Siker, hírnév, életcél

A tinédzserkor szívás. Ezzel, gondolom, senkinek nem mondok újat, hiszen közismert tény. Kamaszkorban az embernek ezer meg ezer problémával és kérdéssel kell szembenéznie. Ezek közül mindegyikről sok-sok cikket lehetne írni, én most mégis egy olyan témát választok, ami talán az egyik legkomolyabb és legsúlyosabb kérdés a tinédzserkor elszenvedése során, még annál is komolyabb, mint az az égető probléma, hogy elment az internet, vagy hogy a fiú/lány, aki tetszik, semmilyen érdeklődést nem mutat irányunkban. Ez a kérdés pedig a jövő kérdése.

Bizony, minden kamasznak el kell döntenie, hogy mit akar kezdeni a jövőjével. Első körben, hogy melyik egyetemre akar menni. Na jó, legelső körben, hogy melyik gimnáziumba akar menni, de erről gyakorlatilag a kamaszkor elején kell még dönteni, és az én korosztályom, tehát a 14-5-6 évesek nagy része ezen a választáson már túl van.

Az egyetemmel kapcsolatban több dolgot is el kell döntenie. Melyik egyetemre szándékozik menni, mit szándékozik tanulni, az egyetemi hétvégi bulikban hány liter alkoholt szándékozik magába dönteni, és ezek mindegyike nagy kihatással van a jövőjére. A továbbtanulás kérdése a mai kamasz egyik legnagyobb dilemmája, és hiába mondják neki, hogy van még ideje eldönteni, bizony, már 13-14 éves korában gondolkozni kezd ezen, és ahogy növekszik, egyre közelebbivé, ijesztőbbé és égetőbbé válik a kérdés.

De mégis, amikor azt mondjuk egy tizenévesnek, hogy jövő, vagy még inkább, hogy a jövőd, nemcsak az egyetem jut eszébe, a tanulás, hanem az is, hogy mi lesz az egyetem után. A nagy többség gyakorlatilag ugyanazon séma mentén képzeli el az életét: a gimnázium befejezésekor elköltöznek a szüleiktől, egyetemre járnak, amit a húszas éveik közepére vagy végére befejeznek, utána karrier – közben pasiznak/csajoznak, ki többet, ki kevesebbet, aztán amikor már jó ideje ugyanazzal az emberrel élnek együtt, összeházasodnak. Egyetem alatt kollégiumban laknak, utána albérletben, majd amikor összeköltöznek a párjukkal és összeházasodnak, vagy legalábbis annak a környékén, vesznek saját kocsit és házat. A biztos környezetbe aztán már jöhetnek a gyerekek, akiket szépen felnevelnek, óvodába, iskolába járatják őket, aztán amikor a gyerekek kirepültek, tovább dolgozgatnak, nem sokkal később pedig nyugdíjba mennek, és onnantól a bingónak, a kötögetésnek és az unokáiknak élnek.

Na jó, ez nyilván egy konvencionális életút. Nyilván mindenkinek eltérőek az elképzelései, de mégis, a legtöbb ember elképzeléseiben ugyanazok az elemek szerepelnek. Egyetem, munka, karrier, szerelem, házasság, család, lakás, munka, gyerekek, nevelés, nyugdíj, unokák. Valljuk be, ezek közül a legtöbb embernek a legtöbb dolgot sikerül elérnie. A legtöbben végeztek valamiféle iskolát, a legtöbb embernek van munkája, fedél a feje fölött (még ha nem is a sajátja), autója, élettársa, vannak vagy lesznek gyerekei, lesz nyugdíja és unokái is születtek vagy születnek majd valamikor.

Csakhogy mindezen dolgok mellett mást is csinálhatunk. Bármit. Mindent. Amit akarunk. Kell valami célt adni az életünknek, hogy a gyakori, szinte mindenkit érintő elemek mellett valami mást is csináljunk. Valamit, ami megkülönböztet minket más emberektől, ami minket önmagunkká tesz. Ami az életünk célja, értelme, amit mindenképpen el szeretnénk érni. Rengeteg ember számára ez a karrierrel kapcsolódik össze. A munkával. Sikeresek szeretnének lenni az életben, a munkában, sikereket szeretnének elérni. Nemcsak azt, hogy meg tudjunk élni és még félre is tudjunk tenni egy kicsit. Nemcsak azt, hogy élvezzük, amit csinálunk. Hanem igazán sikeresek szeretnénk lenni. Szakmai elismerést, tiszteletet szeretnénk kapni. Akár valamilyen szinten híresek is szeretnénk lenni.

Hát igen, a hírnév. Híresnek lenni a mi agyunkban gyakorlatilag összekapcsolódik azzal, hogy sikeresnek és gazdagnak lenni. Pedig létezhet az egyik a másik kettő nélkül is. Lehet valaki híres úgy, hogy szegény is sikertelen, sikeres lehet úgy, hogy szegény és senki nem tud a sikereiről, és gazdag is lehet úgy, hogy semmit nem ért el és senki nem ismeri a nevét. De azért a legtöbb híres ember gazdag is. És hogy sikeresek-e?

Mert mi az igazi siker? Amit valaki annak érez? Vagy amit a külvilág annak tart? Kell-e tehetség a sikerhez? És a tehetséghez kell siker? Aki igazán tehetséges, az sikeres is? Vagy legalábbis az lesz valamikor, ha elég keményen dolgozik? Egyáltalán mi az a tehetség? Elméletileg mindenkinek van valamennyi. Mindenki ért valamihez, mindenkinek van valami, amiben jobb, mint a többiek, jobb, mint az átlag.

De ezt hogyan ismerjük fel? Hogyan lehet megtudni, hogy miben vagyunk tehetségesek? Mi van azzal, aki túl szegény, esetleg túl buta ahhoz, hogy felismerje és foglalkozzon a tehetségével? És azokkal mi van, akik borzasztóan tehetségesek voltak, de nem tudták a világ számára ezt egyértelművé tenni, soha nem fedezték fel és ismerték el őket igazán, és kárba veszett a tehetségük? Akik zseniálisak voltak, de senki nem emlékszik a nevükre? Mi van, ha csomó őstehetség és zseni fel sem tudta fedezni a tehetségét, mert nem volt rá lehetősége?

És aki valóban tehetséges és sikeres is, legalábbis úgy gondoljuk róla, az is biztosan olyan sikeres? Miben mérjük a sikert? Pénzben, hírnévben?

És a hírnév mire jó? Arra, hogy ismerjék a nevedet? Hogy mindenki tudja, ki vagy? Hogy felismerjenek az utcán, szelfit készítsenek veled és arra aztán többszáz lájkot kapjanak a közösségi médián? Hogy a hírnevedet jóra használva felhívd a figyelmeket olyan dolgokra, amiket fontosnak tartasz? Hogy érdekelje az embereket, ki vagy és mit csinálsz? Hogy drámára éhes paparazzik zaklassanak, dokumentálják az életed minden pillanatát? Hogy mindenki tudjon mindenről, amit csinálsz, legyen az rossz vagy jó? Hogy mindenki ismerjen téged, a magánéletedet, a hibáidat és a gyengéidet, és akkor is érdeklődjenek irántad, amikor azt kívánod, hogy mindenki hagyjon békén? Hogy érdekes legyél? Hogy legyél valaki? Hogy ne legyél egy senki? Azt szeretnéd, hogy életedben szeressenek és elismerjenek? És ha meghalsz, sajnáljanak, sírjanak és jöjjenek el a temetésedre? És emlékezzenek rád? És ne felejtsenek el?

Mi van azokkal, akik életükben híresek, de haláluk után elfelejtik a nevüket? Ha életedben megvolt a hírnév és a csillogás, de halálod után senkit nem érdekelsz? Ez rossz? Vagy mindegy?

És mi van azokkal, akik nem híresek, hanem hírhedtek? Ha sokan szeretnek, de sokan utálnak, az számít? Ha eléred, hogy emlékezzenek rád, az azt jelenti, hogy sikeres vagy? És azok, akik valóban jót alkottak és évszázadokkal később is emlékszünk rájuk? Nekik jó? Szeretnél ilyen ember lenni? Olyan lenni, mint Shakespeare, Mozart vagy Petőfi Sándor? Akikre emlékszünk, ismerjük és szeretjük a műveiket, az alkotásaikat és a személyüket is, évszázadokkal később is? Vajon el fogjuk felejteni őket valaha is?

És azok, akiknek soha senki nem ismerte a nevüket? Akik szerettek volna híresek lenni, de senki nem ismerte őket és most se ismeri?

Szeretnél híres lenni? Szeretnél ismert lenni, szeretnél lenni valaki? Szeretnéd, ha emlékeznének rád? Nem szeretnéd, ha elfelejtenének? Szeretnél sikeres lenni, elismerést és megbecsülést kapni az életben? Vagy csak szeretnél boldog lenni? Mi a célod az életben? Találd meg!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A feminizmusra szükség van

Ha ma azt mondja valaki, hogy ő feminista, egyre kevesebb ember fog kiakadni. Egyre kevesebben fogják azt gondolják, hogy egy feminista szívből gyűlöli a férfiakat. Sokkal inkább az fog az emberek eszébe jutni, hogy ez a valaki harcol a nők jogaiért, a nemek egyenlőségért. Mostanában, egyre inkább úgy látom, hogy a nők helyzete javul. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen volt egy nő élete száz évvel ezelőtt, büszkék lehetünk a feminista mozgalmakra, hogy mennyi mindent elértek. Néha azonban most is megdöbbenek azon, hogy hiába élünk az elfogadó 21. században, még most is mennyi negatív diszkrimináció érheti az embert, csak azért, mert nő.

A Facebookon találtam egy posztot, egy könyves oldalról egy kommentet másoltak le. A komment lényege az volt, hogy az olvasó nagyot csalódott, mert a könyvben nem férfi volt a főszereplő, és hogy nem erre számított a leírás alapján. A könyv hátlapján a szereplőről annyit tudtunk meg, hogy belevaló, határozott, nehéz múltja van és Szendének hívják. A névből és a leírásból valóban nem kell feltétlenül egy nőre gondolnunk. Még a csalódás is érthető, hiszen lehet, hogy egy férfi főszereplőről akartunk olvasni, nem pedig egy nőről. Viszont a kedves kommentelő nem ezért volt csalódott. Nem a szereplő neme bántotta, hanem az, hogy hogy lehet egy nőnek ilyen jellemzést írni. Mert egy nőnek sohasem lehet véres múltja, nem akarhat bosszút állni, nem lehet ambiciózus vagy erős akaratú. Teljesen mindegy, hogy ez egy könyv, annyira nem kéne elrugaszkodnunk a valóságtól, hogy egy nőt rátermettnek és magabiztosnak írjunk le. Hiszen ki hallott már olyat a valóságban, hogy egy nő ilyen legyen. Mert egy nő, az nő. Maradjon csak otthon a konyhában, nehogy már elképzelései legyenek… Szép kis világban élnénk, ha a nőknek álmai lennének, amiket megpróbálnának megvalósítani.

Az illető egy másik kommentjében azt is elmagyarázta, hogy egy nőnek nemcsak hogy céljai nem lehetnek, de bizonyos dolgokat nem is tehet meg, mert az csak a férfiak kiváltsága. Például nem lehet katona. Mert egy nő gyenge, nem való katonának, katona csak egy erős férfi lehet. Szóval, ha valaki nőnek született, akkor ne is álmodjon róla, hogy esetleg csinálhat valamit, ami a férfiak feladata, mert egy nőnek nem szabad olyat.

Ezek az emberek, akik így gondolkodnak, nem a múlt századból ragadtak itt. Ők ma gondolkodnak így. Ilyenkor realizálódik bennem, hogy még ma is mekkora probléma a nők elnyomása. Amíg lesznek ilyen emberek, akik helytelenítik, hogy egy nő is azt csinálja, amit szeretne, ez egy valós, létező probléma. Hiszen képzeljük csak el: ezek az emberek akárkik lehetnek. Rendelkezhetnek befolyással, lehetnek olyanok, akik emberek életéről döntenek. És ezeket az embereket befolyásolhatja a döntésükben az, hogy valaki nő vagy férfi. Például, ha egy állásinterjúra egy nő is jelentkezik, hiába szerepel jól, mégsem kapja meg az állást, mert nő, és emiatt „nem elég jó” a munkára. Hogy történhet meg, hogy egy ember azért nem alakíthatja úgy a sorsát, ahogy ő szeretné, mert nő? Ha azt mondanánk, hogy azért nem kaptunk meg egy állást, mert szemüvegünk van, akkor az normális lenne? Azon nem háborodna fel mindenki? Megengedne magának ilyet bárki is, hogy valakit emiatt ne vegyen föl? Nem hiszem… Akkor az, hogy valakinek azért ne adjanak munkát, mert nő, miért lehetséges?

Az ember azt gondolná, hogy most, csaknem 100 évvel az első komolyabb feminista megmozdulások után, már természetes, hogy egy nőt azért nem utasítanak vissza, mert nő. De ez nem így van. Hiába büszke a világ arra, hogy mennyire toleráns, hogy mennyit fejlődött, hogy mennyi pozitív változáson ment keresztül, mégis, még most is alapvető kérdés, hogy a nőknek miért nincsenek bizonyos jogaik, amik a férfiaknak igen. Mert bizony a szüfrazsettek nem azért küzdöttek, hogy papíron, hivatalosan ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak. Nem az volt a céljuk, hogy a férfiak szánalomból úgy tegyenek, mintha egyenlő félként tekintenének rájuk. Ők valóban egyenlőséget akartak. Ami nemcsak egy állítás, nemcsak üres hitegetés, hanem valóság. De amíg a világban vannak olyan emberek, akik egy nőt csak azért ítélnek el, mert nő, addig a feminizmusra szükség van. Szükség van, hogy harcoljunk a nők jogaiért!

Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Jó tanácsok az AKG-s éves projekthez

A 11. nyelvi évről nemrég írtam, viszont ebben az évben nem a nyelvválasztás az egyetlen kihívás. Itt van még az éves projekt, ami csaknem ugyanolyan nagy döntés és vállalás, hiszen ettől is függ, hogy továbbléphetünk-e a tizenegyedik osztályba. A projekt elkészítésének alapvetően elég szigorú feltételei vannak, munkanaplót kell vezetni, konzulenst kell keresni, miegymás. És akkor még nem beszéltem arról, hogy ugye ezt egy éven keresztül kell csinálni. Szóval tényleg olyan dolgot kell választani, ami érdekli is az embert, és van vele annyi munka, hogy kitartson egy éven át.

Az első konzultálás ezzel kapcsolatban a nyitótáborban van, augusztus végén, amikor úgy nagyjából el kell mondanunk a patrónusoknak, hogy mit képzelünk el. Itt még inkább arra kíváncsiak, hogy van-e már egy körülbelüli elképzelésünk vagy sem. Mert ha nincs, akkor segítenek, hogy mi az erősségünk, esetleg mi az, ami érdekel minket, és eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Aztán szeptemberben már le kell adni a végleges választást, és ezt hamarosan követi az október elejei projektterv megírása. Ebben kell tisztázni azt, hogy mi a projektünk, és hogy hogyan tervezzük a haladást. Persze nagyon sok projektnél ezt nem lehet teljesen megadni, így ott érdemes feltételes pontokat kitalálni, vagy kifejteni azt, hogy miért nem tudjuk, hogy miképp lesz. Én például olyan időpontokat adtam meg, amikorra biztosan végeznem kell majd egy-egy részfeladattal.

Aztán ideje elkezdeni konzulenst keresnünk. Érdemes minél több embernek elmondani a projektünket, hiszen nagy az esély arra, hogy ők ismernek valakit, vagy hallottak már valakiről, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Amikor pedig felkeressük a konzulenst, jó a lehető leghamarabb tisztázni a feltételeket, hiszen az iskola elvárja azt, hogy ez az ember ténylegesen kövesse a munkánkat. És ha úgy érezzük, hogy bár el is vállalná a konzulens, és illik erre a feladatra a képzettsége, mégse szimpatikus, akkor inkább keressünk tovább. Az az igazán jó érzés, amikor tudjuk, hogy a konzulensünket is érdekli a munkánk, neki is egy siker, amikor megcsinálunk valamit, és olyan visszajelzéseket kapunk tőle, hogy egyszerűen öröm hallani a kritikát is. Ez egy olyan munkakapcsolat legyen, ami hosszú távon is működőképes.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Karakas Lili: Kazettás mennyezet festése

A munkánkról heti rendszerességgel munkanaplót kell vezetnünk. Vagyis le kell írnunk egy táblázatba, hogy mit csináltunk, és írásos formában is ki kell fejtenünk. Ez, amilyen nehézkés és unalmas feladat, annyira hasznos is. Hiszen ilyenkor kicsit tisztábban átlátjuk, hogy haladtunk azon a héten. Érdemes emlékeztetőt beírni a telefonba, hogy ne felejtsük el, és bevezetni egy időpontot, amikor – ha törik, ha szakad – le tudunk ülni és el tudjuk végezni ezt a tízperces munkát. Valamint szerintem érdemes magunknak összeállítani egy tervet, hogy melyik nap mivel akarunk foglalkozni, és ha nem sikerült betartani, nem kell elmondani senkinek, egyszerűen csak át kell nyilazni a feladatot egy következő hétre. És igyekezni kell nem aggódni azon, hogy mi lesz ezzel az egésszel.

Sándor Csenge

Éves projekt 2012. – Fodor Fanni: Hallássérült gyerekek oktatása

A „piszkozatot” aztán április elején kell leadni a konzulensünknek, hogy olvassa át vagy ellenőrizze le. Ezután még nyilván hosszú idő az átnézés (ha olyan típusú a projektünk), javítgatás stb. És aztán májusban van a bemutatás. Ez egy szóbeli prezentáció, mely a projekt értékelésének 20%-át adja, ami azért – bárhogy is nézzük – jó sok. Erről azonban még én sem tudok túl sokat, hiszen ez még messze van. Viszont az biztos, hogy nem egy háromperces gyors kis PPT összeállításáról van szó.

Éves projekt bemutató vázlata 2016 – Hajdu Tamás: Drón készítése

Most pedig beszéljünk a projektről magáról. Alapjába véve négy műfaj van meghatározva, amelyek:

1. Írásos tanulmány típusú projekt

2. Képi vagy elektronikus – ismeretterjesztő információforráson alapuló – projekt

3. Művészeti alkotás létrehozása

4. Szervezésen alapuló projekt

Ezek természetesen nem kőbe vésett műfajok, minden egyénfüggő, szóval nem kell aggódni. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy válasszuk ki a projektünket, hogy tényleg szeresük azt a választást. Hiszen, amikor még a nem is tudom hány órás nyelvtanulás után ismét vissza kell ülni az íróasztalhoz, vagy el kell menni valahova, akkor bizony sokkal könnyebben fog menni, hogyha érdekel minket az a dolog és akarunk vele foglalkozni. Ha a munka nem fáradtság. Szerintem úgy érdemes választani, hogy feltérképezzük, mik azok a dolgok, amik érdekelnek minket, valamint hogy mi az, amiben amúgy is jók vagyunk. Az, hogy mit lenne jó megtanulni az egy év alatt, az persze szintén egy nyomós érv lehet, de őszintén szólva, inkább hallgassunk most a szívünkre. Hiszen igen, nekem fontos lenne megtanulnom például kezelni a számítógépet, de tuti, hogy még október első hetében feladtam volna ezt a vállalásomat, vagy pedig egy értékelhetetlen projektet hozok össze, mert a hideg kiráz ettől a témától. Nekem véletlenül jutott eszembe a projektem ötlete, de annyira izgatott lettem tőle, hogy aztán csomót gondolkodtam rajta, és akkor tudtam, hogy végre rátaláltam, ez lesz a jó.

Sándor Csenge

Kelemen Dorka: Az állam és a vallás megjelenése a kiemelkedő történelmi perekben

Látom magam körül az embereket, hogy nagyon sok dolga van mindenkinek, mégis, akik szeretik és örülnek a projektnek, amit választottak, azok úgy beszélnek róla, hogy azért ha nem is haladnak úgy vele, ahogy elképzelték, érdekli őket. Vagy éppen nyakig vannak az egészben, és semmi mással nem foglalkoznak, mivel a projektjük az, ami igazán és ténylegesen, mindennél jobban érdekli őket. Szerintem ez a legcsodálatosabb, annak ellenére, hogy a többi tevékenységükre nincsen éppen jó hatással.

A fontos az, hogy ne szabjunk gátat magunknak. Persze, nem azt mondom, hogy válasszuk azt, hogy beutazzuk Európát, és mindezt videónapló formájában dokumentáljuk, hiszen ez nem egy olyan dolog, amit biztosan véghez tudunk vinni. Olyat válasszunk, ami baromira érdekel, viszont bele tudjuk passzírozni azt az egy-két órát hetente az életünkbe, amikor a projekttel foglalkozunk. Az sem mellékes, ha a jót a hasznossal össze tudjuk hozni. Tehát legyen a projektben kihívás, olyan, amit meg kell tanulnunk, viszont olyan rész is, ami nekünk nem jelent nehézséget, kirázzuk a kisujjunkból, mert annyira szeretjük csinálni, hogy egyszerűen megy nekünk.

Éves projekt 2013. – Gacsáji Bíborka: Stop Motion

Végezetül pedig mindenkit arra bíztatok, hogy beszéljen a barátaival erről, azokkal, akik a suliba járnak, esetleg ugyanúgy a választás előtt állnak, vagy már túl vannak rajta, hiszen ők tanácsokat tudnak adni, vagy olyan dolgokra tudják majd felhívni a figyelmünket amik eddig eszünkbe sem jutottak. Akik pedig nem AKG-sok, azokkal csak osszuk meg a gondolatainkat, mert ötletelésben is biztosan tudnak segíteni, vagy csak támogatnak, esetleg megmondják, hogy nem biztos, hogy jó választás. Nagyon sokat tudnak az ilyen beszélgetések segíteni a választáskor. De ha nem akarjuk megosztani másokkal, mert esetleg annyira személyes, akkor persze nem kell. A lényeg, hogy valamiért legyen jó nekünk, kamatozzon, a legjobb, ha lelkileg, hogy egy évig azzal az adott dologgal fogunk foglalkozni. Legyen ez főzés, írás, rajzolás, kísérletezés, önkénteskedés, zene, bármi...

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A magyar filmekről, előítéletek nélkül

Amikor meghallom egy barátomtól, osztálytársamtól vagy csak éppen a buszon két hangosan szakértő fiataltól, hogy a magyar filmek milyen rosszak, mindig dühbe gurulok. Nagy késztetést érzek arra, hogy az ilyen embereket néhány szóval kiosszam, de mivel visszafogott ember vagyok, és tudom, hogy ez nem lenne valami szép, nem teszem. Ezért írom most meg ezt a cikket, mert szeretném elmondani a véleményemet azoknak, akik szerint úgy en bloc rosszak a magyar filmek, és hogy végre ne kelljen elfojtanom ezt az egészet magamban.

Kontroll

Szerintem, ha valakinek azt mondjuk, hogy magyar filmek, akkor gyakran olyan minősíthetetlenül rossz filmek jutnak eszébe, mint mondjuk az Álom.net. Miért van ez? Mert ezek azok a filmek, amikről azt hiszik a készítők, hogy kellenek a magyarnak. Pedig nagyon tévednek. Ameddig az a poén, hogy valaki belelép egy kutyakakába, és azt próbálja levakarni a cipője talpáról, vagy hogy egy másik személyt lehugyoznak egy ablakból, addig nem beszélhetünk normális filmekről. És mégis, ezeket megveszik a mozik, mert vígjáték kategóriában készültek, és mert hajaznak a még alpáribb amerikai produkciókra, amiket ugye sokan megnéznek. Biztos nagyon vicces, mert az amcsik azt mondják, és akkor az úgy is van. De ha ezek után egy korombeli, vagy esetleg egy 20-30 éves ember nem ül be rájuk a moziba, teljesen megértem. Mégis épp ez a probléma, mert akkor az olyan alkotásokra, amik tényleg megérdemlik a rivaldafényt, azokra sem fognak elmenni. És ha a fiatalabb korosztály nem nézi meg ezeket a filmeket, akkor az egész történetnek vége van. A szüleink tudják, hogy léteznek olyan jó filmek, mint A tanú, amiből még most, majd 50 évvel a film megjelenése után is idézgetnek, de mi nem fogjuk tudni, milyenek azok az igazán jó magyar alkotások. Tehát ha a fiatalság nem nézni meg a JÓ mai magyar filmeket, akkor hogyan fognak kultuszt teremteni, ahogy azt a régiek tették. És ha ők ma nem nézik meg ezeket, akkor 20 év múlva se fogják az akkoriakat. Na itt a baj.

A tanú

Most, gondolom, jó néhányan nem fognak velem egyetérteni, hiszen a következő sorok egy 810 ezer feliratkozóval büszkélkedhető magyar videósról fognak szólni. Gondolom, páran már kitaláltátok, hogy Dancsó Péter az alanyom. Nem szeretnék nagyon belemenni abba, hogy miért nem nézem már vagy két éve a videóit, és miért vagyok erre nagyon büszke. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, annyi biztos, hogy nagyon sikeres. Viszont ami nagyon ártó abban, amit csinált abban az időben, amikor még néztem, az az, hogy kiparodizálta a magyar filmeket, amik valóban a filmművészet leprásai. Vicces és jól csinálja, aláírom. De ez mutat példát a fiatalságnak, mert valljuk be, a nézőinek a fele abban a korban van, amikor már kezd kialakulni egy reális világkép az emberben. Szóval ezzel az egésszel csak azt éri el, hogy a nyolc-kilenc évesek jókat nevetnek a poénjain, miközben az rögzül bennük, hogy a magyar filmek rosszak. Emiatt soha a büdös életben nem akarnak majd maguktól elmenni egy filmre se a moziba, legyen az egy Saul fia, egy Testről és lélekről vagy egy Mindenki kaliberű alkotás. Természetesen ezt nem úgy értem, hogy a gyerek menjen el egy felnőtteknek szánt filmre, hanem majd, amikor már elég idős hozzá, hogy megítéljen ilyen filmeket.

Mi az ember egyik legrosszabb ellensége? Az előítélet. És az átlag magyarban nagyon sok előítélet van a saját hazája filmjei iránt. Egyszer s mindenkorra le kéne győzni ezeket, mert megéri. Azt ajánlom mindenkinek, aki elolvasta ezt a cikket, hogy üljön le, és nézzen meg egy igazán jó hazai alkotást. Ha nem tetszett, mérgelődjön egyet azon, hogy ez elvett másfél órát az életéből, és hagyja a francba, de ha tetszett, nézzen meg többet, és bujtsa fel a társait, hogy legközelebb tartsanak vele.

Nézzetek magyar filmeket órákon, az osztállyal. Olyanokat, amiknek van mondanivalójuk, hogy minél többen tudják, hogy van spiritusz a hazai filmiparban, és ne csak a külföldi baromságokat ismerjük meg.

Brazil

Szerencsére túllendültünk a kétezres évekre jellemző alpári filmek gyártásán, és elérkeztünk egy olyan korszakba, ahol már készülnek tartalmas magyar filmek. Nem mintha eddig nem készültek volna, csak kisebb számban. Ezért azt mondom, csak egy kicsit tegyük félre az előítéleteinket, ragadjunk meg egy adag popcornt, és nézzünk meg egy igazán jó hazait, mert megéri.

Egy-két filmet ajánlanék még megnézésre, amikkel akár kezdeni is lehetne: Martfűi rém, Tiszta szívvel, A nyomozó, Kontroll, Isteni műszak, Brazilok, Argó 1-2, Üvegtigris 1-2. És ha valaki a sorozatok híve, pont úgy, mint én, az vethet egy pillantást az Aranyéletre is.

Károlyi Ábel (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A színház rocksztárjai

Mikor apukám elmesélte, hogy annyira nagy hajrá volt a jegyeladás elindításakor, hogy végül nem is sikerült neki négy egymás melletti helyet lefoglalni a Vígszínház Pál utcai fiúk előadására, már biztosan tudtam, hogy valóban egy színházi köntösbe bujtatott „High School Musicallel” van dolgom. Hogy miért? Mert ez az előadás is egy musical, és a magyar rajongótábor is már közel ugyanakkora. Ehhez hozzá kell tennem, hogy bár lehet, hogy ciki bevallani, de én kifejezetten szerettem 6 évesen a Disney féle High School Musicalt. A Pál utcai fiúk előadásban pedig benne van minden, amit az ember egy egyedülálló Disney produkciótól elvár (értsd: közös éneklések, menő tánc, videóklip-feeling és jóképű színészek), de a helyzet az, hogy ennél még sokkal többet is ad az előadás.

Somos Emma

Molnár Ferenc regényének történetéhez szinte teljesen hű marad a darab, és meg kell hagyni, szerintem hihetetlenül jól csomagolja át egy 2018-ben is menő, dizájnos csomagolópapírba azokat az örök-igazságokat, amiket még 1906-ban írt meg az író. Azzal, hogy olyan színpadtechnikát, jelmezeket, koreográfiát használ az előadás, ami már egy mai 5 évesnek is menő, de egy 40 évesnek sem elcsépelt, valami varázslatos dolgot ér el, és ennek a varázslatnak a Vígszínház kapuin belül mi is szemtanúi, sőt, résztvevői lehetünk.

A nézőtéren generációk azonosulnak a Pál utcai fiúk karaktereivel, és élik át az általuk megélt örök élethelyzeteket. A legkülönlegesebb talán így, kamaszként megnézni ezt a darabot, mert ekkor egyszerre látod gyerekként, de már egy felnőtt szemével is a történetet. A gyerekeket megtanítja arra, hogy álljanak ki amellett, amiben hisznek, hogy küzdjenek és ne adják fel, és talán – ami a legfontosabb – megtanítja a gyerekeket egymás kölcsönös tiszteletére is. A felnőtteket emlékezteti arra, hogyan kell az álmaikban hinni, és a saját gyerekkoruk felidézésére is bíztatja őket, így a történet segít egy teljesen új perspektívába helyezni a mindennapjaikat.

Sokszor érzem azt, hogy Molnár Ferenc történetei inkább a felnőtteknek szólnak, hiszen mindig bekopogtat a rideg valóság. A gyerekkori álmon, a grundon is elkezdenek építkezni, és ezek után az eddigi élet-halált jelentő háborúzás (ami a felnőttek szemével csak idegesítő gyerekcsetepaténak tűnhetett) egy perc alatt értelmét veszíti.

Somos Emma

Ami miatt az előadás nagyon jó, az az, hogy nem érzed műnek azt a keserű ízt, amit a történet hagy a szádban. Mert bár anyukámnak az előadás már túl hatásvadász volt, és sok zenés, éneklős részre lehet azt mondani, hogy kicsit „túl lett tolva”, a végén valahogy mégis nagyon jól összeáll az egész, és semmilyen műviség, erőltetettség nem hagyott hamis érzést a nézőben. Mert lehet, hogy ami anyának már hatásvadász, az pont az az eszköz, amire a mai világ gyermekei felkapják a fejüket, és elkezdenek tényleg figyelni. És miközben ott van ez a keserű íz a szádban, együtt énekelsz a színészekkel, és valahogy mégsem egy depresszió-gubónak érzed magad. Ehelyett megcsap a tisztesség, a szeretet, a bátorság szele, és a mindezt szimbolizáló Nemecseket együtt ünnepli a nagymama, a kamasz, az apuka és a színészek a színpadról.

Végig azt éreztem, hogy ez az előadás aztán tudja, hogy kell megszólítani a mai fiatalokat. És az anyukákat. Meg persze a nagymamákat is, akiket le ne becsüljük, mert ők az egyik legkomolyabb rajongói, sőt, bázisa az előadásnak. De most komolyan, kinek ne tetszene 14 fiú, akik három órán keresztül ugrálnak és énekelnek cuki egyenruciban? Kérdem én, mi ez, ha nem egy modern fiúegyüttes születése? Az apukáknak meg marad az amúgy is fiús sztori, a háború, a bátorság meg ilyenek. Amúgy, ha már itt tartunk… Személyes kedvenceim lettek a Cselét és Weiszt megformázó színészek, de muszáj megemlítenem, hogy sokan csak azért jönnek el, hogy lássak Vecsei H. Miklóst, Nemecsek szerepében. Itt talán illik bevallanom, hogy lehetéséges… vagyis elképzelhető… esetleg bátorkodom úgy megfogalmazni, hogy több mint valószínű, hogy nekem is voltak ilyen indítékaim.

Somos Emma

fotó: Gordon Eszter

Ha a nagyon elfogult rajongólány szól belőlem, a Pál utcai fiúk szereplői a mai színház rocksztárjai. És ez csak a személyes hipotézisem, de nagy esélyét látom annak, hogy nemsokára sok tini szobájában vígszínházas Pál utcai fiúk plakátok fognak lógni, lesznek az előadásnak saját termékei, tudjátok, olyan cuki kis karkötők, bögrék, vászontáskák, amin az előadás szereplői vannak. Amúgy, ha kell ehhez marketinges munkatárs, én jelentkezem! De a rózsaszín ködöt arrébb hessegetve, azt azért még józan fejjel is be lehet ismerni, hogy sok gyerek szemében a Pál utcai fiúk a mindennapok hőseivé válhatnak az előadás által.

A Vígszínház Pál utcai fiúk előadása egy profin feldolgozott klasszikus. Igazi parafrázis, ami segít, hogy minél több gyerek megismerje, megértse és megszeresse ezt az örök történetet. Remélem, nem ciki bevallani, hogy az előadás rám is olyan hatással volt, hogy a végén már arról vizionáltam, hogy másnap a suliban az osztályunk úgy fog énekelni, mintha minimum egy videoklipben lennénk, és a bajtársiasságról, a testvériességről meg hasonló szívszorítóan megható értékekről szólna egybecsengő énekünk. De úgy igazán átélve az egészet, értitek. Szóval így éreztem magam a színházban.

Somos Emma

A Pál Utcai fiúk előadása olyan színészeket fedeztet fel az új generációval, a most felnővő gyerekekkel, akikért lehet rajongani, akikért érdemes színházba járni és akik hatására esetleg majd elviszik a saját gyerekeiket is színházba.

Az előadás engem sokszor emlékeztetett a Holt költők társaságára, ami ugyan több mint ötven évvel a Pál utcai fiúk megszületése után játszódik, mégis nagyon sok hasonlóság van a két történetben. A gyerekek helyzete, megítélése nem sokat változott, így ennek a két történetének nem véletlen az óriási sikere. A gyermekek szemén keresztül látatja a világunkat, aminek köszönhetően az embereknek fel kéne ismerniük, hogy hé, igenis figyeljünk a gyerekekre, és az iskolák középpontjában is ők álljanak, ne a lexikális tudás.

Mindenesetre, gyerekek nézzétek meg a Pál utcai fiúkat, mert jobb, mint a High School Musical. Kamaszok menjetek el, mert sok a jóképű színész és a mély üzenet. Szülők, nagyszülők nézzétek meg a gyerekeitekkel, mert fontos dolgokra emlékeztet, és nektek (is) szól. És említettem már, hogy vannak jóképű színészek?

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)
fotók: vigszinhaz.hu

Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk (Vígszínház)
Rendező: Marton László
Szereplők: Fesztbaum Béla, Wunderlich József, Vecsei H. Miklós


Ki kicsoda a Pál utcai fiúkból a Szubjektív szerkesztőségében?

Egy csodálatos ötlet szikrája pattant ki a fejemből. Ha szerkesztőségünk tagjai játszanák el a Pál utcai fiúkat, ki kicsoda lenne? Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig nagyon élvezem az ehhez hasonló cikkeket olvasni (lehet, hogy írni még jobban). Ezzennel pedig fény derül a Szubjektív szerkesztőség tagjainak karakterére, és megtudják a kedves olvasók, ki tűnne fel Boka, a Pásztorok vagy éppen Nemecsek szerepében.

Rácz tanár úr – Baranyai István

Somos EmmaKi más kaphatná meg a tanár szerepét, mint a tanár úr. Azonban Baranyai tanár úrnak igen csak jó a humora (szóviccekben verhetetlen), és soha nem papolna félresikeredett kémia kísérletekről. Maximum cikkekről és matek feladatokról. Bár inkább csak az utóbbiról kell, néha-néha. De az biztos, hogy soha nem oszlatná fel a gittegyletet, hiszen a Szubjektív diákmagazin szerkesztőségének is ő a megálmodója, örök tagja és vezetője.

Csele – Bodnár Balázs

Somos EmmaCsele egy energetikus, lelkes karakter, és bár Balázs cikkeit inkább a lehűtő cinizmus és a szinte már iróniába forduló hihetetlen nagy komolyság és realizmus jellemzi, én nagyon el tudom képzelni őt, mint Cselét. Rá is jellemző az, hogy amit csinál, azt teljes erőbedobással, a legnagyobb odaadással és lelkesedéssel teszi. Nem hátrál meg az akadályok előtt, logikus gondolkodással és kitartással mindenen átverekszi magát. Magabiztos, egyenes. Igazi harcos, mint Csele.

Csónakos – Szilágyi Luca

Somos EmmaCsónakos az én szememben egy korrekt, jókedvű karakter. Lucát is ilyennek ismertem meg. Cikkei komoly hangnemben íródnak, de hihetetlen nagy érzelmi intelligenciáról tanúskodnak, és ha kell, a humorból sem spórol. Egyenes, vicces és soha nem erőszakos. Csónakos az, akire mindig lehet számítani, sokszor kerül váratlan, nehéz helyzetekbe, de hűségét mindig megőrzi a csapat iránt, és jószívűsége is sokszor megmutatkozik a történet során. Ha el kéne döntenem, ki a legtisztább szívű és legmegbízhatóbb ember a szerkesztőségből, egyértelműen Lucára esne a választásom.

Kolnay – Mörk Márta

Somos EmmaMárti – a saját bevallása szerint – nyelvtannáci, ráadásul a büszke fajta, és számomra ez hihetetlenül inspiráló. Nyelvtani hiba nélküli mondatai zseniálisan vannak megfogalmazva, nála a heti egy cikk a minimum. Jól megszerkesztett, mindig hosszúra eresztett, aprólékosan kifejtett mondandója, ironikusan tudálékos hangneme és könnyfakasztó cinizmusa sokszor emlékeztetett Kolnay tudálékos karakterére. Mindketten a szavaikkal gyilkolnak, és ha a csapat érdekében kell, nem ismernek kegyelmet. Önmagukat soha nem hazudtolják meg, és amit igazán élveznek, abban sziporkáznak. Egyedül Márti lenne az a szerkesztőségből, aki meg tudná zabolázni Kolnay néha túlzásba eső okoskodását, gyilkosan ironikus tudálékosságával. A háborút egyértelműen ő nyerné, ahogyan a szerepet is.

Barabás – Bencsik Bálint

Somos EmmaBarabás egy soha meg nem álló, egyszóval örökmozgó karakter. Néha kicsit meggondolatlan, de mindent, amit tesz vagy mond, szívvel lélekkel cselekszi. Lelkesedése nem ismer határokat, gyorsan éli bele magát a helyzetekbe, a grund és a gittegylet elkötelezett tagja. Fontos számára, hogy megossza véleményét, és Kolnayval örökké szócsatát vívnak. A feszültség kettejük közt sokszor mindkettőjük számára lételem. Bálint a hetedikes izgalom, lelkesedés és szorgalom tökéletes megtestesítője. Ha kell, igazi energiabomba, és vidám, makacs személyiségével, ha kell, mindenkit le tud hengerelni (néha még Kolnayt is) – csakúgy, mint Barabás.

Weisz – Tóth-Stella Zita

Somos EmmaÉn nagyon szerettem Weisz őszinte, néha kicsit balszerencsés, de minden helyzetben a helyét megálló karakterét. Zitát egy nagyon szerethető embernek ismertem meg, aki mindig lelkes, de soha nem megy át olyan őrült lelkiállapotba, mint például amilyenbe én szoktam. Egyszóval kiegyensúlyozott. Másrészt Weisz, mint a gittegylet első elnöke, sokszor kerül vezetői, döntéshozói helyzetbe, amiket mindig szerény felelősségvállalással old meg, ami számomra nagyon szimpatikus, és ez emlékeztet Zita személyiségére.

Somos EmmaRichter – Varga Zsófi,
Leszik – Büki Regina


Richter és Leszik jókedvű, a csapat iránt elkötelezett, hűséges tagok. Mindketten a gittegylet tagjai, és egyenes karakterként vállalják „bűneiket” az egylet leleplezésekor. Társaikat soha nem hagynák cserben. Zsófi és Regina is ugyan még csak hetedikesek, de máris a Szubjektív szerkesztőségének Somos Emmaelkötelezett, igaz tagjai, akik nagy érzékenységgel, együttérzéssel reagálnak az őket körülvevő dolgokra. Szorgalmas, hűséges tagjai a csapatnak, mindig lehet rájuk és jó hangulatú cikkeikre számítani. Hozzáállásukkal nap mint nap bizonyítják, hogy a Pál utcai fiúk (más néven a Szubjektív diákmagazin) teljeskörű, elkötelezett tagjai.

Az idősebb Pásztor – Rónai Sára

Sára erőteljes és az egyik legbátrabb személy, akit ismerek. Nem riad vissza semmitől, és ehhez a személyiséghez vagány, extravagáns stílus párosul. Sokszor azt gondolom, hogy jobban bánik a mágiával, mint Harry Potter és jobban ír, mint maga J. K. Rowling. Úgy érzem, egyedül ő az, aki elbír egy olyan ellentmondásokkal teli karakterrel, mint az idősebb Pásztor. Mindketten igazi harcosok, és az erő és vakmerőség szimbólumaiként, vérbeli vörösingesek.

A fiatalabb Pásztor – Simon Szonja

Somos EmmaUgyan még nem ismerem olyan jól Szonját, de úgy gondolom, hogy egy igazán bátor, határozott ember, aki eltökélt a céljaiban. Nem pazarolja az időt értelmetlen dolgokra, és könnyen, hatékonyan tud kommunikálni bárkivel. Soha nem rezel be senkitől, és ezt egészséges önbizalmának és határozottságának köszönheti. Habár a fiatalabb Pásztort a legtöbben negatív szereplőként írnák le, én nagyra becsültem elkötelezettségét és hidegfejűségét, még úgy is, hogy tűzrőlpattant testvérének irányítását kellett hallgatnia nap mint nap. Szerintem Szonja simán megbirkózna ezzel, és önálló tetteivel harcolná ki magának saját, megérdemelt hírnevét.

Áts Feri – Sándor Csenge

Somos EmmaSokan nem tudják, de Csenge egy igazi, bátor, erőteljes és következetes hadvezér. Csakúgy, mint Áts Feri, aki a vörösingesek vezéreként korához képest nagy érettséggel követeli meg az általa hozott döntések betartását, és egyedül is vakmerő, sikeres tetteket hajt végre. Áts Feri több, mint egy hadvezér vagy egy utcagyerek, érettségét mutatja az, mikor a háború elvesztése után félreteszi a haragot, a keserűséget, és érdeklődik Nemecsek állapotáról, miután Bokával is kezet fogtak. Csenge méltán érdemli ki az egyik legkarakteresebb szerepet. Jelleme tiszta és határozott, képes egy egész csapat vörösingest irányítani és ha kell gatyába rázni. Kiáll az érdekei mellett, és ha kell, ezt másoktól is megköveteli. Nem hiányzik azonban belőle a szeretetteljes szív és a nagy együttérzés. (Ráadásul ő ismeri a legjobban a Pál utcai fiúk vezérét, ami elengedhetetlen egy ravasz stratégia kidolgozásához, a győzelemhez. Szóval még tökre agyafúrt és okos is.)

Boka János – Somos Emma

Somos EmmaNem tudom, mekkora egóról árulkodik az, hogy magamra osztom Boka, a Pál utcai fiúk vezetőjének szerepét. De higgyetek nekem, szerénységgel és odaadással vezetném a csapatot, és legfontosabb az lenne számomra, hogy összefogjam és motiváljam a „fiúkat”. A csapat összes tettéért vállalnám a felelősséget, és minden helyzetben kiállnék mellettük. Az igazságosság és a csapatmunka számomra a legfontosabb. Az előadás során megbizonyosodtam róla, hogy Boka karakterével lélektársi viszonyban vagyok. Kicsit rám is jellemző az, hogy a nagyobb problémákat egyedül próbálom megoldani, nem kérek segítséget, mert gyakran már elvakultan én akarom elvinni a balhét. Ilyenkor a barátaimnak emlékeztetniük kell engem, hogy nem vagyok egyedül, és én ezért mindig végtelenül hálás vagyok. Teljes szívemből hinnék a grundban, amiért harcolok, és soha, de soha nem adnám fel. Nem remegne meg soha a fiúkba vetett hitem sem.

Nemecsek Ernő – Göde Anna

Somos EmmaAnna soha nem akarja másra erőltetni nézeteit, de azokban szilárdan és magabiztosan hisz. Hihetetlenül szorgalmas és motivált, de soha nem akar nagyra törni. Nem a dicsőségért cselekszik, csakis a nemes cél érdekében. Ő az, aki mindig emlékeztet, hogy higgyek az emberi jóságban. Néha elbizonytalanodik önmagában, de bárcsak tudná, hogy számomra ő mindennap inspiráció, jelkép. Nekem sokszor ő jelképezi a mindennapi hőst. Csakúgy, mint Nemecsek Ernő, a legkisebb, mégis a legnagyobb, aki eldöntötte a grundért vívott csatát, a csapat leghűbb, legelkötelezettebb tagja volt. Hősies önfeleáldozása, bátorsága igaz hőssé tette,  példaképpé, jelképpé társai között, akik mielőtt felismerték volna tetteinek súlyát, sokszor nem értették meg.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Cikk, hogy növeljem a pasizási esélyeimet

Ez a cikk Sándor Csenge cikkének a hatására született (Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.). Csenge cikke sok mindenről szól, nekem legjobban talán az a rész ragadt meg, ahol azt mondja, hogy a lányoknak szerinte lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, és elsősorban lelki társat, egy jó személyiséggel rendelkező fiút kellene keresniük, nem pedig egy félisten bombázót.

Hogy én erről az állításról mit gondolok, az egy eléggé összetett dolog. Először is, nem gondolom, hogy a valóban túlságosan magas elvárások bárkinek is jót tennének, tehát azzal egyetértek, hogy az elvárásainkat a másik nem számára teljesíthető szinten kell tartanunk. Meg igazából mindenki számára. Ha túl magasra tesszük a lécet, akkor a másik nem fogja tudni megugrani, és emiatt rosszul fogja érezni magát, mi pedig csalódni fogunk, és amiatt fogjuk rosszul érezni magunkat.

És hogy nekem magasak-e az elvárásaim? Hát, eléggé. Amikor az ideális pasimat kell elképzelni, én is egy Csenge által említett reklámfiút, fehér fogú és minden egyéb csodás jelzőkkel illetett félistent képzelek el. Amolyan modernkori férfiideált. Hogy ezt a férfiideált mi verte belém, a média vagy magamtól találtam ki, esetleg mindkettő, az rejtély. Mindenesetre az én külsőleg támasztott elvárásaim egy médiaideál srácot mutatnak. És mivel én a médiaideált követem az elvárásaimmal, semmi okom nincs feltételezni, hogy az ellenkező nem tagjainak többsége ezzel másként lenne. Feltételezem, hogy a fiúk, ha elképzelik maguknak a tökéletes nőt, ők is olyat képzelnek el maguknak, amilyet a média mutat, a reklámfilmek meg a filmek meg az ehhez hasonló dolgok.

És hogy én női médiaideál vagyok-e? Hát, egyáltalán nem. A testem távolról sem hasonlít a reklámokban és filmekben szexisnek kikiáltott nőkéhez. Az arcom sem szép, legalábbis szerintem nem az. Vagy még ha nem is menthetetlenül csúnya, nincs benne semmi különlegesen szép vagy figyelemfelkeltő, semmi, amitől a fiúk bármelyike is felfigyelne rám. Tipikus szürke kisegér vagyok, aki ráadásul az ideje nagy részében el van merülve a gondolataiban, a létező legunalmasabban öltözködik, és néha még dührohamai is vannak. Jól hangzik, nem?

Szóval ez van, én tudom, hogy nem felelek meg a fiúk elvárásainak, és tudom, hogy egyáltalán nem vagyok szexi vagy dögös. Távolról sem férek bele abba az ideálba, amit a modern kultúra, a média és a férfiak támasztanak a nők felé. De főleg a férfiak. Hogy ezek az elvárások mennyire véltek vagy valósak, arról nincs biztos tudomásom. Erről meg kéne kérdeznem egy fiút. Vagy inkább többet. Sokat. Az összeset. Valószínű egyébként, hogy nem minden fiú ugyanazt a választ adná. Kérdés, hogy akkor mégis kinek hinnék. Nem tudom.

Mindenesetre nem olyan régen tudatosult ez a dolog bennem, hogy a fiúk mit tartanak szépnek és szexinek. Hát nem engem. És rájöttem, hogy ezeket az elvárásokat soha, de soha nem fogom tudni teljesíteni. Valahogy kialakult bennem az az elmélet, hogy az én külső megjelenésemmel és viselkedésemmel (mert azért ebben szerintem ez is benne van) konkrétan lehetetlen, hogy nekem valaha is pasim legyen. És mivel úgyse lesz sohase pasim, mégis, minek leadni az elvárásaimból? Semmi értelme nincsen. Ha a másik nem elvárásait úgyse fogom tudni teljesíteni, akkor minek azzal foglalkozni, hogy ők sem tudják majd teljesíteni az enyémet? Hiszen meg se fogják próbálni. És mivel én már így is, úgy is örök magányosságra vagyok ítélve, ezért már tökmindegy, hogy lejjebb adok-e az elvárásaimból vagy sem. Hiszen úgyis egész életemben egyedül leszek, és ha már tökegyedül élek egyedül mind a harminckét macskámmal, akkor már hadd álmodozzak médiaideál 10/10-es pasikról, nem?

Azóta így élek. Hm, milyen pozitív lehet a gondolatvilágom, mondjátok. Hát, igen. Néha. Amikor rosszabb pillanataimban vagyok. Mint például ennek a cikknek a megírása közben is.

De mindenesetre annyit mondhatok, hogy időnként néha-néha felcsillan bennem a remény. És annyit is mondhatok, hogy ha találnék olyan fiút, aki engem valóban elfogad úgy, ahogy vagyok, akkor valószínűleg abban a pillanatban az ővele kapcsolatos elvárásaim is lejjebb csúsznának, és nem háborodnék fel rajta, hogy elállnak a fülei vagy van egy heg az orrán. Csakhogy az van, hogy ilyesmire egyelőre nem sok esélyt látok. És éppen ezért továbbra is abban a mentalitásban élek, amit már feljebb kifejtettem.

Szóval ha elfogadjuk, hogy a lányoknak lejjebb kellene adniuk az elvárásaikból, akkor viszont fogadjuk el azt is, hogy a fiúknak is. Még egyszer megjegyzem, nem vagyok fiú, és nem tudom, mi jár a fiúk fejében, de szerintem ez így van. Én viszont eléggé reménytelen esetnek tartom magam, úgyhogy továbbra is a saját kis pesszimista szemléletemben fogok élni. Aki azonban szép, csinos lány, esetleg a teste is jobban hasonlít egy nőére, mint egy gebéére, annak tudnám ajánlani, hogy adjon kicsit lejjebb az elvárásaiból. Ugyanezt ajánlom a fiúknak is. Ha mindkét nem kicsit lejjebb ad az elvárásaiból, akkor nagyobb az esélye annak, hogy két, egymásnak szimpatikus személy megtalálja egymást, és valóban jó, minőségi párkapcsolatok jöjjenek létre. Én meg addig eldöntöm, hogy hogy fogom nevezni a macskáimat. Lehet, hogy nehéz lesz harminckét macskanevet összegyűjteni, de megpróbálom.

És hogy miután a cikkemben hivatalosan is kijelentettem, hogy közepeskamasz, totálisan tapasztalatlan létemre már feladtam a pasizást, és reménytelen esetként viszonyulok a dologhoz, mennyivel több lesz hirtelen a jelentkező a házam táján? Nos, ez egy jó kérdés, de gondolom, tudjátok rá a választ. Ha valamennyi kis vonzódást is előidéztem volna eddig a fiúkban, ezzel azt is elvesztettem. Vagyis elveszteném. Ha ugyan elolvassák. De, hogy azért mégse olyannyira depressziós hangulatban fejezzem be ezt a cikket, a halvány reménysugár jeleként nem adom a nevemet a cikkhez, álnéven írok, hogy azt az egy kicsike vonzódást vagy minimális esélyt a srácoknál, amivel rendelkezem, megőrizzem. Ha ugyan volt nekem valaha olyanom. Ha ugyan. Hátha.

Moireach Austen

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

1 Tovább

Kamasznak lenni

Több száz pszichológiai és gyereknevelési könyv szól a kamaszokról, a kamaszkorról, ezek a szülők kötelező olvasmányai. Több elnevezést is aggattak már ránk: kamasz, tini, serdülő, fiatal, tinédzser, kiskorú, tizenéves, gyerek… De milyen is kamasznak lenni?

Sokszor olvastam már különféle szülőknek szóló cikkekben, könyvekben, hogy kamasszal élni bizony nem egy leányálom, sőt, az az időszak az, amikor ajánlatos túlélő üzemmódba átkapcsolni. Aztán persze jönnek az összehasonlítgató írások: kis korban vagy tinédzserként nehezebb a gyerekkel? A kamaszok ingerlékenyek, zárkózottak, kedvtelenek és pimaszok. De egy fontos dolog mindig hiányzik a jellemzések közül (szégyelljék magukat, komolyan!). Az, hogy a kamaszok a legfantasztikusabbak a világon. El is mondom, miért.

Én is kamasz vagyok. És be kell vallanom, nem írnak teljesen sületlenségeket azok a rólunk szóló cikkek, könyvek, amik arról írnak, hogy tinédzserkorban az ember keresi önmagát, és gyakran megkérdőjelezi a körülötte élők értékrendjét – értsd: lázad. Pár éve még mosolyogva legyintettem erre, hogy ez tökre nem így van, hagyjanak már. De most már nem. Mert tényleg, határozottan így van.

Észrevették, hogy mikor felsoroltam a kamasz szinonimáit, szerepelt köztük a fiatal és a gyerek is, egyszerre? Ellentmondásos, ugye? Hát, valóban az. Egyik nap visszamennék öt évesbe, és azon is megsértődnék, ha valaki rám mosolyog, a másik nap viszont már egyedül lófrálnék a városban, zsebemben a kamuszemélyivel. Ilyen állapot ez a kamaszkor, legyint most mindenki. De tudják, mint egy kíváncsi és kotnyeles kamasz, azt figyeltem meg, hogy ez nemcsak a kamaszokat, de nagyon sok felnőttet is jellemez. A felnőtteknek gyakran sokkal egyszerűbb egy kamaszt analizálni (és felsorolni annak hibáit), mint először elmélyedni saját magukban.

A kamasz olyan, mint egy kőműves. Minden nap építi saját magát és főként az önbizalmát. Elárulom, egy kamasz szomorú és savanyú napja mögött leggyakrabban egyetlen pillanat áll, mikor reggel belenézett a tükörbe, és nem tetszett az, amit látott. Vagy még inkább az, akit látott. És persze a bizonytalanság se a legjobb, hiszen ki vagyok én, mi lesz belőlem? Ezt általában csak a szülők tudják, már akkor is, amikor a gyerek még 5 éves sincs.

A kamasz alapvetően nagyon kíváncsi és előítéletmentes, de ne felejtsük el, hogy elsősorban védtelen. Maradva a kőműves szinonimánál, jó magabiztosságot csak jó alapanyagból lehet építeni, ha nincs meg a jó habarcs, a kamasz gyakran ronda sárral vonja körbe magát, és akkor mást aláz, a kellő magabiztosság nélkül. Ezután csak pár lépés, és ott egy rossz út, a boldogtalan felnőttkor felé. Abból következtetve, hogy kamaszkorban alakul át a gyermek, nő fel felnőtté, nagyon sok minden ilyenkor dől el, hiszen ekkor alapozzuk meg a felnőtt életünket. Kamaszkorban még van esély, ezer lehetőség amerre elindulhatunk. Ekkor fantasztikus dolgokat tapasztalunk, körültekintünk, alaposan megvizsgálunk különféle nézőpontokat és meghozzuk első döntéseinket. Lábjegyzet nekünk: a nagy kutakodás és kérdőjelezés időszakában könnyen elvarázsolódhatunk, és tapasztalat hiányában félrevezethetnek. Így bizonyos szintig mindig érdemes hallgatni az idősebb, bölcs felnőttekre, ezt ne felejtsük el makacs és önfejű utunk közben!

Szerintem, amit gyakran elfelejtünk a rohanó világban, az a kölcsönös tisztelet. Olyan jó lenne néha azt érezni (mikor egész nap azon izgulunk, hogy milyenek vagyunk, miben vagyunk jók/rosszak), hogy egy pillanatra megbecsülnek bennünket, és tisztelnek bizonyos tetteinkért – a felnőttek. Mert szerintem tényleg, a kamaszok fantasztikusak (és el se hiszik, mennyien nem gondolják ezt így közölünk, ami elég nagy baj).

Oké, tudom, már rég béna és sok a kamaszok öndoppingjából ebben a cikkben, de abban reménykedek, hogy így a felnőttek jobban meg tudnak majd érteni minket. Mert ahhoz, hogy mi most keressük meg magunkat, nagyon sok bátorság, küzdelem, tanulás kell. És nem feltétlenül jó jegyek és engedelmesség. Nem szeretnék túl nagy nyomást tenni a felnőttekre (főként a szülőkre), de nem hibáztathatják a kamaszt a saját hibájaiért, ha nem mutatták meg neki szeretetteljes légkörben a felelősség, döntéshozás példáját. Nem beszélve arról, hogy egy szülőnek (vagy akár tanárnak) a kamasz a legtisztább tükre. Így ahelyett, hogy leszidjuk és meg se hallgatjuk, inkább beszélgessünk vele, és egy szeretetteljes közeg biztosításával segítsük az útját. És igen, mennyire nehéz elengedni. Hát tényleg, valóban az!

A legnehezebb talán a kamasznak, aki most jön csak rá, hogy miféle világ vár rá, miután felnő. De vegyük észre, hogy most, mikor ilyen kibírhatatlanok és pimaszok, ők most utoljára igazán a mi kislányunk és kisfiúnk, és hihetetlen milyen nagyok, szépek és ügyesek. Kivétel, ha visszaszólnak. Ezért is, a következőkben itt van pár tanács:

1. Azt mindenki felismeri, ha egy kamasz rosszkedvében van. Meglátszik.

Ezt a felnőttek hajlamosak egyáltalán nem megérteni, és még idegesítően kérdezgetik is, hogy mi a baj. Hát elmondom: mi se tudjuk! Ilyen hangulatban veszélyes igazán veszekedésbe keveredni velünk. A legjobb megoldás arra, hogy ez ne következzen be, az, hogy békén kell minket hagyni. El kell vonulni! (Aztán ha kikristályosodik éleslátásunk, már profi érveink lesznek megnyerni a csatát…)

2. A legtöbb, amit adhatunk egy kamasznak: a figyelem. Sok szülő panaszkodik, hogy megkérdezi, mi volt a suliban, és jön a „semmi” válasz. De ez tök sokszor igaz. Inkább kérdezzék azt, hogy hogy vagy! Persze, figyeljünk rá akkor is, amikor csak a barátnők drámáiról beszél, hiszen ha megoszt velünk valamit, az foglalkoztatja, fontosnak tartja. De a legfontosabb mégis az, ha a kamasz magáról beszél. Hogy hogyan látja önmagát, mit szeret csinálni. Ugyanis ekkor tudhatunk meg a legtöbbet róla.

3. Beszéljünk magunkról. A kamasz nyugtalanságát sokszor okozhatja az, hogy nem érti, mit miért csinálnak a felnőttek. Legyünk őszinték, nyugodtan fakadjunk ki, ha rossz a kedvünk, ha fáradtak vagyunk. Ami fontos, hogy ezt ne szemrehányóan tegyük. Ne kenjük a kamaszra! Ez az őszinteség nem a szülői tekintély megcsorbulását fogja előidézni, hanem egy bizalmas kapcsolatét.

4. A hasonlítgatás tényleg borzalmas, de én főleg attól tudok falra mászni, ha a kisbaba létemhez viszonyítanak. Gondolom, mindenki előtt megjelenik a kép a könnyes szemű anyáról, aki a gyerek kiskori képét puszilgatva, első pár kisszandálját szorongatva áll a 16 éves gyereke előtt. Ne értsenek félre, ez tök szép és jó (ha majd egyszer anya leszek, nyilván én is teljesen így érzek majd), de abban a 16 évesben így is elég kérdőjel van. Ezzel ellentétben az viszont nagyon jó, ha úgy emlékszünk vissza a szép régi időkre, hogy azt együtt tesszük. Így nekünk, kamaszoknak is az a szeretetteljes gondoskodás és közeli kapcsolat tűnik ki a régi szép időkből, amit a szülő talán vissza akar hozni a mindennapokba, és nem az, hogy: „jaj de béna vagyok, most, hogy felnőttem”.

5. Fogadjuk el és legyünk rá büszkék. Minden ember egész életében bizonyítani akar – persze mindenki saját magának –, de ezt sokkal könnyebb, ha tudjuk, hogy másnak nem kell. És egy „büszke vagyok rád, szeretlek” minden esetben többet ér bármi másnál.

Utolsó megjegyzésem: a kamasz egy idegesítő szó (főleg, ha a nagyid és a húgod néha pimasz kamasznak hív, ha idegesíteni akar). Így elnézést kérek minden kamasztól amiatt, hogy ennyiszer használtam a kamasz szót, ebben a kamaszokról szóló cikkben. De az igaz, hogy nem lehet egy „kamasz” szóval beskatulyázni a kamaszokat. Mert mi is emberek vagyunk, igaz, még kicsit az életünk elején, de mindannyian másmilyenek, és épp ezért fantasztikusak. Úgyhogy bocsi KAMASZOK! (Na jó, ezek után már én is megsértődtem volna.)

Somos Emma (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nabucco

A New York-i Metropolitan Opera (Met) a világ egyik legjobb operaháza, majdnem minden operaénekes arról álmodik, hogy egyszer ő is énekelhessen a színpadán. Az operakedvelők nagy örömére egy gazdag amerikai család támogatásának köszönhetően világszerte rengeteg országban nézhetik emberek milliói a Met előadásainak élő közvetítését.

Én már több előadást is láttam ennek a sorozatnak a keretén belül, most Giuseppe Verdi Nabuccójáról írok. A zenemű Nabuccoról, Babilónia királyáról szól, aki háborút indít a zsidók ellen. Végül megvilágosodik, és visszaadja azok szabadságát.

A Metropolitan opera zenekarát James Levine vezényelte. A szimfonikus zenekar mellett többször is megszólalt egy fúvós zenekar, de miután ők már nem fértek be a zenekari árokba, ők egy másik helyiségben játszottak, és az ő karmesterüket monitoron keresztül irányította James Levine. Az élő közvetítés azért is szuper, mert a nyitány alatt, amikor az operában még csak az üres színpadot látni, mi egész közelről láthattuk a zenészeket és a tolószékéből is nagyon kifejezően vezénylő karmestert.

A rendező két helyszínre rendezte a darabot, egy zsidó templomba és Babilónia királyának tróntermébe. Nagyon impozáns volt mindkét díszlet, a trónhoz egy hosszú és meredek lépcső vezetett fel, amelyen sok jelenet is játszódott.

Minden énekesnek csodálatosan erős hangja volt, de itt kiemelném a világhírű, 75 éves Plácido Domingót, a címszereplőt, aki elképesztő intenzitással énekelte áriáit, még akkor is, amikor szerepe szerint lelkileg összeomolva feküdt a földön.

Az élő közvetítésnek köszönhetően jól látszik, milyen sok fizikai erő kell ahhoz, hogy ilyen intenzitással tudjon valaki énekelni, és ez az idősödő Plácido Domingónak nem jelent nagy feladatot.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

Giuseppe Verdi: Nabucco (MET operaközvetítés)
Rendező: Elijah Moshinsky
Karmester: James Levine

Szereplők: Placido Domingo, Ljudmilla Monasztirszkaja, Jamie Barton, Russel Thomas, Dmitrij Beloszelszkij

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Így politizálnak a gyerekek – választási vitát rendeztek a diákok

Az április 8-i választások közeledtével azt tapasztalhatjuk, hogy az első szavazók – főleg azok, akiket eddig nem érdekelt a politika – kissé kétségbeesve próbálnak tájékozódni, hogy felelős állampolgári döntést tudjanak hozni.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Pár hónapja jutott az az eszünkbe, hogy felelős állampolgárok lettünk, és először kell élnünk ezzel a felelősséggel. Nagyon zavart minket, hogy az országgyűlési választásokon nem tudunk választani, pedig ez egy nagyon is fontos dolog. Politikusokra nem akartunk hallgatni, hiszen az egyetlen céljuk az, hogy rájuk szavazzak. Arra gondoltunk, hogy ugyanolyan diákokat kéne megkérdeznünk, mint amilyenek mi vagyunk. Olyan diákokat, akiknek ugyanazok a problémái, ugyanaz az életkoruk, és akiknek a véleménye valamennyire hitelesebbnek tűnik, mint egy Facebook hirdetés. Így hát írtunk az összes ifjúsági szervezetnek, amit ismertünk, hogy csinálhatnánk egy közös interjút velük. Voltak nehézségek is: volt, aki csak két héttel később válaszolt, volt, aki csak Facebookon, és volt olyan is, aki szívesen részt vett volna egy beszélgetésen, de miután megírtuk az iskolánk nevét, nem hallottunk felőlük egy jó ideig. Végül megbeszéltük a vállalkozó, pártjukat képviselő fiatalokkal, hogy március 23-án találkozzunk a Csendesben, egy belvárosi kávézóban.

Hogy mik voltak az elvárásaink, azt nem tudom elmondani. Összeültetni pár fiatalt, akik elkötelezettek az ország sorsa mellett, először jó ötletnek tűnt, de mivel köztük erősen eltérő vélemények vannak, csak reménykedhettünk, hogy nem nekünk kell majd szétválasztani őket. Elérkezett a beszélgetés napja, és a találkozón végül csak a Jobbik, a Momentum és az LMP ifjúsági szervezetének képviselője jelent meg. Az MSzP-s Societas a válaszait csak később küldte el, a Fidelitas pedig nem válaszolt.

Az elejétől kezdve nagyon intenzív volt a beszélgetés, volt, hogy egymás szavába vágva próbáltak érvelni a pártjuk mellett, és volt, hogy jónak és nélkülözhetetlennek nevezték egymás pártjának munkáját. Nem egyszer vesztettük el az irányítást a beszélgetés felett. Végül másfél óra után le tudtuk zárni a vitát, de csak újabb fél óra múlva tudtunk elindulni, mivel a srácok annyira összehaverkodtak, hogy már nem zavarta őket, hogy az interjúnak rég vége. Mindannyian új dolgokkal, új élményekkel távozhattunk aznap abból a kávézóból.

Miért csatlakoztatok egy ifjúsági szervezethez? És miért pont ahhoz, amelyikhez?

Portik Zalán (Momentum – TizenX):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Én három éve foglalkozom politikával. Mivel a Jobbiknak volt a legjobb ifjúságpolitikája, először hozzájuk akartam belépni, de végül valamilyen új és innovatív kezdeményezést akartam kipróbálni, ezért döntöttem tavaly a Momentum mellett.

Sándor Márk (Jobbik Ifjúsági Tagozat):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is viszonylag régóta érdekel a politika. Szociálisan mindig is érzékeny voltam és a közösség is nagyon fontos számomra. A középiskolában kezdett el érdekelni a politika, és mivel úgy láttam, hogy a Jobbik hallgatja meg a fiatalokat leginkább, beléptem az ifjúsági szervezetükbe. Másfél éve vagyok párttag, és mára a XIII. kerületi Jobbik IT alelnökeként és egy szabolcsi választókerület szervezőjeként segítem a munkájukat.

Varga Zsolt (LMP – Lehet Más a Jövő):

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Engem is kiskorom óta érdekel a közélet, amihez az is hozzájárulhatott, hogy családon belül többször is beszélgettünk ilyenekről. Összességében jobboldali nevelést kaptam, de a természetvédelem is érdekelt, ezért másfél éve – 16 évesen – LMP párttag lettem. Hozzá szeretnék járulni a politikához, talán egy időszakra lennék politikus, de véglegesen nem.

Vígh Ádám (MSzP – Societas): Mindig is érdekelt a politika, de nem tudtam, hogy akár ilyen szinten is bele tudok folyni. Egyik jó barátom, László Norbert (a szolnoki Societas elnök) keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Azért az MSZP-t választottam, mert nekik volt a legszimpatikusabb a programjuk, illetve más ifjúsági szervezetet nem nagyon láttam aktívnak.

Mit gondoltok, kevés fiatalt érdekel a politika Magyarországon? Miért? Kell ezen változtatni?

Zalán (TizenX): Szerintem viszonylag kevés diákot érdekel a politika, nagyrészt a diákok leterheltsége miatt. Nincs idő. Kora reggeltől iskola, általában utána mindenkinek edzés, különórák, utána házi, és akkor még mindenki szeretne egy kis időt a családjával tölteni vagy a barátaival. Ezért látom én is és a Momentum is az oktatás reformját elengedhetetlennek a fiatalok közéletbe való bevonásához. Fontos, hogy legyen időnk a családban beszélni róla, mert szerintem egy egészséges társadalomban korán elkezdenek a gyerekekkel politizálni vagy legalább az ország ügyeiről beszélni.

Zsolt (LMJ): A személyes véleményem az, hogy az oktatásban kötelezővé kéne tenni a társadalomtudomány órákat, mint például Svédországban. Ahhoz azonban, hogy a politika a mindennapi élet része legyen, fejlesztenünk kell a kritikus gondolkodást, és mindenekelőtt igazi rendszerváltást kell létrehozni, hogy az iskolákban valóban független és teljeskörű tájékoztatást adjanak. Ezzel elő tudjuk segíteni a közösség szerveződését, és hangot tudunk adni minden rétegnek. Fontos, hogy a diákok a saját kezükbe vegyék a változások bevezetését. Ezért olyan jók szerintem a diáktüntetések: egy szuper független szerveződés, egy közös céllal.

Márk (JIT): Véleményem szerint gimnáziumban, sőt már általános iskolában kötelezően részt kéne venniük a diákoknak államismeret órán, amivel könnyebben bevonhatnánk őket a politikai közéletbe, nyitottá tudnánk tenni őket a változásra és az új dolgokra. Államismeret – jó esetben különösebb politizálás nélkül – egyetemen is van. Ehhez kapcsolódóan a választójogot 16 évre szeretnénk leszállítani, mert nem hisszük, hogy egy 16 éves befolyásolhatóbb, mint bárki más. Mindenkinek fontos lenne részt venni a politikában, akár vidéki vagy városi fiatalról van szó. Ezért tartom szerencsésnek a Momentum megjelenését, mert egyértelműen sok nagyvárosi fiatalt tudtak megszólítani az országban.

Ádám (Societas): Véleményem szerint elég kevés fiatalt érdekel a mai világban a politika, ami nagyon nincs jól. Igenis legyenek tájékozottak, mi történik körülöttük. Sajnos nincsenek tisztában azzal, hogyha csupán egy ifjúsági szervezet tagjai, már azzal is segítik az ország formálását, illetve egy nagyon jó közösség tagjai is lehetnek, új ismeretekre, új kapcsolatokra tehetnek szert. Sajnos szerintem nagyon kevés figyelmet fordít a mai politika a fiatalokra, nem hagyja őket érvényesülni, nincs semmi kimondottan fiataloknak szóló program, ami mozgósítaná őket.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

A március 15-i diáktüntetés. Fotó: Borsos Borbála

Ti támogatjátok az ellenzéki összefogást?

Zalán (TizenX): Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert nagyon fontos a kormányváltás, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárkivel össze lehet fogni. Személy szerint engem – mint erdélyi magyart – nagyon zavar, ahogyan Gyurcsány Ferenc beszél a külhoni magyarokról, és ezért sem látnám szívesen kormányon.

Zsolt (LMJ): Teljesen egyetértek. Nem szabad bármilyen ellenzéki pártnak összefogni. Egyértelműen lehet látni, hogy például Gyurcsány Ferenc már csak a mandátumokat akarja, de valódi változást nem. Csak a megbízható pártokkal támogatom az összefogást.

Márk (JIT): Én nem támogatom a teljes ellenzéki összefogást. Sok Jobbik szavazó inkább szavazna a Fideszre, mint egy ilyen koalícióra. Én személy szerint el tudom fogadni, ha egy egyéni körzetben valaki visszalép, de azt is maximum az LMP javára.

Ádám (Societas): Pozitívan állok az ellenzéki összefogáshoz, szerintem nincsen ezzel semmi probléma. Sőt, nagyon sok előny is származhat belőle.

Sokan állítják, hogy a menekültválság Magyarországon nem igazi probléma, hogy nem (csak) ezzel kéne foglalkoznia a közéletnek. Ti egyetértetek ezzel?

Zsolt (LMJ): Szerintem ez egy nagyon fontos probléma ma Magyarországon is. Úgy érzem, hogy nagyon sokszor rosszul kezelik a menekülteket: az állapotok, amik ezekben a menekülttáborokban uralkodnak, egyszerűen borzasztóak, és a kormány menekültellenes gyűlöletkampánya is szánalmas. Ezen kívül a határokat nem hivatásos határőrök védik, a rendőrséget és a polgárőrséget bízták meg a feladattal. Ők rendkívül rossz körülmények között végzik a munkájukat, van olyan, hogy a helyzetük akár a menekültekénél is rosszabb. Az én véleményem szerint ezt a problémát mindenképpen az európai határokon kívül kell megoldani.

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Zalán (TizenX): Egyetértek. Bármennyire rosszul bánnak a menekültekkel, a kerítés létszükségletét nem lehet tagadni. Egyetértek azzal, hogy mindenkit ellenőrizni kell, aki belép Magyarországra.

Márk (JIT): A kormány megoldásával és a kerítésével részben én is egyetértek, mert jogilag különbség van menekült és bevándorló között, de a hergelést abba kell hagyni az országban. Egy ilyen szintű gyűlöletkeltés nem jelent megoldást a problémára, és senkinek a munkáját sem könnyíti meg. Az uniós kvótát és a letelepedési kötvényeket is nagyon rossz ötletnek tartom.

Ádám (Societas): Tisztázzuk. Ezek a menekültek NEM akarnak Magyarországon maradni, szeretnének továbbállni. A menekültválság épp kapóra jött a kormánynak, hogy tudjanak mivel kampányolni, az időseket bíztatni, miközben hazudnak arról, hogy a baloldal elbontaná a kerítést. Ezt problémát nagyon felnagyítják.

Magyarországon kevesebbszer előkerülő, de akkor is megosztó téma az abortusz. Elégedettek vagytok a mai Magyarországi törvényekkel?

Zsolt (LMJ): Én és a pártom sem értünk egyet azzal, hogy az abortusz jó dolog. Mi inkább örökbefogadás-kampányt indítanánk, és biztosítanánk minden – várt és nem várt – gyereknek, hogy családhoz juthasson. Összességében mindenkinek joga van az abortuszhoz, és nem gondolom, hogy előnyös lenne, ha szigorítanánk az erre vonatkozó törvényeken. Már így is, akinek nem megfelelőek az itthoni jogszabályok és megteheti, Bécsbe utazik ki a procedúra elvégzésére. Így egyfajta abortuszturizmus alakul ki, és nem hiszem, hogy ezt elő kéne segíteni vagy tovább kéne növelni.

Márk (JIT): Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy erről a kérdésről nincs a frakcióban közös álláspont, mindenki saját belátása szerint szavazhatna egy esetleges törvényjavaslat kapcsán. Én személy szerint nem engedélyezném, csak három esetben: nemi erőszak esetén, ha kiderül, hogy a gyermek fogyatékossággal rendelkezik vagy ha a gyermek kihordása komolyan veszélyeztetné az anya egészségét. Azonban úgy gondolom, hogy a férfiakat is be kell vonni a döntéshozatal folyamatába.

Zalán (TizenX): Én egyetértek az örökbefogadási kampánnyal, azonban nem élek az illúziók világában, hogy elhiggyem azt, hogy az állam biztosítani tudja minden egyes gyermek szerető otthonát. Nagyon sok gyerek a mai napig csak az árvaházig jut el. Ettől függetlenül ebben a kérdésben az anyákat támogatom, és rájuk bíznám a döntést, persze egy pszichológus bevonásával.

Az eutanáziáról is hasonló a véleményetek?

Márk (JIT): Ugyanaz igaz pártszinten itt is, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom megosztani. Szerintem a passzív eutanázia elfogadható, az aktív eutanáziát – mivel ebben a kérdésben inkább liberális vagyok – sem ítélem el, mert nem hiszem, hogy lehet valakit kötelezni a szenvedésre, vagy hogy az élethez való jog felhatalmazna minket arra, hogy semmibe vegyük az emberi méltósághoz való jogot.

Zalán (TizenX): Teljesen egyetértek. Mindenkképpen be kell vonni több szakértőt, és ha tényleg úgy találják, hogy nincs lehetőség a felépülésre, akkor aktív eutanáziát is végre lehessen hajtani.

Zsolt: (LMJ): Igen, nagyon fontos megállapítani, hogy mennyi az esélye annak, hogy meggyógyul valaki, mivel az orvostudományt nem tartom olyan fejlettnek, hogy ebben biztos választ tudjon adni. Családtagnak nem adnék teljes döntési jogot egy ilyen kérdésben.

Mit üzentek azoknak az első szavazóknak, akik nem tudják eldönteni, hogy kire szavazzanak április 8-án?

Csernik-Tihn Szebasztián Kerekes Lili

Illusztráció: Pari néni világa

Zalán (TizenX): Én azt szeretném üzenni, hogy nem igaz, hogy a kis pártokra adott szavazat elveszik. Mindenki szavazzon bátran listán a Momentumra, hiszen mi képviseljük leginkább a fiatalságot. Egyéniben pedig persze szavazzatok a legnépszerűbb ellenzéki politikusra.

Zsolt (LMJ): Szerintem egyéniben és listán is szavazzatok az LMP-re. A pártok közül mi képviseljük a zöld, fenntartható jövőt és az igazi korszakváltást, így nem hiszek abban, hogy olyan pártokra adjuk a szavazatunkat, akikben már csalódtunk. Szerintem fontos, hogy mi minden évben elkészítjük az alternatív költségvetést, amiben leírjuk, hogy mire mennyit költenénk, és hogy mennyit spórolnánk az országnak. Ezen kívül az LMP mindenkinek szól, a fiatal városi hipsterektől a vidéki földművesekig.

Márk (JIT): Azért szavazzatok a Jobbikra, mert mi – mint legnépszerűbb ellenzéki párt – vagyunk a legesélyesebbek a valódi kormányváltásra. Emellett mi foglalkozunk legtöbbet a fiatalság kihívásaival. Én hiszek abban, hogy mindenkiben megvan a „jobbik én”. Szavazzatok listán a Jobbikra és egyéniben a legesélyesebb jelöltre.

Ádám (Societas): Azt javaslom mindenkinek, hogy olvassa el az összes párt programját, tanulmányozza, járjon utána a dolgoknak és semmit ne kapkodjon el! Szeretném kiemelni az MSZP programját, legyen egy jó, erős, megbízható, demokrata kormányunk.

Csernik-Tihn Szebasztián, Kerekes Lili (AKG, 11. évf.)

Fotók: Kerekes Lili

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy kamaszlány találkozása önmagával a tükörben

Belenéztem a tükörbe. És megláttam azt, aki vagyok. Előre is elnézést, a következőkben egy éppen felnővő tinilány zavaros gondolatai következnek, miközben darabokra trancsírozza önmagát, múltját, jövőjét és társasági szerepét is megvizsgálja. Semmi egyéb, csak egy (már) 17 éves, aki a helyét (és önmagát) keresi a világban. És talán a cikk végére meg is találja.

Somos Emma

Szóval igen, ott tartottam, hogy megálltam a szobámban lévő tükör előtt, és belenéztem. És miközben a szememben tükröződött az alakom, és farkasszemet néztem önmagammal, hirtelen nemcsak a testemet láttam, hanem azt, aki vagyok. Oké, tudom, ez nagyon fura. De megláttam azt az embert, amilyenné a szüleim neveltek. Akivé az évek során váltam. Amilyen felnőttként leszek. Ott csücsül a szemem mélyén. Én vagyok az. És ez valahol egyszerre könnyfakasztóan csodálatos és rohadtul rémisztő. Mert úgy érzem, ami igazán lényeges, ami már nem fog változni, az hirtelen láthatóvá vált a szememnek. Szóval ez egy tök nagy ellentmondás a Kisherceg szavaival, hiszen ő azt mondja, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. De talán pont erre az élményre volt szükségem. Sokkoló. Mert ez már valami olyan, amit egy életre magaddal viszel. Ezek a tulajdonságok, az önképed, a hozzáállásod, az álmaid, az értékeid mind állandóak lettek. Zsigeriek. A részeddé váltak.  Valahol ez a felnövés. Amikor megismered, sőt inkább kiismered önmagad. Meglátod a jó és rossz tulajdonságaid. Tiszába kerülsz az értékrendeddel, megtalálod a számodra fontos dolgokat, értékeket, amik mellett egy élethosszig hajlandó vagy kiállni. Megálmodod, felismered és kitűződ a céljaid, amikért egy élethosszig hajlandó vagy küzdeni.

És az igazi felnövés talán az, amikor ráébredsz, hogy ezek az örök dolgok sem állandóak. Bármikor változhatnak. Ekkor pedig szembenézel az élet állandó bizonytalanságával. Farkasszemet néztek, de valahogy a tapasztalatlan és sok mindenben tudatlan 17 éves kerül ki győztesként. Mert a bizonytalanság mellett bátorság és kitartás is látható a szemében. És arra gondol, hogy erre kell majd emlékeznie egy egész életen át. Nem az értékeire, hanem arra, hogy mindig bátor és kitartó maradjon. Mert a legtöbb felnőtt ezt felejti el, ahogy telik az idő. De én még valamire rájöttem abban a pillanatban, amikor belenéztem a tükörbe. Hogy ahhoz képest, hogy szinte miden ember életét megnehezíti ez az állandó, lappangó bizonytalanság, pont ez az, ami összeköt. Saját magaddal az életed során, és az embertársaiddal is.

Saját magaddal azért, mert felismertem, hogy lényegében minden egyes életkorban ugyanazokkal a problémákkal fogsz megküzdeni. Ugyanannyira változatlanok maradnak majd ezek is, mint az „örök értékeid”. Persze minden élethelyzetben egy másik perspektívából látod majd őket és küzdesz meg velük, de a lényeg nem változik itt sem. Sokszor ugyanazzal küzd egy 15 éves, mint egy 43. Más a perspektíva, különböző a nézőpont, de a lényeg nem változik. És ekkor máris jobban megértem az anyukámat. Meg a nagymamámat. Meg a tanáraimat. Meg úgy kb. mindenkit. Hiszen végső soron amúgy egy cipőben járunk. De számomra mégis van egy olyan oldala, amikor arra gondolok, hogy a nők (de hé, rájövök, hogy a férfiak is) életkortól függetlenül ugyanazokat a csatákat vívják. És most nem bajlódok azzal, hogy mit gondoljak magamról, és hogy minek címkézzem magam: lánynak, kamasznak, fiatalnak vagy már a nagybetűs Nőnek? Hagyom a fenébe a címkézést. Csak embernek érzem magam, aki minden porcikájával átérzi az összes többi ember, az emberiség és a társadalom örök problémáit.

Nemrég írt a barátnőm egy zseniális cikket (Sándor Csenge: Egy tinilány elvárásairól, Szubjektív, 2018. január 25.), aminek hatására elgondolkodtam, milyen kamasz vagyok én. És most kivételesen nem úgy, hogy én hogy látom magam, hanem hogy hogyan viselkedek társaságban, hol a helyem az évfolyamon, az iskolában. Azt gondolom, igazán szerencsés vagyok, hiszen a legtöbb kamasszal ellentétben én nem szoktam nagyon sokat adni más tizenévesek véleményére magamról. Ilyen szempontból egy nagy beismerés számomra, hogy kicsit önző vagyok. Alapvetően elég könnyen ismerkedem, nem okoz nagy gondot bármilyen korosztályú idegennel beszélni, mégse vagyok egy nagy társasági ember az iskolámban, és ha megkérdeznénk pár embert, tuti nem az lenne az első, amit rólam mondanának, hogy „könnyen ismerkedek”. Mert valóban, ez nem így van. Mert nem akarok. Nem sokszor érzem szükségét.

Somos Emma

Szerintem nagyon sokan nem tudják ezt rólam, de sokat figyelek. Ha egy új helyzetben, új közösségben találom magam, nagyon hamar le akarom és le tudom venni a „helyzetet”, hogy ki milyen és milyennek akar látszani. Egyáltalán nem nagyképűen mondom ezt, hogy én akkor de érzékeny és milyen jó emberismerő vagyok.  Egy fenéket. Persze, hogy nem tudom minden egyes ember egyéni történetét, problémáit, gondolatait. Dehogy is. Csak ha figyelmeztetem magam arra, hogy figyeljek. Amit amúgy sokszor kell, mert mint már mondtam, alapvetően kicsit önző vagyok. És attól függetlenül, hogy mindig nagyon érdekelnek más emberek, és elég nyitott is vagyok, én áltában tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel, és elégedett is vagyok azzal, és ekkor önző módon nem szánok időt arra, hogy úgy igazán figyeljek az emberekre, a környezetemre. Ami hiba, mert figyelni nagyon fontos. Csenge barátnőm arról is írt, hogy ő most jött arra rá, hogy az évfolyamunkra járó osztálytársak is nagyon sok mindenben ugyanolyanok, mint mi, hasonló problémáik, gondolataik vannak. Óriási bátorság felismerni ezt, és kimondani azt is, hogy te eddig nem voltál elég nyitott, de most, hogy ezt megtetted nyitsz feléjük. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt már hetedikben is felismertem vagy legalábbis éreztem. Felmértem, de nem vágytam többre. Természetesen lett egy nagyon közeli, szoros, kicsi baráti köröm, és én ezzel teljesen elégedett vagyok/voltam. Apukámtól örököltem ezt a fajta racionalitást. Tisztában vagyok a helyzetemmel, a tetteimmel és azok következményeivel. Felismerem, hogy ha több emberrel akarok jóba lenni, akkor mit kell tennem. De azt érzem sokszor, hogy nem akarok, mert én tökéletesen érzem magam ott, ahol vagyok.

Azt mondják, a nők sokkal jobban tudnak „multitaskingolni”, mint a férfiak. Én mindig annyi dolgot vállaltam, annyi plusz dolgot csináltam – amiket mind szenvedélyesen élveztem –, hogy lefoglaltam az összes „multitaskingolásra” vagy éppen felesleges agyalásra való agytekervényemet. Úgy lehetne mondani, hogy miközben irtózatosan sok dolgot csinálok/tam, elkényelmesedtem a „somosemma-létben”. Nem különösebben érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, én tudtam, ki vagyok valójában, mit szeretek csinálni, és magammal foglalkoztam. Meg azokkal a barátaimmal, akik fontosak voltak nekem. Persze, fontos magamba néznem. És időről időre egy kicsit változtatnom.

Az mindig célravezetőbb, ha csak a saját véleményedre adsz önmagadról, és ha tisztában vagy azzal, hogy ha akarsz, tudsz változtatni. De ha pont emiatt a sok tudatosság miatt belepunnyadsz a jólétbe, és elfelejtesz figyelni, nyitni, akkor az baj. Ha valamit utálok, az a dolgok erőltetése. Soha nem nyomulnék, hogy jóban legyek valakivel. De tökre örülnék, ha egyszer már elhívnának egy évfolyambuliba. És tudom, hogy ez addig, amíg én nem nyitok vagy nem teszek valamit, nem fog megtörténni. Azért nem, mert a többiek azt feltételezik rólam, hogy én nem akarok menni, nem is élvezném. Tisztában vagyok azzal, hogy ha ezen változtatni akarok, akkor nekem kell lépni, senki másnak. Ehhez csak egy kis bátorság (ezzel lesz a legkevesebb baj) és nyitás kell. Persze, soha nem könnyű, de néha fel kell néznünk, ki kell emelnünk a fejünket a saját kis világunkból, abból, ami tele van a céljainkkal, teveinkkel, a számunkra fontos értékekkel. El kell hagynunk a buborékot, amiben élünk, és meg kell próbálnunk átlátni egy másik ember buborékjába.

Somos Emma

Szóval, kedves olvasó, miután megismertem önmagam, felismertem, hogy felnőttem, szembenéztem az ezzel járó örökös bizonytalansággal, de megláttam ezt minden más felnőttben is, úgy gondolom, készen állok arra, hogy nyissak. Hogy megtanuljak bátran élni, és úgy igazán önmagam lenni.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek