Szubjektív

Létezik angolul az a kifejezés, hogy „red flag”, magyarul vörös zászlónak lehetne fordítani. Intő, figyelmeztető jelet jelent, olyasmit, amiből tudhatja az ember, hogy itt baj lesz, és ha nem intézkedik időben vagy éppen nem lép ki az adott szituációból, akkor könnyen katasztrófa történhet. Magyarul ennek a megfelelője a vészvillogó, a jelzőfény, de nekem az angol red flag kifejezés jobban tetszik. De a megfogalmazás lényegtelen is, a fontos az, hogy most 8 ilyen red flaget fogok felsorolni, éttermekre vonatkozóan. Magyarul: nyolc olyan jelet, amelyekből tudhatod, hogy az étterem, ahol éppen táplálkozni készülsz vagy már táplálkozol is, egy nagy szemétdomb-e, és jobb, ha hazamész, és aznap beéred két szelet vajas kenyérrel.

1. Az elhelyezkedés

Általában már az is meghatározza, hogy egy étterem mennyire lehet jó, hogy milyen helyen van, illetve hogy mennyi ideje áll fenn.

Forgalmasabb helyeken (pl. a belvárosban, pályaudvaroknál) sok ember megfordul, így gyakorlatilag mindig lesz új vevő, ilyen módon egy gyengébb étterem sokkal jobban fenn tud maradni, még akkor is, hogyha az, aki egyszer volt már ott, az soha többé nem jön vissza, sőt, visítva menekül, ha meglátja a helyet. Ellenben, ha egy kevésbé forgalmas, külvárosi, kevésbé zsúfolt környéken van egy étterem, főleg, ha régóta fennáll, akkor az szinte biztosan jó, hiszen oda csak az jár, aki a környéken lakik, és az is csak akkor, ha ízlik neki az étel és jó a kiszolgálás. Persze ez a mérce nem mindig működik, természetesen belvárosi, zsúfolt környezetben is található rengeteg jó étterem, sőt, ha jó az étterem, nyilván akkor is forgalmas helyre éri meg odatelepedni, mert több a potenciális ügyfél. Ezért érdemes más szempontokat is figyelembe venni, hát folytassuk is a listát!

2. A szag

Az eléggé nyilvánvaló és közismert tény, hogy a rothadó étel büdös. Csakúgy, mint a mocsok, a zsír és az elhasznált sütőolaj. Persze léteznek légfrissítők meg zárható konyhaajtók, és valószínűleg a legtöbb étteremnek a hátsó, konyhai részlegén nem egészen olyan szag van, mint az étkező részén, hanem sokkal rosszabb. De mégis, van az az intenzitású szag, amin már nem segítenek a gondosan bezárt ajtók és a légfrissítők sem, és az ilyen szag az egyik ismertetőjele a C-nél alacsonyabb kategóriájú éttermeknek.

Ráadásul legtöbb esetben már a belépés pillanatában érezhetjük, nem kell sok időt eltölteni a helyiségben, körbejárni vagy hozzászólni bárkihez, anélkül is meg tudjuk állapítani. És bizony az egész étteremben terjengő rohadás-, zsír- és sütőolajszag nem éppen étvágygerjesztő. Így hát amennyiben kiszemelt éttermünk úgy bűzlik, mint a vidéki parasztházban vezetékes víz nélkül élő dédnagypapa hátsó kertje a budival, ételmaradékokkal, disznókkal és csirkékkel együtt, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy vegyünk egy száznyolcvan fokos fordulatot, és sovány malac vágtában hagyjuk el a helyiséget.

3. A kiszolgálás

Ez többtényezős dolog. Először is, ha büfészerűen működik az étterem, azaz oda kell menni egy pulthoz, ott kell kérni a kaját, 5-10 percen belül megkapod és utána kell leülnöd, akkor az étterem általában nem kifejezetten igényes. Ettől még maga az étel lehet finom, az egyik kedvenc éttermem pont ilyen gyorsétterem jellegű (nem, nem a McDonald’s az, bár oda is szeretek néha járni).

De ha leülsz, rendelsz, és pincér hozza neked ki a kaját, az általában sokkal elegánsabb, és ilyenkor biztos, hogy az ételt frissen és ott készítik el neked. Kivéve, ha így is 10 percen belül megkapod az ételt, mert olyankor valószínű, hogy azt mikró segítéségével csinálták meg, hacsak nem hideg előételről van szó. De a kiszolgálás gyorsaságát mindig érdemes figyelembe venni. Ha túl gyors, akkor, ahogy az előbb írtam, nem fordítottak elég időt a minőségi elkészítésre, míg ha túl lassú, akkor vagy lusták a személyzet tagjai, vagy a szakács véletlenül instant kakaóport kevert a Besamel-mártásba, és újra kellett neki csinálni.

4. A dolgozók kinézete

Nem, nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlanul jóképű, izmos pincérek és csábosan mosolygó, telt idomú pincérlányok szolgálják-e fel a töltöttkáposztát, csak arra, hogy az étterem mennyire ad a külsőségekre. Például van-e a dolgozókon egyenruha. Megfigyelhetjük, hogy egy magára valamit adó étteremben minimum egy egyenpólót adnak a dolgozóknak, elegánsabb éttermekben akár komplett egyenruhákat is, csokornyakkendővel, cipővel, helyenként sapkával kiegészülve.

Azt is érdemes megnézni, hogy a személyzet milyen állapotban van. Normális munkahelyen azért elvárják az embertől az ápoltságot, a mosott hajat, a rendszeres fürdést, férfiaknál a borotváltságot stb. Magyarán, ha az étterem munkatársai zsírfoltos mackónadrágban, félig lekopott feliratú metallicás pólóban és szakadt baseballsapkában vánszorognak fel s alá, és közben úgy bűzlenek, mint aki egy hete nem fürdött, akkor érdemes elgondolkoznunk azon, hogy valóban jó helyre jöttünk-e.

5. A berendezés

A berendezés is része egy étteremnek, és itt is több dolog a mérvadó. Egyrészt az, hogy milyen minőségű. Nem nagyon nagy baj, ha nem a legjobb aranyozott rokokó bútorokkal van tele a hely, de lehetőleg ne hiányozzon a négyből három lába az asztaloknak.

Kétségkívül nagyobb esztétikai élményt nyújt néhány egységes dizájnú, gondosan kiválasztott, jól elrendezett aszal és szék. Ha helyenként horpadt, felpúposodott, repedt a padló, vagy éppen hiányzik belőle egy darab, és lefelé tekintve megpillantjuk az épület alatt meghúzódó csatornákat és az ott lakó vigyori bohócot piros lufival a kezében, az nem kifejezetten bíztató.

De ennél is sokkal fontosabb a tisztaság. Ha az ember végighúzza az ujját az asztal szélén, és utána az ujjbegyén kb. tíz árnyalattal lesz sötétebb a bőre vagy éppen ragacsos lesz az asztal tetejét vastagon borító zsírrétegtől, ha a padlón lábnyomok, kosz vagy éppen ételmaradékok vannak, na, az ilyenekből lehet tudni, hogy valamikor a boldog békeidőkben takarítottak utoljára.

Az ablakoknál pedig nyilván azt kell megnézni, hogy mennyire poros a párkány, illetve hogy az utcára kitekintve mennyire látjuk az ott mászkáló embertársainkat. Ha a látvány full HD-ban tárul a szemünk elé, akkor nincs miért aggódni. De ha a kint folyó történéseket egy ködszerű, vastag, szürke rétegen keresztül tudjuk csak homályosan kivenni, akkor baj van, méghozzá az, hogy az ablakokat nem takarítják rendszeresen.

Azonkívül, ha a székeken vagy padokon van huzat, azt is érdemes megfigyelni; poros-e, zsíros, foltos-e, illetve el van-e szakadva. Mondanom sem kell, hogy a szakadt huzat és az alóla kitüremkedő szivacs nem éppen tisztaságot és rendezettséget sugall. Illetve, ha az asztalokon van abrosz – és nagyon sok étteremben van –, akkor természetesen azt is érdemes megtekinteni: szaftos, zsírfoltos-e, ételmaradékokkal van-e tele, vagy szép tiszta.

Étterem San Joséban - már bezárt

6. A vécé állapota

Én olyan típusú ember vagyok, akire meglehetősen gyakran rájön a pisilhetnék, és nem nagyon bírja ki sokáig. Épp ezért nem is vagyok nagyon válogatós, szinte akármilyen vécét hajlandó vagyok használni, de azért kétségkívül sokkal kellemesebb egy tiszta, csillogó, csendes környezetben könnyíteni magunkon, mint egy mocskos, erős pisiszagot árasztó, szürkés csempével kirakott helyen. Olyan étterembe, ahol nincs vécé, valószínűleg be sem vagyok hajlandó menni, úgy gondolom, ez azért eléggé alap egy olyan hely esetében, ahol italt is felszolgálnak. Azonban, ha éppen van vécé, akkor ott a legfontosabb szempont a tisztaság. Valljuk be, a vécé tipikusan az a hely, ahova a legkoszosabb dolgok kerülnek, és ha nem takarítják rendszeresen, a szag is könnyen elviselhetetlenné válik.

Épp ezért, ha teljes képet akarunk kapni az étterem minőségéről, érdemes egy gyors pillantást vetnünk a mosdóra, mielőtt leülünk és rendelünk valamit. A tisztaságon kívül azonban az illemhely méretét is érdemes figyelembe venni; ugyebár senki nem vágyakozik tíz percig tartó sorbanállásra, mindössze egy pisilésért. Ezenkívül azt is jó leellenőrizni, hogy van-e elegendő mennyiségű toalettpapír, vagy kénytelenek leszünk-e a zsebünkben őrizgetett zsebkendőkre fanyalodni.

7. A tálalás

Szerény véleményem szerint a tálalást nem nagyon kell túlzásba vinni. Tökéletesen elég, ha sima, fehér tányéron egy-két díszítéssel (mint pl. csokiszósz a torta tetején, rukkola a tésztára szórva, egy salátalevél a hús mellé stb.) szolgálják fel az ételt, a lényeg a minőség. Azonban itt is lehet egy-két kifogásolható dologgal találkozni. Például nem gyorsétterem esetében alap, hogy a pohár üvegből készült, a tányér pedig porcelánból, nem papírból vagy műanyagból. Illetve lehetőleg a poharak, tányérok dizájnja is egységes legyen, ne legyen az, hogy a főételt Zsolnay porcelánon szolgálják fel, a desszertet pedig Donald kacsás tányéron, mert egyszerűen nem esztétikus. Tányérok és poharak esetében is érdemes figyelembe venni a tisztaságot. Persze a tányér nyilván zsíros és koszos lesz, mire elfogyasztjuk az ételt, de pohár esetében ez viszonylag egyszerűen megállapítható: ha olyan koszos az oldala, hogy alig látjuk a benne lévő italt, akkor nyugodtan felvethetjük a pincérnek egy új mosogatógép beszerzését.

Ha tálcán kapjuk az ételt, és nekünk kell cipelni, az megint nem valami elegáns, főleg csak gyorséttermekre jellemző, hát még ha a tálca is ragad a zsírtól és a kosztól. Nem éppen étvágygerjesztő dolog.

8. Az étel, az ital

Utolsó szempontunk pedig mi is lehetne más? Nyilván ez a része a dolognak teljesen szubjektív. Simán lehetséges egy olyan eset, hogy valakinek a Ritz szálló csillagászati összegekbe kerülő éttermében nem ízlik a kaja, a sarki kínai gyorskajáldában meg igen. De legyen akármennyire jó híre is az étteremnek, ha nem tetszik, amit eszünk, akkor többé ne menjünk oda. Kulináris téren mindenkinek más az ízlése, azonban mégiscsak vannak olyan objektív dolgok, amikről megállapíthatjuk, hogy általában egy rossz minőségű étterem fémjelzői. Ilyen például az ócska alapanyagokkal való dolgozás. Ezt nem nagyon lehet szavakba önteni, az emberek többsége egyszerűen belekóstol az ételbe, és érzi. Érzi, hogy a hús nem biogazdaságból való, hanem visszamaradt, összepépesített maradék, a zöldséget már legalább két helyről kidobták hulladék gyanánt, mire a tányérra került, a tejföl nyomokban tejterméket is tartalmazhat, a kenyér szárazabb, mint a Góbi-sivatag és a nutellásnak mondott palacsinta valamely áruházlánc sajátmárkás, gazdaságos, alsó polcon árult, mogyorókrém ízére emlékeztető krémével van töltve. Ezek sajnos mind olyan dolgok, amik az étterem silányságát és alacsony minőségét jelzik.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Én már két hónapja számítógépen tanulok, ugyanis nálunk digitálisan folyik az oktatás. Bevallom, eleinte féltem tőle, de kezdek hozzászokni. Most megismerheted az ezalatt gyűjtött tapasztalataimat.

A OneNote-ot használom, és nagyon szeretem, mert amit a gyerekek a számítógépbe írnak, azt a tanár látja, ha pedig a gyerekek az együttműködési területre írnak, azt a társaik is látják. Ez a funkció a csoportmunkát nagyon megkönnyíti, és arra kényszeríti a gyerekeket, hogy dolgozzanak az órán. Ráadásul a tanár megoszthatja az órai anyagot, így az, aki hiányzott, könnyen bepótolhatja. De ha a tanár nem is osztotta meg, a tartalomtárban minden tananyagot megtalál a hiányzó, így nálunk nem is kell tankönyvet venni (legalábbis nem annyit).

A használt alkalmazások közül kiemelném a Kahootot.

A Kahoot egy olyan internetes oldal, ahol a tanár készíthet kvízeket és a gyerekek versenyezhetnek. Ez úgy működik, hogy a tanár kivetíti a kérdést és a válaszlehetőségeket, a gyerekek meg a saját készülékükön válaszolnak, és a játék végén megjelenik, hogy ki tudta a legtöbb jó választ adni. Saját tapasztalatom alapján ez azért jó, mert a gyerekek szeretnének nyerni, így odafigyelnek a kérdésekre és megjegyzik a válaszokat. Ez a program nekem nagyon sokat segített. Ebben mindenkinek van sikerélménye, mert mindenki másból jó. Én nem nyertem egyszer se történelemből, de matekból és természettudományból többször is.

A LearningApps segítségével a tanárok gyakorlófeladatokat készíthetnek a tanulóknak, amikkel fel tudnak készülni a dolgozatokra.

Nagyon jó program a Coggle, amivel gondolattérképeket lehet készíteni egyszerűen, de ezt én pont nem használom. A Prezit viszont gyakrabban használom. A Prezi egy prezentációkészítő, ami eltér a PowerPointtól. Készíthetünk vele egy nagy tablót, aminek különböző területeire ráközelíthetünk, és amikor egy témát jobban látunk, sok új dolog jelenik meg azzal kapcsolatban.

De a digitális tanulásnak van egy pár hátránya is. Az egyik az, hogy a diákok figyelmét könnyen elterelik a számítógépes játékok. Ráadásul a gyerekek elszoknak az írástól, és később nehezebb lesz elolvasni a kézzel írt dolgozatokat.

Én nagyon szeretek gépeken tanulni, mindenkinek nagyon ajánlom kipróbálásra, és majd eldönthetitek, mi a jobb nektek.

Bencsik Bálint (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Le merem fogadni, hogy mindenki, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy a Facebook hírfolyamát görgeti fel és le (még ha nem is lát semmi érdekeset), naponta legalább egyszer találkozik egy főzős videóval.

Általában hirtelen és váratlanul bukkannak fel. Én kifejezetten örülök nekik, mivel általában mémeket, értelmetlen csoportbejegyzéseket vagy állapotmegosztásokat látok. De ha megjelenik egy ilyen főzős videó, nem tudom miért, de izgatott leszek. Akár az órán, az étkezőasztalnál vagy a buszon ülök, mindig megnézem őket, kivétel nélkül. De tényleg. Tudom, ezt most valami fura szokásnak gondolhatjátok, de nem az. Csak kikapcsolódás. Mondjuk akkor nem, mikor farkaséhes vagyok, és még pár óráig nem fogok tudni enni. Nem, akkor kínszenvedés. De alapjában véve mindig felfrissít, mert az agyam olyankor elkezd működni, és újra meg újra rájövök, hogy én ezeket az életben soha nem fogom tudni elkészíteni.

Bár nem mondhatjuk azt, hogy utálok főzni, mégsem űzöm ezt a tevékenységet szívesen, csak akkor, mikor a szükség erre kényszerít. Teát és rántottát például tudok csinálni, na de azokat sem zökkenőmentesen. Szerencsére ezeknek a videóknak az esetében zökkenőktől nem kell tartanunk, száz százalék, hogy a tökéletes étel vagy ital fog elkészülni a végére.

Visszatérve hozzám, én szinte mindig elszúrok valamit. Enyhébb esetekben csak lelökök valamit a pultról vagy kiöntök valamit, de egy poharat is képes vagyok eltörni. A főzős videókban azonban minden hibátlan. A környezet tiszta és rendezett, az edények és a különböző konyhai eszközök a legújabb trendet követik és természetesen törésállóak. Az alapanyagok már-már túlságosan mintaszerűek, igazából irreálisan. Ki látott már ennyi friss és egészséges alapanyagot egy helyen és időben? Az hagyján, hogy rengeteg hozzávalóra van szükségünk, de lehetetlen a minőséget is eltalálni. Sehol egy fonnyadt salátalevél, barnás színű banán vagy mondjuk egy sütés utáni nyers csirkehús darabka, semmi.

Tudom, hogy a cél a reklámozás és a főzés népszerűsítése, de az kínos, mikor a lelkes vállalkozók teljesen mást kapnak, mint amit nekik ígértek. Ugyan én még nem próbáltam reprodukálni egy videó alapján se semmit, szerintem nem is fogom megkísérelni. Folyton arra gondolnék, hogy á, ez nekem úgysem fog sikerülni.

Biztos nagyon sok ötlet és kreativitás kell egy ilyen videó elkészítéséhez. Abba meg  bele se merek gondolni, hogy az emberek mennyi idejüket vesztegetik el naponta ilyesmik nézésével, persze köztük vagyok én is. Ugyan sokszor nyálcsorgató nézni a sok ételt és édességeket, mégis, mi a jó abban, hogy azt nézzük, hogy ki mit és hogyan önt egy tálba, hogy keveri össze és hány perc alatt süti meg? Hogy aztán még csak nem is ízlésesen tálalja, csak kiöntse? Azt hiszem, ezekre sosem fogok rájönni, ahogy arra sem, hogy mi alapján választják ki a megfelelő embert a feladatra. Sőt, nem is az embert, csak a kezét… Kíváncsi vagyok, a jövőben hányan próbálnak meg majd megtanulni főzni ilyen módon. Én nem ajánlom.

Tóth-Stella Zita (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Mit ettél utoljára? Le merem fogadni, hogy élvezted leereszteni a nyelőcsöveden. Bizony, nemcsak te. De erre még visszatérünk.

Amikor a nyári bakancslistámat írtam össze, úgy voltam vele, mint egy friss lottónyertes a bevásárlóközpontban. Minden jöhet. Így történhetett az, hogy felkerült rá egy olyan elborult hülyeség is, mint ez: vak nap.

Arra gondoltam, hogy egy egész napot végigcsinálok bekötött szemmel. Úgy kelek fel és úgy fekszem le.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Bennem is felmerült. És ott lebegett ez a kérdés az elvakított agyamban is egy jó darabig. Ugyanis, ha vagyok annyira elvetemült, hogy ilyet kitaláljak, akkor meg is fogom csinálni. Persze „Múlt Balázst” anyáztam egy darabig, de mégis, hogyan vehetném magamat komolyan, ha nem viszem végig a terveimet?

Szóval eljött a nap. Felkeltem, kinyújtóztattam végtagjaimat és kimásztam a jó meleg, puha ágyamból. Az égvilágon nem láttam semmit. De sikerült megállnom a lábamon. Eddig jó voltam. Kezdetnek kinyithatnám az ablakot – gondoltam. Nagy ötlet. Óvatosan csúsztattam a lábamat az ágyam alapvonalától merőleges irányba, amíg el nem hagyta talpamat a lágy szőnyegem eszenciája. Kinyújtottam a karomat és kinyitottam az ablakot. Nem is olyan nehéz ez.

Miután elvégeztem higiéniai szükségleteim kielégítését, belém hasított az éhség. Lementem a lépcsőn – nem összetörve magamat, de majd összeszartam magamat.

– Kész a reggeli! Isten áldja az édesanyákat. Bármilyen hülye gyereked is van, akkor is hozzászoksz egy idő után. Előző este beavattam, megérte. Kezdeti könnyítésnek jó volt. A nap folyamán bátran használtam a hűtőt is, és remek dolgokat tapintottam ki belőle. Ennyit a táplálékszerzésemről.

Most, hogy meghaladtam egy növény szintjét, meg kellett kérdeznem: Mégis, mi a retket tudok így csinálni? A lehetőségek tárháza jelent meg előttem. Kár, hogy nem láttam őket. Így kezdtem egy „Hé Siri, hány óra van?” kérdéssel, hogy képben legyek, mennyit kell még bénáznom, és hogy megbizonyosodjak a tabletem kizárólagos hűségéről. Nem árult el. Zenét játszattam vele, alkalmazásokat nyitattam meg, és ha viccekre tartottam igényt, akkor, ha olyan kedve volt, mondott egyet. Facebookozni persze nem tudtam, bár nem is olyan nagy gond, másnapra kevésbé lettem függő (el ne hidd!). A YouTube viszonylag életképesnek bizonyult. Megnyitottam és rányomtam valamire. Elkezdett nekem valaki beszélni valamiről, vagy megismertem a hangját vagy nem. Olyan primitív az egész rendszer, hogy csukott szemmel is el lehet vezérelni. Persze ha egy konkrét videót akartam volna megnézni, akkor nem lett volna ilyen egyszerű, de YouTube bácsi személyes ajánlataival kevés kifogásom akadt. Néha frissítettem a kínálatot és ennyi. Elektronikus szórakoztatásom ki is merült. Meg le is.

Mi mást lehet még csinálni? Gitározni, fantasztikus, gyerünk! Le is fejeltem a kinyitott ablakomat. Vak nap – Én 1:0. Ha látom, sem vagyok egy Angus Young, még hogy vakon. Nem volt olyan katasztrofális, de a jövőben maradok a hagyományos „látom, amit csinálok” módszernél.

Amikor elveszted a legfontosabb érzékszervedet, akkor elkerülhetetlen, hogy a külső ingerek helyett a belső ingerekhez fordulsz. Gondolkoztam. Sokat. A mindennapi problémáimtól a mobilom hollétén át az élet értelméig, minden. A sötétség baromira félelmetes egy idő után. Nagyon. Viszonyítási alapot ad dolgoknak. Ráébreszt.

Továbbá az is előkerült, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Nem fogok csak úgy egy napot kidobni a kukába. Vagy ilyesmit gyakran teszek? Levonhatnám a tanulságokat, írhatnék belőle egy cikket, kihúzhatom a listámról, gondolkozhatnék a könyvemen. És valamelyik percben levontam azt a tanulságot, hogy a legtöbb dolgot az életben természetesnek veszünk, és addig, amíg el nem veszítjük, nem tudjuk azt értékelni. Gondoljunk bele, látunk. Csomó lehetőségünk van. Élünk. Van időnk megváltoztatni mindent. És mégis mit teszünk ezzel a kinccsel, ami soha nem tér vissza? Letekerjük a Facebookon, az Instagrammon, kibámuljuk az ablakon, és olyan dolgok kergetésével töltjük, ami nem tesz minket boldoggá. Gratulálok. Majd az utolsó perceidben biztos arra emlékezel a legszívesebben, hogy milyen jó volt az a macskás videó a millióból és milyen különleges volt a szomszédod másodunokatestvérének a 7. születésnapi tortája. Remélem, örömmel fog eltölteni, mert ha erre fecsérled az idődet, akkor az igazán fontos dolgokat szorítod ki.

Most pedig emlékezz vissza az első kérdésemre. Örülj annak a pár falatnak. És a következőnek is. Annak, hogy ezt az égtelenkedő hibát látod. Néha állj meg és gondolj bele. Jobb lesz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)
illusztrációk: Kwebbelkop YT

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A jóga nem sport – állította az egyik ismerősöm. Aha, hát, ha úgy nézzük, akkor a foci meg csak foci. Mert a jóga az sport, és annál még sokkal több is. Csak rá kell érezni, ki kell próbálni, egyszer, kétszer, háromszor, és lehet, hogy akkor se fog tetszeni, de hátha.

Először nyolcadikos voltam, amikor kipróbáltam az iskolában a jógát. Akkor nem igazán jött be. Akkor és úgy lógtam az órákról, ahogy csak tudtam. Aztán már nem értem rá soha a sulis órák időpontjaiban, ezért elmentem egy jóga-stúdióba, és elkezdtem hatha jógázni. Csakhogy az sem tetszett különösebben. Viszont itt már nem magával a jógával, hanem sokkal inkább az oktatóval volt problémám, aki nem volt különösebben szimpatikus, bár akkor még nem tudtam megmondani, pontosan mi az, ami nem tetszik benne.

Meg az a társaság és a korosztály sem épp nekem való volt… Semmiképp sem leszólással mondom, de inkább idősek vettek részt azokon az órákon, hatvan év körüliek vagy afölöttiek is voltak, és ha ők el is fáradtak, én nagyon ritkán. Nyáron az unokatestvérem mutatott egy applikációt, a neve Down Dog. Ez egy nagyon szuper jóga app, állítható nehézségi szintekkel, zenei aláfestéssel, magyarázattal. És sokszor jógáztam is ezzel, aztán amikor besűrűsödtek a napjaim, lassan elmaradoztak ezek a húsz percek.

Viszont elhatároztam, hogy az idén is a jógát választom sportkörnek, és októberben el is mentem az első alkalomra, ugyanabba a stúdióba, de egy másik tanárhoz, aki ashtanga jógát oktat. Erről az ágazatról annyit kell tudni, hogy a hatha jóga dinamikus változata, melyben az ászanákat öt légzés erejéig kell kitartani. Az első órám alapból cikisen indult, mert vérzett a lábam, és nem volt sebtapasz otthon, úgyhogy kínomban egy gézdarabot tekertem a lábujjamra és ráhúztam a zoknit. Viszont a zokni csúszott és kényelmetlen volt miközben végeztem a gyakorlatokat. Jógázni mezítláb kell (és nem kell belegondolni abba, hogy ahol most a te lábad van, a következő percben pedig a homlokod, ott kinek a lába vagy tenyere vagy homloka izzadt előtte).

Visszatérve az első órám viszontagságaihoz. Nagyjából negyedóra után, amikor már rendesen meg voltam izzadva, zakatoltak a fejemben a kérdések, hogy mégis miért vagyok itt, miért ilyen nehéz ez. Aztán vége lett az ugrálós, megerőltetőbb résznek, és jöttek a nyújtósabb, koncentrálósabb feladatok, amelyeknél folyton körbe járt köztünk, résztvevők között az oktató lány, és segített, megigazított minket. És ekkor jöttem rá, hogy ez hiányzott nekem az előző oktatómból. Az odafigyelés, a segítségnyújtás. Mert bár ő is segített, teljesen másként ért hozzánk, szerintem pedig nagyon fontos az, hogy érezze az ember, hogy az oktató azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy kijavítsa. Érthető a különbség? Úgyhogy az óra végén már repesett a szívem, hogy végül is mindent megkaptam, amit akartam, elfáradtam és meg is izzadtam, ugyanakkor vissza akartam jönni és folytatni. Amit hamarosan meg is tettem.

És a második alkalom után már nem öt, hanem csak két napig volt durva izomlázam, aminek kifejezetten örültem. És megfigyeltem magamon, hogy az óra közben tudok semmire sem gondolni, csak úgy elengedni magamat anélkül, hogy zakatolna az agyam, ami nagyon jó és fontos. Mert az otthoni gyakorlások során ezt nem tudtam soha elérni, és ezért soha nem is voltam elégedett. Valamint, amikor például a fejemet a lábamhoz húzom, mert éppen ez a feladat, és úgy érzem, hogy kihozom magamból a maximumot, amikor odajön az oktató, megnyomja a hátamat, és hopp, a homlokom máris a sípcsontomat súrolja, akkor érzem azt, hogy nem véletlenül jöttem el ide. Mert így érzem, hogy fejlődök, hogy segítséget kapok, hogy pontosan hogyan kell tartanom a testemet egyes pózokban, mikor kell levegőt vennem stb. És amikor másnap lefekvés előtt elvégzek egy-két gyakorlatot, érzem a hálát és az erőt a testemben. Ezt pedig a jógának köszönhetem, mert jógázni türelemmel, odafigyeléssel és kitartással lehet. És szerdán ismét ott leszek, hogy abban az egy és negyed órában ismét csak én legyek és a jóga.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Én és szerény kis családom valamikor szeptember környékén néztük meg először a Coco című animációs film előzetesét. Mivel alapelvünk, hogy ami Pixar, az rossz film már nem lehet, nem is volt kérdés, hogy megnézzük a filmet. Így egy késő novemberi napon el is mentünk a moziba, jómagam, anyukám és a két kis öcsikém.

Azt hittük, hogy elkésünk, de végül szerencsére elértük a filmet, viszont sajnos nachost, popcornt és kólát venni már nem volt időnk. Ez utóbbinak volt pozitív hozadéka is, például így a kisebbik öcsém nem jelentette ki a film vége előtt öt perccel, hogy pisilnie kell, és így anyukám is végig tudta nézni a filmet. Viszont kaja hiányában kénytelen voltam felbontani a táskámban előző napról ottmaradt zacskó chipset, amivel szándékosan és cselekedeteim teljes tudatában megszegtem a mozi előterében tisztán és világosan megfogalmazott szabályt, mely szerint a teremben csak azt lehet enni, amit a helyszínen vettünk meg. Ezen sorokat már a rács mögül írom.

Újabban a Disneynek és a Pixarnak szokásává vált, hogy minden egész estés filmjük előtt levetítenek egy öt-tízperces rövidfilmet. A mi filmünk előtt történetesen egy legalább húsz perceset vetítettek, legalábbis nekem úgy tűnt. A sztori a Jégvarázs történetéhez kapcsolódott, és arról szólt, hogy Anna és Elza azon törik a fejüket, mi a karácsonyi családi hagyományuk, Olaf meg elmegy keresni nekik egy hagyományt. Aranyos kis filmecske volt, de kicsit túl hosszú, a végén már a fejemet fogtam, hogy mikor jön végre a film, amire befizettünk.

Végül aztán befejeződött a nyálas Jégvarázs-sztori és elkezdődött a Coco. A történet főszereplője egy mexikói kissrác, akiről az ember azt hinné, hogy Cocónak hívják, ha már a film címe is ez, de nem. A fiú neve Miguel, Coco pedig a dédnagymamája, aki szintén jelentős szerepet kap a filmben, de a főszereplő akkor is egyértelműen a kisfiú. Nem is értem, miért nem róla nevezték el a filmet. Valószínűleg azért, mert a Miguel, mint filmcím nem hangzik valami egyedien, lévén minden harmadik embert Dél-Amerikában így hívnak. Miguel családja generációk óta cipőket készít, és utálják a zenét, mert Miguel ükapja zenész volt, és a karrierje miatt elhagyta a feleségét és a kislányát. Miguel azonban muzsikusnak született, és álma, hogy ő is olyan legyen, mint a híres zenész Ernesto de la Cruz, aki a példaképe. Halottak napján egy különös véletlen folytán Miguel a holtak világába kerül, ahol találkozik az őseivel, többek között ükanyjával és ükapjával is. Mindez éjszaka történik, és Miguelnek napkeltéig haza kell mennie az élők világába, különben ő is meghal és ott ragad a holtaknál. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha egy halott az áldását adja a visszatérésre, de ez a halott bármilyen feltételt megszabhat, amely feltételeket, ha Miguel megszegi őket, egyből visszakerül a holtakhoz. Eredetileg az ükanyja áldásával akar visszamenni, azonban ő feltételnek azt szabja meg, hogy Miguel soha többé nem zenél. Ezt a kisfiú nem akarja elfogadni, ezért elindul megkeresni ükapját, Ernesto de la Cruzt, hogy az ő áldását kérje, és visszatérjen az élők világába. Ebben segítségére van egy halott csavargó, Hector.

A történet érdekes és nem kifejezetten sablonos, viszonylag új a koncepció. A vége tipikus, előre kiszámítható, teljes happy end, kicsit az a megszokott gyerekfilmes-nyálas-mindenki boldog féle befejezés. De ez szerintem nem is baj, végül is (elsősorban) hatéveseknek gyártott filmről beszélünk. A film kb. háromnegyedénél van egy nagy csavar, amit persze most nem lövök le. Ez szerintem viszonylag jól sikerült, én nem nagyon sejtettem előre semmit, bár lehet, csak én vagyok vak és hülye.

Viszont az évek során és a rengeteg megnézett Pixar-film után megtanultam, hogy a Pixar a rajzfilmjeit mindig elsősorban gyerekeknek készíti, másodsorban viszont felnőtteknek. Ennek megfelelően vannak benne olyan részek, amik a felnőtteknek is, vagy csak a felnőtteknek érthetőek. Ez a film nem hemzsegett az ilyen „kikacsintásoktól”, de azért volt benne egy-kettő. Például az a jelenet, amiben egy halott festő ült, és egy meztelen csontváz nőt festett. A meztelen csontvázat teljes egészében berakták a filmbe, mivel a csontváz az csontváz, annak nincs semmilyen intim testrésze, így tehát meg lehet animálni egy meztelen nőt gyerekfilmben is. Ezen a részen én jót mulattam. A másik ilyen utalás a mexikói kultúra jelentős képviselőjeként megjelenő Frida Kahlo-csontváz volt. Az a jelenet is vicces volt, és egy hat-hétéves gyerek ezt nem biztos, hogy érti.

Ami külön érdekes a filmben, az a halottak kinézete. Alapból mindegyik halott egy csontváz, tehát bőr, hús, izom rajtuk nincsen, azonban szeme mindegyiknek van, sőt, még valami szemhéj-szerűségük is, amivel pislognak. Csontváz létük miatt rendkívül vékonynak néznek ki, minden nő nagyon vékony derekú ruhát hord, de kicsit furán áll rajtuk. Van, amelyiken még choker nyaklánc is van, amit a nyakcsigolyájukra raknak rá. Ez nagyon murisan nézett ki. Hajuk és szakálluk van, már akinek, ami nem tudom, hogy lehetséges, elvileg halál után azok is lebomlanak a szemekkel együtt. Mondjuk nyilván értem, hogy a teljesen kopasz, üres szemű csontvázak látványa túl ijesztő egy gyerekfilmhez, ezért kicsit gyerekbarátabbá, cukibbá rajzolták a csontvázakat, így hát van szemük és hajuk, meg mindenféle arcfestésük. Szemöldökük viszont nincs, kivéve a Frida Kahlo-csontváznak, illetve az imitátorainak, ugyanis a film története során több ember több helyen és többféle célból öltözik be halott Frida Kahlónak. Alapvetően szerintem a csontvázak leegyszerűsítése és családbarátosítása eléggé jól sikerült, az animátorok nem hagyták figyelmen kívül az emberi anatómiát, de azért sikerült olyan részleteket is bevinniük, amiktől barátságosnak és kedvesnek tűnik egy csapat halott ember.

A legfontosabb azonban szerintem az üzenet. A filmben ugyanis az van, hogy a halottak világában is „meg lehet halni”. Ez úgy történik, hogy a halott csontváz elhalványodik és eltűnik, és ez akkor történik meg, ha már nincs élő ember, aki emlékezne rá. Tehát az élők világából való távozás után a halott gyakorlatilag még egyszer meghal, akkor, amikor elfelejtik és nem él már tovább az emberek emlékezetében. Valamint halottak napján a holtak visszatérhetnek az élőkhöz, de csak akkor, ha van valaki, aki kitette a képüket a házi oltárra. Remek üzenet, és ami a legjobb benne, hogy vallástól függetlenül értelmezhető és elfogadható. A filmben szereplő holtak birodalma és a halottak évenként egyszeri élőkhöz való visszajövetele a mexikói halottak napi hagyományokhoz kapcsolódik, amik nyilván a mély vallásosság jegyében jöttek létre. Dél-Amerika egyébként is egy hagyományosan keresztény terület, és úgy általában a túlvilágban való hit a vallásossághoz kapcsolódik. Azonban a film üzenete elvonatkoztat ettől, és azt mondja: a halottak családjuk és barátaik emlékeiben tovább élnek, és addig nem igazán halottak, amíg van élő ember, aki emlékszik rájuk, valamint hogy a halottak emlékeinek felidézésével és fényképeik nézegetésével magunk mellett érezhetjük őket, mintha továbbra is élnének. És ezt a keresztények, a muszlimok és az ateisták, és úgy általában mindenki el tudja fogadni – legalábbis szerintem. Az üzenet vallásos és nem vallásos szempontból is értelmezhető. Ez nagyon jó, mert az ember azt gondolná, hogy ha már Mexikó, halottak napja és túlvilági kalandozás, akkor biztos lesz a filmnek valami mögöttes üzenete a vallásról és a hitről, de nincs. Valójában az üzenet szerint gyakorlatilag mindegy, hogy miben hiszel és miben nem, vannak dolgok, amikben mindannyian meg tudunk egyezni.

Összességében a Coco egy nagyon jó film, a megszokott Pixar-minőséget hozza. Mondanám, hogy hitelesen mutatja be a mexikói kultúrát, de nem mondom, mert annyit tudok Mexikóról, hogy burrito, sombrero, halottak napja és drogháború. Mindenesetre az üzenete remek, a sztori tök jó, a főszereplő kisfiú imádnivalóan cuki. Kell ennél több? Melegen ajánlom azoknak, akik egy könnyed, de valahol azért elgondolkodtató kis családi szórakozásra vágynak, és könnyen be tudják fogadni a mexikói dolgokat. Gyakorlatilag mindenkinek. Kivéve természetesen Donald John Trumpot.

Akinek elegük van a nyálas, minden rendbe jön típusú happy endekből, azoknak nem annyira ajánlom, de azért valami szórakozást ők is találhatnak benne. Alapvetően gyerekfilm, de felnőttek, kamaszok is nyugodtan megnézhetik. Üzenete vallástól független, vallásosaknak és ateistáknak is bátran ajánlom.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

Coco (amerikai film, 2017, 105’)
Rendezte: Lee Unkrich

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nyár vége felé róttam környékünk utcáit, mert egy olyan új applikációt szerettem volna kipróbálni (Munzee), amiről úgy gondoltam, hogy a természettudományi táborban majd hasznos lehet.

A Munzee lényege az, hogy le kell fényképezni utcatáblákra vagy házak kerítésére ragasztott QR kódokat, és ezért virtuális pontokat kapunk. Éppen örültem, hogy sikerült találnom egy kódot az egyik kerítésen, és már készültem is fotót készíteni, amikor hallottam, hogy a ház ablakán valaki dörömböl. Amikor nyílt az ablak, hatalmas gombóc lett a torkomban, mert attól féltem, hogy mindjárt leordítják a fejemet. De szerencsére egy kedves idős asszony volt az, aki lisztes kézzel rohant felém a kerten át, hogy megkérdezze, mit is csinálok a háza táján.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és roppant érdeklődőnek mutatkozott. Tudni akarta, hogy milyen kódokról beszélek. Mi tagadás, eléggé meg kellett dolgoztatnom az agytekervényeimet, hogy használható definícióval tudjak szolgálni egy olyan idős hölgynek, akinek valószínűleg még az új okostelefonok használatával is meggyűlik a baja. Többszöri nekifutás után végül megegyeztünk, hogy a QR kód egy olyan matrica, amelyen fehér alapon fekete téglalapok és négyzetek vannak.

A néni eléggé beszédes kedvében volt, és mivel már úgyis megzavartam a tésztagyúrásban, elmondott nekem egy történetet. Néhány évvel ezelőtt minden reggel ugyanabban az időben látott egy sötét bőrű férfit gyorsgyalogolni az utcában. Mivel az ő kíváncsi természetét nagyon izgatta a dolog, egyik nap odasietett hozzá, és néhány, a teljesítményét dicsérő szó után rögtön meg is kérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt.

Ekkor a hölgy kikerekedett szemekkel rám nézett, vett egy nagy levegőt, drámai szünetet tartott, majd sokat sejtetve közölte, hogy bizony az a férfi nem volt magyar, és így nem is tudott válaszolni neki. Bevallom, egy kicsit furcsán néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi ezzel a baj. Azért élnek több millióan ezen a bolygón, akik nem tudnak magyarul.

Ekkor azonban előállt az elméletével, miszerint a férfi tuti egy migráns felderítő volt, mivel pár hónappal később megérkezett az országba a migránsok első csoportja. Alig bírtam megállni nevetés nélkül, úgyhogy elköszöntem, de ő még gyorsan ellátott egy-két jó tanáccsal a tésztagyúrással kapcsolatban.

Várnak a határban

Hazafelé menet azért lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy végig az ablakból vizslatott. Ha a néni nézeteiből indulunk ki, akkor lehet, hogy azt gondolta, hogy én is egy felderítő vagyok, hiszen a nyári nyaralásnak köszönhetően elég barna bőröm volt, csak engem már megtanítottak magyarul beszélni, hogy tudjak kommunikálni. Lehet, hogy azt hitte, a környékről készítek képeket, hogy érdemes-e oda özönleni. Magamban jót nevettem ezen a teórián.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Benézek a pénztárcámba. Próbálom minél jobban szétnyitni, hogy szemügyre tudjam venni a kis rekesz alján csörgő érméket. Egy-két kétszázas, talán egy százas, két-három ötvenes, három-négy húszas és tízes. Ennyi szokott lenni benne. A többi mind ötforintos. De én az ötforintost már nem számolom pénznek. Sőt, sokszor a tízforintost sem. Így, amikor péntek délután, zsebpénz fogytában össze akarom számolni, hogy tudok-e még venni egy olcsó és rossz minőségű csokit a CBA-ban, általában a tízeseket kihagyom a számolásból, és csak végszükség esetén használom őket fel. Nem tekintem őket valódi pénznek. És hogy miért? Mert semmi valódi értékük nincsen. Vagy mégis van?

Nemrég történt az eset, hogy egyik délután tényleg nagyon éhes voltam, és mindenképpen be akartam menni a CBA-ba, ezért összeszámoltam az összes aprómat. Háromszázvalamennyi forint volt ott, így hát bementem a boltba, gondos fejben számolás mellett kiválasztottam valami sós perecet és egy csokit, majd odamentem a kasszához fizetni. A végösszeg pontosan annyi volt, amennyire számítottam, így hát szépen ki is fizettem. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy az utolsó kb. 30 forintot ötösökben fizettem ki. Az előző százat meg tízesekben. A kasszás dühösen az orra alá morgott, hogy „nem tudom, mit szólna hozzá, ha így adnék vissza…”, aztán odaadta a blokkot és utamra engedett.

Az eset mély nyomot hagyott bennem, és rögtön utána el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon honnan gyűlt össze nekem ennyi ötforintosom. És rájöttem, hogy bizony visszaadásból. Mert amikor 495 forint a végösszeg, és én ötszázat adok, akkor bizony nekem visszaadnak egy ötforintost, történjen ez a suli büféjében vagy valamelyik kisboltban. És ez az eset nagyon gyakori, szinte mindennapos, így tehát elég rövid idő alatt elég sok ötforintos összegyűlik, és utána azokkal én nem tudok mit kezdeni. Mert nem veszik szívesen, ha úgy adom oda a pénzt, tényleg nem, és többször is hallottam már ezt a „mit szólna, ha én így adnék vissza” dolgot.

De ha jobban belegondol az ember, valójában úgy ad vissza, ha a végösszeg nem kerekíthető tízesre, akkor ötforintost adnak vissza. Nyilván nem egyszerre harminc ötforintost, hanem csak egyet. De hosszú távon abból az egyből harminc lesz, és akkor ott állok harminc használhatatlanul kicsi értékű érmével. Persze a kasszások nem jókedvükben adnak vissza, hanem azért, mert ez a törvény. És a törvény azért ez, mert az ötforintosok még mindig forgalomban vannak. És itt érkezünk el az alapproblémához. Miért vannak még mindig forgalomban az ötforintosok?

Amikor ötödikes és hatodikos voltam, még szerettem az ötforintosokat. Ugyanis az akkori iskolámban a büfében árultak ilyen kis cukorkát, azt a fajtát, amit kozmetikai szalonokban meg postán meg bankban meg ilyen várakozós helyen (kivéve természetesen a fogorvosi rendelőben) osztogatnak, a büfében pedig darabját öt forintért. Na, akkor még szerettem az ötforintost, és péntek délutánonként a heti zsebpénzem megmaradt töredékét tömény keménycukorba fektettem. Azóta viszont gimis lettem, és a mostani büfénkben a legolcsóbb dolog talán a százforintos Ildi-tea (amit egyébként melegen ajánlok mindenki számára). A boltban pedig az égvilágon semmit nem kap az ember öt forintért. Az ötforintos manapság már csak és kizárólag visszaadásnál használatos, valódi értéke egyáltalán nincsen. És mivel értéke nincs, ezért úgy vagyok vele, hogy tartsa csak meg a bolt, a büfés, a gyártó azt az öt forintot, nekem nem kell. Ott is hagynám nekik, ha ugyebár nem lenne a törvény a pontos visszaadásról, és ha nem lenne forgalomban az ötforintos.

Sajnos a pénzügyminisztérium intézkedései az elmúlt években egyáltalán nem terjedtek ki az ötforintosok kinyírására, pedig esküszöm, sokkal hasznosabb dolog lenne, mint húgyszínűre színezni a hátteret Széchenyi feje mögött. Ugyanazért kéne kivonni az ötösöket a forgalomból, amiért néhány évvel ezelőtt az egyeseket és a ketteseket: mert teljesen használhatatlanok. Se a vásárló, se az eladó egyáltalán nem örül nekik. A létezésük senkinek sem jó, senkinek sem hasznos. Ha én lennék a pénzügyminiszter, biztos, hogy első lépésként kihajítanám az ablakon az összes ötforintos érmét, és kötelezővé tenném az árak kerek számra való kerekítését. Meg hát amúgy a tízforintosnak sincs sok értéke, úgyhogy lehet, hogy voltaképpen azt is kivonnám a forgalomból. Bár azt azért sokkal bonyolultabb lenne megoldani, hogy mindig hússzal osztható számra kerekítsünk, de hát ez van, ez az infláció, nem lehet mit csinálni.

Mint már említettem, utoljára hatodikos, azaz tizenkét éves koromban volt olyan, hogy bármit is tudtam venni egy darab ötforintosból, azt is az iskolai büfében. Nagyon érdekelt azonban, hogy ez egy normális boltban is lehetséges-e, illetve mi a legeslegkisebb összeg, amiért bármit is lehet vásárolni egy átlagos élelmiszerboltban. Felkerestem tehát a közeli Spart, zsebemben száz forinttal (azzal, hogy az csak elég lesz valamire), és gondosan átvizsgáltam a polcokon található árcédulákat.

A rekorder, azaz a legeslegolcsóbb termékek a boltban a szendvicszsemle és szendvicskifli voltak, holtversenyben: mindkettő 16 kőkemény forintba került, ami ugye kerekítve 15. Tehát amennyiben az ember levegőn kívül bármit szándékozik venni, úgy legalább 15 forinttal a zsebében kell útnak indulnia.

A boltban tett látogatásom során ugyebár száz forint volt a keret, amivel voltaképpen, valljuk be, meglepően széles volt a választék. Vehettem volna száz forintért kilencgrammos csokimikulást (a kicsit korai karácsonyi árusítás jegyében), egy százas zsepit, egy kis rúd sajtot, öngyújtót, rumaromát, kamillateát, eufemisztikusan „reggeli keksznek” keresztelt Jóreggelt-keksz utánzatot, kakaóscsigát, szárított fokhagyma-granulátomot, négy zsemlét, két és fél deci energiaitalt vagy gyümölcslevet, esetleg két kiló sót, hogy csak néhány példát említsek – a teljesség igénye nélkül. Lehet, hogy egy alma is kijött volna belőle, de az almát súlyra mérik, nincs pontosan előre megadva az ára, így nem tudom. Végül mégis az epres Túró Rudi mellett döntöttem, amelyről megállapítottam, hogy a benne lévő eperlekvár összetevőire voltaképpen nincsenek szavak. Csak kémiai egyenletek.

Szóval, ha az ember száz forinttal megy a boltba, akkor azért bőven van miből válogatnia. Ötven forinttal már kicsit kevésbé, annyiért csak egy kis doboz lekvárt, rendkívül rossz minőségű Túró Rudi-utánzatot, pudingport, egy kis csomag ropit, egy kiló sót vagy egy-két zsemlét/kiflit tud venni, ami már nem annyira sok. Húsz forintért egy zsemlét vagy kiflit lehet beszerezni (jó esetben), tíz vagy öt forinttal pedig nem is érdemes próbálkozni. Annyiért még egy taknyos zsebkendőt sem lehet kapni.

Láthatjuk tehát, hogy az ötforintosnak a mai világban tényleg nincs egyáltalán semmiféle értéke. Ami egy francos vizezett zsemle árának is az egyharmada, azzal már tényleg nem lehet mit kezdeni, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha kivonnák a forgalomból és megmaradna régi szép magyar emléknek.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Még szeptember közepe táján az egyik osztálytársam bejegyzést tett közzé az évfolyamcsoportban, miszerint maradt pár hely az Anatómiai Múzeum látogatására, amit szervez. A hirdetményben szerepelt az a szókapcsolat is, miszerint ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Itt már éreztem, bármi lesz is, én valószínűleg nem fogom kihagyni, úgyhogy gyorsan be is kommenteltem a nevemet, hogy mennék én.

Egy őszi délután négy órakor meg is érkeztem a metrómegállóba, és elkezdtem olvasni. Valószínűleg ott is maradok, ha nem jut eszébe a barátnőmnek, hogy én hiányzok. De meglettem, és elindultunk, majd egy kis eltévedést követően meg is érkeztünk a SOTÉ-ra. Mind nagyon izgatottak és kíváncsiak voltunk. Egy hölgy körbevezetett minket, megkérdezte, hogy az orvosira akarunk-e menni. Páran feltették a kezüket, hogy gondolkodnak rajta. Ha fel is merült volna bennem ez a lehetőség, egy órával később már biztosra állítottam volna, hogy nem, ez nem nekem való. Na de miért? Mondom, mit láttunk.

A terem, vagyis az egész múzeum körülbelül két osztályteremnyi méret, száz négyzetméter mindössze. Kétféle preparátum típus van benne, az egyik, ami nincs beáztatva semmibe, hanem mintha ki lenne szárítva, ez feketés-sötétbarna színű. Ebből viszonylag kevés van, és ezek nagyon régiek. Kisgyerekek is vannak még köztük, mégis, ahogy szemléltem, inkább a csodálat fogott el, ahogy ezt valaki megcsinálta: a vérerek gyönyörűen kivehetően hálózzák be a testeket, és már majdnem kétszáz éve állnak itt. És ugye voltak a tipikus, formalinba áztatott, fehéresre fakult mindenfélék. De tényleg, azért mondom, hogy mindenfélék, mert voltak emberek és állatok, testrészek, meg olyan dolgok is, amikbe talán jobb nem is belegondolni… Mert nem lehet ép ésszel, és én nem tudom máig sem felfogni, hogy azok a kezek egyszer ceruzát markoltak vagy éppen sorokat gépeltek, mint most épp én.

A testek egyébként felajánlás útján kerülnek be ide, vagyis az orvostanhallgatók keze alá. Először is, egy éven keresztül tart a fertőtlenítésük, utána pedig, ha például a kezet tanulmányozzák, akkor a hallgatók megkapják azt, vizsgálják és kipreparálják, de nagyon ritka az, hogy egy egész testet kapnak és azzal dolgoznak. Van versenye is a „legszebb”, legigényesebb preparátumoknak. És hogy van-e elég test, érkezik-e elég felajánlás? A válasz, igen. Van bőven. Inkább gyerek és baba testeket nem kapnak, vagy ha igen, akkor embriókat, amelyekről lemondott az anya, vagyis abortusz után kerülnek a SOTÉ-hoz. A nevek természetesen nem szerepelnek, csak a preparátorok nevei vannak kiírva, és rokonoknak nem is engedik a belépést, az túl megrázó lenne.

Fantasztikus volt látni, hogy milyen törékeny az emberi test, mennyi kis ér és izom dolgozik, és milyen törékeny mindez. Volt ott például egy teljes kar, vérerekkel együtt. Hihetetlen volt nézni, és elképzelni azt, hogy valakinek sikerült ezt elkészítenie, hogy megmaradjon ilyen épen. A hölgy, aki körbevezetett minket, készségesen válaszolt minden kérdésünkre, aztán egy idő után szétszéledtünk, hogy mindannyian a saját tempónkban bámészkodhassunk. Megnéztük az állatokat, majd megláttam, hogy van egy rész, ahol kisbabák vannak, pontosítok, mutáns kisbabák. Az első gondolatom az volt, hogy „úr isten”. Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, hogy élőben megnézhetem ezeket. De a szemem, a szívem nem engedett oda. Mert eszembe jutott, hogy ezek gyerekek voltak. Igazi, élő pici babák, akik, ha nem is születtek meg, de ott dobogott a szívük a mamájuk hasában. És őket várták, csak komplikáció lépett fel, és a törékeny egészség máris darabokra hullott. Na igen, szóval nem szabad belegondolni. Azokban a percekben fel is fordult a gyomrom, aztán ismét elterelődtek a gondolataim, és úgy határoztam, hogy ez a természet, ez az élet. Ha ilyen is megesik, akkor ez van, és nyilván legtöbbjük nem volt életképes. Úgyhogy odamentem és megnéztem. A preparátumok már szintén sok-sok évesek voltak, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagyok a csecsemők. Voltak olyanok, akik nyitott gerinccel születtek és voltak sellő szindrómában szenvedők, akiknek a két lábuk tulajdonképpen össze volt nőve. Volt jó pár sziámi iker, de talán a legmegrázóbb a küklopsz-szindróma, amiről a hölgy azt mondta el, hogy régen inkább isteni tulajdonsággal ruházták fel ezeket az embereket, minekután más magyarázatot nem tudtak találni a létezésére. Először egy borjút láttunk, csak épp nem ismertük fel, aztán amikor a babához értünk, már gondoltuk, hogy ugyanazzal van dolgunk. A szeme nem a homlokán volt, ahogy az legtöbbször ábrázolva van, hanem körülbelül az orra helyén, és a homlokán pedig egy fura, hosszúkás valami emlékeztetett az orrára. Nagyon visszataszító és félelmetes volt, nem tudok mást mondani. Még láttunk hetesikereket és magzatokat, melyeket az anyaméhhel együtt tettek el, hogy lehessen tanulmányozni, milyen pózban, hogy helyezkedik el a baba.

Láthattunk még teljes csontvázat, amit meg is tapinthattunk, úgyhogy most már elmondhatom, hogy fogtam emberi csontot meg sok-sok koponyát, de ezek az én érdeklődésemet már nem keltették fel olyan szinten, ráadásul minderre már csak tíz percünk maradt, annyit elidőztünk a formaldehidbe áztatott testrészeknél. Aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót, és kicsit talán mind fellélegeztünk.

Úgy gondolom, nagyon szép dolog felajánlania valakinek a testét, és megértem, meg rossz dolog, hogy nincsenek csecsemők, de ez sokkalta nehezebb ügy ennél. Anyukám mesélte, hogy a gyász feldolgozásában nagyon fontos, hogy legyen egy szertartásos elbúcsúzás, hogy például a gyászoló ki tudjon menni a temetőbe vagy el tudjon menni egy helyre, ami a szerettéhez köti. Én sem tudnám felajánlani a gyerekemet, még akkor se, ha a test tulajdonképpen nem az ember.

És lezárásként pedig, visszakanyarodva a preparáláshoz, apukám mesélt egy érdekes történetet. Az egyik neves magyar korboncnok, Arányi Lajos, elvesztette egyik gyermekét még 1862-ben. Mivel annyira kötődött hozzá, nem volt képes feldolgozni az elvesztését, ezért mumifikálta őt, és a dolgozószobájában „tárolta” huszonöt éven keresztül, egészen a haláláig. Szóval mielőtt kedvet kapnánk a testünk felajánlásához, talán érdemes legalább tájékoztatni kedves rokonainkat, mivel a veszteséget tulajdonképpen nekik kell majd feldolgozni...

A múzeumba előzetes egyeztetés alapján lehet ellátogatni, csoportok számára, tizenhat éven felül. Fotózni nincs lehetőség a személyiségi jogok miatt, ezért az itt megjelent képek csak illusztrációk, a SOTE képei.

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

Az Anatómiai Múzeum csak a Semmelweis Egyetem hallgatói számára látogatható vagy előzetes egyeztetés után.

Képek: http://semmelweis.hu/anatomia/anatomiai-muzeum/

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hazafelé menet megütötte a fülemet öt szó: „Én nem hiszek a meditációban.” Egy pillanatra megálltam, és közben olyan képet vágtam, mintha a szemembe világítottak volna egy reflektorral. Nem értettem ezt az állítást. Vajon ez az ember hisz az alvásban... meg a zsiráfokban? Szóval megfogadtam, hogy lámpás leszek a sötétségben, és megbízható információt biztosítok néhány ember számára, aki ezt a cikket olvassa.

Kezdjük az elején. A meditáció egy olyan állapot, amikor testünket egy bizonyos helyzetbe állítjuk, majd igyekszünk ezt a pozíciót megőrizni. Rendszerint egy azonos dologra összpontosítunk. Végezhetjük szinte bármilyen testhelyzetben, ami kényelmes nekünk. A szakirodalom szerint a legalkalmasabb pozíció az egyszerű, kényelmes ülés.

Most, hogy megvannak az alapok, rá is térhetünk az összpontosításra. Rengeteg lehetőség közül választhatunk, hogy mire koncentráljuk a figyelmünket. Lehet ez akár a légzésünk is. Ha nagy, mély levegőket veszünk, lecsökkentjük a pulzusunkat, megnyugtatjuk magunkat. Ellenkező esetben, ha csak ritkán veszünk levegőt, és bent tartjuk addig, ameddig csak tudjuk, akkor pár perc után olyan állapotba kerülünk, aminél extra nyugodtak vagyunk, és semmi sem tud felbosszantani, valamint egy irányba tudjuk irányítani minden figyelmünket. Nem tudod megölni magadat azzal, hogy visszatartod a lélegzetedet, de eléggé megfájdulhat a fejed. Kérlek, tegyél magadnak egy szívességet, és ne csinálj hülyeséget.

Gondolataink szintén remek célpontjai lehetnek a koncentrálásunknak. Átgondolhatjuk az életünket, bár ezt én nem javaslom, mert jó sokáig tarthat, mire megvilágosodsz. Maradjunk csak az apróbb dolgokon való gondolkozásnál. Egy projekt, egy házi feladat vagy akármi. Türelem, és akár még jó ötletek is kisülhetnek belőle. Ha valamin nyugodtan szeretnénk törni a fejünket, akkor javasolt a csend, mivel a zene nagyban befolyásolhatja érzelmi állapotunkat és elvonhatja a figyelmünket.

Pontosan ezért a zenehallgatás meditáció közben remek, arra való, hogy felüljünk egy érzelmi hullámvasútra, ha úgy tartja kedvünk. Csak a jó számokat kell kiválasztani, és már indulhat is. Ha pedig mindent és mindenkit ki akarunk zárni, és meg akarunk szabadulni egy kis időre a gondolatainktól, akkor a természet hangjait javasolnám. Egyes applikációk meglepően jól tudják imitálni ezeket a főleg fehér-zaj alapú dolgokat. Szóval, ha meg akarod viccelni a barátaidat, hogy itt a tenger vagy vihar van, kora reggel talán még be is veszik.

Elmélyedhetünk tudásunk legmélyebb bugyraiban, és olyan információkat is a felszínre hozhatunk, amiről nem is sejtettük volna, hogy a birtokunkban vannak. Mondok egy példát. Egy nyaralásról jöttem hazafele a repülőgépen, mindenki aludt. Betettem magamnak egy kis Sherlockos filmzenét, és eszembe jutott, hogy Sherlock milyen jól tudja használni a tudatalattiját. Mit veszthetek, ha kipróbálom. Elkezdtem felidézni az utazást, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk taxival a reptérre. TE-JÓ-ÉG. Rémisztően pontosan ment. Olyan dolgokat vettem észre, amikre nem is figyeltem akkor. Mint egy film, úgy ment az egész. Nagyon bizarr élmény volt végignézni és beletekerni a legjobb jelenetekbe. Újra éreztem a delfinek bőrét a kezemen és azt a rohadt hideg vizet. De nagyon hideg volt. Órákig csináltam ezt, majd eszembe jutott, hogy hátha vissza tudok menni régebbre is. Vissza tudtam. Viszont elkezdtünk ereszkedni, szóval ki kellett másznom az agyamból.

Mondok még egy lehetőséget. Kívánd azt, hogy valamelyik ismerősöd boldog legyen. Nem tudom, hogy miért, de ha ezt sokszor csináljuk egy rövid időintervallumon belül, akkor valamilyen oknál fogva boldogabbak leszünk. Mit veszthetünk? Egy próbát megér, nem?

Most egy titkos fegyvert fedtem fel, aminek hosszú távú hatása többek között a stressz csökkentése, élesedik az elménk, gyorsabbak leszünk. Javul a koncentrációs-képességünk, hamarabb megtalálhatjuk a megoldásokat problémáinkra, megismerhetjük önmagunkat és másokat.

Bodnár Balázs (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!