Ősszel felkerekedtünk, és elmentünk a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe.

A történetünknek az volt az előzménye, hogy egyik reggel a nyitásra Hantos tanár úr azzal a kérdéssel jött be, hogy szeretnénk-e börtönt látogatni. Mi először elcsodálkoztunk, hogy ilyen lehetőség is van, de persze mindenki kíváncsi volt arra, milyen is egy igazi börtön. Erre a látogatásra csütörtökönként van lehetőség, 20 fős csoportok számára. Először úgy volt, hogy a Gyorskocsi utcai börtönbe megyünk, majd az valamiért elmaradt, és a Kozma utcaiba mentünk ezen a csütörtöki napon. Ennek nagyon örültem, mivel keddre megbetegedtem, és nem tudtam volna menni, viszont így én sem maradtam ki. Szóval a két börtön közti különbségről nem sokat tudok mondani, mert csak az egyikben voltam, de az biztos, hogy a Kozma utcai borzalmasan messze van tömegközlekedéssel. Több mint egy óra volt az út oda.

Az iskolából délben indultunk. Ez azért volt jó, mert kihagytunk egy informatikaepochát, ahol a kettes, tízes és 16-os számrendszert tanulták azok, akik nem jöttek velünk. Tehát buszra szálltunk, majd villamosra, többször is átszálltunk… már nem is emlékszem, hogy pontosan hogyan következtek egymás után. Körülbelül fél 2-kor érkeztünk meg. Beengedtek minket, majd egy szekrénybe kellett raknunk az összes elektronikai holminkat és az egyéb, nem börtönbe való tárgyainkat. A portánál elkérték a személyinket, majd hármasával mentünk be egy szobába, ahol átvilágították a kabátjainkat, táskáinkat. Aki rendben volt, az mehetett tovább – szerencsére semmi probléma nem adódott. Én a 2. körben voltam benne, ezért elég sokat kellett várnom a többiekre. Addig egy rendőrrel és egy gyakornokkal beszélgettem, akik ügyeltek ránk, és később elkísértek minket az egyes helyekre. Mondták, hogy a rabok sütöttek nekünk, és hozzátették, hogy nyugodtan együnk majd, mert ők is ezt eszik, és hogy nem rossz. Végre végzett mindenki az átvizsgálással, így hát elindultunk.

Bevezettek minket egy konferenciaterembe, ahol kis palackos ásványvizek és tálnyi sós sütemények voltak az asztalokra készítve. Ezek az asztalok körbe voltak rendezve, középen pedig egy makett volt a börtönről – mint kiderült, ezt is a rabok csinálták. Itt tartottak egy beszélgetést a börtönről, a rabokról, a rendőrnő mutatott egy prezentációt a bűncselekmények fajtáiról és erről a helyről. A süti egyébként tényleg nagyon finom volt. Elmondták, hogy nagyon sok szakács kerül be ide, és ezért ilyen jó. Felkészítettek minket arra, hogy mi fog majd fogadni minket a későbbiekben, hogy olyan emberként kezeljük őket, mint mi vagyunk, bármit is követtek el. Ezek után felvittek minket pár emelettel feljebb, és megmutatták, hogy milyen egy fogda. Majd felmentünk a tetőre, ahol a sétateret is láthattuk. Körben mindenhol rácsok voltak. Eléggé olyan érzés volt, mintha egy kalitkába lenne zárva az ember. Nem egy nagy terület az udvar, de arra jó, hogy friss levegőn is legyenek egy kicsit.

Aztán lejjebb mentünk, egy olyan emeletre, ahol a dolgozók voltak. Mármint a rabok, akik dolgoznak. Voltak ott szakácsok, akik a többi rabnak főznek és ételt osztanak. Mondták, hogy ahol nyitva van a cellaajtó, oda nyugodtan menjünk be, nem fognak bántani (mert csak rosszabb lenne nekik), meg egyébként sem agresszívek. Ezen az emeleten minden cella ajtaja nyitva volt, szabadon mászkálhattak át egymáshoz, beszélgethettek, kártyázhattak, olvashattak. Én egyből be is mentem az egyik cellába. Két emeletes ágy volt a szoba két falánál, egy TV az ablaknál, kis éjjeliszekrény, egy elkülöníthető WC és egy kézmosó. Bent volt egy 40 körüli férfi, aki éppen valami szakácsműsort nézett a tévében. Vele egész sokat beszélgettem. Mondta, hogy ő is szakács, és szereti ezt a műsort, de az egyéb dolgai miatt nem mindig tudja nézni. Kicsivel később két őr szólt, hogy váljon ketté a 20 fős csapat, és menjünk be két társalgóba, ahol székek voltak körbe rakva, és kettőn két rab ült. Kevés széket raktak be, így nem jutott mindenkinek, de udvariasan felállt a két rab, és átadták a helyüket, majd szereztek még székeket. Végre mindenki le tudott ülni, és mondták, hogy nyugodtan kérdezzünk tőlük. Kérdeztük őket arról, hogy milyen odabent lenni, miért kerültek oda, mit tudnak évekig csinálni. Hogy milyen a többi rab, vannak-e barátságok, és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ náluk, amit meg is kaptunk. Az egyikőjüket Misinek hívták. Ő többszörös visszaeső, most 30 évet kapott, majd plusz hármat, amiből pont aznapra lett 6. Szóval 36 évet kapott összesen, a miértjét nem nagyon akarta elmondani – de gyilkossági kísérlet miatt, azt megtudtuk. A másik férfi 20 évet kapott. Elmesélte, hogy ő zöldséges volt, és volt egy embere, akitől a gombát vette mindig, és volt egy másik, aki ki akarta rabolni a gombást. Szerzett egy fegyvert neki, és az embere elment, hogy kirabolja. Végül nem sikerült a rablás, és még le is lőtte a gombást – állítólag azért, mert megbotlott, és véletlenül elsült a fegyver… A gyilkosságot is az ő számlájára írták fel, és a felbujtást is, ezért tölti bent már a 33. hónapját. Meséltek még a többi rabról, hogy agresszívebbek, de a női börtönök sokkal rosszabbak, mert ott egész nap tépik egymást a nők. Ők is kérdezték, hogy mi miért jöttünk, mert ezt minden csoporttól megkérdezik. A válasz egyszerű volt, hiszen ez egy „bűnmegelőzési” látogatás.

Visszamentünk a konferenciaterembe, ott lehetőséget kaptunk még kérdezni, ha nem kaptunk volna választ valamire, aztán kérték, hogy töltsünk ki egy kérdőívet. Eléggé elment a napunk a beszélgetéssel, az AKG-ba majdnem 6-ra értünk vissza.

Zsiros Eszter (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!