Szubjektív

Novemberben az óbudai Auchanban gyűjtöttünk tartós élelmiszereket rászoruló családok számára. Körülbelül délután kettőtől egészen este nyolcig több mint egy tonna cukor, liszt, bébiétel, tészta, szaloncukor, konzerv és csoki gyűlt össze. Nekünk, gyerekeknek szórólapok osztása volt a feladatunk, illetve informálnunk kellett az embereket, hogy mit lehet adománynak venni, és hol lehet ezeket leadni. Nagyon nehezen kezdtünk neki, féltünk egy kicsit, de fél-egy óra után már rutinosan mentünk oda az emberekhez. Nyilván mindenki máshogy reagál arra, hogy tizenévesek kérik őket, hogy vegyenek plusz egy lisztet.

Talán a leggyakoribb reagálás a visszautasítás volt, vagy egyszerűen csak elvették a szórólapot. Gyakran az volt a reakció, hogy „köszönöm”. Leginkább megköszönték az emberek, aztán elmentek, anélkül, hogy adományoznának vagy elvennék a hirdetőlapot. Viszont az emberek még ezt az egyszerű dolgot is képesek millióféleképpen elmondani:

– Köszönöm, nem kérek.
– Kösz, nem.
– Nem.
– Ne közelíts!

Voltak olyan vásárlók, akik inkább el akartak kerülni minket. Még nem láttam embereket ennyire gyorsan sétálni. Vagy csak addig telefonálni, amíg bemennek az áruházba. Esetleg annak ellenére, hogy tizenhét éves vagy, annyira érdekelnek a százforintos gumilabdák, hogy észre sem veszed az adománygyűjtőket.

Akik úgy érezték, hogy nekik nem kell adományozniuk, ezerféleképpen mondták el a magukét:

– Én már nyugdíjas vagyok – intett le egy bácsi, majd elment, mielőtt elmondtam volna bármit is.
– Nekem öt gyerekem van, már mindegyik felnőtt ember. Mi sose kaptunk ilyet.
– Nekem tíz unokám van, ezért én is rászorulónak számítok! Értitek a viccet?! Értitek a viccet?! – mondta a következő, majd véletlenül lefejelte az üvegajtót.
– Nekem nincs bankkártyám, nem tudok utalni.
– Én vagyok a belügyminiszter-helyettes – mondta valaki más és elment.

Politika. Mert miről is tudnak az emberek órákat beszélni? Meglepően sok olyan vásárló volt, aki ahelyett, hogy adományozott volna vagy legalább a szórólapot elvette volna, magyarázott a magyar politikáról, a fociról vagy a mezőgazdaságról.

– Jó. Elveszek egyet. De csak azért, mert zöld-fehérben vagytok. Hajrá Fradi!
– Nem adok semmit a CIB Banknak! –tavaly valóban a CIB Bank szervezésében gyűjtöttünk.
– Jól van, kedves CIB bankosok! – mondta az öregember, majd megölelt.
– Nem adok semmit, mert nem tudom biztosan, hogy a rászorulóknál köt ki és nem a Fidesznél.
– Neked hol vannak a szüleid? Nagyon szégyellhetnétek magatokat. Borzasztó dolog, amit most csinálsz. Én nem szívlelem a gyermekmunkát.
– Tudtok répát ültetni? – Ez az ember később kifejtette a gyűjtőpontnál lévő felnőtteknek, hogy Magyarországon nagyon sok a megműveletlen föld, és hogy mezőgazdaságra kéne tanítani a gyerekeket, nem koldulásra.
– Látod, hogy mi van nálam?! Látod?! – kérdezte meg a társamtól, aki diszlexiás, ilyen helyzetben el se tudta olvasni, de valami csekk lehetett. – Tudod, kinek viszem?! Tudod?! Mindenkinek! Annyi adót fizetek, hogy már szégyellem!
– Nem itt kellene gyűjteni, hanem a Parlament előtt!

Inkább nem idézek tovább, túl hosszú lenne. Az egyik bácsi kerek ötven percig beszélt nekünk mindenről. A magyar sportlétesítményekről, az oktatásról, hogy a miniszterelnök egy új stadiont épít külföldre a magyar adófizetők pénzéből, Észak-Koreáról, a Szovjetunióról, a húsz évvel ezelőtti Észak-Koreáról, hogy az oktatásügyi miniszternek nem állami iskolába járnak a gyerekei, Trumpról, az 1980-as amerikai elnökről, Kim Dzsong Un űrhadseregéről, a közgazdaságról, hogy elszegényedik az ország, az ivóvízről, az 1980-as évekbeli amerikai elnök terveiről, miszerint lézerágyúkat telepítenek földkörüli pályára, az Alzheimer-kórjáról és egy régi magyar színésznőről, aki hirtelen meggazdagodott. Mindezt megfűszerezte politikusok számomra semmitmondó neveivel, és ötpercenkét azzal, hogy „na, most már megyek, de azért jól elbeszélgettünk… Ja, és akkor még ott van az a…” Aztán sikerült megszabadulni tőle. Timi, a gyűjtés egyik vezetője, amikor harmadjára ment el mellettünk, észrevette, hogy még mindig ugyanazzal az emberrel beszélgetünk, és szólt, hogy váltás van. Aztán öt perc múlva visszamentünk gyűjteni.

És akkor jöjjenek a gyöngyszemek.

– Köszönöm. – mondta a nő, ahogy elvette a szórólapot, majd mögötte megjelent egy nála alacsonyabb, kopasz, vékony, körülbelül negyvenéves fickó, két ponton összefogott, őszülő kecskeszakállal. Vinnyogó hangon mondta: – Én is! Én is! Én is! – odaadtam neki egy lapot, majd boldogan felesége után szaladt.

– Rendben. – válaszolta egy másik nő. A mellette álló férje ránézett. – Jól van, veszek egyet neked is.

– Motozás lesz? – tartotta fel a kezét egy kopaszodó, de mégis rasztahajú fickó. A szintén raszta hajjal rendelkező lányával volt.

– És ezt hova kell vinni? – kérdezte egy öreg néni. Az ott lévő szórólap-osztogató válaszolt: – Hogyha bent vásárol valami tartós élelmiszert, akkor le lehet adni a karácsonyfánál. – A néni visszakérdezett: – Mit, a szórólapot?

– Hogy mi történt? – kérdezte. Elmondtuk még egyszer. – Aha. Értem. Mi baj történt? – Részleteztük. – Jó, jó. Értem. Micsoda? – körülbelül húsz percre rá megértette.

Én mindig nagyon élvezem ezeket az adománygyűjtéseket.

Horváth Vilmos (AKG, 8. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!