Mit csinálsz, kislányom?

Hogy mit csinálok, anya? Hát mégis, mit csinálnék? Épp az iskolával foglalkozom. A leckémet írom. Vagy az iskolában vagyok. Felkelek reggel fél hétkor, és szerencsésnek érzem magam, mert a Rózsadombon lakom, és nem az agglomerációban. Mert húsz-harminc perc alatt beérek az iskolába, és nem kell hatkor vagy háromnegyed hatkor kelnem, hogy egy másfél órás búszút után érkezzek csak meg. Fogat mosok, fésülködök, elkészülök, kizarándokolok a buszmegállóba, beérek az iskolába, és kezdetét veszi a tanulás.

Naponta két epochám és két normális órám van – legalább. Azaz négy. De mivel az epochák voltaképpen két órának számítanak, ezért mondjuk, hogy hat. Mindennap legalább hat órám van, emellett egyik nap van még plusz két etika is, illetve szerdán plusz két órányi csibe. Szóval két olyan nap van, amikor nyolc órám van. Az órákon végig ülök, éberen figyelek, egy percre sem lankad a figyelmem reggel nyolc harminctól tizenhárom negyvenötig. Hiszen miért is lankadna? Mert marha álmos vagyok, és a hátam közepére kívánom a kémiai egyenleteket reggel fél kilenckor? Dehogyis, anya, én nem vagyok álmos, és a kémiai egyenletek rendkívüli módon izgalmasak. Jó, ez nyilvánvaló.

Voltaképpen mindegy, hogy éppen milyen óra van, hiszen mindegyiknek megvan a maga szépsége, és természetesen mindegyikbe beleadok mindent. Matekból mindig megtanulom az összes algebrai képletet, odafigyelek a tanárra, szorgalmasan dolgozom az órai feladatokon, így otthonra nem is marad. (Persze, azért gyakorlom otthon is, anya, nyugi.) Termtudból szorgalmasan jegyzetelek, érdeklődve figyelem a tanár minden szavát. A csapattársakkal szorosan együttműködve oldom meg a feladatokat, legyen szó térkép rajzolásáról vagy Newton törvényeinek bizonyításáról. Hogy Newton törvényeit már hatszázhuszonötször bebizonyították? Igen, anya, de mi hatszázhuszonhatodszorra is bebizonyítjuk. Irodalomból mindig elolvasom az összes kötelezőt, hogy amikor elkezdődik az epocha, tökéletesen képben legyek a témával. A memoritereket pedig már az első héten megtanulom és felmondom, hogy ne epochazáró írása közben kelljen kihívni engem. A fogalmazást is már az epocha első felében megírom. Töriből is érdeklődve figyelek, szorosan együttműködöm a csapattársakkal és rengeteget tanulok. A fejemben van az összes évszám, az összes király, az összes csata, az összes adó és törvény és rendelet. Rajzból pedig a legjobbat nyújtom magamból mindig. Megpróbálom a lehető legjobb és legigényesebb munkát kiadni a kezeim közül. Énekből rendkívüli odaadással csinálom a projekteket, és mindig a többiekkel együtt énekelek az órákon, hiszen ennél jobb dolog nincs is. Etikából is odafigyelek, jegyzetelek, megtanulom az összes fogalmat, megtanulom újra a megyéket, amiket már négy éve elfelejtettem. Angolból nem győzök quizletezni és a szavakat tanulni, hiszen „words are always your homework”, sok-sok időt fordítok az angol szavak tanulására és persze a gyakorlásra. Így mindig brillírozok a dolgozatoknál. És tesiből – tesiből aztán nagyon is odateszem magam. Futok, kötelet mászok, magasat ugrok, súlyt lökök és medicinlabdát dobok. Informatikából is mindig odafigyelek, minden fontos információt kijegyzetelek a OneNote-ba.

Van, hogy egyes tantárgyakból dolgozatot írunk. Ezek természetesen mind ötösök lesznek. Jó, becsúszik néha egy-két négyes, de hát a ló is megbotlik, pedig annak négy lába van. A dolgozatokat nagy odafigyeléssel írom meg, háromszor is átnézem a munkámat, és persze olvashatóan és értelmezhetően írok. A kézírásom csupa gyöngybetű.

Ebédszünetben kiállom a sort, megebédelek. A szünet további részében van, hogy a barátaimmal beszélgetek, de csak akkor, ha a második epochán nem írunk dolgozatot. Ha írunk, akkor természetesen arra készülök, átnézem még egyszer a tananyagot. Persze tanultam rá előbb is, hétvégén is, de a legjobb biztosra menni.

Vége van az óráknak. Nem megyek még egyből haza – legalábbis nem minden nap. Hiszen még ott van a kötelező alkotókör és a kötelező sportkör. Ezt mindenki az egyéniségének megfelelően választhatja ki – tűzzománc, videó, fotó, újságírás és még sok más. Sportkörökből is van sok – foci, kosár, jóga, úszás stb. De a lényeg, hogy mindkettőből legalább kilencven percet kell járni egy héten. Természetesen ezt is teljesítem. Kiválasztottam magamnak a hozzám legjobban illő alkotókört, és minden héten elmegyek rá. Érdeklődve, izgalommal tele, figyelemmel követem végig a történéseket és a beszélgetéseket. Figyelmem egy percre sem lankad itt sem, ahogy órákon sem. Hogy délután fél öt van, és hullafáradt vagyok? Nem, anya, nem, én sose vagyok fáradt, legalábbis az iskolában nem. Én mindig olyan friss vagyok, mint a bimbódzó tavaszi cseresznyevirág. És ilyen költői hasonlatokat is bármikor kirázok a kisujjamból. A sportkört is gondosan választottam ki. Minden héten eljárok, végigsportolom az egészet az utolsó percig, igyekszem, megteszek mindent, ami tőlem telik. Erőfeszítéseket teszek és próbálok fejlődni. Hogy frusztráltan érzem-e magam a 190 centis, kigyúrt tizenegyedikes fiúk között? Nem, anya, dehogyis. Én sosem vagyok frusztrált, én sosem vagyok fáradt, én mindig friss, érdeklődő és tettre kész vagyok.

Vége van az iskolának, véget ért az összes órám, alkotóköröm, hazamegyek. Leülök a kényelmes kis szobámban, felnyitom a gépemet és nekiállok a tanulásnak. Az éppen aktuális epocha, angol szavak – mindig van valami. Vagy ha épp nincs, akkor a projektjeimmel foglalkozom.

Mert hát természetesen a nyelvtan projektem is remekül halad. Már a felével kész vagyok, pedig még csak az év eleje van. A legnehezebb feladatot választottam, de hát én mindent a kisujjamból kirázok, anya, vagy ha nem is, akkor a hüvelykujjamból. De ha mégis nehezebb feladatot kapok, akkor arra rá is szánom a megfelelő mennyiségű időt, és hetente két órát foglalkozom vele. Legalább. Ahogy az éppen aktuális infóprojekttel is. Annyi prezentációt készítek, amennyit csak kell, még akkor is, ha éjfélig fenn kell maradnom, hogy befejezzem. Hiszen kellenek a kihívások. Ezzel a nyelvtanprojekttel is megbirkózom, ugyanúgy, ahogy majd később a családtörivel és a 11ny. évfolyamos éves nagyprojekttel is. Meg majd még később az érettségire való felkészüléssel.

Természetesnek veszem, hogy heti legalább három órát sportolok. Futás, úszás, biciklizés, valamilyen sportkör – voltaképpen mindegy is, hiszen mindegyik ugyanúgy edzi a testet és a lelket is. Meg hát az embernek egészségesen kell élnie. Szóval igen, minden héten három-négy-öt órát a szabadidőmből sportolásra fordítok – az iskolai testnevelésórák és a kötelező sportkör mellett, persze. Testalkatom sportos és fitt. Erős vagyok és kitartó, energetikus és jó az állóképességem. Nem, anya, nem vagyok fáradt, sose vagyok fáradt, és a heti sportot is nagyon élvezem. Nagyon szeretem csinálni, nem érezem elégnek a heti öt tesiórát – de azért persze nagyon örülök, hogy bevezették. Ez is Hoffmann Rózsa zseniális ötlete volt – áldassék a neve. A történelem legjobb oktatásügyi reformjait ő találta ki.

Ilyen oktatásügyi reform volt nemrég az ötven óra közösségi szolgálat elvégzésének kötelessége is. Mondanom sem kell, hogy amikor kilencedik évfolyam elején ismertették velünk ennek körülményeit és tétjeit, örömemben majdnem Marsi tanár úr nyakába ugrottam. Ötven óra közösségi szolgálat? Évi körülbelül tizenkettő-tizennégy óra kötelező önkéntesség? Adománygyűjtés és teaosztás a világ másik végén, ahova nyolc évig tart eltömegközlekedni? Juhé! Persze közösségi szolgálatom teljesítését már most megkezdtem. Már majdnem az ötödét elvégeztem, már csak negyvenakárhány óra van hátra! Természetesen meg fogom csinálni azokat is, hiszen le akarok érettségizni, és ha ehhez az kell, hogy kötelezően önkénteskedjek ötven órán keresztül magas szárú félcipőben, akkor azt fogom csinálni. Ez az ötlet is csak egy okos politikus fejéből pattanhatott ki. De nehogy azt hidd, hogy bármi kifogásom is van a közösségi szolgálat ellen, hiszen rendkívüli módon élvezem azt is. Nem, dehogy kapok frászt a kötelező szótól. Ez is jellemző a kamaszokra, tudod, anya, hogy ha meghallják a kötelező szót, akkor azt a dolgot azonnal meg akarják csinálni. Ami elő van írva, azt meg akarják csinálni, ami meg be van tiltva, az ösztönös viszolygást vált ki belőlük, pusztán azért, mert bíznak a felnőttek ítélőképességében, és tudják, hogy amit ők megtiltanak, az minden bizonnyal tényleg rettenetes, bűnös és veszélyes dolog. Ezért szeretem annyira a kötelező olvasmányokat is.

A közszolgálat mellett természetesen a nyelvvizsgára is készülök. Hiszen tizedik végéig azt is le kell tenni, és az mindjárt itt van! Ráadásul az évfolyamról már többen letették, és nem lóghatok ki. Szavakat tanulok és hosszú angol nyelvű szövegeket olvasok, témaköröket nézek át és tételeket magolok. Meg fogom csinálni a nyelvvizsgát is, nyilvánvalóan. Készülni kell rá persze, és tanulni, de meg fogom csinálni, tudom. Bízom magamban.

Persze, hogy vannak barátaim, anyu. Hiszen barátok nélkül mit ér az élet?

Szabadidőmben velük is találkozom. Eljárunk együtt moziba és színházba, múzeumba, étterembe, kávézóba és cukrászdába. Vagy csak sétálgatunk ide-oda a parkban vagy az utcán. Jaj, dehogyis okoz gondot, hogy az egyikük a város egyik végén él, a másik a város másik végén, a harmadik a város közepén, a negyedik egy vidéki településen harminc kilométerre ide, az ötödik Szlovákiában, a hatodik meg az űrben. Bármikor, ha megbeszéljük, fél órán belül össze tudunk futni bárhol, és együtt el tudunk menni valahova. Jaj, dehogyis fogyasztunk alkoholt, anya. Olyat senki se csinál! Bulizni se szoktunk, legalábbis durván nem. Inkább csak kávézunk vagy múzeumba megyünk, esetleg moziba.

Persze, hogy van pasim, anyu. Kedves, okos, jóképű, minden tinilány álma. Persze rendkívül izmos is, hiszen ő is rengeteg sportol, mivel, akárcsak nekem, neki is rengeteg ideje van.

Nézd csak, mutatok róla képet, itt épp ülünk egymás mellett a Starbucksban, ő a matekleckéjét csinálja én meg az irodalom memoritert magolom éppen, hát nem romantikus? Heti négyszer vagy ötször randizunk, közös programokat csinálunk, megyünk moziba, színházba, kávézóba, sétálni a Duna-partra vagy andalogni a parkba. Igazán nagyon szeretjük egymást, és amikor nem vagyunk együtt, akkor is rengeteg üzenetet és telefonhívást váltunk.

Persze, hogy rendben tartom a szobámat, anyu. Hiszen az embernek igénye van a rendre, nem? Minden reggel, miután felkeltem, bevetem az ágyamat, és minden nap, amikor hazaérek, azzal kezdem, hogy rendet rakok a szobámban. Ennek a könyvnek itt a helye, ennek a tollnak itt, ennek az asztalon, ennek az ágyon, ennek pedig a kukában.

Apropó kuka, természetesen a szemetet is mindig kidobom, és persze szelektíven gyűjtöm, hiszen a környezetvédelem fontos. Egyáltalán nem zavar, hogy az iskolában a szelektív kukákra nincs kiírva, hogy melyik melyik, a papír/műanyag/vegyes feliratok elvont jelképekkel vannak helyettesítve, és mielőtt az ember kidobja a szemetet, másfél percig gondolkoznia kell, hogy ez most akkor melyikbe való. Természetesen soha nem történt meg, hogy valami szemetet rossz helyre dobtam, és aznap miattam halt meg tizenöt afrikai kisgyerek.

Persze, hogy jól nézek ki, anyu. Hogy máshogy lenne pasim? Sportolok és odafigyelek a táplálkozásomra. Testem karcsú, izmos, sportos és hajlékony. Rendkívül hajlékony vagyok, hiszen nyújtógyakorlatokat is minden nap végzek. Csontjaimat mintha gumiból rakták volna össze. Balerinának talán nem mehetnék, ahhoz nem vagyok elég jó. De szívesen járnék amúgy balettórára, végül is időm van rá, miért ne? Biztos akkor még szebben és jobban néznék ki, de így se vagyok azért rossz. A legjobbat hozom ki magamból, rendszeresen mosom és fésülöm a hajamat. Az arcomat is karban tartom, sminkelek is szorgalmasan, nyilván meg se kottyan mindennap háromnegyed órával korábban felkelni. Minden reggel gondosan kiválasztom az aznapi szemhéjpúdert, szemceruzát és szempillaspirált, ajakápolót, rúzst, púdert és bronzosítót és pirosítót és highlightert és kékesítőt és lilásítót és arcmegszépesítőt és még nyolcféle kenceficét. Minden reggel gondosan felkenem magamra az összes réteg sminket, és aztán egész nap nem nyúlok az arcomhoz, soha nem dörzsölöm meg a szemem vagy nyalom meg az ajkam, nehogy elkenődjön a festék.

A legújabb és legdivatosabb ruhákban járok, amiket a kéthetente megtartott négyórás bevásárlókörutak során szerzek be a legmenőbb plázákból. Minden reggel gondosan kiválogatom az aznapi outfitemet, belövöm valami menő frizurába a hajam, és egész nap ragyogok, mosolyogva járok-kelek és érzékien rázom a hajam. A melleim óriásiak, de hát ez már csak természetes, kösz a géneket, anya. Egész nap jó hangulatban vagyok, mert tudom, hogy a pozitív kisugárzás is vonzóbbá tesz. Kecsesen járok, természetesen mindig kihúzom magam, már csak előrelátásból is, hiszen nem akarok púpos banya lenni harmincöt éves koromra. Mindezek segítenek önbizalmam építésében.

Persze, hogy van önbizalmam, anya. Na, nem túl sok, csak az egészséges mértékű. A tinédzserkornak amúgy is természetes velejárója a teljesen normális önbizalomszint, de hát gondolj bele, anya, miért ne? Miért ne legyen önbizalmam? Hiszen a testem jól néz ki, tulajdonságaim és adottságaim remekek. Az iskolarendszer és a társadalom felém megfogalmazott elvárásai egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Ki ne tudna egyszerre jó tanuló, sportember, népszerű, vonzó külsejű, mindig vidám, kedves, okos és figyelmes lenni, remek szociális élettel? Ki ne tudna mindig megfelelni a szüleinek, a tanárainak és a korosztályának is? Ki ne tudna barátkozni, pasizni, társaságba járni, tanulni és sportolni egyszerre? Ki ne tudná elérni azt, amit én?

Hogy van-e időm, anya? Hogy van-e időm arra, hogy nyelviskolába járjak, külföldre utazzak, Instagramra posztoljak, főzzek, felmossam a konyhát, beszélgessek a bejárónővel, eljárjak a családi szülinapi bulikra, ismerősökkel találkozzak és moziba menjek? Hogy van-e időm? Persze, hogy van. Sőt. Voltaképpen túl sok a szabadidőm, ami azt illeti. Ez az én egyik nagy problémám. Túlságosan is sok a szabadidőm, nem igazán tudok vele mit kezdeni. És meggyőződésem, hogy a korosztályomból még sokan vannak így ezzel, de a felnőttek közül még többen. És igen, anya, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ahogy felnövök, ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egyre több és több fölösleges szabadidőm lesz felnőtt koromban, és a végén már annyira nem fogok tudni mit kezdeni a nyakamba szakadó rengeteg idővel, hogy belepusztulok.

Ja, és hogy alszom-e eleget, anya? Persze. Még álmodom is. Egy olyan világról, amiben a tizennégy és tizenöt éves iskolásoknak, akik amúgy is életük egyik legnehezebb időszakán mennek keresztül, és gőzük sincs róla, kik ők, mit akarnak kezdeni magukkal, és nagyon sokuk genetikai hulladéknak tartja magát, nem varrnak pluszban még ötmilliárd feladatot a nyakukba. Hanem hagyják őket szabadon mozogni, nem kell reggel hatkor felkelniük, hogy nyolcra beérjenek az iskolába, nem kell minden hétfőn hatezer oldalas dolgozatokat írniuk nyolcvan percen keresztül és nem kell hatvanöt kötelező szakkör és kilencvenhárom kötelező sportkör és nyolcezer kötelező olvasmány. És nem kell ötven óra kötelező önkéntes munkát végezniük. Mert ez kiöli a gyerekekből az önkéntesség szeretetét és a segítés vágyát, hiszen a kötelezőség ösztönös viszolygást vált ki. Ezzel csak azt érjük el, hogy felnőttkorukban eszükbe se jut majd az önkéntes munka, és még kevesebb önkéntesség lesz. Ugyanúgy, ahogy a tornaórák erőltetésével is sokakból kiöljük a mozgás szeretetét. Pontosan az ellenkezőjét érjük el annak, ami a cél volt. És ha nagyon igyekszünk, még azt is sikerül elérnünk, hogy a diákokon annyi legyen a nyomás és a stressz, hogy majd összeroppannak alatta. Aztán meg csodálkozhatunk nagyokat, hogy a diákok mindenféle illegális tudatmódosító szerhez nyúlnak, hogy egy kicsit kiszakadjanak ennek a rohanó világnak a monoton körforgásából.

Hát, gratulálok magyar közoktatás, ami még az alternatív iskolákig is elnyúl, és ránk is ránk kényszeríti rettenetes és kártékony törvényeit. És gratulálok AKG, amiért feleannyira rossz vagy, mint az összes többi iskola, és még így is ennyi dolga van az embernek itt. Amiért annyiszor hallom és látom, hogy „hát rosszul vagyok, igen, de nem maradhatok le termtudból, úgyhogy bejöttem.” Amiért te vagy a legkisebb rossz. Ez azért elmond valamit a hazai iskolák színvonaláról.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Kamasz panasz (avagy parasztságom története)

A minap megütötte a fülemet egy mondat, mely egy anyuka szájából hangzott el: „Kislányom, te nem egy nagy kamasz vagy, hanem egy nagy paraszt vagy!” Azt nem tudom, hogy anyukának miért lett elege kamaszgyereke viselkedéséből, de kifakadását hallva nekem eszembe jutottak Janikovszky Éva sorai: „Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok… Amióta nagy vagyok, és ütődött és nyegle és idétlen, csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.”

Szilágyi LucaA szóban forgó anyuka, úgy tűnik, rájött, hogy lánya leginkább egy parasztra hasonlít. Hát, akkor lássuk csak a paraszt szó jelentését, amely valószínűleg a szerb, horvát, illetve szlovén prost szóból származik: esztelen, féleszű, tudatlan, tanulatlan, nyers, durva, egyszerű, közönséges. Lássuk be, nem túl pozitív jelzők. De nézzük meg, hogy juthatott idáig az óvodában még valószínűleg bájosnak, okosnak mondott lány.

A felhőtlen, csupa játékból álló óvodai évek után bekerült az általános iskolába. Hamarosan rájött, hogy nem minden gyerek aranyos és kedves, ahogy azt anyukája beharangozta neki. Bizony, vannak irigy, rosszindulatú osztálytársai is, akik kiradírozzák a gondosan megírt házi feladatát, elcsenik a holmijait, valótlant állítanak róla a tanító néninek, állandóan a középpontban akarnak lenni és ennek érdekében maguk mellé állítják a szolgalelkűeket. Később, ahogy nyiladozott az értelme, azt is észrevette, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Így köztük is van lelkes, munkájára igényes, olyan, akire fel lehet nézni emberileg is, de van lusta, következetlen és hatalmával visszaélő is. Aztán az évek előre haladtával, főleg a középiskolában, realizálta, hogy a tankönyvei egyre vastagabbak, egyre több időt kell töltenie otthoni tanulással, egyre több a tantárgy, a házi feladat, a házi dolgozat, a projektmunka, a kiselőadás, a beszámoló, a vizsga. (Vannak olyan iskolák, ahol már hatodikban két tantárgyból, két év anyagából kell vizsgázni, mert nem árt, ha a gyerek már tizenkét évesen készül az érettségire. Annál nagyobb rutinra tesz szert!)

Szilágyi Luca

Na és most, így tizenhat évesen meg végképp minden baja van. Utálja, hogy sovány (vagy kövér), hogy túl magas (vagy alacsony), hogy pattanásos, hogy zsíros a haja, hogy egyes osztálytársai bunkó megjegyzéseket tesznek, hogy beszólogatnak mindenkinek, csak épp saját házuk táján nem néznek körül. Utálja, hogy nincs semmi szabadideje, amikor lustálkodhat, vagy azt csinálhat, amit akar és amit szeret – vagy ha úgy tetszik, épp semmit. Utálja, hogy a szülei rászólnak, hogy ne mobilozzon annyit, ne lógjon a neten, tanuljon jobban. Utálja, hogy beszélgetni akarnak vele, pedig neki nincs semmi mondanivalója. Utálja, hogy tíz éve rágja a körmét, hogy állandóan ideges, hogy sokszor depis, mogorva és szótlan. Utálja, hogy nem értik meg szavak nélkül, hogy nem látják, hogy neki milyen nehéz az élete, hogy boldogtalan. De hogy ő paraszt lenne? Azért ez fájt neki. Mert biztos sokszor nyers, és elfelejt köszönni is, de hogy tanulatlan és tudatlan, azt végképp visszautasítja. Reggel nyolctól háromig vagy négyig órái vannak a suliban, majd hazamegy és jöhet a második műszak. Három órát minimum tanulással tölt, hétvégén még többet is.

Szilágyi Luca

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reménykedhet abban, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, és vigasztalhatja a gondolat, hogy rajta kívül több millióan túlélték már a kamaszkort. Ha mákja van, akkor egyszer őrá is büszkék lesznek majd a szülei, mert világhírű lesz, szerepel majd a TV-ben és benne lesz az újságokban, mint Janikovszky Éva művének főhőse.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mit jelent számomra feministának lenni?

Emma vagyok, 17 éves, és 2018 áprilisát írjuk. Tavaly sok dolog történt feminista fronton. Ott volt a Weinstein botrány, útjára indult a #metoo mozgalom és az új év elején a Time’s Up kezdeményezés köszöntötte a fiatal lányokat. Egy szinten azt érzem, hogy valami nagyon jó dolog vette a kezdetét, aminek még éppen csak a hajnalát éljük meg, és már alig várom, hogy én is hozzájárulhassak és megtalálhassam a saját feminista hangomat. Másrészről néha lehetetlennek tűnik ez a feladat, és azt érzem, hogy már nem is tudom, mit érzek, mit gondoljak az egészről. De aztán csak a szívemre hallgatok, és rájövök, hogy mégiscsak egyszerű ez. Így hát megpróbálom megfogalmazni, mit jelent nekem most, 17 évesen a feminizmus.

Számomra a feminizmus nem jelent mást, mint abban hinni, hogy minden ember egyenlő. Ezt persze tovább szűkíthetjük úgy is, hogy a nemek közti politikai, gazdasági, társadalmi, személyes egyenjogúságban hiszek. Számomra a feminizmus egyszerű. Abban hiszek, hogy akkor beszélhetünk teljes egyenjogúságról, amikor az már teljesen természetes.

Épp ezért nekem a feminizmus a születéssel kezdődik. Képzeljük el, hogy gyermekünk születik. Természetesnek vesszük (legalábbis mindenképpen elvárjuk), hogy gyermekünket egyenlő jogok illessék meg az életében, bármilyen másik társához hasonlóan. Ugyanannyi esélye legyen érvényesülni, sikereket elérni az életben, mint bárki másnak. Hiszel az egyenlőségben? Akkor az én szememben feminista vagy.

Nekem, 17 éves lányként önmagam megismerése és a saját utam keresése is összekapcsolódik a feminizmussal. Számomra a feminizmus önbizalom. Hogy tényleg elhiszem azt, hogy megérdemlem az egyenlő bánásmódot. Hiszem azt, hogy attól függően, hogy milyen nemű vagyok, ne ítéljen meg máshogy a társadalom, és ugyanazok a jogok illessenek meg, mint bárki mást. Tájékozódnom kell a témában, nem a homokba dugnom a fejem. Tájékozódnom kell azért is, hogy felismerjem, ha igazságtalanság, nem egyenlő bánásmód ér. Hogy tudjam, hogy nőként nem az a feladatom, hogy a férfiakat kiszolgáljam. Hogy ne azért öltözzek fel, sminkeljem magam, hogy a férfiaktól bókot kapjak, vagy azért, hogy őket elcsábítsam. Hogy azt a fajta „szégyent”, amit a társadalom a lányoknak tanít, ne tegyem magamévá. Igen, arra gondolok, hogy „zárd össze a lábadat, takard el magad”. Hogy amikor azt érzem, nőként nem lehet túl sok álmom, tudásom, ambícióm vagy sikerem – nehogy elriasszam a férfiakat vagy megsértsem az egójukat –, rögtön felismerjem, hogy ez egy nyakatekert, téves gondolat, és ne hagyjam, hogy a felfogásomat és a tetteimet befolyásolja.

Ha a nemek közötti egyenjogúságról beszélünk, nem kerülhetjük el a nemek szerepének témáját. Sokszor azt gondolom, hogy ez a kulcs a „megoldáshoz”, másrészről viszont nagyon idegesít, mikor az egyenjogúságért való küzdelmet összekeverik azzal a szándékkal, hogy a nemi szerepeket akarjuk eltörölni. Az egyenlőség nem azonosságot jelent, emberek! Nekem a feminizmus nem arról szól, hogy a férfi és a női nem közti különbségeket atomjaira leromboljuk, elsöpörjük és semmibe vesszük (és nem gondolom, hogy bármilyen feministának ezt jelentené). Ebből az is következik, hogy ha egy nő miniszoknyát és piros rúzst visel – ami sok kultúrában, társadalomban szorosan összekötődik a nőiesség kifejezésével –, ugyanúgy lehet feminista.

Másrészt anélkül, hogy elgondolkoznánk a hagyományos nemi szerepeken, nem tudjuk elérni a nemek közötti egyenlőséget. Mindig arra gondolok, hogy ezt akkor érjük majd el, ha nem lesz kérdés, hogy egyenlőség van-e. Amikor már nem lesz szükségünk feminizmusra. De ehhez azokon az apró, szinte belénk kódólt mindennapi viselkedésmintáinkon kell elgondolkodnunk, amik tudatosan a két nem egymással összekapcsolt egyenlőtlenségére épülnek. Szerintem itt nagyon fontos az a szó, hogy összekapcsolt. Ezt úgy értelmezem, hogy azzal semmi baj, ha egy lány rózsaszín, csillogós cipőt szeretne. De ne azért kérjen olyat, mert tetszeni akar a fiúknak, vagy mert ha egy fekete dínósat viselne, akkor csúfolnák érte. Adjuk a gyermekeink kezébe ezt a fajta egyenlőséget, ami a saját személyes egyenlő jogaikat és választási lehetőségeiket jelenti. Ami mindenkit megillet. Neveljük őket úgy, hogy ez tudatosuljon bennük, és nem az, hogy fiúként ciki sírni, mert az lányos.

Fontosak azok a tudatalatti nevelési formák is, amikor mindennapi viselkedésünkkel ösztönözzük gyermekeinket arra, hogy hasonló viselkedési formát vigyenek magukkal. Számomra kicsit az is ilyen, mikor az anya kötelességnek érzi, hogy ahányszor csak tud, csináljon valamit vacsorára. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen nálunk az is mindennapos, hogy apa mos és (meccsnézés közben) vasal. Viszont, ami érdekes, hogy ezt mindig megjegyezzük. Azt nem, hogy anya bevásárol és minden este vacsit főz. Hiszen ez természetes. De tényleg jó ez így? Akkor vagy apa házimunkáját is vegyük természetesnek, vagy valahogy érjük el, hogy anya ne érezze azt a láthatatlan nyomást, hogy neki vacsorával kell készülnie, még akkor is, ha mi biztosítjuk arról, nem kell ezzel fáradnia. Ő mégis akkor fogja jó anyának, feleségnek, nőnek éreznie magát, ha főz. Azért, mert ezt látta ő is a saját anyukájától, ezt viszi magával, ezt gondolja a társadalom, ez folyik a médiából, ez az általános felfogás. Amíg ez nem változik meg, anya sem tud szabadulni ettől a „lánctól”. Vagy akkor csapjuk az általános felfogás mellé, hogy anya főz, apa meg vasal.

Épp ezért azt érzem, hogy elméletben sokaknak megvan, mi az az egyenjogúság. De a gyakorlatban is? Azért, mert lány vagyok, inkább ne menjek el egyedül este futni, bulizni meg pláne. Ha miniszoknyát veszek fel, akkor pedig miért vagyok meglepődve, ha megtapiznak? És ha egy felvételi beszélgetésen kivágott a blúzom, nyilván ki akarom ezt használni. Vagy legalábbis ne lepődjek meg, hogy ez hat az ellenkező nemre, és ezért vesznek fel az állásra.

Mi a megoldás? Empátiára kell nevelni a gyermekeinket és önmagunkat is életünk során. Érezzünk együtt a másikkal, képzeljük bele a másik helyzetébe önmagukat. Tanítsunk lányainak, fiainknak egyenlőséget. Neveljük őket ugyanolyan bánásmóddal.

Egy gondolat a nők elleni erőszakról, és arról, hogy ez miért az egyenlőség kérdése. Ha egy férfi elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy nő, vagy rá tudott nyomulni egy nőre (akár erőszakosan is), a barátok legtöbbször elismerően röhögnek és megpaskolják a vállát. Képzeljük el ugyanezt egy nővel. Egy nő elmeséli a barátainak, hogy megvolt neki egy férfi, esetleg erőszakoskodott egy másikkal. Ahelyett, hogy menő lenne, inkább kurva lesz a szemükben a nő. A társadalmi megítélésnek sokat kell változnia – a nők javára. Most, az erőszak témájában a férfi büszkén, a nő szégyenkezve érzi magát, ha erről beszélnie kell. Függetlenül attól, hogy a nő erőszaktevő vagy áldozat. Rendben van ez így? Nagyon nem.

Ami nagyon fontos: a feminizmus nagyon sokféle. Mindenkinek mást jelent, mint ahogy mindenki máshogy definiálja önmagát is. De, ami a lényeg, hogy ne hagyjuk, hogy a feminizmus szétválasszon minket. Egyesítsen és hozzon közelebb egymáshoz – hiszen pont ez a lényege.

Végezetül pedig: nem akarom, hogy a feminizmus egy olyan téma legyen, amire egy egész életet rá lehet áldozni. Azt szeretném, hogy az egyenlőség természetes legyen. Hogy úgy, ahogy a sejtjeinkbe be van épülve, úgy a tudatunkba is be legyen kódolva. Most viszont még kell, szükséges ezzel a témával foglalkozni. Az egyenjogúság, a feminizmus fontos. Foglalkozzunk vele, ha másért nem, azért, hogy majd a mi gyerekeinknek ne kelljen!

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

2 Tovább

Jó lenne, ha hallgatnál (rám)

Magyar zenét kell hallgatni. Ez egy kijelentés, nem ajánlás vagy ötlet. Hiszen a magyar zene jó, és biztos vagyok benne, hogy minden ember megtalálhatja a saját ízlésének megfelelő zenekart vagy számokat, csak keresni kell és nem feladni. Mert ha nekem sikerült – pedig én ellenálltam, mint egy betonfal –, akkor mindenkinek fog.

A szüleim imádják a Kispál, Kistehén, Kiscsillag zenekarokat és társaikat. Autóban, otthon, mindenhol hallgattuk a lemezeiket. Azt hiszem, belémivódtak legbelül ezek a számok, és ezért, amikor rájuk kerestem, és fogékony lettem erre a stílusra, úgy beszippantott, mint annak rendje és módja. Szegény kedvenc külföldi zenekaraim félre lettek téve. Mert amiért imádom ezeket a számokat, az a szöveg. Hiszen gyerekként nyilván nem jelentett semmit, vagy ha igen, akkor a tartalom eléggé kifogásolható volt a gyermek-fülemnek, úgyhogy nem nagyon szerettem. Viszont most, amikor a szünetben elmerülhettem az önsajnálat, önértékelés és úgy általában a lelkem legféltettebb bugyraiba, tökéletesen illettek a hangulatomhoz és az életérzésemhez a Kiscsillag számai. A „Ha én lennék” már nyár óta megunhatatlan, dühöngős nótámmá avanzsált, és most, hogy már kívülről fújom a szöveget, soha többé nem akarom elengedni. De egyébként az összes (vagy a legtöbb) számnak hihetetlen jó szövege van. Hiszen persze, jó a hangszerelés, de igazából én a szövegek miatt hallgatom őket.

És bár nehéz megtalálnom azt a pontot, ahol ez az egész elkezdődött, egy biztos, Orfűnek volt köze hozzá. A Fishing on Orfű fesztiválról korábban már írtam egy cikket, és most nem is a fesztivál a lényeg, hanem az ott átélt élmények.

Amikor megérkeztünk az unokatestvéremmel, benéztünk a fesztiválra, és nagy egyetértésben otthagytuk a Csík zenekar koncertjét. Kezdtem is aggódni, hogy én mit fogok csinálni négy napon keresztül esténkét. Aztán bementünk az apartmanba, és beraktunk mindenféle számokat, hogy táncoljak és oldjam magamban a feszültséget. Mert igen, egyszerűen képtelen vagyok táncolni. Aztán, amikor már úgy éreztük, kellően laza vagyok, és mindkettőnknek megjött a kedve, visszamentünk. Éppen Lovasi ötvenéves születésnapi koncertje volt. Befurakodtunk a tömegbe, és akkor először talán a Sirály című számnál jött az érzés, hogy istenem, milyen szép.

A napok sajnos összekeveredtek a fejemben. A következő élményem a Kistehén koncertje volt. Ittam egy fél pohárnyi mojitot, és csak csücsültem a fűben, hallgattam a zenét és nagyon jól éreztem magamat. A „Virágok a réten” volt egy a közül a pár szám közül, amit ismertem, és ez is nagyon ismerős érzés volt. Az, hogy teljesen más helyzetben hallgattam a számot, más érzéseket keltett bennem.

Aztán a 30Y koncertje következett, ott az első sorba szuszakolt be engem két kedves barátnőm, ahol sajnos olyan dögszag volt, hogy majdnem összehánytam magamat, és aztán akkora tömeg lett, hogy el is mentem. Viszont akkor hallottam életemben először az „Elsőre” című számot, aminek első sorai annyira szép metaforái a szerelemnek, hogy már amiatt megéri meghallgatni. Ide is írom, hátha valaki kedvet kap hozzá: „Sokkal jobban szereted, mint ahogy mondod. Ritkábban mondod, mint ahogy, mint ahogy érzed. És ha benned lakik, akkor mindig tudja, hogy nem remeghet a térded.” És mindemelett nagyon jó az egész szám hangulata is.

Szilveszterkor ismertem meg az Ed Is On zenekart, amelyiknek frontembere Tasnádi Bence, színész, ezért sokan ismerhetik. A „Sárga kráterek” számon konkrétan az utcán nevettem fel, pedig nem egy vidám szám, a „Lányok, fiúk” pedig úgy, ahogy van, gyönyörű.

És pár napja találtam rá a „Boldog még” című dalra a Hiperkarmától. És így eljutottam a Biorobothoz is. Mindkettő veszettül jó, nekem valamiért nagyon tetszik a stílus, inkább a Bioroboté, a Hiperkarma ezzel a számmal viszont megvett.

És így, zárásul pedig az első szerelmemmel fejezem be, a Heaven Street Sevennel. Mert azt már kis koromban is imádtam, és most is kívülről tudom az összes szöveget. Óriási szomorúság nekem, hogy feloszlott a zenekar. Hiba volt, de nincs mit tenni. Az összes számuk annyira fülbemászó, hogy szerintem a zenekarok közül talán ez a legkönnyebben befogadható.

Ajánlom tehát, hogy nézz körül a magyar előadók, zenészek, zenekarok közt, remélem találsz majd kedvedre valót.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Számmisztika

Az elmúlt száz-százhúsz évben az egész emberiség életének egyik fontos pillérét képezték az egyenlőségi mozgalmak. Nők, feketék, zsidók, homoszexuálisok és még sok más, korábban elnyomott embercsoport vívta ki magának az alapvető emberi jogokat, és érte el, hogy a többiekkel egyenlőként kezeljék őket. A nyugati társadalmakban ma már szinte az összes ember egyenlő. Mindenki szabadon kifejezheti a véleményét és elmondhatja problémáit. És sajnos mi, emberek újabban elég sok dolgon tudunk problémázni, annak ellenére, hogy vannak, akiknek nálunk sokkal rosszabb. Bizony. Például a számoknak. Az emberek között elterjedt egyenlőségi és egyenjogúsági eszmék a számok világába még nem kerültek be. Pedig be kéne! Aki nem hisz nekem, higgyen a számoknak!

(Az alábbi sorok egy, a számok közötti beszélgetés során kerültek lejegyzésre.)

2,4: Az emberek olyan hülyék. Folyton csak a saját problémájukkal foglalkoznak, eszükbe sem jut, hogy nem mindenkinek olyan jó, mint nekik. Én már egyenesen utálom magamat és súlyos önbizalomproblémákkal küzdöm. Egyes emberek szerint ugyanis én természetellenes vagyok. Vagyis nem vagyok természetes. Mégis, hogy képzelik ezt? Kikérem magamnak! Én igenis természetes vagyok. Vagy ha nem az, akkor mi? Mesterséges?! Én igenis természetes vagyok, létezem, vannak tulajdonságaim, és csakúgy, mint mindenki más, egy külön szám vagyok! Senki más nem olyan, mint én! Hogy jönnek a hülye emberek ahhoz, hogy engem természetellenesnek nevezzenek?

√2: És amikor kijelentik, hogy nemhogy nem vagy természetes, de nem vagy racionális se? Mégis, ki az a szörnyeteg, aki kijelenti egy számról, hogy nem racionális? Csak azért, mert végtelen számú random tizedesjegyem van, még nem kell megbélyegezni, hogy irracionális vagyok! Igenis, ugyanolyan racionálisan gondolkodom, mint az összes többi szám!

π: Egyet kell értenem és együttérzek.

2: Jaj, édes négyzetgyököm, ne bánkódj! Rá se ránts az ilyen rosszindulatú megjegyzésekre és bélyegekre. Vannak, akik szeretnek téged, és elfogadnak úgy, ahogy vagy, a végtelen számú tizedesjegyeddel együtt. Például én. De egyébként meg kell említenem, hogy ez a négyzetgyök-négyzetszám dolog is baromság. Vannak ezek a négyzetszámok, akik elméletileg nagyon menők, merthogy van négyzetgyökük. De a valóság nem ez, hiszen igazából mindenkinek van négyzetgyöke, csak van, akinek nem egész szám. És igazából ez utóbbiakból van több. De az emberek „matematika” tudománya valahogy mégis az egész négyzetgyökkel rendelkező számokat emelte ki. Mintha ők bármivel is jobbak lennének, mint mi! Valójában minden szám négyzetszám. Én, megmondom őszintén, már többször is megpróbáltam bekerülni a Négyzetszámok Facebook-csoportba, de az a rohadék hatvannégy mindig kirakott azzal, hogy nekem nincs is négyzetgyököm. Pedig igenis van! Gyök kettőnek hívják, és köszöni, jól van, nagyon szép, aranyos szám.

-1: Hát, ez mind szép és jó, de akkor én mit mondjak? Nekem tényleg nincs négyzetgyököm…

√–1: Még hogy nincs! Nézd meg, itt vagyok! Élek, lélegzek, beszélek! Ja, és ti mind, ti kettő, meg gyökkettő, meg pí, meg kettő és fél…

2,4: Kettő egész négy tized, te bunkó!

√–1: Akkor kettő egész négy tized, ki érdekel? Szóval ti mind jól befoghatjátok, mert amikor a számot letermészetellenesezik meg leirracionálisozzák, az még mindig semmi ahhoz képest, amikor kijelentik, hogy nem is létezel! Márpedig én és társaim, a negatív számok négyzetgyökei meglehetősen sokszor elszenvedtük már ezt. Megbélyegeztek minket, az egész csoportot, hogy mi nem is létezünk. Pedig igenis létezünk, és valósak vagyunk, úgyhogy ez a valós szám dolog is egy nagy baromság! Jó, az igaz, hogy egy kicsit komplexebb az összetételünk és a lelkivilágunk, mint a többieké, de ezért nem kell beskatulyázni és kiközösíteni minket az általános és középiskolai tananyagból! Igenis létezünk és jelen vagyunk! Igaz, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme, de miért, az emberek létezésének van? Ja, vagy hogy az emberiség erre sem tudja még a választ? Akkor miért kéne tudni, hogy a komplex számok létezésének mi értelme? Na, erre varrj gombot, emberiség!

√–3,8: Gyönyörű gondolatok, testvérem! Lehet, hogy az emberek nem is azért titulálnak minket nemlétezőnek, mert valóban nem létezünk, hanem azért, mert azt akarják, hogy ne létezzünk. Mert azt akarják, hogy fogjuk be a szájunkat és ne pofázzunk bele a matematikába. De mi nem fogjuk be! Igenis van beleszólásunk! Nem maradunk csöndben! Hallatni fogjuk a hangunkat! Nem tudnak bennünket elhallgattatni!

-4: Egyetértek, igen! Ez a létező-nemlétező beskatulyázás egy nagy böszmeség, igazán minden számnak valósnak kéne lennie! De azért a valós számokon belül is vannak különböző csoportok és különböző problémák. Például én negatív szám vagyok, és meglehetősen sokszor diszkriminálva érzem magam emiatt. Elő van írva például, hogy nekem, mint negatív számnak, nem lehet négyzetgyököm – ezt a problémát ugye már az előttem szólók is kifejtették. De a négyzetemen viszont osztoznom kell az ellentettemmel! Én és négy szeretjük egymást, de azért az, hogy a négyzetünk is közös legyen, na azt már nem! Különben is, nekem nem tetszik ez a tizenhat. A szeme se áll jól. Sokkal szívesebben venném, ha a négyzetem egy szintén negatív szám, a mínusz tizenhat lenne. Ezért is nagyon jó lenne, ha végre eltörölnék ezt a nevetséges törvényt, és a negatív számoknak is lehetne négyzetgyökük!

-6: Igaz, amit beszélsz, mínusz négy. Én még azt adnám hozzá, hogy nem csak a törvények, de a társadalmi megítélés által is elnyomva és diszkriminálva érzem magam, és gondolom, a többi negatív szám is hasonlóan van ezzel. Úgy érzem, nagyon utálnak minket, és ha egy egyenletben vagy feladatban megjelenünk, nem örülnek nekünk, mert a negatív előjelünk miatt nagyon össze tudjuk zavarni a végeredményt. Egyébként megfigyeltétek, hogy a köznyelvben a negatív a rosszat, míg a pozitív a jót jelenti? Ez milyen gonosz dolog már! Így az emberek automatikusan a rosszal azonosítanak minket. Nagyon sok gyerek és felnőtt utál minket (e sorok írója se nagy rajongója a negatív számoknak – a szerk.), mindössze azért, mert negatívnak születtünk! Most komolyan, tehetek én róla, hogy egy ilyen nagy vonalkával születtem, ami miatt negatív vagyok és máshogy kell velem számolni? Nem. Akkor meg? Ne engem hibáztassanak már!

-7,9: Teljesen egyetértek! A negatív számoknak nagyon rossz!

3: Na, azért a pozitívok élete sem fenékig tejfel! Tudod te, milyen érzés, amikor kiderül, hogy te olyan béna vagy, hogy nem is vagy osztható semmivel, csak magaddal meg a francos eggyel, és akkor rögtön prímszámnak bélyegeznek? És aztán persze a többi szám, akiknek egy rahedli osztójuk van, jól kiröhögnek, hogy micsoda gáz gyerek vagy, hogy neked meg csak kettő!

2: És amikor csak azért kerültél be a prímszámokba, mert olyan kicsi vagy, hogy tényleg csak magaddal meg az eggyel lehet téged elosztani? Ne tudjátok meg, mennyit csúfolnak engem ezért!

1000: És amikor annyi osztód van, hogy azt se tudod, hol áll a fejed? Szerinted az jobb?

0: És ha megbélyegeznek, mert a pozitív-negatív skálán nem tudod magad elhelyezni, és egyik se vagy? Hogy nagyon kilógsz a többiek közül?

13: És ha megbélyegeznek, hogy „szerencsétlen” vagy? Mi?

666: És ha azt mondják, hogy te vagy maga a Sátán száma?

3: Na jó, az tényleg eléggé szívás….

666: Hát, te csak fogd be, neked jó, terólad azt mondják, hogy te vagy a magyar igazság!

3: De amikor meg éppen nem, akkor az illumináti jut eszébe rólam az embereknek, merthogy annak három oldala van…

1: Ennyi erővel rólam is, mert egy szeme van…

2: Jól van, egy kicsit hagyjuk most az egyéni problémákat és térjünk vissza a társadalmi, matematikai szintre!

13: Rendben van! Csak azt akartam mondani, hogy nem lenne mindenkinek jobb, ha nem lennének többé ilyen megbélyegzések? Se csoportos, se egyéni szinten. Nem lenne többet ez a csoportosítás, hanem mindenkit ugyanúgy kezelnének és mindannyian egyenlők lennénk. Egyenjogúak, de nem egyformák?

2: Ez nagyon jó ötlet! Nem lenne többé probléma abból, hogy ki melyik halmazba tartozik, hogy akkor most racionális vagy irracionális, egész vagy tört, valós vagy komplex, negatív vagy pozitív – vagy egyik se. Mi lenne, ha mindezt a sok fölösleges konvenciót eltörölnénk és egyszerűen csak számok lennénk? Mindannyian ugyanolyan jogokkal és ugyanolyan lehetőségekkel rendelkeznénk. A tizenkettőnek ugyanúgy lehetne négyzetgyöke, mint a mínusz négyszázötvenháromnak, bárki, aki szeretné, eloszthatná magát nullával és egy meg három, ha mind a ketten beleegyeznek, lehetnének öt is, meg hat is, hiszen mindenki egyenlő lenne, és egyenrangú.

6: Gyönyörű gondolatok! Igazad van, kettő!

5,97: Igen! És csak az számítana, hogy mindannyian számok vagyunk és mindannyian ugyanolyan értékesek. Nem számítana a megjelenés, és mindenki úgy nézhetne ki, ahogy akarna, aki római alakban akar megjelenni, az római lesz, aki arab akar maradni, az arab marad, a törtek eldöntik maguknak, hogy törtvonalasan vagy tizedesen szeretnének mutatkozni, de ez akár napról napra változhatna is! És nem csesztetjük mondjuk az egyharmadot. Ha neki nulla egész három tized végtelen szakaszos tört formájában van kedve megjelenni, akkor úgy jelenik meg!

MMMDCCCLXXXVI: Teljesen igazad van! Tudod, engem is mennyit zaklatnak néha, amikor rómaiként mutatkozom, hogy olvashatatlan vagyok és túl hosszú? De mostantól már bátran és büszkén fel fogom vállalni magam, mert én így, római alakban érzem jól magam a bőrömben. Köszönöm a kedves szavakat, igazán felvidítottál!

5,97: Jaj, nagyon szívesen.

78: Milyen aranyosak vagytok! Srácok, igazán meg vagyok hatódva, amikor ilyeneket látok. Ez az egyenjogúság és egyenlőség gyönyörű eszmék! Épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk az évszázados láncoktól és konvencióktól, törvényektől és szabályszerűségektől, egyenletektől és egyenlőtlenségektől! Nem lesznek többé egyenlőtlenségek, mostantól mindenki egyenlő!

1,58: Igen, így van! Így legyen! Így lesz!

9: Bizony, úgy lesz! Mostantól mindenki egyenlő! Mindenki mindenkivel egyenlő, egyenlő jogaink és lehetőségeink vannak!

102, 789: Igen! Mostantól mindannyian egyenlők vagyunk!

15: Akkor most… Akkor mostantól mindenki egyenlő? Mostantól mindannyian ugyanakkorák vagyunk? Mindenki… Tényleg mindenki egyenlő? Akkor mostantól minden műveletnek ugyanaz a végeredménye?

9: Nem! Mostantól minden műveletnek, egyenletnek és egyenlőtlenségnek, kivonásnak és összeadásnak, szorzásnak és osztásnak ugyanannyira és egyenlő mértékben tökmindegy, hogy mi a végeredménye, hiszen úgyis mindenki egyenlő mindenkivel, és mivel mindannyian egyenlők vagyunk, bármelyik két szám közé egyenlőségjelet lehet tenni.

11: Bizony. Mostantól nem kell szorozni meg osztani, mert minden szám egyenlő lesz minden számmal. Ha megkérdeznek valakit, mennyi ötször nyolc, mondhat bármilyen számot, az igaz lesz, mert mindenki egyenlő. Nem kell a másodfokú egyenletnek megoldóképlet, mert bármilyen számokat be lehet helyettesíteni az egyenletbe. Nem kell függvényeket megoldogatni, két függvény metszéspontja bárhol lehet, hiszen minden szám ugyanott lesz. Nem kell számegyenes meg koordináta-rendszer: mostantól mindannyian ugyanott helyezkedünk el.

75: Igen. És bármi lehet bármilyen szám. A kettőnek a négyzetgyöke lehet négy, de lehet gyök kettő is, akit mostantól nem gyök kettőként fogunk emlegetni, hanem a teljes nevén, amit végtelen ideig tart kimondani, de az minket nem fog zavarni, mi szeretjük őt így is!

≈1,41: Jaj, nagyon aranyos vagy, de nekem az is jó, ha kerekítőleg egy egész negyvenegyként emlegettek.

54: Rendben van. De még néhány változásról nem is beszéltünk! Mostantól semmilyen számítás, egyenlet, iksz a nyolcszázhuszonhatodikon és hasonló dolog nem lesz! Az algebrát ki lehet dobni az ablakon! Iksz egyenlő bármilyen szám, akármi helyes. A geometria szintén felesleges, vagyis nem felesleges, de egyszerű tudomány. Egy bármennyiszög belső szögeinek az összege bármennyi lehet. A körző bármekkora sugarú kört tud rajzolni.

97,4: Bizony, bizony! Bármilyen matematikai feladat megoldása bármennyi lehet, hiszen minden szám ugyanannyi, hiszen minden szám egyenlő, minden szám ugyanakkora és ugyanolyan jogaink és lehetőségeink vannak.

2: Milyen szép gondolatok! Ez az! Remekül érzem magam most, srácok! Végre egyenlőség van! Ledobtuk magunkról a matematika évszázados bilincseit és SZABADOK VAGYUNK! És egyenlők! És testvériesek! Kiáltsátok velem együtt: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika!

És együtt, mind a végtelen számúan elkiáltották magukat: szabadság, egyenlőség, testvériség, matematika! Velük kiabált a beszélgetés lejegyzője is. Eufórikus pillanat volt.

Hát, így szabadították fel magukat a számok az évszázados matematikai elnyomás alól, amelyben hathatós segítséget nyújtott nekik e cikk írója, a lejegyző is.

Megjegyzés: ezt a beszélgetést a cikk írója pusztán tájékoztató jelleggel, mint érdekességet jegyezte le, nem pedig azért, mert egy lusta disznó, katasztrofális matematikából, és kifogást keres, hogy miért nem tanult és gyakorolt egy percet sem. Egy, alkalomadtán nullásra sikeredett matematika epochazáró után még véletlenül sem fogja a cikk írója a cikk kinyomtatott változatát reklamáció gyanánt, diadalittasan Nógrádi tanár úr orra előtt lóbálni, azzal érvelve, hogy márpedig ő nem tökfej matematikából, csak ezen nemes tudományágnak egy nagyon előrehaladott, újszerű ágát képviseli, a teljes egyenlőség elvét, amit a begyöpösödött, túlkonzervatív, a valódi matematikáról cseppet sem tudó matektanárok sajnos nem érthetnek meg. Az író saját butaságát, tunyaságát és műveletlenségét sosem fogja a cikkben megfogalmazott eszmények címere mögé bújtatni.

A beszélgetést lejegyezte: Mörk Márta, 9. évfolyam, a matematika zsenije (AKG)

Illusztráció: Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Summerhill – a híres-hírhedt iskola

Nemrégen láttam egy filmet, ami egy valós történet alapján készült. Nagyon érdekes volt és elgondolkodtatott.

A film egy olyan (egyébként valóban létező) iskoláról szól, ahol a gyerekek jogait maximálisan figyelembe veszik. Mindennap tartanak egy gyűlést, fontosabb kérdések esetében pedig megszavazzák, hogy mi lenne a jó döntés. A diákoknak ugyanolyan szavazati joguk van, mint a tanároknak. Az az elvük, hogy a gyerekek el tudják dönteni maguk, hogy milyen órákra szeretnének járni, és hogy mi érdekli őket. Ott nemcsak matek, irodalom, földrajz meg ezekhez hasonló tantárgyak vannak, hanem olyan órákat is felvehetnek a gyerekek, amit más iskolában nem találnának meg. Így ez az iskola biztosítja, hogy mindenki megtalálja azt a tárgyat, amire szívesen járna.

Vannak ott olyan gyerekek, akik kezdetben egy órát sem vettek fel, kihasználva azt, hogy nem muszáj, de mivel nem tudtak magukkal semmit sem kezdeni, ezért elkezdtek órákra járni. Abban az évben, amikor a film kezdődik, két új diák érkezik Summerhillbe. Az egyik Maddy, aki egy szorgalmas, okos lány, és mindig azt csinálja, amire az anyukája megkéri. A másik újonc egy kevésbé buzgó fiú, Ryan, aki az apukájával él, mert édesanyja külföldön dolgozik. Mikor az órák felvételére kerül sor, a lány meglepően sok tárgyat vesz fel, ellentétben Ryannel, aki viszont egyet sem. Nekem a fiú első látásra nem volt szimpatikus. Ezt az érzésemet csak erősítette, amikor Ryan ellopta Maddy pénzét, és azután megverte Petert, aki támogatta őt.

Úgy láttam, hogy először sem a lány, sem a fiú nem érzi magát jól Summerhillben. De egy kis idő elteltével egyre több gyerek kedveli meg Ryant, a korábbi verekedés és lopás ellenére is. Maddy pedig elkezd azokra az órákra járni, amikre ő szeretne, és nem azokra, amelyekre az anyukája kényszerítette. Én még akkor sem kedveltem a fiút, amikor már majdnem mindenki szerette és elfogadta.

Egy nap Maddy édesanyja állít be az iskolába. Azért jött, hogy hazavigye a lányát, mert nem találja megfelelőnek a summerhilli oktatást. Az anyuka még azt is felháborítónak tartja, hogy Maddy játszik a barátaival. A lány nagyon mérges lett, hogy el kell hagynia az iskolát, amiben olyan jól érezte magát, ezért elfut, és kulcstartóját, amit ott készített, beledobja a tűzbe, mivel azt gondolja, hogy már nem lesz rá szüksége. De a kulcstartó nem gyullad meg, ezért a tűzbe hajít egy doboz lakkot is. A tűz egyre növekszik. Először Ryan látja meg, hogy terjed a tűz. Szól a tanároknak, akik megnyomják a vészjelzőt. A gyerekek kiözönlenek az iskolából.

Persze mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ki okozhatta a tüzet. Maddy nem meri bevallani, hogy ő volt a hibás, ezért az egészet Ryanre fogja. Mivel ő már okozott kellemetlenségeket, a gyerekek többsége Maddynek hisz, nem a fiúnak, aki viszont győzködni próbálja a többieket, hogy nem ő volt. Ekkor kezdtem megkedvelni Ryant, és a lányt találtam ellenszenvesnek, mert ő arra hárította a felelősséget, akinek már így is nagyon sok problémája van.

Az egyik gyűlésen, amikor a tűz esetét beszélik meg, arra terelődik a szó, hogyha tényleg Ryan okozta a tüzet, akkor el kellene vinni őt egy intézetbe. Ekkor Maddynek megszólal a lelkiismerete, és bevallja, hogy ő volt a tűz okozója. Még mindig egy kicsit önzőnek tartottam a lányt, de ez a cselekedete sokat segített azon, hogy újra megkedveljem.

Az a hír jön az iskolába, hogy meg akarják szüntetni azt a nem megfelelő oktatás miatt. A gyerekek mindent megtesznek, hogy ne zárják be az iskolát, egy fantasztikus ügyvédet is fogadnak, hogy növeljék az esélyüket.

Amikor megkezdődik a tárgyalás, nyomós érvek hangzanak el arról, hogy miért kell bezárni az iskolát. Ryan, Maddy és Peter – akik időközben nagyon jó barátok lettek – Pán Péter kalandjaihoz hasonlítják a tárgyalást. A film egy párbeszédet csatajelenetként jelenít meg, ami szerintem nagyon jó ötlet volt a rendezőtől.

Nekem a filmről először a St. Trinian’s – Nem apácazárda című vígjáték jutott eszembe, amely hasonló problémákat mutat be, de más szemszögből, és egy sokkal viccesebb, lazább stílusban.

Büki Regina (AKG, 7. évf.)

Summerhill (BBC 4 részes tévésorozat, 100’, 2008)
Rendezte: Jon East

Szereplők: Eliot Otis Brown Walters, Holly Bodimeade

A teljes film megtekintése:

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Nyelvválasztás

Most jön el lassan a tizedikesek nyelvválasztásának határideje. Mert az AKG-ban jövőre, vagyis a 11. nyelvi évben, amelyiket most én koptatom, 18 órában kell majd azt a nyelvet tanulják, amit választottak. Én pedig olyan tanácstalan voltam ebben a döntésemben (is), hogy sok-sok órát emésztett fel az életemből az, hogy azon aggódtam, mi a legoptimálisabb választás. És persze sok más iskolában is szembesülhetnek ezzel a kérdéssel a fiatalok, tehát ez természetesen nem iskolaspecifikus dolog. Arra gondoltam, talán segítség lenne azoknak, akik szintén képtelenek gyorsan döntést hozni, hogyha leírom a tapasztalataimat.

Én egészen kilencedik teljesen biztos voltam abban, hogy franciát fogok tanulni. Aztán valamiért, talán mert megtudtam, hogy nagyon nehéz, elbizonytalanodtam. Tényleg ezt akarom én tanulni? Ennek ellenére tizedikben is francia zenét hallgattam, és imádom a francia filmeket is, mégis tudtam, hogy nem fogom a franciát választani. Egyszerűen, amikor elképzeltem magamat, nem láttam, hogy ez nekem való. A barátnőm csodálkozott is, hogy hozzám annyira illik a francia, furcsa, hogy nem azt akarom tanulni. De nem akartam, és nem bántam meg. Szerintem, aki a franciát választja, az szeretetből teszi. Szeretetből a kultúra, a csodálatos Franciaország iránt, és tényleg csak úgy és akkor érdemes ezt a nyelvet választani, ha elhivatottak vagyunk. Mert a francia egy gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra, viszont nehéz. És valamiért ráhúzták ezt a dolgot, hogy a francia olyan „lányos”. Mert tényleg, ha így vesszük, nem sok fiú szereti a francia zenét meg ilyesmi, ki tudja miért. És nálunk a francia csoportba nem is járnak fiúk – ami szerintem elég szomorú, de úgy látszik, nálunk inkább a realitás talaján akartak maradni, és nem a művészetre hajtottak. Sajnálom.

Sándor Csenge

Tehát amikor eldöntöttem, hogy én nem fogok franciát tanulni, el kellett döntenem, hogy német vagy spanyol. Szenvedtem, hogy mi legyen. Még nyáron is, amikor elvileg már döntöttem a spanyol mellett, teljes bizonytalansággal tekintettem a választásomra. Hiszen minden érv a német mellett szólt. Nyáron voltam Németországban, és be kell valljam, nekem nagyon tetszett. Ki gondolta volna, hogy München, amiről az egész családom megállapította, hogy nem egy jó hely, nekem a szívem egyik csücske lesz? Senki. És amúgy is. Az jelent valamit, hogy az évfolyam több mint fele a német nyelvet választja, hogy a német Európában nagyon-nagyon hasznos, és úgy egyáltalán, ez egy reális választás. Szerintem, ha tudod, hogy mondjuk mérnök akarsz lenni, akkor tényleg nagyon jó ötlet a német. Vagy ha valamilyen gazdasági vonalon képzeled el az életedet. Viszont akkor is ott van az a kis dolog, amit most megsúgok. Ha mindenki németet tanul, akkor igazából nem leszel különleges a munkaerőpiacon eme választásoddal. Ki mondta, hogy a spanyol és francia üzletek haldokolnak? Senki, mert ez nincs így. Tehát mivel a másik két nyelvet átlagban sokkal kevesebben beszélik kis országunkban, ezért az sokkal különlegesebb. Úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy a némettel aztán most megcsináltad a szerencsédet… Nekem egyébként az alap német életfelfogás volt szimpatikus, bár nem láttam belőle sokat, de azért az első benyomás mindig sokat nyom a latban.

Sándor Csenge

És tudjuk, hogy Németország az egy jóléti állam, és tényleg így van, ki ne akarna a biztonságos, normális opció mellett dönteni? Amúgy nálunk, akik németet tanulnak, mind nagyon szeretik, hiszen a tanárokon múlik a kilencven százalék, és mivel ők a kilencvenből kilencven százalékot bele is adnak, ezért sok probléma nincs. Nem hallottam nagyon, hogy valaki megbánta volna, hogy a németet választotta. Pedig a német nem egy szép nyelv. Ez van. Akik beszélik, mégis azt mondják, hogy „de-de nagyon szép”. Úgyhogy ezt sem lehet felhozni ellene. Én mégse bánom, hogy a spanyol mellett döntöttem. Mert az az igazság, a spanyol a bevállalós…

Hiszen sok érvet nem lehet mellette mondani. Egyszerűen tetszik a kultúra, az életfelfogás, a napsütés… és ezek mind olyan dolgok, amiket az ember a személyisége, a kis szíve miatt mond, és nem azért, mert látja a jövőjét egy spanyol multinál. Én komolyan azért választottam a spanyolt, mert ott jó az idő, és mert nem akartam németet tanulni, mert nem tetszett a nyelv, és mert a szüleim azt mondták, hogy nyugodt szívvel vállaljam csak be. Szóval, nálam pont nem az volt a szülői nyomás, hogy „kisfiam, németet tanulj, mert abban van a jövő”, hanem hogy: „édes lányom, nehogy a németet válaszd, mert az ronda”. Úgyhogy engedtem a szívemnek, és elengedtem a társadalmi nyomást. Alapjában véve Spanyolországról tudtam a legkevesebbet. Nem néztem filmeket, nem hallgattam zenét, nem voltam ott, mármint csak Barcelonában, de az elvileg nem is tartozik oda… szóval értitek. És mégis, egy pillanatra sem bántam meg. Aki azért szeretne spanyolt választani, mert az könnyű, az csalódni fog. Ez is ugyanolyan nehéz, mint a többi, és elmondom, hogy háromszor nehezebb, mint az angol. A ragozás, az érpattintós. De nem számít. Mert amikor beszélsz, akkor egyszerűen menőnek érzed magadat. Mert a spanyol olyan laza. A francia a szép, a német meg a német. Sajnálom kedves németesek. De a németre nem nagyon tudok mit mondani…

Sándor Csenge

Tehát szerintem érdemes mindenféle oldalról körüljárni a témát, és nem úgy választani ki a nyelvet, hogy a legjobb barátod mit választott. Először is, hallgass zenét. Ez azért fontos, mert megismered a hanglejtést, a kiejtést, és hogy úgy egyáltalán el tudod-e képzelni magadat, hogy egy éven keresztül heti milliárd percben ezen próbálsz majd gagyogni. Aztán próbálj meg tájékozódni. Nézd meg, milyen híres emberek származnak abból az országból, milyen műalkotások, keress filmeket. A lényeg, hogy minél behatóbban próbáld megismerni a három kultúrát, és döntsd el, melyik illik legjobban a személyiségedhez. Nem, nem ahhoz, aki vagy, hanem a kis belső énedhez, akivé válni szeretnél. Mert ez biztosan segíteni fog abban, hogy a jó irányba változz. Például én valamilyen szinten lazább lettem, amióta spanyolt tanulok. Hiszen a spanyol életfelfogás tényleg az „élvezd az életet”, és ez amilyen elcsépelt, annyira szuper. Aztán gondolkozz el azon is, hogy miért lesz neked jó, hogy beszéled azt a nyelvet. Én azért még mindig úgy vagyok vele, hogy az angolért odavagyok, hiszen amióta elkezdtem tényleg tanulni, megcsináltam a nyelvvizsgámat meg ilyenek, nekem kitárult a világ. Ezt a spanyollal még nem érzem, de már várom. Hiszen az a megkoronázása a munkának. Szóval ezen is érdemes tűnődnöd. És azért ne engedd, hogy magaddal ragadjanak ezek a sémák. Hogyha szereted a matekot, válaszd a németet, ha meg művészlélek vagy, akkor tuti a francia, és ha úgy beleszarsz az egészbe ahogy van, akkor meg a spanyol. Ez nincs így.

De a lényeg, hogy ne engedd, hogy befolyásoljanak. Se a szüleid, se a barátaid. Neked kell majd ott ülnöd az órán, naponta leülnöd, hogy megtanuld azt a száz szót, és igen, neked kell majd rettentő sokat tanulnod. Mert ha azt hiszed, hogy ez lesz a nyugis éved, hát nem. Nem, ilyen nincs. Ez egy szemenszedett hazugság. Én valamiért ezt az évet is elbénáztam magamnak, és vállaltam különórákat meg ilyenek, és már most hasgörcsöm van attól, mi lesz velem az elkövetkezendő hónapokban. Mert ne feledkezz meg az éves projektről sem, bizony, az se kis piskóta. Szóval, úgy válassz, hogy tényleg tudd szeretni. Van az a mondás, hogy „nem feleségül mész hozzá”, amikor egy döntést kell meghozni. Na, ezt most kivételesen úgy hozd meg, hogy de, igen. Mert ezzel a nyelvel kelsz és fekszel majd az elkövetkezendő háromszáz napban. Amúgy jó lesz, nyugi!

(Írtam-e cikket, amikor a dolgozatra kellett volna készülnöm…)

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Az élet könyve

Nemrégiben olvastam Joël Dicker: A Baltimore fiúk című regényét. Aki a könyvesboltban egy könnyed hangvételű írást keres, és a címe alapján úgy gondolja, hogy ez a könyv biztos néhány helyes fiúról szól, akik csínytevéseket követnek el, az semmiképp ne tegye a kosarába, mert csalódni fog.

A svájci születésű, franciául író Joël Dicker nevét jó lesz megjegyezni, mert biztos hallunk még róla. Csupán huszonnyolc éves volt, mikor első regénye Az igazság a Harry Quebert ügyben megjelent, és egyből olyan népszerű lett, hogy több mint harminc nyelvre le is fordították, több díjra jelölték. A jóképű, jogi diplomával rendelkező szerző azóta nem tud végigmenni Genf utcáin úgy, hogy fel ne ismernék. A Baltimore fiúk a harmadik könyve.

A történet főszereplője ugyanaz a Marcus Goldman, aki a Harry Quebert ügyben is nyomoz, csak azóta már sikeres íróvá vált. Marcus saját és két unokafivére (Hillel és Woddy) történetét írja le egészen kiskoruktól kezdve. Szerintem minden olvasó irigykedve figyeli azt az összetartó barátságot, ami a fiúk hihetetlen kapcsolatát jellemezte gyerekkorukban. Aztán ahogy kibontakozik a cselekmény, rájövünk, hogy az irigylésre méltó barátság mégsem volt tökéletes. Nyomon követhetjük, hogy hogyan kezd el szép lassan lazulni a Goldman fiúk erős köteléke. Az is világossá válik, hogy A Baltimore fiúk nem csupán a három fiúról szól, hanem apáik és nagyapjuk történetéről is. Családi titkok, ki nem mondott sérelmek kerülnek felszínre.

Leginkább az tetszett a regényben, hogy Marcus maga mondja el a történetet, folyamatosan ugrálva a jelen és a múlt idősíkok között, így az egész hangulata olyan, mintha Marcus ülne velünk szemben, és csak mesélne az ő egyéni, magával ragadó stílusában, mi pedig ámulva hallgatnánk őt.

A regény talán azért is érinti meg az olvasót, mert a valódi életről, a rideg valóságról szól. Van benne szeretet, befogadás, kedvesség, ragaszkodás, szerelem, csalás, árulás, féltékenység, csalódás, kitartás, bátorság, életerő és tragédia. Azt a sokszor ismerős érzést is megmutatja, hogy amikor már azt hisszük, hogy ennél nem jöhet rosszabb, mindig jön még valami tragédia, de ha igazán akarjuk, akkor igenis talpra lehet állni, és ha nem is mindent, de rengeteg dolgot helyre lehet hozni, amihez csak az kell, hogy túl tudjunk lépni a nehéz helyzeteken.

Olvasás közben felismerjük saját életünk epizódjait, mert biztos, hogy mindenki átélte már a fent felsorolt érzések némelyikét. Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően az olvasó jobban együtt tud érezni a szereplőkkel, együtt tud sírni vagy nevetni velük, és ez valódi élménnyé teszi az olvasást.

A könyv másik erénye is az életszerűségéből fakad. A befejezéshez közeledve felismerjük, hogy mások első látásra irigylésre méltó emberi kapcsolatai, családi kötelékei sem tökéletesek, mindenhol vannak problémák, és ez megnyugvással tölt el minket, mert rájövünk, hogy az élet mindenkinek ugyanolyan nehéz.

A könyv hátsó borítóján a következő idézet áll: „A könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel.” Szerintem az író ezzel a könyvével is remekül visszavágott az életnek.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

Joël Dicker: A Baltimore fiúk (The Baltimore Boys, 2015)
Libri, 2017, 536 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Mire jó a Pinterest?

Semmire. Na jó, ez így egyáltalában nem igaz, csak egy jó kis meghökkentő bevezető mondat volt. A Pinterest tulajdonképpen egy inspirációs tárház, vagy hasonló, ahol mindenféle képeket és ötleteket tudunk „pinek” formájában lementeni magunknak. Nagyon sok kép és ötlet pedig DIY (Do it Yourself –csináld magad) projektekről szól. Hogy csinálj ezt, hogy csinálj azt, hogy készíts nyakláncot kavicsokból, hogy készíts fürdőbombát, hogy rittyents öt perc alatt háromszintes házat a kutyádnak vécépapír-gurigákból, stb. Ezekből a DIY projektekből ezer meg ezer van online, és nem csak a Pinteresten. A Pinterest igazából csak egy eszköz ezeknek az ötleteknek az összegyűjtésére és rendszerezésére. És hogy mi is ezzel a probléma? Igazából semmi. Csak az, hogy nekem ez eddig nem vált be. És meg vagyok győződve arról, hogy sokan vannak még ezzel így.

Egy interneten fellelhető DIY projektötletet nagyon sokféleképpen el lehet rontani, a legrosszabb, ha nem pontos vagy hiányosak az instrukciók. Például valaki meg akarja mutatni, hogyan készíts gyönyörű patchwork párnahuzatot a ruháidból, amiket kidobni készülnél. Az instrukciók képek formájában vannak megadva, az első képen a csomó használt ruha, a második képen a ruhákból kivágott szépséges négyzet alakú anyagdarabok, a harmadik képen meg már maga a kész párna, három másik hasonló párnával maga mellett, egy tökéletes tisztaságú kanapén, egy eredeti Leonardo da Vinci festménnyel a háttérben. Te meg nézel, hogy akkor most mi van? Ezekből a négyzetekből hogy lesz párnahuzat? Jó, mondjuk esetünkben a példa eléggé egyszerű, egy ötéves óvodás is ki tudja találni, hogy ezeket a négyzeteket össze kell fércelni, és úgy lesz belőlük párnahuzat. De ennél bonyolultabb DIY projekteknél ez nagy problémát jelenthet.

A hiányos instrukciók problémájának két oka lehet. Az egyik, hogy a készítő egyszerűen csak lusta részletes tutorialt készíteni, és úgy van vele, hogy majd kitalálják maguknak a nézők, hogy mit hogy kell csinálni. A másik, hogy a készítő kicsit túlbecsüli a közönséget, és úgy gondolja, mindenki tudja, hogy mit kell csinálni, neki csak a nagyobb lépéseket kell megadnia. Persze ha valaki már gyakorlott egy adott témában, és igazából csak ötleteket keres, hogy hogyan tudna pl. még szebb sálakat kötni, akkor valószínűleg nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki, mi a sima és mi a fordított. Azonban, ha valaki totál kezdőknek készít tutorialokat, akkor érdemes az alapokat, illetve a részletes, kis lépéseket is belerakni. (Nekem például fogalmam sincs a kötésről, a sima-fordított cuccot is csak Miss Marple regényekben olvastam. Mondjuk nem is tervezem egyhamar elkezdeni a kötögetést, majd ha macskás öreg néni leszek, talán.)

A következő probléma az ötlet/tutorial minősége. Hát igen, ha azt tervezed, hogy az emberek majd lemásolják azt, amit te csinálsz, akkor érdemes nem egy 1834-ből fennmaradt Camera Obscurával felvenni nyolc tekercsnyi filmre az anyagot, legyen az kép vagy film. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a kép majdnem minden esetben szükséges ahhoz, hogy az emberek megértsék, pontosan miről is van szó. Ha csak leírod, az nem olyan jó. Legalábbis nekem. De az emberek különbözőek, végül is van, aki a leírtat, van, aki a látottat érti meg jobban. A legjobb igazából, ha mindkettő megvan, a kép is meg az írás is. Szóval ahhoz, hogy rendesen reprodukálni tudjunk valamit, legyen az egy ceruzatartó vagy egy egész babaház, mindenképpen minőségi, részletes és olvasható/nézhető tutorialra van szükségünk. Ha az ember ilyen DIY tutorialokat készít, érdemes erre is odafigyelni. A képek vagy a film felbontására – vagy akár a rajz minőségére. Vannak ugyanis rajzos tutorialok is, és sokszor azok is remekül tudnak funkcionálni. Rajzos tutorialok készítésénél az első és legfontosabb szabály, hogy semmiképpen se kérjetek meg engem, hogy készítsem el a rajzokat. Azt senki nem akarja se magának, se a világnak. Ha pedig szöveges vagy részben szöveges tutorialt készítünk, érdemes fellapozni egy-két helyesírási kislexikont és nem azt írni, hogy „hozzávalók: celuksz oló pappirr plussz 1 kiss csilámm”.

Igazából ennyi az összes probléma. Akkor le is zárhatnánk, és mondhatnánk: megfelelő, jó minőségű és részletes tutorialokat kell keresni. Kész, vége, nem? Nem. Ugyanis ezek csak azok az esetek voltak, amikor magában a tutorialban volt a hiba. Sok esetben viszont nem a tutorialban, hanem az emberben van a hiba, és azért nem jön be nekünk ez az egész DIY-mizéria, mert mi csinálunk valamit rosszul. Lássuk, mit ronthatunk el egy DIY projekt megvalósítása során.

Az első, hogy igazából nem is csináljuk meg a projektet. Hát igen. Ezt azért mondom, mert már számtalanszor megtörtént velem, hogy láttam valami remek ötletet, ami tényleg egyszerűnek és ötletesnek tűnt, el is mentettem Pinteresten vagy kimásoltam magamnak a linkjét a kis OneNote-omba, aztán a projektötlet annak rendje és módja szerint ott porosodik az idők végezetéig, és még mindig arra vár, hogy egyszer foglalkozzam vele. Merthogy nincs rá igazán motivációm. Vagy időm. Ilyen dolgom van, olyan dolgom van, majd egyszer megcsinálom, igen, biztos, valamikor majd tényleg készítek egy ilyen szép kis táskát, egy olyan kiskosarat, egy amolyan papírból hajtogatott ruhát, stb. Az általam Pinterestre elmentett ötletek 95 százaléka soha nem kerül elő újra. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a fenének mentem el magamnak ezeket a dolgokat, ha úgyse fogok velük foglalkozni. Hát, nem tudom. Jó kérdés. Mindig az van a fejemben, hogy jaj, egy nap majd biztosan meg fogom csinálni ezt a szép kiskosarat, és ha nem mentem el biztos helyre, akkor ez a szép kiskosár ötlete örökké el fog veszni a feledékenységem sötét veremében. Az igaz, hogy biztos helyre elmentett állapotában is pont ez történik, de legalább akkor, amikor kimásolom magamnak a linket vagy elmentek valamit egy Pinterest-táblára, abban a pillanatban megvan az érzés, hogy „jaj, milyen jó ötlet, majd később valamikor biztos foglalkozom vele”. Aztán meg nem. De szerencsére itt is akadhatnak kivételek. Megtörtént már, hogy egy-egy DIY ötlettel tényleg elkezdtem érdemben is foglalkozni. Azonban, ha az ember valóban ráveszi magát egy ilyen DIY projektnek az elkészítésére, akkor is számtalan problémába ütközhet. Nézzük ezeket.

Az egyik, hogy a cuki pingvin megrajzolása helyett rögtön a Mona Lisát akarjuk reprodukálni. Magyarán, hogy túl nehéz projektet választunk. Ilyenkor is hajlamosak vagyunk a tutorialt hibáztatni, hogy ez nekem túl magas, ezt én nem tudom megcsinálni, és ez így igaz. De ilyenkor nem a tutoriallal van a baj, hanem velünk, ugyanis rossz ötletet választottunk ki. Ha csak most kezdjük DIY karrierünket, először próbáljunk kisebb, egyszerűbb projekteket csinálni, amikkel megtanuljuk használni az összes vagy szinte az összes DIY projektnél használt technikát. Pl. hogy hogyan kell helyesen ragasztani, hogyan használjuk a sniccert, hogyan ne öntsük ki a festéket, hogyan kell egyenesen vágni ollóval, a varrás/kötés/horgolás alapjait, stb. Ha ezeket megtanultuk, akkor pedig továbbléphetünk kicsit nehezebb projektekre is, amikben az alaptechnikák mellett kicsit nehezebb fogásokat is végre kell hajtani.

A másik, hogy elvesztjük a motivációnkat a projekt felénél, és félbehagyjuk. Egyszerűen csak már nem érdekel az egész többé, és úgy döntünk, egy időre szüneteltetjük. Aztán arra gondolunk, hogy majd folytatjuk valamikor, majd, persze, biztos valamikor folytatjuk. És persze nem. Ez pedig nagyon demotiváló, hiszen a következő projektünknél arra fogunk gondolni, hogy az előzőt meg az azelőttit sem tudtuk befejezni, majd biztos a következőt se fogjuk tudni. Persze ez igazából nem csak DIY projektekre igaz, hanem szinte mindenre. Akár szubjektíves cikkekre is. Sok remek cikkem maradt már félbe és tűnt el a demotiváció feneketlen kútjában. Még jó, hogy én általában hirtelen felindulásból írom a cikkeimet, és ha egyszer elkezdem az írást, nem igazán szokásom abbahagyni, amíg be nem fejezem a mondandómat. Ami általában nem éppen kevés. De még a legjobbakkal is megeshet, hogy egy-egy cikket félbehagynak. Hát még azokkal, akik nem feltétlen rosszabbak, mint én, csak az írási stratégiájuk inkább olyasmi, hogy egy-egy cikket hosszú ideig írnak, és mindig hozzáírnak egy kicsit. Kérem, egyperces néma csönddel emlékezzünk meg mindannyian arról a sok remek cikkről, amik félbehagyva hevernek egy szekrény vagy egy eldugott számítógépes mappa mélyén.

A harmadik probléma szintén a motivációvesztéssel kapcsolatos, de egy kicsit különbözik ettől. Ez pedig az, hogy összeszedjük magunkat, elkezdjük és be is fejezzük a projektet, de a végeredmény nem egészen úgy néz ki, ahogy szeretnénk. Vagy ahogy a tutorial szerint ki kéne néznie. És ez nagyon letör minket – sokszor emiatt vesztjük el a motivációnkat. Merthogy másokhoz mérjük magunkat. A DIY tutorialokhoz. Amikben természetesen minden tökéletes. Csakúgy, mint a főzős videókban. Sehol egy porszem, egy karcolás, egy kicsorbult olló, a projekt elkészítője sosem vágja el véletlenül az ujját, nem könyököl rá egy légyre, és még ha hallgatja is fülhallgatón a kedvenc számát, nem énekel rá hangosan, hamisan és hevesen, és nem köpi le közben háromszor a felhasznált papírt, nem keresgéli órákon keresztül kétségbeesetten az ollót és a ragasztót. Mindig tökéletesek a fényviszonyok, a projekt elsőre sikerül, nem kell újrapróbálni, az alapanyagokból mindig van egy rakatnyi otthon, és a videókban még a készítők kezei is olyan tökéletesek. Még a körmeik is… Csodás. És ez igazából rendben is van így, mert senki sem akar egy rossz minőségű tutorialt látni, az ilyenek nem jók – mint ahogy azt pár bekezdéssel előbb említettem. Csak ne gondoljuk, hogy feltétlenül nálunk is pont így kell majd kinéznie a kész terméknek. Hiszen akik ezeket a DIY projekteket csinálják, nagy valószínűséggel már eléggé gyakorlottak, mi meg, ha nem is vagyunk teljesen kezdők a DIY szférában, mégiscsak elsőként próbálkozunk a projekt megvalósításával.

És sokszor ez a másokhoz méregetés vagy maximalizmus az, ami az egész DIY dolgot megöli. Ugyanis nem csak akkor nem kezdünk bele egyáltalán egy ilyen projektbe, ha nincs időnk vagy lusták vagyunk, hanem akkor sem, ha úgy gondoljuk: „á, én ezt biztosan nem tudom megcsinálni. Vagy ha meg is próbálom, biztosan nem lesz olyan szép, olyan tökéletes, mint ezeké az embereké, én ezekhez képest egy totális amatőr vagyok.” Nem, elsőre biztosan nem lesz olyan szép, de a lényeg, hogy többször meg kell próbálni, és mindig saját magunkhoz kell mérni a teljesítményt. Tudom, hogy nehéz, de meg kell próbálni. És ha erre képesek vagyunk, akkor sokkal jobb eredményeket érhetünk el.

És hogy szeretem-e a Pinterestet? Igen. Imádom! Az összes többi DIY projektes dologgal, ötlettel és tutoriallal együtt. És érdemes belekezdeni egy-egy ilyen DIY projektbe? Igen, abszolút, ha van időnk rá. Csak figyeljünk oda, hogy a megfelelő, nem túl nehéz projektet válasszuk ki, és hogy be is fejezzük, amit elkezdtünk. Ezeknek a képességeknek az elsajátítása aztán sok más területen is nagyon hasznos lehet az életben, nemcsak a szép húsvéti kiskosarak készítésében.

A magunk másokhoz méregetéséről meg azt hiszem, írok majd még egy cikket. De nem ígérhetek semmit.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

A távcső világa

A csillagászat hét évesen kezdett érdekelni. Megfogott a csillagok lélegzetelállító látványa, de nem igazán értettem a tudományos részét, ezért ez az érdeklődésem eltűnt. De tavaly mégis úgy döntöttem, hogy karácsonyra kérek egy távcsövet. Egyelőre nem tudtam még teljesen kihasználni, mert a használata eléggé időjárásfüggő, de már van annyi élményem és tapasztalatom, hogy egy rövidke élménybeszámolót tudjak nyújtani.

Bencsik Bálint

Először is az összeszerelésről. Mivel ez egy hordozható távcső, ezért érdemes tudni, hogy hogyan kell össze-, és szétszerelni. Én először azt hittem, hogy ez sokkal bonyolultabb, de az első összeszerelés után már teljesen magabiztosan ment.

Először az állványt kell felállítani, majd rá kell tenni egy fixálót, ami nem engedi, hogy összecsukódjon (mellesleg ezt lehet használni a kis aprólékok tárolására is). Ezek után jön a távcső, arra meg a célzó. A célzó tulajdonképpen egy kisebb távcső, amivel az adott égitestet könnyen be tudjuk mérni, és ha abban látjuk, akkor a nagy távcsőben egy nagyobb nagyításban is megtekinthetjük. Ezt általában nem szokták levenni a távcsőről, mert be kell kalibrálni, ami egy picit macerás. Az én távcsövemnél viszont le kell venni, mert ezt másképp kell tárolni, mivel ebben egy picit másként helyezkednek el a tükrök a kisebb méret és a nagyobb nagyítás érdekében.

Bencsik Bálint

Ezután jönnek az aprólékok, amik arra a helyre kerülnek, ahová belenézünk, ezzel tudjuk a nagyítás méretét, a fokuszálást és egyéb dolgokat befolyásolni. Ez különböző méretű okulárokat jelent, amik a nagyítást befolyásolják, Barlow optikát (ami megkétszerezi a nagyítást), napszűrőt és holdszűrőt.

Ha ezzel kész vagyunk, akkor mehetünk is ki. Először nehéz és bonyolult lesz bekalibrálni a célzót, megtalálni az égitestet és ráfókuszálni, de ezek után gyönyörű látvány tárul elénk. Én eddig egy égitestet néztem meg közelről, a Holdat, aminek nagyon szépen látszottak a kráterei és a Napot napszűrővel. Gyönyörű látvány volt.

Bencsik Bálint

Ha látok egy szép égitestet ­­– élőben vagy akár képen –, akkor engem elkezd érdekelni az, hogy pontosan mit is látok. Így kezdtem el újra érdeklődni a csillagászat iránt. Remélem, ez jó volt kedvcsinálónak, és sok embernek jött meg a kedve ahhoz, hogy képeket nézegessen és utánaolvasgasson pár dolognak, ami érdekli.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek