Miért utáljuk ennyire a kötelezőket?

Amennyiben valaki kijárta a nyolc általánost, vagy legalább az alsó tagozatot, teljesen biztos, hogy találkozott már a kötelező olvasmányok ügyével. Igen, ezek azok az olvasmányok, amiktől szinte mindenki tart, és amelyeknek a szerzői minden valószínűség szerint sokat csuklanak a sírjukban a szörnyűséges szidalmak miatt.

Az olvasmányok, amiknek külön polcot tartanak fenn a könyvesboltokban, és amiknek a borítója valamiért sohasem néz ki túl szimpatikusan. Az olvasmányok, amik tartalom-összefoglalóitól hemzseg az internet. Az olvasmányok, amik között szinte nincs olyan, amit ne utálna szívből minden diák.

Első osztályban természetesen még nincsen kötelező olvasmány, csak az ábécés olvasókönyv. Második osztályban már változó, van, akinél adnak, van, akinél nem adnak. Amikor én voltam másodikos, nekünk a Misi mókus kalandjai meg A téli tücsök meséi volt az a két könyv, amelyeken át kellett küzdenünk magunkat. Hála istennek, csak hetente kellett elolvasni egy fejezetet, így azért viszonylag egyszerű volt.

Harmadikban és negyedikben szintén nincs országosan meghatározott kötelező olvasmány… Legalábbis az én időmben még biztosan nem volt. Igaz, a mi osztályunknak el kellett olvasnia a Kincskereső kisködmönt, de egyébként semmi mással nem kínoztak minket.

Ezek után jött a felső tagozat, és a közismert kötelező-lista: A Pál utcai fiúk, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig. Ezek közül, hála istennek, csak az előbbi kettőt kellett elolvasnom, hiszen hetedikben átjöttem az AKG-ba, és itt mások a kötelezők.

A Pál utcai fiúkkal viszonylag könnyű dolgom volt, már korábban is olvastam egyszer, és igazából tetszett a sztori, két helyen még sírtam is. Ötödikben, hogy felfrissítsem az emlékezetemet, elolvastam még egyszer, és két nap alatt végeztem is vele. Ötösre feleltem, és minden szuper volt. Aztán jött az Egri csillagok. A könyv, amit egyszerűen nem bírtam végigolvasni. Egész évben próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam tovább jutni a hatvan-hetven százalékánál. Végül így is ötös lettem, mert azért nagyrészt vágtam, miről szól, de végigolvasni nem olvastam.

Persze ezek mind szubjektív vélemények. Másokkal biztos, hogy máshogy van. Valaki egyiket sem olvasta végig, valaki mindet elolvasta, valakinek az Egri csillagok jött be jobban a harc meg a csata miatt ­­– szóval igen, mind különbözőek vagyunk. De abban mégis elég nagy az egyetértés a diákok jelentős részénél, hogy a kötelezők szinte senkinek sem a kedvencei. Rengetegen utálják őket, és nagyon sokan nem olvassák el, vagy nem olvassák végig. Inkább megnézik a filmet vagy elolvassák a tartalmát a neten. De vajon mi lehet ennek az oka?

Nos, szerintem először is a kötelező szó. Jól ismert tény, hogy ha egy embernek (de főleg egy kamasznak) azt mondod, hogy valami kötelező, azt csak azért se fogja megcsinálni, ha pedig azt mondod, hogy valami tilos, azt csak azért is meg fogja csinálni. Ennek ismeretében tehát, mivel a korosztályunk ösztönösen irtózik mindenféle kötelezőségtől, alapból elutasítjuk a kötelezők elolvasását, lázadásból, és megpróbáljuk valahogy kikerülni a dolgot.

Aztán egy másik ok lehet még esetleg az olvasmányok hosszúsága. Ez persze csak bizonyos esetekben igaz, például az Egri csillagoknál vagy A kőszívű ember fiainál, amik ötszáz oldalnál is hosszabbak. Ez alapvetően elég rémisztően hangzik, főleg, hogy sok embernek egyszerűen nincs ideje ekkora mennyiségű papíron átrágnia magát. Ezen segíthetnek esetleg a rövidített verziók, vagy az, ha az ember izgalmasnak találja a regényt, akkor ugyanis akár hétszáz oldalt is képes elolvasni anélkül, hogy az az ellenére lenne.

Csakhogy itt jön a következő, és szerintem a legsúlyosabb probléma, ami nekem is a fő kifogásom a kötelező olvasmányok ellen: ezeket ugyanis nem nekünk írták. Nem általános iskolásoknak, és főleg nem a 21. században élő általános iskolásoknak. Azok a társadalmi rétegek és helyzetek, amikben a kötelező olvasmányok szereplői mozognak, már nem léteznek, a bennük történő események egy mai gyerek számára egyáltalán nem érdekesek, és a beszéd, az írói stílus annyira archaikus, hogy sokak számára olvashatatlan. A szavak felét nem értjük, a mondatokat háromszor kell elolvasni, mire kibogozzuk, hogy mit akarnak jelenteni, és a többi, és a többi. Mindezek miatt fele olyan gyorsan olvasunk, mint amilyen gyorsan általában, és akkor ezt a tempót még meg kell szorozni az oldalszámmal...

Persze akadhatnak kivételek is. Például én, mint már említettem, A Pál utcai fiúkat eléggé szerettem, és talán az Egri csillagokat sem utálnám ilyen eltökélten, ha egy icike-picikét rövidebb lenne. Egyébként a kötelezőktől való szabadulás gondolata jelentős szerepet játszott abban, hogy alternatív iskolát válasszak. Elég volt csak rágondolnom A kőszívű ember fiai hatszáz oldalas vastagságára, és máris rohantam a Raktár utcába. Jól is jártam – elnézegetve a kötelező olvasmányok listáját, egy csomót már olvastam is közülük, úgyhogy nem leszek bajban. Tavaly először választani lehetett, hogy A Hobbitot, a Harry Potter és az azkabani foglyot, vagy a Sziget-kéket olvassuk el. Én a másodikat választottam, mivel már úgyis olvastam. A következő kötelező olvasmány a Szent Péter esernyője volt, aminek olvasása közben, az éjszaka közepén, miközben hétrét görnyedve ültem az asztalomnál, és kínkeservesen próbáltam magam egy százalékkal előrébb küzdeni magam a könyvben a Kindle-ömön, azzal nyugtattam magam, hogy még mindig jobb, mint A kőszívű ember fiai. Ami azért kicsit igazságtalan volt, mert az utóbbi művet nem olvastam, de szörnyűséges előítéleteim miatt azt gondoltam, hogy jobb egy százötven oldalas könyv, mint egy hatszáz oldalas. Hát ez van, senki se tökéletes. Végül elolvastam, és nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mit szenvedtem annak idején az Egri csillagokkal, egész gyorsan végeztem vele.

Mindent összegezve, a kötelező olvasmányok ötlete önmagában nem az ördögtől való, de a tanároknak talán meg kellene hallgatniuk a diákok véleményét arról, hogy ők mit olvasnának szívesen, és annak alapján kéne összeállítani egy olyan listát, amin mondjuk olyan könyvek is szerepelnek, amiket legfeljebb ötven éve írtak. Az is jó ötlet lenne, ha, ahogy nálunk is csinálták, több választható regény lehetne, amik közül az egyiket kell csak elolvasni. Itt a diákoknak valamilyen szinten meglenne a választás szabadsága, és nem éreznék annyira azt, hogy rájuk erőszakolnak valamit. Ja, és pár női írót is be lehetne csempészni arra a listára.

Valamint az se lenne rossz, hogyha országos szinten meghatároznák, hogy egy kötelező olvasmány sem lehet hosszabb 200 oldalnál. Kifejezetten jól jönne.

Mörk Márta (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



9 Tovább

Ajánlások pedagógus- és diáktiltakozások idejére

Az utóbbi időben a média telis-tele van a pedagógus-tiltakozásokkal. Egymást érik a sztrájkok, a diákok kockás ingben fotózkodnak, és tüntetni mennek hétvégenként. Nagyban folynak a tárgyalások, vannak, akik azt mondják, hogy a helyzet meg fog oldódni, és vannak, akik szerint nem nagyon.

Engem meglehetősen közelről érint ez a téma, bár azért mégsem annyira közelről. Ma már alternatív iskola tanulója vagyok, de ezelőtt hat évig jómagam is állami intézménybe jártam, s volt alkalmam megtapasztalni a KLIK hatásait. Volt, hogy hónapokig nem volt fehér kréta, csak színes, mert azt a KLIK nem volt hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani – írhattunk a zöld táblára zölddel. Megérint és foglalkoztat a téma, teljesen egyetértek a tiltakozással, és ha mostanában a témába vágó vagy a témához kapcsolódó műre akadok, örömmel szentelek neki egy kis időt.

Most azok számára, akik hozzám hasonlóan vélekednek, ajánlanék három művet, amelyekre érdemes némi időt szakítani. Egyik sem magyar, mindegyik külföldi művészek alkotása, de szerintem mindhármat rá lehet illeszteni a magyar oktatási rendszerre is, némileg. Az alkotásokat aszerint rendeztem csökkenő sorrendbe, hogy melyikre mennyi időt kell szakítani az életünkből.

1. A könyv: Harry Potter és a Főnix Rendje – egy vagy két hét, attól függ, milyen gyorsan olvasol, vagy milyen izgalmasnak tartod a kötetet.

Ez a klasszikus Harry Potter-sorozat ötödik kötete. Most valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért pont az ötödik, miért nem az első, vagy akkor mindjárt az egész sorozat. Nos, a válasz az, hogy ebben a könyvben tűnik fel Dolores Jane Umbridge, az egyik és egyben a legrosszabb sötét varázslatok kivédése tanár. A nő, aki szerint a leghatékonyabb oktatási módszer az, ha minél több elméleti tudást gyömöszölünk bele a gyerekek fejébe, bármiféle gyakorlati tudás nélkül. A nő, aki oktatási reformok tömkelegét kényszeríti a gyerekekre és a tanárokra. A nő, akit kivétel nélkül mindenki utál az iskolában. Ismerős valahonnan? Hát, nekem is.

Ezért (is) szeretem nagyon ezt a könyvet. Ha szeretnél oldalanként egy „tyű, hát ezt a való életből, és Magyarországról vette J. K. Rowling, az biztos” – felkiáltást, mindenképpen olvasd el ezt a könyvet. Ne rémisszen meg, hogy majdnem 800 oldalas, nagyon izgalmas, azt megígérhetem. Lehet, hogy nem nagyon fogod érteni, ha nem olvastad az előző négy könyvet, de az biztos, hogy még így is megéri. Ha nagyon nincs időd egy nyolcszáz oldalas könyvre, akár a film változatát is megtekintheted, bár az biztosan nem olyan jó, mint a könyv. És egyébként is, filmből már van egy témába illő, amire most rá is térünk.

2. A film: Holt költők társasága – két óra és tíz perc.

Ez az egyik kedvenc filmem. Zseniális, időtlen és tanulságos remekmű. A történet egy irodalomtanárról, Mr. Keatingről szól, aki egy konzervatív iskolába érkezik, és lázadót csinál a diákjaiból. Elítéli azt a „gyömöszöljünk-minél-több-felesleges-tananyagot-a-gyerek-fejébe”-módszert, ami ellen a mostani pedagógus-tiltakozások aktivistái is küzdenek. A kedvenc jelenetem a filmből az, amikor felolvastatja a diákokkal a tankönyv egyik fejezetének bevezetőjét, ami szerint egy vers értékét grafikonon kell meghatározni, majd közli a diákokkal, hogy a véleménye a szöveg írójáról a következő: „ürülék.” Aztán kitépeti a gyerekekkel az oldalt, amelyen az ominózus szöveg található.

Bár a film elsősorban a diákok lázadásáról szól, azért ebben nagy szerepe van Mr. Keatingnek is, aki elmeséli nekik, mi volt annak idején a Holt Költők Társasága. A diákok pedig újra megalapítják azt, és néhány húzásukkal bizony eléggé kiverik a biztosítékot a tanári karnál. De a társaság és Mr. Keating segít nekik abban is, hogy elérjék céljaikat: az egyikük, legyőzve félelmeit, megpróbálja beteljesíteni legnagyobb álmát, a másik elszánja magát egy döntő lépésre a szerelemben. Az iskolarendszer mellett a konzervativizmus és az eszement hagyományőrzés ellen is lázadnak a diákok és a tanár.

3. A zeneszám: Another Brick in the Wall (Pink Floyd) – 6 perc.

Ennek a számnak mind a videoklipje, mind a szövege az oktatásról szól, és szintén remekül ráilleszthető a mai helyzetre. Egyértelműen a legradikálisabb a három bemutatott művünk közül. A klip végén a tanulók felgyújtják az iskolát, máglyára dobálják a tankönyveiket és az egyéb iskolaszereket, majd utánuk küldik a tanáraikat is. Legalábbis az egyik gyerek fantáziájában...

Mindenképpen tudom ajánlani, hogy legalább egyszer nézd meg, bár ha a dallam megfog, akkor valószínűleg még többször is meg fogod tekinteni. Helyenként egy kicsit (vagy inkább nagyon) morbid szimbolizmusa talán nem mindenkinek fog tetszeni, de ennek ellenére szerintem egy időt álló, zseniális mű. A szöveg pedig irtó gyorsan bemászik az ember fejébe: „We don’t need no education / We don’t need no thought control...

Hát ennyi volt az én tiltakozás-tüntetés-lázadás hangulat-listám. Még egyszer melegen ajánlom mindhárom művet, mindegyikre érdemes időt szakítani, mindegyik klasszikus és zseniális. A jövőben következő akciók, sztrájkok és egyebek remélhetőleg megteszik a hatásukat. Addig is kellemes tüntetgetést, sztrájkolgatást és sok-sok kockás inget kívánok mindenkinek!

Mörk Márta (AKG 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Az AKG szülinap és az avatás

Amint az az AKG-ban tanuló diákok családi és baráti körében közismert, minden évben, az AKG szülinapon (idén ezt január 29-én ünnepeltük) van egy nagy esemény, amit avatásnak hívnak. Az avatással a diákok végre igazi, beavatott AKG-sokká válnak. Minden évben a hetedikeseket, a kilencedikeseket, illetve az év közben vagy a tavalyi év végén becsatlakozottakat avatják. Így hát az én avatásomra is ebben az évben került sor.

Az avatáshoz először is kell egy idősebb avató, aki felavat. Sokan a nyitótáboros szervezőket vagy patrónusaikat kérték fel eme nemes feladat elvégzésére, én egy kedves újságíró-társamat.

A szülinapot, ebből kifolyólag, mi, hetedikesek nagyon vártuk. A nap kerettörténete pedig – hisz’ mit ér a nagy csinnadratta, ha nincs egy zseniális sztori mellé? – az volt, hogy Horn György tanár úr a barátaival együtt feltalálta az időgépet, és előre akart menni, hogy megnézze, milyen lesz az AKG jövője, de sajnos valamit elbaltázott, így sajnos a múltba került, és nekünk kell őt visszahozni, méghozzá relikviák és a koordináták megszerzésének segítségével. A videót, amelyből ez a történet kiderült, a hét elején vetítették le nekünk egyik nyitáson, amivel sikerült elérniük, hogy mindenki tűkön ülve várja a pénteket.

Persze, bármilyen messzinek tűnik is, egyszer minden elérkezik, így az AKG szülinap is eljött. A nap során kb. húszfős csoportokban dolgoztunk, és különböző feladatokat oldottunk meg. Én nagyon élveztem, a kedvencem a szabadulószoba volt. Miután az összes állomáson végigmentünk, lemehettünk az aulába, ahol összegyűlt az egész iskola, az igazgató visszahozásához feltétlenül szükséges relikviákat pedig szépen, időrendben felaggatták madzagokra az egész helyiségben, körbe.

Miután mindenki megérkezett, az egyik tanár elmondta, hogy ez a nap most elsősorban az avatásról fog szólni, de előtte persze még visszahozzuk Gyuri bácsit. Ehhez először is előálltak az élő relikviák, azaz a régebben érettségizett diákok, és együtt próbáltunk ráhangolódni „az Erőre”. Minden avatónak és avatandónak meg kellett fognia egy színes papírlapot, és be kellett állnia az aula közepén felállított, ragasztószalagból készült négyzetrács egy-egy négyzetébe, amelybe olyan színű ragasztószalag volt ragasztva, amilyen színű a papírja volt. Ezután a fejünk fölé kellett tartani a papírt, s rögtön látszott, hogy az embertömegből egy hatalmas „AKG” felirat kerekedett. Végül el kellett kiáltanunk magunkat, jó hangosan, hogy „hajrá, AKG!”, és Horn György már meg is érkezett – méghozzá azon az ideiglenesen felállított drótkötél pályán, ami az aulába vezetett a diákteraszról. Ezen a ponton intéztem egy rövid, de tartalmas fohászt az égiekhez, hogy valaki videózza le a nagy megérkezést. Miután az igazgató egy tizenéves gyerek lazaságával lecsusszant, tartott egy beszédet, amin – szokás szerint – halálra röhögtük magunkat. Ezután végre következhetett az avatás.

Először, kisebb-nagyobb nehézségek árán, de beálltunk egy nagy körbe, az avatónk pedig mögénk állt. Ezután minden avató beszerzett egy kitűzővel ellátott AKG-s pólót. Az S-es méret elég hamar elfogyott, de „nem baj, majd ebben fogsz aludni” nyugtatott meg az avatóm. Következő programpontként az egyik nyitótábor-szervező felolvasta az esküt, amit mindenkinek utána kellett mondania. A szövegen, őszintén szólva, eléggé meglátszott, hogy kik írták (pl. „a táborszervezőimnek mindig köszönök”, „a nyitótábor-szervezőimet mindig magam elé engedem a büfében”), és volt rajta egy-két igencsak meghökkentő pont is („a pónizás szentségét örökké tisztelni fogom”, „Monti bácsiról csak jó dolgokat mondok, mert igazából hallj.”, és a kedvencem: „nem paráználkodom az iskola területén”).

Miután elmondtuk, és megesküdtünk, az avatók hátulról ránk húzták a pólót, és attól a pillanattól kezdve igazi, vérbeli AKG-sok lettünk. Remek érzés volt. Végre nemcsak kívülálló, kezdő kis hetedikesek vagyunk, hanem igazi, tapasztalt diákok, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanulói! Persze, attól még mindig hetedikesek maradtunk, és a többiek valószínűleg még mindig kicsiként tekintenek ránk.

Miután az avatási ceremónia megtörtént, immár egy százszázalékosan AKG-s tömeg vetette rá magát a hatalmas kocsikon betolt tortaszeletekre. Jómagam félrevonultam egy többé-kevésbé csendes sarokba, megünnepelni, hogy teljesen és tökéletesen AKG-s vagyok, és felfedezni azt a tényt, miszerint elfogyasztani a tortát és megőrizni emberi méltóságomat, két, egymástól teljesen független dolog.

A pólót egészen estig nem vettem le, bár kétségkívül furcsán nézhettem ki egy lila kardigánra rávett fekete pólóban, de nem érdekes. Összességében nagyon élveztem az AKG szülinapot, főleg az avatás részét, és kár, hogy nem élhetem át ezt az élményt többet.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

A budai fonódó

A budai fonódó villamoshálózatot egy budapesti lakosnak sem kell bemutatnom. Igen, ez volt az a „majd valamikor kész lesz”-típusú mítosz, amiről mindenki tudta, hogy meg fogják csinálni, és ha megcsinálják, akkor meg lesz csinálva. Addig pedig legjobb, ha helikoptert bérelünk, ugyanis az egész város fel van túrva. Lefogadom, hogy szinte mindenki fejből tud legalább egy olyan tömegközlekedési járművön bejátszott szöveget, ami így kezdődött: „Tisztelt utasaink! A budai fonódó villamoshálózat építése miatt…” Csak egy példa: a 4-es-6-os villamos útvonalának felén pótló busz közlekedett, amit tisztességesen be is mondtak szinte minden buszon, ami érintkezett a villamos útvonalával. Az ember nem tudott úgy autóval eljutni A pontból B pontba, hogy ne ütközött volna bele legalább egy terelésbe vagy útlezárásba. Járhatatlan volt az egész város, és mindenki imádkozott, hogy készüljön már el a budai fonódó.

Hát, most elkészült. Elkészítették, megépítették, megcsinálták, átadták. Mindent átadtak. Vagyis mégsem, mert a Moszkva tér felavatása még várat magára (ahogy az is, hogy Széll Kálmán térként emlegessem. A leggusztustalanabb és legrondább hely Budán, legalább a nevét ne vegyék el tőle! Ha már 60 évig Moszkva volt, hadd maradjon az!)

Széll Kálmán tér átépítés 1.JPG
By Fáklyásmenet - saját, CC BY-SA 3.0, https://hu.wikipedia.org/w/index.php?curid=1265819

A befejezés pedig, ahogy megígérték, gyökeres változásokat hozott. Hogy ez most kinek jó és kinek nem, az csak alapos vizsgálat és hosszas elmélkedés után fog kiderülni. Lássuk a medvét!

Kezdeném az iskolánkban legismertebb változással: megszűnt a 86-os busz, aminek köszönhetően vannak, akik nem tudnak ezentúl átszállás nélkül iskolába járni. Azt, hogy ez nekik mennyire jó, azt nem kell vitatni. Nyilván senki nem örülne, ha az életében szereplő legfontosabb buszjáratot megszüntetnék. A Facebookon kezdeményezés indult arra, hogy tartsák meg a 86-ost, de ez annyit ért, mint halottnak a csók. Szegény nyolcvanhatost megszüntették, és persze tisztesen el is siratták.

Ismét útjára indították az 56-os villamost, ami 2008 előtt futott ezzel a számozással. A járat a Hűvösvölgyből a Budafok, Városház térre megy, és csak hétköznap közlekedik (hétvégén az 56A). Ezt persze láttuk már más járműveknél is, például a 111-es busz sincs hétvégén, csak csúcsidőben. Ez valószínűleg nem okoz sok kárt, mert végül is nem valamelyik másik járműnek a rovására hozták létre.

A 19-es és 41-es villamosok meghosszabbított útvonalon közlekednek. Ez szintén pozitív dolog, én pedig különösen örülök a 19-es villamosnak, mert az a kedvenc villamosom. Amikor olyan két-hároméves lehettem, mindennap ezzel utaztam, így eléggé a szívemhez nőtt.

A 18-as villamost, csakúgy, mint a 86-os buszt, példátlan kegyetlenséggel eltörölték a föld színéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki eddig tizennyolcassal utazott, az ezentúl nem fog tudni közlekedni, hanem azt, hogy csúcsidőn kívül csak átszállással tud a végállomások között utazni. Ami viszont azért elég nagy kényelmetlenség, senki nem örül neki.


RIP 18-as

A 111-es busz vonalát meghosszabbították, aminek következtében én ezentúl átszállás nélkül tudok iskolába járni. Úgyhogy ez abszolút az, amiért hálaimákat rebegek a budai fonódónak.

Új busz indult, 109-es jelzéssel, pontosan azzal a két végállomással, amikkel a 111-es is közlekedik, csak más útvonalon.


Fonódás a Margit híd alatt

Nos, talán ennyi a leglényegesebb változások listája. De a dolog lényegéről még nem beszéltünk: arról, hogy pontosan mitől is fonódik a budai fonódó. Az elnevezés a Margit híd alatti összefonódásra utal, itt kapcsolódik össze az észak- és dél-budai villamosjárat. Itt egyébként csak egy sínpár van, ha egyszerre két, egymással ellentétes irányú villamos jön, akkor az egyiknek meg kell várnia a másikat. Szerencsére a jelzőberendezésnek köszönhetően az ütközés veszélye egyáltalán nem áll fenn.

Persze a villamosok is megújulnak, ugyanis új járművek kerülnek forgalomba. Szépek, alacsonypadlósak, sárgák, egyszóval: villamoshoz illőek. Ez azért jó.

Összegezve: azért a budai fonódó inkább jó, mint rossz. A 86-ost igazán meghagyhatták volna, de ezen kívül minden rendben, és jó, hogy végre-valahára megcsinálták. Majdnem az egészet. Tényleg majdnem!

 Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A részletes közlekedési tájékoztató

Fotók: MTI Fotó – Mohai Balázs, BKK

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lehangoló és borzalmas – cikk egy nagyon jó filmről

Ha az ember Magyarországon filmet készít, nem számíthat túl sok jóra. Persze, lehet, hogy sok ember nézi meg, sőt, valami magyar filmes díjat össze is szedhet, ha tényleg jó, arra azonban, hogy esetleg külföldön is ismertté válik, meglehetősen kevés esélye van. Szinte nulla. Így hát tökéletesen érthető, hogy a Saul fia című tavalyi filmet miért kezdték el újra reklámozni és vetíteni a moziban, amikor az elnyerte az Oscar-díj előszobájának számító Golden Globe-ot, azaz az Arany Glóbuszt. És közben Oscarra is jelölték, ami egyszerűen hatalmas eredmény.

Épp ezért kezdtem el nemrégen úgy érezni, hogy ezt a filmet mindenképpen meg kell nézni. A korhatár-besorolás is kedvező volt, ugyanis a film csak tizenkettes, bár egyáltalán nem értem, miért, én egész biztos tizennyolcasra tettem volna. De lényeg: anyukám többszörös lebeszélési kísérletei ellenére, végül egy szép vasárnap délelőtt elzarándokoltunk a moziba.

A kritikusok az első vetítéskor állítólag úgy jöttek ki a teremből, hogy megszólalni sem tudtak, de ennek ellenére mi nagy bátorsággal megvettük a jegyeket meg némi tortillachipset, és beültünk.

A film főszereplője Saul (Röhrig Géza), aki az auschwitzi koncentrációs táborban dolgozik sonderkommandósként – ami azt jelenti, hogy a foglyok gázkamrába terelése és a hullák elégetése a feladata. A film elején megjelenik egy felirat, egy gyakorlatilag szótári definíció, ami elmagyarázza a szó jelentését, és azt is, hogy ezek az emberek többnyire pár hónapig dolgoztak, amíg ki nem végezték őket. Nos, ezt az információt önmagában… végül is megemészti az ember, de addigra már vége van a filmnek. A film elején Saul talál egy gyereket a hullák között, akiben felismeri a fiát. A gyermek túléli a gázkamrát, az orvos jön, meghallgatja a szívét, aztán annak rendje és módja szerint megfojtja – legalábbis én így láttam, de lehet, hogy másképpen öli meg. A lényeg, hogy megöli. Aztán elviszi, hogy felboncolja, de Saul ezt nem akarja, tisztesen akarja eltemetni a fiát. Így hát ellopja a hullát a doktortól, és próbál keresni egy rabbit a temetéshez. Közben folyik a sonderkommandók szökésére való készülődése, amiben persze Saul is benne van, de csak félig, mert közben az esze végig azon jár, hogy eltemesse a fiát. Végig viszi magával a fiú holttestét, egy pillanatra sem hajlandó megválni tőle, még akkor sem, amikor az élete múlik rajta.

Amikor véget ért a film, és elkezdték kiírni a rendezőt, a színészeket meg mindent, a közönség (majdnem tele volt a terem) egyáltalán nem a megszokott módon viselkedett. Nem állt fel mindenki és kezdett el szivárogni az ajtó felé. Páran, köztünk én és anyukám is, feltápászkodtak, de a többi ember csak ült és nézett maga elé vagy a vászonra mereven. Gondolom, próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy felkeljenek, valamint talán ahhoz is, hogy eljussanak hazáig, és csak otthon vágják fel az ereiket, ne pedig a helyszínen, egyből. Mert tény, ez a film… Még úgy azért az eleje felé volt egy jelenet, ahol a meztelen, véres hullákat vonszolták ki a gázkamrából, én pedig lenéztem az ölemben tartott nachosra, és… eléggé elment az étvágyam. Később azért kicsit visszajött, de alapjában véve egyáltalán nem az a fajta film, ami alatt az ember popcornozik egy jót. Lehangoló, depresszív, borzalmas, iszonyatos és szörnyű. Mindeközben persze nagyon is jó film, és abszolút megérdemli az Oscart, de tényleg nem értem a tizenkettes karikát. Persze nem erőszakos (leszámítva a háttérben félig látszó véres hullákat, a lövöldözést, meg azt az alaphangulatot egyértelműen meghatározó tényt, hogy a film egy koncentrációs táborban játszódik, ahol emberek ezreit gyilkolták meg), de olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy az hihetetlen. Miután kijöttem a teremből, egy ideig tényleg nem bírtam megszólalni. És mindezt úgy, hogy a film igazából nem is mutatott be semmiféle borzalmat direktben. A kamera ugyanis mindig csak Saul arcát követte, minden halál, hullaégetés és egyéb borzalom a háttérben történt, de így is eleget láttam belőlük ahhoz, hogy konkrétan elforduljak a filmvászontól. Saul arca, a háttérben folyó szisztematikus emberirtással együtt beleég az ember retinájába, azzal együtt, hogy mindez megtörtént, és hogy ide vezethet a fajgyűlölet. Persze, ez utóbbi inkább az agyába ég bele.

És hogy hogyan érzek a filmmel kapcsolatban?

Először is, természetesen depisen. A filmben semmi mosolyra fakasztó nincs, egyetlenegy nem a végtelenségig lehangoló pillanatot nem tudok felhozni, és a vége meg aztán egyáltalán nem az a megszokott happy end. Persze, nem is ezt vártuk, de mégis, az utolsó percekben én azt gondoltam, hogy mégis az lesz. Hogy minden rendben lesz, mindenki megmenekül, valahogy elhelyezkednek, mondjuk egy városban, esetleg elrejtőznek, és nevetve élik túl a háborút, megöregszenek, és nyolcvan évesen általános iskolákba járnak a holokausztról mesélni, és bestsellerekben írják meg iszonyatos élményeiket. De nem, nem ilyen lett a vég. Sajnos.

Másodszor is, nagyon-nagyon büszke vagyok a filmre, és tényleg jónak tartom. Megérdemli az Oscart, és a Golden Globe-ot is teljes joggal ítélték oda neki. Nagyon fogok szorítani érte, hogy megkapja a díjat. Zseniálisan van megcsinálva. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, de mindenki másnak igen. Nagyon jó film, de hogy én soha, de soha többé az életben nem bírom még egyszer végignézni, az hétszentség. Viszont, azt hiszem, legalább egyszer mindenkinek végig kéne szenvednie, pusztán amiatt, hogy ezzel is elejét vegyük annak, hogy az ebben a filmben (is) bemutatott dolgok ne történjenek meg még egyszer. Mert arra, hogy ilyenre is képesek vagyunk, mint emberek, bizonyíték az, hogy egyszer már megcsináltuk. Amit néha még mindig nem tudok elhinni. A film nézése közben is volt egy ilyen pillanat. Gondolkodtam, és bár nagyon jól tudom, hogy a holokauszt létezett, ahogy belegondoltam, olyan emberfelettien borzalmasnak tűnt, hogy nem akartam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Mindenképpen tanulságos.

Már csak egy pár hét van hátra az Oscar-gáláig, addig is drukkoljunk együtt a filmnek, hogy megkapja a szobrocskát. Már csak azért is, mert a film egyetlen női szereplője egy volt AKG-s iskolatársunk, a Szubjektív Magazin korábbi (díjnyertes) munkatársa, Jakab Juli.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Saul fia (2015, 107’)
Rendezte: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn

LIKE - értesülj az új cikkekről!



2 Tovább

Star Wars őrület – az Erő sötét oldala

A december szóról tavaly sok embernek a „karácsony”, a „Télapó”, az „advent” szavak helyett inkább a „Star Wars”, illetve az „ébredő Erő” kifejezések jutottak eszébe. És mindezzel természetesen nincs is semmi baj. Viszont azzal talán már van, hogy egy idő után az ember szinte semmit nem tudott csinálni anélkül, hogy bele ne ütközött volna valami Star Warsszal kapcsolatos dologba.

A hírportálok és a közösségi oldalak teljesen rákattantak a témára. A Facebook megint bedobott egy profilkép-megváltoztatási lehetőséget, ahol tetszés szerint kék vagy vörös színű lézerkardot tehettünk a profilképünk elé (szerencsére a Star Wars-témájúra változtatott profilképekre nem érkeztek gyűlölködő kommentek). A Star Warsszal kapcsolatos képek, mémek száma jelentősen megnövekedett. A hírportálokon pedig egyértelműen top téma volt a Star Wars VII, meg úgy általában az egész sorozat. Olvashattunk filmek szerinti rangsorolást (a legjobbtól a legrosszabb Star Wars-filmig), érdekességeket és spoilermentes kritikákat. Ez utóbbi jelző azonban sajnos a Facebookra nem annyira volt igaz. (Nagy sajnálatomra én is véletlenül belefutottam egy hatalmas spoilerbe, még mielőtt megnéztem volna a filmet, de az azért így is élvezhető volt.)

Ha valaki esetleg még nem látta volna, a boltokban már a tejre is Csubakkát meg Kylo Rent nyomtattak. A Duracell elemek csomagolásán a nyuszi kezébe fénykardot tettek, az Auchan megtelt Star Wars plüssfigurákkal. Az interneten pedig még annál is több dolog van: Darth Vaderes zuhanyfej, Csubakkás szőrmepapucs, Halálcsillagos gofrisütő, Darth Vader alakú asztali lámpa, Star Wars sátor. Mindenféle teljesen hétköznapi, megszokott használati tárgy Star Wars logóval ellátva, valamint LEGO minifigurák, 6000 forintért. Hatezerért!

És mindez nekünk miért is jó? Persze, először nagyon menőnek hangzik, de aztán – jobban belegondolva – már teljességgel értelmetlen ez a dolog. Mert a tej, attól, hogy egy Wookiee van rányomtatva, nem lesz finomabb. Az elem nem fog tovább tartani attól, hogy a nyuszi kezében ott egy fénykard, a gofri nem lesz finomabb attól, hogy Halálcsillag alakú (esetleg ha még megkenjük egy kis Han Solós Nutellával…), a sátorban pedig nem fogunk kevésbé rettegni éjszaka egyedül a sötét erdőben attól, hogy Darth Vader képe van rányomtatva.

Egy idő után már kifejezetten idegesítő, hogy az égvilágon mindent a Star Warsszal akarnak eladni. Az ember lehet bármekkora rajongó, egy idő után akkor is ráun. Főleg, ha tényleg a csapból is ez folyik. A nagyobb cégek és áruházláncok a legalapvetőbb, leghétköznapibb dolgokat is az ikonikus logóval ellátva akarnak eladni, és olyasmi dolgokat hoznak forgalomba, amiknek láttán az ember két dolgon gondolkozik el igazán komolyan: egyrészt, hogy ezen termékek kitalálója pontosan mit és mégis mennyit fogyasztott, mielőtt az ötlet felmerült benne, valamint hogy mégis, ki a frász ad ki ezért egyáltalán bármennyi pénzt.

A probléma pedig pont itt van. Ugyanis van egy csomó ember, aki mindezekért a termékekért hajlandó pénzt fizetni. És sajnos, amíg lesznek, akik megveszik, addig árulni is fogják ezeket a termékeket, a normál átlagember pedig továbbra sem fog tudni szabadulni a témától.

Az viszont kétségtelen, hogy semmi más film vagy filmsorozat körül nincs ekkora őrület és kultusz, mint a Star Wars körül – az idézetektől kezdve a kulcstartókon át a tejesdobozokig. De ez persze nem azt jelenti, hogy mindent meg kell venni, ami Star Warsos.

De persze, azért van még egy probléma, amit muszáj megemlítenem: az a Yodás plüssfigura olyan veszedelmesen cuki, hogy nem lehet otthagyni szegényt az Auchan mocskos polcain sínylődni (nekem sajnos még nincsen, de jól jönne), R2D2-ról már nem is beszélve, és akkor BB8-et még meg sem említettem. És hát mégis ki NEM akar egy Millennium Falconos kulcstartót vagy egy Darth Vaderes zuhanyfejet? Legalább el lehet vele dicsekedni.

A gofri elfogyasztása közben pedig részletes leírást adhatunk arról, hogy pusztítjuk el részenként a Halálcsillagot. Nem ám úgy, mint azok a béna filmbeli pilóták – hát azok az egészet, úgy, ahogy van, felrobbantották. Tessék, nem tudnak ezek semmit. A Halálcsillagot, azt szépen, aprólékosan, részekre bontva kell megsemmisíteni. És már le is pipáltuk (az asztal mellől, még csak föl se kellett hozzá kelni!) egy ültő helyünkben Luke Skywalkert. És lehet, hogy a gofri nem volt finomabb, mint egyébként, de a gofri önmagában, úgy, ahogy van, finom. Úgyhogy ez sem okoz problémát. És mindenki akar egy lézerkardot – senki ne is próbálja tagadni!

Jövőre jön a következő Star Wars-film, aminek apropóján biztos, hogy még több totál elszállt, de végül is kreatív és mégis-ki-nem-akar-ilyet-mert-én-tuti-igen típusú termékek kerülnek majd a boltok és webshopok valódi vagy virtuális polcaira. Addig is lehet találgatni.

Ja, és persze az Erő legyen veletek!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Nőjogok a vásznon

A Szüfrazsett című filmet igazából már szeptember óta vártam, amikor pedig megjelent a plakátja a moziban, még jobban. Most biztos meg fognak kövezni, hiszen már decemberben járunk, és én mégis veszem a bátorságot, hogy ne csak a Star Wars VII megnézését várjam tűkön ülve, hanem valami vackot, egy filmet az úgynevezett szüfrazsettekről, akikről az emberek jó része azt se tudja, kik voltak vagy mit csináltak. Most viszont hadd ne magyarázkodjak, tessék utánanézni, és aztán olvassátok tovább. Aki viszont kapásból rávágta Emmeline Pankhurst vagy esetleg valamelyik másik híres szüfrazsett nevét, annak nagy pacsi, és mindjárt rá is térek a filmre.

Tehát – mint az a filmcímből is kitalálható – ez a mozi a szüfrazsettekről szól. A főszereplő bizonyos Maud Watts, aki először nem igazán szimpatizál a szüfrazsettekkel, de aztán egyre jobban meggyőzik, és egyre aktívabban vesz részt a mozgalomban. Maud egyébként mosónő, aki nem keres valami sokat, és természetesen, miután belép a szüfrazsettekhez, ki is rúgják. Ami viszont még szörnyűbb, az az, hogy a férje se támogatja, és kirakja a lakásból. A nőnek bérelt szobában kell meghúznia magát, aztán a templomban. Közben mindvégig vadászik rá (és persze minden társára) a rendőrség. Többször börtönbe is kerül, ahol egyszer az éhségsztrájkkal is megpróbálkozik, aminek az eredménye kényszertáplálás lesz. Ezt a folyamatot sajnos elég pontosan ábrázolták a filmben – én ennél a jelenetnél nyögve elfordultam a filmvászontól, és magamban könyörögtem, hogy fordítsák már el a kamerát.

A börtönben találkozik Emilyvel, aki már sokadszorra van ott, és persze éhségsztrájkol. Ezzel a szereplővel kapcsolatban úgy a film felénél beugrott nekem Emily Wilding Davison neve, aztán, amikor a végén elkezdték emlegetni az epsomi derbit, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az az Emily, akire gondolok, és aki tényleg létezett. Aki esetleg nem ismeri a történetét, olvassa el a Wikipédián, hogy pontosan mit művelt ez a nő 1913-ban, a világhírű sporteseményen. És igen, benne van a filmben is.

Az egész film egyáltalán nem csupa móka és kacagás. Anyukám nagyjából az egészet végigszipogta (neki egyébiránt minden filmhez szüksége van egy csomag zsebkendőre, ha jól emlékszem, a legújabb Bond-filmen is elbőgte magát), de én is majdnem sírtam az egyik jelenetnél. Egészen pontosan ott, ahol egy 12 éves kislányt erőszakoltak meg éppen. Később belegondoltam, hogy az simán én is lehettem volna. Vagy valamelyik évfolyamtársam. Bele se akarok gondolni.

De persze tetszett a film. Az elején és a végén volt kiírt, magyarázó jellegű szöveg, de ez nem volt szájbarágós, és a történet alatt sem dumált közbe semmiféle narrátor. A film nagyon jó lett. Van benne három nagyon jó színész: Carey Mulligan, a főszereplő, Helena Bonham Carter, aki a talán leglelkesebb aktivistát játssza, és Meryl Streep, akinek mindössze egy jelenete van a szüfrazsettek vezetője, Emmeline Pankhurst szerepében, de azért nagyon jól játszik.

Az is nagyon tetszett, hogy a rendőrfelügyelő (aki többször is letartóztatta és kihallgatta Maudot) karakterét egyáltalán nem fekete-fehérre színezték. Kisebb-nagyobb monológjaiból az derül ki, hogy meglehetősen csodálja a nőket, az erejüket és a kitartásukat. Mindemellett sajnálja is őket. Egy alkalommal például, amikor Maudot és társait le akarják tartóztatni, azt mondja a rendőröknek, nem kell. Csak vigyék őket haza, és rakják oda a férjük ajtaja elé. Persze ennek meg is lesz a gyümölcse, Maudot meglehetősen leszidja a férje. Aztán, amikor másodszor jön haza a börtönből, egyszerűen kipaterolja, és nem engedi neki, hogy találkozzon a fiával. Ez egyébként egy másik fő probléma volt akkoriban, a nőknek konkrétan nem volt joguk a gyerekükhöz. Nem láthatták a gyereket, mert a törvény szerint az apa vigyázott rá. Így történhetett meg az, ami a filmben is megtörtént, hogy az anyuka elvesztette a gyermekét.

A film végén kiírtak néhány országot az évszámmal együtt, amikor a nők választójogot kaptak. Magyarország pont nem volt közöttük, de az például kiderült, hogy Svájcban 1971 óta szavazhatnak a nők. Ez pedig egyáltalán nem volt régen. Úgyhogy döbbenten néztünk, aztán elolvastuk az utolsó évszámot és a feliratot: a szaúd-arábiai nőknek 2015-re választójogot ígértek. És nem kaptak, hanem ígértek nekik.

Szóval igen, hiába kezdtek el kampányolni a 19. század közepén (ugyanis 1912-ben, amikor aktívan harcolni kezdtek, már 50 éve folyt a kampány, csak addig ez békés eszközökkel zajlott), még MA is vannak olyan országok, ahol a nők nem kaptak szavazójogot, és akkor az autóvezetéshez(!) való jogot, az egyenlő béreket vagy a házból való kilépés jogát a férjük előzetes engedélye nélkül nem is említettük.

Persze mindez messze van, és Európában ennél sokkal, de sokkal jobb a nők helyzete. Nekünk már jogunk mindenhez van, amikhez a férfiaknak is, az európai nőknek ma sokkal inkább a patriarchális közfelfogással gyűlik meg a baja.

A filmet összességében nagyon jónak tartom, és melegen ajánlom mindenkinek. Azoknak is, akik pontosan tudják, kik voltak a szüfrazsettek, kívülről fújják a nevüket, és a mában is lelkesen küzdenek egy olyan világért, ahol senki semmiben nem szenved hátrányt, csak azért, mert nő. És azoknak is, akik nem tudják, kik voltak ők, akik nem háborodnak fel a szépségversenyek láttán, de azért szerintük is jó lenne egy ilyen világ. Szóval tényleg, mindenkinek. Jó, azért akik szerint a férfiak fényévekkel a nők fölött állnak, mind intelligenciában, mind testi erőben, és Isten arra teremtette őket, hogy uralkodjanak a nőkön, azoknak nem feltétlenül kell megnézniük. Bár én töretlenül bízom benne, hogy ilyen emberek nem léteznek. Igaz, ha nem léteznének, akkor talán Szaúd-Arábiában is vezethetnének autót a nők, és még szavazhatnának is...

Nem hittem volna, hogy 2015-ben, a teljes civilizáció korában még mindig le kell írni ezt a mondatot: Votes for women!

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

A szüfrazsett (Suffragette, 2014, 106')
Rendezte: Sarah Gavron
Szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Ne sajnálkozz! Találj kifogást, és gyűlölködj!

A november 13-án történt brutális párizsi terrortámadásokról, gondolom, mindenki hallott.

A szörnyűségek után, mint az szintén közismert, a Facebook aktiválta azt az alkalmazást, amivel az emberek megváltoztathatták a profilképüket. Egyszerűen, pár kattintással meg lehet változtatni, akképp, hogy a képen egy francia trikolórt mintázó filter legyen, aminek következtében minden ismerős láthatta, hogy az adott ember szolidaritást vállal a franciákkal és Párizzsal. Ezt a dolgot több ezer ember beállította, nekem is rengeteg ismerősöm, köztük jómagam is. Szerény véleményem szerint ez egy szép és megható kezdeményezés.

De voltak ám más reakciók is. A nagy híroldalak, közösségi oldalak és tartalomszolgáltatók (pl. YouTube, Origo, Index, és persze maga a Facebook is) sorban változtatták meg logóikat kék-fehér-pirosra. A Google pedig a keresőoldalra kitett egy fekete gyászszalagot.

Ezzel egy időben a mára már híres, Eiffel-tornyot mintázó békejel is elkezdett terjedni, egy nap alatt szinte mindenkihez eljutott, és persze sokan megosztották azokat a képeket is, amiken a világ különböző városaiban francia színekbe öltöztetett épületek láthatóak, esetleg mellette még az Eiffel-torony is, ami aznap viszont lekapcsolta a fényeit. A 2015. évben már másodszor...

Viszont ősi tapasztalat, hogy az ember bármit is csinál az interneten, olyat, ami széles közönségű, egészen biztos, hogy bele fognak kötni. Így a franciákkal szolidaritást vállaló posztokra is érkeztek méltatlankodó, esetleg gyűlölködő kommentek. Ezek a hozzászólások gyakorlatilag 3 csoportba sorolhatóak. Az első csoport véleménye szerint szörnyű, ami történt, de ugyanilyen, sőt nagyobb merényletek szinte mindennap történnek Szíriában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, ugyanannak vagy más terrorszervezetnek köszönhetően. Ennek a csoportnak, bár kissé rosszmájú a hangvétele, tökéletesen igaza van. Igen, tényleg vannak iszonyatos események a világ többi táján is, és úgy lenne igazságos, ha mindegyikről egyformán megemlékeznénk, mert se a franciák, se semelyik más európai nép vére nem ér egy cseppet se többet, mint az ázsiaiaké vagy az afrikaiaké, hiszen mindannyian emberek vagyunk, és teljesen egyformán méltóak a védelemre és az életre. És a csodálatos, illetve most már egyáltalán nem tökéletes biztonságban élő európaiak meg amerikaiak igencsak hajlamosak erről elfeledkezni. Viszont ha Franciaországban történik valami szörnyű, az akkor sokkal szörnyűbb számunkra, mintha Szíriában történne. Szíria... messze van, ami ott zajlik, az minket nem érint meg annyira. És ezt mindenki így érzi, még ha nem is meri bevallani magának. Abban pedig nincs semmi szégyellnivaló, hogy a lokális hírek, a „szomszédságban” történő váratlan és szörnyű események jobban felkavarják az embert, mint a távolban történő hasonló dolgok. Ez a világ minden táján ugyanígy van.

Mások udvariasan érdeklődnek arról, ha Magyarországon történne valami, hányan változtatnák meg a profilképüket piros-fehér-zöldre. Erre csak egyféleképpen lehet válaszolni: nem is szeretnék belegondolni abba, hogy ezt valaha ki kelljen próbálni.

A következő csoport szerint tessék, megvan a menekültpolitika eredménye. Beengedjük a menekülteket, erre megtámadnak minket. Ez az eredménye annak, hogy hagytuk a bevándorlókat idejönni. Ez a csoport valószínűleg sose látott még menekültet. Mert ha láttak volna, nem próbálnák meg elmagyarázni, hogy ezek a szerencsétlen kinézetű, lesoványodott, koszos, állatias körülmények közé kényszerült emberek komolyan azért vállalták volna a hónapokig tartó hánykolódást, hogy kinyírjanak 130 európait. Ők pontosan azok elől menekülnek, akik ezt a dolgot elkövették. Vallásuk gyakran egyezik a terroristákéval, de a nézeteik biztos, hogy nem. Ugyanaz az ellenségünk. És ha az ellenségünk közös, akkor egy oldalon állunk. Persze jöhetnek terroristák is a menekültekkel, de nagy ferdítés azt állítani, hogy minden menekült terrorista. Erősen, nagyon erősen túlnyomó többségük nem gyilkolni jött, hanem túlélni. Viszont szinte lehetetlenség kiszűrni pár terroristát a 120 ezerből, így ennek a csoportnak is valamilyen szinten igazat lehet adni. De azért minden menekültet gyűlölni a néhány terrorista miatt, nem szép dolog. A terroristáknak viszont pont az a céljuk, hogy létezzen ez az erős gyűlölet a kultúrák között, hogy az Európába érkezők annyira kitaszítottnak érezzék itt magukat, hogy annyira éljen bennük is a gyűlölet a „Nyugat” felé, mint őbennük. Ha szítjuk a gyűlöletet, a terroristáknak segítünk.

Az utolsó csoport szerint pedig akármennyire is sajnáljuk a történteket (igen, sajnáljuk), SOHA nem rakunk ki francia zászlót. És hogy miért? Mert a franciák miatt csatolták el Magyarország kétharmadát Trianon után.

Nos, ezeken a hozzászólásokon aztán tényleg felháborodtam. Mégis, mi köze van egy majdnem 100 éve történt eseménynek egy mai terrormerénylethez? Trianon kétségkívül nem volt éppen jó dolog, de... kereken 95 éve történt. Túl vagyunk rajta. Azokat a területeket – bármennyire is fáj – nem fogjuk visszakapni, és a tragédiáról évente megemlékezni szerintem tejesen elég. És akkor a trianoni békeszerződés miatt ezek szerint gyűlöljük a franciákat? Nem ehetünk crème brűlée-t, mert az francia étel, nem olvashatjuk A kis herceget, mert az francia könyv, és nem is rakhatjuk ki a francia zászlót szolidaritásból, csak mert még mindig nem vagyunk hajlandóak a helyén kezelni a 100 éve történt eseményeket? Mert a november 13-án lemészárolt embereknek annyi köze van a száz éve Magyarország rovására döntést hozó akkori francia politikusokhoz? Na jó, ennyi erővel mindenki, aki valaha is nézte a Szulejmán című sorozatot, bűnös. Hisz’ az egy török sorozat, és ne feledjük, mit műveltek velünk a gaz szörnyetegek jó 400 évvel ezelőtt!

Összességében elég megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy egyes embereknek van idejük a gyűlölködésre, mocskolódásra, és a százéves lerágott csontok előszedésére, miközben teljesen ártatlan emberek haltak és halnak meg. Ártatlan emberek, akiknek egyáltalán semmi közük nincs Trianonhoz, és akik megérdemelték volna, hogy éljenek. És igenis, a részvétet és szolidaritást is megérdemelték volna, és meg is kapták szerencsére sok ember részéről. Ám a gyűlölködők eléggé lehúzták a hangulatot. A gyűlölködők, akik azért gyűlölik a részvétet nyilvánítókat, mert ők részvétet követelnek a többi merénylet áldozatainak is, azok, akik összemossák a tényleges gonoszokat a szerencsétlen menekültekkel, és azok, akik nem voltak képesek túllépni, mert ők ugyanaz a régi csapat, 1920 óta.

Minden szörnyűség, ami az utóbbi 30 ezer évben történt, egyaránt borzasztó, és mivel képtelenség mindenkinek részvétet nyilvánítani, így elég átfogóan azt mondom: mindenkit sajnálok, senkinek nem kellett volna értelmetlenül és ártatlanul meghalnia, és imádkozzunk az egész emberiségért. Mert még mindig mindenkinek joga van az élethez, mindenki egyformán méltó a védelemre, a részvétre és a szolidaritásra.

Csak sajnos az emberek elfelejtették ezt az igazságot, mondaná most a róka. A kis herceg pedig csóválná a fejét, és ismét megállapítaná, hogy a felnőttek rettentő furcsák.

Egyébként a kommentek olvasása közben ismét nyilvánvalóvá vált számomra az az igazság, amit apukám mindig is hangoztatott, és természetesen nagyon is igaza volt: aki az interneten hozzászól valamihez, ami nyilvános, az többnyire kötöznivaló bolond, elmebeteg, dilis, idióta, ütődött, tökfejű barom.

És most, mivel elegem van a világból, megyek, és bánatomban megeszem egy crème brűlée-t, aztán olvasok pár La Fontaine-mesét, majd egy kis Vernét, aztán megnézek egy régebbi Tour de France közvetítést, aztán egy francia filmet (egyébként a franciák találták fel a mozit), végül csak lazulok, és nézegetem a falamon a Cézanne- és Delacroix-festmények másolatát.

Még egyszer őszinte részvétem. Normális életet minden embernek!

Mörk Márta Lilla (7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

22 Tovább

Könyvek a zaklatásról

A mai modern világban már nincsenek olyan témák, amikről egy könyvben ne lehetne őszintén írni. Épp ezért mostanában megjelentek azok a könyvek, amelyek megtörik a hallgatást, és kertelés nélkül írnak kényes témákról is. Ezen könyvek közül kettő lesz most a cikkem témája, amelyek körülbelül ugyanarról szólnak. Hogy pontosabban is megnevezzem: az iskolai és/vagy webes zaklatásról.

Az első könyv a Behálózva Kate McCaffreytől. Ebben főleg az internetes zaklatásról van szó, bár van benne iskolai helyszín is. A történet szerint a főszereplő, Avalon (az ő szemszögéből van megírva a könyv) egy tanyáról, azaz vidékről egy nagyvárosba költözik. A lány az új iskolában nem örvend nagy népszerűségnek, de vannak barátai. Ám az interneten, SMS-ekben és e-mailekben is néhány gyerek konkrét hadjáratot indít ellene. A legszörnyűbb az egészben az, hogy fogalma sincs a zaklatói kilétéről, csak sejtései vannak, de bizonyítéka egy sem. Az iskolában, szóban is odasúgnak neki egy-két mocsokságot, pontosan azok a személyek, akikről sejti, hogy ők állhatnak a webes zaklatás mögött is. Azt természetesen egyáltalán nem érti, mi a bajuk a zaklatóknak vele. Nem tudja, mit vétett, mi rosszat csinált.

A barátai nyújtanak számára némi vigaszt, akikkel először nem akar ismerkedni, mert nem menők, de azután, miután látja, hogy nincs más lehetősége, összeáll velük.

A legaktívabb védője és támogatója Marshall, aki egy mellékszálon szintén zaklatás célpontja. Marshallt azzal „vádolják” (többszörös idézőjelben), hogy homoszexuális, és emiatt rengetegszer meg is verik. Interneten nyíltan, nyilvánosan kiállnak ellene, főleg a fiúk. Sorozatosan megalázzák, az öltözőben, tornaórán, mindenhol. Mindez a könyv vége felé derül ki a fiú naplójából, amit Avalon akkor olvas el, amikor… Nos, azt hiszem, ez már túl nagy spoiler lenne. A lényeg, hogy nem magától a fiútól tudja meg, tehát az gyakorlatilag magába fojtotta az egészet, nem panaszkodott, nem nyavalygott, hanem önfeláldozóan segített a lánynak, és tartotta benne a lelket. Ez pedig hatalmas érték, amit a lány bizonyára méltányol is. Csak amikor tudomást szerez a dologról, a helyzet már nem úgy áll, hogy ezt el is mondhassa neki…

Mindebből, gondolom, ki lehet már nagyjából bogozni, mi az a nagy tragédia, ami a könyv vége felé történik, és ami után minden felborul. Ami után már úgy érezzük, Avalon helyzete gyakorlatilag nem is számít. Természetesen azért megvan a frappáns befejezés. Kiderül, ki volt az interneten a fő-fő zaklatója (Dragongirl álnéven), és minden zaklató, Avalon minden webes és Marshall minden iskolai, verbális bántalmazója elnyeri méltó büntetését. De akkor mindez már nem nagyon számít.

Avalon egész világa darabokra hullik, és itt van vége. Bizonyos értelemben megnyugtató, bizonyos értelemben viszont felkavaró a befejezés. Nem nagyon szoktam könyveket megkönnyezni, és ezen se sírtam, bár igaz, elég kicsi voltam még, mikor olvastam (volt is némi ijedtség bennem, és főleg anyukámban a sok káromkodás miatt), de ha ma olvasnám, valószínűleg szükségem lenne egy-két zsebkendőre hozzá.

Elég tanulságos a könyv, és elgondolkodtató is, mint a tabudöntögető könyvek többsége. Arról is szól például, hogy mi indíthat embereket arra, hogy valakit ilyen kegyetlen módon zaklassanak, akár interneten, akár szóban, akár fizikailag.

A másik könyv, amit kiválasztottam, a 7 nap Eve Ainsworth-től. Nemrég adta ki a Tilos az Á könyvkiadó, ami kifejezetten kamaszoknak szóló könyvekre specializálódott. Ebben a könyvben főleg iskolai, verbális zaklatásról esik szó, de van benne egy kis internetes is.

A könyvben az egyik „menő” lány, Kez és egyik barátnője zaklatja Jessicát, a kövérkés, szegényes körülmények között élő lányt. Jess természetesen ennek köszönhetően szörnyen érzi magát az iskolában, egyszer még az öngyilkosság gondolata is felmerül benne, de végül, hála istennek, nem teszi meg. Neki is, Avalonhoz hasonlóan, van néhány barátja, akik sajnos nem védik meg aktívan a szívatástól, de legalább némi lelki támaszt nyújtnak.

Tehát fel is vázoltam itt szépen egy klasszikus gonosz-jó felállást. Csakhogy ez ebben az esetben egyáltalán nem ilyen egyértelmű, ugyanis a nézőpontokat (Jess és Kez nézőpontját) váltogatja a szerző. Mindkettejük szemszögéből elmesél minden napot, pontosabban egy hetet, mert a történet pont egy hét alatt játszódik. És azért, ha az elején már eldöntöttük, hogy Kez most gonosz, elhatározásunkban eléggé meginoghatunk, amikor azt olvassuk, hogy a lányt és anyját otthon rettegésben tartja az apja. Az anyát veri, a lányt pedig iszonyatos dolgokkal fenyegeti, és egyszer, amikor nem ér haza időben a vacsorára, gyakorlatilag megtömi, mint egy libát. Tehát így mindjárt könnyebb megérteni, miért is próbálja valahogy levezetni a feszültséget Kez. Természetesen ez egyáltalán nem mentség, de legalább nem egyértelműen fekete vagy fehér a sztori.

Jessnek akad egy aktív támogatója Kez baráti köréből, aki történetesen pont Kez pasija. A csúcspont talán ott van, ahol a fiú szakít Kezzel – Jess, és főleg a zaklatások miatt –, aminek hatására Kez iszonyatosan bedühödik, és egy buliban majdnem megöli Jesst. És még csak nem is volt részeg. Ami duplán ijesztő.

A végét most sem spoilerezem le, de tény, hogy sokkal kevésbé deprimál a történet, mint a Behálózva. Nem tudni ugyan, hogy a családi körülmények rendbe jönnek-e (egyiknek sem rendezettek), hogy Jess tényleg elfogadta-e önmagát, vagy hogy mi lesz Kezzel és a pasijával, de ennek ellenére azért mégis happy end.

Összességében mindkét könyv alkalmas beszélgetésre, elgondolkodásra. Ha például egy tanár ezek közül választana kötelező olvasmányt, az mindenképpen nagyon jó lenne. Az első könyv sokkal húsba vágóbb, de a második sem igazán kíméli a gyengébb idegzetűeket. A zaklatók indítékai a másodikban vannak pontosabban és részletesebben leírva, a zaklatottak érzései és vacillálása (pl. elmondja-e a szüleinek) inkább az elsőben. Szerintem mindkettő egyaránt értékelendő és elgondolkodtató mű, nem tudok sorrendet felállítani köztük, és nem is akarok. Mindkettő egyformán ajánlott azoknak az embereknek, akik kedvelik a mélyre hatoló irodalmat. És azoknak a felnőtteknek is, akik szeretnének elbeszélgetni a gyerekekkel komoly, fontos (de esetleg kényes) témákról, valamint mindenkinek, aki élt már át hasonlót. Mindenkinek, akit valaha is zaklattak. Mindenkinek, aki valaha is zaklatott.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

Kate McCaffrey: Behálózva (Destroying Avalon, 2006)
Animus Kiadó, 174 o.

Eve Ainsworth: 7 nap (Seven Days, 2015)
Tilos az Á Könyvek, 226 o.

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább

Lefelé fokozás: a gimis könyvsorozatok

Ősi tapasztalat, hogy ha az ember sokat olvas, óhatatlanul összeakad néhány olyan művel is, amik nem olyan jók. Esetleg kifejezetten rosszak. Na, hát erről igyekszem most írni. Hogy pontos legyek: a gimnáziumokban játszódó sorozatokról.

Ezekből meglehetősen sok van, mint tudjuk. Én kiválasztottam négyet, és elkezdem a legjobbal, majd fokozatosan haladok a legrosszabb, legunalmasabb, legkevésbé érdekfeszítő felé.

Először leírom a saját sorrendemben őket, aztán részletesebben is kielemzem mindet.

1: Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi (1-8/1-2, illetve a Kalauz)
2: Kalapos Mónika: D. A. C. (egyelőre 4 része van)
3: Maros Edit: Hűvösvölgyi suli (1-6)
4: Szántai Zita: Hűvösvölgyi Gimnázium B épület (egyelőre 3 része van)

Tehát, az első az SZJG, amiről nem akarok tartalmi beszámolót írni, mert már 3 cikk megjelent róla az újságban (Szent Johanna Gimi, 2011; Fesztiválról olvastam, 2013; Nagylányos apukák, figyelem! - a Leiner Laura interjú, 2015), olvassátok el azokat a részletekért. A lényeg, hogy ezek nagyon jók. A történet eredeti, a karakterek viccesek, egyediek és abszolút szerethetőek (egyikük egy időben gyakorlatilag a példaképem volt – nem, nem mondom meg, melyik), néhol egy-két tanulság is bele van építve, de azért persze nem szájbarágós vagy ilyesmi. Ellenben izgalmas, bár elég hétköznapi események történnek, ezért mindig vártam a következő részt. Ja, és természetesen: jól van megírva. Hát igen, a tehetség… A Kalauz egyébként egy összefoglaló könyv az egész sorozatról, benne a karakterek rajza, a legjobb idézetek, a könyvek főbb megemlített zenéi, stb.

Tehát, Leiner Laura írt egy nagyon jó gimis sorozatot, és ekkor hirtelen mindenki ilyen jó gimis sorozatot akart írni Magyarországon. Gyűjteményem többi darabja ezek közül való. Gyakorlatilag, mintha klónozták volna őket… És most folytassuk.

Tehát, a D. A. C. Ez is egy lány szemszögéből van megírva, ahogy az SZJG is. Eddig négy része jelent meg, ebből én, őszintén bevallom, csak egyet olvastam. De azért csak ítéletet mondok. Az alaptörténet szerint van egy 16 éves lány, Flóra, aki a barátaival az első könyv végén alapít egy klubfélét, ez a D. A. C., azaz Dirty Angels Club (ez kb. azt jelenti, hogy Piszkos Angyalok Klubja). A lényeg, hogy segítsék egymást az életben, mindig ott legyenek egymásnak, együtt oldják meg a problémákat. A könyv egyébként nem lehet egy könyvespolcon a Szent Johanna Gimivel, de azért nem is olyan rossz. Inkább közepesnek mondanám, vagy annál azért egy kicsit jobbnak. A karaktereknek is van személyiségük, nem épp átlagosak, mindegyikükben van valami különleges és szerethető is, a történet képes fenntartani az érdeklődést. Sokat vacilláltam a könyvtárban, hogy kivegyem-e a második részt, végül mégsem tettem meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fogom.

Most következik a kicsit már sötétebb leves: a Hűvösvölgyi suli. Ennek hat része van, és ami azt illeti, remélem, hogy nem lesz több. Mindet olvastam egy meglehetősen szerencsétlen véletlen folytán, ugyanis az egyik legjobb barátnőmnek ez a kedvenc könyve. Először még tök izgi a sztori, de aztán… hogy is írjam le… Azt hiszem, mindannyian láttunk már olyan szappanoperákat (én is a neten, mivel nekünk amúgy nincs tévénk), amikben egy idő után a rendezőnek meg ezeknek a filmes akárkiknek már nem volt több ötletük, viszont kellett a pénz. Ezért beleraktak a filmbe pár olyan ordas klisét, amitől mindenkinek feláll a szőr a karján. Na, hát ilyen klisékkel van tele ez a könyv. A szerelmesek, ugye, összejönnek, boldogan élnek, majd szakítanak, megint összejönnek, megint szakítanak… Igen, egy idő után már elalszom. Meg aztán mindenféle bénázások és félreértések, csak hogy lehessen húzni a dolgot, és meglegyen a 200 oldal. Ez anorexiás, annak a pasijáról kiderül, hogy egy disznó, amaz folyton féltékenykedik… Ennek ellenére egyébként olvasható a könyv, többé-kevésbé legalábbis. Az első rész olvasásakor egy idő után fogtam egy piros ceruzát, és azzal húzkodtam benne alá a különböző dolgokat, annyira nem bírtam nézni a szörnyű helyesírási hibákat. Nemrég a 6. részt olvastam, egy nap alatt kivégeztem. Aztán letettem magam mellé, ránéztem, és elgondolkoztam, hogy most akkor pontosan miről is szólt a könyv. Mert alig emlékeztem belőle valamire. Az 5. részből meg gyakorlatilag semmire. Egy ideig el lehet vele lenni, de semmiképpen sem kedvenc könyvnek alkalmas dolog.

És akkor a valódi fekete leves: Hűvösvölgyi Gimnázium B épület. Ugye már a címéből is látszik, hogy mekkora utánzás? Eddig 3 részes, és azt hiszem, lesz még néhány. A történet is, a karakterek is olyan silányak és unalmasak, hogy az valami borzasztó. Vannak persze titkok meg rejtélyek, de az ember nagyon könnyen eljut arra a szintre, hogy egyáltalán nem érdekli, mikor derül fény arra a nagy titokra, miszerint a főszereplő lány legjobb barátja és legjobb barátnője testvérek, vagy hogy a főszereplő testvére és legjobb barátnője mikor szakítanak egymással, mert a barátnő valaki mással kavar. Vagy hogy a főszereplő maga milyen foglalt fiúval kavar… És nem, az sem érdekel, hogy most orvul lespoilereztem az egészet. Úgyse érdemes elolvasni. A baj csak az, hogy a fent említett barátnőmnek ez meg a második kedvenc könyve.

És a végére – amolyan SZJG-sen – idebiggyesztek egy kis összefoglalót.

A Szent Johanna Gimi: ******
D. A. C.: ***
Hűvösvölgyi suli: *
Hűvösvölgyi Gimnázium B épület:
mínusz *

Nem tudom, lejjebb lehetne-e fokozni. Minden tiszteletem azé, aki tud még ennél is unalmasabbat írni.

Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!



0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek