Ha elmondani nem tudom, akkor leírom

Te szoktad magadnak mondani, hogyha attól félsz, hogy valami rossz fog veled történni, hogy „nyugalom, veled ilyen nem történhet meg”? Pedig mégis. Megtörténhet, hiába hiszed, hogy nem. Én is ezt mondogattam mindig magamnak. Például akkor, amikor biztosan tudtam egy horrorfilm megnézése után, hogy egy tömeggyilkos áll a szoba végében, akkor is, ha eléggé hasonlít az ott található lámpára.

Ezt történt velem, amikor jóval éjfél után az a briliáns ötletünk támadt a barátnőmmel, hogy ez a megfelelő időpont arra, hogy kicsit mozogjunk az ipari mennyiségű elfogyasztott ennivaló után. Ilyenkor normális ember nem indul el sétálni, ez tény, ezt én is tudom. Szóval elindultunk. Ha lett volna egy kis eszünk, ha már neki is vágunk az éjszakának, legalább csak elmegyünk az utca végéig, és nem a maratont akarjuk lesétálni. Mivel a szellemi képességeimről (vagy azoknak hiányáról) már sokat beszéltem, ezt nem is cifrázom tovább.

Egyre messzebbre mentünk, jó idő volt a télhez képest, és a kihalt utcák akkor még inkább szépnek tűntek, mint ijesztőnek. Az akkort most inkább nem emelem ki vastag betűvel és nem húzom alá duplán. Amikor már jó háromnegyedórányira voltunk a házunktól, megszületett ez első jó döntése az éjszakának, visszafordultunk. Mentünk, beszélgettünk, és egyszer csak fütyülést hallottunk a hátunk mögül. A barátnőm rögtön elkezdett ijedezni. Azt mondta, hogy biztosan követnek, és pánikba esett. Én féltem, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen rajtunk kívül senki se volt a környéken. Csak annyit mondtam hangosan, hogy „nyugi, biztos, hogy nem. Ilyen csak a filmekben van”.

De a titokzatos ember a hátunk mögül – akire nem mertünk ránézni – ezt nem értette meg. Lehet, hogy hangosabban kellett volna mondanom, és akkor megérti, hogy bizony, a való életben nem követünk mást és nem ijesztjük halálra, mert ilyen csak a filmekben fordul elő. Egyre közelebbről halottuk a füttyszót, és a gyéren megvilágított utca baljóslatú hangulata is fokozta a hatást. Amikor már nagyon közel hallottuk a lépteit, gyorsan befutottunk az első mellékutcába. Akkor történt meg valami, ami miatt már éreztem, hogy itt nem lesz semmi se rendben. Ő is futott utánunk. Szeretném leírni azt, amit akkor éreztem, de nem tudom. Mégis, hogy mondhatnám el? Ez az a fajta félelem, ami miatt, ha végig kell sétálnom egy utcán éjszaka, csak arra az egy dologra tudok gondolni, hogy futni akarok, menekülni. Emiatt nézek egyfolytában hátra, hogy nem követnek-e. Ha eszembe jut, összeszorul a mellkasom, és még sorolhatnám a végtelenségig ezeket, talán akkor se értené senki se. De ott nem gondoltam erre, találnom kellett valami megoldást.

Akkor megpillantottunk egy embert, aki éppen havat lapátolt (alapvetően azért ez is elég hátborzongató volt). Megálltunk mellette, hiszen arra gondolunk, hogy ha a követő valami rosszat akarna velünk csinálni, nem tenné meg valaki más jelenlétében. Ekkor pillantottam meg, amint elfutott mellettünk. A mínuszok ellenére rövidujjúban volt, és a meredek emelkedőn való futás ellenére egyáltalán nem tűnt fáradtnak. A legrosszabb ezután történt, amikor belenéztem a szemébe. Ezek után nem egyszerűen féltem, hanem rettegtem. Tébolyt, őrültséget olvastam ki a szempárból. Egy megkönnyebbülést hozó rövid pillanatig azt hittem, hogy továbbmegy, de visszafordult, és elindult felénk. A fejét furcsán oldalra billentve közeledett. Ekkor megpróbáltam segítséget kérni a mellettünk álló embertől. Annyit mondott, hogy hívjuk a rendőrséget, és ne vele szórakozzunk. Ezután beszállt a kocsijába és becsapta az ajtót. Erre én kinyitottam a kocsi ajtaját, és még kétségbeesettebben kértem a segítségét. Rám csapta. Még háromszor. Azután végre azt mondta, hogy menjünk be a háza udvarába. Az ember közben mellénk ért, és annyit mondott, hogy ő csak befejezi a műveletet, és elkezdte rugdosni a mellettünk parkoló autót. Végül a havat lapátoló ember (a sok és nyomatékos kérésünkre) elkergette. Mi viszont akkor se mertünk még sokáig hazamenni. Máig se értem, hogyan voltam képes ennyire erőteljesen ráerőszakolni valakire azt, hogy segítsen. De akkor nem láttam más lehetőséget. Mert nem is volt.

Ezt már több embernek próbáltam elmesélni. Az én hibám, valószínűleg, de egyszerűen nem értik. Hiszen végül is nem történt semmi sem. Én meg ilyenkor nem tudom, hogy mit mondjak. Azt, hogy a tekintete… Persze, hogy nem értik. Fordítva én se érteném. Azt mondják, ha az ember beszél róla, akkor megkönnyebbül. Na, hát az nem jött össze. Hátha az írás segít.

Fruska (10. évf.)