Felnyitom a laptopot, hogy zuhanyzás előtt még gyorsan csekkoljam, nem kaptam-e üzenetet. Aztán majd megyek, megnézem a sorozat végét és alszok. Fáradt vagyok.
Akkor pillantom meg az egyik videót. Egy ismerősöm könnyező emojival reagált rá. A videó magától elindul, néma, a laptop le van halkítva. Meglátok egy gyereket, a víz mossa az arcát, a tengerparton fekszik, furcsa benne valami. Lejjebb görgetek gyorsan, aztán erőt veszek magamon. Muszáj megnéznem. Felhangosítom, kinagyítom. Olvasom az angol magyarázatot, nézem a videót. Vegyifegyveres-támadás történt Észak-Szíriában... aztán már nem olvasom. A mellkasom összezsugorodik, a torkom elszorul. Csak nézem, mert nem tudom lekapcsolni. Nem akarok odanézni, de nem engedek, muszáj, meg kell néznem. Ilyet még sose láttam. Sokk. Ülök a laptop előtt, remegek. Újra megnézem. Megrázó. Sose láttam még ennél borzasztóbb dolgot. Emberek mindenféle sérülés nélkül. Önmagukat elveszítve fetrengenek, kicsavarodott testhelyzetben, semmibe meredő szemekkel a földön. Vízzel locsolják őket. Azért tették a tengerbe a fiút is, jut eszembe. Le kell mosni róluk az anyagot, amiről nem tudják, mi lehetett. Van ennél embertelenebb támadás?
Olyan sunyi módon gyilkolni, hogy nyomot sem hagy? Csak nyomort. Nincsenek szavak. És ezek a mondatok, amiket nehezen összekaparok is semmitmondóak. Mert erre tényleg nincsenek szavak. Nem lehet megölni gyerekeket! Nem lehet megölni ártatlan embereket! Sőt, semmilyen embert nem lehet megölni! Vagyis nem szabadna, hogy lehessen… Tudom, nem ez az első támadás. Pff, első! Hülyeség, ami írok. Az elmúlt egy évben hány terrorcselekmény történt? Lassan számon se tudjuk tartani. De nekem azért olyan megrázó ez, azért olyan szíven szúrós, késforgatós, mert látom. Láttam, milyen az, amikor az emberek kétségbeesettek, de nem veszíthetik el a fejüket. Mindenki erőn felül emelgeti, lélegezteti, megpróbálja megmenteni az embertársát. Akit egy másik embertársa taszított élet-halál közé. Kicsi gyerektesteket pakolnak a csomagtartóba. Nem akarom tudni, élnek-e vagy már nem. Én miért ülhetek itt, miért lehetek biztonságban? Nekik miért nem ez jutott? Ők most arra koncentrálnak, hogy kiderítsék, milyen anyag, milyen ember, emberek, milyen szervezet, milyen megfontolásból követte el ezt. Felmerül bennem a banális kérdés: az elkövetők nem gondolnak bele, mit tesznek? Gyűlölöm, hogy ilyen történik körülöttem.
A filmekben a szomorú részeknél legalább esik az eső, az égbolt szürke. A valóság pofátlan. A nap gyönyörűen süt, az égbolt tiszta és kék, néhány puha felhőcsík, semmi más. A parton halott gyerekek és szüleik, sérültek, jövőbeli árvák, túlélők, nyomorultak.
Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)
Utolsó kommentek