Mit ettél utoljára? Le merem fogadni, hogy élvezted leereszteni a nyelőcsöveden. Bizony, nemcsak te. De erre még visszatérünk.
Amikor a nyári bakancslistámat írtam össze, úgy voltam vele, mint egy friss lottónyertes a bevásárlóközpontban. Minden jöhet. Így történhetett az, hogy felkerült rá egy olyan elborult hülyeség is, mint ez: vak nap.
Arra gondoltam, hogy egy egész napot végigcsinálok bekötött szemmel. Úgy kelek fel és úgy fekszem le.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Bennem is felmerült. És ott lebegett ez a kérdés az elvakított agyamban is egy jó darabig. Ugyanis, ha vagyok annyira elvetemült, hogy ilyet kitaláljak, akkor meg is fogom csinálni. Persze „Múlt Balázst” anyáztam egy darabig, de mégis, hogyan vehetném magamat komolyan, ha nem viszem végig a terveimet?
Szóval eljött a nap. Felkeltem, kinyújtóztattam végtagjaimat és kimásztam a jó meleg, puha ágyamból. Az égvilágon nem láttam semmit. De sikerült megállnom a lábamon. Eddig jó voltam. Kezdetnek kinyithatnám az ablakot – gondoltam. Nagy ötlet. Óvatosan csúsztattam a lábamat az ágyam alapvonalától merőleges irányba, amíg el nem hagyta talpamat a lágy szőnyegem eszenciája. Kinyújtottam a karomat és kinyitottam az ablakot. Nem is olyan nehéz ez.
Miután elvégeztem higiéniai szükségleteim kielégítését, belém hasított az éhség. Lementem a lépcsőn – nem összetörve magamat, de majd összeszartam magamat.
– Kész a reggeli! Isten áldja az édesanyákat. Bármilyen hülye gyereked is van, akkor is hozzászoksz egy idő után. Előző este beavattam, megérte. Kezdeti könnyítésnek jó volt. A nap folyamán bátran használtam a hűtőt is, és remek dolgokat tapintottam ki belőle. Ennyit a táplálékszerzésemről.
Most, hogy meghaladtam egy növény szintjét, meg kellett kérdeznem: Mégis, mi a retket tudok így csinálni? A lehetőségek tárháza jelent meg előttem. Kár, hogy nem láttam őket. Így kezdtem egy „Hé Siri, hány óra van?” kérdéssel, hogy képben legyek, mennyit kell még bénáznom, és hogy megbizonyosodjak a tabletem kizárólagos hűségéről. Nem árult el. Zenét játszattam vele, alkalmazásokat nyitattam meg, és ha viccekre tartottam igényt, akkor, ha olyan kedve volt, mondott egyet. Facebookozni persze nem tudtam, bár nem is olyan nagy gond, másnapra kevésbé lettem függő (el ne hidd!). A YouTube viszonylag életképesnek bizonyult. Megnyitottam és rányomtam valamire. Elkezdett nekem valaki beszélni valamiről, vagy megismertem a hangját vagy nem. Olyan primitív az egész rendszer, hogy csukott szemmel is el lehet vezérelni. Persze ha egy konkrét videót akartam volna megnézni, akkor nem lett volna ilyen egyszerű, de YouTube bácsi személyes ajánlataival kevés kifogásom akadt. Néha frissítettem a kínálatot és ennyi. Elektronikus szórakoztatásom ki is merült. Meg le is.
Mi mást lehet még csinálni? Gitározni, fantasztikus, gyerünk! Le is fejeltem a kinyitott ablakomat. Vak nap – Én 1:0. Ha látom, sem vagyok egy Angus Young, még hogy vakon. Nem volt olyan katasztrofális, de a jövőben maradok a hagyományos „látom, amit csinálok” módszernél.
Amikor elveszted a legfontosabb érzékszervedet, akkor elkerülhetetlen, hogy a külső ingerek helyett a belső ingerekhez fordulsz. Gondolkoztam. Sokat. A mindennapi problémáimtól a mobilom hollétén át az élet értelméig, minden. A sötétség baromira félelmetes egy idő után. Nagyon. Viszonyítási alapot ad dolgoknak. Ráébreszt.
Továbbá az is előkerült, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Nem fogok csak úgy egy napot kidobni a kukába. Vagy ilyesmit gyakran teszek? Levonhatnám a tanulságokat, írhatnék belőle egy cikket, kihúzhatom a listámról, gondolkozhatnék a könyvemen. És valamelyik percben levontam azt a tanulságot, hogy a legtöbb dolgot az életben természetesnek veszünk, és addig, amíg el nem veszítjük, nem tudjuk azt értékelni. Gondoljunk bele, látunk. Csomó lehetőségünk van. Élünk. Van időnk megváltoztatni mindent. És mégis mit teszünk ezzel a kinccsel, ami soha nem tér vissza? Letekerjük a Facebookon, az Instagrammon, kibámuljuk az ablakon, és olyan dolgok kergetésével töltjük, ami nem tesz minket boldoggá. Gratulálok. Majd az utolsó perceidben biztos arra emlékezel a legszívesebben, hogy milyen jó volt az a macskás videó a millióból és milyen különleges volt a szomszédod másodunokatestvérének a 7. születésnapi tortája. Remélem, örömmel fog eltölteni, mert ha erre fecsérled az idődet, akkor az igazán fontos dolgokat szorítod ki.
Most pedig emlékezz vissza az első kérdésemre. Örülj annak a pár falatnak. És a következőnek is. Annak, hogy ezt az égtelenkedő hibát látod. Néha állj meg és gondolj bele. Jobb lesz.
Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)
illusztrációk: Kwebbelkop YT
Utolsó kommentek