A könyv belső borítóján az ember kritikákat olvashat. Egyet szeretnék ezek közül kiemelni: „Minden szempontból diadal” – Booklist. Ezzel a kritikával teljesen egyetértek a könyv elolvasása után. De el kell hogy mondjam, számomra a diadal jelentése valami csodálatos, pompás, fantasztikus. Egyszóval: különlegesen tökéletes. De ez a könyv (számomra) nem ilyen volt. Ennél sokkal egyszerűbb.
Ha nem akarsz spoilert olvasni, ezt a kritikánkat ajánljuk a könyvről
A könyv Hazel Grace életébe enged betekintést. Egy 16 éves lány életébe, akinek mindennapjai sokkal bonyolultabbak más 16 éves lányok napjainál. Pajzsmirigyrákja van, és áttétek a tüdejében. De egy gyógyszer életben tartja, bár azt nem lehet tudni, meddig. Ilyen állapotban találkozik – leírása szerint az irtó szexi – Augustus Waters-szel. Ő is rákos... volt. A könyv végére már nem az lesz. Egy szerelmes halott. A könyv lapjain keresztül mind tanúi lehetünk ennek a folyamatnak: hogy válik Augustus szerelmessé, majd halottá. Szomorú, de szenvedélyes, és túlságosan igaz is.
Sajnálom, hogy ez a cikk ennyire spoiler lett, de ha már úgyis az, hadd fűzzek még hozzá valamit. A könyv vége, Augustus halála után egy levéllel zárul, amit maga Augustus írt. A levél, és ezzel együtt a könyv vége is az, hogy Augustus leírja: szereti Hazelt, és annyira örül, hogy szeretheti. Bár ezzel ő is hagyott maga után egy forradást. Megmagyarázom. A haldoklás mellékhatása (bár én inkább az élet mellékhatásának nevezném) az (is), hogy az ember fél a felejtéstől. Ezért aztán megpróbál valahogy nyomot hagyni az „örök” világban, aminek nemsokára már nem lesz a tagja. Ám ezek a hagyott nyomok inkább sebek vagy forradások, mint ahogy azt Augustus is említette. Olyan dolgok, amik az „örök” világnak, vagy a még ott élő embereknek rosszak, fájnak. Augustusnak saját elmondása szerint ez a forradás, a szerelme Hazel iránt. Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kicsi beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. „Én szeretem a választásomat. Remélem ő is szereti.” – írta Augustus a levelében. Szóval, ez megmagyarázza: Augustus szerelme, Hazel szenvedése. Hiszen Augustust elveszti Hazel, mikor meghal.
.jpg?full=1)
A könyv végéhez már csak egy dolgot fűznék hozzá. John Green, az író, azt nyilatkozta: a könyvben az utolsó sorok jelképeznek egy „házasságot.” (Tehát az, hogy Augustus „jelen időben” leírja, szereti Hazelt. Figyeljünk fel arra, hogy mikor ezt olvashatjuk, Augustus már eltávozott, tehát konkrétan nem „írhatna” jelen időben. De mégis. Mert az a valami, amit így leírt, akkor is érvényes, ha ő már nincs ott. Szinte „örök.”) Tehát ezek a sorok egy „házasságot” jelképeznek. Nem céltalanul (vallja be az író), ugyanis a Shakespeare komédiáknak a vége általában házasság, tragédiáinak a vége pedig halál. Pont ezért szeretem a tudatot, hogy a könyvem végén (jelképesen legalábbis) mindkettő megtalálható.
Somos Emma (AKG, 7. évf.)
John Green: Csillagainkban a hiba (Gabo Könyvkiadó, 2013, 296 o.)
Utolsó kommentek