Az empátia közbeszól

Sokan kerülhettünk már olyan helyzetbe, hogy amikor döntést kellett hoznunk, és bár alapból már meghoztuk volna, a gyakran empátiának csúfolt együttérzés közbeszólt.

Olyankor történik ilyesmi, amikor egy hátrányosabb helyzetű dolgot hasonlítunk egy szokványoshoz. Ez megtörténhet például különböző versenyek alkalmával is. Pont egy ilyen esetbe futottam bele miközben a híreket olvastam. Egy fiatal olasz hölgyről, Chiara Bordiról olvastam, aki egy motorbalesetben elvesztette az egyik lábát, ezért protézissel indult a Miss Italia nevű szépségversenyen. Akár meglepő, akár nem, harmadik helyezést ért el ezen a rangos eseményen. A megmérettetés után a közösségi oldalán sok gratuláló komment mellett persze érkezett pár rosszindulatú is. Az hajtogatták, hogy ronda, hogy nem érdemelte meg és még sorolhatnám. Azonban volt pár komment, ami nem róla, hanem inkább a bírókról szólt, miszerint csak empátiából, azaz együttérzésből szavaztak rá, amiért lábprotézise volt. Igaz ugyan, hogy ez csak egy újabb gonoszkodó komment, de ha jobban belegondol az ember, lehet alapja a kérdésnek: Valóban az empátia alapozta meg a megszületett döntést? Vagy bármely hasonló helyzetben született döntést?

Ez, a véleményem szerint egyike azon sok kérdéseknek, amikre nincs konkrét válasz. Ez teljesen helyzet és emberfüggő. A tudomány is foglalkozik az empátia kérdésével. Vannak emberek, akiket egyáltalán nem jellemez az együttérzés, ők a pszichopaták, és vannak olyan nemeslelkű emberek, akiket egy átlagemberhez képest sokkal jobban, ők az extrém altruisták. Az ő agyuknak egy bizonyos része másképpen működik, amiből kifolyólag hajlamosak akár magukat is feláldozni mások jólétéért. Persze nem kell extrém altruistának lenni ahhoz, hogy az empátia mindig ott legyen velünk, és beférkőzzön a döntéshozatalunk menetébe. De vajon milyen esetekben dominál tényleg a mélyről, belülről fakadó empátia?

Sok kísérletet végeztek, melyek segítségével bebizonyították, hogy sokszor befolyásolja az empátia a döntéseinket. Egy vlogger  például pénzt adott gyerekeknek, és elvitette őket egy fagylaltoskocsihoz, ami mellé egy (látszólag) rászoruló embert ültetett. A gyerekeknek pedig dönteniük kellett a saját jólétük és boldogságuk, illetve a rászorulóé között. Minden gyerek, elismerésre méltóan, a rászorulónak segített. Remélhetőleg, ha felnőttekkel játszanánk el ugyanezt a próbát, akkor ugyanezeket az eredményeket kapnánk. Tehát, röviden összefoglalva, az empátia ott él mindannyiunkban, és mint egy kis parazita, rámászik minden döntésünkre.

De akármilyen pozitívan is hangzik ez, olykor részben igazságtalan döntéseket is eredményezhet. Például, tegyük fel, hogy döntened kell két rajz között, hogy melyik szebb. Az egyik nagyon szép, és egy makkegészséges kisgyerek rajzolta, a másik kicsit kevésbé szép, de egy fogyatékkal élő kisgyerek rajzolta. Ha engem kérdeznétek, biztos, hogy sajnos vagy sem, de az empátia felülkerekedne, és a fogyatékkal élő kisgyerekére szavaznék. Ez egyike a temérdek tudatos alkalomnak, amikor felszólal az empátia, és még hány olyan alkalom van, amikor nem is tudjuk, hogy ott van a döntésünkben. De vajon ezzel igazságtalan dolgot tennék? Vajon akármilyen kedves és együttérző is akartam lenni, mégis sikerült megbántanom valakit? Tehát a túlzott empátia a döntéshozatalkor nem mindig olyan pozitív tulajdonság. Az embernek meg kell tanulnia, hogy milyen helyzetekben kell lényegileg kikapcsolnia az empátiát, hogy reális és helyes döntést hozzon. Ez egy nehéz folyamat, mert utána bűntudat kísérthet minket. De ha az együttérzéstől táplált döntés hozzuk meg, akkor az igazságtalanság érzése fog zavarni. Vagyis az empátia egyszerre csodálatos dolog és átok is.

Mondhatunk bármit, az empátia végigkísér az életünkön és a döntéseinken, és erről nem tehetünk, mert hozzátartozik az emberi lélek csodáihoz. Véleményem szerint ezt a dolgot az emberiség a világ végezetéig nem fogja teljesen megérteni.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább

Egy átlagos nap – temérdek fóbiával

Mindannyian félünk. Egyesek bizonyos dolgoktól jobban, mások kicsit kevésbé. De abban talán megegyezhetünk, hogy egész életünkön keresztül magunkkal cipeljünk ezeket a démonokat a szívünk legmélyebb és legsötétebb bugyraiban. Sokan félnek például a pókoktól, vagy a magasságtól. De a sima félelemnek van egy következő szintje, amit úgy hívnak, fóbia. Igen gyakran ez egy ártalmatlan dologtól való félelem. És mivel a világ tele van ártalmatlan dolgokkal, bőven jut belőlük mindenkire. Így hát egyes kevésbé szerencsés embertársaink igen furcsa dolgoktól rettegnek.

Képzeljük csak el, hogy egy átlagos munka- vagy iskolanap kezdődik. Felkelünk, felöltözünk. Felvesszük a pólónkat, a kedvenc pulcsinkat, a térdig érő zokninkat... és már csak a nadrág hiányzik. Szépen felvesszük, majd lehajunk, hogy begomboljuk, ekkor azonban szembe kerülünk életünk legnagyobb félelmével. A saját köldökünkkel. Hát igen, azok az emberek, akik omphalofóbiában szenvednek, bizony a köldököktől félnek.

Carra Chiara

Végül valamilyen úton módon leküzdjük félelmünket, és végre arcot mosunk, majd lemegyünk reggelizni. Az asztalon szeletelt kenyér vár bennünket, és mellé különböző feltétek. Ott a vaj, a lekvár, a felvágott, és valamilyen úton-módon odakerült a mogyoróvaj is. Ennek láttán rögtön elmegy az étvágyunk, és biztosak lehetünk abban, hogy még csak a mogyoróvaj közelébe sem megyünk, nehogy a szájpadlásunkra ragadjon. Ezt hívják Arachibutyrophobiának. Ilyenkor az emberek kocsonyaként remegnek, rettegnek attól, hogy a mogyoróvaj a szájpadlásukra ragad.

Na de tegyük fel, hogy túllendültünk a mogyoróvajon, azzal, hogy szimplán eltettük valahova jó mélyre a konyhában. Összepakoljuk a táskánkat, és elindulunk iskolába vagy munkába, amerre épp mennünk kell. Rögtön a buszmegállóban ránk tör az ephebiofóbia, amikor meglátunk egy fiatalt. Egyszerűen rettegéskeltő a látványuk. Legszívesebben elfutnánk, de szerencsére nem tesszük, hanem valahogyan tűrjük jelenlétüket.

Carra Chiara

Ekkor felbukkan egy csinos nő, aki rögtön kiváltja belőlünk a vénusztrafóbiát. Vele és a fiatalokkal együtt most már olyan kényelmetlen a helyzet, hogy arrébb is húzódunk. Végre megérkezik a várva várt busz, és mint a villám, felpattanunk. És hogy ne legyen időnk a rettegésre, azzal a lendülettel elő is rántjuk a telefonunkat. Megnyitjuk a Facebookot, és még mielőtt bármit is csinálnánk, az apró csengő megmoccan, jelezve, hogy valami történt. Megnézzük, és látjuk, hogy a szomszédnak gyereke született. Hát, egy újabb jó hír, ez valami borzadály, mert mitől félnénk jobban, ha nem a jóhírektől, mert ugye eufóbiások vagyunk. Szerencsére a rettegéstől nem dobjuk el a telefonunkat, helyette inkább gyorsan továbbgörgetünk. A nagy görgetés közben figyelmesek leszünk arra, hogy a posztok nem töltenek be. Ez csak egy szörnyű dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy nincs lefedettség, ami miatt nincs net. Na szuper, már a nomophobia is beüt, egyszerűen csodás. Ez a fóbia igen gyakori az Y és a Z generációnál.

De, amikor sikerült túlélni a buszos borzalmakat, a nap még csak akkor kezd igazi borzalommá válni. Először is, beérsz az iskolába vagy a munkahelyedre, és vajon ki sétál pont szembe, hát, aki kiváltja belőled a pogonophobiát, az óriási, bozontos szakállú portás. Mert hát mi is lenne rettegettebb egy óriási, szőrös és bozontos szakállnál.

Carra Chiara

Gyorsan kikerülöd, és pánikolva felslisszolsz a helyedre. A tanóra kezdetére vagy a megbeszélésre már-már megnyugszol. Ekkor valaki rád szól, hogy üljél le valahova, de te idegesen vonakodsz ettől, mert ki tudja, hogy nem pont akkor ülsz-e majd bele egy hegyes tárgyba, mondjuk egy rajzszögbe. És minek is köszönhetjük ezt, hát a cathisophobiának.

Hát, gondoljunk csak bele, hogy mennyi borzadály ért minket ezen a képzeletbeli reggelen, amit megfűszereztünk pár érdekesebb fóbiával. De vajon milyen kín lehet az, amikor valaki nem egy fel-fel bukkanó dologtól fél, hanem egy folyamatosan jelenlévőtől? Ilyet tapasztalnak például a xanthophobiások, akiknek krónikus félelmük a színekhez köthető. Vagy milyen lehet anatidaefóbiásnak lenni – ez a fóbia azzal kínozza az illetőt, hogy folyamatosan retteg attól, hogy egy kacsa valahonnan, valamilyen módon figyeli.

Carra Chiara

Fontos, hogy akármilyen viccesen is hangzanak ezek a fóbiák, nem azok. Tartsuk tiszteletben azokat, akik ezekkel élnek, és akár nekik, nekünk is megvannak a magunk félelmei.

Carra Chiara Lisa (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!


 

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek