Mindenkinek megvan az a bandája vagy előadója, akiért él-hal. Az én esetemben ez az R5. Ez egy négy amerikai testvér és egy barátjuk által alapított tinibanda, akik főleg pop, néha rock számokat játszanak. Idén az új albumukat mutatták be egy turnén, szerte a világban.
Ugyan egy-két barátnőmmel minden egyes ismerősünk illetve családtagunk elektronikai eszközeit birtokunkba vettük, és vadul küldtük rajtuk a szavazatokat arra, hogy a turné kanyarodjon el Budapest fele is, sajnos ez a vágyunk nem valósulhatott meg. De milyen rajongók lennénk, ha nem kezdtünk volna el keresni egy közeli helyet, abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy hőn szeretett szülőhazánk nincs rajta a listán? A legközelibb helyszín Bécs volt. Sok-sok, szülők felé irányuló kérlelés és ígérgetés után megvettük a jegyeket a várva várt koncertre.
A napok borzasztó lassan teltek attól a pillanattól kezdve, hogy a jegyemet magamnál tudtam. Amikor is végre eljött a nagy nap. Reggel (annak ellenére, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni) csak úgy kipattantam az ágyamból.
A terv a következő volt: reggel elindulunk, és így biztos lesz időnk átérni a határon, még akkor is, ha a menekültes dolgok miatt kisebb-nagyobb problémák vannak az utakon. Azonban a határon csak úgy átsuhantunk, nulla probléma nélkül. Naivan azt gondoltuk, hogy innentől kezdve semmi sem állhat az utunkba, egészen addig, amíg valahol kilenc kilométerre előttünk balesetet nem szenvedett egy autó. Konkrétan három órát álltunk egy helyben, valahol az osztrák autópálya közepén. Amikor már több órája álltunk az autópályán, és némán magamban merengtem azon, hogy vajon oda fogunk-e érni a koncertre, valami egyszerre csak kizökkentett a gondolkodásból. A barátnőm bejelentette, hogy elintézendő folyó ügyei vannak, és ekkor jöttem rá, hogy nem ártana nekem sem egy WC-szünet. Hát persze, ilyenkor is befigyel az én karmám: az autópálya melletti kis erdőcske (mely tökéletes lenne e célra) el van kerítve egy két méter magas kerítéssel. Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy a célunkat elértük, még akkor is, ha meg kellett hozzá rongálnunk Ausztria egyik autópálya menti kerítését. Miután mindannyian szerencsésen visszamásztunk az autóba, a végeérhetetlennek tűnő kocsisor elindult. Mindenki nagyon felvidult, mert már biztosan tudtuk, hogy oda fogunk érni. Így is lett.
Amikor megérkeztünk, gyorsan beálltunk az ott sorakozó rajongók közé, hogy beengedjenek, és végre találkozhassunk álmaink bandájával. Nem kellett sokat ácsorognunk. Alig tíz perc elteltével már be is vezettek minket a helyszínre, mivel találkozós (meet-and-greet) jegyet vásároltunk. Viszonylag az elsők között voltunk, ami azt jelentette, hogy miután találkozunk a bandával (és csinálunk képeket), elsőkként engednek be minket az előadócsarnokba. Sajnos az emlékeim enyhén homályosak, mert miután a banda énekese (Ross Lynch) megölelt, finoman szólva leblokkoltam, és a mosolygáson kívül nem nagyon tudtam mit csinálni. De ez sem tarthatott örökké, úgyhogy tovább kellett mennem befelé.
Jó helyünk volt, az első sorban, közvetlenül a korlát mögött álltunk. A mellettünk álló lányokat leginkább a buldózer szóval tudnám jellemezni, mert körülbelül akkorára nyomtak minket (hármunkat) össze, mint amekkora helyet ők maguk (kettejük) elfoglaltak. De bizony, aki azt hiszi, hogy ez a kis „kihívás” vette el a kedvünket az estétől, az nagyon is téved, mert a végső csepp a pohárban az a kivágott kerekű kocsink volt, ami éjjel fél egykor várt ránk ott, ahol hagytuk. És mint kiderült, a járművünkben nem volt pótkerék. Hát persze, hogy a három autógumis közül, akiket hívtunk, egyiknek sem volt a mienkre való alkatrésze. Így indultunk neki a hazafele vezető háromórás útnak három ugyanolyan és egy különböző kerékkel, hajnali háromkor. Azzal együtt, hogy ennyi sok kalandon mentünk keresztül, az estét én egy nagyon jó és felejthetetlen élménynek fogom megőrizni.
Horváth Emma (AKG, 8. évf.)
Utolsó kommentek