Szubjektív

Popcorn, kóla, szuperhősök. Mi kellhetne még ezeken kívül egy tökéletes szombat délutáni mozihoz?

Semmi más. Az Avengers egy tökéletes popcorn film, hisz tele van szuperhőssel. Hulk, Vasember, Amerika Kapitány, Fekete özvegy, Hawkeye, Thor, mind szembeszállnak a gonosszal, vagyis a félisten Lokival és az ő hadseregével.

Beültem a moziba, és arra gondoltam: biztos nem lesz rossz, de nem hinném, hogy valami nagyra számíthatok. Aztán körülbelül 10 perc múlva már nem figyeltem semmi másra, csak arra, ami a vásznon zajlott. Mert nálam beütött az, bumm, a film magával ragadott. Amikor megláttam a titkosügynököt játszó Samuel L. Jaksont (Star Wars – Windu mester) és a segédjét, Cobie Smulderst (How I Met Your Mother – Robin) valahogy már éreztem, hogy a szereplőválasztás tökéletes. És igazam is lett, hiszen a szuperhősöket alakító színészeket már láthattuk a karakterekről szóló korábbi filmekben is, mint a bolygó megmentőit, de együtt egy csapatként zseniálisak.

Habár a történet nem túlságosan különbözik a műfajban megszokottól – vagyis gonosz, szuperhős(ök), világmegmentés –, ezt a filmet egyedivé teszi a humora, illetve az, hogy az ember nem tudja, merre kapja a fejét, mert mindig mindenhol történik valami.

Kezdete után 143 perccel a néző föláll, és tudja, hogy a film, amit látott, nem egy Oscar-díjas alkotás, de egyszerűen azt érzi, hogy meg akarja nézni még egyszer, de azonnal. És aki azt meri állítani, hogy ezt a filmet csak fiúk élvezik, az jöjjön, és nézzen szembe velem.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Bosszúállók (The Avengers, 2012, 142')
Rendezte: Joss Whedon
Szereplők: Samuel L. Jackson, Robert Downey Jr.,
Mark Ruffalo, Scarlett Johansson

„Jó reggelt mindenkinek! Ez itt X rádió Y reggeli műsora, Z-vel.” Ha a napodat rádióhallgatással kezded, neked is ismerősnek tűnhettek a fenti szavak. Én így teszek, és őszintén szólva, eléggé elegem lett abból, hogy szinte mindenhol találok valami kivetnivalót a műsorokban. Kicsit hát körülhallgatóztam, és így született ez a cikk. Reggeli rádiószemle következik (teljesen szubjektíven, senki magára ne vegye).

A mai típusú reggeli rádiózás úttörője kétség kívül az először 1999-ben felcsendülő Bochkor Gábor és Boross Lajos által vezetett Bumeráng, amit annak idején a Sláger rádión hallgathatott a nagyérdemű (a Bumeráng előtt a két műsorvezető felváltva vezette a reggeli műsort a Danubius rádión). Azóta csatlakozott a csapathoz Voga János, és a műsor is átköltözött a Neo FM-re. A műsor annak idején tarolt a hallgatási listákon, hiszen nem volt olyan ellenfél, aki a szórakoztatást ilyen minőségben művelte volna. Amikor a Sláger rádió megszűnését bejelentették, a rajongók reménykedtek, hogy az új állomás vezetősége szerződést fog kínálni Borosséknak. Csakhogy ez nem így történt, és így a konkurens Class FM-en startoló Morning Show maradt egyedül (róluk lesz még később szó), mint szórakoztató műsor. Így amikor a Neo FM mégis felkínálta azt a szerződést Bochkoréknak, igencsak nehéz dolguk volt az újraindulással.

És hát lássuk be, nem is sikerült maradéktalanul a dolog. Sőt, az a műsor, amit napjainkban hallgathatunk, még csak meg sem közelíti azt a régi csillogást, amit anno, az évtized elején sikerült produkálni. Tisztában vagyok vele, hogy a nevek vonzó dolgok, és tisztelem is a Bumeráng műsorvezető-csapatának médiában elért eredményeit. De nem tudok azon csodálkozni, hogy Boross Lajos nemrég bejelentette, hogy nyugdíjba vonul. A műsor talán legnagyobb problémája az, hogy Bochkor Gábornak már nem elég a neve ahhoz, hogy ellensúlyozza, hogy bizony vannak dolgok, amikhez nem sikerül értelmesen hozzászólnia. Azon a reggelen, amikor én hallgattam őket, éppen az volt a legfőbb téma, hogy van-e nő és nő közötti Igaz barátság. Öt perc után oda sikerült eljutniuk, hogy a nők bizony csak katalógusnézegetésre és az egymással való rivalizálásra alkalmasak. Amikor már 10 perce lehettem fültanúja ennek a remek műsornak, már komolyan azon gondolkoztam, hogy egy baseball ütővel szétcsapom a rádiót. Igazán tudom azokat az embereket sajnálni, akik valamiért nem tudnak megválni a Bumerángtól, és ezt hallgatják minden reggel. Persze biztos megvan mindenkinek a saját véleménye, ahogy nekem is, és az én véleményem az, hogy a műsor rossz.

Az viszont vitathatatlan és számszerűen igazolható tény, hogy Magyarországon a lehallgatottabb kukorékolást a Class FM Morning show-ja adja. Természetesen itt is a nevek jelentik a húzóerőt, hiszen Sebestyén Balázs napjaink egyik legnépszerűbb médiasztárja, Rákóczi Ferit szeretik nézni és hallgatni az emberek, Vadon Janinak volt már saját műsora, és Balázs oldalán is láthattuk már, mint társműsorvezetőt. De sajnos ők se tudnak sokkal jobb eredményt produkálni, mint a fent említett Bumeráng. Talán az értelmi színvonal kicsit magasabb, és az emberek is jobban meg vannak becsülve, de a műsorvezetők túl sok időt elvesztegetnek a média elemzésére, közlekedési infók beolvasására és egymásra. Mire eljutnak egy értelmes témáig, addigra pont annyi az idő, hogy következhet a reklám, a hírek vagy esetleg a zene. Ha pedig az aktuális szünetnek éppen vége, kezdődik az egész körforgás elölről. Pozitívum, hogy az emberek véleménye tényleg érdekli őket, szinte mindig, mindenben megkérdezik a hallgatóságot, és kedvesek a hallgatóikkal, nem nézik le őket. Ha úgy gondolod, hogy reggelente olyan műsort kell hallgatnod, amire rá lett ragasztva a „nevessünk együtt” címke, még mindig sokkal jobban jársz a Morning Show-val, mint a Bumeránggal.

Legvégre pedig a nemrég új arculatot kapó Petőfi rádió reggeli ébresztője maradt. A műsor Talpra magyar! néven fut, ami már sokat elmond arról, hogy mit fogunk hallani. Alapvetően ez egy zenés ébresztés lenne, de Buda Márton (ő a műsorvezető) meglehetősen szereti hallgatni a saját hangját. És sajnos nem csak hogy a hangját szereti hallgatni, hanem szeret poénkodni is. Ami nem lenne baj, ha vicces lenne, csak hát nem az –  inkább mindjártfőbelövömmagam hangulatom támad tőle. És ezzel el is érkeztünk Buda Márton másik nagy problémájához. Ez pedig nevezetesen az, hogy minden zenéhez valamilyen érzést vagy hangulatot társít. Ma reggel a Subways It's a party-jához sikerül betársítani az addigordítokamígbenemrekedek érzést, ami, lássuk be, nem nagy teljesítmény. Amúgy a műsorral nincs nagy baj, a zenék teljesen rendben vannak, és a reklám/zene elosztás is megfelelő.

Remélem, segítettem a reggeli kávé-kiegészítő kiválasztásában, mindenkinek jó reggelt kívánok a továbbiakban!

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Egy könyv az élet értelméről. De vajon mi is az értelme? Miért küzdünk, miért dolgozunk, miért szeretünk, miért szenvedünk, ha egyszer úgyis mindennek vége?

„Az életnek nincs értelme, inkább élveznünk kéne a semmit, ahelyett, hogy halálra tanuljuk magunkat” – mondja Pierre Anton, a 8.-os fiú az osztálytársainak, majd kilép az ajtón, és nem jön többet vissza. De az éppen útját kereső, 14-15 évesekből álló csapat nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy minden, amit a szüleik és alapjában véve a felnőttek mondanak és tesznek, nem igaz. Hiszen ha ők dolgoznak, családot alapítanak, szeretnek és gyűlölnek, akkor nekünk is ez lesz a jövőnk. Ha ennyi ember csinál valamit, akkor az életnek nem lehet a „semmi” az értelme. Na, de ha nem a semmi, akkor mi is az élet értelme? A 8/A osztály elhatározza, hogy megkeresi.

Nem különböznek egy átlagos iskolai osztálytól. Ugyanúgy vannak barátságok, gyűlölködések, szerelmek és ellentétek. Egy valamiben mégis mások. Mégpedig abban, hogy le akarják győzni Pierre Antont. Nem is azért, hogy megmutassák, hogy a fiúnak nincs igaza, hanem azért, mert maguknak is be kell bizonyítaniuk, hogy amit tesznek, az nem fölösleges. Hogy van értelme minden reggel kikelni az ágyból, végigcsinálni a napot, majd este lefeküdni, és másnap az egészet újra kezdeni.

Létrehozzák a „Fontos Dolgok Halmát”. Mindenkinek be kell valamit adnia, ami számára fontos, amitől meg kell válnia. Először még csak csekély jelentőségű dolgok kerülnek a halomra, de ahogy egyre jobban belejönnek, a kezdetben inkább játéknak induló folyamat eldurvul. A felnőttkor küszöbén álló diákok fantáziája beindul, élvezik, hogy azt kérhetnek a másiktól, amit csak akarnak. Hatalmuk van egymással szemben, és ami egyre inkább fontos lesz, az a bosszú. És az a felelősség, hogy mindenkinek be kell adnia valamit, még jobban arra készteti őket, hogy ne szabjanak határt a képzeletüknek. Hisz elég csak felnézniük a halomra, és azonnal szembe találják magukat a számukra fontos tárggyal, és elhiszik, ha ők megtették, ha ők áldozatot hoztak, akkor azt mindenkinek kötelessége megtenni. Ha esetleg erkölcsük tiltakozik is, nem bírják megfékezni bosszúvágyukat. És a folyamat megállíthatatlan.

De amikor elkészül a halom, az Pierre Antont nem érdekli. A médiát viszont annál inkább. De a diákok még mindig nem érzik úgy, hogy vége van. Hisz Pierre Anton miatt az egész életük kezd kilátástalan lenni, és ezen a halom sem segít.

A történet tragikus véget ér, az osztály az általános iskola végével szétszéled, és a kérdés megválaszolatlan marad. Pedig nem egy bonyolult kérdés. Érdemes küzdeni?

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Janne Teller: Semmi (Intet, 2000, 184 o.)
Scolar könyvkiadó, 2011

Mindenkit elgondolkodtat, hogy hogyan és mikor! Van, aki tagadja, hogy hisz benne, és van, aki felvállalja. Vannak olyanok, akik hirdetik, és olyanok, akik követik őket. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy az emberiséget a kezdetektől fogva érdekli, hogy hogyan fog elpusztulni.

Talán velünk született tudásvágy okozza, talán az a hit, hogy semmi nem tarthat örökké, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy valamikor végünk lesz. Na de mikor is jön el az Armageddon? Ha egy kicsit is visszatekintünk a múltba, akkor rájöhettünk, hogy bizony már elég sokszor és elég régen el kellett volna tűnnie az életnek a Föld színéről.

Mostanában elég sok mulatságot okozott a médiában az az amerikai ember, aki az elmúlt pár évben már nem egyszer jósolt világvégét. Harold Camping 2011. május 21-ére jósolta pusztulást, amikor az igaz hívők kegyes halált fognak halni, de amikor 22-én sem utalt semmi arra, hogy végünk lenne, kihirdette, hogy elszámolta magát, de ne aggódjunk, mert október 21-én utol fog minket érni a vég. Október szépen lassan (és világvégmentesen) eltelt, a 89 éves Camping azóta se rukkolt elő új dátummal.

A történelem talán leghíresebb jövendőmondója a XVI. században élt Nostradamus, aki a világvégét több időpontra is megjövendölte. Ezek közül talán a legismertebb az 1999-es napfogyatkozáshoz köthető, ekkorra jövendölte meg Nostradamus, hogy leszáll a Földre a harmadik Antikrisztus (a jóslatok szerint Napóleon az első, Hitler pedig a második Antikrisztus), és ezzel elkezdődik a Föld pusztulása, ami magába foglalja a harmadik világháborút és egy francia-arab háborút is. Nostradamus úgy gondolta, hogy habár a Föld 1999 után még egy ideig létezni fog az emberiséggel együtt, az élet hanyatlásának ettől a ponttól már nem lehet véget vetni.

Persze a legnagyobb aktualitás 2012. Ez az év is elkezdődött, és persze gondolhatnánk, hogy olyan lesz, mint a többi, de minek is tennénk, hisz az emberi fajnak megvan az a tulajdonsága, hogy szereti a nem szokványosat, a szenzációsat. A legnépszerűbb világvége-elmélet, ami 2012. december 21-ére jósolja a világvégét, a maja naptár végéhez kötődik. Valójában semmiféle világvégéről nincs szó, de ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a maja naptár ciklikus, tehát ismétlődő időszakok sorozatából áll. December 21-én egy közel 5000 éves ciklus fog véget érni, ám ez nem egyenlő a világvégével. Ha a maja kultúra az 1500-as években nem tűnt volna el teljesen, hanem ma is létezne, akkor új naptár készülne, és a régit hatalmas ünnepségekkel búcsúztatnák. De mivel a majáknak már nem áll módjukban új naptárat készíteni, ezért a régi naptár befejeződése ideális alapul szolgál a világvége elméletekben hívőknek.

2012-es kipusztulásunk másik meghirdetett okozója a Niburu nevű kisbolygó, aminek becsapódását először 2003-ra tették, de amikor ez nem következett be, a Niburuban hívők bejelentették, hogy elszámolták magukat, és a becsapódás valójában 2012-re várható. A NASA (amerikai űrkutatási hivatal) internetes honlapján megnyugtat minket, hogy nem kell félnünk a Niburutól, mert a bolygó csak kitaláció, valójában nem létezik.

2012-re persze még várhatók ínyencségek.

A Föld pólusváltásáról (ami egy természetes jelenség, kb. 400 ezer évente megtörténik) már katasztrófafilmet is láthattunk (2012). Sajnos ez a jelenség is túl van értékelve. Az még a kisebbik gond lenne, hogy a pólusváltást a Föld történetében már párszor túlélte az élővilág, mert a kreatív világvégehívők bizonyára kitalálnának valami magyarázatot arra is, hogy az a mostani miért is lesz különleges. A nagyobb baj az, hogy a NASA mérései szerint az elkövetkezendő pár száz évben nem számíthatunk pólusváltásra.

Nagyobb bolygóegyüttállásra sem számíthatunk, de ha a bolygók valamilyen különleges alakzatba rendeződnének (mondjuk egy bizonyos pontból nézve egymás után szép sorban, egy vonalban állnának), az akkor se gyakorolna hatást a Földi élővilágra.

Talán a legnagyobb veszélyt a napkitörések jelentik számunkra. A Nap aktivitása 11 éves ciklusokban változik. 2012 és 2014 között az éppen aktuális ciklusnak a legaktívabb pontja lesz, ez pedig a Föld körül keringő műholdakra lehet negatív hatással. Az élőlények nem fognak elpusztulni, de előfordulhat, hogy egy erősebb napszél problémákat okoz a műholdas távközlésben vagy helymeghatározásban. Erre persze a szakemberek próbálnak felkészülni, és igen kicsi annak az esélye, hogy komolyabb problémák adódnának, tehát ezt sem lehet Armageddonnak tekinteni. Persze azért ujjainkat keresztbe téve szurkolhatunk, hogy 2012-ben is gond nélkül működjön a GPS-ünk.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

Illusztráció: Mészáros Tamás, http://r3vision.tumblr.com

Ha valaki azt mondja: nagymama, a legtöbb ember egy sütiillatú idős nénire gondol, aki mindig örül, ha láthatja az unokáit. De mi lesz 50-60 év múlva, ha mi leszünk a nagymamák?

A mai nagyszülők sem mind olyanok, mint a fent említett példa, de mégis, ha meghalljuk azt a szót, hogy nagyszülő, kedves idős emberekre gondolunk, akik otthon ülnek, kertészkednek, főznek és az egész világot az unokáik jelentik. Vajon ez lesz akkor is, ha majd mi leszünk nyugdíjas korúak?

Manapság mindenkinek van telefonja (egyre többünknek okos is), ha valami érdekel, maximum 3 perc alatt megtalálom az interneten, ha valahova leülök, akkor szinte biztos lehetek abban, hogy 50 méteres körzetemben van valahol egy tablet vagy egy laptop. Ez a mi generációnk, az a természetes, hogy a programjainkat tudjuk a Facebookon szervezni, és ha akarom, mindenki tudja, hogy éppen mit csinálok, hol vagyok, és szinte mindig mindenki elérhető.

Nyilvánvaló, hogy mondjuk 50 év múlva a mai kütyüink többsége már ócskavasnak fog számítani, jobb esetben múzeumokban mutogatják őket, rosszabb esetben egy szeméttelepen lesznek. De vajon mi is leragadunk majd ott, ahol most tartunk, vagy tartani fogjuk a tempót, és ugyanolyan jól fogjuk tudni használni azokat az elektronikai eszközöket, amik akkor lesznek? Ismeretségeink teljesen virtuálisak lesznek, vagy a személyes kapcsolatok továbbra is nagyon fontosak maradnak? Az időnk nagy részében a számítógép és az okostelefon utódjával fogunk foglalkozni, vagy maradunk a kertészkedésnél és a süti sütésnél? Ugyanolyan lelkesedéssel fogjuk használni a jövőbeli közösségi portálokat, vagy majd könnyes szemmel mesélünk a Facebookról, és arról, hogy azóta sem csináltak annál jobbat? És talán a legfontosabb kérdés: unokáink mit fognak rólunk gondolni, hogy fognak viszonyulni ahhoz a világhoz, amiben mi most élünk? Megannyi kérdés, és szinte egyikre sincs meg a jó válasz. Ha tartjuk a tempót, lehet, hogy a nagyszülők és az unokák közti generációs szakadék eltűnik. És mi lesz akkor, ha mondjuk az Angry Birds még akkor is jó játéknak fog számítani, és mi fogjuk tanítani utódainknak azt, hogy hogy kell kilőni a kis madarakat, úgy, hogy azok pontosan eltalálják a zöld malacokat. Vagy valamilyen csoda folytán a Facebook még mindig menő lesz, és mi fogjuk tudni a régi trükköket az idegesítő ismerősök kiiktatására, amit majd a fiatalabb korosztály tőlünk akar megtudni. Hiszen ha belegondolunk, a mai világban rengeteg olyan tanfolyam van, ahol az idősebb korosztályt tanítják meg arra, hogy hogyan használja a számítógépet. És nagyon sok olyan idős ember van, aki olyan profizmussal kezeli az elektronikai kütyüket, hogy azt mi is megirigyelhetnénk. Nagypapám például iPadet kért és kapott is szülinapjára, mi, a tesómmal nagy örömmel mutattuk meg neki a Cut the Rope-ot, és ő nagyon jól szórakozott a kis ugráló zöld lényen. Ő például olyan nagyszülő, aki tartja a tempót a mi generációnkkal, hiszen kiválóan kezeli a különböző képszerkesztő programokat, és Facebookja is van. Valószínűleg nem ő az egyetlen.

Úgy gondolom, hogy a mi generációnk nagyon gyorsan tud alkalmazkodni az új dolgokhoz, és biztosnak tartom, hogy többségünk akár a közeli, akár a távoli jövőben is gond nélkül el fog boldogulni az éppen aktuális technikai vívmányokkal. És remélem, a süti sütés is olyan fontos lesz majd, mint most.

Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok (és szerintem nem csak én), hogy mi lesz velünk, ha mi leszünk a nagyszülők. És talán majd nevetve fogjuk visszaolvasni ezt a kis elmélkedést, és közben arra gondolunk, hogy mennyire más a világ, mint ahogyan azt 2011-ben én elképzeltem.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

Sokan kérdezték, hogy mi lesz, ha nem jön a sajtó, nem jönnek a szülők, a gyerekek. Erre én csak azt mondom, az a lényeg, hogy mi itt vagyunk, és meg tudjuk mutatni egymásnak, hogy kik vagyunk − mondta Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) pedagógiai vezetője, amikor megnyitotta a Van Másik Iskola nevű rendezvényt az iskolájában.

A mai napon (november 25-én) alapítványi iskolák lepték el Óbudán a Raktár utca 1. alatt álló épületet, és a 2 órás kezdés után megtelt a hatalmas épület érdeklődő vendégekkel is. Már reggel elkezdődött a készülődés, 9-re már tanárok és diákok is érkeztek az AKG-ba, ahol önkéntes helyi diákok igazították el őket, megmutatták, hol lesz a helyük, hol kell fölállítani a standokat, elhelyezni a plakátokat, kirakni a magukkal hozott játékokat, kellékeket. Volt olyan iskola az 57 közül, ahonnan csak tanárok jöttek, de a legtöbb iskola magával hozott pár diákot is. Délután egy órára már tele volt az épület, sokan rohangáltak ide-oda, hogy minden a helyén legyen a kezdésre. A rendezvényt Horn György nyitotta meg, beszédében elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy ilyen sokan együtt vagyunk, jó az is, hogy megismerhetjük egymást, és fontos, hogy megmutassuk, hogy az alapítványi iskolák fontosak az országnak. Miután vége lett a beszédnek, elkezdődtek a programok. Az aulában azonnal egy divatbemutatót nézhettünk meg, a nagyteremben beszélgetések folytak, a színházteremben pedig egy koncertet hallgathatott meg a nagyérdemű. Az iskolák egymást váltották a színpadon és az aula lépcsőin, a beszélgetéseket elismert pedagógusok vezették. Ezenkívül az iskolák az egész épületet elfoglalták, nem volt egy szemernyi szabad hely sem, és mindenhol folytak a performance-ok, játékok, kézműves-foglalkozások és kisebb előadások. Az iskola megtelt élettel, alig lehetett elférni. Mindenki mindenhova el akart jutni, mindent akart látni és jól akarta érezni magát (ez persze szinte mindenkinek sikerült). A rendezvény holnap (november 26-án) is folytatódik, még színesebb programok várnak az érdeklődőkre az iskolánkban.

Gálosi Dóra (AKG, 8. évf.)

http://www.facebook.com/vanmasikiskola

Sebastian Fitzek: A terápia

Olvastál már olyan könyvet, hogy azt érezted, ilyen elmebeteg dolgot nem lehet kitalálni? Mert én biztos tudok neked ilyet mondani: A terápia.

Sebastian Fitzek könyve Németországban már 2006 óta kapható, de nálunk csak nemrég került a polcokra. Magyarországra a Könyvmolyképző Kiadó hozta be, és Vörös pöttyös könyvek sorozatban árulják. Ebben a sorozatban jelent meg a népszerű Twilight saga, a Vámpírnaplók, de az Elfújta a szél új kiadása is. Így nagyon meglepő volt ebben a társaságban találni egy olyat, ami nem tartalmaz se vámpírokat, se szerelmet – furcsa volt, de jólesett végre a manapság oly népszerű műfajtól eltérő könyvet látni.

Amikor kinyitottam és elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nem kellett csalódnom. Az első oldaltól kezdve izgatott félelem kezdett rajtam úrrá lenni, és ez kitartott az utolsó lapig.

Főhősünknek, a sztárpszichiáter Viktornak, négy évvel a történet kezdete előtt tűnt el az akkor 12 éves lánya, Josephine. A kislány rejtélyes betegségben szenvedett, és senki nem tudta meggyógyítani. Amikor a lánya eltűnt, Viktor a nyaralójába menekült, elzárkózott a külvilágtól és abbahagyta a praktizálást. Ez a látszólagos történet. Aztán a szálak egyre jobban kezdenek összegabalyodni. Kiderül, hogy a történetet a zárt osztályon lévő Viktor meséli orvosának, aki elhatározza, hogy kideríti, mi az igazság. A könyvben senki és semmi nem az, aminek látszik. És pont ez ejti az embert bűvöletbe. Míg olvasod, nem érzed magad biztonságban még egy napsütéses nyári délutánon sem.

Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek elegük van a szerelmes, vámpíros regényekből, és nem félnek használni az agyukat a szálak kibogozására.

Gálosi Dóri (AKG, 8. évf.)

Sebastian Fitzek: A terápia
(Könyvmolyképző Kiadó, 280 o.)

Elkezdődött. Megszámolják a magyart. Október 1-től 31-ig minden lakásba bekopogtat egy népszámláló biztos, aki odaadja, majd egy hónappal később el is viszi a kérdőívet.

Na nem kell megijedni, a népszámlálás anonim. Tehát bár mindenkinek kötelező kitölteni, különben büntetésre számíthat, akár olyan nyilvánvaló lehetetlenséget is be lehet írni, mint hogy jedik vagyunk.

És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami egy hozzám hasonló korú embernek talán a legérdekesebb lehet. Mert persze nem elhanyagolható, hogy országszerte több mint 40 ezer számlálóbiztost alkalmaznak, de akkor is sokkal izgalmasabb, hogy az emberek a népszámlálás ürügyén milyen hülyeségeket találnak ki.

A legnépszerűbb kezdeményezés az, hogy vállald, hogy jedi vagy. George Lucas filmje, a Star Wars már sok iparágat megihletett, sok népi kezdeményezés követte, most éppen a népszámláláson van a sor. A csoportnak, ami arra biztat, hogy vállald a jediséged, már 17 772 követője van. A napokban még országos tévécsatorna híradójába is bekerült ez a hír. Itt a népszámlálás szóvivője kijelentette, hogy ő nem találja annyira viccesnek a dolgot, de ha az emberek ettől jobban érzik magukat, hát legyen. Találkozókat, táborokat szerveznek, és a legelvetemültebb emberek megpróbálnak a jedi vallás törvényei szerint élni. Vagyis békében, egyetértésben, egyensúlyban és igazságban. Ha te is jedi akarsz lenni, nem kell mást tenned, mint nyomnod egy lájkot a Facebookon, és a népszámláláson vallásnak beírni, hogy Jedi rend. Persze, ha úgy érzed, hogy inkább a sötét oldal létezik benned, természetesen azt is mondhatod, hogy szith vagy, de tudnod kell, hogy mi, jedik, többen vagyunk!
(2001-ben Ausztráliában 70 ezren vallották magukat jedinek, Kanadában 21 ezren, Új-Zélandon 53 ezren, ami a népesség 1,5 százalékát jelentette. Angliában és Walesben 390 127 jedi volt 2001-ben, a népesség 0,7 százaléka. De Brightonban például a népesség 2,6 százaléka vallotta magát jedinek.)

Ha viszont úgy döntesz, hogy a Star Wars világa távol áll tőled, még mindig jelölheted magad a Repülő Spagettiszörny Egyháza tagjának, sörimádónak vagy esetleg csillámfaszlámának is.
Én azt javaslom, hogy bármilyen vallású vagy, a népszámlálás ezen kérdését nem kell olyan komolyan venni, és ha te is úgy gondolod, lehet komolytalan választ adni.

Az erő legyen veled!

Gálosi Dóri (AKG, 8. évf.)