„Mikor borús az ég, nem kék és fénylő…” – szól a szöveg, amit a Príma Primissima díjátadó gálaműsor fináléján a gyerekkórus énekelt. Hát, így éreztük magunkat mi is, mikor este 7-kor még a MÜPÁ-ban próbáltunk a másnap este kezdődő díjátadóra, hozzáteszem, hulla fáradtan. Mindenesetre óriási élménnyel gazdagodtunk.
A 7. évfolyamból kb. 20 gyereknek adatott meg az a lehetőség, hogy részt vehessen az opera gyermekkórusával együtt a Príma Primissima gála fináléjának előadásában, Hajzer Niki tanárnőnek köszönhetően. Ezek a gyerekek három héten keresztül, minden kedden részt vettek az előadás próbáján, az Opera üzemházában. Majd a harmadik hét csütörtökén, a főpróbán, a Művészetek Palotájában és természetesen a péntek esti előadáson is szerepelhettek. Én is e között a 20 szerencsés között voltam.
A keddi próbákon többnyire énekeltünk, de mi, AKG-sok bepillantást is nyerhettünk az Opera Gyermekkórusának mindennapi életébe is. Mikor megérkeztünk a főpróbára, már mind nagyon izgatottak voltunk. A gyermekkórus már többször járt a MÜPA kulisszái mögött, de nekünk ez sok meglepetést tartogatott – ide értve az óriási liftet, amibe hatalmas mérete ellenére sem fértünk be egyszerre, és azt is, hogy milyen pici öltözőt kaptunk, ahhoz képest, hogy mennyien voltunk. Ezek ellenére izgatottságunk erősen alábbhagyott, mikor még este fél nyolckor is sokadszorra próbáltuk el azt, hogy hogyan hajoljunk meg az előadás után.
Ezek után már az óriási liftbe sem volt akkora élmény bezsúfolódni, fejünkben a szöveg dallamával, és olyan gondolatokkal, hogy mégis hogy fogunk tudni felkelni másnap úgy, hogy reggel 8-ra beérjünk a suliba.
Másnap az idő az iskolában hamar elrepült azoknak, akikre este várt még egy fellépés. BKV-val mentünk a MÜPÁ-hoz, majd megérkezésünk után felmentünk az óriás lifttel, lepakoltunk az icipici öltözőnkbe, és a rendezők elmondták az aznapi programot. Aztán óriási hangzavar támadt, és mindenki valami mással kezdett el foglalkozni. Ilyenkor, mikor mindenki együtt volt az öltözőben, lázasan készülve az előadásra, szinte megállt az idő számunkra. Nem érzékeltük, hogy több óra múlik el, hiszen még annyi dolgunk volt. Így történt, hogy beénekeltünk az öltözőben, majd mindenki átöltözött, miközben olyan problémák adódtak a rendezőkkel, mint: „mi ez a cipő, ebben nem jöhetsz fel a színpadra!” vagy „nem volt otthon egy egyszínű blúzod?”, nem beszélve arról, hogy „csináljon már valaki egy normális frizurát ennek a gyereknek!” Mindenesetre végül sikerült normális, színpadra kész külsőt varázsolni mindenkinek már a főpróbára. Aztán megint átvettük az egész műsort elejétől a végéig. Ekkor éreztem, hogy milyen varázslatos a színpadon állni, és milyen izgalmas, hogy mi itt fogunk énekelni a közösségnek, nem beszélve a „kis meglepetésről”: a színpadon ülve is fogunk „liftezni” az előadás közben. A próba végén visszamentünk az addigra már igen belakott, otthonos kis öltözőnkbe. Mivel már csak az előadást vártuk, és nem volt egyéb dolgunk, megrohamoztuk a büfét vagy éppen tele szájjal beszélgettünk. A bevonulásunk előtti tizenöt perc a folyosón nagyon jó hangulatban telt. Mikor elindultunk a színpad felé, már mindenki nagyon izgatott volt. De mikor a szólista beénekelte az első pár sort, és mi bevonultunk a színpadra, egyszerre minden a helyére került. Tudtuk a dolgunkat, és boldogan énekeltünk. A végén kissé rosszul sikerült a meghajlásunk (pont, amit annyit gyakoroltunk), de az előadás annál jobban. Visszatérve az öltözőnkbe, mindenki a szüleit hívogatta, hogy látták-e a TV-ben, és ugye nem maradtak le. Ekkor kiderült, hogy a műsort nem egyenes adásban, hanem háromnegyed órás késéssel adja a TV. Ezért, aki fél óra múlva otthon volt, megnézhette magát a TV-ben, a műsorból kivágva pont azt a részt, amit a legtöbbször gyakoroltunk. A meghajlást.
Somos Emma (AKG, 7. évf.)
A történet halad tovább, és a Leviatán léghajó immár a Török Birodalomba, Isztambulba igyekszik, hogy ott mutassák be a darwinisták ajándékát a szultánnak. Azt várják, hogy a törökök az angolok mellé állnak, és segítik őket a háború folyamán. Persze a hajón még mindig ott tartózkodik Sándor, az osztrák herceg és trónörökös, valamint Deryn, a lány, aki inkognitóban szolgál. Sajnos az osztrák fiú számára a történet nem úgy alakul, ahogyan kellene, és így szökni kényszerül a hajóról. Közben így, különválva is sok kaland történik a főhősökkel. Derynék és a Leviatán csapata észreveszik, hogy a szultán már lepaktált a németekkel, és hogy azok épp titkos fegyverüket tesztelik nem messze Isztambultól. Sándor mindeközben megismeri a helyi lázadókat, és velük indul el, hogy megsemmisítse a németek titkos fegyverét.
A történet főszereplője Tessa Gray, aki nagynénje halála után Londonba utazik a bátyjához, de az út során két asszony (a vasnővérek) elrabolják, és elmondják neki, hogy a bátyját foglyul ejtette egy rejtélyes, Magiszter nevű férfi. Ezután a nővérek elmondják Tessának, hogy a birtokában van egy nagyon különleges képesség, amit ők is fel akarnak használni. A vasnővérek markából az árnyvadászoknak nevezett furcsa idegenek mentik meg, feltárva Tessa előtt azt a különleges világot, amiben ők élnek, és amely tele van mágiával és sötét titkokkal. Az árnyvadászok megígérik a lánynak, hogy segítenek megkeresni a bátyját, és elfogni a titokzatos Magisztert, aki a lány képességét a saját alattomos tervei érdekében akarja felhasználni.
Aki azt mondja, hogy jó-jó, ez egy műsor, meg ez az én családom, teljesen elfogadom az érvelését – még arra való tekintettel is, hogy ez a műsor hétvégén van, főműsoridőben. Azonban lenne egy meggondolandó ötletem.
Utolsó kommentek