Mit ad nekem az iskola?

Nem szeretek iskolába járni. Ugye milyen fura? Mert igen, tényleg, néha nagyon kivagyok, és elegem van egész tanulásból, bejárásból, attól, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak, meg persze leckét írjak. De mi történne velem, ha egyik napról a másikra megszűnne az iskola? Hát, azt már nem igazán tudom.

Be kell hogy valljam, egy kicsit szégyellem magam amiatt, hogy nyilván eddig is tudtam, hogy jó dolog a suli, de ez nem tudatosult bennem, és nem értékeltem a szerencsés helyzetemet napról napra. Ahhoz, hogy ez a beismerés bekövetkezzen, el kellett merülnöm az UNICEF és az EU közös #EmergencyLessons kampányában, amire amúgy a suli által lett lehetőségem.

Hogy mi ez a kampány? A célja az, hogy ráébressze az európaiakat arra, mennyire alapvető fontosságú az oktatás azoknak a gyerekeknek, akiket valamilyen vészhelyzet súlyt. És azáltal, hogy megismerjük az ilyen gyerekek történeteit, mi is megtanuljuk értékelni mindazt, amit az iskola ad nekünk a tananyag elsajátításán kívül. Valamint, hogy tudatosítsuk az oktatáshoz való jog egyetemességét.

Mi az, hogy krízishelyzet? Rendkívüli helyzet lehet bármilyen krízis, mely hatással van az érintettek életére. Rájöttem arra, hogy itt bőven többről van szó, mint amilyeneket én élek meg (hogy csak párat említsek: elfogyott a menzán a rántott sajt, nincs időm tanulni, reggel békávéznom kellett, mert nem tudtak elvinni kocsival…). Szóval igen, itt inkább olyanokra kell gondolni, mint polgárháborús vagy nemzetközi konfliktusok, háborúk vagy természeti katasztrófák (földrengések, árvizek) és egészségügyi vészhelyzetek (járványok). Ezeknek a kríziseknek mind hosszú távú hatása lehet az érintettek életére. És gondolhatjuk azt, hogy a harcok vagy a földrengések közben az a legkisebb gond, hogy bezár a suli, de ez nemcsak azt jelenti, hogy de jó, most már nem kell tanulni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokkal kiszolgáltatottabbak, remény- és jövőképfosztottak lesznek. Eltűnik az életükből a mindennapi rutin, ami biztonságot jelent. Az iskola megszűnése megfosztja őket a barátaiktól, akikkel megtanulták kölcsönösen elfogadni és tisztelni egymást. Olyan országokban, ahol krízishelyzet van, gyakran a szülők se tudnak biztosítani a gyerek számára olyan szeretetteljes, biztonságos légkört, amire a legnagyobb szükség lenne az egészséges fejlődéshez, ami lehetővé teszi a teljes és boldog jövőt, életet a gyerek számára. Csak az iskola.

Mert mit ad az iskola nekünk? Barátságokat, biztonságot, értékeket, támogatást, rutint, fejlődést, önismeretet, tiszteletet, véleményt és jövőképet. Krízishelyzetben pedig ennél is többet: az életben maradás lehetőségét (nem túlzok).

A kampány céljaként az UNICEF és az EU közösen összefogott, hogy pozitív irányba változtassa meg a rendkívüli helyzetbe került gyerekek életét. Az európai fiatalok és a közösségi média segítségével megismertetik a világot olyan gyerekek történeteivel, akiknek nagyon sokat kell megtenniük azért, hogy iskolába járhassanak, vagy ez lehetőség nem is áll a rendelkezésükre. A kampány bemutatja azokat a sikereket, elért eredményeket, amik az EU és a UNICEF összefogásával jöhettek létre.

A kampány során ismeretem meg Ványa, egy nyolcéves Ukrajnában élő kisfiú történetét, aki szemtanúja volt bombázásoknak, és annak, ahogy emberek megsérültek. A lakásuk erkélyén volt épp, mikor a katonai gépek megszállták városukat, Szlovjanszkot. Még mindig emlékszik a bombák hangjára és az utcákon fejvesztve rohanó emberek sikolyaira. Látott egyenruhás férfiakat, akiktől azóta is annyira fél, hogy nem hajlandó katonai játékokkal játszani. A történtek után Ványán szülei sosem tapasztalt agresszivitást érzékeltek (valamint tikkelést az arcán, melyet nem tudott kontrollálni, és a keze is remegett). Ványa most iskolapszichológushoz jár, aki segít feldolgozni neki a történteket, amiket látott.

Szinte hihetetlen, hogy egy nyolc éves kisgyerekről beszélünk, aki már is olyan dolgokon ment keresztül és olyanokat tapasztalt, amiket egy felnőtt ember is nehezen tud feldolgozni. Ványa szülei is tanácstalanok voltak, ezért fordultak segítségért. Az a konstans félelem és bizalmatlanság, ami egy ilyen tapasztalat során beleivódik egy gyerekbe, az egész életére kihatással lesz. Elfelejteni nem fogja tudni, de feldolgozni igen, ha ehhez kellő segítséget kap. Ami rögtön eszembe jutott Ványa történetéről, az az, mikor a barátnőimmel a terrortámadások hatására arról beszélgettünk, mennyire félünk a háborútól. Mi csak félünk. De Ványa meg is élte azt.

Mindegyik országból különböző létszámú delegációkat hívtak meg a kampány lezáró eseményére, az Európai Parlamentbe. Én a magyar küldöttség tagja lehettem. A mi szerepünk (és nem akarok nagyképű lenni) azért nagyon fontos, mert mi tesszük hitelessé a kampány üzenetét, és mi vagyunk azok, akiknek igazán címezve van ez az egész. Mivel a kampány a gyerekekről szól, mi tudunk igazán arról beszélni, mesélni, milyen gyereknek lenni. A kampány fő üzenetei között van az is, hogy a gyerekek nagyon fontosak, hiszen ők a világ jövője. Ezért minket kértek meg, hogy gondolkodjunk el az iskola szerepén a saját és olyan gyerekek nézőpontjából, akik krízis sújtotta országokban élnek. Így fogalmazhattunk meg egy olyan üzenetet, amit a záróeseményen, az Európai Parlamentben, az EU-s képviselők előtt prezentálhattunk, megfogalmazva benne mindazt, amit megértettünk a kampányból, amit kérünk tőlük, és arról is beszélhettünk, mi milyen megoldásait látjuk a helyzetnek.

Az UNICEF és az EU közös kampányában azokat a problémákat és elért sikereket mutatja be, hozza közelebb, amik távoli országokban történtek. A kampány célja nem az, hogy ezekben a távoli országokban érjen el változást, hanem pont az, hogy itt, Európában. Hogy az itt élők megismerjék ezeket a helyzeteket, a problémákat, a sikereket. A cél, hogy itt, Európában érjünk el változást. És ezáltal a világ többi országában is.

Számomra ennek a kampánynak a megismerése nagyon sokat adott. Legfőképpen egy olyan nemzetközi, nyitott nézőpontot, amiben nemcsak a saját érdekeimet veszem figyelembe, hanem mindenkiét. Megismertem sok más gyereket a világ különböző pontjairól, akik hasonló dolgokat élnek át, mint én, de más országokban élnek, eltérő körülmények között. Ezáltal részese lettem egy közösségnek. A kampány felhívta a figyelmemet arra, mennyire fontos a tisztelet, az elfogadás. Közelebb hozta az eddig nyomasztó és megfoghatatlan problémákat, és megtanított arra, hogyan tudok segíteni. És arra is, ami talán még fontosabb, hogy tudok segíteni. A kampány pozitív változást eredményezett bennem. Most már csak azt remélem, hogy ezt tovább tudom adni még több fiatalnak, gyereknek, felnőttnek.

Somos Emma (AKG, 10. évf.)
fotók: UNICEF Magyarország

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos?

Ma 2017. április 20-a van, és bár első ránézésre ez is csak egy nap a sok közül, azért mégiscsak megemlítem, hogy ez – legalábbis számomra – egy kicsit különleges dátum. Nem, nem arról beszélek, hogy ma van a marihuána világnapja (mert 4-20), és nem is arról, hogy esik az áprilisi hó. Hanem arról, hogy ma van a 18. évfordulója egy szörnyű és megrázó eseménynek, ami a fél világot lesokkolta, és rengeteg kérdést vetett fel az amerikai és a világ többi részén élő emberekben egyaránt.

Igen, a Columbine iskolai mészárlásról beszélek, ami pont 18 éve, 1999. április 20-án történt. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom.

Két, valószínűleg súlyos mentális problémákkal küzdő diák, Eric Harris és Dylan Klebold merényletet követett el az iskolájuk, a Columbine High School ellen. Eredetileg azt tervezték, hogy néhány bombát is felrobbantanak, ezeknek a nagy része azonban nem működött. Így elővették fegyvereiket, és a robbantgatás helyett inkább lövöldözni kezdtek az iskolában tartózkodó tanárokra és diákokra. Összesen 12 diákot és 1 tanárt sikerült meggyilkolniuk, több mint húsz másikat pedig megsebesíteniük. A mészárlás után maguk ellen fordították a fegyvereiket, és öngyilkosok lettek.

Az eset természetesen borzasztóan lesokkolta a világot. Ilyenkor általában az egyik első kérdés, ami felmerül az emberekben, az az, hogy mégis miért. Mi késztethetett két 17-18 éves diákot arra, hogy brutális módon meggyilkolják ártatlan iskolatársaikat, szervezetten és előre eltervezetten?

Nos, a rendőrség a fiúk házainak, szobáinak és személyes tárgyaiknak alapos átnézése, valamint barátaik és szüleik kihallgatása után több ilyen okot is talált. Először is, mindketten erős érdeklődést mutattak a nácizmus iránt, ami ugye nem éppen egy egymás szeretetére és elfogadására épülő eszmerendszer. Ezen kívül egyesek az erőszakos videojátékokat is hibáztatták a borzalmas tragédiáért.

Annyi biztos, hogy Harrist és Kleboldot nagyon-nagyon sokat gúnyolták az iskolában. És ez az a dolog, ami engem igazából nagyon mélyen elgondolkodtatott. Az iskolai zaklatás egy mindenki számára ismerős szituáció. Amikor ezt a kifejezést halljuk, legtöbbször mi jut az eszünkbe? Egy lúzer gyerek, akinek nincsenek barátai, és akit a többiek kitaszítanak maguk közül. Szóban és fizikailag bántalmazzák, például gúnyneveken szólítják, csúfolják, megverik, elveszik az ebédjét stb. Most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ami a fejünkben megjelenik, az többnyire egy fekete és egy fehér kép. A fekete a rossz: a zaklatók, a bántalmazók, a kitaszítók, a közösség, ami nem képes befogadni egy különc gyereket. És a fehér, a jó, a sajnálnivaló, a szegény kis bántalmazott gyerek, aki nem tehet semmiről és nem érdemelte meg a zaklatást.

Nem mondom azt, hogy ez nincs így az esetek legnagyobb részében. Igen, az iskolai (vagy bármilyen más) zaklatás kifejezetten helytelen és gonosz dolog, és soha, semmilyen esetben sem az áldozat hibája, hiszen nem ő kérte, hogy zaklassák. És bár vannak okok, amelyek miatt valaki zaklatás, csúfolódás áldozata lesz, például a különcség, a különbözőség vagy a gyengeség, ez még mindig nem jelenti azt, hogy az áldozat a hibás. Nem, a közösség a hibás, amelyik nem bírja elviselni, ha valaki csak egy kicsit is különbözik a többiektől, ha valaki nem tud megfelelni az elvárásoknak. És igen, elsősorban a zaklató a gonosz, mert soha, semmilyen körülmények között nem szabad szándékosan bántani senkit, akármennyire is különbözik tőlünk és a barátainktól.

Azonban vannak olyan esetek ­– mint ahogy ezt a Columbine iskolai mészárlásnál is láthattuk –, amikor az igazi gonosz nem a zaklató, hanem az áldozat. Azt senki sem vitatja, hogy Harris és Klebold borzalmas tettet hajtottak végre, és az után, amit műveltek, meg is érdemelték, hogy meghaljanak. És az, hogy korábban zaklatás áldozatai voltak, nem menti fel őket a borzalmas, emberi ésszel szinte felfoghatatlan mészárlás bűne alól. De ugyanúgy nem menti fel a zaklatókat sem. Attól, hogy a fiúk, mint azt utólag tudjuk, gonosz pszichopaták voltak, attól még nem volt helyes, hogy durván csúfolták, gúnyolták és kiközösítették őket. Senki nem érdemli meg a zaklatást, még egy pszichopata sem. Vagy mégis? Ha azt megérdemelték volna, hogy meghaljanak a mészárlás előtt, akkor ennyi erővel azt is megérdemelték, hogy zaklassák őket a mészárlás előtt? Vagy ha nem zaklatják őket, akkor nem is történik meg az egész? Talán ha nincs a csúfolás, gúnyolódás, nem ébred fel bennük a féktelen bosszúvágy az iskola és a diákok ellen, és nem készteti őket arra, hogy az arra járkáló diákokra véletlenszerűen tüzeljenek?

Áldozatok

Az én válaszom az, hogy valószínűleg de. Megvolt bennük az erőszakra való hajlam, és ha nem a csúfolódásért hajtják végre a merényletet, akkor azért, mert kék az ég, vagy azért, mert 2+2 az 4. De ezt valószínűleg mindenki máshogy gondolja, ez csak az én véleményem.

Tehát a merényletet így is, úgy is végrehajtották volna, akkor ezek szerint megérdemelték a csúfolást, gúnyolást, megaláztatást? Az iskolai mészárlásnak az elkövetői, a zaklatásnak azonban az elszenvedői voltak. Tudjuk, hogy kegyetlen pszichopaták voltak, akkor tehát megérdemelték a zaklatást? Legtöbbször, mint ahogy azt az előbb is leírtam, szegény, szerencsétlen, sajnálnivaló gyerekekként képzeljük el az iskolai zaklatás áldozatait. Harris és Klebold azonban egyáltalán nem voltak szegények, szerencsétlenek és sajnálnivalók. Ezek szerint mégsem lehet az iskolai zaklatás minden esetében azonnal ítéletet mondani, és az elkövetőkre a „gonosz”, az elszenvedőkre pedig a „szegény gyerek” jelzőt aggatni? Egyes áldozatok mégiscsak megérdemlik, hogy csúfolják és megalázzák őket? De ki érdemli meg és ki nem? És ezt ki dönti el? Egy tragédia után két pszichopata bűnöző felett könnyű ítélkezni. De tudnánk-e ugyanígy ítélkezni egy sima zaklatási esetben is? Valószínűleg nem.

Az viszont biztos, hogy bár az iskolai zaklatás tényleg gonosz dolog, erőszakkal és főként ártatlan emberek meggyilkolásával semmit nem oldunk meg. Akármennyire is felháborít minket a csúfolódás, a gúnyolódás, a kirekesztés, a kegyetlenkedés, még ha a közvetlen elszenvedői is vagyunk, a még több erőszak nagyon könnyen hatalmas tragédiába fulladhat, ahogy ez a Columbine iskolában is történt.

Arra nem tudtam még választ találni, hogy maguk a zaklatók, Harris és Klebold terrorizálói hogy érezhették magukat a történtek után. Te hogy éreznéd magad egy ilyen helyzetben, ha te is zaklattad volna annak idején a két lövöldözőt? Megbánnád? Megbánnád az évekig tartó kiközösítést, csúfolást, szégyellnéd magad, és arra gondolnál, hogy ezek a srácok részben miattad, temiattad lettek ilyen erőszakos, őrült pszichopaták? Te is felelősnek éreznéd magad a tucatnyi ember haláláért? Vagy örülnél? Örülnél annak, hogy zaklattad, csúfoltad őket, hogy pokollá tetted ennek a két kegyetlen rohadéknak az életét, és megnyugodnál abban a tudatban, hogy totálisan megérdemelték, amit tettél velük? Vagy megijednél? Megrémülnél attól a ténytől, hogy mivel te is zaklattad őket, neked is címezték a támadásokat? Arra gondolnál, hogy lehet, hogy pont téged akartak megölni, az egyik töltényt külön csak azért rakták bele a fegyverükbe, hogy aztán az majd a te fejedben landoljon, csak te éppen máshol voltál, így az ominózus töltényt inkább valaki másnak a fejébe eresztették? Vagy egyszerűen csak szerencsésnek éreznéd magad, amiért nem te haltál meg, amiért jó helyen voltál, és szerencséd volt, hogy nem estél áldozatául a brutális, kegyetlen mészárlásnak?

Erre a sok kérdésre nehéz választ találni, van, amelyikre nincs is. És még amelyikre van is, arra is mindenkinek más a válasza, így hát csak remélni tudom, hogy mindenki, aki olvassa ezt, elgondolkozik egy kicsikét ezeken a dolgokon, és a gondolkodás után elkezdi majd kicsikét kevésbé csak feketében és fehérben látni a világot és benne a zaklatás és az iskolai zaklatás ügyét.

Végezetül pedig azok számára, akik túlságosan hosszúnak találták a cikket, gyorsan összefoglalom három pontban írásom legfőbb tanulságait:

1. A világon semmi sem fekete vagy fehér.

2. Ha egy számodra unszimpatikus diák jár az iskoládba, ne csúfold, ne gúnyold, ne verd és ne alázd meg, mert a zaklatás szemétség, rossz és gonosz dolog.

3. Ha téged csúfol, gúnyol, ver és aláz meg valaki az iskolában, arra semmiképpen sem az a jó megoldás, hogy veszel egy gépfegyvert, és dühödben elkezdesz random diákokat lelövöldözni. Még képletesen sem.

És persze nyugodjon békében az összes iskolai mészárlás áldozata az Egyesült Államokban és a világ összes más országában, kis hazánkban, Magyarországon is. Még akkor is, ha itthon olyan mértékű iskolai mészárlás sosem volt, mint az Egyesült Államokban. Talán csak azért nem, mert itt egy szempillájuk azért talán megrebben az embereknek, ha azt mondod, hogy „Na szia, Marcsi, megyek bevásárolni. Hozok tejet, kenyeret, zsebkendőt, fél kiló krumplit, hat almát meg egy AK-47-est, félórán belül itt vagyok.” De ez már egy teljesen másik téma.

Mörk Márta (AKG, 8. évf.)
fotó: Newsweek

LIKE - értesülj az új cikkekről!



5 Tovább

Én és a szolfézs

Öt éven át minden héten két nap rendületlenül rávettem magam, hogy leballagjak a zeneiskolába, hatvan perc tömény verbuváló nótára, dögunalmas zeneelméletre vagy jó esetben zenetörténetre. Öt éven át vártam a pillanatra, amikor végre nagy lángon égethetem el a szolfézsbizonyítványomat, a hamvait pedig a mélyen tisztelt tanárnő lába elé szórhatom.

Eddig csak és kizárólag olyan gyerekkel találkoztam, akitől, ha megkérdeztem, mi a véleménye, még csak nem is azt mondta, hogy nem szereti, hanem hogy egyenesen gyűlöli ezt a végtelenül kifacsart és erőltetett tantárgyat

Egy hangszeren való játszás és annak elsajátítása önmagában egy élvezetes és végtelenül hasznos dolog lenne. Jó maga az érzés is, ahogy tudatosan nyomod le a billentyűket, pendíted a húrokat vagy ütöd a dobokat, és felemelő érzés tud lenni az is, mikor például a barátokkal mentek valahova, észreveszed, hogy ott egy zongora, és mindenki örömére játszani kezdesz rajta. Éppen ezért pofátlanság és a lehető legnagyobb kitolás egy önmagában jó és örömet okozó dolog mellé egy olyan kötelező (és ez a legrosszabb benne) tárgyat rendelni, ami nemhogy unalmas, hanem egyenesen arra sarkall, hogy a szeretett hangszeredet az előtted ülő, szintén szenvedő gyerek fején törd ketté.

Most pedig térjünk vissza az alapokhoz. A szolfézs tantárgyat eredetileg azért találták ki, hogy a hangszeren tanulóknak könnyebb dolga legyen például a kotta leolvasásában, egy zenei jel felismerésében vagy az egész zenei mű átlátásában. Alapból az ilyenfajta órák valamilyen éneklésből és elméletből szoktak állni. És ezen a ponton az ember elgondolkozik azon, hogy ha mindezeket figyelembe veszi, akkor a szolfézs a hangszeren játszáshoz hasonló élményeket nyújtó dolog lenne. Mert, hogy a szolfézstanáromat idézzem: „a torkod is egy hangszer”. És még ha ez egy végtelenül leegyszerűsített kijelentés is, valamint egy hatalmas közhely, alapjában véve igaza van. Énekelni a legtöbb ember szeret. Nem mindenki tud is, de ez egy másik dolog. Mindennap meghallgatunk dalokat, gyakran még a szövegüket is megtanuljuk, hogy mi magunk is énekelhessük őket. Szóval, akkor végül is mi az, ami az ilyen órákat kínszenvedéssé teszi az ártatlan gyerekek számára?

Kezdjük ott, hogy a „valami éneklés” kifejezés kicsit pontatlan. Amit ugyanis az ártatlan gyerekek énekelnek, azok általában a hajdúböszörményi verbuválásról vagy a Kovács Pista babájáról szólnak. Gyakori téma még a huszárok élete és a kerek erdő közepiben lévő kis kuckó is. Én aláírom, hogy a fiataloknak kell egy kicsit tanulniuk ősapáik életéről, de ennél kevésbé kevés dolog tudja felkelteni az érdeklődésüket. És, mikor a tanárok még csodálkoznak, hogy a csoport háromnegyede nem tanulta meg a dalt egy hét alatt se, talán fel kéne ismerniük azt a tényt, hogy a dal fele olyan szavakból áll, amikről a gyerekek a legtöbb esetben valami bonyolult matematikai szakkifejezésekre asszociálnak, és remélik, hogy soha többet nem találkoznak velük. Melyik ötéves gyerek tudná egyből, hogy pontosan hogy kell egy erdő mellett estvéledni? De az igazi probléma az, hogy nem is akarják tudni, az igazság pedig az, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük rá.

Sokan azt mondják, hogy a nagy utálat a legtöbb zeneiskolában alkalmazott Kodály-módszer hatásának tudható be. Pedig valójában ez a módszer – számos egyéb elvével egyetemben – leginkább azt hirdeti, hogy a zene mindenkié és hogy zenélni jó. A valóság viszont az, hogy Kodály az akkoriban összegyűjtött népdalait adta meg alapként a zenetanuláshoz, azért, mert akkoriban ezeket a dalokat napi rendszerességgel énekelték a gyerekek. SAJÁT AKARATUKBÓL! Miért? Mert akkoriban a népdalok foglalták el azoknak a daloknak a helyét, amiket mi ma szabadidőnkben hallgatunk. Ennek értelmében az akkori gyerekek valószínűleg egy ma elképzelhetetlen dolgot csináltak: szerették a szolfézst. De valószínűleg még magának Kodálynak sem volt szándéka az, hogy hosszú éveken keresztül a gyerekek csakis az ő dalait énekelhessék. Valószínűleg még ő is szerette volna, hogy a gyerekek a szolfézst egy élvezetes dolognak tartsák. Viszont a zeneiskoláknak ezt száz év alatt sem sikerült megérteniük, és még ma is a kiskőrösi csipkebokrokat elemezzük hatvan percen át.


http://www.szpai.hu/images/erasmus/Szolfezs_ora/Image00008.jpg

De a dolognak van egy másik oldala is. Ugyanis az imént említett rendszert a népdalokkal és azoknak elemzésével, meg a többi, alapból gyűlölt dologgal néhányan tudják élvezetesen is tanítani (tapasztalatból tudom). Ez általában akkor szokott így lenni, ha a tanárnő/úr nem veszi halál komolyan a csángó dalok tartalmát, és egy kicsit elvicceli az egészet. Sőt, vannak, akik játékkal teszik elviselhetőbbé az órákat (és itt most nem a „bumm” játék dúr-moll-szűkített-bővített változatára gondolok).

Akkor pontosan mi a probléma? A tanár alkalmatlansága és a gyerekek iránti mélységes utálata. Tehetnének ez ellen, de inkább nem változtatnak semmin, hiszen nekik teljesen mindegy. De mégsem az! Magyarországon egyre kevesebb gyerek kezd el zenét tanulni, ez részben a „modernizálódás” miatt van, de oka még a szolfézs óra elborzasztó gondolata, amitől még a szülők is távol tartják a gyerekeiket.

Én pedig elhatároztam, hogy ha nem javul a helyzet még pár évig, elindítjuk a Lehet Más a Szolfézs mozgalmat. Programunkban továbbképezzük a magyar szolfézstanárokat, és megváltjuk a magyar zeneoktatást. Embereink mindenhol jelen lesznek országszerte, és figyelik, ki hagyja abba a zenetanulást a szolfézs miatt. Szóval, aki a jövőben zenetanulásra adná a fejét, járjon magántanárhoz, vagy csatlakozzon az LMSZ mozgalomhoz, a szebb, jobb zeneoktatás érdekében.

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



7 Tovább

Segítek elkezdeni a naplód

A naplóírás egy olyan tevékenység, ami nincs nemhez kötve, nem csak lányok vagy csak fiúk csinálhatják. Mégis valamilyen szinten lányos dologgá vált, és ezzel én nem értek egyet – nem hiszem, hogy naplót csak lányok írhatnak. Mindenkinek ugyanolyan jó visszaolvasni a vele történt, az életét meghatározó eseményeket vagy csak az átlagos napjait.

 

Ha összeveszel valakivel, például a szüleiddel, és nem találsz senkit, aki a te oldaladon állna, egyben biztos lehetsz: a naplód azon fog. A naplód biztos megért mindig, akkor is, ha előre köszönsz, de a plátói szerelmed nem köszön vissza a folyosón, annak ellenére, hogy a korkülönbség még nem olyan nagy, hogy ez várható legyen.

A naplóírás segít feldolgozni a nehéz dolgokat, és segít nem elfelejteni az elképesztő pillanatokat, ezt tapasztalatból mondom.

Ha leírod, az sosem vész el, viszont ha csak a fejedben van, elképzelhető, hogy elfelejted.

Én a tízéves születésnapomra kaptam az első naplómat anyukámtól, ő csinálta, és a borítóján egy családi fotó van. Már majdnem tele van, mert minden fontosabb jó és rossz dolgot egyaránt beleírok, amikor meg a kedvem úgy tartja, vissza is olvasom őket. Van, amelyik bejegyzésen sírok, és van, amelyiken nevetek.

Ha este előveszem a naplóm, anyukám azonnal tudja, hogy ma valami meghatározó dolog történt velem. Ilyenkor rám mosolyog, és azt kérdezi: Majd azért elmeséled? Én erre általában azt válaszolom, hogy lehet, és ennyiben is maradunk. Én írom tovább a naplóm, ő meg kimegy a szobámból.

Ha te is úgy gondolod, hogy szeretnéd megőrizni és visszaolvasni életed nagy pillanatait, írd le őket, nem kell nagyon hosszan. Ha nincs hozzá türelmed, elég, ha csak röviden leírod, mi történt veled, és hidd el, már egy hét után is öröm lesz visszaolvasni az írásaidat.

Nyitrai Hanna (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ha elmondani nem tudom, akkor leírom

Te szoktad magadnak mondani, hogyha attól félsz, hogy valami rossz fog veled történni, hogy „nyugalom, veled ilyen nem történhet meg”? Pedig mégis. Megtörténhet, hiába hiszed, hogy nem. Én is ezt mondogattam mindig magamnak. Például akkor, amikor biztosan tudtam egy horrorfilm megnézése után, hogy egy tömeggyilkos áll a szoba végében, akkor is, ha eléggé hasonlít az ott található lámpára.

Ezt történt velem, amikor jóval éjfél után az a briliáns ötletünk támadt a barátnőmmel, hogy ez a megfelelő időpont arra, hogy kicsit mozogjunk az ipari mennyiségű elfogyasztott ennivaló után. Ilyenkor normális ember nem indul el sétálni, ez tény, ezt én is tudom. Szóval elindultunk. Ha lett volna egy kis eszünk, ha már neki is vágunk az éjszakának, legalább csak elmegyünk az utca végéig, és nem a maratont akarjuk lesétálni. Mivel a szellemi képességeimről (vagy azoknak hiányáról) már sokat beszéltem, ezt nem is cifrázom tovább.

Egyre messzebbre mentünk, jó idő volt a télhez képest, és a kihalt utcák akkor még inkább szépnek tűntek, mint ijesztőnek. Az akkort most inkább nem emelem ki vastag betűvel és nem húzom alá duplán. Amikor már jó háromnegyedórányira voltunk a házunktól, megszületett ez első jó döntése az éjszakának, visszafordultunk. Mentünk, beszélgettünk, és egyszer csak fütyülést hallottunk a hátunk mögül. A barátnőm rögtön elkezdett ijedezni. Azt mondta, hogy biztosan követnek, és pánikba esett. Én féltem, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen rajtunk kívül senki se volt a környéken. Csak annyit mondtam hangosan, hogy „nyugi, biztos, hogy nem. Ilyen csak a filmekben van”.

De a titokzatos ember a hátunk mögül – akire nem mertünk ránézni – ezt nem értette meg. Lehet, hogy hangosabban kellett volna mondanom, és akkor megérti, hogy bizony, a való életben nem követünk mást és nem ijesztjük halálra, mert ilyen csak a filmekben fordul elő. Egyre közelebbről halottuk a füttyszót, és a gyéren megvilágított utca baljóslatú hangulata is fokozta a hatást. Amikor már nagyon közel hallottuk a lépteit, gyorsan befutottunk az első mellékutcába. Akkor történt meg valami, ami miatt már éreztem, hogy itt nem lesz semmi se rendben. Ő is futott utánunk. Szeretném leírni azt, amit akkor éreztem, de nem tudom. Mégis, hogy mondhatnám el? Ez az a fajta félelem, ami miatt, ha végig kell sétálnom egy utcán éjszaka, csak arra az egy dologra tudok gondolni, hogy futni akarok, menekülni. Emiatt nézek egyfolytában hátra, hogy nem követnek-e. Ha eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és még sorolhatnám a végtelenségig ezeket, talán akkor se értené senki se. De ott nem gondoltam erre, találnom kellett valami megoldást.

Akkor megpillantottunk egy embert, aki éppen havat lapátolt (alapvetően azért ez is elég hátborzongató volt). Megálltunk mellette, hiszen arra gondolunk, hogy ha a követő valami rosszat akarna velünk csinálni, nem tenné meg valaki más jelenlétében. Ekkor pillantottam meg, amint elfutott mellettünk. A mínuszok ellenére rövidujjúban volt, és a meredek emelkedőn való futás ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. A legrosszabb ezután történt, amikor belenéztem a szemébe. Ezek után nem egyszerűen féltem, hanem rettegtem. Tébolyt, őrültséget olvastam ki a szempárból. Egy megkönnyebbülést hozó rövid pillanatig azt hittem, hogy továbbmegy, de visszafordult, és elindult felénk. A fejét furcsán oldalra billentve közeledett. Ekkor megpróbáltam segítséget kérni a mellettünk álló embertől. Annyit mondott, hogy hívjuk a rendőrséget, és ne vele szórakozzunk. Ezután beszállt a kocsijába és becsapta az ajtót. Erre én kinyitottam a kocsi ajtaját, és még kétségbeesettebben kértem a segítségét. Rám csapta. Még háromszor. Azután végre azt mondta, hogy menjünk be a háza udvarába. Az ember közben mellénk ért, és annyit mondott, hogy ő csak befejezi a műveletet, és elkezdte rugdosni a mellettünk parkoló autót. Végül a havat lapátoló ember (a sok és nyomatékos kérésünkre) elkergette. Mi viszont akkor se mertünk még sokáig hazamenni. Máig se értem, hogyan voltam képes ennyire erőteljesen ráerőszakolni valakire azt, hogy segítsen. De akkor nem láttam más lehetőséget. Mert nem is volt.

Ezt már több embernek próbáltam elmesélni. Az én hibám, valószínűleg, de egyszerűen nem értik. Hiszen végül is nem történt semmi sem. Én meg ilyenkor nem tudom, hogy mit mondjak. Azt, hogy a tekintete… Persze, hogy nem értik. Fordítva én se érteném. Azt mondják, ha az ember beszél róla, akkor megkönnyebbül. Na, hát az nem jött össze. Hátha az írás segít.

Fruska (10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Itthon, biztonságban

Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.

Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?

Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.

A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Hagyományok

A közelmúltban elrettentő dolgok történtek Mohácson. Ezen dolgokat elég közelről tapasztalhatta meg egy odalátogató apuka és annak fiatal lánya. Ugyanis, mikor a lány elvegyült a tömegben az ünnepség alatt, egy csapat busóruhás férfi zárta őt közre és tapogatta meg. Mikor az apuka odaért, és érdeklődött róla, hogy mégis, mi történt itt, a busóruhás férfiak és a tömeg nagy része is megszokottnak és teljesen elfogadottnak tartotta a történteket, mi több, hagyománynak. Az újságok is kikérdezték a lakókat, akik szintén nem értették a felháborodást.

Ezek után érdemes elgondolkodni a történtek jelentőségén, és azon, hogy bizonyos hagyományok miért váltak már-már károssá az évek során. Kezdjük ott, hogy a hagyományőrzés valójában egy fontos dolog. Hiszen, ha belegondolunk, a hagyományok őrzik legjobban a történelmünket, az ünnepnapok, a speciális ünnepségek származnak valahonnan, és szomorú lenne elfelejteni azt, hogy honnan is valójában. És persze ott vannak a népi ételek, amik közül nagyon sok nélkül nehezen tudnánk élni. Viszont a másik oldalon ott vannak a begyöpösödött ostobaságok, amiket a társadalom egy része még mindig próbál életben tartani, sőt, erőltetni. Én tökéletesen megértem, ha ezeknek az embereknek fontos, hogy a nagyanyjukkal csárdást járjanak a kukoricamezőn, mikor tizenkettőt üt a harang, és ez így teljesen rendben is lenne. De mikor az iskolákban, mondjuk az igazgató (például az én régi iskolám igazgatója) szeretné megismertetni a kötögetés fortélyait, akkor szembesülnie kell azzal, hogy ezek a gyerekek tudnak programot installálni, de palóc gatyamadzagot kötni már nem. És a nagy igazság az, hogy semmi szükségük nincs is rá. A „hon és népismeret” tantárgyat például nálunk úgy kezdték el promózni, hogy talán az érettségiben (igen ott) feltehetnek egy ezekre a hagyományokra vonatkozó kérdést. Hogy ez a szöveg milyen mértékben átlátszó, azt inkább ne firtassuk, de gondoljunk bele, hol tartanánk, ha az érettségi dolgozatokban ilyen dolgokról tennének fel kérdéseket. Nem, le kell szögezni, hogy ezekre az ismeretekre a mai világban semmi szükség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tanárok gyerekkorában még volt valami nyoma ezeknek, de a mai napon már sajnos csak a néprajzi múzeumokban találkozhatunk velük. Ha pedig a néptáncról beszélünk, alapból azzal se lenne semmi baj, dinamikus, néha még élvezetes is tud lenni, de ugyanezek a dolgok igazak a modern táncfajtákra is. Minden ilyen dologra az vonatkozik, hogy csak annak való, aki szereti. Mindenki tudja, hogy ezt az elvet nem szabad minden tantárgynál alkalmazni, de a kevésbé hasznos dolgokat, mint például a nádtetőkészítést, opcionális foglalkozásokká kellene változtatni, és semmi kétség, hogy néhányan biztos foglalkoznának ezzel is.

Visszatérve a busójárásra és az egyéb hagyományokra. Ezekre is igaz az, hogy egykor még teljesen normális és hétköznapi dolgoknak számítottak. A lány közrefogása régebben a szépségét akarta kifejezni, azt, hogy a férfiak kedvelik őt, és ezt valószínűleg száz éve még a lány is élvezte. De akik ma csinálnak ilyet, azoknak rá kellene már döbbenniük, hogy sok idő telt el azóta, és hogy ezalatt nekik is sokat kellett volna változniuk.

Tehát azt látjuk, hogy néhány hagyományunkat már gyakorlatilag csak kényszerből tartjuk meg, senki sem élvezi vagy tartja igazán fontosnak őket. Furcsává és unalmassá váltak, főleg az ezek eredetéből teljességgel kimaradó fiatalabb generáció szemében. Ezért véleményem szerint agresszív újításokat kellene eszközölnünk az ünnepélyek terén.

1: Ételek. Rendkívül örülnék, ha a naptárban minden piros betűs ünnep helyére egy bizonyos hagyományos ételünk saját napját helyeznénk. A paprikás krumpli napon például mindenki együtt főzne egy hatalmas bográcsban, a végeredményt pedig közösen fogyasztanánk el. Ugyanezt könnyen el tudnám képzelni a Gundel-palacsintával is.

2: A Csata-nap. A magyar történelem legérdekesebb eseményei a csatáink voltak, és természetesen mindet töviről-hegyire meg kell tanulnunk az iskolában, de nagy élmény lenne a gyerekek számára, hogyha ezeket a csatákat újra átélhetnénk, mintha csak egy film szereplői lennénk.

3: Nemzeti tortadobáló és kéksajtérlelő verseny. A legfontosabb dolog a teljes mértékben új és modern hagyományok megteremtése lenne. Ezeknek az ünnepségeknek a célja az őrültség lenne. Megváltozna a jelentése a hagyomány kifejezésnek, valamint a véleményünk is a témában. Hiszen gondoljunk bele, milyen boldogok lennénk, ha nemcsak egy kokárdával az ingünkön, hanem egy tortával az arcunkon is hagyománytisztelőknek nevezhetnénk magunkat!

Rafai Benedek (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Döntések

Októberben, hosszas tortúra után a szüleim áldásukat adták, és vegetáriánus lettem. Már az év tavaszától nem nagyon ettem hús, vagyis nem faltam minden nap, aztán nyáron egyre kevesebbet és kevesebbet. Aztán észrevettem, hogy alig van erőm, már ébredés után hulla fáradt vagyok... és ez valószínűleg azért volt, mert nem nagyon ettem sokat. Elmentünk vérvételre, és kiderült, hogy vashiányom van. Elkezdtem szedni a vastablettákat, három hónapig zajlott a tortúra. Októberben ért véget.

Nem hiányzott a hús, tulajdonképpen csak az íze, de tudtam élni nélküle. Mert én etikai okokból lettem vega. Nem bírtam elviselni, hogy eszem egy állatot. Aztán lassan és feltűnésmentesen kezdtem elhagyni a tojást, a tejet, minden állati eredetű terméket. Ez már kiverte kedves családomnál a biztosítékot. Mondták, hogy nem lehet ilyen szélsőségesen étkezni, csaknem erőszakkal tuszkoltak belém sajtot, meg minden tejterméket, amit csak lehetett. Én meg kezdtem megint gyengének érezni magamat. Aztán körülbelül egy hónapja történt, hogy elmentünk egy dietetikushoz. Elmondta, hogy a vegán étrend nagyon nagy odafigyelést igényel, szükséges, hogy minden fontos tápanyagot bevigyünk, amire szüksége van a szervezetünknek, ezért ő nem javasolja. Mivel akkor én is éreztem, hogy ez most komoly (tényleg pocsékul érzem magamat), azt mondtam, hogy akkor rendben, legyen vegetáriánus étrend. Nagyon jót tett az egyeztetés, végre tudtam mikor mit kell ennem, és mennyit, hogy bírjam energiával. Kiderült ugyanis, hogy kevés kalóriát vittem be naponta, vagyis a minimálisat, ami már nem fedezte az egész napos pszichikai és fizikai munkát.

Aztán ettől függetlenül elmentünk vérvételre is, mert még mindig fennállt a gyengeség és a fáradékonyság nálam. Fontos elmondanom, hogy a nyári rosszulléteim is visszatértek.  Olyan hányinger, hasfájás, ami körülbelül tizenöt percig kínzott, aztán véget ért. Ez pedig a vashiány egyik tünete.

Nyáron egyszer elájultam. A fürdőszobapadlón ébredtem, felpattantam. A sokk, a pánik még mindig nagyon rossz emlék. És a kellemetlen érzés... Féltem, hogy esetleg a metrón leszek rosszul, az pedig veszélyes. Ki tudja, meddig feküdhettem a fürdőszobában.

Aztán megjött a vérvétel eredménye. A vasam a normális érték fele, vagyis nagyon alacsony volt. Mivel már tényleg nem tudtuk, mit csináljunk (talán belső vérzés okozza, stb.), elmentünk a gyerekorvosomhoz. Mostanában már ritkán megyünk hozzá, mert messze van, de kis koromtól kezdve ismerem. Nagyon aranyos, hangosan nevető doktornő, olyan, aki tényleg szereti a gyerekeket, az a mindig vidám típus… Bementünk apával, elmondtam a helyzetet, hogy kevés a vasam, mitől lehet. Hirtelen komoly lett az arca. Azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolog, borzasztóan alacsony ez a szint. Mondtam, hogy igen, rosszul is vagyok. Elmondtam, hogy vega vagyok, és mondta, hogy ez így nincs rendben. Elmondta, hogy mivel nő vagyok, felelősséggel tartozom a testemnek, és a születendő gyerekemnek is annyival, hogy nem kínzom a testemet. Ez fájt. Nem tudom, hogy meddig, de sokáig magyarázott. És lassan beláttam. Nem élhetek fél életet. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem tudok koncentrálni, nem tudok sportolni, nem tudok fent maradni, elolvasni egy jó könyvet éjszaka, helyette fáradt vagyok és gyenge... Mondta, hogy gondoljam meg. De ő ezt nagyon nem javasolja, mert ez így nincs rendben. Aztán eszembe jutott még egy utolsó kis reménykérdés. Olyan sok vega és vegán ember él egészséges és teljes életet, velük mi van? Azt mondta, az én szervezetem egyszerűen nem bírja olyan jól, mint másoké. Nekem ez nem jó, nekik igen. Ennyi. Csengének nem jött össze.

Teljesen összetörtem. Megölelt búcsúzóul, nekem könny szökött a szemembe. Olyan jól esett az az ölelés. De legbelül nagyon kiakadtam. Beszálltunk a kocsiba, és hamarosan elsírtam magamat. Most kaptam meg először azt, hogy én vagyok veszélyben magam miatt. Hogy ez nem mehet így tovább, változtatnom kell, mert baj van. És tudtam, hogy tényleg baj van. És ez így nem mehet tovább. Este beszéltem a barátnőmmel, és végre kiönthettem a szívemet, ő pedig teljesen értette, miről beszélek. Rosszul esett, hogy száznyolcvan fokos fordulatot kell vennem, ellent kell mondanom mindannak, amit eddig állítottam, de talán még jobban fájt az, hogy ennek meg kell történnie, és tudtam száz százalékosan, hogy megteszem. Mert az egészségem mégiscsak a legfontosabb. Úgyhogy elkezdtem húst enni. Nem gondolok bele, hogy mi az, egyszerűen csak megeszem. Finom.

Én megpróbáltam, tisztelem és támogatom azokat, akik ezt csinálják, de nekem nem ment. Nem érzem azt, hogy most mindent meg kell tagadnom, amit eddig állítottam. Egészségügyi okokból, igen, eszem a húst. De nem fogok bőrcipőt venni vagy bőrkabátot. Azt feleslegesnek tartom. Ne haljon meg egy szaros kabátért egy állat!

Megírtam mindezt, mert fontosnak tartom, hogy mindkét oldal ismerje meg ezt a helyzetet. Ha valaki vegetáriánus akar lenni, javaslom, figyeljen oda, jó-e ez a szervezetének. Lehet, hogy százezreknek jó, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek az… Dietetikussal tervezze meg az étrendjét, ha erre lehetősége van, de mindenképp nézzen utána, milyen zöldségeket kell kombinálnia, hogy felszívódjon a vas (a spenót ugyanis nem szívódik fel úgy, ahogy hisszük).

Aki pedig nem érti meg a vegetáriánusokat, gondoljon bele, hogy egy állatot eszik. És nem mondom, hogy ne egye meg, csak legyen hálás. Tudom, idiótán hangzik, de olyan természetes, hogy állatot eszünk, és ez a legtaszítóbb ebben az egészben. De hiába, a szervezetünk erre van berendezkedve, így tudunk legegyszerűbben mindent bevinni, amire szükségünk van.

Szívesen olvasok véleményeket, ha valakinek van hozzáfűznivalója, de ez egy történet, ami nem jó vagy rossz. Ez egy helyzet volt, és döntenem kellet. És én magam mellett döntöttem.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



11 Tovább

Doctor Strange

Ki ne szeretne elmenni egy jó filmet megnézni? – gondoltam, és elhatároztam, hogy megnézem a Doctor Strange-et. A film a Marvel-univerzum tagja, tehát megemelte az elvárásaimat.

A legérdekesebb dolog ebben a Marvel-univerzumban, hogy mindenre van magyarázat. Olyan aprólékosan fel van építve, mint egy kártyavár. És pont olyan törékeny is. Egyetlen oda nem illő részlet is romba döntheti. Minden egyes ide tartozó film egy kártya ebben a várban. A Doctor Strange pedig egy olyan kártya, ami ugyan hasonlít a többihez, de nem illik igazán közéjük. Miért is különbözik ez annyira? Mert van benne varázslat. Megpróbálták belerakni a racionális alapokon működő világba a hókusz-pókuszt. És valami csoda vagy varázslat folytán sikerült is. Kezdjük ott, hogy a főszereplőnk szkeptikusabb, mint bárki a moziban. Természetesen mindenre van magyarázat, de sajnos nem lehet mindig mindent visszafejteni igazi tényekre. A legtöbb karakter friss és ritkán látott, viszont a főszereplőnk ugyanaz a Tony Stark, Bruce Wayne vagy esetleg Dr. House, akit már ismerünk, csak más köpenyben.

Nem árulok el azzal sokat, ha elmondom, hogy most megint a világot kell megmenteni a gonosztól. Szinte nem is ismerné fel az ember, hogy milyen világban van. Viszont az apró utalások és a világos kapcsolódási pontok a tájékozottabbak számára mégis csak hozzáragasztják a filmet a kártyavárhoz.

Ami engem iszonyatosan zavart, és negatívumként tüntetném fel a filmben, az a gonoszok sminkje. Nem arra a sminkre gondolok, ami szinte minden egyes film minden szereplőjén megtalálható, hanem arra, ami a szemük körül van. Én egy űrmonokliról beszélek. Bár ez önmagában még elfogadható lenne, de az, hogy észreveszem miatta a vágásokat, az igenis irritál. A másik érdekes eleme a filmnek, az a valóság meghajlítása, vagy hogy érthetőbb legyek, a gravitáció irányának változtatása (kameramozgással). Nem fér a fejembe, hogy ez hogyan lehetséges. A valóság meghajlításához még az is hozzátartozik, hogy kaleidoszkóppá változik a csatatér. Kaleidoszkóppá! Keveseltem továbbá a varázslatok sokszínűségét, mert ha már vannak, akkor legyen sok, nem igaz? A poénok meglepően rendben voltak, még annak ellenére is, hogy magyar szinkronnal néztem a filmet. Jól el voltak találva, időben és erősségben is. Komolyan vette magát a film, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudja velünk hitetni, amit mutat. Voltak benne igazi csavarok, leleményes megoldások és egy jó filmhez elengedhetetlen dolog, az üzenet.

A sok klisé alap ellenére a film eredeti volt, mindenképp tudom ajánlani, még annak is, aki nem szereti a fantasy műfajt vagy a szuperhősös filmeket. Akit érdekel ez a világ, annak kihagyhatatlan, de akit nem, az sem fog csalódni.

Bodnár Balázs (9ny. évf.)

Doctor Strange (115’, 2016)
Rendezte: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Mads Mikkelsen

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

Nőként ezért nem értek egyet a nőnappal

Március 8-án van a nemzetközi nőnap, és bár nem olyan erőszakosan, mint régebben, de azért a csapból is ez folyik. Pont ezért nem bírtam megállni, hogy én, mint egy szókimondó nő, ne közöljem, hogy szerintem ez miért szexista.

Én nem szeretem a nőnapot. Nem tartom jogosnak, hogy külön ki van emelve egy nap az évben, amikor velünk kell foglalkozni. És félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy (elméletileg) ezzel a nappal ünnepelni akarnak bennünket, hanem az, hogy az év többi 364 napján szarnak a fejünkre.

Nem gondolom, hogy a nőnap ünneplése jogos, amíg minden másik nap „férfinap” van. Nem gondolom, hogy egy ünneppel elfeledtethető az az esélykülönbség a két nem között, ami már évezredek óta fennáll. Nem hiszem, hogy amíg a feminizmus szitokszónak számít, addig bármit is kéne globálisan ünnepelni a nőkkel kapcsolatban (mondjuk az Anyák napja egy fontos ünnep, és azt lényegesnek is tartom). Nem hiszem, hogy amíg a világ vezető országaiban férfiak döntenek a nők testéről, addig a nőnapnak különlegesnek kéne lennie.

Manapság a Föld legtöbb országában a nők szinte minden területen hátrányban vannak férfi kortársaikkal szemben. Ezek a hátrányok, különbségek megfigyelhetőek mind a munkaerőpiacon, mind az iskolákban, mind a fizetésekben, mind a kormányzásban. Úgy gondolom, hogy amíg elfogadott az, hogy egy kislány automatikusan hátrányban érzi magát, mert ő lány, és amíg a „rape culture” uralja a világot, addig nagyon nem oké úgy tenni, mintha egy napig a nők fontosak lennének. Mert ez így egy nagyon kifacsart dolog. Egy nőt az év mind a 365 napján meg kéne becsülni, és nem azért, mert ő a lányod, az anyád, a feleséged, hanem azért, mert egy ember. A média 80-90%-a azt sugallja, hogy a férfiak jobbak a nőknél. A világon nincsen olyan ország, ahol többségben lennének a nők a kormányban, még az 50-50% körüli arány is elenyésző.

A lányainknak azt tanítjuk, hogy ne öltözzenek túl kihívóan, ahelyett, hogy a fiainkat tanítanánk arra, hogy nem tehetnek meg mindent egy lánnyal, amikor csak úgy gondolják. Hagyjuk, hogy a lányok nadrágot hordhassanak, de a fiúk nem hordhatnak szoknyát, mert degradáló lánynak lenni. A nők az év minden napján keményen dolgoznak az élet minden területén, hogy megállják a helyüket, és hogy kapjanak némi elismerést, miközben a férfiak többségének ennek a töredéke is elég a minimális megbecsüléshez. A mai napig az élet legtöbb részén kettős mércével mérünk, és a nőknek mindig bizonyítaniuk kell. Normálisnak tartjuk, hogy a fiatalok a nemi erőszakkal viccelődnek, és feminácit vagy feministát mondanak egy lányra, ha az fel mer szólalni, mert úgy gondoljuk, hogy a feminista rosszat jelent.

De elárulok egy titkot. A feminista és a feminizmus szavak nagyon fontosak. Nemcsak nők lehetnek feministák, hanem férfiak is, és nem lenne szabad ezt a fogalmat összekeverni a férfi-gyűlölettel.

Nőnek és feministának lenni jó érzés, de erősnek is kell lenned, mert akár nő vagy, akár csak feminista, a társadalom haragjával és elnyomásával kell megküzdened. Bármilyen régen is kezdtük el, mi, nők, soha nem állhatunk le, amíg egyenlőek nem leszünk ­– mert most nem vagyunk azok. És most kedves férfiak, jól figyeljetek ide, mert hozzátok szólok: nem leigázni akarunk titeket, nem gondoljuk jobbnak magunkat nálatok, nem akarjuk eltörölni a férfiakat a Földről, csak egyenlőséget és egy kis megbecsülést akarunk.

De vannak még apróságok, amiket szeretnénk. Szeretnénk nem félni egy utcán sétálva, este. Szeretnénk olyan meséket olvasni a gyerekeknek, amikben van olyan normális női karakter, aki megszólal, és nem a megmentésére vár. Szeretnénk nem megkapni a kérdést állásinterjún, hogy tervezünk-e gyereket. Szeretnénk nem részei lenni a mindennapi szexizmusnak, akár pozitív, akár negatív irányban. Szeretnénk, hogy elismerjenek minket. Szeretnénk, ha nem az lenne a szerepünk, hogy a férfiaknak megfeleljünk. Szeretnénk tényleges védelem alatt állni. Szeretnénk normálisan élni.

És mi, nők, szeretnénk, ha nem lennénk félreértve. Szeretnénk végre mi is pozitívan a középpontba kerülni. Szeretnénk, ha ratifikálnák az Isztambuli egyezményt. Szeretnénk, ha pozicióban lévő férfiak nem tartanák a kormány elveivel ellentmondásosnak az olyan tantárgyakat, amik többek közt a nem közti különbségekkel foglalkoznak (gender studies). Szeretnénk mi dönteni arról, hogy akarunk-e gyereket vagy sem, és amúgy is, szeretnénk a testünkről MI dönteni.

Ezért lényeges az, hogy ne a nőnapot ünnepeljük különböző lealacsonyító apróságokkal, hanem ténylegesen tegyünk valamit azért, hogy a nők is meg legyenek becsülve (vagyis hallgatni kéne ránk). Mert amíg ez nincs így, addig a nőnap az egy szexista szarság, amit nagyrészt azért találtak ki, hogy befogják a szánkat.

Rónai Sára (AKG, 10. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



12 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának válogatott cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

Utolsó kommentek

Látogatószám