Szubjektív

Mert szükség van olyan mérnökökre, matematikusokra, fizikusokra, közgazdászokra, akikből végül nem is az lesz, amit tanultak. Erős véleménynyilvánítás következik valami olyan mellett, amit elsőre nem biztos, hogy meg fogsz tudni emészteni, kedves Olvasóm.

Az ókori görög kultúra hatásait még ma is élvezzük, emésztjük. A klasszikus dráma, Szophoklész Antigonéja vagy a Pitagorasz-tétel csak egy-egy olyan főbb dolog a művészet és a tudomány területéről, amiknek hasznossága elvitathatatlan. Arisztotelész mind a dinamika, mind a logika, mind a filozófia területén alkotott. A reneszánsz, az újjászületés korszaka talán a legszebb festményeket és ideákat adta nekünk, embereszménye a polihisztor volt, Leonardo Da Vinci, aki minden tudományban jeleskedett valamennyire.

A római isten, a kétarcú Janus - a kettősség, a kétféle érték képviselője.

Most mégis olyan furcsa számomra. Az egyik oldal azt mondja, hogy tanulj szakmát. A másik, hogy legyél mérnök. Aztán belülről meg azt mondod, menjünk bölcsésznek, milyen jó dolog olvasni, tájékozódni a világban. Valami nem stimmel.

Számomra úgy tűnik ugyanis, hogy egyoldalú a világ – inkább azt mondom, az ország (nem tudom, hogy ez mennyiben világjelenség). Aki könyveket búj, múzeumba jár, híreket olvas, az egy művelt, tájékozott ember. Aki kíváncsi, töretlenül bontja az anyagokat elemi részecskékre, hogy megértse a világegyetem működését, és eközben képlettárakat dúl, az kocka.

Nem akarom démonizálni a bölcsészkart, ez távol álljon tőlem. Először azonban akkor fogott el furcsa érzés, amikor még tavaly témahéten nálunk meghallgattam egy szabadbölcsész hallgatót. Megkérdezték tőle, hogy mit fog csinálni, ha elvégzi az egyetemet, ő pedig emlékeim szerint kb. azt mondta, hogy nem az a lényeges most. Számomra a beszélgetés borzasztó volt, és még ma is naivnak gondolom egyes részeit.

Beszélgettem emberekkel, a patrónusommal róla, és meglepett, amikor azt mondta, sokak szerint ez volt a legjobb beszélgetés az egész témahéten. Én megdöbbentem egy kicsit ezen, de aztán végiggondoltam, különösen a fenti mondatot. Amikor egyetemre megyünk, még bőven nem az lényeges, hogy mit fogunk dolgozni – ez egy elfogadható érv. Én különösen határozott vagyok mindig, hogy mit szeretnék éppen csinálni, mi érdekel a legjobban, de azért én is sűrűn változtatom az érdeklődésem, erre tolom, arra tolom. Meg tudom érteni, hogy valakinek az csábító, hogy ennyire nem kell még dönteni.

Aztán, amikor nekem is választani kellett, most mérnöknek jelentkeztem, érdeklődésemet is lefedve. Azt gondolom most ezek után, hogy több embernek is azt kellene mondania, hogy kicsit megküzd a matekkel, fizikával, kémiával vagy a biológiával, esetleg a közgazdaságtannal. Ugyanis akarva-akaratlanul, ha nem teszünk ellene, nagyon ingerszegény környezetet teremtünk magunk mellé.

Márpedig az ember természetéből fakadnia kell a megismerésnek. Mi a világ, mi az élet értelme. Ezt pedig nem lehet csak az irodalomból vagy csak a matematikából pótolni. Azt gondolom, hogy az előbbi hallgató véleményét alkalmazzuk most a többi karra: aki mérnöknek tanul, annak se kell feltétlenül azon gondolkodnia, hogy mi szeretne lenni, miközben nem csak matematikát és fizikát tanul.

Míg a bölcsészkarnak hihetetlen nagy érdeme szerintem, hogy megtanítja az alapvetően írásképtelen középiskolásokat végre írni – elég a gyakorikérdések.hu nyelvtani színvonalát nézni –, addig a mérnökök problémamegoldást tanulnak, matematikát és fizikát. Ugyanúgy, ahogy a kommunikációs minőség emelkedése sem ártana a társadalomnak, jó lenne, ha mindenki mélyebben ismerne alapvető fizikai jelenségeket, vagy tudna számolni, és egy értelmes problémákra reagálni tudó, tettre kész közösséget is építenének az egyetemek.

Én úgy gondolom, hogy a művészetek és a tudományok közti ingázással lehet a legnagyobb értékekre lelni, Steve Jobs is ezt tűzte a zászlajára, és mindig értéket teremtett csapatával. Ezért mondom, hogy még egyszer gondold meg, hogy mi leszel: bölcsész vagy „kocka”. Mert míg a bölcsész képzés egy írni-olvasni tudó fantasztikus embert csinál belőled, egy mérnöki szak után elmélyülhetsz a biokémiától a matematikáig bármiben, és még nem késő megtanulnod írni sem jobban. Ki tudja, a mérnöki tanulmányok után lehet, hogy a filozófiában akarsz majd elmélyülni.

Nincs olyan távol a kettő, mint kedves Olvasóm, azt te gondolnád.

Halpern Bence Márk (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Svindler-film, átverések, becsapások – remek lezárással, elképesztő színészekkel és olyan korrajzzal és hangulattal, ami ritkaság. Elgondolkodtató tematikák az Amerikai botrányban.

A film történetét röviden ismertetném, ha nem nézted meg, nézd meg, aztán fuss újra neki a cikknek. A történet egy svindlerpárosról szól, hitelt ígérnek embereknek, aztán elveszik tőlük a pénzüket, de egy idő után lebuknak, és egy FBI-os akcióban kell részt venniük, hogy nagyobb és nagyobb halakat tudjanak elfogni, míg végül a maffiával kerülnek szembe. Nagyon ígéretes a film cselekménye, egy-két gondolattal egészíteném ki a történetét.

Rögtön a film elején egy érdekes dolgot dobnak be, ami az egyik kedvenc morális, erkölcsi témám: a főszereplő, aki kaszálja a pénzt, már gyerekkora óta csaló, mert csak így élhette túl. Ezt a témát azért imádom, mert valahogy mindig összeköttetésbe lehet őket hozni a Robin Hood történetekkel, a főhősök ilyenkor egyfajta gazdasági újraelosztás csöndes helytartói, és a film ezzel legitimálja a főszereplőt, akire majd tovább építi a sztorit.

Ugyanis egy ilyen sarokhelyzetből induló élettörténet érdekes kérdést vet fel: szabad-e meglopni, megkárosítani embereket? Ilyenkor mindenki azt mondja, hogy egyértelműen nem, azonban számomra mindig meglepő, hogy ilyen egyéni történetek mennyire árnyalni tudják ezt a témát. Ezután pedig egyre jogosabbnak érezzük az ilyen lopásokat – persze addig a fokig, amíg nem mi vagyunk a károsultak. Ennek oka talán az, hogy mindannyian úgy gondoljuk, hogy valamilyen szintű gazdasági újraelosztásra lenne szükség, mivel a gazdaság a csalókat jutalmazza és a dolgozókat sarcolja, a politika pedig valamiért mindig kevés segítséget ad ebben.

Ezek után annál merészebb húzást nem tudok elképzelni, mint hogy a filmben szereplő FBI-ügynök, Robert DiMaso minden jóindulata ellenére egy karikatúra, egy antipatikus szereplő. Az igazságérzetét olyan mondatokkal mutatja be, hogy: „a nagyanyja sose hazudott még, és büszke rá”, és ettől rögtön ellenérzésünk támad. Talán az is eszünkbe jut, hogy a Mikulást egy másodpercig se füllentették be neki, és mennyire megsavanyodott gyermekkor az ilyen – ám minden bizonnyal tisztességes az illető. Ez a megsavanyodottság, kitörni vágyás, teljes ötlettelenség és élhetetlenség a szereplőt ellenszenvessé teszik – szemben a ravasz, hősies, nőcsábász karakterrel, akinek ugyan hatalmas pocakja van, de mégis simán lecsitít egy olyan nőt, mint a Rosalyn Rosenfieldet játszó Jennifer Lawrence-t. A történetben egy férfieszményt és egy elleneszményt kapunk, és frusztráló, hogy mennyire ellentétesen működnek a dolgok, mint kéne.

A befejezés erre csak ráerősít: az ügynök pórul jár, a csalók nyernek és boldogak lesznek. A film furcsa fordított helyzetét tovább fokozza az, hogy az összes politikus, aki kenőpénzt fogad el, legtöbbször kijelenti, hogy ezt a város fejlesztéséért vagy valamilyen közösségi célért teszi. Ennél pedig már csak az a durvább, amikor elviszik őket börtönbe – legalább 60 éves politikusokat, akiket egyszerűen megsajnálsz, mert hiába fogadtak el kenőpénzt, érzed, hogy nem is ők veszélyesek a társadalomra, és az igazi veszély még az utcákon van.

Remélem, tudtam egy-két elgondolkoztató dolgot írni nektek!

Halpern Bence (13. évf.)

Amerikai botrány (American Hustle, 2013, 137’)
Rendezte: David O. Russell
Szereplők: Christian Bale, Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Már több hete láttam ezt a filmet, de csak most tudtam elszánni magamat rá, hogy összegezzem a gondolataimat. A Banks úr megmentése egy vidám és szomorú, kissé fajsúlyos film – aki szeret gondolkodni, annak ajánlott.

A történet adott: a Mary Poppins (magyarul inkább csak Csudálatos Mary) könyveket a világ legnagyobb rajzfilm stúdiója, a Disney szeretné megfilmesíteni. Pamela Travers, a könyvek írója ezt meg nem szeretné, de hihetetlen anyagi szükségben él, és nem szeretné eladni a házát, így megpróbál a már húsz éve tartó egyezkedésnek véget vetni – mindez pedig igaz történet alapján kerül a vászonra.

Az első gondolatom a film megnézése után az volt, hogy van benne egy-két-sok utalás, amiért érdemes elolvasni az első Mary Poppins könyvet, meg az eredeti filmet is érdemes megnézni, mert nekem is némi felfrissítésre volt a film után szükségem, hogy a poénok nagy részét megértsem. Ezek után pedig bizonyosan nekivágok majd még egyszer.

A második benyomásom, hogy egy iszonyú keresztmetszetet ad a film P. L. Travers életének előzményeiről – de nem spoilerezek, inkább nézzétek meg a filmet. Lelkileg összetett folyamatok zajlanak le, Emma Thompson karaktere pedig nem csak azért volt zseniális, mert a hasonló tematikájú Nanny McPhee-t is ő játszotta, hanem mert nagyon jól játssza a szerepét. Van egy jelenet, ahol a lábával és a cipőjével jobban színészkedik, mint a legtöbb B kategóriás színész. Tom Hanks csak akkor adhatta volna jobban Waltot, ha kicsit öregebb lenne, egy-két ránc azért hiányzott, a képekkel összehasonlítva természetellenesen fiatal volt Mr. Disney.

Számomra irritáló, ha túl sokat akarnak képekkel elmondani, de a film bravúrosan egyensúlyoz az emészthető mennyiségek közt, és segíti építeni a sztorit. Nem ad művészfilmi hatást, viszont a nézőt nem tekinti sértően agyatlan zombinak, amire kevés film képes mostanság.

A lezárás, főleg a történet igaz részét tekintve, szerintem nyersre sikerült. Disney mázzal öntötték le azt, hogy Traversnek a végén nem tetszett a film. Ez viszont valahol szórakoztató, a Disney cég saját magát kritizálja, majd elköveti megint a mézes-mázas hibát. Ilyen nézőpontból zseniális is egyszerre a vége.

Nézzétek meg, jó lesz nektek.

Halpern Bence (13. évf.)

Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks, 2014, 125')
Rendezte: John Lee Hancock
Szereplők: Tom Hanks, Emma Thompson, Colin Farrell

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nem tudok egyszerűen mit kezdeni azzal, hogy vasárnap este kitévedek a televízió elé, és azt látom, hogy ugyan megy a televízióban az éppen aktuális tehetségkutató, de már a családom részéről is totális érdektelenség övezi a műsort – legyen az az X-Faktor vagy a Megasztár vagy még nem tudom, hány létező formátuma van a „zenés tehetségkutatóknak”.

Semmi jónak nem akarok az elrontója lenni, de amikor már csak azért megy az X-Faktor háttérzajként, hogy „csak tudjuk, ki essen ki”, akkor azt gondolom, hogy kifulladt egy műsor. Ennek lehet, hogy az az egyik oka, hogy az én korosztályom nem néz televíziót, de hiába aggatjuk rá szinte már közhelyesen a generációnkra valamelyik betűt az ABC végéről, ettől függetlenül anyámat meg apámat se igazán érdekli.

Aki azt mondja, hogy jó-jó, ez egy műsor, meg ez az én családom, teljesen elfogadom az érvelését – még arra való tekintettel is, hogy ez a műsor hétvégén van, főműsoridőben. Azonban lenne egy meggondolandó ötletem.

Mégpedig az, hogy üljenek le a tévések, és gondolkozzanak, hogy milyen új műsorokat lehetne gyártani, ami nem beköltözős valóságshow, nem zenés tehetségkutató. Akármennyire is nem nézek tévét, mindennap van egy félórás etapom a YouTube-on, és azt gondolom, hogy a YouTube-on menő tartalmakat igenis el lehetne egy kicsit lesni, és a tévébe lehetne rakni.

Dumaragu

Nyilván mindenki mást és mást néz. De emberek! Mibe kerülne leszerződtetni olyan figurákat, mint a Dumaragu, Szirmai Gergő vagy Pamkutyáék? Én úgy gondolom, hogyha már most éhbérért, minimális reklámpénzekért csinálják, akkor semmibe. De lényegesen kevesebbe kerülne, mint a csillogós X-Faktor epizódok, ahol emelt díjas SMS-rendszert kell üzemeltetni, felkészíteni a gyakran teljesen tehetségtelen énekeset énektanárokkal, világítástechnikát, színpadtechnikát, operatőröket, stábokat kell berendelni, és még így is igénytelen lesz a végeredmény.

Pamkutya

Nem jelentem ki azt, hogy a TV-nek, mint médiumnak lesz még létjogosultsága hosszú távon. De azt ki merem jelenteni, hogy a TV ciki státuszán lényegesen javítana az, ha a fiatalabb korosztályt legalább megpróbálnák megszólítani, mert jelezném, hogy ez a fiatalabb korosztály már a 20-as éveit közelíti, és potenciális vásárlóerőkké váltak. Márpedig a TV reklámokból él.

Halpern Bence (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Épp legutóbb írtam arról, hogy a véletlen szüli általában a legjobb dolgokat. Az idő megint igazolta ezt az állításomat. A péntek esti rohanásban az éppen kezdődő film negyedik sorába beülni „nézzünk meg valamit!” felkiáltással pedig még érdekesebbé tette azt az élményt, amelyet Richard Curtis filmje nyújtott.

A rendező/író eddigi filmjei (pl. az Igazából szerelem vagy a Sztárom a párom) biztos, hogy mindenkinek ismerősek, vagy ha mégsem, akkor azzal a valakivel szeretnék beszélni, mert időben képes átutazni azt a decemberi időszakot, amikor a tévében ez a két film (meg Bud Spencer, meg valamelyik animációs rajzfilm) megy felváltva egészen a téli szünet utolsó napjáig.

Feltételezem, rendezőnk is valószínűleg már legszívesebben átutazná ezt az időszakot, így eszébe juthatott, hogy írjon egy romantikus drámát – időutazással. Ez úgy tűnhet elsőre, mint egy nagyon bizarr sci-fi, pedig nem az. Sőt, működik, ráadásul nagyon, és mindjárt el is mondom, hogy szerintem miért.

A történetben Tim (Domnhall Glesson), a főhősünk, aki családjával él addig, amíg egy balul sikerült szilveszteri parti után apja (Bill Nighy) nem közli vele, hogy tud időben utazni, csak be kell mennie egy sötét helyre, és ökölbe kell szorítania a kezét. Így is történik, persze – és az ilyen pillanatoktól működik szerintem igazán a film – ezelőtt megbeszélik, hogy nem jön oda az egész családdal, hogy utána kiröhögjék.

Az időutazás pedig működik ebben a műfajban, mert nem arról szól, hogy plutónium meg fluxuskondenzátor – ami a Vissza a jövőbe című filmben működik jól –, hanem egy gyerekkori elemi ösztönünkre hat. A főszereplőben a három-négyéves magunkat látjuk, ahogy miután kiborítottuk a papit, bevonulunk a szekrénybe, és azt kívánjuk, bárcsak máshogy csináltuk volna – és ennyi.

Innentől kezdve meg nyitott a kérdés: miről fog szólni ez a film? Láttunk már Adam Sandleres megoldást a Távkapcsban, ahol szintén szomorú volt a vége, de ott nem tudtunk azonosulni a főszereplővel. Ráadásul a sok pénz szerzése szükségszerűen azt jelenti a hollywoodi filmekben, hogy nincsenek barátaink, és ettől egy idő után megőrülünk.

A pénz témát tehát a legelején „talán” helyesen eldobják, és a szerelemre fókuszálnak. Ez egy nagyon érdekes szál, jól megalapozza a filmet, és számomra felemelő volt, hogy a főszereplő ezek után nem nagy akar lenni, hanem az idillt keresi a nőben. Amikor régi szerelmével találkozik a film egyik jelenetében – nem lövöm le, csak részben, hogy mi történik –, nálam ott dőlt el, hogy izgulok a főhősért. És megérte. Mert végre láttam egy olyan történetet, ami szakít azzal a Bibliából következő megfontolással, hogy az ember és a férfi eredendően bűnös, és azért nincs hatalmunk, mert bűnös dolgokra használnánk.

Szóval ezek után fel volt adva a lecke a rendezőnek, és fogcsikorgatva ültem. Ugyanis tudtam, hogy nem lesz közhelyes a vége, tudtam, hogy sikerül talán a film végén úgy kijönnöm, hogy egy ilyen hatalmat lehet felelősségteljesen használni. Nem fog mindenkinek tetszeni, de nálam ez a film magasan viszi a prímet az elmúlt pár év terméséből. Pedig elég sok jót láttam.

Halpern Bence (13. évf.)

Időről időre (About Time, 2013, 123')
Rendezte: Richard Curtis
Szereplők: Rachel McAdams, Domhnall Gleeson, Margot Robbie

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Azért ez nem mindennapi volt. Évről évre egy családi program keretében valahogy lekeveredünk Domonyvölgybe, idén pedig úgy döntöttük, hogy megnézzük a falut is. Egyszerű sétának indult, a falu nagyon kihaltnak tűnt.

Elhaladt mellettünk egy quad, sétálgattunk tovább, de már arról beszélgettünk, hogy milyen vicces lehet erre a négykerekű minijárgányra felpattanni és utazgatni vele. Amikor visszafele jött, apám meg is állította a bácsit, aki a quadon ült. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, egy igazi csodabogárba botlottunk.

„Egy ötéves kisgyerek vagyok” – állította magáról az őszülő férfi, aki lepattant közénk. Állítása nem volt helytálló, de vagy tíz évet simán letagadhatott volna. Innentől elkezdődött egy érdekes beszélgetés arról, hogy ő egész életében rendőr volt, de öt éve egy életmentő műtéten esett át, és akkor elhatározta, hogy ő semmiféle felelősséget nem vállal többé. 23 év házasság után elvált a feleségétől, akivel több gyereke is volt – „nem működött jól”. Ezután teljesen új életet kezdett, és máig négy kisebb vállalkozásából él – felelősségek, kompromisszumok nélkül. Most már új felesége van, 26 éves – és akkor egy lendülettel felült a járgányára, és apámmal együtt eltávozott a messzeségbe.

Egy kicsit aggódtam, hogy mikor jönnek vissza, de aztán még nővérem barátját is elvitte a kisterepjárón egy körre. Egy 700-800 méteres séta után elértünk a bázisára, ami valóban egy kisgyerek fantáziájának tűnt. Az udvarban állt egy emeletes piros busz, kifejezetten gyerekzsúrokra tervezve, feljebb pedig egy sor terepjáró és mindenféle járgány – meg egy tank. Igen, nem is kicsi, árkon-bokron szállította a 10 perc múlva érkező 20-30 fős csoportot.

Aztán, amin igazán megdöbbentem, az egy láma volt. Egy lóval. Igen, együtt voltak elkerítve. Sose voltam egy zseni biológiából, de nagyon viccesnek találom, ahogy ezt a két állatot ilyen békés együttülésre kényszerítette gazdája. Nagyon szórakoztatónak. El is játszottam a gondolattal, hogyha a fia szólna neki, hogy kér egy oroszlánt, lehet, hogy még meg is kapná. Együtt lenne elkerítve egy elefánttal. Meg amúgy is – honnan a csudából szerez valaki egy lámát? A saját kertjébe!

Az igazi ledöbbenés nálam talán még csak ez után következett be, amikor lekerült a lepel egy Kádár János által is használt Mercedesről és két szocreál rendőrségi motorról (amelyeknek valami fülsüketítően borzasztó szirénái voltak), és egy rendőrségi Ladát is láttunk. Mire ez a sok minden? „Szoktunk szervezni privát delegációkat” – mondta. Ha valakinek van kedve, átvonulhat a városon a Kádár János által is használt autóban, két motoros rendőr kíséretében. „Félelmetes, azonnali tiszteletet kelt mindenkiben, kisebb városokban még meg is állnak a kereszteződésekben”. Pedig ők is csak ugyanolyan forgalomban részt vevő járművek, mint mások.

Összefoglalva, elég fura élmény volt, és akit érdekel ez a hely, az látogassa meg a Vadquadot Domonyvölgyben. Nem feltétlen csapatépítésre (erre is szerveződnek itt programok), elég, ha látni akar valami nem mindennapit, abban a korban, amikor már elég magasan van az ingerküszöbünk.

Halpern Bence (AKG, 13. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Amikor első osztályban beültem a padba, akkor nem is igazán mertem elképzelni még, hogy egyszer vége lesz ennek a rögös útnak az érettségi felé. De már csak pár hónap, és itt a vége. Nyavalygás helyett egy-két talán nem annyira unalmas gondolat fog jönni.

A legnehezebb az érettségiben nem az, hogy ki kell tölteni egy feladatsort, amihez mindenre szükség lesz, amit az elmúlt tizenhárom évben megtanultam – vagy épp nem tanultam meg –, hanem felnőni azokhoz az élethelyzetekhez, amik várnak téged az utolsó évben. Igen, előbb vagy utóbb téged is, kedves olvasóm.

Az a furcsa, hogy a középiskola végéig szinte mindent a kezedbe nyomnak helyetted – játssz nyugodtan gyerekként, aztán az iskolában pedig végig mondják, hogy mit kell tenned. Aztán középiskola után ott az egyetem, de ez már nem ugyanaz. Hirtelen enyém lett a döntés. Soha többet nem akarom kinyitni a történelemkönyvet? Megtehetném jövőre. Nem az a hatalom a felnőtté válás folyamatában, hogy adnak nekem sört a boltban, hanem az, hogy eldönthetem, ki akarok lenni.

Azzal szembesülök a környezetemben, hogy sokan ezt nem tudják vagy nem akarják tudni. Ebben nincs semmi szégyellnivaló szerintem. Hiszen mindenki szeret szabad lenni, de valakinek lenni, azt jelenti, hogy nem lehetsz bárki.

A pályaválasztás, hogy miből érettségizzünk, hogy mi érdekel minket – ezek nagyon nehéz döntések. Volt pályaválasztási meg árnyék témahét is az iskolában, de nem ez az, ami nekem a legtöbbet segített abban, hogy mi vagyok és mi nem vagyok.

Azok a pillanatok voltak a döntőek szerintem, amikor azt mondtam: most megpróbálok valami újat. Amikor elmentem először Szubjektív újságírásra vagy robotikára, amikor kutyákat sétáltattam egy menhelyen, vagy amikor leültem, és azt mondtam, hogy most beleásom abba magam, hogy kell telefonra programozni, vagy amikor a 24 órás programozási versenyen úgy kellett kommunikációs protokollt írnom, hogy azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák azt.

Szóval, kedves olvasóm, az őrültség és a váratlan lehet talán a döntés, a hatalom és ezzel járó felelősségnek a segítője.

Halpern Bence Márk (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Nagyon sok visszajelzést kaptam arról, hogy a film szerintetek jó volt, és én is úgy érzem, hogy picit elhamarkodottan ítéltem korábbi cikkemben (Pi unalmas élete, Szubjektív, 2013. február), úgyhogy árnyalnám a véleményemet, amivel lehet nem egyetérteni vagy egyetérteni, személyes meggyőződéstől függően. Ráadásul több Oscar-díjat is kapott a film, aminek egy része érthető, másik része meg egyszerűen vérlázító.

A Pi élete azért egy furcsa film, mert a fő probléma nem igazán az, hogy rossz lenne a film, csak célközönséget tévesztett.

Első megközelítésben rettenetesen vontatott, és egyszerű, mint a faék. A film története elindul Indiában, Pi gyermekkorával, majd bemutatja Pi utazását, amely végig tele van tűzdelve látványos effektekkel (kiugrik a tigris a képernyőből, stb.… a vizuális effektekért járt is a megérdemelt Oscar). A film végéig megy a mesébe illő parasztvakítás, majd a végén feltesz egy kérdést a felnőtt Pi az írónak: ön melyik történetet hiszi el? Azaz lefordítva: ön hisz egy természetfeletti történetben, vagy a ráció alapján gondolkodik? Ezzel a kérdéssel semmi baj nem lenne, de erre a kérdésre a választ úgy lehet és úgy izgalmas megadni, ha gondolkodnunk is kéne rajta. A film alapján pedig nem fog senki se ezen gondolkodni, mindenki rávágja, hogy: „persze, hogy voltak állatok a hajóban”, hiszen a film annyira irányítja a nézőjét, és felsőbbrendűvé teszi a hitet a tudománnyal szemben. Ez pedig egy olyan irány, amit nem támogatok. Elfogadom, ha valakinek az a tanulság, hogy hinni jobb, de nekem ez nem tetszik.

Ez a lenézés a tudománnyal szemben abban a jelenetben bontakozik ki, ahol Pi az apjával beszélget, és az apja azt mondja neki, hogy érdemes lenne a hit helyett a tudományhoz fordulnia. Erre Pi – teljesen inadekvát módon – úgy reagál: szeretne megkeresztelkedni. Pedig ott lett volna a lehetőség a párbeszédre, a másik oldal bemutatására, vagy épp annak megmagyarázására, hogy ez miért nem fog megtörténni.

Szóval első ránézésre ez a film nem szól semmiről, csak hogy utáljuk a tudományt, hinni menő. Megemlíti a lehetőségét, hogy van erre az egészre egy egészen racionális megoldás, de felejtsd el, higgyél. Ezt az olvasatát nem szeretem, viszont elsőre egy átlagos nézőnek ez jön le. Márpedig a filmet olyan helyeken vetítették le, ahol az átlagos néző nézi meg.

A filmnek számomra kedvesebb olvasata az, ha a címe szerint értelmezzük a filmet: Pi élete. Egy életútról szól, ennek pedig része a felnőtté válás. Ezt nagyon jól mutatja be a film, annak ellenére, hogy a felnőttség egy nagyon nehezen meghatározható fogalom. Azt mondja a film, hogy a hajótörés során – amely irodalmi szempontból egy „értékvesztés” – Pi szimbolikusan elveszíti a gyerekkorát. A támaszai ugyanis fokozatosan eltűnnek (a szülők, a testvére, az állatok), és meg kell küzdenie nehézségekkel (tigris) – azaz a felnőtté válás első lépcsője az önállóság.

Az ételkészlet elveszítése után magának kell megtermelnie a betevőt (halat fognia), azaz a felnőtt lét újabb nehézségével, az önellátással kell megküzdenie, a tigris pedig jelképezheti a család ellátását, és azt a szintet, ahol a jellem kiteljesedése lezárul: amikor tőled függnek mások, felelősséget kell vállalnod. A film végére pedig a kész „terméket” látjuk: a felelős felnőttet, aki kultúrája és vallása(i) tiszteletben tartásával főz, él, és a hitben látja a felnövés kulcsát, így kurzusokat tart az egyetemen vallásos témákról.

Ebből az olvasatból is az jön le számomra, hogy a hit nélkül nem lehet felelős, valódi, felnőtt emberként létezni. Ezt pedig – fenntartásokkal – el tudom fogadni. Szerintem a kultúra és az erkölcs a kulcs, aminek egysége valóban hasonlít arra, amit vallásnak hívunk.

Itt még szeretném megjegyezni, hogy a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat botrányosnak tartom egy olyan filmben, amit majdnem teljes egészében zöld dobozban forgattak. Az operatőr a világításért és a kameráért felel, ebben a filmben ez meg nagyon nem tudott kibontakozni. Kapásból tudok három olyan filmet mondani, amiben az operatőrök sokkal jobb munkát végeztek (Nyomorultak, Lincoln és Anna Karenina – a teljesség igénye nélkül).

Tehát a Pi élete nekem addig a pontig az elmúlt évek egyik legérdekesebb filmje, amíg a felnőtté válás valamint a hit és a tudomány harcáról beszél. Az a baj, hogy nem gondolkodtatni szeretne a film, hanem megmondani az igazságot. Ezt meg propagandának hívják. Szerintem.

Halpern Bence Márk (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Hát, elég nehéz. Március első hétvégéjén vállaltuk a kihívást, hogy egyetlen középiskolás csapatként szembeszálljunk az egyetemi csapatokkal egy 24 órás programozói versenyen (BeeSmarter), egy sikeresnek mondható elődöntő után. Élménybeszámoló programozóktól laikusoknak.

Az okostelefon mára már sokaknak ott lapul a zsebében, legtöbbeknek vagy egy Android vagy egy iOS készülék. Ehhez alkalmazkodva, a verseny témája a mobilprogramozás volt, és a feladat nem volt más, mint három különböző alkalmazás minél profibb és működőképesebb elkészítése egy iPod Touch készülékre.

Pásztor Iván és Nagy Viktor (AKG, 1K7 csapat)

A közepesen ízletes ebéd után megkaptuk dél után pár perccel a feladatsorokat. Az elődöntő feladatsorához hasonlóan kicsit ledöbbentünk. A három alkalmazás ugyanis egyenként egy féléves program is lehetne egy normális fejlesztési ciklusban, és ezt többen is elismerték a verseny után – de ettől verseny egy verseny, gondoltuk. A versenyt nehezítette, hogy egy design-csapattal is együtt kellett működnünk, akik gyakran olyan funkcióbővítéseket akartak belerakni az alkalmazásba, ami még több időt igényelt volna.

Például, az első elkészítendő alkalmazás egy, a szívritmusunkat elemző program volt, ami a szívritmusunkhoz választ egy zeneszámot azok közül, amelyeket a feladatkiírásban előre meghatároztak a feladatkiírók. A program szívritmus-elemző része olyan volt, amire a szervezők is csak annyit mondtak: nem árt, ha ehhez egy-két félévet hallgatunk egy egyetemen. Ennek ellenére az alkalmazás többi részét a számítógépen egész működőképesre sikerült varázsolni, néhol azért nagyon lassú teljesítménnyel, de hajnali hatkor már ezzel is meg voltam elégedve. Az iPodokon nem igazán akart futni a program, komoly kínlódás volt, az emellett egyre erélyesebben jelentkező fejfájásokkal meg egyszerűen szívás.

Az AKG-s 1K7 csapat: Halpern Bence, Pásztor Iván, Bán Titusz, Nagy Viktor

A második alkalmazással nem nagyon foglalkoztunk, ez egy kidobós játék volt iPodra tervezve. A játék lényege az, hogy a készülék kamerája egy papíron lévő foltot követ, és ehhez képest helyez el minket egy virtuális pályán, ahol barátainkkal virtuális kidobóst játszhatunk. A feladat első határideje szombat este 8 óra volt, amikorra egy tervet kellett az alkalmazásra és annak „kommunikációs protokolljára” beadni. Így hétkor a következő párbeszéd zajlott köztünk. „Ti tudtok kommunikációs protokolltervet írni? Nem. Jó, mert én sem. Nem baj, írjunk egyet.” Ebben a hangulatban született meg a kommunikációs protokollunk és játéktervünk, amelyhez merítettünk egy kicsit az AKG-s kidobósból, ugyanis kiesés után meglett volna a lehetőség, hogy a játékosok visszaálljanak.

A harmadik alkalmazással már többet foglalkoztunk, ez egy QR-kód alapú kuponalkalmazás volt. A QR-kód lényegében egy vonalkód, amit egy okostelefon kamerája hasznos információvá tud alakítani, pl. egy weboldal címére. Itt meg is született az alkalmazás egy nagyon kezdetleges verziója, de mivel nem volt nagy rutinunk az ehhez szükséges fejlesztési eszközök használatában, nagyon hamar elbuktunk.

Díjátadó

Az eredményeink ellenére sikernek könyvelem el azt, hogy ilyen derekasan helytálltunk a versenyben, és ezért még különdíjat is kaptunk. A versenyt életem egyik legnagyobb élményének könyvelem el, annak ellenére, hogy nagyon elfáradtunk a végére. Nemcsak a közvetlen tapasztalatok miatt, hanem azért is, mert nagyon inspiráló alkalmazásokat kellett gyártanunk, és mert együtt kellett működnünk csapaton belül és egy másik designcsapattal is, amiből látszik, hogy mennyire fontosak azok a képességek, amelyeket az AKG-ban csoportmunkában igyekszünk elsajátítani. Jó érzés volt, hogy a szervezők gondoltak ránk mindig, délben ebéddel, este vacsorával vártak, és a hajnali maratonra is plusz nasival és energiaitallal készítettek fel minket. Azt az élményt, hogy csak a mi csapatunkban vagy 30 málnás-csokis hab papírja volt szanaszét, míg írtuk a pulzusmérős lejátszót, semmi sem adhatja vissza.

Halpern Bence Márk (12. évf.)

BeeSmarter 24 órás Mobil Programozó Csapatverseny Android és iOS platformokon 2-3 fős csapatoknak, a MAVE és a PPKE-ITK közös rendezésében.
képek: http://beesmarter.org
A csapat tagjai: Bán Titusz (10. évf.), Halpern Bence (12. évf.), Nagy Viktor (13. évf.), Pásztor Iván (kísérő tanár)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

Egyik fárasztó napom után naiv módon ráböktem egy Jack Black filmre – mondván, azok mindig szórakoztatóak szoktak lenni. Ezt erősítette meg bennem a cím is: „Börni az eszelős temetős”, amely fonetikus átiratával nem abban akart engem megerősíteni, hogy ez egy sorsdráma. Pedig az.

A címe ellenére ez nem egy rossz film. A történet – amely állítólag igaz történet – Bernie-ről, a temetkezési vállalkozóról szól, aki munkája ellenére egy jó ember. A környéken az összes szomszéd, pap, mindenki kedveli őt, eltekintve Danny Buckot, a helyi ügyészt. A szertartásoknál mindig odafigyel, és a szertartások után virágot is visz a gyászolóknak. Így ismerkedik meg Marjorie-vel, akit a környék egyik legrosszindulatúbb embereként tartanak számon. Barátok lesznek, ám ez a barátság, ahogy a történet halad, egyre kevésbé lesz igazi.

Nem akarok többet leírni a filmről, mert véleményem szerint egy nagyon erős erkölcsi kérdést tesz fel a végén, és számomra az utóbbi idők egyik legmeglepőbb filmélményét adta. A film mindenképpen szélesíti erkölcsi tudásunkat.

Jack Black is remekül illeszkedik új szerepébe. Bár kicsit fura, hogy nem hangzanak el tőle poénok, illetve nem adja a szokásos kicsit bolond szerepet, de szerintem ezzel a filmmel simán kitör ebből a skatulyából.

Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit komolyabb figyelmet igénylő szórakozásra vágyik.

Halpern Bence (12. évf.)

Börni az eszelős temetős (Bernie, 2011, 104')
Rendezte: Richard Linklater
Szereplők: Jack Black, Matthew McConaughey, Shirley MacLaine

LIKE - értesülj az új cikkekről!