A közelmúltban hatalmas élményben lehetett részem. Az iskolám révén lehetőségem nyílt szerepelni az UNICEF EmergencyLesson nevű kampányvideójában. De miért is volt ez olyan nagy élmény, azon túl, hogy egy ilyen fontos szervezetnek a kampányában vehettem részt? A kampány lényege az volt, hogy felhívja a figyelmünket arra, mennyire szerencsések is vagyunk mi itt, Európában, mivel nincsenek folytonos háborúk, van otthonunk és iskolába is járhatunk. Ezek a dolgok, mielőtt komolyan elgondolkodtam volna rajtuk, számomra nem bírtak igazi jelentéssel, nagyából csak szavak voltak. Viszont a forgatás után átértékeltem magamban a jelentőségüket.
Mikor reggel nyolc óra körül megláttam az Észak-Pesti Kórház területén lévő romos épületeket, már akkor furcsa érzés fogott el. A falakról már rég lekopott a festék, az ablaküvegek töröttek voltak, nehezen lehetett elképzelni, hogy itt egykor gyerekek tanultak, kórházi dolgozók szaladgáltak, hogy családok élték a minden napjaikat. Én nagyon szeretem a régi épületeket, szerintem gyakran sokkal szebbek, mint egy-két modern felhőkarcoló. Hiába kopottak, megviseltek, mégis valamiféle erőt sugároznak, és az elmúlt időkről mesélnek nekünk. Ezek az épületek is ilyenek voltak: régiek, roskatagok, de így is őrizték az idő emlékét.
Először egy kórházba mentünk be, ami talán a legkevésbé érintett meg engem. Valamennyire hasonlított egy mai kórházra, szinte csak abban különbözött, hogy ez a kórház már használhatatlan volt. Az egykori kórtermek kongtak az ürességtől, és furcsa volt belegondolni, hogy itt régen betegek feküdtek az ágyakban. A legérdekesebb az volt, hogy mindenhol orosz feliratok voltak, nem magyarok. Miután a többi helyszínen is jártunk, már biztos voltam benne, hogy ezek az épületek még a szovjet időkből maradtak itt. Valaha itt egy egész lakópark lehetett, mert nemcsak kórház és lakások voltak ezen a területen, hanem egy iskola is.
A kórház után az iskolába mentünk át. Az iskola nekem egy picit egy régi birtokon lévő kúriára emlékeztetett a nagy ablakaival, a termeivel. Mostanra már az iskola is üressé vált, nyoma sem maradt annak, hogy itt egykor gyerekek szaladgálták, tanultak, élték az életüket. Leginkább egy olyan iskolához tudnám hasonlítani, amit éppen most építenek, de még nincs berendezve, és valamiért nagyon poros az egész. Azzal a különbséggel, hogy ez az iskola nem várja már a gyerekeket, már minden gyerek elhagyta az épületét.
A harmadik helyszín egy ház volt, ahol körülbelül ugyanolyan felépítésű lakások voltak. Szerintem ez volt a legkülönlegesebb helyszín. A legtöbb lakás üres volt, csakúgy, mint az iskola és a kórház, de volt olyan, amiben még megvolt a fürdőben a tükör, a konyhában vagy az előszobában a beépített szekrény. A legérdekesebbek a falak voltak: minden szobában színes mintákkal teli tapétamaradványok voltak a falakon, rózsaszín, kék, sárga és piros virágmintával vagy csigavonalakkal. Itt lehetett a legjobban elképzelni, hogy valaha itt emberek élték az életüket napról-napra. Reggel felkeltek, talán együtt reggeliztek, talán nem, és mindenki egyedül indult dolgozni vagy iskolába. Miután elvégezték a dolgukat, hazamentek, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap. Közben esetleg vacsoráztak vagy a nappaliban ücsörögtek, utána pedig mindenki elvégezte még az otthoni feladatát, végül pedig mind nyugovóra tértek.
De miért volt rám ekkora hatással ez az egész? Miért vélekedek utána másképp olyan dolgokról, mint hogy én járhatok iskolába? Miközben ezekben a kihalt épületekben bolyongtunk, felidéztünk olyan emlékeket, amiket az otthonhoz, az iskolához vagy a kórházhoz tudtunk kapcsolni. Mialatt ezeket az emlékeket meséltük el egymásnak, tudatosult bennem, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek ilyen emlékei. Mert nem járnak iskolába, nincs rendes otthonuk, másképp élnek, mint mi. Vagy ha vannak is, másmilyenek, mint a mi emlékeink… Mindenki emlékszik, hogy milyen oltást kapni a suliban, ugye? Mikor órán az osztály felsétál a védőnőhöz, és várják, hogy sorra kerüljenek. Ilyenkor van, aki nem örül az oltásnak, mert fáj, de van, aki inkább boldog, mert így elmarad valamennyi az órából. Én például borzasztóan utáltam, hogy egy tűvel szurkálnak, és az sem vigasztalt, hogy így nem tartanak meg egy órát. A forgatás után elgondolkodtam, hogy mit is jelent egy oltás Afrikában egy kisgyereknek. Azt hiszem, egészen mást, mint nekem és a többi gyereknek itt, Európában. Lehet, hogy fél, mikor meglátja a tűt, de valahogy sokkal inkább tudatában van annak, hogy mennyire, de mennyire szüksége van erre az oltásra. Mert neki nemcsak mese a betegség, amitől meghalhat. Neki a betegség az élete része: lehet, hogy betegek a szomszédjai vagy akár a szülei is.
És többek között ezért is fontos az iskola. Sok gyerek itt kap betegellátást, sok gyerek itt kap rendesen enni. De, ami az egészben a legfontosabb, hogy itt biztonságban érezheti magát. Ez egy második otthon, ahol, ha az első otthonukban túl sok probléma van, megpihenhetnek. Ezért fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy iskolába járhassanak. Ezért gyalogolnak naponta akár három órát is az iskoláig. Mert ők az iskolában nemcsak tanulnak, hanem biztonságban is vannak.
Bujtor Zsófia (AKG, 9ny. évf.)
Utolsó kommentek