Szubjektív

Benézek a pénztárcámba. Próbálom minél jobban szétnyitni, hogy szemügyre tudjam venni a kis rekesz alján csörgő érméket. Egy-két kétszázas, talán egy százas, két-három ötvenes, három-négy húszas és tízes. Ennyi szokott lenni benne. A többi mind ötforintos. De én az ötforintost már nem számolom pénznek. Sőt, sokszor a tízforintost sem. Így, amikor péntek délután, zsebpénz fogytában össze akarom számolni, hogy tudok-e még venni egy olcsó és rossz minőségű csokit a CBA-ban, általában a tízeseket kihagyom a számolásból, és csak végszükség esetén használom őket fel. Nem tekintem őket valódi pénznek. És hogy miért? Mert semmi valódi értékük nincsen. Vagy mégis van?

Nemrég történt az eset, hogy egyik délután tényleg nagyon éhes voltam, és mindenképpen be akartam menni a CBA-ba, ezért összeszámoltam az összes aprómat. Háromszázvalamennyi forint volt ott, így hát bementem a boltba, gondos fejben számolás mellett kiválasztottam valami sós perecet és egy csokit, majd odamentem a kasszához fizetni. A végösszeg pontosan annyi volt, amennyire számítottam, így hát szépen ki is fizettem. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy az utolsó kb. 30 forintot ötösökben fizettem ki. Az előző százat meg tízesekben. A kasszás dühösen az orra alá morgott, hogy „nem tudom, mit szólna hozzá, ha így adnék vissza…”, aztán odaadta a blokkot és utamra engedett.

Az eset mély nyomot hagyott bennem, és rögtön utána el is kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon honnan gyűlt össze nekem ennyi ötforintosom. És rájöttem, hogy bizony visszaadásból. Mert amikor 495 forint a végösszeg, és én ötszázat adok, akkor bizony nekem visszaadnak egy ötforintost, történjen ez a suli büféjében vagy valamelyik kisboltban. És ez az eset nagyon gyakori, szinte mindennapos, így tehát elég rövid idő alatt elég sok ötforintos összegyűlik, és utána azokkal én nem tudok mit kezdeni. Mert nem veszik szívesen, ha úgy adom oda a pénzt, tényleg nem, és többször is hallottam már ezt a „mit szólna, ha én így adnék vissza” dolgot.

De ha jobban belegondol az ember, valójában úgy ad vissza, ha a végösszeg nem kerekíthető tízesre, akkor ötforintost adnak vissza. Nyilván nem egyszerre harminc ötforintost, hanem csak egyet. De hosszú távon abból az egyből harminc lesz, és akkor ott állok harminc használhatatlanul kicsi értékű érmével. Persze a kasszások nem jókedvükben adnak vissza, hanem azért, mert ez a törvény. És a törvény azért ez, mert az ötforintosok még mindig forgalomban vannak. És itt érkezünk el az alapproblémához. Miért vannak még mindig forgalomban az ötforintosok?

Amikor ötödikes és hatodikos voltam, még szerettem az ötforintosokat. Ugyanis az akkori iskolámban a büfében árultak ilyen kis cukorkát, azt a fajtát, amit kozmetikai szalonokban meg postán meg bankban meg ilyen várakozós helyen (kivéve természetesen a fogorvosi rendelőben) osztogatnak, a büfében pedig darabját öt forintért. Na, akkor még szerettem az ötforintost, és péntek délutánonként a heti zsebpénzem megmaradt töredékét tömény keménycukorba fektettem. Azóta viszont gimis lettem, és a mostani büfénkben a legolcsóbb dolog talán a százforintos Ildi-tea (amit egyébként melegen ajánlok mindenki számára). A boltban pedig az égvilágon semmit nem kap az ember öt forintért. Az ötforintos manapság már csak és kizárólag visszaadásnál használatos, valódi értéke egyáltalán nincsen. És mivel értéke nincs, ezért úgy vagyok vele, hogy tartsa csak meg a bolt, a büfés, a gyártó azt az öt forintot, nekem nem kell. Ott is hagynám nekik, ha ugyebár nem lenne a törvény a pontos visszaadásról, és ha nem lenne forgalomban az ötforintos.

Sajnos a pénzügyminisztérium intézkedései az elmúlt években egyáltalán nem terjedtek ki az ötforintosok kinyírására, pedig esküszöm, sokkal hasznosabb dolog lenne, mint húgyszínűre színezni a hátteret Széchenyi feje mögött. Ugyanazért kéne kivonni az ötösöket a forgalomból, amiért néhány évvel ezelőtt az egyeseket és a ketteseket: mert teljesen használhatatlanok. Se a vásárló, se az eladó egyáltalán nem örül nekik. A létezésük senkinek sem jó, senkinek sem hasznos. Ha én lennék a pénzügyminiszter, biztos, hogy első lépésként kihajítanám az ablakon az összes ötforintos érmét, és kötelezővé tenném az árak kerek számra való kerekítését. Meg hát amúgy a tízforintosnak sincs sok értéke, úgyhogy lehet, hogy voltaképpen azt is kivonnám a forgalomból. Bár azt azért sokkal bonyolultabb lenne megoldani, hogy mindig hússzal osztható számra kerekítsünk, de hát ez van, ez az infláció, nem lehet mit csinálni.

Mint már említettem, utoljára hatodikos, azaz tizenkét éves koromban volt olyan, hogy bármit is tudtam venni egy darab ötforintosból, azt is az iskolai büfében. Nagyon érdekelt azonban, hogy ez egy normális boltban is lehetséges-e, illetve mi a legeslegkisebb összeg, amiért bármit is lehet vásárolni egy átlagos élelmiszerboltban. Felkerestem tehát a közeli Spart, zsebemben száz forinttal (azzal, hogy az csak elég lesz valamire), és gondosan átvizsgáltam a polcokon található árcédulákat.

A rekorder, azaz a legeslegolcsóbb termékek a boltban a szendvicszsemle és szendvicskifli voltak, holtversenyben: mindkettő 16 kőkemény forintba került, ami ugye kerekítve 15. Tehát amennyiben az ember levegőn kívül bármit szándékozik venni, úgy legalább 15 forinttal a zsebében kell útnak indulnia.

A boltban tett látogatásom során ugyebár száz forint volt a keret, amivel voltaképpen, valljuk be, meglepően széles volt a választék. Vehettem volna száz forintért kilencgrammos csokimikulást (a kicsit korai karácsonyi árusítás jegyében), egy százas zsepit, egy kis rúd sajtot, öngyújtót, rumaromát, kamillateát, eufemisztikusan „reggeli keksznek” keresztelt Jóreggelt-keksz utánzatot, kakaóscsigát, szárított fokhagyma-granulátomot, négy zsemlét, két és fél deci energiaitalt vagy gyümölcslevet, esetleg két kiló sót, hogy csak néhány példát említsek – a teljesség igénye nélkül. Lehet, hogy egy alma is kijött volna belőle, de az almát súlyra mérik, nincs pontosan előre megadva az ára, így nem tudom. Végül mégis az epres Túró Rudi mellett döntöttem, amelyről megállapítottam, hogy a benne lévő eperlekvár összetevőire voltaképpen nincsenek szavak. Csak kémiai egyenletek.

Szóval, ha az ember száz forinttal megy a boltba, akkor azért bőven van miből válogatnia. Ötven forinttal már kicsit kevésbé, annyiért csak egy kis doboz lekvárt, rendkívül rossz minőségű Túró Rudi-utánzatot, pudingport, egy kis csomag ropit, egy kiló sót vagy egy-két zsemlét/kiflit tud venni, ami már nem annyira sok. Húsz forintért egy zsemlét vagy kiflit lehet beszerezni (jó esetben), tíz vagy öt forinttal pedig nem is érdemes próbálkozni. Annyiért még egy taknyos zsebkendőt sem lehet kapni.

Láthatjuk tehát, hogy az ötforintosnak a mai világban tényleg nincs egyáltalán semmiféle értéke. Ami egy francos vizezett zsemle árának is az egyharmada, azzal már tényleg nem lehet mit kezdeni, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha kivonnák a forgalomból és megmaradna régi szép magyar emléknek.

Mörk Márta (AKG, 9. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!