Szubjektív

Idén nyáron úgy döntöttünk, kihagyjuk a jól megszokott és bejáratott Horvátországot, és valami extrémebb nyaralást találunk ki magunknak. Az ötletet a még hetedikben megszervezett évfolyam-kirándulás adta, amikor majdnem két hetet töltöttünk Franciaországban. Mi változtattunk ezen, és egy félig-meddig európai körútra indultunk, melyre két hetet szántunk.

München

Gyorsak és összeszedettek voltunk az indulás reggelén, ezért nyolc órakor az autó már ki is fordult az utcánkból. Apukám vezetett, és első állomásunk a hét-nyolc órányira lévő München volt. Keresztülvágtunk egész Ausztrián, csak egy ebédre álltunk meg, így már öt és hat között megérkeztünk a hotelba. Münchent nem a látnivalói miatt ejtettük útba, hanem azért, mert anyukámnak itt élnek rokonai, akikkel nagyon rég nem találkozott. Első este az unokatestvéréhez és a családjához látogattunk el, akik a várostól olyan fél óra autóútra laknak, a külső lakóövezetben. A sok egyforma ház közt fél óránkba telt, míg odataláltunk a viszonylag kis házba, ami viszont egy tóra nézett, ahol, mint kiderült, úszni és korcsolyázni is lehet, évszaktól függően. Ez azért menő. Utána derült ki, mennyibe is került. Legyen elég annyi, hogy abból a pénzből Budapesten a Rózsadombon lévő legjobb kilátás lehetne a miénk. De a fizetések is magasabbak, szóval nem nagyon lehet összehasonlítani és nem is érdemes. Még aznap este bementünk egy gyors városnézésre, és kipróbáltuk a legjobb sörözőt, ahol tizenhat éves korom ellenére én is ihattam volna, de csak egy citromos, gyenge alkoholtartalmú sörszerű italt kértem. A kicsi adag fél literes volt, mert Németországban az emberek mindig söröznek, ebédhez, munka közben, reggeli mellé.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel a piacon fogyasztjuk el a reggelinket. Ez viszont csalódás volt, mert én egy Bécshez hasonló nyüzsgő és színes helyre számítottam, de itt egy negyed területnyi Bosnyák téri piacot találtunk helyette. Volt viszont pékség, úgyhogy mi innen választottunk, apukám pedig a különleges helyi specialitást ette, a fehér kolbászt, ami állítólag bárányagyból van. Csak apukám szerint, ne aggódjatok! Be kell vallanom, ezután vásárlókörútra indultunk, aminek egyetlen úticélja volt, a cseppet sem német Abercrombie & Fitch üzlet. A három- vagy négyemeletes bolt nagyobb volt, mint a londoni, félmeztelen katonák voltak óriási falfestményén, és egy jó órára el is tűntünk ott, ameddig apukám... gőzöm sincs, szerintem felfedezte a fél várost. A délutánt anya másik rokonával töltöttük, aki elkalauzolt minket az Angol kertbe (Englischer Garten), ahol van egy folyó, amin szörfözni lehet.

Ez annyit jelent, hogy ahogy kibukkan a víz a híd alól, valami megdobja, és ezért egy nagy hullám keletkezik, ahol egész álló nap állnak sorba az emberek, rápattannak a szörfdeszkájukra és pár másodperc egyensúlyozás után belepottyannak a vízbe. Majd jön a következő. A víz egyébként nagyon hideg, és emiatt sok haláleset is történik, ugyanis a részeg fiatalok ezt nem feltétlenül veszik számításba, amikor beleugranak. A park gyönyörű volt, tele élettel. Volt egy rész, ahol nudisták sütkéreztek a napon, egy másik rész pedig tele volt asztalokkal és pultokkal, ahol sörözni lehetett. Sokan beszélgettek és üldögéltek ott munka után, ez nekem nagyon szimpatikus volt. München egy nagyon élhető és barátságos város, örökre a szívembe zárta magát.

Svájc

Ezért is kétszer olyan nehéz szívvel pakoltam össze másnap, hogy induljunk Svájcba, amihez amúgy se volt semmi kedvem. Pláne, hogy rossz időt jósoltak. Egy csaknem egész napos utazást követően érkeztünk meg Interlakenbe. A város két gyönyörű szép, kristálytiszta vízű tó partján található.

Sátorozni készültünk, de esőre állt, így kikönyörögtük apukámtól, hadd keressünk szállást. Este kilenc is lehetett, mire végül arrébb, egy kis település szállodájában találtunk kiadó szobát és nyugovóra tértünk. Reggel bőségesen megreggeliztünk, és elindultunk vízeséseket nézni. A táj egyszerűen lenyűgözött minket. Kis faluk, gyönyörű zöld minden, patakok keresztezik az utat, óriás hegyek magasodnak körbe.

Igazi nyugalom szigete volt, el tudtam képzelni, hogy itt töltsek egy hetet, olvasgatva és sétálva a mezőkön... na de térjünk vissza a vízesésekhez. Először egy kisebbet néztünk meg. Felgyalogoltunk a meredek, kiépített lépcsőn a hegy oldalán, majd alagutakon át a hegy belsejében folytattuk utunkat, csúszós lépcsőkön mászva, amiken lefele kerülgetett a szívroham, hogy eltörik a gerincem, ha megcsúszok, meg ilyenek. Nekem ez egy különösen nagy félelmem, a meredek helyeken lefele menés, szóval aggodalomra semmi ok, háromévesek által is teljesíthető lépcsőzésről beszélek amúgy.

Második vízesésünk egy jóval nagyobb dolog volt, ahova már lift vitt fel minket, és a hegy belsejében századmagunkkal csodálhattuk meg a jéghideg víztömeget. Szép volt, de engem annyira nem nyűgözött le. A túrákkal végezve meguzsonnáztuk a svájci édességeinket, és a bevitt extra kalóriákkal együtt Bernbe indultunk.

Bern nagyon aranyos kis város volt, tele berni pásztorkutya szobrokkal. Az öcsém mindegyiknél fotózkodott, úgyhogy ha valakit érdekelne egy ilyen gyűjtemény, csak szóljon. Dacolva a rossz idővel, azért ettünk fagyit is, és továbbhaladtunk Lausanné-ba.

Lausanné a Balaton-méretű Genfi tó partján fekszik, a szembe oldal Franciaország és már itt is franciául beszélnek. Borvidék, hangulatos kis házakkal, a tó mentén zöldövezettel, ahonnan közvetlen átjárás volt a kempingbe, ahol sátoroztunk. Úgyhogy el is határoztuk, hogy teszünk egy sétát a városba, de félúton feladtuk, mert túl fáradtak voltunk. Felvillanyozva beszéltük meg vacsorakor, hogy itt maradunk még egy-két napot, bejárjuk a vidéket. Mire bekuckóztunk a hálózsákjainkba, azonnal koppantak az első esőcseppek a sátoron, és ez így folytatódott egész éjszaka. Másnap tehát indultunk is tovább.

Franciaország

Három nappal korábban érkeztünk Aix-en Provence-ba, kihagytuk ugyanis a Mont Blanc-ot, ahova rossz időt jósoltak. Ismét kempingeztünk, felvertük a sátrakat, kiteregettük az ázott cuccokat és elindultunk vacsorázni. Volt egy szép, de sekély folyó, aminek egyik oldalán a kemping, másik oldalán pedig az étterem volt. A hely hipster stílusú volt, amire csak ráerősített a szakállas, laza pincérünk. Az ételek pedig isteniek voltak. Alig bírtunk betelni velük, tele is zabáltuk magunkat, annyira, hogy végül meggyőztük anyukámat, ne kerüljünk és gyalogoljunk húsz percet a kempingbe, hanem vágjunk át a folyón, és öt perc alatt oda is érünk. Apa felkapta anyát a hátára, mi az öcsémmel pedig combközépig feltűrtük a nadrágjainkat és nekivágtunk a kábé húsz méteres útnak. A víz csontfagyasztóan hideg volt, a kövek szúrtak, a hínárok meg, amiktől egyébként hidegrázásom van, simogatóan jó érzést keltettek bennem.

Másnap reggel megtettem első futásomat a vadi új futócipőmben, viszont végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel. Lehet, hogy egy madár volt az, nem tudom. Ennek (mármint a futásnak) köszönhetően reggel nyolckor már anyukámmal sétáltunk a kempingben, amikor megláttuk, hogy sor gyülekezik a kisbolt előtt. Anya elszaladt pénzért, én pedig beálltam az emberek közé friss péksüteményben reménykedve, mert mi másért állhat sorba ennyi ember. Meg is vettük a croissantokat és a csokis párnákat, amik az elkövetkezendő napokban megunhatatlan reggelinkké avanzsáltak. Amikor pedig a család többi tagjai (mármint a hétalvó öcsém) is magához tért, felkerekedtünk, hogy besétáljunk L'Isle-sur-la-Sorgue városába.

Ahol, mint kiderült, éppen az évente megrendezésre kerülő régiségfesztivál második napja volt. A hosszú főutcán és még egy óriási kertben is árusok és portékáik százai várakoztak. Fél óra után azonban én teljesen belefáradtam a nézelődésbe, viszont a szüleim ennél elhivatottabbak voltak. Persze a régiségek nem ilyen ócskapiac típusú dolgok voltak, hanem inkább dizájner darabok vagy igazi különlegességek, mint például egy ősrégi bárpult.

Elhatároztuk, hogy este el is jövünk ellopni egy-két igazán tetszetős, méregdrága darabot, amire később csak azért nem került sor, mert nem fért már a kocsiba.

Másnap Avignon volt a soros, szintén piacra mentünk reggelizni, ahol megkóstoltam egy olívabogyós, padlizsános, paradicsomos quiche-t. A quiche-ek egyébként mindenhol fantasztikusan finomak voltak. Majd felsétáltunk a nagy templomba, onnan pedig egy szép parkba, ahonnan kilátás nyílt a híres avignoni hídra. Hát, őszinte leszek, én nem tudtam, hogy ez a híd így néz ki, csalódás a köbön. Apa azért kijelentette, hogy ha itt van, akkor ő már ki nem hagyja, hogy végigmenjen rajta. Legyalogoltunk hát a híd lábához, ahol kiderült, hogy fizetni kell azért, hogy felmehessen az ember. Máris meggondolta magát. Nagy bánatunkban megettük a lédús barackokat, amiket még a piacon vásároltunk, majd megnéztük, ahogy az egyik árus megpróbálja csúzlival eltalálni a boltja felett tanyázó galambokat. Minket meg megnézett valami biciklis bácsi, igazi perverz. Körülbelül tíz percen keresztül, amíg ott ültünk, nézett és figyelt minket, ezért bemenekültünk a boltba. Sajnos nem sikerült leráznunk, úgyhogy azóta a kertünkben alszik, nem tudom mi lesz télen...

A következő nap semmittevéssel telt, úgyhogy kipihentük magunkat a következő, Marseilles-i utunkra. A terv az volt, hogy megfürdünk a tengerben, majd sétálunk egyet a városba. Nem nagy álmok ezek, mégse sikerült egyik sem. Legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Ahol már nem mehettünk tovább kocsival, ott egy parkolóban letettük az autót, majd gyalog indultunk neki az útnak, aminek a hetedénél láttuk meg a tengert – irtózatos magasról és messziről, egy picike öbölt. Majd gyalogoltunk egy jó órát a tűző napon, le a hegyen, és megérkeztünk egy ici-pici partra, tömve turistával. Értsd, volt vagy húsz ember, de ezzel éppen egy tangányi hely maradt a parton. Szerencsére családunk férfi tagjai felfedeztek egy kicsit távolabb levő szellősebb helyet, úgyhogy átcuccoltunk oda. Bemerészkedtünk a tengerbe, hiba volt. Három perc után ki is pattantam, mivel majdnem rám fagyott a fürdőruhám, és elfoglaltam a helyemet a sziklán, várva, hogy megsüssön a nap, és este már csokibarna önmagam pisloghasson vissza rám a tükörből.

A napozás egyik ártalmas hatása, hogy elaltatja az embert, ezért hamar el is tettem a könyvemet és álomba szenderültem, amiből valamiért sokkosan ébredtem. Netalántán több órán át szunyókáltam, lesült a hátam, a hasam meg fehér marad? Hát, hogy néz az ki? Sajnos csak negyedórát aludtam. És aznap semmit se barnultam, mert ezután bementem az árnyékba. Négy körül aztán összeszedtük magunkat, hogy felgyalogoljunk, vissza a kocsihoz. Mellettünk egyébként egyre suhantak el a francia rendszámú járművek, tehát kiderült, hogy csak a külföldieket nem engedik le ezek a kis sunyik... Stoppolni végül nem sikerült, így egy szuper-meredek emelkedő után elcsigázva érkeztünk a kocsihoz, és csak a kajára tudtunk gondolni. Csakhogy Marseilles-ben minden étterem zárva volt a szieszta végett, ezért egy boltban vettünk előrecsomagolt kajákat és egy kerítésen ülve fogyasztottuk el őket. Majd megtaláltuk a mekit és kávéztunk egyet. És szembesültünk azzal, hogy Marseilles koszos és csúnya, lerombolt, tele van proteint áruló gyúrós boltokkal meg kebabosokkal, el is iszkoltunk gyorsan. Hazafele láttuk csak, hogy a Google Maps valószínűleg rossz környékre kalauzolt el bennünket.

A tengerpart

Utolsó úticélunk a Côte d'Azur volt, leírni a nevét is egy olyan érzés, mintha valami filmben lennék, olyan különleges és elegáns. De bizony, itt voltunk. Egy kis faluban szálltunk meg, Airbnb-ben. A ház legfelső emeletén volt a lakás, kétszintes, felső szintéjén kilátással a tengerre. Ha valami, akkor ez egy igazi loftlakás volt, gyönyörű szép, négy főnél többen is bőven elfértünk volna.

Miután kipakoltunk, lementünk fürdeni a partra, ahol örömmel nyugtáztuk, hogy a víz tökéletes hőmérsékletű. Viszont tele volt emberekkel, akárcsak az elkövetkezendő összes napon. De hát ez nem Horvátország a nyugodt és csendes eldugott kis öblökkel, állapítottuk meg. Valamit valamiért.

Másnap vonatra szálltunk és tíz perc alatt oda is értünk Nizza városába. Állítólag itt lehet kapni a világ legjobb fagyiját. Nem tudom, ki állította ezt, de totális hazugság. Viszont a város gyönyörű, a parton hosszan váltják egymást a strandok. És itt játszódott az egyik Louis de Funès film is, aki nekem gyerekkoromból óriási kedvencem, örök klasszikus. A parton olvasgatva a Marie Claire-t (angolul, franciául nem tudok) viszont sikerült lebarnulnom, és most már csomó mindent tudok a Trónok harca szereplőiről is. Kár, hogy a sorozatot nem nézem, úgy azért izgalmasabbak lettek volna az interjúk.

Már hat óra körül járhatott, amikor végül hazaindultunk. Amikor leszálltunk a vonatról, az öcsém nevetve jegyezte meg, mi lenne, ha ottfelejtette volna a telefonját. Benéztünk az üléseinkre, ahol megláttuk a kulacsát. Otthagyta. Apa, mint egy hős, mit sem törődve azzal, hogy mindjárt záródnak az ajtók, beugrott a vagonba és megszerezte a kulacsot. Mondjuk azért a kulacsért megérte... Már egy éve társa az öcsémnek, jóban és rosszban. Győzelemittasan és fáradtan elfogyasztottuk a francia vacsoránkat, legalábbis én a tipikus salátát ettem tonhallal, aminek a nevét mondja meg, akinek az anyja Jenő, mert én már elfelejtettem.

Monte Carlo volt még az utolsó városnézésünk Franciaországban. Én voltam olyan szerencsés, hogy már másodjára látogattam a leggazdagabb városba, ami amúgy zsúfolt, és nem tudom, miért tartják olyan nagyra.

Viszont ezúttal ellátogattunk egy múzeumba is, ahol mindenféle tengeri élőlényeket láthattunk. Teljesen lenyűgözött minket, bár a sok-sok fotón sajnos nem lehet ugyanazt átélni, mint élőben.

Mint mindig, most is óriásit gyalogoltunk, fürödtünk a tengerben is, ami itt viszont koszos volt, úgyhogy a jó záráshoz este még lementünk a mi kis falucskánkba, megmártózni a hullámokban.

Olaszország

Másnap pedig könnyes szemmel hagytuk ott Franciaországot, és ráfordultunk a hazaútra. Mivel azonban egy nap alatt túl hosszú lett volna megtenni az utat, megálltunk egy éjszakára Padovában.

Olaszország mindig is a kedvenceim közé tartozott, de azt hiszem, most hivatalosan is bekerült a top három legjobb hely közé. Az egész nyaralás alatt itt ettük a legistenibb és legolcsóbb fagyit, és egy kis, helyi étteremben fogyasztottuk el a legjobb vacsorát is. Sajnos este eleredt az eső, meg ugye sötét is volt, tehát nem láttunk sokat a városból, úgyhogy még vissza kell mennünk, mert nem fedeztük fel úgy igazán.

De talán jövő nyáron megtesszük, és azt a két hetet Olaszország bebarangolásával töltjük majd. Bocsi, mégsem, mert Kínába utazunk, de nagyon érdekes beszámolót igyekszem majd írni, ígérem!

Sándor Csenge (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

A közelmúltban rákényszerültem arra, hogy a Microsoft Office programcsomagot a 2016-os verzióra frissítsem. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy ha egy szoftver kezelését megszoktam, abban nem találok kifejezetten sok zavaró dolgot, akkor ódzkodom a frissítésektől. Ha nem muszáj, nem akarom újra megkeresgélni azokat a funkciókat, amiket korábban könnyen el tudtam érni. És persze félelmeim is vannak, hogy a számomra haszontalan újítások mellett esetleg hasznos dolgok fognak eltűnni. Nos, az Office esetében ezek nem voltak alaptalan félelmek.

A frissítés után nem sokkal azt vettem észre, hogy a Word helyesírás-ellenőrzése elég furcsa dolgokat művel. Helyesen írt szavakat dobott ki, javításra javasolta őket, még olyan egyszerű szavakat is, mint például: zászlók, felülre, előttük. Úgy tűnt, hogy a magyar ragozással komoly bajai vannak a programnak. Ez még csak az enyhe bosszúság kategóriába tartozik, a meg nem talált hibák jelenthetik a komolyabb problémát azoknak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a szoftver igazi segítséget tud nyújtani a szövegalkotásban. Ha az Office hibátlannak tartja a zászlok, a rajongo, az alakdalan szavakat, akkor a helyesírás-ellenőrzése feleslegesnek tűnik.

Tudom, hogy nem lehet hibátlan egy ilyen bonyolult alkalmazás, és különösen nehéz a magyar nyelv szavainak (az Office szerint helyesen: „szávainak”), szabályainak ellenőrzése. Az viszont nehezen magyarázható, ha egy korábban jól működő dolog egyszer csak le lesz cserélve valami selejtesre. Kipróbáltam ugyanis a dolgot, megnéztem, hogy azok a furcsaságok, amik az Office 2016-ban megjelennek, vajon ott voltak-e korábban is. A helyesírás-ellenőrző 2010-es verziója elég kellemesen, viszonylag kevés hibával működött. Az itt látható két kép közül az első a 2010-es Word képét mutatja, a második a 2016-osét, azonos szavakkal. Az első blokkban olyan szavak vannak, melyeket a 2010-es Word (helyesen) megfelelőnek talált, a 2016-os viszont ezeket hibásnak jelezte. A második részben pont fordítva. A legutolsó blokkba olyan szavakat írtam, amik létező szavaktól egy betűben térnek el (általában egy ékezetben), így ez a hiba könnyen fordulhat elő figyelmetlen gépeléskor. A Word 2016 itt se vette az akadályt. Random módon összeillesztett összetett szavakat (pl. tepsibanán) mindkét verzió el szokott fogadni (különösebb tartalomelemzés nélkül – ez persze nem is várható el), a recerucamajompartizomláz szó elfogadása azért mégis meglepett engem.

Word 2010:

Word 2016:

Ahogy azt sejtettem, nemcsak engem zavart ez a probléma, hamar rátaláltam a vonatkozó Microsoft fórumra, ahol felhasználók tucatjai jelezték a problémát a cégnek.  A cég magyar képviselőjének válasza csak annyi volt, hogy jelzést küldtek a fejlesztőknek, várják ők is a választ.

Az, aki komoly munka elkészítésénél számít az Office már megszokott segítségére, könnyen pórul is járhat: „Diplomamunka írás közben olyan szavakat talál helyesnek a Word, amelyek nem léteznek, és olyan szavakat nem ismer fel, amelyeket többszöri olvasás után is helyesnek találok, illetve szótárt átlapozva is erre a következtetésre jutok.

Ez még rendben is lenne (nem), de az első problémával már több a baj, amennyiben szavakat írok el a diplomamunkámban, visszadobhatják... Ez nem jó játék, a 2010-13-as Wordben ilyet nem tapasztaltam, az iskola által telepítettem a 2016-ot, megbántam. Nikolett”

Mivel az Office kizárólag a magyar MorphoLogic cég Helyesebb - Hungarian Grammar Checker trademarkját jelöli névjegyében, megkerestem a céget, hogy kérdéseimre választ kaphassak. A cég alapítója, Prószéky Gábor, az MTA doktora, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója készségesen válaszolt kérdéseimre.

Tudomásom szerint az önök cége 1993 óta a Microsoft partnere, az Office az önök cégének trademarkját jelöli. Mi lehet az oka annak, hogy számtalan esetben más (helytelen) eredményt ad az Office helyesírás-ellenőrzője a hibás/helyes kérdésekben a korábbi változatokhoz képest?

MTA fotó

Prószéky Gábor: Mint talán ismert, a mi helyesírás-ellenőrzőnk, a „Helyes-e?” sokféle változatban, 1991 óta van a piacon, és a MorphoLogic és a Microsoft közti szerződés értelmében 1993 óta a Microsoft nyelvi eszközei is ezt a technológiát használták. Egészen addig, míg 2010 körül valaki a Microsoftnál azt nem gondolta, hogy ilyet ők is tudnának házon belül is fejleszteni, ezért felmondták a velünk több mint két évtizede kötött szerződést. Ez a döntés nem közvetlenül nekünk szólt, hanem minden külsős nyelvtechnológiai partnernek. Megjegyezném, hogy ezzel kapcsolatban a mintegy húsz év alatt sem technikai, sem nyelvi panaszt nem kaptunk – bár tökéletesnek nyilván nem hisszük a saját termékünket, de jól használhatónak igen. Ebben segített persze minket a több mint húsz év sok millió magyar felhasználója is. Megkockáztatom, és valószínűleg igaz is, hogy ez az egyik legnagyobb számú felhasználót kiszolgáló és legrégebben használt magyar szoftvertermék. Hogy ne kelljen nulláról indulniuk a fejlesztéssel, a Microsoft felajánlotta, hogy megveszi a MorphoLogic nyelvi adatbázisát, tehát a szavakat, a mindenféle toldalékolást részletesen leíró nyelvi kódokkal együtt. Mi jeleztük, hogy még ha el is adjuk nekik, rengeteg olyan jelenség van a magyar helyesírásban, amit nem lehet egyszerűen adatbázisban leírni, hanem algoritmikus módon, azaz programmal kell kezelni, és ez az a plusz, amit a mi moduljaink immár huszon-sok éve meglehetősen jó minőségben csinálnak. Felajánlottuk az együttműködésünket az új moduljaik kialakításánál, de ők mindent házon belül akartak megoldani, ezért csak a nyelvi adatbázist (a teljes nyelvleírással együtt) vették meg tőlünk. De az ön érdeklődése, valamint a MS Community oldalán látható panaszok alapján is úgy tűnik, hogy nem igazán sikerült erre felépíteni egy megfelelő minőségű ellenőrzőt. Ők valószínűleg nem igyekeztek mérni a minőségvesztést (szemben velünk, de mit érünk vele) – a felhasználók jogos visszajelzései meg annyit érnek, mint amennyi az említett MS-oldalon levő megjegyzésekre adott válaszokból kitűnik.

Úgy gondolták, hogy mintegy húsz év sikeres együttműködés után ők maguk, házon belül is le tudják gyártani (nemcsak magyarra, hanem minden más nyelvre is) a nyelvi csomagokat, amihez – mint jelezték – nekik csak nyelvi adatokra van szükségük, viszont azokra a jól bevált partnerekre nincs, akik eddig készítették ezeket. Így az általuk kért magyar nyelvi adatokat leszállítottuk, de többször is jeleztük nekik, hogy az olyan nyelvvel, mint pl. a magyar, komoly problémáik lesznek, ha nélkülünk szeretnék még egyszer megcsinálni ugyanazt, amit mi negyed évszázaddal ezelőtt már megcsináltunk. De ez semmilyen hatással nem volt a döntésükre.

A trademark a nyelvtani ellenőrzőre vonatkozik, nem a helyesírás-ellenőrző modulra, nem az elválasztóprogramra és nem is a tezauruszra. Ennek az utóbbi háromnak a kapcsán mondták fel a szerződést, és saját technológiával próbálkoztak, a „Grammar Checker” esetében viszont meghagytak minket. Ennek oka az lehet, hogy korábban csak néhány nyelvre fejlesztettek ki a partnerek mondatellenőrzőt, és azokat nem akarták/tudták egységesíteni. Azt viszont ott is figyelmen kívül hagyták, hogy a mi mondatellenőrzőnk a saját helyesírási modulunkkal kommunikál működés közben. Ezért nagyon abszurd, de beépített formában ma is ott van a helyesírási modulunk is a nyelvtani ellenőrzőbe integrálva, csak ők nem azt használják, hanem a sajátjukat...

Lehet nekik írni, hogy ez a mostani megoldás nem megfelelő egy igényes magyar embernek...

Baranyai István

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nemrég felszólalhattam két másik diáktársammal (Tóth Fanni és Csernik-Tihn Szebasztián) egy minden évben megrendezett konferencián, ahol a világ UNICEF irodáinak kommunikációs munkatársai összegyűlnek. Ebben az évben Budapesten került sor a workshop megrendezésre, és most először vetődött fel az az ötlet, hogy hívjanak meg a fogadó országból pár fiatalt, akik képviselik a fiatalok véleményét.

Ez az ötlet már csak azért is nyerő, mert rá lehet bírni a többnapos konferencia után elfáradt munkatársakat, hogy ne menjenek el a vége előtt, és várják meg ezt az izgi programot. És esetleg még olyan szempontból is hasznos lehet a dolog, hogy egy friss, új nézőpont is megjelenik a konferencián, egy másik generáció véleménye, ötletei. Mi autentikusabb annál, hogy így a UNICEF tényleg meghallgatja a gyerekek véleményét?

Két kérdést tettek fel nekünk angolul: mi a szenvedélyünk, és hogy mit gondolunk, mit tudna a UNICEF jobban csinálni. A beszélgetést követően nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, ami így, a bizonytalan kamaszévekben tényleg aranyat ér. Az elmúlt pár hétben sokat gondolkodtam a tapasztalataimon, és arra jutottam, hogy sokkal, de sokkal többet kaptam ezzel a konferenciával, mint amennyit adtam.

Talán arra a kérdésre volt a legkönnyebb válaszolni, hogy mi a szenvedélyünk. Pedig ez is egy nagyon nehéz kérdés, hiszen pont ilyenkor, tizenévesen a legnehezebb megfogalmazni azt, mitől repes a szívünk. Egyrészt mert nem is nagyon akarunk elköteleződni egy-egy téma mellett, hiszen még előttünk az élet, és minél több dolgot akarunk megismerni, megtapasztalni. Ráadásul még azt se nagyon tudjuk, hogy mit akarunk tanulni az egyetemen vagy hogy „mik leszünk, ha nagy leszünk”. De ebben a kérdésben azért segített az, hogy már mindhármunknak volt szerencséje a UNICEF-vel dolgozni korábban. Meg nekem volt egy diákcég projektem is az iskolában, így a szívemből jött a válasz a mi a szenvedélyed kérdésre: közelebb hozni a generációkat egymáshoz, bátorítani a felnőtteket és a kamaszokat, hogy beszélgessenek (úgy igazából), döntsenek és cselekedjenek együtt, mert meg vagyok győződve arról, hogy ez a kulcsa egy olyan jövő teremtésének, ahol minden gyermek egyenlő. És mi a UNICEF szerepe ebben? Legyen ő a híd, az összekötő szervezet, amelyik nemcsak a generációkat köti össze azzal, hogy fiatalokat is bevon, meghallgat, hanem amelyik összeköti a fiatalokat is egymással, megtanítja őket a csapatmunkára, az együttérzésre és legfőképpen egymás segítésére. Arra a kérdésre, hogy mi mikor éreztük azt, hogy tényleg meghallgatnak minket, azt válaszoltuk, hogy akkor, amikor együtt dolgozhattunk valamin más kamaszokkal, fiatalokkal, más országokból. Ettől éreztük azt, hogy meg vagyunk hallgatva, hogy van erőnk, és a gondolatainknak, tetteinknek van hatása.

Szóval igen, szerintem talán ezt csinálhatná jobban a UNICEF. Integráltabbá, relevánsabbá kell válnia a fiatalok életében. Például úgy, hogy bevon tizenéveseket, és együtt dolgozik velük különböző projektekben. A serdülő csak akkor veszi észre a saját felelősséget, ha komolyan veszik, és ha van lehetőségé valódi és értékes munkára. Szerintem ezért is fontos, hogy a UNICEF képviselje ezt az „Együtt tudunk dolgozni!” szlogent, mert így megalapozhatná egy olyan generáció felnövését, amelyik felnőttként összefogva fog tenni azért, hogy egy jobb világot építsenek a gyerekeknek.

Azzal, hogy meghallgatja őket, a UNICEF arra is ösztönözheti a sokszor közömbös, magányos tizenéveseket, hogy valóban értékesnek érezzék önmagukat, ráismerjenek saját maguk erejére és felelősségére és önálló véleményt formáljanak. Hiszen van, aki tényleg meghallgatja őket.

És az ok nemcsak az, hogy „a gyerekeket is meg kell hallgatni” (pedig ennyi indok is elég lenne), hanem az is, hogy ezzel az UNICEF is nyerne egy friss, releváns, szabad szellemet.

Volt egy elgondolkodtató kérdés arról, hogy mielőtt megismertük a UNICEF munkáját, mit tudtunk a szervezetről, milyennek láttuk azt. Számomra gyerekként a UNICEF kék logója csak a karácsonyi képeslapokról volt ismerős, amiket anyukám vett, és amiket együtt írtunk meg a rokonoknak. Nem tudtam, hogy pontosan mi ez a szervezet, és hogy mit és hogyan csinál, de mindig egy meleg érzés fogott el, ha a gyerekek által rajzol képeslapokra néztem, mert tudtam, hogy így valahogy segítünk a világon élő többi, rászoruló gyereknek.

10 éves lehettem, mikor megkértem anyukámat, hogy vegyen nekem egy határidőnaplót. Több lánynál láttam Hello Kittys, rózsaszín, menő naptárt, így én is valami ilyenre vágytam. Hamar legörbült a mosolyom, mikor anya egy keskeny, kék, UNICEF-es naptárral jött haza, aminek borítóján egy ázsiai gyerekről készült kép volt.

Először dühös voltam és csalódott. De aztán lekötött a többi kép és érdekes adat, ami a naptár bejesében lapult, szétszórva a hetek között. Tisztán emlékszem, piros tollal írtam tele az egészet, és egy idő után mindenhová magammal vittem. Mert büszke lettem rá, hogy nekem UNICEF-es naptáram van. Nem, nem tudtam, hogy mi az a UNICEF. De azzal, hogy anya vett nekem egy ilyen naptárt, megtanított arra, hogy büszke legyek az elkötelezettségemre, arra, hogy szeretnék segíteni.

Arra, hogy ez valami jó, értékes dolog, én magam jöttem rá a naptár átböngészése után. Ez az önállóan kialakított büszkeség nagyon fontos, és egy Hello Kittys naptár erre nem tudott volna megtanítani.

A megbeszélt kérdések után olyanokat is kérdeztek tőlünk a konferencián, amikre nem volt időnk előre felkészülni. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy milyen a mi generációnk, mi lehet az, amit ők nem tudnak, de fontos lenne tudni rólunk?

Talán ez volt a legnehezebb kérdés. Hiszen hogy nyilatkozhatnék egy egész generáció nevében? Az én generációm a Z generáció, hiszen 2001-ben születtem. Mi vagyunk a „digitális bennszülöttek”, akik többet csetelnek, mint beszélgetnek, kenik vágják az informatikát, sikeresen használják a közösségi médiát és akiknek lájkjaira a marketing-szakemberek vadásznak, így már gyerekkorunktól nagyobb befolyást tudunk gyakorolni gazdasági és társadalmi változásokra.

És a közösségi média bátor és sikeres felhasználásából egyből arra következtetünk, hogy a Z generáció képviselőinek nagyon sok mindenről van markáns véleménye, amit nem fél megosztani. Én mégis úgy gondolom, sokkal fontosabb kihangsúlyozni a mi generációnk esetében a bizonytalanságot, az útkeresést. Amire most legyintenek, mert hiszen ez minden felnővő, tizenéves korosztályt érint, függetlenül attól, hogy milyen generáció. De meg kell érteniük. Az internet és közösségi média kitágította a világunkat. Amikor bezárkózunk a szobánkba, nem csak a kedvenc zenénkbe és a saját álmainkba merülünk el, hanem ott van velünk az egész világ az okostelefonunkban. Ez sokkal több lehetőséget ad, de egyszerre hihetetlenül rémisztő és nyomasztó is egyben. Miközben támogatjuk az egyediséget, és azt, hogy azzá válhatsz, amivé csak akarsz, sokszor félünk, hogy nem vagyunk elég jók, hogy elveszünk a tömegben. Mert óriási a világ és túl sok benne az álom és a kívánság. Miért pont nekünk fog összejönni? Mert ugye olyan nem lehet, hogy mindenkinek összejön. De lehessen. Szerintem nagyon fontos, hogy mi felnőttként, szülőként azt mondjuk, igenis higgyetek abban, hogy együtt egy jobb világot hoztok létre. Hogy valóra válhat mindenki álma, vagy hogy sikerülhet a világbéke. Lehet, hogy nem hisznek ebben igazán. Viszont higgyenek bennünk. A gyerekeikben. Akik majd most jönnek. És lehet ezzel vitatkozni úgy, hogy ne hazudjunk, osszuk meg a mi, valós tapasztalatainkat, tudja meg a gyerek, milyen a való világ.

Igen, én hiszek abban, hogy nagyon fontos egy gyereknek, egy kamasznak látnia, hogy az élet nem mindig móka és kacagás. Hogy lehet szomorúnak lenni, hogy van olyan, hogy düh és csalódás. És vannak megmagyarázhatatlan szörnyű dolgok. Hogy nem szabad a nagy, üres szavakban vakon hinni, és hogy kételkedjünk és gondolkodjunk. De, ami még fontosabb, hogy tanítsuk meg a gyerekünket hinni valamiben. Mert csak akkor fogja megtalálni az igaz szenvedélyét, csak akkor fog tudni keményen dolgozni, akkor lesz csak igazán boldog. És hopp, úgy a világ is egy picit jobb hely lesz. Én hiszek ebben. Nem elvakultan, megkérdőjelezhetetlenül, hanem úgy, mint a Télapóban és a karácsonyban. Olyan szilárdan és úgy hiszek mindenben, mint ahogyan a szüleim hisznek bennem. Mint ahogyan ők (és kicsit a UNICEF) megtanítottak hinni önmagamban.

Somos Emma (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Az AKG-ban nem gólyák, hanem ebihalak az új diákok, így gólyabál helyett nekünk Ebibálunk volt. Az Ebibált mindig a nyitótábort szervező évfolyam csinálja, a kerettörténete összefügg a tábor történetével.

Nálunk az alaptörténet az volt, hogy a Grimm testvérek egyszer segítettek a törpekirálynak, aki cserébe egy könyvet ajándékozott nekik. De ez nem egy egyszerű könyv volt. Amit ebbe beleírtak, az az emberek számára különleges, csodás mesévé változott. Híresek lettek, de egy nap elhagyták a könyvet, és száz év múlva a mi évfolyamunkon állt bosszút az egykori csodás ajándék, ugyanis mi a Grimmek leszármazottjai vagyunk. A tábor idejére a könyvben ragadtunk, ahol különböző meséken átutazva kellett feladatokat teljesítenünk. Végül kijutottunk, de ez nem volt elég. Az Ebibál estéjére a könyv szörnyekké változtatott minket, és újabb kihívások elé állította az évfolyamot, amiket a csibénkkel és a patrónusunkkal kellett teljesíteni.

Minden csibének valamilyen egységes öltözéket, jelmezt kellett választania. Volt hippikből álló csibe, egy halott násznép, minionok, görög istenek, félelmetes szörnyek és lánynak öltöztetett fiúk is.

A mi csibénk az első feladata egy szabadulószoba megfejtése volt. Egy sötét teremben egy „halott” feküdt az asztalon, aki egy kulcsot adott nekünk, ha válaszolunk az iskolára és az évfolyamra vonatkozó kérdésekre. A patrónus nem jöhetett be, kintről segített nekünk. A második egy nehéz feladat volt, két embernek úgy kellett kipukkasztani lufikat, hogy be volt kötve a szemük, és mi irányíthattuk őket. Ez a feladat nem volt kellemes azok számára (mint például én), akik nem bírják azt a hangot, amikor kipukkad egy lufi. A harmadik feladathoz le kellett mennünk az alagsorba, és végig kellett menni a szellemek folyosóján. A sötétben oldalról félelmetes alakok ugráltak ki, majd a folyósó végén egy tál trutyiból kellett kikeresnünk egy érmét, amit oda kellett adni a liftben, hogy felvigyenek minket. Ezután következtek a lazább feladatok, egy szívatós halloweeni teszt (Kahoot applikációval) és karaoke éneklés.

A feladatok után ettünk, majd lementünk a színházterembe, ahol már szólt a zene, és végre indulhatott a buli.

Szerintem mindenkinek nagy élmény volt, visszahozta picit a tábor hangulatát.

Varga Zsófia (AKG, 7. évf.)
fotók: Széles Gábor

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Elkészült a Szubjektív Diákmagazin első kisfilmje. A riportfilmben az AKG hetedikes tanulóit kértük meg arra, hogy az eléjük tett képek közül válasszák ki az új iskolájuk tanárjait – már ha ismerősnek találnak közülük valakit –, és ha választottak, meséljenek is róluk valamit. Mondják el, hogy szerintük mit tanítanak, mennyire kedvelik őket a tanítványaik, mit lehet tudni róluk – csak a fényképük alapján.

Igen ám, de a fényképeken nem szerepelt egy tanár sem, csak olyanok, akik az idősebbek számára ismert embernek számítanak, az egészen fiatalok viszont nem biztos, hogy felismerik őket. Lássuk, hogy kikben látták meg a hetedikesek az AKG-s tanárt...

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Miért szeretem Stinget? Ő az az énekes, akinek a CD-jét apukám állandóan hallgatta az autójában, amikor kicsi voltam. Így amikor reggelente óvodába mentünk, a fülembe mászott a zenéje, és azt halandzsa angollal egy idő után én is énekeltem. Aztán amikor már sulis lettem, és elkezdtem angolt tanulni, örömmel fedeztem fel dalaiban általam ismert angol szavakat. Később, amikor megtudtam, hogy tanítóként is dolgozott egy angliai iskolában, úgy gondoltam, hogy biztosan jók a dalszövegei is, úgyhogy lefordítottam egyet-kettőt. Így észrevétlenül meg is tanultam néhány szövegét. Azóta is, amikor meghallom a rádióban, azonnal felismerem, és örömmel hallgatom a dalait. Élő koncertjén viszont most voltam először, múlt hétvégén.

A Budapest Arénában egy gombostűt se lehetett leejteni, annyian voltak. Nem állítom, hogy a közönség nagy része korombeliekből állt (de láttam azért nálam fiatalabb rajongót is). Ez azonban érthető, hisz Sting nem a tinik bálványa, már életkora miatt sem. Bár állítom, hogy sok mostani kamasz fiú kiegyezne azzal a külsővel majd hatvanéves kora körül, amivel Sting rendelkezik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy népszerűsége hosszú évek óta töretlen.

A koncerten aztán rájöttem, hogy a titka abban rejlik, hogy semmi hókuszpókuszt nem csinál, hanem egyszerűen a zenei stílusa, a személyisége és a tehetsége jön át remekül a közönség számára. Nincsenek sztárallürjei, semmi nem utal arra, hogy fejébe szállt volna a dicsőség. Nem neves divattervezők öltöztetik, egyszínű pólót és farmert viselt ő is, csakúgy, mint zenekarának tagjai, és egyszer sem öltöztek át a koncert során. Nem voltak teátrális füstgomolyagok a színpadon, sem csillogó, színes díszletek vagy videóbejátszások. Két nagyobb kivetítő hozta közel a közönség számára a színpadi történéseket. Egyedül a látványos, fantáziadús fénytechnika eszközeivel éltek. Érezhető volt a zenekar tagjai közötti összhang, az összeszokottság biztonsága. Kedves gesztus volt Stingtől, hogy megtanult néhány mondatot magyarul, ezzel is baráti, közvetlen hangulatot teremtett már a koncert elején. Bár kétségtelen, hogy fia, Joe – aki egyébként bámulatosan énekel, és a koncerten önállóan is adott elő dalokat a közönség nem kis meglepetésére – jobb magyar kiejtéssel rendelkezik. Nem tudom, hogy Sting eddig hol rejtegette fiát, de az érezhető volt, hogy büszke apaként néz fel rá.

Joe Sumner

Régebben olvastam egy híres magyar énekessel készített interjút, melyben a riporter arról faggatta, hogy mi a titka népszerűségének. Azt válaszolta, hogy nem titka van a népszerűségnek, hanem ára. Valószínűleg Sting is nagy árat fizet érte. Rengeteg gyakorlás, próba, sok-sok órányi fejtörés és munka áll mögötte. Egyébként, azt soha nem értettem, hogy a zenével kapcsolatban miért különböztetünk meg komolyzenét és könnyűzenét. Szerintem mindkét kategóriában van jó zene és kevésbé jó, és jót írni mindkét műfajban nehéz és komoly dolog.

Szilágyi Luca (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Történt egyszer, hogy jómagam és csibém bölcs patrónusa kitalálta, hogy milyen jó lenne elmenni és megnézni a World Press Photo kiállítást. Aki nem tudná, a World Press Photo egy évente megrendezett sajtófotós verseny, amelyre a világ minden országából küldhetnek be fényképeket fotóriporterek. A díjnyertes fotográfiákat aztán sok helyen kiállítják, ezek közé tartozik a Magyar Néprajzi Múzeum is.

Egy verőfényes októberi szerdán tehát felkerekedtünk és elbuszoztunk a Jászai Mari térre, ahonnan elsétáltunk a Kossuth térig. Útközben egy kicsit várost is néztünk, én például bölcsen megállapítottam, hogy a Falk Miksa utcában meglehetősen ritka az olyan üzlethelyiség, amelyikben nem régiségeket és antik tárgyakat árulnak.

A Néprajzi Múzeumba érve megvettük a jegyeket, bezártuk az értékes cuccainkat, majd beléptünk a múzeum központi csarnokába. Amikor először megláttuk a helyiséget, elállt a lélegzetünk, ugyanis az említett csarnok hatalmas, óriási belmagassággal, a plafont pedig gyönyörű freskók díszítik. Miután az első csodálkozáson túl voltunk, figyelmünket a nagy táblákon kiállított fényképek felé fordítottuk.

Nos, a World Press Photo pályázaton sokféle kategória van, rengeteg kép érkezik be minden évben, és mindegyik másról szól. Nagy részük nyilvánvalóan olyan eseményeket mutat be, amelyek aktuálisak, amelyek jelenleg történnek, amelyek jelenleg foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát vagy éppen foglalkoztatták bármikor a 2017-es év során. (Tényleg, már ebből az évből is csak két és fél hónap van hátra, de gyorsan szalad az idő!) És hát ugye tudjuk, hogy általában milyenek azok az események, amik foglalkoztatják a közvéleményt és a médiát... Hát, igen. Véresek.

Ebből következik, hogy nagyon sok fénykép lehangoló, szomorú, deprimáló dolgokat mutatott be. Volt, amelyik lecsúszott, szegény rétegek életét ábrázolta, volt, amelyik picike hajókba zsúfolódott menekülteket, éhező ukrajnaiakat a háború sújtotta területeken, és volt olyan is, amelyiken konkrétan véres hullák hevertek. Ezekre a képekre persze nem volt öröm ránézni, de mégis nagyon tanulságos volt, megrázó és elgondolkodtató. Mert ezek az események tényleg megtörténtek, sőt, hozzájuk hasonlóak történnek még ma is, rengetegszer. Nagyon sok országban lőnek, éheznek, robbantgatnak napi szinten. Sok helyen nincs meg a napi betevő falat, ivóvíz, az emberek személyes szabadsága, fedél a fejük felett, és rengetegen élnek borzalmas körülmények között a világban. És a sajtófotósoknak egyik legfőbb feladatuk, hogy ezeket a borzalmas körülményeket lefényképezzék, dokumentálják, hogy utána azok a dokumentációk eljussanak a nyugati országok embereihez is, hogy ők is lássák őket, és talán kicsit elgondolkozzanak azon, hogy másoknak milyen borzalmas. És hogy egy kicsit átértékeljék az életüket.

Persze nem arról beszélek, hogy ez a kiállítás megváltoztatta az életemet, vagy hogy átértékeltem a dolgokat tőle, hiszen én sem vagyok szent. Tehát amint kitettem a lábamat a Néprajzi Múzeumból, azonnal elkezdtem hisztériázni, hogy jaj ne, hétfőn három dolgozatot írok, és ha ez így megy tovább, kardomba dőlök, és továbbra is idegrohamot kapok, ha három percre elmegy a wifi. Csupán arról van szó, hogy ha nagyon sokszor látjuk az ilyen képeket, amik bemutatják, hogy milyen borzasztóan élnek az emberek pl. Szíriában, és elég sokszor felébred bennünk az azonnali segíteni akarás vágya, akkor az egy idő után tényleg rávehet minket, hogy valóban segítsünk. Na nem úgy, hogy elrepülünk Szíriába és megsimogatjuk a zokogó kislány fejét, hanem pl. adakozunk egy alapítványnak, önkénteskedünk egy kicsit… stb. És ha ezt elég sok ember teszi, akkor az hosszú távon talán tényleg elindíthat valamiféle változást a világban.

Szerencsére a kiállításon találhattunk szebb, felemelőbb, kevésbé lehangoló képeket is. Például volt egy szép lepkés természetfotó, meg volt egy kisebb fotósorozat egy félig kéz nélkül élő súlyemelőről, aki sajnálatos testi fogyatékosságai ellenére kiválóan teljesít a sportban. Vagy volt például egy amerikai kisvárosról szóló fotósorozat, ami voltaképpen csak egyszerű embereket mutatott be többé-kevésbé hétköznapi helyzetekben. A többé-kevésbé hétköznapit úgy kell érteni, hogy nem voltak véráztatta hullák, csak pl. egy háromlábú kutya. De azért morbiditás nélküli képek is akadtak, például az egyik egy lányt ábrázolt, aki egy lovon keresztbe feküdt és aludt, vagy legalábbis úgy tűnt, mint aki alszik. Szerintem ez egy muris kép volt, de én biztos nem lennék képes így aludni.

Személyes „kedvencem” a kiállításról csak és kizárólag idézőjeles keretek közt lehet a kedvencem, hiszen voltaképpen a legborzasztóbb fotósorozat volt, amitől konkrétan elfordultam, mert annyira megrázó volt, de mégis nagyon jó és remek munka, csak hát ugye frászt kaptam tőle. Szóval ez a „kedvenc” az a fotósorozat volt, amelyik egy törökországi gyilkosságot ábrázol. A története az, hogy egy képgaléria megnyitóján Ankarában, Törökországban egy török rendőrtiszt lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, azt kiabálva, hogy „Allahu Akbar.” Maga a fotósorozat többféle fényképből is áll, van fénykép a pisztoly tartó rendőrtisztről, a kétségbeesetten a szoba sarkába húzódott emberekről, és arról is, ahogy a merénylő a fegyverét magasba tartva üvöltözik, miközben mellette élettelenül fekszik a meggyilkolt nagykövet. Az egész kép voltaképpen nagyon letisztult hatást keltett, sehol egy vérfolt, fehér falak és padló, a két férfi fekete öltönye erős kontrasztot alkottak, csak néhány színfolt erejéig törte meg a háttérben lévő néhány festmény a fekete-fehér hatást. Olyan volt az egész, mint egy mesterien megkomponált festmény, és mégis: egyrészt a való élet szülte a helyzetet, másrészt pedig egy gyilkosságot ábrázolt. A másik dolog, amit észrevettem, az, hogy az egész úgy nézett ki, mint valami kémfilm. Az öltönyös-fegyveres banditák meg a földön heverő hulla… Az emberben azt a benyomást keltették a fotók, mintha ilyen csak egy James Bond-filmben történhetne meg. Pedig nem. Ez százszázalékosan valódi, megtörtént, teljességgel váratlan esemény volt, amire senki nem számított. A fotográfus valószínűleg kiment oda, hogy „na, ez is csak egy újabb munka lesz, ezért kapom a pénzemet, csinálok pár képet, amin itt dumálgatnak a megnyitón, azt’ jól van,” – erre a szeme láttára agyonlőttek egy embert. És még volt annyi lélekjelenléte, hogy ebben a bizonyára rettenetesen stresszes pillanatban ne pánikolni kezdjen, hanem felismerje a lehetőséget, és készítsen néhány fényképet, amelyekkel később az egyik kategóriában első díjat is nyert a World Press Photo versenyen. Szerintem maximálisan megérdemelte.

Mindent összegezve ez egy eléggé durva, megrázó, elgondolkodtató kiállítás. Fontos témákról szól, sok a tanulságos kép, de azért inkább csak erős gyomrúaknak ajánlanám. Ha valaki úgy érzi, van elég lélekjelenléte félholtan síró kisgyerekeket és vérben tocsogó szobákat nézni, annak bátran ajánlom, hogy menjen el és nézze meg ezt a kiállítást, azonban a kisgyerekét/kistestvérét vagy a gyenge idegzetű barátját ne vigye magával. Október végéig még megtekinthető a kiállítás a Magyar Néprajzi Múzeumban, aki meg akarja nézni, minél hamarabb menjen el, nehogy lemaradjon róla!

Mörk Márta (9. évf.)
fotók: Bors Júlia

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Elmenni teljesen idegen emberekkel egy táborba öt napra ­– ijesztően hangzik. Bár sokan érkeztek ismerőssel, ők mégsem együtt töltötték el idejüket, mert inkább új emberekkel barátkoztak. A nyitótáborunk Parádfürdőn zajlott.

Az indulás reggelén a Múlt-Jelen-Jövő (10.) évfolyam szervezői felkészülten vártak minket az iskola aulájában. Már itt észrevehettük, hogy az egész táborban fotósok és videósok fognak minket kísérni. A tábor előtt kapott levélből kiderült, hogy melyik csapatba kerültünk, csak az volt a kérdés, hogy kikkel. Egy évfolyamkidobós után ezt is megtudhattuk.

A csoporttal való ismerkedés után elindultunk Parádfürdőre. Mikor megérkeztünk, elfoglaltuk a szobákat, megebédeltünk, és egy patrónus vezetésével elkezdtünk egy csapatnévhez tartozó zászló megfestését. Este a zászló bemutatására szolgáló műsort adtunk elő. Mivel a tábor témája több Grimm mese volt, a következő nap témájához tartozó mesével is megismerkedhettünk, majd egy kis beszélgetés után elaludtunk.

Másnap egy vetélkedőn vettünk részt, ahol kuponokat nyerhettünk. Ebéd után elkezdődött egy patrónusi beszélgetés. Mivel a tábor egyik fő feladata a patrónusok megismerése volt, hiszen közülük kellett választani a tábor végén, minden csapat beszélgetett kicsit minden patrónussal. Aznap este korábban volt a takarodó, pár órával később ki is derült, hogy miért. A szervezők egy félelmetes éjszakai túrát szerveztek nekünk, ami utolsóként vonulva a sorban még ijesztőbb volt.

A harmadik napon a vízicsata volt számunkra a legnagyobb élmény. Miután a vízilufik elfogytak, a fiúk lábasból öntögették ránk a jéghideg vizet. Bár a szervezők óriási tábortűzzel készültek aznap estére, a viharos idő miatt ez elmaradt. Mivel a tizedikesek leleményesek voltak, egy beltéri helyiségben, gyertyából készült tábortűz mellett ettük meg a pillecukrot.

A tábor negyedik napja a számunkra legviccesebb programmal, a harcipuszival kezdődött. A tábor programjának csúcspontja pedig a patrónusválasztás volt. Mindenki nagyon izgult, hogy kihez kerül, de az esti nagy buli oldotta a feszültséget. A tábor utolsó napjának reggelén kiderült, hogy ki melyik csibébe került, és hogy kikkel. Összegyűltünk az új patrónusunknál és megkezdődött az első csibe. Ebéd után sajnos már indultunk haza, és bár a buszon majdnem elaludtunk, mégis sajnáltuk, hogy haza kell mennünk.

Varga Zsófia, Büki Regina (AKG, 7. évf.)
fotók: Kutvölgyi Gergely, Mester Sára

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Érezted már valaha azt, hogy egy rövid időre sikerül tökéletes összhangba kerülnöd valakivel, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottatok volna? Hogy minden porcikátok érintkezik egymással, s előbb érzitek, mi lesz a következő mozdulata, mint ő maga? Valaha megtapasztaltad azt, hogy két test érintkezése milyen erővel bír?

Még mielőtt félreértenétek, leszögezném, hogy nem a szerelemről s még véletlenül sem a szexualitásról beszélek. Hanem valami egészen másról: a táncról, az érintésről, a bizalomról: a kontakt táncról. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdve elmesélem, hogyan csöppentem bele ebbe a mozgásos extázisba.

A Facebookon találtam szembe magamat egy kontakt jam eseménnyel. Hogy ez pontosan micsoda? Ahogy én értelmeztem, a kontakt táncház egy olyan alkalom, amikor minden résztvevő teljesen szabadon, kötöttségek nélkül táncol azzal, akivel szeretne. A feladat mindössze az: meg kell próbálni kontaktust létrehozni a többiekkel, a tánc, a mozgás, a test eszközeit használva. A felfedezés nagyon izgatottá tett, s egy napnyi töprengés után úgy döntöttem, elmegyek és kipróbálom. Én még sohasem voltam ilyen eseményen, de korábban már hallottam illetve olvastam róla.

Így aztán péntek este elmentem a Jurányi inkubátorházba, hogy kipróbáljam a dolgot. Maga a jam számomra nagyon személyes és intim volt. Két órán keresztül, nagyjából 10-15-en táncoltunk egy kisebb táncteremben, élő zenével kísérve. Úgy éreztem, hogy erre a rövid időre befogadtak engem, annak ellenére, hogy erősen én voltam a legfiatalabb s valószínűleg az egyetlen kezdő.

A program majdnem egészét kitöltötte egy hatalmas, végtelennek tűnő improvizáció, mely során semmilyen instrukció nem hangzott el. Mindenki szabad lehetett, a saját tempójában, dinamikájában táncolhatott. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyből az elején belevetettük volna magunkat a közös táncba. Én az órát úgy éltem meg, mint egy folyamatot, egy utat, mely során egyre jobban felszabadultam, lelazultam és beleengedtem magam a közös táncba. Az elején még csak egy-két érintés, mozdulat erejére találkoztam másokkal. Majd lassan elkezdtem ráérezni, milyen egy olyan duett, mely során egyetlen pillanatra sem szűnik meg az érintkezés a másik testével. Aztán eljött az a pillanat is, amikor sikerült leküzdenem a gátlásaimat, s én magam mentem oda egy egymagában lévő emberhez. Hozzáérintettem a kezemet, lábamat, hátamat a hátának döntöttem. S ezzel el is kezdődött az ismerkedés. Igazodtunk egymáshoz, összehangolódtunk, kísérleteztünk, kitapasztaltuk egymást.

Közben teljesen megszűntem Göde Anna, 16 éves gimnazista tanuló lenni. Sőt, néha emberi mivoltomat sem éreztem. Néhol állat voltam, aki hozzádörgölőzik társához ismerkedésképpen, máskor a szélben hajladozó növény, kinek összeakadtak az ágai a mellette állóval, néha pedig vízcseppé váltam, aki összefolyik a partnerével.

Mindez biztosan furcsán hangzik, ám nehéz szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltam. Olyan volt, mintha visszatértünk volna valami egészen ősihez, rég elfedetthez. Nem csoda, hiszen egy teljesen érintésmentes, elidegenedett világban élünk. Ahol elektronikai eszközökön keresztül kommunikálunk egymással. S amikor valóban találkozunk, csak egy kézfogás, ölelés vagy puszi erejéig tart a testi kontaktus. A buszon, ha véletlenül hozzáérek egy idegenhez, arrébb húzódom, sőt még bocsánatot is kérek tőle. S ezzel nem vagyok egyedül, így éljük mindennapjainkat szinte mindannyian, mintha ez lenne az élet természetes rendje.

Úgy érzem, hogy az emberek kiéheztek az érintésre. Hiszen egy érintés, egy ölelés örömmel tölt el, megnyugtat, ellazít. Ám mindezen túl van még valami, ami miatt a testi kontaktus nélkülözhetetlen. Ez egy eszköz arra, hogy megismerhessünk másokat. Azonban a hétköznapi életben nagyon ritkán használjuk. Példát vehetnénk a szerelmespárokról. Kézen fogva járnak, csókolóznak, ölelkeznek. S nemcsak azért, mert kívánják egymás testét, hanem mert így kommunikálnak. Ha én szó nélkül odamegyek egy barátnőmhöz és hosszan megölelem, akkor azzal mondom el neki, hogy segítségre van szükségem, hogy lehangolt vagyok, hogy hiányzott nekem. S ő egyből megérti azt.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a tánc során több dolgot megtudtam a másikról, mintha a közös időt beszélgetéssel töltöttük volna. Igaz, azt nem tudtam meg, hogy mi a kedvenc színe, hol lakik és van-e kis állata. Viszont beleláthattam a személyiségének egy részébe. Mert miután elengedtük magunkat, a testünk képtelen volt hazudni vagy más képet mutatni arról, kik is vagyunk mi. Minden mozdulat belőlünk, a zsigereinkből jött.

Végre egyenlő félnek, valós partnernek érezhettem magam. Megbíztak bennem, ezért én is hasonlóan tettem. Képes voltam teljesen elengedni a testemet, a másikra bízni magamat. Megéreztem azt, milyen az, ha nincsen irányító, ellentétben a legtöbb páros tánccal. Itt közösen, improvizálva alkottuk meg a mozdulatokat. Mert azáltal, hogy érintkeztünk, hogy a testsúlyunkat a másikra terheltük, a legapróbb mozdulatokat is képes voltam érezni.

Hiszem, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a valós világ is ezekkel a szabályokkal működne. Akkor nem félnék odamenni egy idegenhez, nem lenne egy szörnyű procedúra az ismerkedés, s sokkal inkább képes lennék bízni az engem körülvevő emberekben.

Göde Anna (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Ha jól emlékszem, nagyjából 6. osztály óta vártam arra, hogy legyen már végre gólyatáborom. Manapság sok új ifjúsági könyv szól gimiről, új barátságokról és felejthetetlen táborokól, így hát régóta álmodoztam arról, hogy milyen lesz a 9. előtti egy hét.

Az AKG ötévfolyamos képzésére jelentkezőknek idén a 11. évfolyam csinálta a gólyatábort. A tábor első napján izgatottan pakoltam össze, figyelve arra, hogy most ne hagyjak otthon semmit. A sulihoz érkezve azt láttam, hogy sok gyerek igyekszik az épület felé kisebb-nagyobb utazótáskával. Mielőtt beszálltunk volna a buszba, volt egy rövid ismerkedés a színházteremben. Kisebb csoportokban játszottunk névtanulós játékokat, de előtte még játszottunk egyet mind a negyvenen, hogy a csoportos feladatoknál már valamennyire képben legyünk a nevekkel. Miután megtanultuk a neveket, elindultunk a buszhoz, majd elfoglaltuk helyünket. A táborszervezők fokozták a jókedvet, így mire a busz elindult, mindannyian nagyon mosolyogtunk. Mire kiértünk a városból, már kitöltöttünk minden szükséges papírt, és Dani, a videós már elkezdte az interjúkat. Az út nem volt valami hosszú, de mire odaértünk, már elkezdett kialakulni valamiféle közösség.

A tábor Bánkon volt, egy nagyon barátságos kis táborban. A helyen volt egy nagy betonplacc, ami a tábor központjává vált, valamint volt több füves terület, és olyan helyek, ahol le lehetett ülni és lehetett beszélgetni. Volt egy nagyobb épület is, ahol az étkezések, a megbeszélések valamint az esti programok voltak. A kis faházak, amikben laktunk, kívülről különböző színűre és mintájúra voltak festve. A kerítésen túl, kétoldalról erdő övezte a tábort. Kint egy focipálya volt, ott voltak a reggeli tornák, a sorversenyek és a fiúk is ott játszottak délutánonként.

A tábor ideje alatt meg kellett mentenünk a jövőt, miközben mi elvileg egy ismeretlen bolygón voltunk. Egy híres professzor minden nap elmondta nekünk egy videóüzenetben, hogy aznap milyen jövőbeli problémát kell megoldanunk. A táborszervezők (akik a lakosokat játszották a tábor ideje alatt) nagyon kreatív és izgalmas feladatokat találtak ki minden napra, miközben ügyeltek arra, hogy kellőképpen meg tudjuk ismerni a 3 patrónust (a játékban a professzorokat). Minden délután megszereztünk egy merevlemezt, ha jól csináltuk az aznapi feladatokat. Így a 3. nap végére összeállt a gépezet, ami megjavítja a jövőt. Olyan feladatok voltak, mint például: egy mondat le volt írva sok nyelven, és le kellett írni, hogy szerinted (és persze a csapatod szerint) az adott mondat éppen milyen nyelven van.

Volt gyilkosos játék, meg olyan feladat is, hogy a csapatoknak hajót kellett csinálniuk mindenféle apróságból, amit találtak, hogy aztán mécseseket rátéve este a vízre tudják ereszteni azokat. Az egyik este filmet néztünk, aztán az utolsó estén nagy kvízest volt, ahol 4 csapat versenyezett. Volt színházi est is, ahol mi adtuk elő az aznap begyakorolt kis előadásainkat. A 11.-esek fantasztikus öt napot állítottak össze nekünk, mindannyian örökké boldogan fogunk visszaemlékezni a gólyatáborunkra. És ami számomra a legérdekesebb volt, hogy a sok ismerkedős feladat és a sok együtt töltött idő megtette a hatását, így majdnem egy hét alatt eléggé jól megismertük egymást, és mire hazaértünk, már sok új barátság született. Remélem, egyszer majd a mi évfolyamunknak is sikerül egy ilyen csodálatos tábort megszervezni.

Simon Szonja (AKG, 9ny. évf.)

fotók: Szendrei Zsófia, Tóth Bertalan

LIKE - értesülj az új cikkekről!