Váratlan befejezések

Sokszor fordul elő, hogy a film az utolsó perceiben jár, és te már tűkön ülve várod, hogy vajon összejönnek-e kedvenc szereplőid, vagy hogy vajon mikor derül már ki, hogy ki volt a gyilkos, de a történet úgy végződik, ahogy te azt a legmerészebb álmaidban sem gondoltad volna.

Aztán már a stáblista is lement, és te még mindig csak ülsz, magyarázatot várva az előző percek eseményeire, de azt nem kapod meg...

Napjainkban egyre gyakoribbak a váratlan, kifejtetlen befejezések, amik ugyan nagyon kreatívnak és intelligensnek tűnnek, egészen addig, amíg meg nem nézel egy ilyen filmet.

Például ott van az a közismert film, ami a vietnámi háború idején játszódik, és egy hippi csapatról meg egy vidéki férfiról szól, aki katonának indul, de egy elrontott terv miatt a barátja megy helyette a háborúba, aki végig a békét támogatta, mégis meghal.

Jelenet a filmből

Vagy például itt az az új film, ahol egy leányotthon lakói elbújtatnak egy ellenséges katonát, akit megszeretnek, viszont amikor megmentik őt azzal, hogy levágják a sérült lábát, megbolondul, ezért veszélyt jelent a ház tagjaira, így megmérgezik őt, és így meghal.

Jelenet a filmből

Vagy ott van az az ugyancsak ismert film, ami egy kutyáról szól, aki nagyon rosszcsont, viszont nagyon szereti őt az egész család, a legvégén viszont meghal. Na igen, ez a film egy tökéletes példa az olyan váratlan befejezésre, ami valójában nem is annyira váratlan, mégis meghökkensz, és nem teljesen érted, hogy ez most miért vagy hogyan történt. Szerintem 10 emberből 8 tudta a film legelején, hogy a végén meghal a kutya, vagy azért mert már hallotta vagy azért, mert szerintem elég alapvető.

Jelenet a filmből

Amikor én láttam a filmet, én is tudtam, hogy ez lesz a vége. Eredeti nyelven néztem nem is olyan régen, sokáig nem volt kedvem megnézni, de aztán gondoltam, megnézem, mit dicsérnek annyira. Bevallom, amikor a végéhez ért a film, szótlanul ültem, meglepve, pedig jól tudtam, hogy minden pont így fog történni. Szerintem ennek az a titka, hogy megszerettük a szereplőt, talán túlságosan is, azért fájt a legvége.

Akinek jó az idegzete, annak mindenképpen ajánlom a váratlan befejezésű filmeket, nagyon nagy élmény az összes ebben a kategóriában, valamint elég nehéz elrontani, ami a mai filmvilágban egy nagyon ígéretes dolog.

A cikkben említett filmeknek nem véletlenül hagytam ki a címét, nem szeretném elrontani a moziélményét azoknak, akik esetleg nem látták ezeket.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mi a baj a törioktatással?

Töredelmes vallomásom következik: én szeretem a történelmet. Amikor töriepocha kezdődik, pezsgőt bontok és örömkönnyeket hullatok – mondjuk amiatt is, hogy a töriepocha kezdete egyet jelent a termtudepocha végével, ami nekem remek és örömteli esemény. Ám amikor valóban elkezdjük a történelemtanulást, és végigvesszük a tananyagot, sajnos megtapasztalom, hogy bizony a töriórák rendkívül unalmasak is tudnak lenni. Sőt, nagyon sokszor azok. És hogy miért? Mert engem voltaképpen érdekel a történelem… Csak nem az a része, amit az iskolában tanulunk.

Mostanában, ahogy elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi is az érdeklődési köröm, és próbálom ennek megfelelően élni az életemet, egyre jobban egyértelművé vált számomra, hogy engem valóban nagyon is érdekel a történelem. Hiszek abban, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jövője, és hogy nagyon fontos tudni, hogy hogyan változott a világ az elmúlt párezer évben. Hogy hogyan és miként jutottunk el oda, ahol most vagyunk, akár az egész világ, akár országok, akár egyének szintjén értelmezve. És ezért fontos történelmet tanítani az iskolákban: mert a történelemből megtanulhatjuk, hogy mi volt, és ebből (illetve abból, hogy mi van), következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy mi lesz. Illetve más dolgokat is tanulhatunk a történelemből, például a második világháború borzalmaiból azt, hogy hova vezet a gyűlölködés, az acsarkodás és a rasszizmus – és így meg tudjuk akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen egy olyasfajta szörnyűség, mint például a Holokauszt.

Viszont van egy nagy baj a történelemoktatással, ami voltaképpen az én bajom, és biztosan vannak, akik ezt teljesen máshogy gondolják, de ezt a cikket én írom és nem ők. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok ezzel a dologgal egyedül. A problémám pedig a következő: amit történelemórán tanulunk, annak nagyjából kilencvenöt százaléka a politika történelme. Ki mikortól meddig háborúzott kivel, melyik uralkodó milyen eszement törvényeket vezetett be, mikor hányan lázadtak fel, csináltak forradalmat és árasztották el vérrel az egész országot, satöbbi. Ezek persze fontos részei a történelemnek, és a mának is, hiszen létfontosságú dolog a politika a mindennapokban. A politikai döntések és változtatások a mindennapi életünket is befolyásolják. Ámbár az emberek nagy része mégiscsak a saját életét éli – a mindennapi életét. Eszik, iszik, alszik, dolgozik, öltözködik, gyereket nevel, tanul, szórakozik, művelődik… És bizony ezek a dolgok mind, egytől egyig teljesen mások voltak a múltban, és nagyon-nagyon sokat változtak az évszázadok során.

Úgy gondolom, hogy nemcsak a politikáról, hanem erről is nagyon fontos lenne tanulnunk. Persze a politika, a háborúk, az eszmerendszerek, a forradalmak jelentősen befolyásolták, megváltoztatták a mindennapi életet, gyakorlatilag a hátterét adták annak, ahogy az emberek éltek. És nyilván ezt a hátteret is fontos ismernünk ahhoz, hogy megértsük, mi miért és hogyan történt. Engem például nagyon érdekelnek az egyes történelmi korszakok divatjai. Erre a politikai, szellemi, tudományos és kulturális élet is nagy befolyást gyakorolt, például a francia forradalom után a divat is ugyanúgy átalakult, ahogy a politikai élet. Csak erről nem tanulunk, mert úgy gondoljuk, hogy a politikai élet, a nagyhatalmi döntések, a háborúzások, a mindenféle uralkodók és királyok és császárok sokkal fontosabbak, mint hogy milyen göncöket öltöttek magukra a nők és a férfiak a 19. század elején.

De úgy gondolom, hogy egy mai ember számára egy régi átlagember mindennapi élete sokkal jobban átélhető és megérthető, mint a sok aláírt szerződés meg törvénycikk. Megnézhetjük, hogy mi volt ugyanolyan, mi volt hasonló, mi volt teljesen különböző száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt egy mindennapi ember munkahelyén, asztalán, ruhatárában, hogy mennyit változott az emberi gondolkodás több ezer év alatt, mennyit változtak az életkörülmények, a kilátások és a lehetőségek. És végső soron ez még egy nagyon fontos aspektusa a mindennapi életről is szóló történelemoktatásnak: ha megnézzük, hogy száz meg ezer évekkel ezelőtt hogy éltek az emberek, és összehasonlítjuk azzal, ahogy mi élünk ma, nagyon sok érdekes következtetést vonhatunk le belőle. Például, hogy sokkal, de sokkal jobb nekünk, mint nekik volt. Van folyóvizünk, villanyvilágításunk, angolvécénk, számítógépünk, rengeteg munka- és karrierlehetőségünk. Várható élettartamunk sokkalta több, mint akár a száz évvel ezelőtti embereknek, nem hal meg a gyerekeink fele mindenféle fertőző nyavalyákban, nőként a saját vagyon keresésének a testünk áruba bocsátásánál sokkal több, jobb, érdekesebb, értelmesebb és kevésbé mocskos módja van. Nem nyomaszt minket annyi illemszabály, norma és társadalmi elvárás (bár azért vannak most is szép számmal…), nem égetnek el csak úgy, teljességgel koholt vádak alapján a piactéren, nem zárnak őrültekházába, ha hisztizünk néha egy kicsit, ha kistestvérünk születik, nem kell azon aggódnunk, hogy az anyukánk gyermekágyi lázat kap a szülőorvos hullákkal beszennyezett kezétől és meghal, és még sok más dolog. Ugyanakkor rengeteg olyan probléma is van, ami régen nem volt, és olyan bajaink is vannak, amik régen is ugyanúgy jelen voltak, csak kicsit máshogy. Az összehasonlítás által megtanuljuk helyén kezelni és értékelni a mai világot, a kényelmet, amiben élünk és a problémákat, amikkel küzdünk. Rájöhetünk, hogy az emberi természet nem változik, de az emberi gondolkodás és viselkedés igen. Rájöhetünk, hogy a még mindig boldog békeidőkként emlegetett kor lehet, hogy mégsem volt egy akkora nagy buli, a szigorú etikettjével és elvárásaival, a fejletlen közlekedésével és az emberek belét kirázó omnibuszaival, a belső szerveket megroncsoló fűzőivel és a női szavazójog hiányával. Rájöhetünk, hogy a „régen minden jobb volt” mondás egyáltalán nem igaz, legfeljebb csak akkor, ha kiegészítjük azzal, hogy „régen minden jobb volt, mint régebben, és régebben minden jobb volt, mint annál is régebben.” Megnézhetjük, mik voltak azok a használati tárgyak, bútorok, ruhadarabok, amikből kialakultak a ma használatos tárgyaink, bútoraink és ruháink. Megnézhetjük, melyik munka mikor jött létre, és a régi mesterségek közül mennyi maradt fenn máig is, hogy az általunk sokszor használt szolgáltatások és intézmények (pl. iskola, óvoda, vegyesbolt, egészségbiztosítás, mentő) mikor jöttek létre és hogy mennyivel könnyebb az életünk most, hogy vannak ilyenek. És még sok más dolog.

Ráadásul, ha megtanuljuk, milyen rossz körülmények között éltek az emberek sok-sok évvel ezelőtt, és átértékeljük kicsit a saját életünket, rájöhetünk, hogy vannak, akik még mindig olyan rossz körülmények között élnek. Vannak, akiknek a házába még mindig nincs bevezetve az áram, vannak, akiknek még mindig nincs saját fürdőszobájuk, vannak, akik még mindig lavórban mosakszanak, vannak, akik még mindig kilométereket gyalogolnak naponta az ivóvízért, vannak, akiknek még mindig mindennapos probléma a járványok terjedése és az azzal együtt járó halálozási ráta, vannak nők, akiket még mindig tulajdontárgynak tekintenek, vannak mentális betegek, akiket még mindig őrültként kezelnek. A történelem és a mai kor összehasonlítása is segíthet nekünk abban, hogy felismerjük ezt a problémát, megsajnáljuk ezeket az embereket, és egységesen, szervezetten, társadalmi szinten megpróbáljunk fellépni ellene. Megpróbáljunk fellépni a fejletlenség, a mélyszegénység és a nyomor ellen. Hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Segítsünk nekik, hogy ők is felkapaszkodhassanak és elérhessenek hozzánk. Hogy ők is megérkezhessenek a huszonegyedik századba.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Titanic kiállítás

Közeleg a karácsony, és evvel együtt a karácsonyi vásárlás és a nyüzsgés. Ha egy kis időre ki akarsz ebből szakadni, javaslom, hogy menj el a Titanic kiállításra.

Amikor beléptem a kiállítás kapuin, egy olyan belépőjegyet kaptam, ami úgy nézett ki, mintha egy igazi utasnak a jegye lett volna a hajóra. Ezután kaptunk egy audio guide készüléket, ami a kiállításon kirakott számok alapján plusz információkat mondott el nekünk.

A kiállítás legelején a Titanic elsüllyedésének előzményeit ismerhettük meg. Azután részt vehettünk egy vetítésen, ahol a Titanicról vetítettek le érdekességeket. A kiállítás elején folyósók voltak, amik úgy voltak berendezve, mintha a hajón lennénk. A kazánháznak is volt egy külön része, mellette voltak a harmadosztályú kabinok, onnan lehetett hallani a kazánház hangját. Könnyen észre lehetett venni a különbséget az elsőosztályú utasok és a harmadosztályú utasok szállása között. Még az étkezőt is berendezték, és felépítették azt a lépcsőt, ami a filmben is megjelenik. Voltak olyan pillanatok, amikor tényleg úgy érezhettem, mintha én is a Titanicon lennék.

Az utolsó szakaszban olyan ruhadarabok, ékszerek, használati tárgyak vannak kiállítva, amiket az elsüllyedt hajóból hoztak fel. Nagyon érdekes volt tudni, hogy ezek a tárgyak évtizedekig a víz alatt voltak.

A kiállítás legvégén megnézhettük, hogy annak az utasnak, akinek a jegyét kaptuk, végül mi lett a sorsa. Én egy 9 hetes babának a jegyét kaptam meg, aki túlélte a süllyedést, majd 97 évesen halt meg.

De ha még így sem tudnád átérezni a Titanic hangulatát, akkor a Titanic II-n (ami a Titanic XXI. századi biztonsági berendezésekkel felszerelt pontos mása) Kínából Dubaiba utazhatsz a jövő évben. Bár a jegyeket még nem tudod megvenni, becslések szerint az egymillió dollárt is elérhetik a jegyárak.

A kiállítást 2017. december 31-ig lehet megtekinteni. Érdemes előre jegyet foglalni, hogy biztosan beleférjünk a keretbe. A kiállításon nincs nagy tömeg, mert meghatározott idősávon belül csak korlátozott számú látogató léphet be.

Ha szereted a múlt rejtelmeit kutatni, akkor neked is ajánlom!

Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: titanickiallitas.hu

Titanic kiállítás
Komplex, 1061 Király utca 26.
Jegyárak: 2200-3900,- forint


LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A pennizmus kezelhető

Tudtad? A tinédzserek csaknem 65%-a pennizmusban szenved. A szakirodalomban pennizmusnak nevezzük a krónikus toll- és íróeszközhiányt. Főleg 6-25 éves korban gyakori, de valójában szinte bárkinél kialakulhat. Súlyos, veszélyes hiánybetegség, hosszú távon beláthatatlan következményei vannak, amennyiben nem kezelik időben. A mi iskolánkban a diákok közül sokan (köztük én is) pennizmusban szenvednek. Ezért úgy gondoltam, írok egy kis ismertetőt erről a borzasztó betegségről, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet arra, milyen súlyos probléma ez a hétköznapokban.

A pennizmus tünetei főként a következő mondatokból ismerhetők fel:

– Hallod, van egy tollad?
– Jaj ne, mindjárt dolgozatot írunk, és nincs egy rohadt tollam!
– Nem érdekel, hogy narancssárga, csak add már ide azt a tollat, hogy legyen mivel írnom!
– Nem, tanár úr, nem tudom, hova tűnt a tollam, az előbb még itt volt!
– Nem tudok tollat adni, nekem sincsen.
– A francba, de ez kifogyott! Tudsz adni egy másikat?

Ha a fent említett mondatok közül bármelyiket meghalljuk a közvetlen környezetünkben, azonnal tanácsoljuk azt az illetőnek, hogy keresse fel a legközelebbi pennizmus-gyógyintézetet. Ezek az intézmények a köznyelvben csak papír-írószer boltokként léteznek. Tudnunk kell, hogy bármelyik ilyen jellegű bolt azonnali és hathatós segítséget tud nyújtani a pennizmusban szenvedő emberek részére.

A pennizmus-gyógyintézetekben általában gyors és hatékony terápiát alkalmaznak az oda betérő betegeken – sokszor a terápiát maguk a betegek végzik magukon, az intézmény munkatársai csupán segítséget nyújtanak a gyógyuláshoz. A gyógymód természetesen intézményenként eltérő, azonban nagy vonalakban minden terápia ugyanazzal a módszerrel zajlik. Ez a módszer pedig a következő: a beteg bemegy a betegszobába, ahol rengeteg fajtájú és színű toll (penna) található, bennük a tinta nevű hatóanyaggal, amely voltaképpen a betegség legfőbb gyógyszere. Ezek közül a beteg kiválaszt néhányat, amelyeket szeretne magának. Ezek után odaviszi a terápiás szakemberhez (a köznyelvben: bolti eladó), és odaadja neki. A terápiás szakember vonalkód-olvasóval leolvassa, megmondja az árát, azt a beteg kifizeti, és vége, a beteg meg van mentve.

Legalábbis egy ideig. Mert amint a beteg kiteszi a lábát a gyógyintézetből, az esetek 90%-ában az attól a pillanattól számított további két-három hétben az összes megvásárolt tollgyógyszer elveszik, eltörik, kifogy, kifolyik, elkérik a haverok matekdolgozat előtt, és nem adják vissza… stb. Így a beteg visszaesik, és a pennizmus tünetei újból jelentkeznek. Ilyen esetekben sajnos nincs más megoldás: a betegnek újból gyógyintézetbe kell vonulnia. Szerencsére vannak olyan esetek is, amikor a betegnek sikerül hosszabb ideig megőriznie gyógyult állapotát, és vagy nem veszti el az új tollait, vagy csak nagyon lassan, de sajnos nem ez a jellemző.

Tudjuk ugyebár, hogy a legjobb tollak is kifogynak egyszer, és a ceruzákat is jól elhegyezzük egy idő után. Az a különbség a pennizmusos és a nem pennizmusos ember között, hogy a nem pennizmusos azonnal, sőt, ha lehet, előrelátóan még az adott toll kifogyása előtt elmegy az egyik gyógyintézetbe új tollakat vásárolni, míg a pennizmusos (saját tunyaságát bizonyítva ezzel) nem keres fel szakembert, hanem úgy van vele, hogy ha kifogy, hát kifogy, majd kér az Etelkától kölcsön, neki úgyis sok van. Ilyen módon tehát kifogy a tollakból, és a pennizmus tünetei jelentkeznek rajta.

Láthatjuk tehát, hogy a pennizmus voltaképpen igencsak könnyen gyógyítható betegség, mindössze egy kis pénzt és időt kell ráfordítanunk. Azonban, ha nem kezeljük időben, a pennizmus hosszú távon elmaradt dolgozatokat, ki nem javított egyeseket, bukásokat és évismétléseket eredményezhet. Ennek az esélyét ráadásul még csak fokozza az, hogyha egy egész osztály összes diákja pennizmusos, hiszen ilyen esetben szegény betegeknek nincs kitől kölcsönkérniük.

A pennizmus kockázati faktorai:

– rossz minőségű tollak, amik hamar tönkremennek
– rossz infrastruktúra (nincs papírbolt a közelben)
– ha az osztályban van már pennizmusos
– ha a család egy vagy több tagja is pennizmusos
– lustaság
– rossz anyagi helyzet
– ha az iskolában ritkán írnak dolgozatot, és sokáig fel sem tűnik a toll hiánya
– ha nincs tolltartó vagy nem hordja magával az ember
– ha nincs táska vagy nem hordja magával az ember
– otthonhagyott tolltartó vagy táska

Mindenképpen arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ha bármelyik barátján, ismerősén vagy igazából akárkin a pennizmus tüneteit észleli, azonnal menjen oda hozzá, szóljon rá, mondja el neki röviden összefoglalva mindazt, amit a pennizmusról tudunk, és ajánljon neki közeli pennizmus-gyógyintézeteket. Ha kell, kísérje el oda, és ha annyira szerencsétlen emberről beszélünk, akár fizesse is ki neki a gyógyszereket, nem kerülnek sokba. Mert a pennizmus voltaképpen gyorsan, egyszerűen és hatékonyan gyógyítható betegség, csupán időben fel kell ismerni és tenni kell ellene!

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)


A pennizmus rövid története

A pennizmust már a 14. században felfedezték, azonban akkor még csak a szerzeteseket és a remetéket sújtotta, ezért is hívták „szentek betegségének”. A pennizmus kifejezés csak a 18. század végén terjedt el. Az első tanulmány a témában 1485-ben született, latin nyelven, igaz, az még csak néhány tünetet tüntetett fel a sok közül, legsúlyosabb kockázati tényezőként a ludak felületes megkopasztását és béna, tintahalat fogni képtelen halászokat nevezte meg, illetve pennizmus-gyógyintézetként a hátsó kertet vagy az óceánt, terápiás szakemberként pedig a gazdasszonyt vagy az öreg halászt említette. Ennek a tanulmánynak a címe magyarra fordítva annyit tesz: A szentek nyavalyájának jelei és kezelése. Az íróját Lucaccio Borgioninak hívták, olasz pap, teológus, írnok és kódexmásoló volt.

Ahogy a 16-17-18. század során egyre jobban elterjedtté vált az írástudás, úgy a pennizmus is fokozatosan terjedt. Már az 1500-as évek közepén, a főúri családokban is megjelent a pennizmus mint probléma, egyes történészek szerint például VIII. Henrik azért fejeztette le Boleyn Annát, mert az asszony viccből ellopta férje kedvenc Hello Kittys tollát. Más történészek szerint egyes történészek túl sok bort fogyasztanak. Az 1790-es évekből sok bizonyíték maradt ránk, amelyek arra utalnak, hogy Mozart valójában nem azért nem tudta befejezni a Requiemet, mert meghalt, hanem azért, mert eltört a lúdpennája, de vasárnap volt, és pont zárva volt a bécsi Papírsziget, így hát dühösen félredobta a kottát. Egyébként meggyőző bizonyítékok vannak arra is, hogy Ludwig Van Beethoven írt egy 10. szimfóniát is, csak a kotta nem maradt ránk, de az biztos, hogy a 9. szimfóniához hasonlóan a tizedikben is lett volna betétdal, amely arról szólt volna, hogy mennyire megalázva érezte magát a kis Ludwig, amikor tizenkét éves korában kirúgták a zeneiskolából, mert a kutyája megrágta a tollát és nem volt mivel írnia a szolmizációs dolgozatot. (Később persze visszavették, de ez már egy másik történet.)

A tizenkilencedik század elején-közepén kezdett valóban népegészségügyi kérdéssé válni a pennizmus, amikor már egyre többen tudtak írni-olvasni, illetve kezdett általánosan elterjedni az iskoláztatás és vele együtt a dolgozatok. Eleinte a pennizmust a tanári asztal fiókjában tárolt ingyenes tollakkal próbálták orvosolni, azonban ezt később beszüntették, mikor rájöttek, hogy nem költséghatékony, illetve hogy ezzel gyakorlatilag legalizálják a diákok lustaságát és hanyagságát. Így hát körülbelül a 19. század közepe óta a diákoknak maguknak kell meggyógyítaniuk a pennizmusukat. A tizenkilencedik században a ludak és a tintahalak hiánya vagy nem megfelelő kezelése mellett a kockázati tényezők mellé bekerültek az elmebajos diákok is, akik vagányságukat és oroszlánnal vetekedő bátorságukat az iskolában elhelyezett tinta megkóstolásával akarták bizonyítani, ami egyrészt gusztustalan volt, másrészt így kevesebb tinta maradt, és emiatt sok diáknál fellépett a pennizmus.

A tizenkilencedik században egyébként egyre inkább kezdett elterjedni a lúdpenna helyett a mártogatós toll és a század végén a töltőtoll, így hát végre a ludakat ki lehetett zárni a folyamatból, és többé nem kellett azon aggódni, hogy a Mariska néni idő előtt levágja Gőgös Gúnár Gedeont, és akkor nem lesz mivel írni a dolgozatot az iskolában. Azonban a pennizmus mint betegség továbbra is megmaradt, sőt, nőtt az esetek száma, főleg, mivel nagyon sok diáknak csak egy tolla volt, főként a szegényebb környezetekben. A töltőtoll egyébként is elég drága mulatság volt, de a gyereknek hiába mondja ezt az ember, az akkor is el fogja kavarni a tollát, így hát sajnos sok gyerek szenvedett sokáig kezeletlenül maradt, gyógyítatlan pennizmusban.

Az 1930-as, 40-es években az orvostudomány egyik nagy úttörője, Bíró László József dolgozta ki a pennizmus gyógyításának egy új, olcsóbb és egyszerűbb módját, a golyóstoll-gyógyszert, amelyet ma is a legtöbb pennizmusos diák használ ideig-óráig, és a legtöbb gyógyintézet is ilyen gyógyszereket kínál. Ez abban volt nagy újítás, hogy sokkal olcsóbb volt, így a pennizmus gyógymódja sokkal gyorsabban és egyszerűbben elérhetővé vált mindenki számára, ahogy gyors és elérhető ma is. Csak sajnos sokan nem élnek vele.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Mit csinálj a moziban, ha lekésted a filmet?

Aggodalomra semmi ok. Csenge és Emma rendhagyó listája megmutatja.

Először is, dobd fel az amúgy is lekésett jegyvásárlást egy kis jegyautomatás csintalankodással.

Ha már amúgy is fél órája megy a film, amit kinéztél, és semmi más nem megy, amire beülnél (ahogy velünk is történt ez egy péntek délután), ünnepeld meg azt, hogy egyszer csak valóban odaértél a moziba, azzal, hogy egyszer végre nem rohanva kell jegyet venned. Teljesen más életérzés nyugisan megközelíteni a jegyautomatát (ami előtt persze csak most nincs sor), és egy telefon kamerája előtt végigpörgetni az érintőképernyős felületen a moziműsort, mint amikor máskor lóhalálban veszel jegyet, állsz sorba a büfében és mész el a WC-re. Mindezt 2 percen belül, hogy még elérd a filmet.

Ez most a múlté, ugyanis MEGTEHETED, hogy még a jegyautomatánál is insta képeket lősz, miután megtaláltad azt a szöget, ahonnan a legjobb a profilod és a hajad is jól áll.

Ezután következhet a legjobb rész! Bizony, most végre nyugisan végig tudod járni a legújabb filmek álló órásplakátjait, és még a romantikus álmodozásra is van idő kedvenc színészed főszereplésével. (Az is elég, ha csak megsimítod Dan Dehaan arisztokratikus arcélét. A feeling meglesz.)

Ha meguntad az álmodozást, lépj a tettek mezejére! Vagy inkább bele a plakátokba. Itt az alkalom, hogy teljesen átéld egy animációs film történetét, és te is az óriásplakát részévé válj, úgy, ahogy Emma is csatlakozott Coco sétájához.

Erősebb idegzetűeknek, vagy akik még nagyobb adrenalinlöketre vágynak, ajánljuk Csenge megoldását, aki a plakát mögül bukkant elő, megijesztve a popcornt majszoló ötéveseket.

Olvasd el a plakátokon a kisbetűs részt! Most végre minden titokra fény derül… Bár a tizedik plakát után már lehet, hogy nem bírja majd a derekad, de addig ne veszíts a nyomozói lelkesedésből!

Itt az idő, hogy igazán átérezd egy-egy film üzenetét. Máskor, a rohanás nem engedi, hogy igazán elmélyülj és megérts egy komoly, nehéz mondandójú alkotást, de ebben most semmi se akadályoz meg. Engedd újtára érzelmeid, és válj eggyé a filmmel, mint Emma!

Ki ne álmodozott volna arról, hogy ő is egy főszereplő a kedvenc filmjében? Hogy ott áll a bálványozott színészei mellett a vörös szőnyegen, és a moziban is minden plakáton ott mosoly vagy néz elszántan? Most van idő valóra váltani álmaidat! Ne akadályozzon meg, hogy túl magas a plakát, ugorj egy nagyot, és máris ott vagy a sztárok között, mint Csenge!

Ideje flörtölni a VIP felirattal! Vagy csak nagyon elhinni, és bevágni a pózt a VIP előtt. Mindkettő megteszi. Visszafogottabbaknak ajánljuk a kacsintós verziót. Mindenkinek szüksége van egy exkluzív, VIP mozis beállított fotóra. Így kerek az élet.

Csapj (le) rá! Ez a gif a válogatás egyik gyöngyszeme, de hát nincs mit tenni, az ilyen polgárpukkasztó, provokatív gymes plakátokra le (rá) kell csapni a jó tartalomgyártónak. Mi pontosan ezt tettük!

Ezután békésebb vizekre evezve gyönyörködtünk az Aréna Pláza mögötti kilátásban. Erre alkalom is csak ilyenkor adódik, hiszen máskor már mindig be van sötétedve, mire véget ér a film, de most még a napnyugtát is elkaphatod!

Mivel nincs pénzed gymre (nemhogy mozira), tarts egy gyors atlétikaórát a folyosón! Amilyen széles és hosszú, annyira jól átmozgat a tesióra, amit gyorsan lenyomsz rajta. Időzítsd az edzést akkorra, amikor a legtöbb film megy, hiszen ekkor a legkevesebb az esélye annak, hogy begyűjtsél pár furcsa pillantást a mozitermekből kitámolygó emberektől. Garantált a feszes popsi!

Ha kicsit több a fantáziád, rögtön egy tengeralattjáróban találod magad. Kukkants ki a kerek ablakon, és bíztasd a folyosón tornázó társad, hogy bizony le tud nyomni még egy kört. Ha erre egy lemondó pillantás a válasz, dobj neki egy lelkes kacsintást, és a szemeid üzenjék: de menni fog!

Játszd el a feminista ízirájdert! Bizony, megtaláltuk az aranymotort! Hiszen ez a gym egy igazi aranybánya. Egyúttal bemutatom a legvagányabb motorost csajt ma Magyarországon, Sándor Csenge személyesen. Szinte hallom a Born To Be Wildot a háttérben, simán elmegy az egész egy jelenetnek a Szelíd Motorosokból.

A vad szabadság-életérzést tudjuk még fokozni, egy kacsintással a visszapillantó tükörbe. Ekkor derül ki, hogy az igazán nagy motorosok csak két szemmel tudnak kacsintani.

De semmi gond, a bartánők azért vannak, hogy kiegészítsék egymást.

A vad száguldozás után már csak egy dolgunk maradt. Hátradőlni a fotelben, és átböngészni egy könnyed olvasnivalót, a szerszám-kisgép katalógust.

Ki tudja? Ebből talán rájössz, mi az, ami eddig hiányzott az életedből. Azt biztosan tudjuk, hogy egy ilyen rendhagyó mozis délután tuti hiányzik, de ezt könnyen bepótolhatod: nem kerül semmibe, ha lekésel egy filmet.

Somos Emma (Sándor Csenge közreműködésével) (AKG, 11ny. évf.)

  

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Tranzit

Pénteken, a vizsgám után, ahelyett, hogy hazamentem volna kipihenni az előző másfél hónapot, a patrónusom ajánlására bent maradtam a Trupp esti előadására.

Ugyan nagyon fáradt voltam (így az élményeket még azóta is dolgozom fel magamban), de merem állítani, hogy amit ott a színházteremben láthattunk, az egy iskolai színdarabnál magasabb színvonalú volt. A Tranzit című előadást tavaly írták és mutatták be a Trupp színjátszókör tagjai, így amit én láttam, az egy ismétlő fellépés volt. A történet egy repülőtéren játszódik, a történet három főszereplője közül kettő FBI ügynök, egy pedig egy kutató. A színdarab arról szól, hogy ez a kutató elhelyez három furcsa széket egy átlagos váróterembe (igazmondószék, reinkarnációs szék és fantáziaszék), ahol a megrendelői majd megnézhetik, mennyire működnek jól a székek. Viszont elfelejti megjelölni a székeket, így nem tudják megtalálni őket.

A darab nagyon humorosan van előadva, egyszer sem unatkoznak a nézők. A teli teremben egy ember sem volt, aki a nagyjából 1 óra alatt egyszer sem mosolyogta vagy nevette el magát. Nekem nagyon tetszett, és kíváncsian várom, hogy idén mit fognak alkotni.

 Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)
fotó: Barabás Sára

Trupp: Tranzit
Rendezte: Lőrinc László

Az előadás adatlapja: https://www.facebook.com/events/177769832780006

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Biztos, hogy igaz?

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy kétely? Kételkedés, bizonytalanság, bizalmatlanság, aggály? Csupa kellemetlen, kínzó érzés és döntésképtelenség. Ha kételkedem, akkor nem tudok valamit egyértelműen, kétséget kizáróan eldönteni.

Pont ezt érezzük, ha megnézzük a Belvárosi Színházban a Kétely című darabot Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. John Patrick Shanley 2004-ben írott drámáját Pulitzer- és Tony-díjjal jutalmazták. A 2008-ban bemutatott filmváltozat, melynek rendezője és forgatókönyvírója is J. P. Shanley, szintén több díjjal büszkélkedhet.

A történet egy bronxi katolikus általános iskolában játszódik a hatvanas évek elején. A puritán elveket valló, ellentmondást nem tűrő, szigorú és érzelemmentes igazgatónő, Aloysius nővér nem nézi jó szemmel az iskolában oktató Flynn atya felvilágosultabb pedagógia elvek alapján történő tanítását. Pont kapóra jön neki kolléganője, James nővér észrevétele egy új diák megváltozott viselkedésével kapcsolatban, akinek beilleszkedését Flynn atya igyekszik segíteni. Az igazgatónő az atya minden megszólalását, tettét úgy vizsgálja és értékeli, hogy beigazolódjon rögeszméje, miszerint Flynn atya bűnös érzéseket táplál az új fiú iránt. Valódi bizonyítékot azonban nem tud felmutatni, pedig igyekszik a fiú anyját és James nővért is maga mellé állítani. Kétségtelen, hogy Aloysius nővér viselkedése nem kelt szimpátiát a nézőkben, de azért Flynn atyával kapcsolatban is felmerülnek kérdőjelek.

marieclaire.hu

Úgy gondolom, hogy az előadás után mindenkinek akaratlanul előjönnek saját tapasztalatai, átélt traumái. Hiszen ki ne találkozott volna olyan családtaggal, kollégával, iskolatárssal, szomszéddal vagy ismerőssel, aki azért, mert valamilyen oknál fogva nem szimpatizál a másikkal, elterjeszt róla valamit, aminek nem sok köze van a valósághoz, mert elferdíti, leegyszerűsíti vagy kiforgatja azt. Emlékszem, jó néhány hónapja egy női magazinban olvastam egy cikket az iskolai pszichoterrorról. Megdöbbentett, hogy egyes diákok mire képesek. Egy tizenhat éves lány például pusztán önös érdekből elterjesztette egy osztálytársnőjéről, hogy az azonos neműekhez vonzódik, mert neki ugyanaz a fiú tetszett, mint a hírbehozott lánynak, és mindenképp növelni akarta esélyeit a fiúért való vetélkedés során.

Nagyon szemléletes volt Flynn atya példabeszéde a rossz hírnév keltéssel kapcsolatban. Egy asszony azért kereste fel az atyát, hogy meggyónja bűnét, a pletykálkodást. Azt a feladatot kapta, hogy menjen fel egy ház tetejére, vigyen fel egy párnát, majd késsel hasogassa fel azt, és figyelje meg, hogy mi történik. Másnap az asszony visszament, hogy jelentse, a feladatot elvégezte. Ekkor az atya azt mondta neki, hogy menjen vissza a helyszínre, és szedje össze az összes szétszóródott tollat. Az asszony egyből tiltakozott, hogy lehetetlent kér az atya, hisz a tollak szétszóródtak, és a világtájak minden irányába elfújta őket a szél. Úgy vélem, remek az összehasonlítás. A rosszindulatú híreszteléseket is ugyanolyan nehéz visszavonni, mint a szétszóródott tollakat, és általában a terjesztőnek nem is áll szándékában összeszedegetni azokat. Mit tehet a hírbehozott? Jól semmiképp nem jön ki a dologból. Ha nagyon tiltakozik, az ugyanolyan gyanús, mint amikor nem reagál rá.

Hírbehozóknak és hírbehozottaknak egyaránt ajánlom a darabot, elgondolkozásra.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

John Patrick Shanley: Kétely (Belvárosi Színház)
Rendező: Pelsőczy Réka
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin

LIKE - értesülj az új cikkekről!



1 Tovább

London Underground

Bemutatjuk Győrfi Anna: My Fellow Passangers című fotóalbumát.

Anna 2015 és 2017 között készítette ezeket a képeket a londoni tömegközlekedés eszközein. Eddig csak a barátait és ismerőseit bűvölte el ezekkel a szociofotókkal az Instagramon és a Facebookon, most bemutatjuk az alkotásait nálunk is.

Győrfi Anna az AKG korábbi pszichológusa, jelenleg Londonban él és ott praktizál.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Horrorfilmek barátokkal

Az ma már teljesen természetes, hogy a mozikban rengeteg fajta filmet vetítenek, az animációs mesefilmektől a nyálas romantikán át a hasfájást okozó vígjátékokig. Szerintem ezen a kategóriák közül némiképp kilógnak a horrorfilmek. Az előbb felsoroltakat valami összeköti, van valami közös jellemzőjük, de a horrorban nem kapnak hangsúlyt sem az érzelmek, sem a kidolgozott karakterjellemek (a legtöbb esetben). A horrorfilmek célja az ijesztegetés és a rettegés elérése. Ez vagy sikerül vagy nem. Az utóbbi két hétben lehetőségem volt kétszer is ilyennel próbálkozni, most azt fogom leírni, milyen gondolatok születtek bennem a vászon előtt ülve.

Először is, fontos tisztáznunk az emberek motivációját. Igen, a kérdés az, miért is néznek az emberek horrorfilmet, vagyis pontosabban bármilyen filmet. Van, aki csak kikapcsolódásból, van, aki az adott filmben szereplő színészek miatt, mások pedig csak a látványos elemek és az élmény miatt veszik meg a jegyüket. Ami engem illett, legtöbbször mindegy, milyen filmet nézek, a fontos az, hogy az iskolán kívül is együtt tudjak lenni a barátaimmal, tehát azt nézem, ami az előzetese alapján felkelti az érdeklődésemet.

Ha már eljutottunk odáig, hogy elmegyünk megnézni egy filmet, az sem mindegy, kivel vagy kikkel tesszük ezt meg. Vannak a moziban fellelhető embertípusok között olyanok, akik kifejezetten idegesítőek tudnak lenni, főleg akkor, amikor éppen a filmre szeretnél figyelni.

Az első alkalommal két barátnőmmel mentem el, de nem igazán választottuk ki a filmet, csak egy hirtelen ötlet volt, és éppen ezt játszották jó időben. Na, itt már megfigyeltem kettőt is. Az egyik, aki nem bírja a horrort, de olyan szinten nem, hogy folyamatosan a füledbe sikít, bármikor, mikor nyílik egy ajtó, vagy amikor olyan zene hallatszódik, de akár ok nélkül is. Ilyen esetben sajnos egy jó baráthoz méltóan kell viselkedned, és meg kell nyugtatnod az illetőt, hogy természetesen minden rendben lesz. A másik annyira nem figyel sem a filmre, sem a társaira, hogy inkább a telefonját nézegeti (Akkor miért vette meg a jegyet?), vagy a film közepe felé megkérdezi, kinek van egy fülhallgatója. Mert igen, ez történt.

Másodszor sokkal többen mentünk, így nem nagyon tudtam őket külön megfigyelni. Mivel este kilencre mentünk, a végére már majdnem elaludtam, így jól tud jönni egy barát, akinek a vállán tudsz „aludni”, és akinek ott a keze, ha valami történik mégis, és mondjuk egy magas hangú bohóc megzavarja a sziesztádat.

Mint látjuk tehát, érdemes meggondolni, kit viszünk el egy horrorfilmre. Javaslom, ha szeretitek az ilyen filmeket, olyannal menjetek, aki szintén szereti.

Tóth-Stella Zita (11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nyaralni jó

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Szubjektív diákmagazin


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.

Utolsó kommentek

Látogatószám