Ha kínai ételt akarok enni, ez az egyetlen hely, amiben megbízok (és amit ismerek). Még apukám talált rá egy munkatársán keresztül, igaz, akkor még a Telepy utcai étteremre, ami közben bezárt, de sebaj, mert most is van, csak már a Gizella úton. Ide látogattam el anyukámmal és húgommal egy késő délután, állatkertezés után, egy jó kis kínai kajára vágyva.

Sajnos nem vagyunk nagyon merészek, így csak azokat az ételeket rendeltük, amiket általában szoktunk. Így nem maradhatott el a 100 napos tojás, a zöld tea vagy a pekingi kacsa. Az étterem berendezése és stílusa nekem egy kicsit erőltetett, de az tény, hogy nagyon vissza akarja adni a kínai kultúrát és dizájnt. Mindenesetre nekem a berendezésből a női WC mosdókagylói tetszenek a legjobban.

Egyébként a WC-ről még annyit, hogy egy egészen meredek lépcső vezet le, amin én egyszer majdnem eléggé csúnyán elestem, szóval nem árt vigyázni. A kedvencem a WC fülkékbe ragasztott kínai szöveg, ami valószínűleg valami jó poén lehet – annak, aki el tudja olvasni. Hát én nem. Ja, és néha a cuki kis lámpát néztem a kukának, szóval erre se árt odafigyelni.

Egy kis várakozás után meg is érkezett az első étel, a 100 napos tojás. Az étkezésről annyit kell tudni, hogy az ételek itt egytálétel helyett egy nagy adagot jelentenek, amit egy nagy tányéron szolgálnak fel, így abból kell kiszedni a saját tányérodra, és úgy kell elfogyasztani. Ez a legtöbb fogással így van. És persze, aki tud, az ehet pálcikával. Mi mindig bátran megpróbáljuk, de aztán szégyenkezve, pár küzdelmes pillanat után, jön a jó öreg bevált villa, amire szerencsére van lehetőség, mert ha nem lenne, lehet, hogy éhen maradnánk...

Szóval, a 100 napos tojás. Ami elsőre fura lehet (ha jól tudom, 100 napig a földbe van elásva, és így készül), de aki szereti a különlegességeket, annak igazán ajánlom. Én nem ennék meg egy ilyet bárhol, de tanúsíthatom, hogy itt én még nem lettem rosszul tőle, szóval bátran megkóstolható. De már az ízéért is simán megéri. A húgom, aki nyolc éves, épphogy csak ismerkedik a 100 napos tojással, de azért bátran bevállalt egy nagy adagot, ami végül valahogy el is tűnt a tányérjáról.

Aztán jöhetett a kétszínű zeller, amit már sokszor próbáltunk utánozni otthon, eddig kisebb-nagyobb sikerekkel. Ha esetleg megpróbál az ember érdeklődni a pincérnél, hogy mi miből is van, vagy hogy hogyan készül, alig kap a kérdéseire választ. Valószínűleg Wang mester titkos receptjei egyáltalán nem publikusak. Egyébként a zellert mi nagyon szeretjük, zsenge, és isteni rajta a szósz, amit már sikerült rekonstruálni otthon. A titok viszont valószínűleg a reszelőben lehet, ugyanis a zeller nem löttyedt, mint ahogy nálunk otthon lesz, hanem zsenge és finom. Szóval a lényeg: a reszelő.

A következő a (főtt) húsos derelye volt, vagyis a „hússal töltött főtt batyu”. Itt megintcsak a szószt tudom dicsérni. A töltelék elsőre kicsit furcsa lehet, mintha nyers lenne. De jobban megnézve nem az, csupán a különleges fűszerezés vagy az elkészítés miatt tűnhet először annak.

Közben megjegyezném, hogy minden tányér ugyanúgy van díszítve, valami (valószínűleg) kínai harcos képével, ami számomra kicsit ijesztő volt. Bármikor, amikor a tányérokra néztem, miközben ettem, ez nézett velem szembe, de azért meg lehetett szokni.

Aztán a következő volt a főétel... Hát igen, csak egy kicsit becsültük túl a kajabefogadó képességünket, de akkor még bátran vártuk a pirított tésztát és a pekingi kacsát, amik egyébként a kedvenceink. A tésztát a húgom általában simán kéri, mert neki túl fokhagymás és túl sok benne a zöldség. A fokhagyma néha tényleg lehetne kevesebb (bár ez adja meg a karakteres ízét), de a zöldséggel nekem sose volt bajom. Bár most elfelejtettünk „sima tésztát” kérni huginak, de azért így se hagyta volna ki a tésztát, szóval ugyanúgy elfogyott.

A pekingi kacsát a mellé tálalt csíkokra vágott hagymával, uborkával kell egy tekercsbe keverni egy sűrűbb, édesebb szója szósz alapú szósszal, ami így együtt igazán különleges és finom. Sajnos volt már arra példa, hogy a kacsán több volt a zsír, mint a hús – ahogy most is. Ettől könnyen meg lehet szabadulni, ha az ember levakarja róla a zsírosabb részeket.

Nem árt tudni, hogy a tányér szélén lévő kis díszítés nem ehető, bár mi azért pár percig töprengtünk ezen, valamint tény, hogy ez a tekercs-készítés nagyon inspiráló is lehet. Ez főként a húgom alkotásán mutatkozott meg.

Mi általában zöld teát szoktunk rendelni az étkezéshez, ami finom, és igazi zöld tea levelekből készül, de nagyon meleg, úgyhogy én már az első öt percben sikeresen leégettem a nyelvemet. Szóval ezek után kérdéses, hogy egyáltalán éreztem-e bármi ízt is, vagy csak képzeltem.

A kiszolgálás egyébként gyors volt, nem volt különösebben gond vele. Én néha hiányoltam még egy kis kedvességet a pincérektől. Kiemelnék viszont egy látszólag kínai származású pincért, aki mind kínaiul, mind magyarul is tökéletesen beszélt. A végére pedig kellemes meglepetés volt, hogy nőnap alkalmából egy szál virágot adtak mindenkinek. Aztán tele hassal hagytuk ott Wang Mester Konyháját, a kínai poénnal a WC-ben, a 100 napos tojással, a kínai pincérrel, de reméljük, nem sokáig, mert ha megkívánunk egy kis kínai kaját, tudjuk, hova kell jönnünk...

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

Wang Mester Kínai Konyhája, Bp. XIV. Gizella u. 46/a. (www.kinaikonyha.hu)

LIKE - értesülj az új cikkekről!