasnának szívesen, és annak alapján kéne összeállítani egy olyan listát, amin mondjuk olyan könyvek is szerepelnek, amiket legfeljebb ötven éve írtak. Az is jó ötlet lenne, ha, ahogy nálunk is csinálták, több választható regény lehetne, amik közül az egyiket kell csak elolvasni. Itt a diákoknak valamilyen szinten meglenne a választás szabadsága, és nem éreznék annyira azt, hogy rájuk erőszakolnak valamit. Ja, és pár női írót is be lehetne csempészni arra a listára.

Valamint az se lenne rossz, hogyha országos szinten meghatároznák, hogy egy kötelező olvasmány sem lehet hosszabb 200 oldalnál. Kifejezetten jól jönne.

Mörk Márta (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



9 Tovább

A Vogue és én

Előre szólnék arról, hogy ezt a cikket elsősorban lányoknak szánom, de ha ezzel a témával fiúkat is meg tudok fogni, akkor nagyon boldog leszek. A vogue szó divatot, népszerűséget, felkapottságot jelent. És a vogue nem csak a sokatok számára valószínűleg ismert újság, hanem egyfajta stílus is. Igazából, hogy pontosabban fogalmazzak, egy táncstílus.

A Vogue, mint újság.

Ez az újság divatról és életstílusról szól. Akiket érdekel a divat, azoknak szinte kötelező olvasmány – a magazin sajnos nem kapható Magyarországon. Többfajta kiadása van: van, ami csak képekből áll, van, ami csak életstílusról szól, sőt, a fiatalabbaknak lehetőségük van olvasni a Teen Vogue-ot is, amit egyébként én is olvasok. Ez a tiniknek szóló kiadás azért is érdekes, mert itt velünk korabeli sztárokról szólnak a cikkek, bloggerekről, vloggerekről, sőt még a ruhákat bemutató modellek is tizenévesek. Az újságban mindig szerepel egy-egy fiatalosabb parfüm mintája.

A szerző fotója

A Vogue főszerkesztője Anna Wintour, aki először az angol majd később az amerikai Vogue-ot vezette, és ő indította útjára a korábban említett Teen Vogue-ot is. Sokak szívébe szőtte be magát Az ördög Prádát visel című vígjáték, mely lényegében a Vogue magazinról szól. A különbség az, hogy a filmben Runway a magazin neve, és Miranda Priestly (Meryl Streep) a főszerkesztője. Ő a munkamániás és kegyetlen Anna Wintuort jeleníti meg a vásznon.

Aki közületek látta a filmet, tudja, hogy Miranda maximalista és követelőző vezetője a Runway magazinnak, aki jól megdolgoztatja a munkatársait. Nos, ez nem igazán tér el a valóságtól, hisz Anna sem lehet túl puhakezű, ha „tűsarkas Sztálinnak” szólítják. Na, most viszont jobb, ha összeszedem magam, hisz ez mégsem egy filmajánló.

Anna Wintour, az amerikai Vogue magazin főszerkesztője

,,Szeresd, amit csinálsz – ez a legfontosabb. Nem az számít, hogy menő vagy sem, a lényeg, hogy te higgy benne.” mondta Anna Wintour. És egy érdekesség: nemcsak a munkájához hű, hanem a cipőjéhez is: Manolo Blahnik tervezett egy cipőt az ő lábához és bőrszínéhez szabva, és a legtöbb fotón a csodálatos ruhák mellett szinte mindig ugyanez a cipő van a lábán.

A vogue

Mint azt korábban említettem, a vogue egy táncstílus is, amit voguingnak is neveznek. A vogue táncok koreográfiája nagyon bonyolult elemekből van összerakva. A táncosok nagyon sokat dolgoznak az egyes elemeken, de a végén mégis úgy néz ki, mintha mindenki a kisujjából rázná ki az egészet. A táncokban főleg a karukat használják, és nagyon fontos hozzá a dinamika, a pontosság és a koncentráció, így lesz pregnáns az egész. Ezt a stílust főleg lányok szokták táncolni, mert a tökéletes vogue tánc előadáshoz nagyon fontos a lágy mozgás és a nőiesség. Madonnának az egyik ismert dala a Vogue, ahol Madonna tökéletesen elkapja a stílust. A video többi szereplője is vogue stílust táncol.

Remélem megjött a kedvetek egy kicsit a magazinhoz és a tánchoz. Nekem nagyon tetszik ez a kifejezés, hogy vogue. Egyszerre több jelentése van, mégis mind-mind összefügg. Kár, hogy nincs konkrét magyar megfelelője.

Baranyai Laura (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A ló, mint gyógyszer

Hegyek, fák, tiszta levegő, csend, szellő, napsütés vagy szemerkélő eső – majdnem mindegy is, mit kínál az időjárás, a környezet lakóinak szelleme átjár mindenkit derűvel, örömmel, nyugalommal.

A lovak, kutyák, cicák, nyulak, kecskék, rackajuhok és a mosolygós láma mindig vidám társaságot jelentenek a megérkezőnek. Hátunk mögött hagyunk iskolát, feladatokat, gondokat, és átadjuk magunkat valami nehezen megfogalmazható teljes békének.

Ilyen környezetben tart lovasterápiát egy klinikai szakpszichológus, lovasterapeuta gyerekeknek (de felnőtteknek is), akiknek ez talán az egyedüli lehetőség arra, hogy nehézségeiken túljuthassanak. Fejlődnek itt tanulás- vagy magatartászavarokkal küzdők, kevés önbizalommal, magabiztossággal rendelkezők, szorongók, mindentől és mindenkitől félő kicsik, emberi kapcsolataikban útvesztett felnőttek. A ló gyógyszerként hat mindezekre a problémákra.

Lehet, hogy ma azt hisszük, egyszerűen be kell kapni egy-két tablettát, és orvosolhatjuk bajainkat, de ez nem minden esetben igaz. A „lovas-tabletta” kissé lassabban hat, de kíméletesebb, és számtalan helyzeten segíthet át embereket.

Ló és lovas között már a legelső alkalommal kialakul egy erős kapcsolat, ami szereteten, bizalmon és elfogadáson alapul. Ez utóbbi értékeket néha hiába keressük magunk körül, holott ezek talán mindennek az alapjai. Ebben a kölcsönös tiszteletben dolgozik a ló az emberrel és az ember a lóval. Folyamatos egymásrautaltság szeretetben. Nagyon jó érzés!

Rengeteg tanulmány foglalkozik a ló-asszisztált terápiával. Nemcsak az érzelmeken keresztül hat, a ló mozgása ingerként a lovas gerincoszlopán keresztül összetett ingerületet vált ki az agyban is. Ezentúl a lovaglás igen bonyolult mozgáskoordinációt és komoly koncentrálást igényel a gyerektől. Így hat koncentráltan az idegrendszerre, ami számos pozitív folyamatot indíthat el a kis lovasban. Nagyban növeli a „képes vagyok rá” érzést mindenkiben az, hogy egy nála sokkal nagyobb állat is képes félni – elszaladni, megugrani egy kis szellőtől vagy hirtelen hangtól, amik ijesztő sárkányként támadnak rájuk váratlanul. Az pedig felemelő érzést vált ki mindenkiből, hogy ezt a hatalmas állatot kisgyerekként vezetni, irányítani képes, meg tudja értetni magát vele.

Meghatódva láttam egy alkalommal, hogy egy halmozottan sérült kisfiú már tudott integetni. Ez nagyon nagy szó volt neki, hiszen ülni sem tudott. Olyan kisgyereket is láttam, aki a „ló-gyógyszer” miatt elfelejtette rettegett félelmét a szúnyogtól, molylepkétől, amikre azt hihette, az életére törnek.

Mindenkinek jó szívvel javasolom, kerítsen alkalmat arra, hogy kapcsolatba kerülhessen lovakkal – de az említett pszichés és idegrendszert érintő problémák esetén mindenképpen hatásos a ló, mint gyógyszer.

Titz Liza (AKG, 7. évf.)
A szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A végtelen sorozat: Időfutár

Mostanában sokat lehet hallani az Időfutárról. Nem véletlenül, hiszen első három része zseniális, magával ragadó alkotás, amit egyszerűen nem lehet letenni. A hat részből álló könyvsorozat, ami egy szintén fantasztikus rádiójátékból készült, Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Tasnádi István műve.

A könyv első része a Körző titka, amely Budapesten játszódik, valós helyszíneken. Az olvasó teljesen bele tudja képzelni magát Hanna helyzetébe, aki nemrég költözött a fővárosba. De a sorozat mégsem erről szól, hanem arról a titokzatos körzőről, amit az utcán talál. Ez a különös tárgy az egész történetben jelen lesz, minden e körül a tárgy köré forog, és nagy galibát kavar.

Kovács Emma

Miután az első kötetet kiolvastam, rögtön belefogtam a másodikba, majd ezután a harmadik részbe is, ami szerintem a legjobb volt mind közül. A negyedik könyvre két hónapot kellett várni, de végül ez is megérkezett. Sajnos már nem hozta azt a fantasztikus színvonalat, de nem tántorított el az ötödik kötet elolvasásától. Itt kezdtek érthetetlenné válni a fordulatok, és már nem kötött le annyira, mint vártam.

Kovács Emma

De a legnagyobb csalódást az utolsó, a hatodik könyv okozta. Mindenképpen végig akartam olvasni az egész sorozatot, mert nagyon izgatott a vége. Mert ha egy ilyen rejtélyes sorozatba fogunk, tudnunk kell a végét, azt a nagy csattanót vagy esetleg a happy endet.

De nem, valami hiányzott a végéről. És nem a csattanó vagy a boldog befejezés, mert mind a kettő megvolt. A legnagyobb gond az volt, hogy néhány igen fontos szál elvarratlan maradt. És nem úgy, mint az elődeiben, mert tudtuk, hogy úgyis jön a következő rész. Nem, mert a hatodik kötet hátuljára nagy betűkkel rá volt írva, hogy a sorozat befejező része, és ez igencsak elszomorított.

Kovács Emma

Ennek ellenére érdemes belefogni a könyvsorozat olvasásába, mert nagyon érdekfeszítő. És ha elkezdted, befejezni is érdemes, mert jó érzés, ha ismered a végét.

Kovács Emma (AKG, 7. évf.)

Tasnádi István, Jeli Viktória, Gimesi Dóra: Időfutár sorozat (Tilos az Á Könyvek, 2015)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Leckerli Bisztró – Az ínyenc állomás

Mikor kiderült, hogy a szerkesztőségünk egyik tagjának családtagja nemrég kezdett el egy éttermet üzemeltetni, egyből felcsillant a szemem.

A húgom mindig is arról álmodott, hogy „igazi” étteremkritikusként próbáljunk ki egy éttermet.

A Leckerli Bisztró 2014 novemberében nyitotta meg kapuit egy régi HÉV-állomás helyén, az új üzemeltető idén tavasztól vette át az éttermet. Nem lakunk közel Törökbálinthoz (ahol a szóban forgó HÉV-állomás található), de az étteremkritika nem várhatott, így egy napsütéses vasárnapon ebédre ültünk be a Leckerlibe.

Az étterem nagyon idilli képpel fogadott minket. A nemrég felújított teraszon sok napernyő és asztal várta a vendégeket. Az étterem melletti kis füves részen rögtön feltűnt a trambulin, a kis, csobogó vízesés vízcseppjeit pedig kellemesen az arcunkba fújta a szél. Hogy a daloló madarakat már ne is említsem. Először nem tudtuk eldönteni, hogy bent vagy kint üljünk le, de végül a jó idő és a napernyők hívogató susogása miatt a kinti rész mellett döntöttünk. Az épület szép volt, otthonosan modern, bár a kinti asztalokról nekünk hiányzott valamilyen terítő, vagy inkább pár tányéralátét, hogy mégse a csupasz fa asztalokon kelljen étkezni.

Többen is voltak az étteremben, és amennyire meg tudtam ítélni, többnyire helyiek, akik visszatérőként jöttek az étterembe az „egy ebéd a Leckerliben” vagy „egy kis süti a Leckerliben” című családi programjaikra.

Az étteremnek van Facebook oldala, ami nagyon up-to-date, és a sok posztolással garantálják a nagy nézettséget és a forgalmat is, a széleskörű tájékoztatás mellett. Az oldalról jöttem rá arra, hogy az étterem ebédkínálata hetente változik, így aktuálisan nincs nagyon nagy választék, de ez az ételek változatosságát és frissességét így biztosítják. Ha jól értelmeztem, hétvégente egy állandó étlap van (ami valószínűleg hét közben is elérhető), és amiből mi is válogathattunk. Kicsit visszaolvasva az étterem történetében, úgy láttam, hogy alapvetően ez tényleg inkább egy bisztrónak lett szánva, eleinte a péksüteményekre, a reggelikre, az édességekre koncentrálva, most pedig sok napi ajánlatuk van ebédre. Nekem úgy tűnt, a Leckerli nem akar egy nagyon komoly étterem lenni, inkább egy olyan helynek, ahol a helyiek találkozhatnak, elkölthetnek egy ebédet, és pár finomsággal megtömhetik a pocakjukat. Mégis, a választékot látva és megkóstolva, úgy éreztem, az étterem mindenképpen próbálkozik kitörni ebből, lassanként kísérletezve egy különlegesebb konyhával.

Visszatérve még a környezetre: a húgomnak érthető módon első dolga volt kipróbálni a trambulint, és igazi szakértőként, nagyon jónak véleményezte azt. Így a fiatalabb étteremkritikus se unatkozott, miközben vártunk az ételre, ami mindenképpen nagy pozitívum.

A kiszolgálás nem volt túl gyors, a levesre sokat kellett várnunk. A hölgy, aki kiszolgált minket, közvetlen volt, néha pár kínos és nem odaillő poén is belefért, majd több helyi lakóval is barátságos beszélgetésbe elegyedett.

A lányok limonádéztak, étteremkritikusokból álló társaságunk férfi tagja pedig megkóstolta a búza csapolt sört, miközben meglepetésként érte, hogy a korsó nem 5 dl volt, hanem csak 4 – ez akár lehet egy törökbálinti sajátosság is. Az óriás gombócos húsleves, amit mind a hárman megkóstoltunk, nagyon elegánsan volt tálalva, hiszen mikor kihozták, a leveses tányérban még csak a zöldségek és a húsgombóc volt benne, a levet egy kis kancsóból öntötték rá.

Ezt a fajta tálalási módot általában akkor szokták alkalmazni, mikor a levesben a zöldségek nagyon zsengék, és nem akarják, hogy szétfőjenek vagy megpuhuljanak a levesben. Én nem éreztem ezt indokoltnak ebben az esetben, mivel a levesben a répa és a zeller puha volt, nem zsenge.

Nekem a húsgombóc elég borsos volt. A levest viszont nagy mosollyal fogyasztotta el a legkisebb étteremkritikus. Főételként a vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével valahogy nem tudott az igazi lenni. Alapvetően egy nagyon szépen kinéző fogás volt, és az ízekkel sem volt baj, de nekem például nagyon hiányzott hozzá valami zöld.

Vörösboros marhapofapörkölt tejfeles-hagymás dödöllével

A „tejfel” pedig inkább csak dísz volt, mint tényleges része az ételnek. A hús alapvetően nem volt rossz, bár sajnáltam, hogy beleütköztem a vége felé pár mócsing darabba.

A húgom étele, a vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával kicsit egyszerűbben nézett ki. A reteksaláta összevágott jégsalátából és retekből állt, joghurtos öntettel. 200 forinttal volt olcsóbb a marhapörköltnél, és egy 9 évesnek jó választás lett volna a krumpli-hús kombó, de a nagyon fűszeres csónakburgonyákkal nemigen tudott mit kezdeni a húgom, így végül azok az apukámnál kötöttek ki.

Vajban sütött rántott sertéstarja fűszeres burgonyával és reteksalátával

A Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel igazán ínyenc fogásnak ígérkezett. Anyukám inkább jól átsülve kérte, mert ő általában nem bízik a rosé húsokban. Lehet, hogy ez volt az oka a kicsit élettelen színű húsnak (bár én láttam már élénk jól-átsültet is), az izgalmasan hangzó baconös zöldséges kel pedig csak felvágott zöldségeket és bacont jelentett, egymásra hányva. Ízben már jobb volt a tapasztalat, bár valamiért nem volt szerelem első látásra, aminek pedig meg lett volna az esélye. Talán a hideg lilahagyma lekvár volt az oka, ami így furán elvesztette a varázsát.

Rosé kacsamell lilahagyma lekvárral, baconös zöldséges kellel

Lezárásképpen rendeltünk egy csokoládé krémhabot, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel, ami egyértelműen a húgomnál kötött ki, valamint két összerakós rétest vanília habbal és friss gyümölcsökkel.

Csokoládé krémhab, mandulás grillázzsal és Leckerli keksszel

A csokoládéhab nagyon finom volt, és olcsóbb is az ezer forintba kerülő összerakós rétesnél – ez utóbbi a számomra kicsi csalódás volt. Bevallom őszintén, sokat vártam ettől az édességtől, mert a szerkesztőségben már hallottam a hírét. Az íze finom volt, és olyan, ami nyáron is könnyen csúszik, hiszen könnyed, gyümölcsös. De nem volt túlkomplikálva a dolog. Két réteges réteslapon vaníliahab, ami inkább krém volt, mint hab, és túlzottan mű-vanília ízű, valamint erre voltak gyümölcsök szórva. Még egyszer szeretném megismételni, hogy nem volt rossz. Sőt, finom volt! De egyszerűen csak finom. A neve pedig engem kicsit félrevezetett, hiszen semmi különlegességet nem takart. De egy finom, könnyed édességet igen.

Összerakós rétes vanília habbal és gyümölcsökkel

Összességében az ételek finomak voltak, és nagyon szép volt a tálalás. Pár apró javítás, nagyobb odafigyelés által még több és messzebbről érkező vendéget is tudna vonzani az étterem, aminek neve egyébként németül mézescsókot jelent.

Ami a Leckerliből vált, az egy helyi, otthonos étterem Törökbálinton, ami szerintem már most elfoglalja azt a központi, kellemes találkozóhely szerepet, amire eredetileg is vágyott.

Somos Emma (AKG, 9. évf.)
A szerző képeivel

Leckerli Ínyenc Állomás
Törökbálint, Szabadság tér 22.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nigéria elődöntős – Foci Afrikában

Eddig 82 érmet osztottak ki labdarúgásban az olimpiákon (1896 óta), afrikai csapat viszont ebből csak 4-et tudott megszerezni. Holnapután játszik az elődöntőben Nigéria Németország ellen, így érdemes egy kicsit áttekinteni, mit is tudhatunk egyáltalán az afrikai fociról.

Afrikában nagyon érdekes úton terjedt el a foci. Miután a FIFA szilárd rendszert épített ki Európában, elkezdett terjeszkedni, hogy a világ legkedveltebb sportját egy jól szervezett rendszerbe helyezze.

Afrikába nagyon sok támogatás érkezett, gyerekcsapatokat hoztak létre, cipőket és labdákat szállítottak. Ennek meg is lett az eredménye, sok tehetség jutott el a csúcsig – igaz, az év legjobb játékosának járó díját csak egyszer nyerte el afrikai játékos, mégpedig a libériai George Weah, 1995-ben. Ő a sikerét egyébként arra használta fel, hogy népszerű politikus legyen, még az államelnökségre is pályázott tíz évvel később.

Sok más és hasonló történet létezik még, amikor a nehéz sorsú gyerekek a fociban találják meg magukat, és lesznek a világ legjobbjai. Sok nagyon jó afrikai játékos van, és a válogatottak is érnek el sikereket. Nigéria utánpótlás válogatottjai évek óta a világelsők között vannak, szóval a jövő is biztosítva van. Mivel az olimpiákon csak amatőr játékosok játszhatnak, nem is csoda, hogy a nigériai U17-es, U20-as bajnokok itt is sikereket érnek el – csoportelsőként jutottak el a mostani olimpiai elődöntőig.

Klubszinten viszont még sehol sincs az afrikai foci. Nincsenek jó csapatok, olyanok, amelyek megközelítenék az európai focicsaptok szintjét. Ennek az a magyarázata, hogy nálunk sokkal több pénzt áldoznak a csapatokra, ott erre nincs lehetőség. Említettem, hogy nagyon sok a fiatal tehetség, de ezek a játékosok többnyire bekerülnek az európai csapatok akadémiáiba. Ha szerencsések, külföldi felderítők fedezik fel bennük a lehetőséget, ezért nem otthon válnak profikká. Az biztos, hogy a foci sok ifjúnak nyújt reményt Afrikában, de amíg a kontinens ilyen helyzetben van, a helyi focija se lesz jobb.

Takács Bálint (AKG, 8. évf.)

Nigéria-Németország, olimpiai labdarúgó elődöntő - 2016. augusztus 17, 21 óra

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám