Nemrég ellátogattunk Miskolcra, apukám szüleihez, és persze azért, hogy sokadszorra is megcsodáljuk a várost – ami szerintem leginkább egy beton lakótelephez hasonlít, de attól még szeretem.

A hétvége mi mással kezdődhetett volna, mint egy DVTK női kosárlabdameccsel, mivel apa nagy szurkoló, és ki nem hagyna egy ilyen alkalmat. Egyébként a kosárlabdát még meg is értem, ráadásul nők játszottak, így egész jó volt. A meccs után beültünk egy étterembe, amiről egész jókat lehetett hallani – a Drót bisztróba. Hát, mit ne mondjak, nem volt egy nagy élmény, sőt, megfogadtuk, hogy soha többet nem jövünk ide. Szóval, nem ajánlom. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

A szállásunk egy apartman hotelban volt (Centrum Apartman), ugyanis a nagyszülők lakása nem bírt volna el még négy embert. Már egyszer szálltunk meg ott, igazából semmi különös. Az apartmanok olyanok, mintha az ember most költözött volna be: csak alapbútorok, és semmi design. Viszont mindegyikhez van nagy erkély. Kérdéses, hogy mire tudod használni abban a két napban, de ez azért klassz. Még annyit hozzáfűznék, hogy ebben a miskolci szállóban a reggelit szerintem érdemesebb elkerülni. Nem kifejezetten rossz, de ha valaki nem akar reggeleken át zsömlét majszolni, akkor már érdemesebb elmenni a közeli McDonald’sba. Érdemes tudni (amit mi csak így, a második ott töltött alkalomkor tudtunk meg, bár mind a kétszer tapasztalhattuk), hogy minden pénteken „senior” táncklub van a szállodában, így azon a napon számíthatunk az éjszakába belenyúló, „igazán mai” zenére. A mi szobánkban volt egy füstjelző, ami be volt fedve szemeteszacsival. Ebből is látszik, milyen találékony a magyar nép, ha a dohányzásról van szó.

Másnap a diósgyőri várat néztük meg, ami nemrég lett felújítva. És tényleg, most már sokkal több lehetőséget nyújt, mint azelőtt. Több szoba látogatható, és mindegyikből megtudhatunk egy-egy apróságot arról, hogy hogyan és kik éltek ebben a várban régebben. A családban nagy sikereket ért el a fémművesek terme, ahol korabeli sisakokat lehetett felvenni és kardokat lehetett kipróbálni. Szerencsére senki sem sebesült meg.

 

Végigjártuk a várat, ahol megmaradt a régi kilátó, továbbra is gyönyörű kilátással. Néha összeütköztünk pár korabeli viseletű emberkével, akiknek a megbízatása az volt, hogy aki igényt tart rá, azt körbekalauzolják a várban, mindezt régies beszéddel aláfestve. Mi sajnos kihagytuk ezt a csábító ajánlatot. Volt egy egészen érdekes kis zuga is a várnak, ami annyira megbújt, hogy az ember, ha egyáltalán észrevette, rögtön késztetést érzett rá, hogy belessen, mi lehet ott. Ha megtette, hatalmas meglepetés várta: egy fénykép.

Szóval azért látszott, hogy nagyon törekedtek arra, hogy egy modern családi kirándulóhelyet alakítsanak ki a várból. Ezt bizonyította az is, hogy szinte minden terembe elektronikus információs táblákat helyeztek el, amivel csupán annyi volt a probléma, hogy egyszerre csak egy ember tudott nézelődni rajta, így a vár körbejárásának végére csodálkoztam is azon, hogy a mi családunk nem keveredett tömegverekedésbe a táblákért. Ugyanis ilyenre is volt példa. Viszont állíthatom, hogy elérték a céljukat, ugyanis annyi ismerőssel találkoztunk, hogy megállapíthattuk: a diósgyőri vár már most is központi helyet foglal el a miskolci családok és turisták szívében.

Ebédelni egy már kipróbált helyre mentünk, a Végállomás bisztróba. Ég és föld volt a különbség a tegnapi étteremhez képest, ezt már bátran ajánlom, Miskolc legjobb étterme. Érdemes foglalni. (Részletesebben lásd étteremkritikánkat a következő posztban.)

Szombat délután apával tartottam a DVTK-Dunaújváros focimeccsre, a VIP-ből nézhettük végig a mérkőzést. A székre külön ki volt írva, hogy a miénk – menő volt.

VIP karszalagot is kaptunk, amit csak egyszer ellenőriztek, de úgy látszik, jó volt az ellenőr arcmemóriája, mert ugyan többször is ki-be járkáltunk, de máskor nem kérte. Jó hideg volt, de kaptam kakaót, így azzal elvoltam, amíg kezdődött a meccs. Lejátszották a csapat indulóját is, amit már sokszor hallhattam apától. Aztán elindult a játék. Az elején még nem volt annyira izgalmas, addig felfedeztem, hogy van külön DVTK csomagolású ropi, így azzal fotózkodtam egy sort.

Majd mikor megtörtént az első kiállítás és a gól, minden sokkal izgalmasabb lett. A bírót hamar elítéltem, főleg azért, mert körülöttem mindenki ezt tette, erősen mutatva ezt a véleményt a külvilág és a bíró felé. Na mindegy, szóval teljesen ki voltam akadva az eredmény láttán. A félidőben 0:3 az ellenfélnek. Mindez nem így lett volna, ha a bíró igazságosan ítél, szóval nekem ez jött le. Mindenesetre hosszú volt a félidő, főleg, hogy nem sok örömmel járt, így egy ideig azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam lefotózni a labdát a levegőben. Egész jól elvoltam, és szerencsére tök sokszor nagyon magasra repült a labda (valószínűleg a játékosok is idegesek voltak), szóval volt lehetőségem is. A végére sikerült lekapnom!

Aztán jött a szünet, kaptam egy banánt és egy vizet, szóval boldogan tértem vissza a fagyos lelátóra. Az indulatok nem csillapodtak a második félidőre sem, így a hangos drukkolás és az elégedetlenkedés (főleg a bíró irányába) nem csillapodott, de azért meghozta a gyümölcsét. A Diósgyőr kezdte behozni a lemaradását. Azért néha még akkor is unatkoztam, így aztán megpróbáltam megállapítani, hogy kin áll vagy bukik ez a meccs. Arra jutottam, hogy a kisfiún, aki visszadobja az új labdát, ha az előző kiment. Gyorsan le is fotóztam.

Aztán volt egy vicces jelenet (bocsánat, szomorú), mikor az ellenfél egyikjátékosa „megsérült”, és hordággyal kellett levinni a pályáról. Csakhogy félúton le kellett rakni, mert a hordozók nem bírták el. Ettől függetlenül, pár perc múlva már a saját lábán vonult le a játékos a kispadra, látszólag makkegészségesen.

A végeredmény 3:3 lett, ami azért nem túl fényes, de ennek is nagyon örültünk. A nagypapám nem jött ki a meccsre, szóval otthon eleget dicsekedtem azzal, hogy én meg igen. Így zárult a miskolci út.

Somos Emma (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!