Amikor első osztályban beültem a padba, akkor nem is igazán mertem elképzelni még, hogy egyszer vége lesz ennek a rögös útnak az érettségi felé. De már csak pár hónap, és itt a vége. Nyavalygás helyett egy-két talán nem annyira unalmas gondolat fog jönni.
A legnehezebb az érettségiben nem az, hogy ki kell tölteni egy feladatsort, amihez mindenre szükség lesz, amit az elmúlt tizenhárom évben megtanultam – vagy épp nem tanultam meg –, hanem felnőni azokhoz az élethelyzetekhez, amik várnak téged az utolsó évben. Igen, előbb vagy utóbb téged is, kedves olvasóm.
Az a furcsa, hogy a középiskola végéig szinte mindent a kezedbe nyomnak helyetted – játssz nyugodtan gyerekként, aztán az iskolában pedig végig mondják, hogy mit kell tenned. Aztán középiskola után ott az egyetem, de ez már nem ugyanaz. Hirtelen enyém lett a döntés. Soha többet nem akarom kinyitni a történelemkönyvet? Megtehetném jövőre. Nem az a hatalom a felnőtté válás folyamatában, hogy adnak nekem sört a boltban, hanem az, hogy eldönthetem, ki akarok lenni.
Azzal szembesülök a környezetemben, hogy sokan ezt nem tudják vagy nem akarják tudni. Ebben nincs semmi szégyellnivaló szerintem. Hiszen mindenki szeret szabad lenni, de valakinek lenni, azt jelenti, hogy nem lehetsz bárki.
A pályaválasztás, hogy miből érettségizzünk, hogy mi érdekel minket – ezek nagyon nehéz döntések. Volt pályaválasztási meg árnyék témahét is az iskolában, de nem ez az, ami nekem a legtöbbet segített abban, hogy mi vagyok és mi nem vagyok.
Azok a pillanatok voltak a döntőek szerintem, amikor azt mondtam: most megpróbálok valami újat. Amikor elmentem először Szubjektív újságírásra vagy robotikára, amikor kutyákat sétáltattam egy menhelyen, vagy amikor leültem, és azt mondtam, hogy most beleásom abba magam, hogy kell telefonra programozni, vagy amikor a 24 órás programozási versenyen úgy kellett kommunikációs protokollt írnom, hogy azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák azt.
Szóval, kedves olvasóm, az őrültség és a váratlan lehet talán a döntés, a hatalom és ezzel járó felelősségnek a segítője.
Halpern Bence Márk (AKG, 13. évf.)
Az 5 fős prezentáló csapat
Ronaldo? Özil?
A repülőtéren az izraeli járatot volt a legkönnyebb megtalálni. Csak követni kellett a jellegzetesen öltözött pajeszos, kalapos haszidokat, és megtaláltuk a terminálunkat. Én és két hűséges utazótársam három óra utazás után landoltunk a Szentföldön. Miután egy rövid kikérdezésen megbizonyosodtak róla, hogy nem akarunk illegálisan bevándorolni vagy esetleg felrobbantani valamit, beengedtek az országba. Be kell vallanom, hogy tíz napos látogatásunk legtöbb idejét a család és a barátok tutujgatása meg a tengerparton való fetrengés tette ki, de azért rendesen körülnéztem, és van pár megosztanivalóm a kedves világgal.
4. A filmek nézését vagy a könyvek olvasását lehetőleg kerüld, mert nagy esély van rá, hogy nagyon elszomorodsz azon, hogy a világon rajtad kívül mindenki boldogan, értelmesen vagy legalább élménydúsan tölti az életét.
Nyelvi évünk volt, mindennap angol órák, amennyi csak belefért. A hetek egymás után jöttek és mentek, beültünk a padba, és tanultunk, vagy éppen Ildinél álltunk sorba a büfénél. Volt olyan, hogy hétvégi kiránduláson koptattuk a lábunkat, és barangoltunk be szebbnél-szebb helyeket. A témaheteink is nagyon jók voltak, folyamatosan egyre jobban megismertük egymást, az iskolát és még talán magunkat is. Barátságok szövődtek és viták alakultak, amik lassan elsimultak, hogy aztán lehessen máson vitatkozni, ahogy az lenni szokott. Élveztük a suliban töltött időt – amikor dolgozatot írtunk, akkor talán kevésbé, de azt hiszem, ezzel a legtöbben így vannak. Amikor a kezünkben tartottuk az első értékelőinket, és több-kevesebb örömmel elolvastuk őket, akkor jöttünk rá, hogy eltelt az a bizonyos fél év. Aztán az AKG szülinapon mi is igazi AKG-sok lettünk, attól a naptól kezdve már teljesen máshogy járkáltunk az épületben. Később jöttek a felvételizők, akikről eszünkbe jutott, hogy egy évvel ezelőtt mi is ugyanilyen izgatott arccal követtük a segítőket, hogy megtaláljuk a megfelelő termet. Emlékszem, amikor ott ültem és szorongattam a tollamat, remélve, hogy sikerül a felvételi, és én is lehetek kísérő az iskolában. Onnan már hipp-hopp ott volt a Tavaszi Fesztivál és a Trupp előadás, amire még hétvégén is próbáltunk, hogy minden jól menjen. A végére minden összejött, és így volt kerek a darab. A ballagáson már elképzeltük, hogy egyszer majd mi fogunk egymás után bandukolni a virágok alatt, és hogy majd mi kapjuk a nyakunkba a sziromesőt a fenti ablakokból, de ez azért még eléggé messze van. Nem lehet kihagyni Angliát sem a visszaemlékezésből. Sok eső, birkák és millió nagyon szép emlék, amit nem fogok elfelejteni nagyon hosszú ideig. Az egész éves angoltanulás után jó volt kipróbálni magunkat és a tudásunkat. Nem könnyű feladat helytállni egy ilyen helyzetben, de mindenki a legjobbat próbálta kihozni magából, és nem is történt semmi komolyabb baj. A projektbemutatókkal sikerült kicsit visszacsempészni Angliát a mindennapjainkba. Jó volt megnézni, ki hogy látta az utat, és milyen élményekkel jött haza.
A négy jó barát megint együtt van, mivel Alan apja váratlanul meghalt. A család úgy gondolja, hogy segítség kell Alennek, mivel már nem szedi a tablettáit (azt pontosan nem tudjuk, mire kell neki tabletta, de ez jelentéktelen, viszont neki szedni kéne), ezért el kell vinni egy intézetbe, ahol meggyógyulhat. Idáig egy szép drámai történetet láthatunk, csakhogy útközben megtámadja őket egy szervezet feje. Innentől kezdve az egész történet megkavarodik, és a film átalakul akciófilmmé. A négy barát (később három) egy kínai tolvajt kerget, aki kirabolta a banda fejét. Az egyetlen ember, akivel a kínai (Mr. Chow) tartja a kapcsolatot, az Alan.
Utolsó kommentek