Mostanában sokat lehet hallani-olvasni, hogy a mai tinédzserek többségének egyáltalán nincs jövőképe. Ez így igaz. De 16-17 évesen vajon a szülők többségének volt?
Mi egy könnyebb korba születtünk, több dolog adatik meg nekünk, olyan dolgok, amik nekik talán nem, mikor fiatalok voltak. Jobb esetben biztosabb a családi hátterünk, még akkor is, ha vannak családi gondok – mert ugye azok mindenhol akadnak (munkanélküliség, válás, létbizonytalanság). Az ilyen gondokkal küzdő családokban élő fiatalok fordulnak a droghoz, alkoholhoz, menekülnek a számítógépes játékok világába.
Banksy: No Future (StreetArt)
Úgy érezzük, nagyok az elvárások velünk szemben, pedig ha belegondolunk, semmi különös nincs abban, amit szüleink kérnek, vagy ami csak egyszerűen a kötelességünk lenne. De mégis nehéz, hisz azt akarjuk csinálni, amit mi jónak látunk, „önmegvalósítani” szeretnénk, úgy, ahogy szerintünk jó – bár sokszor tudjuk, hogy ez hülyeség.
De mit sugall a média? „Csináld, ahogy tetszik, egyszer élsz!” És itt jön képbe mindennapjaink legfőbb befolyásoló tényezője, az internet. Minden és mindenki megtalálható rajta, itt beszélgetünk, megosztjuk egymással a dolgainkat, képeinket, zenéinket… stb. Sajnos ez a közösségi életünk második legnagyobb helyszíne az iskola után. Tudjuk, hogy ez nem ugyanaz, mint amikor az ember szemtől szemben áll a másikkal, és beszélgetnek, gesztusokat mutatnak egymás felé. Itt csak a smileyk mögé rejtett érzelmeket érezzük, a felvillanó chatablakok mögött mindenki csak egy árnyék.
A harmadik helyszín a hétvége éjszakája. Romkocsmák, mozik, kávézók, házibulik vagy csak egyszerűen a budapesti éjszaka mámora egy fárasztó hét után. Ilyenkor sokszor előkerül az alkohol és más dolgok is, feloldódunk, ismerkedünk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. A másnap reggelek talán már nem ennyire bódítóak, enyhe hiányérzetet és vágyakozást kelt bennünk az előző éjszaka emléke… „Folytatni kellene, nem bírok itthon lenni, olyan jó volt tegnap… még, még, még.” Ez egy ördögi kör, amiből nem jó kiszállni, hisz unalmas lenne a péntek este.
Ezek miatt mondják ránk a felnőttek, hogy nincs jövőnk. Pedig van egy elképzelése majdnem mindenkinek, de a legtöbben bizonytalanok vagyunk benne, nehézségekbe ütközünk, lusták vagyunk, így lemondunk róla. Pedig lehet, hogy csak pár pénteket kéne feláldozni ezekért a tervekért? Á, nem, ez hülyeség. Majd lesz valahogy, hisz mindennek boldog vége van, akárcsak az amerikai filmekben – hisz ezt látjuk gyerekkorunk óta. Pedig ez sajnos nem ilyen egyszerű. Sőt! De mi ezt is tudjuk, majd lesznek újabb terveink.
Ha engem megkérdez valaki, egyelőre én se tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni. Vannak céljaink, amiket szeretnénk elérni, iskolába járunk, sportolunk, olvasunk, zenélünk, érdeklődünk a világban történtek iránt, és még ezernyi dolog van, amit ugyanúgy fontosnak találunk, ahogyan a felnőttek. Hiszünk abban, hogy ha felnövünk, egy jobb korban élhetünk, lesz munkánk, és nem fogunk kétségbeesetten állni, a kezünkben akár két diplomával. Reménykedünk, hogy kevesebb viszály és boldogabb emberek vesznek majd minket körül, és tudjuk, hogy ezért nekünk tenni kell, és tenni fogunk.
Drucza Réka (AKG, 9. évf.)
Utolsó kommentek