Senki se szeret BKV-zni (na jó, tisztelet a kivételnek). Persze, számos előnye van, elég, ha csak a környezetvédelemre gondolunk. De az is tény, hogy a tömegközlekedés, fárasztó, zsúfolt, időrabló és néha büdös. De a BKV az a hely, ahol az olyan ember, mint én igazából találkozik a valósággal. Talán ezért nem szereti sok ember. És milyen találkozni a valósággal? Észrevenni az emberek helyzetét? Mi ezt tettük a témahéten.

A valóságot számokkal is ki lehet fejezni. Megdöbbentő adatokkal. Itt van közülük néhány, amiket a témahét során tartott előadások közben ismertünk meg:

Megtudtuk, hogy a lakosság majdnem fele gazdaságilag egyáltalán nem aktív (kb. 35%), és hogy ahhoz képest, mennyien szeretnének dolgozni, mennyire kevés elérhető állás van. Egy 2010-es adat azt bizonyítja, hogy 100 jelentkezőre nem egészen két állás jutott. Azért ez elképesztő. És sokszor mi szidunk pár embert, akikről azt gondoljuk, hogy nem akarnak dolgozni, mert lusták. Az is megdöbbentő, hogy ha közmunkát végzel, ugyanannyit keresel, mint az állami segély, amit semmi munkával megkaphatnál. De erre nyilván nincs lehetőség, mert egy idő után a segélyt megvonják tőled. Így nem csoda, hogy sokan nem vállalják azt, hogy a segéllyel egyenlő fizetésért egész nap dolgozzanak.

130 ezer fő már feladta a munkakeresést, kb. 200 ezer ember pedig regisztrálva sincs a rendszerben, mert olyan lehetetlen körülmények között élnek – a nemzetgazdaság szempontjából ők konkrétan már nem is emberek. Szembesültünk azzal, hogy a legrosszabb mégis csak az, hogy a gyerekek helyzete a legrosszabb. Ők vannak az egész helyzetnek a legjobban kiszolgáltatva. Erre is jó bizonyíték Zsolti helyzete (őt később megismeritek), és még sok ezer más gyereké az országban. Azt lehetne gondolni, hogy az ilyen dolgokkal mindenki tisztában van, de ez mégsincs így. Az évfolyamnak mindenesetre sikerült képbe kerülnie.

A témahét már jó rég volt. Talán most is csak azért tudom felidézni, mert egy komoly és szép témát dolgoztunk fel a hét során. December közepe volt, és valószínűleg a közeledő karácsony, a cukormázas hangulat is oka volt annak, hogy ilyen klassz dolgot sikerült összehoznia az évfolyamnak. De a szándék volt az igazán fontos. A témahetünknek nem volt igazán neve, rá lehetett aggatni a „Segítés” vagy a „Szegényég” címet, de belátható, azért ezek elég tág fogalmak. Az egésznek igazából az volt a lényege, hogy segítsünk egy kisfiún, aki valahol Miskolc mellett, Lyukóbányán él a nagymamájával, és naponta több kilométert gyalogol a suliba.

Csapó nagyi a túlélésért küzd, és inkább ő nem eszik, mint hogy unkája ne egyen. Fiait alig látja, mind kigyógyulóban vannak káros szenvedélyeikből. Víz nincs a házban, ahol élnek, áram is csak ritkán, és az is hatalmas zajjal és elviselhetetlen szaggal jár, köszönhetően a benzines áramfejlesztőnek. A körülmények tehát nehezen viselhetőek el. De Csapó nagyi minden reggel hatkor elviszi Zsolti unokáját az iskolába, megjárva a szinte járhatatlan utat a háztól a főútig.

Mindeközben még azért is küzd, hogy gondját viselhesse Zsoltinak, mivel a gyámhivatal se hagyja békén… Bámulatos, amit végigcsinál, hetvenéves nagymamaként. Kitartásával és életerejével néha emlékeztet az enyémre… Úgy látszik, ezek a nagyik ma már csak ilyen bámulatosak.

A Csapó nagyi és Zsolti életét bemutató Panoráma című film forgatását 2014-ben fejezték be. Mi is megnéztük, és garantálhatom, hogy ebben nemcsak a szegénységet láthattuk. A kitartásé, a küzdelemé volt a főszerep, a szegénység csak mint egy folytonos, velejáró körülmény nehezítette a helyzetet. Ha az ember látta a filmet, mindenképp segíteni akar. Így tettünk mi is. Egész héten egy olyan jótékonysági estet szerveztünk, amin voltak fellépők (természetesen az évfolyamról), főztünk finomságokat, készítettünk mindenféle kézműves dolgot – mindezt a szülőknek, hiszen őket hívtuk meg. A készülődésbe még belefért egy nap korizás is, ami nagyon jól sikerült.

Aztán elérkezett a jótékonysági est napja. ​Én a főzésben vállaltam feladatot, és pár barátnőmmel megkaptuk a főétel készítésének feladatát: sült hús, párolt zöldségekkel és borsmártással. Ezt otthon készítettük el, mert azért a suliban mégis macerásabb lett volna, és otthon besegíthetett a nagyi. Csak egy iciri-picirit. Ugye, mondtam már, ezek a nagyik utánozhatatlanok! Mint kiderült, minden sült húsnál besegítettek egy kicsit a nagymamák, így aztán csodás főételt szolgálhattunk fel. Én két óráig főztem a párolt zöldséget, ami 10 csomag fagyasztott zöldségből, ripsz-ropsz, ötcsillagos szuper zsenge, vajon pirított zöldséggé vált, amiért igazán megdolgoztunk. Végül is vicces volt, mintha az ember egy nagyüzemnek dolgozott volna, de mindenképp megérte. Ez volt a legkevesebb. Persze nem csak én (a párolt zöldségekkel) meg a nagyik (a sült húsokkal) dolgoztak, hanem mindenki az évfolyamról.

Az előadók egész héten próbáltak, sőt, még egy keringőt is összeraktak páran. Több pincérünk is volt, és mindenki érvényesülhetett a kézműves foglalkozásokon, ahol csodás díszek születtek. És persze a patrónusok is kitettek magukért. Iván tanár úr a csodás hússzeletelő tudományával, és persze az összes patrónus a szervezésükkel, irányításukkal és segítségükkel, ahol csak tudtak. Az est végül remekül sikerült, az előadók nagyon ügyesek voltak, a fogások több Michelin-csillagot is megszereztek.

Pincérnek én is beugrottam, ugyanis majdnem 120 szülőt (és testvért) kellett kiszolgálni az est folyamán. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy a jótékonysági est folyamán az évfolyam 453 ezer forintot gyűjtött össze, amit mind Csapó nagyinak adományoztunk. A hét nagyon szép megkoronázása volt ez a siker. És bár Csapó nagyiék élete még mindig segítségre szorul, legalább mi már tudtunk segíteni nekik. Már csak ezért is hasznos volt ez a témahét. Nagyon.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
Szarka Fruzsina képei

A történet utóélete: „Nem nyafogunk, megyünk!”
http://mediatanacs.blog.hu/2015/03/04/_nem_nyafogunk_megyunk

Panoráma - Egy nagymama emberfeletti küzdelme
Készítette: Dokument-Art & Dunatáj Alapítvány
Rendező: Surányi Z. András
Producer: Szederkényi Miklós

LIKE - értesülj az új cikkekről!