A bulvár-szerkesztőségek működésével kapcsolatban legendák élnek már a köztudatban. Egyik közismert adu-kártyájuk összefüggést keresni a videojátékok és az erőszak között. Gyorstalpaló szülőknek és laikusoknak arról, hogy miért nem fogjuk kiirtani az emberiséget.

A brutális játékok egyik éllovasa, a Diablo III nemrég jelent meg a boltokban, ennek apropóján kiválóan újra lehet gondolni a témát, éppen e játék segítségével. Ezt szem előtt tartva ültem le a számítógép elé, és próbáltam átküzdeni magamat a játékban található erőszakos cselekvéseken. Nagy meglepetéssel nem fogok tudni szolgálni, ugyanúgy, ahogy bármilyen médiumnál, a videojátékoknál is játék és játék között óriási különbség van.

Van jó példa és rossz példa is, a Diablo III épp az egyik ellenpéldája annak, hogy hogyan lehet úgy mindenféle kaszabolást beletenni egy játékba, hogy az ne feltétlen legyen elítélendő. A Diablo ellenségei eredendő gonoszok – ahogy magukat hívják, a Legfőbb Gonoszok. A játékban mi nem az erőszak kezdeményezői vagyunk, védelmi státuszt veszünk fel, a világ megmentése és megtisztítása a cél. Minden főbb ellenség valamilyen negatívumot jelképez, a hazugságot vagy a félelmet például. Ezeket a riválisokat eleinte nem pusztítja el a főhős, csak elzárja őket, hogy ne tudjanak ártani senkinek. A Diablóban legkevésbé sem a céltalan erőszak ural mindent, kifejezetten pozitív hőst kísérhetünk az útjain.

Mint mondtam, lehet pozitív és negatív példákat is találni, vannak bűnözők, akik videojátékokon keresztül buktak le, vagy például az Egyesült Államokban állítólag a Doom-játékok megjelenésekor 30%-kal nőtt meg a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma.

Akkor hogyan kezelje a szülő a videojátékokat? Mint a tévéműsorokat, ezt is kritikus szemmel. A játékok nagyobbik részét korhatár-megjelöléssel látják el, ami egy ajánlás. Nem kell ezeket szigorúan betartani, de legyünk észnél – legkésőbb akkor, amikor a gyerek megkérdezi, melyik kés a húsvágó kés.

Halpern Bence Márk (AKG, 11. évf.)