Bár még csak 2012. február 20. óta vagyok az AKG diákja, mégis biztos vagyok benne, hogy ez a legjobb iskola, ahová valaha jártam! Ami nagy szó, ugyanis ezt megelőzően én már négy oktatási intézménynek is koptattam a padját. De ez itt egészen más minőség!

Szerintem sokkal nagyobb motivációt jelent egy diák számára az epochális rendszerű oktatás, mint az állami iskolák tanterve, a csibecsoportok pedig összehasonlíthatatlanul jobban működnek, mint a hagyományos iskolák osztályai. S bár február óta sok-sok izgalmas élményt éltem át, olyan mély benyomást semmi nem tett rám eddig, mint az első közös kirándulásunk. Ami valójában nem is lazulás volt, hanem komoly munka: természettudományos témahét. Habár már 77 napja az iskola tanulója voltam, ez a 77 nap kevésnek bizonyult arra, hogy mindenkit megismerjek az évfolyamból. Nem teljesen újként, de újoncként vágtam tehát bele ebbe a kalandba, amikor is szűk egy hétre bevettem magam egy sötét erdőbe – nem kevés alig-alig ismert emberrel magam körül. Hozzá kell mindehhez tenni, hogy ráadásul nem is vagyok az a kimondott „közösségi lény”. Így aztán igazi kihívást jelentett nekem ez az út.

Néhány társamnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a vonaton, útban Sopron felé beoszthatták a szobákat. Engem egy olyan szobába soroltak, ahol egy ember kivételével senkit sem ismertem, mivel a többiek másik kupacba járnak. Megérkezésünk után előadást tartott nekünk Nádori illetve Marsi tanár úr a Soproni-hegységről, az előadások után mindenki választott két projektet, Nádori tanár úr pedig eldöntötte, hogy ki melyikben fog részt venni. Én a „Brennberg bányai kutatás” és a „tanösvény-készítés” között vacilláltam, s végül a tanösvényhez lettem beosztva. Akkor ennek egyáltalán nem örültem, de utólag azt gondolom, hogy még jobban is jártam ezzel, mert a feladat különösen izgalmas volt. A nap végén az évfolyam bement a városba, ahol csibecsoportokra osztva feladatokat oldottunk meg Sopron nevezetességeihez kapcsolódóan. Ez azért is volt nagyon jó, mert amellett, hogy Sopron város történetével megismerkedtünk, még egy igazán kellemeset is sétáltunk.

Mint minden nap a táborban, a második reggelen is fél nyolckor volt a reggeli, addigra el kellett készülni – nehéz ébredések voltak! A reggeli után összegyűltünk a nap főeseményére, a csibetúrára. A mi csibénk, az Ági csibe indult először útnak. Úgy tudtuk, hogy a táv húsz kilométeres lesz, s ez már önmagában is eléggé ijesztőnek tűnt. A túra hat különböző pontján hat különböző feladatot kellett megoldanunk. Az első állomáson egy kvízfeladatot kaptunk, a másodikon üvegeket kellett megtalálni, a harmadikon tárgyakat kellett kiszedni egy körből, a negyediken kis kártyákon lévő kérdésekre kellett válaszolni. A túra jó hangulatban telt, jót beszélgettünk. A negyedik állomás után viszont nem a következő állomásra kijelölt személyekkel, hanem a túrajelzést felrakó Jakab Péterrel találkoztunk, pontosabban utolértük őt, egy darabig együtt mentünk. A következő elágazásnál Péter elbizonytalanodott, hogy merre is tovább. Felhívott pár táborbélit, hogy megtudja, mi a helyes irány. Míg mi Péterre vártuk, megérkezett ugyanarra a pontra a Gábor csibe is. Pont akkor értek oda, amikor Péter befejezte a telefonálást, így nekik is rögtön egyértelművé vált, hogy nincs válasz a kérdésre: merre is van az arra. Elindultunk a jobboldali leágazáson, mivel az tűnt a jó iránynak.

A tóhoz lyukadtunk ki, oda, ahol a második állomás volt. Visszamentünk az elágazáshoz, s útközben találkoztunk a Judit és a Péter csibével, az elágazásnál bevártuk a Timi csibét is. Így lett a csibekirándulásból igazi „tömegrendezvény”. Elindultunk visszafelé egy másik útvonalon, de az se a jó út volt. Végül Péter felhívta Marsi tanár urat, és megbeszélte vele, hogy a tónál találkozunk. Marsi tanár úr pedig közölte, hogy nincs mese, meg kell csinálnunk az eredeti túrát, ehhez meg is mutatta a helyes utat. A teljes út állt újból előttünk! A húsz kilométerből így hát negyven lett, kora reggeltől késő estig tartott a kaland. Vacsorára farkaséhesen és persze hullafáradtan érkeztünk meg.

A harmadik nap a projektmunkák elkészítéséről szólt. Minket, tanösvényeseket meg a Brennberg-bányaiakat Marsi tanár úr elvitt a kisbuszával. Mi kiszálltunk a Fehér úti tónál, ami a csibetúra második állomása volt, s elsőként körbejártuk a tavat. A projektünk célja az volt, hogy létrehozzunk egy tíz állomásból álló tanösvényt, melynek útvonalán be kellett azonosítani a különféle növény- és állatfajokat. Kiválasztottunk tíz szimpatikus helyszínt, és mindegyikről készítettünk fotót. A tó körül található növényeket begyűjtöttük, az állatokat, amiket láttunk, lefényképeztük. Visszatérve a táborba elkezdtük a növények és az állatok beazonosítását. Mikor ezzel végeztünk, elkezdtük a táblák készítését, minden állomáshoz egyet-egyet. Ezzel a munkával el is telt a napunk, sőt, estére nem is sikerült az összes táblát befejezni, csak a következő nap délelőttjén végeztünk. Ebéd után ismét csibetúra, ezúttal azonban már csak hat kilométert kellett teljesíteni: a kilátóba fel és vissza. A mi csibénknek ez már meg se kottyant. Este tábortüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, beszélgettünk.

A tábor utolsó napja a projekt-bemutatókkal telt, meg délután az utazással – a természet vad dzsungeléből vissza a zajos és zaklatott, lebetonozott valóságba. Négy óra körül már a Keletiben voltunk, gyorsan eltelt nemcsak ez az utolsó nap, hanem az egész hét is. Bár időnként kicsit összeszorult a gyomrom, s furcsán éreztem magam annyi félig-meddig idegen ember között, az ötödik napra azért már kezdtem magam az évfolyamomban otthonosan érezni. Most pedig, amikor e sorokat írom, már egyenesen hiányzik a szabad levegő, a zöld erdő, no meg az egy hétre nagyszerűen összekovácsolódott tábori közösség.

Gulyás Ábel (AKG, 8. évf.)
Chrenkó Tímea fotói