Hihetetlen, de Ildi (Zrinszky Ildikó) már több mint 20 éve van velünk az AKG büféjében. Ennek apropóján beszélgettünk vele egy viszonylag nyugis lyukasórában. Szóba kerültek a kezdetek, az Ildi tea titka, és Szafi, az unoka is. Hallhattunk iskolai sztorikról, és arról is, hogy jó pár évvel ezelőtt hogyan nem égett le az AKG.
Mesélj, milyen volt megérkezni az AKG-ba 20 évvel ezelőtt?
Azt kevesen tudják, hogy az én érkezésem nem volt annyira váratlan. Ugyanis, amikor megláttuk az újságban ezt a hirdetést, hogy iskolai büfé bérleti joga átadó, főleg azért jöttem ide nagyon szívesen, mert érettségi után itt dolgoztam. Képesítés nélküli napközis tanító néni voltam, Misi nénit is azóta ismerem. ’82-től ’84-ig dolgoztam itt, innen mentem szülni is, de ez az épület akkor még általános iskola volt. Úgy emlékszem, a hirdetésből ki sem derült, hogy közben középiskola lett – akkor mondták először, amikor beléptem az ajtón.
Az első büfé helyszíne nem itt, hanem a második emeleten volt, egy nagyon szűk kis folyosó végén. Ez egy kis levegőtlen lyuk volt, az első két évet ott szenvedtem végig. Utána az iskola csapata úgy döntött, hogy kerüljön le a büfé az ebédlőbe. Ezt, ami most itt van, ezt én ötlöttem ki, a saját költségemen. A színét is úgy választottuk, hogy passzoljon az ebédlőhöz. Úgyhogy így indult. Igazából itt lent lettem igazi AKG-s.
Miért, fönt nem annyira látogattak téged?
De, de, már oda is nagyon jöttek a gyerekek. Az elején bele kellett tanulnom, hiszen még sosem csináltam ilyet. De akkor még nem volt 6 osztályos az iskola. Annak az évnek a környékén vált azzá, amikor lejöttem. A kicsi gyerekekhez meg jobban megtalálom a hangot, a 13 évessel sokkal jobban ki tudom alakítani a közelebbi kapcsolatot, mint egy nagyszájú kamasszal. Valahogy a kisiskolásokkal lett ez az egész ilyen központi hely. Emlékszem, annak az évfolyamnak voltam először fent a tablóján. Azt már nem tudom, azóta fent vagyok-e mindegyiken, de jó páron biztos.
Mikor kezdődött el az, hogy beülnek hozzád az emberek?
Ó, az az elejétől. Mindig úgy van, hogy vannak a visszafogottabb gyerekek, meg vannak a nagyobb szájúak, akik már rögtön megjelennek. Én meg szeretek nyitott ajtónál dolgozni. Mondjuk, amikor van a két nagy roham, 10-kor meg ebédidőben, akkor azért bezárkózom, hiszen bosszantanak, meg útba vannak.
Amikor itt vannak, akkor kötetlenül beszélgetünk, mert érdekel, mi van velük, milyen a sorsuk. Persze, van, amikor fárasztanak, de azt is megoldom. A kis lógósokat pedig néha még órára is elzavarom. Több-kevesebb sikerrel, ki tudja. Bár úgy tűnik, vannak, akiknek sok lyukas órája van (nevet). Egy-kettő azért mondja, hogy nem azért jön, mert szeret, hanem azért, mert meleg van (bár szerintem ezt csak cukkolásból mondják).
Amikor a hetedikesek megérkeznek, mit vettél észre, ki az, akinek van bátorsága ide beesni hozzád? Tényleg csak a nagyszájúak jönnek?
Hetedikben többnyire kicsit meg vannak szeppenve. Mesélik, hogy nyitótáborban már sokszor szóba kerülök. Ha ide járó testvére van valakinek, akkor abszolút úgy jön, hogy már ismer. Remélem, hogy ez kicsit az én közvetlen kisugárzásomnak is köszönhető, annak, hogy rögtön ilyen anyáskodós szoktam lenni. Talán az is van mögötte, hogy anno, sok éven keresztül, minden áron pedagógus akartam lenni, csak olyan munkát tudtam magamnak elképzelni, aminek gyerekekhez van köze. Valamennyire ez sikerült, mert pedagógus ugyan nem lettem, de azért a gyerekek közelsége mégis a munkámhoz tartozik.
Figyelj, ha mufurc lennék, és nem lennék kedves, mosolygós – most persze magamat dicsérem, ami nem egy szép dolog –, akkor nem jönnének ide. Szerintem mindenki olyan a másikkal, ahogy a másik viselkedik vele. Tehát a közvetlen hangvétel mindig jó.
Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy nagyon sok gyerekkel – főleg, amikor már elballagtak – sulin kívül is van kapcsolatom. Nyaranta találkozunk, megiszunk egy kávét. Voltam már sörözni, banketten, kerti partin a nagyszülőknél. Ami pedig nagyon sokszor előfordult, hogy jönnek hozzám, a lakásomra is. Főztem már nekik, volt már egy-két buliszerű kajálás az Ildinél. Szóval baráti köröm is van már innen.
Olyan nyár pedig nincs, hogy én egy AKG-sal valahol ne találkozzak. Vagy a Balatonon vagy külföldön. Idén Isztambulban találkoztam valakivel. Rómába tartó gépen három AKG-s család, a londonin kettő. Szóval mi, AKG-sok, mindenhol ott vagyunk.
Hogyan találtad ki, hogy miket fogsz árulni a nekünk?
Nekem is vannak gyerekeim, meg körülnéztem sok iskola büfében. Ami szerintem hozzám fűződik, az az Ildi tea. Azt találtam ki 20 évvel ezelőtt, hogy legyen valami olyan, amit a gyerekek frissen isznak, és olcsó is legyen. (Mondjuk, arról elég híres vagyok, hogy akár egy évtizedig nem emelek árat, nem is tudom, hogy csinálom.)
Ez így adja magát, bár minden évben kell valami újdonság, hogy az érdeklődést fenntartsam. Nagyon sokszor pedig a gyerekek adják az ötletet. Például a tavaly szeptemberben „bemutatkozott” pirított hagymás hot-dog is ilyen. Végül is azt árulok, amire kereslet van.
Ezek szerint a tea már a kezdetek óta volt?
Már az első pillanattól. Főleg a hideg. Mert ugye a fiúknak nem lehet meleget adni, ha -20° van odakint, akkor is azt issza. Hangja az már nincs, bárhogy küzdök is vele, azt issza. A lányok hidegben pedig jobban vágynak a melegre, így van mindenféle. És sosem fogyhat el. Folyamatosan főzni kell – kitörne a pánik, ha valamiért nem lenne.
Volt már olyan, akinek elárultad a „titkos receptet”?
Szoktam hülyéskedni, hogy fú, majd ha leérettségiztetek, elárulom. De egyébként egyetlenegy titka van: nem szabad kispórolni belőle semmit. Nem egyszer jártam a műjégen, ahol valami ízetlen, cukros átlátszó semmit adnak. Nem! Bele kell tenni rendesen a citromot, a cukrot, nem sajnálni belőle semmit.
Persze volt, hogy egyszer-kétszer kihagytam belőle valamit véletlenül („vagy kolbász íze volt” – súgja oda egy éppen bent ücsörgő). Ja, igen, a kolbász íz, azt nem akartam elhinni. Aztán amikor a hatodik mondta, akkor megkóstoltam, és tényleg az volt neki. Véletlen betettem a felvágottat a teahűtőbe, attól volt, azóta figyelek, hogy ne csináljak ilyet.
Említetted a két csúcsidőszakot. Olyankor mit tudsz csinálni, amikor azt látod, hogy kint tulajdonképpen ölik egymást az emberek?
Akkor veszek egy nagy levegőt, hogy túléljem. Szokták mondani, hogy a tolakodókat ne szolgáljam ki. Van, amikor egyszerűen nem tudok erre is figyelni. Azok az időszakok szellemileg is megerőltetőek, hiszen egyszerre kell figyelnem 4-5 gyerekre.
Egyszer volt egy olyan, hogy azt hittem, itt most mindenkit megölök, vagy magamat szúrom hason. Lehúztam ezt az ablakot, kiszaladtam a suli elé és leültem a lépcsőn, a legnagyobb roham kellős közepén. Kábé negyven gyerek rohant utánam, hogy „Ildi mi a baj?”. Mondtam nekik, hogy két percet kérek, különben gyilkolok. Azóta nem volt ilyen, meg általában tudom is uralni a helyzetet.
Van valami nagyon emlékezetes munkahelyi „bakid” az elmúlt 20 évből?
Hát volt az, amikor felrobbantottam a mikrót. Beszélgettem az egyik tanárral, kicsit belemerültünk, aztán már csak a hatalmas durranást hallottuk. De hát tudod, csak az nem hibázik, aki otthon marad. Azért gyakran nem fordulnak elő ilyen esetek, bár az néha megtörténik, hogy szénné égetek egy melegszendvicset.
Egyetlenegyszer volt olyan, hogy hazamentem, és elalvás előtt az jutott eszembe, hogy én biztos nem kapcsoltam ki a melegszendvics sütőt. Gondoltam: „Úristen, leégetem az egész iskolát!” Hiába hívtam a portást, nem vette fel. Így éjfélkor kocsiba ültem, és bejöttem a büfébe. Naná, hogy ki volt kapcsolva!
Ami félelmetes élmény, hogy egyszer volt itt egy árvíz. Csőtörés volt a Miklós utcában. Hallottam, ahogy a konyhás nénik sikítanak, hogy jön be a víz. Itt állt vagy 10 fiú, és elüvöltöttem magam, hogy mindent azonnal fel a pultra. Két pillanat múlva már minden biztonságban volt. Fél perc múlva térdig érő vízben álltunk. Gyerekekről szóló sztori meg millió van. Abból könyvet írhatnék.
És van kedvenced közülük?
Volt egy kis Polskim, amikor idekerültem. Pár srác rohant le ide hozzám, hogy „Ildi, légy szíves, add kölcsön a kocsit, haza kell szaladnunk valamilyen könyvért, mert leharapja a tanár a fejünket, ha nem lesz itt”. Esküdöztek, hogy rohannak és jönnek vissza. Elég sokáig könyörögtek, mire ráálltam. Aznap teli tankkal jöttem iskolába, a nap végén pedig, amikor beültem a suli előtt, épphogy eljutottam az első benzinkútig. Utólag mesélték el, hogy igazából a Hajógyári szigeten a kézifékes megfordulást gyakorolták. Mikor ezt megtudtam, a negyedikig kergettem őket a partfissal. Tíz évvel ezután még valami találkozón poénkodtak is vele, hogy „na, Ildi, kocsikulcs?”
Ildi a Szubjektív címlapképén, 2011-ben
A legnagyobb sztorim pedig szerintem a következő volt. Ugye rengeteg gyereknek adok hitelt, amikor pedig még az elején voltam, akkor nem figyeltem arra, hogy a végzős diákok egy hónappal hamarabb végeznek, így nem is szabad őket felírni, mert előfordulhat, hogy soha többet nem látom az illetőt. Volt egy fiú, akivel nagyon-nagyon jóba voltam. Itt hagyott közel ezerforintnyi tartozást. Nyáron Balaton-átúszáson voltam, vártam a férjemet a parton, aki úszott. Kit látok ott, levegőt kapkodva kivánszorogni a vízből? Hát persze, hogy a srác volt. Nem hagyhattam ki a poént, mondtam neki, hogy az nem járja, hogy lelépsz az én ezer forintommal, szóval idáig eljöttem érte. Kapkodott levegő meg a pénztárcája után szegény. Egészen az utolsó mondatig kibírtam röhögés nélkül, ő meg elhitte, hogy valóban azért ültem kocsiba, hogy behajtsam a tartozást. Amit persze utána ki akart fizetni, de nem hagytam neki.
Mi a helyzet mostanában Szafival, az unokáddal?
Hát, ő nagyon jó fej, már ovis. Van neki egy szerelme, aki a minap adott neki egy puszit. Miatta akart hercegnő lenni a farsangon, azt mondta, hogy a pörgős szoknyájától biztos el fog ájulni a fiú. Amúgy meg hihetetlen dumája van. Mostanában nagyon sokat vigyázok rá, mert a mamája dolgozik. Mindig mond egy olyat, amin meglepődök. Például múltkor vettem neki egy filctoll készletet, ami nagyon le volt ragasztva, így nem tudtam kibontani. Mondom magamnak, hogy mi a túrónak rakják rá ezt a ragasztót. Szafi meg válaszolt rá: „Ez azéjt van nadi, hogy megnehezítsék az életedet.”
Szóval nagyon édes, bár ismeritek, mert sokat van itt. Emiatt AKG-s is akar lenni. Múltkor is mondta, hogy „Nadi én a világon az ATG-t szejetem a legjobban”. Mintha annyi iskolát ismerne…
El tudnád képzelni, hogy valaha abbahagyd itt a munkát?
Te, ezen már sokat gondolkoztam, meg sokan kérdezitek. Eddig nem is foglalkoztam ezzel, de mostanában néha eszembe jut. Úgy látom, hogy nem tudnám abbahagyni, szóval, ha szükség van rám, én sokáig tervezek még maradni. Legalább 10-15 évig. Bár akkor sem tudnám teljesen leadni, mondjuk, az egyik gyerekem idejöhetne, és én csak felügyelnék. De azért ehhez egészség is kell. Most leszek 54, remélem, 65-ig tudok maradni. Elvileg idősödök, de azért én fiatalosnak gondolom magam. Bár mindenki így gondolja magáról.
Nekem már a nyár is nagyon hosszú, július elején már jönnék vissza. No, nem a pénzért vagy a munkáért, hanem egyszerűen hiányzik a napi rutin, meg a hangulat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy jókedvű munkakör ez.
Gálosi Dóra (AKG, 11. évf.)
fotók: Titz Liza
Korábbi interjúnk: Takács Iván Péter: „Nem tudok más munkát elképzelni” – interjú Zrinszky Ildikóval, az AKG büfé vezetőjével (Szubjektív, 2011. november)
Utolsó kommentek