Szubjektív

A közönség állva tapsolt, mivel nem volt ülőhely.
– És most hadd halljam, mennyire várjátok az Ebibált?
A nép fültépő sikoltásban tört ki. A negyedikre is eljutott a hang, de DJ Dani tovább feszítette a húrt:
– Tessék? Van itt egyáltalán valaki?
Ha lehet, még az előzőnél is dobhártyaszaggatóbb hangzavar keletkezett, mellyel az újonnan jött hetedikesek csupán hangsúlyozni akarták, hogy ők mégsem említésre méltatlanok.
– Srácok! Jó a hallásom, és még látom is a szájatokat mozogni, de valahogy nem jut el hozzám a hangotok!
Már kezdtük tényleg megunni a dolgot, de utolsó erőfeszítésünkkel a holnapot is kieresztettük a torkunkon.
– Na, jól van – nyugodott meg végre –, akkor a ti kérésetekre következzenek a kedvenc dalaink.

Október tizenhatodikáig minden hetedikes feszülten figyelte a napok múlását. Ennek a generációnak már a vérében van a bulizás, és ha adódik rá alkalom, azt az utolsó percig kihasználják. Ez pedig egy kimagaslóan jó lehetőség volt rá. Csak mi (a hetedik), és senki más, miénk az egész iskola, a patrónusok „eltűntek”, és a termek is üresen tátonganak.

Más iskolákban gólyabált tartanak azoknak a gólyáknak. Az AKG-ban Ebibál van az „ebiknek”, és az ebik magabiztosak, kedvesek és mindenre nyitottak. Az ebik aranyosak, de szívósak is lehetnek, ha arra kerül a sor.

A tizedik (Tik-Tak) évfolyammal különösen jó a kapcsolatunk, mivel ők mint nyitótáboros törzsvezetők voltak az elsők az AKG-ból, akik törődéssel fordultak felénk. A tizedikesekre hárul eztán minden velünk kapcsolatos rendezvény terhe, és ők vidáman végzik a feladatukat. A szünetekben is lejönnek hozzánk, köszönnek nekünk, és közös játékokban is részt vesznek, ha alkalom adódik rá. Magától értetődik, hogy ha tartani akarják velünk a kapcsolatot, egy olyan Ebibálat kell összehozniuk nekünk, amiről még a szalagavatón is rengeteg szó esik majd.

Nem mondhatnám, hogy unalmas napom volt. Egy végigdolgozott termtud óráról korábban léptem le egy matekversenyre, Nádori tanár úr őszinte sajnálatára. Magyarország sekélyvizű tavain kellett áttrappolnunk a zuhogó esőben, hogy aztán végigröhögjük azt az egy órát, amit a feladatlap előtt töltöttünk.

Mire visszaértünk az iskolába, már folytak az előkészületek. Kipakolták a süteményeket, előkészítették a termeket az érkezésünkre. A ruháink teljesen eláztak, csuromvizes zokniban kellett végigbuliznunk az estét.

Mikor jónak látták, a tizedikesek behívtak minket a színházterembe. Legnagyobb meglepetésünkre nyitótáboros csoportokba kellett szerveződni, klánok (Rebeon, Kipriosz, Felfidosz, Morkard, Heramón, Okarin) szerint. Minden csoport különvonult, hogy elkészítsenek egy képregényt, amiben (mi sem természetesebb) szerepelnie kellett a termosznak és a párnának. Minderre 5 percet kaptunk. 5 percet! Egy tíz képkockás képregényre! Amennyi kész lett belőle, abból azt lehetett kivenni, hogy a termosz megölte a hőst, miután az felébredt, és ez utóbbi angyalszárnyakon szállt el a bizonytalan sündisznóra emlékeztetető mennyország felé.

De most már nehéz feladatok jöttek. Videókat kellett készíteni ostoba témákban, melyekkel azt kívántuk mindenki tudomására hozni, hogy mi vagyunk a leg-sweg-yolóbb csapat. Továbbá egy rituálét is kellett terveznünk, majd azt videóra vennünk. A próbákon gyengédszívű csapattársaim háromszor késelték meg, majd vágták fel szegény Annát.

A feladatok fénypontja az volt, amikor az évfolyam két felének kellett összemérnie az erejét egy véres, elhúzódó, tragikus végkimenetelű számháborúban. Hihetetlen, hogy a kék színt milyen könnyen le lehet olvasni koromsötétben, ráadásul úgy, hogy egy fal választ el minket.

Aztán egyszer csak kijelentették, hogy aki bulizni akar, sürgősen jöjjön a színházterembe. Az évfolyamunk hömpölygő áradatként vonult be, ahol aztán újra csibékbe gyűlve kezdődött meg a tánc. Ezután lejátszódott az a jelenet, amit a cikk legelején már leírtam. DJ Dani pattanásig feszítette a húrt, de a szakadás előtt még kiengedett bennünket öt percre. A legkülönfélébb táncokat és értelmetlen mozgáskombinációkat adtuk elő. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember kilép valós létéből, és két testrészére fordítja a figyelmét: a fülére és a táncos lábára.

Marosi Botond, miután az AKG rádióban szeptemberben rappelt a nagyközönségnek, felszólított engem, hogy írjak egy 32 soros dalszöveget, és adjam is elő. Ez eleinte egyfajta állandó feszültséget hozott létre bennem, de miután egy éjszaka alatt összehoztam egy dalt, mely messze meghaladta a megadott sorhatárt, már csak a folyamatos kérdezgetés okozott gondot, úgymint: „Felvettétek már?”, „Kész van már?”. Ám technikai malőrök miatt nem tudtuk felvenni a videót. Három hét szenvedés után az eredmény nulla.

Ezért eszembe jutott valami. Felugrottam a színpadra, és közöltem a DJ-vel, hogy most fogom előadni a számot. Mikrofon a kézbe, és már kint is vagyok. Gondolkozni vagy végiggondolni nem hagytak időt. Indult a ritmus, és akkor minden elcsöndesedett. Tudtam, hogy hihetetlen hangzavar van, de számomra néma volt a terem. És hihetetlen érzés fogott el. Megkönnyebbülés, izgatottság, hevesség, örömmel túlfűszerezve. A tömeg őrjöngött. Nagyon jó volt látni őket. Én egy olyan fajta ember vagyok, akinek sok dicséret és bíztatás kell, céljai eléréséhez. Ezt maximálisan megkaptam.

Az én előadásom után nem sokkal véget is ért a parti. Takarítás vette kezdetét, de sosem lehet már onnan eltakarítani azt a hihetetlen feszültséget.

Alig várom, hogy én is tábort szervezzek. Tábort és Ebi-bált, és Beavatást, és Záróbulit is. És akkor majd úgy mesélhetek erről a napról, mint egy emlékezetes eseményről egy zsúfolt, zűrös tanévben.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hihetetlen, mennyit köszönhetünk női feltalálóknak. Kreativitásuk határtalan, a mindennapi életünkben használt eszközök nagy része az újító nőktől származik. Az 1800-as évek környékén ők voltak azok, akik komolyabban elgondolkoztak, hogyan is könnyíthetnénk meg a mindennapi életünket, és erőből nekiveselkedtek a nehéz feladatnak, hogy valami igazán hasznosat adjanak a világnak.

Mikor a dolgozó férfiak fáradtan jönnek haza a munkából, és csak panaszkodni tudnak a hatékonyságot teljességgel nélkülöző ostoba feladataik miatt, a feleségeik türelmesen hallgatják meg őket, és rengeteg időt áldoznak a probléma megoldására.

Akiről itt szó lesz, az nem a nagyra becsült Curie kisasszony, és nem is a Stephanie Kwolek által megalkotott kevlár anyag (a golyóálló mellény is ebből készül), hanem egy igazán furcsa tény, egy abszurd felfedezés: a körfűrészt is egy nő találta fel. Ez számos kérdést felvet. Tabitha Babbitt asszony vajon igazán megsajnálta a szegény munkásembereket, vagy ez esetleg egy hirtelen jött ötlete volt, mely kisegíthetné a csődből, esetleg egy megszállott nőszemélyről beszélünk, aki minden szabadidejét kéziszerszámok közelében tölti? A válasz nem ismert, de az ember elgondolkodhat a felfedezés mikéntjén.

Magam részéről egy tökéletesen elfogadható történettel állok elő. Szereplői a kisasszony, egy tipikus férj és egy jó ötlet.

Mrs. Babbitt kettesben élt házsártos férjével, Massachusetts állam déli részén, egy kis házban. Igen vallásos nőszemély volt, hívő családban nevelkedett, és a massachusettsi séker vallási szekta tagjaként élt. Az iskolában mindig jeleskedett kiváló ötleteivel és kreatív megoldásaival. Végül, mikor felnőtt, férjhez ment, és házat vásárolt egy kis faluban. Háztartásbeliként dolgozott, egész nap sürgött-forgott a háznál. Ám nem telt el sok idő, míg megunta a monoton takarítást férje után, és kevéske szabadidejében különös, de praktikus szerkezeteket fabrikált magának. De nem telt be a saját magának osztogatott dicséretekkel, valakinek meg kellett mutatnia a szerkezeteit. Éppen ezért egy napon, mikor már estefele járt, és férje fáradtan ért haza munkából, gyorsan odaszaladt munkaasztalához, hogy egy kis megérdemelt elismerést söpörjön be.

– Nézd, milyen csodálatos eszközt készítettem! – szónokolt, találmányát a magasba emelve. – Ez a reszelő egyben szeletelő is, és még darálni is lehet vele!

Lelkesedése kirobbanó volt és különös. Dicsérő szavakra, és sokat ígérő hümmögésekre várt, de csak azt vette észre, hogy férje fel sem emeli a fejét, hanem felesége szavába vágva kezd el jajgatni, miközben majd szétcsúszik a széken:

– Jaj! Olyan fárasztó napom volt, el se hinnéd! Egész álló nap csak kivágás, felvágás, méretre vágás! Én mondom, annyit se haladtunk egy fél nap alatt, mint amennyit egy szobor dolgozik!
– Nagyon sajnálom, de nézd milyen érdekes eszközt…
– Olyan nehéz ez a fűrész, és olyan életlen! Jaj!

Babbitt kisasszony számtalanszor próbálta magára vonni a figyelmet, de férjét csak a vacsora és a puha ágy érdekelte.

Ez a jelenet rengetegszer játszódott le közöttük. Hősnőnk sorban rukkolt elő a jobbnál jobb új háztartási eszközökkel, de be kellett látnia, hogy ha azt szeretné, hogy a férje bármikor is rá figyeljen, akkor egy őt nagyban érintő találmánnyal kell meglepnie. Hosszasan törte a fejét, mi is lehetne az. Összecsukható asztal? Külső hangokat kiszűrő füldugó? Vagy egy kombinált szerszám? Mire szokott a legjobban panaszkodni? – kérdezte magától. A fűrész! Fel kellene találnia egy stabilan álló fűrészt, ami megkönnyíti az asztalosok és favágók munkáját.

Hosszas töprengés után elkezdte megvalósítani elképzelését, és egy este megmutatta elnyúzott férjének alkotását. Ő természetesen először nem látta benne a számtalan lehetőséget, de miután hősnőnk kiharcolta magának a figyelmet, és sikerült elmagyaráznia a dolog lényegét, férjének elállt a lélegzete.

Kollégáinak is megmutatta ezt a csodálatos eszközt, és attól kezdve már az egész város utánuk kajtatott. Ennek ellenére Babbitt sosem kérte találmánya szabadalmaztatását. Valaki más adta el végül egy gyártó cégnek. Nem is tartotta fontosnak, hiszen már így is kivívta magának férje és a város elismerését, ebben a nőket elnyomó ostoba, begyöpösödött szabályokkal teli világban.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Halljunk a híreket, a megdöbbentő tényeket és a világrengető eseményeket, látjuk a szörnyű baleseteket. Mikor tátott szájjal olvassuk az újságot, szemünket mereven a papírra vetve, és a lap kellős közepén az a bizonyos hír, hogy egy repülő lezuhant Malajziában, vagy meteoreső bombázta a tunguszkai sztyeppe térségét, bele sem gondolunk, hogy mindezen események hátterében az a kellemetlen, mindenütt ott lévő tényező, a gravitáció áll.

Mint mindnyájan tudjuk, e természeti törvény felismerése egy londoni birtok gyümölcsöskertjében fogalmazódott meg, egy lombos fa árnyékában. A szóban forgó lángelme három méter magasan függött, és mérgelődve ficánkolt, megbéklyózva a pattanásig feszült almaszártól.

Az ide-oda lengő lédús gyümölcs komoly dilemmában volt. Az utóbbi időben életcéljául tűzte ki, hogy ennek a vén, fortyogó vulkánhoz hasonló nyugtalanságban szenvedő, magát tudósnak nevező alaknak a fejébe verje a testek tömegvonzásának törvényét. El akarta magyarázni neki, hogy a Föld vagy a nagyobb testek tömege magához vonzza a nála kisebb tömeggel rendelkező testeket, és ez a törvény alkalmazható bármilyen esetre, a búzaszemek szórásától a Föld Nap körüli pályájáig. El sem tudta hinni, hogy bárkinek is nehézséget okozna megfogalmazni ezt a merőben egyszerű állítást. Társai már mind megpróbálkoztak ezzel. Sorban ugráltak le, modellezvén ezzel az előbbieket, leegyszerűsíteni ezt az egyértelmű ténysorozatot. Ennek ellenére a vén bolond átbámult közöttük, és létüket megszégyenítő módon takarmányként szolgálta fel őket az ólban lebzselő sertéseknek vacsorára. Hősünk már majdhogynem azon a ponton állt, hogy végleg feladja a próbálkozást.

De egy nyári napon, egy csendes délelőtt a vénember kiballagott a kertbe, még egy kicsit töprengeni a korszakalkotó felfedezésen, hiszen szorította az idő, hogy valamit végre fel tudjon mutatni a nagyközönségnek. És ekkor, ebben a pillanatban fény villant vöröslő termésünk féregvájta üregeiben! Ez az! Ez az a pillanat, most tehetek valami igazán nagyot az emberiségért! Évezredekig ünnepelni fogják tetteimet! Bárdok fogják megénekelni, és nagyszínpadon fogják előadni életemet! A történelem nem felejt!

Egy jól irányzott lendüléssel elrugaszkodott, béklyói engedtek, átsüvített a levegőn, és a saját törvénye rántotta le a mélybe. Az ütődéstől teste megnyúlt, lelaposodott, és labdaként gurult végig Isaac Newton szokatlanul szögletes vállától a földig. Egy pillanatra minden elcsendesedett, majd egy erőteljes rikkantás, minden bizonnyal Heuréka! hallatszott.

Hát, ez volt az az eset, mikor a tudomány legnagyobb építőkövének letéteményese örökre beleírta magát az emlékezetbe. Mindenki ismeri e hősi történetet egy csodás elméről, aki rengeteg munkával és figyelemre méltó odaadással segített nekünk megérteni a világ bonyolult komplexumát.

Rafai Benedek (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

– Két nutellás palacsintát kérek! – szólt egy félénk női hang a pult elől.

– Máris hozzuk! – nyugtatta meg Julcsi a türelmetlen vendéget.

Már robogott is a konyharészlegre, hogy tolmácsolja nekünk a rendelést. A teremben mindenki gőzerővel használta fel a legvégső tartaléknak szánt alapanyagokat. A korábban szervezett sorokba pakolt ételek helyett most már csak felfordulás és a rendetlenség uralkodott mindenütt. Julcsi áttrappolt a lefedett szőnyegpadlón, és az önkéntesek közé kiáltott:

– Két nutellás palacsintát kérnek!

– NINCSEN TÖBB NUTELLÁS! – ordítottunk rá kórusban szegény Julcsira.

– Akkor adjunk nekik kakaósat! – próbálkozott tovább.

– DE MÁR AZ IS ELFOGYOTT! – tájékoztattuk.

Kétségbeesetten rohant vissza a szerencsétlen nőhöz, hogy melegszendvicset vagy más, még meglevő péksüteményt ajánljon fel neki kárpótlás gyanánt.

Kutatók éjszakája az AKG-ban

Amikor elmész egy nagyszabású rendezvényre a város távoli sarkába, és órákon át nézelődsz a tömegben, vagy hallgatod a zenét, biztosan megéhezel az este végére. Éppen ezért a tánc és az érdekességek mellett egy vendéglátó részleget is elő kell teremteni a semmiből, különben a látogatók nagy részének egy idő után hirtelen elveszik az érdeklődése a rendezvény iránt. Ám nagy tömeg esetén ez igencsak nehéz feladat. Önkéntesekre is szükség lehet…

Szeptember 25-én, pénteken zajlott le a Kutatók éjszakája az AKG-ban és az ország számos más pontján. Az este számos tudományos programot kínált, az ásványhatározástól a teleszkópozáson át a szabaduló szobáig. Az AKG-s gyerekek szülein és családtagjain kívül néhány nagyobb diákcsoport, és természetesen leendő gimnazisták százai özönlöttek be a kapukon, kíváncsian és elszántan.

Az egészből mi csak rengeteg éhes szájat és telhetetlen gyermekek tömegét vettük észre, akik kedélyesen mászkálnak az épületben, tudomást sem véve a fáradt dolgozók ténykedéseiről a büfé rejtekében.

Pár héttel ezelőtt a tizedikes Szűcs csibe megnyerte a jogot, hogy büfét szervezzenek az eseményre. A vendéglátóegység, mint mindig, most is a földszinten kapott helyet, az újonnan jött hetedikesek kisiskolájában. Amikor megkaptuk a hírt, hogy az a megtiszteltetés ér majd minket, hogy egy csomó ember fogja teleszemetelni a felújított és csillogó-villogó új részlegünket, elállt a lélegzetünk. De hát bele kellett törődni. És ha már a mi helyünkön lesz, miért ne kérhetnének fel néhány önkéntest, akik segítenek elvégezni ezt a nehéz feladatot? Mert a tizedikes csoport egyedül aligha képes kétezer palacsintát megkenni, ötven kiló gyümölcsöt átmosni, majd felszeletelni, illetve megszámlálhatatlanul sok szendvicset hatosával megsütni éjszakába nyúlóan. Ehhez tanári, és az alsóbb és felsőbb évfolyamokból érkező segítségre van szükségük, különben a vendégek fele sajtos melegszendvicset fog kapni csokis muffin helyett.

Jómagam is jelentkeztem önkéntes munkára, ami hatórás ottlétet igénylő feladatnak számított. Első feladat: gyümölcsmosás. Vicces kedvű évfolyamtársaimmal dalolva mostunk almát és szőlőt, zöldet és vöröset. Negyvenliteres lavórokban kellett odahordanunk a temérdek gyümölcssalátának valót. Meg kell jegyeznem, hogy ami banánt a salátátokban találtatok, azt mind jómagam szeleteltem, villámgyorsasággal.

De az igazi feladat a palacsinta megkenése volt. A kenés-tekerés folyamathoz mindenkinek megvolt a saját elképzelése. Volt, aki öntötte, volt, aki csíkban kente, volt, aki bőven rakott bele, és voltak takarékosak is. Andrea nénivel egy meglepően hatékony módszert fejlesztettünk ki, mellyel fele idő alatt kenhetünk meg egy adag tésztát.

Az előre megvásárolt Nutella, kakaó és lekvár nevetségesen kevésnek bizonyult. A fittebb tizedikes fiúkat négyszer kellett elküldeni a boltba kenőanyagért, de mire visszaértek, már diktáltuk is a következő rendelést. De ott lebegett előttünk a tudat, hogy a bolt is be fog zárni egyszer, és ez erősen nyomasztott bennünket. Mikor Balázsék érkezésükkor bejelentették, hogy a kirakat utolsó nutellás bödönjét tartják a kezükben, mindenki spórolósabbra vette a figurát. Ha nem volt már Nutella, kentünk lekvárral, ha az is elfogyott, akkor kakaóra váltottunk. Ha a pultnál hiány volt az egyik fajtából, abbahagytuk eddigi ténykedéseinket, és sürgősen nekiláttunk, újra és újra.

Rengetegszer hangzottak el a Hol vannak a nutellásak? Elküldtétek már a fiúkat? Mikor érnek már vissza? Mit adjunk nekik, ha már semmink sincs? – mondatok.

Az este különleges eseménye volt, mikor egy rejtélyes megrendelő lekváros-kakaós-nutellás-duplatésztás XXL palacsintát kért. Kérését harmadik próbálkozásra sikerült csak teljesítenünk, de mindig a vendég akarata a fő.

Este volt már, mikor az utolsó zacskó palacsintatésztát bontogattuk. Kakaó maradt már csak, egy szomorú sárga zacskóban. Lassú, balladisztikus ritmusban kentünk, és egy-két könnycsepp is került a szottyadt tészta közé.

Késő este a pulthoz ültem, hogy míg a nagyok távol vannak, felvegyem a rendeléseket. A palacsinták „rejtélyes eltűnése” után a melegszendvicsek eladására fókuszáltunk. Egy percre nem figyelek oda, és kórusban kiáltják ki az ablakon: MINDEN FÉLÁRON! Figyelmeztetem őket, hogy ez nem jó ötlet, ám ők kitartanak az új üzletpolitika mellett. Aztán meg csak csodálkoztak, mért nem jött be elegendő profit. Végképp felháborodtam, mikor ötven forintért adtak el egy eredetileg kétszáz forintos szendvicset, de rám se hederítettek.

Fél óra szabadságot kértem, hogy azért mégis körülnézzek a számtalan különleges programlehetőség között, és bejárjam a terepet. Volt ott robotika, társasjátékkör, és lejátszottam egy végzetes sakkjátszmát egy kilencéves fiúval, aki mind mentálisan, mind fizikailag a földbe tiport. Ám mindezek ellenére a sok izgalmas program – érdekes módon – közel sem volt annyira intenzív és magával ragadó, mint baráti társaságban sürögni-forogni a konyhában.

Jó volt tudni, hogy nagy részt vállalok a munkában, és az idő leteltével sokat látott és nagyra becsült dolgozóként távoztam az iskolából. Mindenkit biztatok arra, hogy legközelebb jelentkezzen, mert ez az élmény örökre beleivódik az emlékezetbe.

Rafai Benedek (7. évf.)

A Kutatók éjszakájának fotóalbumai

LIKE - értesülj az új cikkekről!