Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Gigalift és mikroöltöző - fellépés a Prima Primissimán

„Mikor borús az ég, nem kék és fénylő…” – szól a szöveg, amit a Príma Primissima díjátadó gálaműsor fináléján a gyerekkórus énekelt. Hát, így éreztük magunkat mi is, mikor este 7-kor még a MÜPÁ-ban próbáltunk a másnap este kezdődő díjátadóra, hozzáteszem, hulla fáradtan. Mindenesetre óriási élménnyel gazdagodtunk.

A 7. évfolyamból kb. 20 gyereknek adatott meg az a lehetőség, hogy részt vehessen az opera gyermekkórusával együtt a Príma Primissima gála fináléjának előadásában, Hajzer Niki tanárnőnek köszönhetően. Ezek a gyerekek három héten keresztül, minden kedden részt vettek az előadás próbáján, az Opera üzemházában. Majd a harmadik hét csütörtökén, a főpróbán, a Művészetek Palotájában és természetesen a péntek esti előadáson is szerepelhettek. Én is e között a 20 szerencsés között voltam.

A keddi próbákon többnyire énekeltünk, de mi, AKG-sok bepillantást is nyerhettünk az Opera Gyermekkórusának mindennapi életébe is. Mikor megérkeztünk a főpróbára, már mind nagyon izgatottak voltunk. A gyermekkórus már többször járt a MÜPA kulisszái mögött, de nekünk ez sok meglepetést tartogatott – ide értve az óriási liftet, amibe hatalmas mérete ellenére sem fértünk be egyszerre, és azt is, hogy milyen pici öltözőt kaptunk, ahhoz képest, hogy mennyien voltunk. Ezek ellenére izgatottságunk erősen alábbhagyott, mikor még este fél nyolckor is sokadszorra próbáltuk el azt, hogy hogyan hajoljunk meg az előadás után.

Ezek után már az óriási liftbe sem volt akkora élmény bezsúfolódni, fejünkben a szöveg dallamával, és olyan gondolatokkal, hogy mégis hogy fogunk tudni felkelni másnap úgy, hogy reggel 8-ra beérjünk a suliba.

Másnap az idő az iskolában hamar elrepült azoknak, akikre este várt még egy fellépés. BKV-val mentünk a MÜPÁ-hoz, majd megérkezésünk után felmentünk az óriás lifttel, lepakoltunk az icipici öltözőnkbe, és a rendezők elmondták az aznapi programot. Aztán óriási hangzavar támadt, és mindenki valami mással kezdett el foglalkozni. Ilyenkor, mikor mindenki együtt volt az öltözőben, lázasan készülve az előadásra, szinte megállt az idő számunkra. Nem érzékeltük, hogy több óra múlik el, hiszen még annyi dolgunk volt. Így történt, hogy beénekeltünk az öltözőben, majd mindenki átöltözött, miközben olyan problémák adódtak a rendezőkkel, mint: „mi ez a cipő, ebben nem jöhetsz fel a színpadra!” vagy „nem volt otthon egy egyszínű blúzod?”, nem beszélve arról, hogy „csináljon már valaki egy normális frizurát ennek a gyereknek!” Mindenesetre végül sikerült normális, színpadra kész külsőt varázsolni mindenkinek már a főpróbára. Aztán megint átvettük az egész műsort elejétől a végéig. Ekkor éreztem, hogy milyen varázslatos a színpadon állni, és milyen izgalmas, hogy mi itt fogunk énekelni a közösségnek, nem beszélve a „kis meglepetésről”: a színpadon ülve is fogunk „liftezni” az előadás közben. A próba végén visszamentünk az addigra már igen belakott, otthonos kis öltözőnkbe. Mivel már csak az előadást vártuk, és nem volt egyéb dolgunk, megrohamoztuk a büfét vagy éppen tele szájjal beszélgettünk. A bevonulásunk előtti tizenöt perc a folyosón nagyon jó hangulatban telt. Mikor elindultunk a színpad felé, már mindenki nagyon izgatott volt. De mikor a szólista beénekelte az első pár sort, és mi bevonultunk a színpadra, egyszerre minden a helyére került. Tudtuk a dolgunkat, és boldogan énekeltünk. A végén kissé rosszul sikerült a meghajlásunk (pont, amit annyit gyakoroltunk), de az előadás annál jobban. Visszatérve az öltözőnkbe, mindenki a szüleit hívogatta, hogy látták-e a TV-ben, és ugye nem maradtak le. Ekkor kiderült, hogy a műsort nem egyenes adásban, hanem háromnegyed órás késéssel adja a TV. Ezért, aki fél óra múlva otthon volt, megnézhette magát a TV-ben, a műsorból kivágva pont azt a részt, amit a legtöbbször gyakoroltunk. A meghajlást.

Somos Emma (AKG, 7. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Don Quijote Mauzóleum – az érthetetlenség netovábbja

Viszonylag gyakran érzem azt, hogy semmit nem értek a körülöttem folyó eseményekből, ez az este azonban minden hasonló élményemen túltett. Értelmetlen dialógusok, nulla történetvezetés, összefüggéstelen jelenetek – a darab temetése ennek ellenére telt házasra sikerült. Ennek miértjét próbálom most megfejteni.

Kora este még mit sem sejtve érkeztem a Sztregova utcába némi környéken való kóválygás után. Az előadás helyszíne, az Artus, első és második pillantásra is egy raktárhelyiségnek tűnt, egy  belvárosi romkocsma hangulata járta át a teret. A pénztár előtt iszonyatos mennyiségű ember sűrűsödött össze nagyon kis helyen, ezért odaérkezésünkre sajnos elfogytak a jegyek – így személyesen mentem oda a darab rendezőjéhez, hogy tegyen valamit az érdekünkben.

Annyit tudtam előzetesen, hogy a színdarab alatt szabadon körbejárhatjuk a termet, tehát nem egy átlagos, sok székkel és egy nagy színpaddal rendelkező helyet kell majd elképzelnem. Megérkezésünkkor az összes színész egy jelmezbe bújtatott kiállítási tárgyként jelent meg, és mozdulatlanul is maradtak vagy 10 percig. Mi eközben próbáltuk körbe-körbe járva megfejteni az installáció értelmét, nem is sejtve, hogy ez még csak a kezdet volt. Egy zenésznek öltözött gitáros egyszer csak megmozdult, majd spontán koncertbe kezdett, a többiek pedig a helyüktől függően megmozdultak – a szkafandert viselő űrhajós például elkezdett lebegni. Egy-két így előadott szám után a középen lévő parketten megállt egy leírhatatlan kinézetű férfi, majd az egyik falon található függönyök szétnyíltak, és projektorral kivetített arcok jelentek meg. A hangszórókból hirtelen a Tilos Rádió legmélyebb bugyrait idéző szintetizátorral feljátszott szám szólalt meg, az előbb megjelent alak pedig légies mozdulatokat utánozva elkezdett táncot lejteni. Ekkorra már végképp nem értette senki, hogy mi történik körülöttünk.

A „show” hasonló menetben folytatódott. A kedvenc két zenei előadás közti blokkom az volt, amikor a kiállított bábuk kiléptek a rájuk szabott szerepből, és leültek középre. Néhány törzsi szertartást idéző mozdulat után egyikük felállt, torkaszakadtából üvöltött és körbefutotta a színpadot – ezt pedig megismételték a többiek is. A fináléban előkerült egy körte alakú, felül lyukas guruló valami is, amely az egyik főszereplő jelmezéül szolgált, miközben a többiek a körteszerű fadarabot lökdösték, láthatóan nagyon örülve ennek. A taps közben próbáltam figyelni az emberek arckifejezését, de mindenki próbálta leplezni, hogy egy kétórás katyvaszban volt részünk. Olyan darabot láthattam, amire nem csak a 18-as, de a 108-as karikát is minden további nélkül rátenném, hogy még véletlenül se károsítsa meg senki lelkivilágát ez a borzalom.

 

Sengel Tamás (AKG, 10. évf.)
fotók: faninfo.hu
maszk.hu, Révész Róbert

Don Quijote mauzóleum (Artus előadás)
Rendező-koreográfus: Goda Gábor
Előadók: Bakó Tamás, Dombi Kati, Gold Bea

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Scott Westefield: Behemót

A Leviatán-trilógia második része is egy nagyon jó olvasmány, és vaskossága ellenére, akárcsak az elsőt, ezt is napok alatt elolvastam.

A történet halad tovább, és a Leviatán léghajó immár a Török Birodalomba, Isztambulba igyekszik, hogy ott mutassák be a darwinisták ajándékát a szultánnak. Azt várják, hogy a törökök az angolok mellé állnak, és segítik őket a háború folyamán. Persze a hajón még mindig ott tartózkodik Sándor, az osztrák herceg és trónörökös, valamint Deryn, a lány, aki inkognitóban szolgál. Sajnos az osztrák fiú számára a történet nem úgy alakul, ahogyan kellene, és így szökni kényszerül a hajóról. Közben így, különválva is sok kaland történik a főhősökkel. Derynék és a Leviatán csapata észreveszik, hogy a szultán már lepaktált a németekkel, és hogy azok épp titkos fegyverüket tesztelik nem messze Isztambultól. Sándor mindeközben megismeri a helyi lázadókat, és velük indul el, hogy megsemmisítse a németek titkos fegyverét.

A könyv ismételten nagyon jóra sikerült, és a benne található nagyszerű grafitrajzok is élethűen ábrázolják ezt az érdekes és jól felépített világot. Az angolok ugyanis még mindig a mutáns állatokra számítanak a harcban, míg a „barkács” németeknek a füstöt okádó gépeik a legfőbb fegyverük. A könyv harmadik része idén karácsonykor jön ki, és az előzők alapján remélem, ez sem fog csalódást okozni. Az eddig megjelent könyveket is ajánlani tudom, habár aki élethű és realista háborús könyvet keres, az ne ezt olvassa. Aki pedig inkább kalandra és sci-fire vágyik, annak ez a könyv az igazi.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.) 

Scott Westerfield: Behemót (Behemoth, 2013, 592 o.)
Ad Astra, Leviatán-trilógia sorozat 2.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Scott Westerfield: Leviatán

Ez a könyv az első világháború történetének egy teljesen újszerű feldolgozásáról szól. Aki ezt megveszi és elolvassa, az ne arra számítson, hogy egy száraz, más szereplőkkel játszódó, sematikus történethez jut. A szerző ugyanis csavart egyet az egészen, és sci-fibe burkolva teljesen átváltoztatta a történelmet.

A lényeg ugyanis a technika: az antanthatalmak (a könyvben: darwinisták) mutáns állatokat használnak fel a küzdelemben (és az élet más terén is), míg a tengelyhatalmak (barkácsok) robotokat és masinákat alkalmaznak. Így minden teljesen különböző, és az az érdekes, ahogy a hagyományos elemek megjelennek az újszerű köntösben. A történet főszereplője Sándor herceg, akinek a szüleit épp a könyv kezdetekor ölik meg Szarajevóban (a háború casus bellijeként). A történetben a merénylet máshogyan történik, mint a valóságban (a szülőket megmérgezik), és a fiúnak menekülnie kell, mert a németek el akarják fogni, nehogy diplomataként vagy esetleg trónörökösként belekavarjon a háború folyásába, netán megállítsa azt. A másik főszereplő a Sándorral egyidős skót lány, Deryn, aki fiúnak álcázva besorol a légierőbe, és bátorságának hamar meglesz a gyümölcse: a lány kadét lesz a Leviatán nevezetű óriási léghajón. Ő azonban a darwinisták oldalán áll, míg Sándor a vasból készült lépegetők közt, a barkács-érában nevelkedett. És mégis, a két látszólag teljesen különböző szereplő együttműködni kényszerül, hogy túlélhessék a háború poklát. A könyv nagyon izgalmas, a képzelt világ részletesen bemutatott, szépen kidolgozott. Aki egy klasszikus könyvet keres, annak nem ajánlanám, de az újszerű, izgalmas kalandkönyvre vágyók esetében mindenképpen a polcon a helye ennek a könyvnek.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.)

Scott Westerfield: A leviatán (Leviathan, 2012, 544 o.)
Ad Astra, Leviatán-trilógia sorozat 1.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Cassandra Clare: Az angyal

Cassandra Clare nagysikerű regénytrilógiája olvasók millióit varázsolta el, a maga varázslatos, külön világával. November végén került a boltokba a könyvsorozat utolsó része, a Hercegnő. Sajnos még nem volt alkalmam elolvasni, de az első két rész tapasztalatai alapján a befejezésben sem fogok csalódni. Aki még nem olvasta ezt a remek könyvet, annak itt egy kis történetismertető a sorozat első részéről.

A történet főszereplője Tessa Gray, aki nagynénje halála után Londonba utazik a bátyjához, de az út során két asszony (a vasnővérek) elrabolják, és elmondják neki, hogy a bátyját foglyul ejtette egy rejtélyes, Magiszter nevű férfi. Ezután a nővérek elmondják Tessának, hogy a birtokában van egy nagyon különleges képesség, amit ők is fel akarnak használni. A vasnővérek markából az árnyvadászoknak nevezett furcsa idegenek mentik meg, feltárva Tessa előtt azt a különleges világot, amiben ők élnek, és amely tele van mágiával és sötét titkokkal. Az árnyvadászok megígérik a lánynak, hogy segítenek megkeresni a bátyját, és elfogni a titokzatos Magisztert, aki a lány képességét a saját alattomos tervei érdekében akarja felhasználni.

A könyv világa varázslatos. Teljesen lenyűgözött és beszippantott az első laptól az utolsóig. A viktoriánus Angliában járunk, és a cselekmények mellett a táj bemutatása is nagy szerepet kap. Ehhez még hozzájön a könyv misztikus világa is. Alig lehet letenni, ráadásul a történetben minden szál helyet kap: a szerelem, az akció és a mágia egyaránt. A könyv igazi fantasy regény: rengetegféle különleges lény, démon és tündér kap helyet a történetben, és ez az, ami a legjobb benne. Miközben olvasod, egy teljesen új világba csöppensz bele, elfelejted az iskolát, a tanulást, és csak a történetre tudsz koncentrálni. És garantálom, hogy nagyon nehezen fogsz tudni kiszakadni az események sodrásából.

A könyvet elsősorban 14-15 éves lányoknak ajánlom, de persze fiúk is olvashatják, csak az a lényeg, hogy szeresd a fantasy könyveket. Remélem, a harmadik kötet is annyira élvezetes és izgalmas lesz, mint az első kettő; kíváncsian várom a befejezést is.

Tóth-Stella Zita (AKG, 8. évf.) 

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek sorozat
Az angyal (1. rész) (Clockwork Angel, 2010, 468 o.)
A herceg (2. rész) (Clockwork Prince, 2012, 490 o.)
A hercegnő (3. rész) (Clockwork Princess, 2013, 552 o.)
Könyvmolyképző Kiadó Kft.

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Vasárnap esti gondolkodás

Nem tudok egyszerűen mit kezdeni azzal, hogy vasárnap este kitévedek a televízió elé, és azt látom, hogy ugyan megy a televízióban az éppen aktuális tehetségkutató, de már a családom részéről is totális érdektelenség övezi a műsort – legyen az az X-Faktor vagy a Megasztár vagy még nem tudom, hány létező formátuma van a „zenés tehetségkutatóknak”.

Semmi jónak nem akarok az elrontója lenni, de amikor már csak azért megy az X-Faktor háttérzajként, hogy „csak tudjuk, ki essen ki”, akkor azt gondolom, hogy kifulladt egy műsor. Ennek lehet, hogy az az egyik oka, hogy az én korosztályom nem néz televíziót, de hiába aggatjuk rá szinte már közhelyesen a generációnkra valamelyik betűt az ABC végéről, ettől függetlenül anyámat meg apámat se igazán érdekli.

Aki azt mondja, hogy jó-jó, ez egy műsor, meg ez az én családom, teljesen elfogadom az érvelését – még arra való tekintettel is, hogy ez a műsor hétvégén van, főműsoridőben. Azonban lenne egy meggondolandó ötletem.

Mégpedig az, hogy üljenek le a tévések, és gondolkozzanak, hogy milyen új műsorokat lehetne gyártani, ami nem beköltözős valóságshow, nem zenés tehetségkutató. Akármennyire is nem nézek tévét, mindennap van egy félórás etapom a YouTube-on, és azt gondolom, hogy a YouTube-on menő tartalmakat igenis el lehetne egy kicsit lesni, és a tévébe lehetne rakni.


Dumaragu

Nyilván mindenki mást és mást néz. De emberek! Mibe kerülne leszerződtetni olyan figurákat, mint a Dumaragu, Szirmai Gergő vagy Pamkutyáék? Én úgy gondolom, hogyha már most éhbérért, minimális reklámpénzekért csinálják, akkor semmibe. De lényegesen kevesebbe kerülne, mint a csillogós X-Faktor epizódok, ahol emelt díjas SMS-rendszert kell üzemeltetni, felkészíteni a gyakran teljesen tehetségtelen énekeset énektanárokkal, világítástechnikát, színpadtechnikát, operatőröket, stábokat kell berendelni, és még így is igénytelen lesz a végeredmény.


Pamkutya

Nem jelentem ki azt, hogy a TV-nek, mint médiumnak lesz még létjogosultsága hosszú távon. De azt ki merem jelenteni, hogy a TV ciki státuszán lényegesen javítana az, ha a fiatalabb korosztályt legalább megpróbálnák megszólítani, mert jelezném, hogy ez a fiatalabb korosztály már a 20-as éveit közelíti, és potenciális vásárlóerőkké váltak. Márpedig a TV reklámokból él.

Halpern Bence (AKG, 13. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

A Walking Dead sorozatok

A Walking Dead tévésorozat alapja egy képregény, mely igen rövid idő alatt lett népszerű, és mára már Eisner-díjas is (ez egy neves képregényes díj). Akkora sikernek örvend a folytatásos comic, hogy immáron a tévésorozatból is három évad készült el.

A történet igen egyszerű, mondhatni közönséges. Egy amerikai rendőr békés életet él családjával egy amerikai kisvárosban. Ám a família élete megborul, amikor a családfőt, Ricket, a sheriffet meglövik egy autós üldözés során. Rick hetekkel később a kórházban ébred, és nem érti mi, is történik valójában.

A szobája ajtaja el van torlaszolva, és sehol senki, az egész épület néma. Kifelé menet azonban rémes felfedezést tesz. Az étkezde ajtaja le van reteszelve, és hangosan zörgeti valaki vagy valami. A férfi rettenetesen megijed, és kiszalad az épületből, amely előtt százszámra fekszenek a letakart halottak, mindenütt néma csend. Rick már kapiskálja, hogy valami természetfeletti és borzalmas történt. Az utcákon megüresedett tankok állnak, és halottak fekszenek mindenütt. Hazaérve a férfi csak az üres és feldúlt házát találja, a család sehol. Az utca túloldalán ekkor egy férfi jelenik meg, igen furán és hörögve. Rick megörül, hiszen ekkor találkozik először emberrel, ám ekkor ütés éri a tarkóját és elájul. Felébredve összetalálkozik az első túlélőkkel, egy apával és fiával, akik szembesítik azzal, hogy a világ már nem a régi, és mindent elleptek a járkáló halottak. Ezután Ricknek már semmi más célja nincs, mint családjának a megtalálása.

A sorozat nagyon izgalmas és elborzasztó, ugyanakkor jól kidolgozott látványvilággal rendelkezik. Rövid pályafutása alatt igen nagy népszerűségre tett szert, és a folytatást is egyre többen várják. Amerikában a negyedik évad nemsokára kezdődik, és remélhetőleg hamarosan Magyarországon is nézhető lesz majd. Aki pedig nem a horrorfilmek nagy barátja, annak a képregényt ajánlom, hiszen tulajdonképpen a sorozat teljes egészében a képregény sztorija, mozgóképpé átformálva. Szerintem mindkettő nagyon igényes és izgalmas, mindazonáltal gyengébb idegzetű olvasóknak vagy nézőknek nem ajánlanám.

Tóth Artúr (AKG, 9. évf.) 

The Walking Dead (2010-től)
Szereplők: Andrew Lincoln, Sarah Wayne Callies, Jon Bernthal

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Activity – avagy társasjáték a hajléktalanokkal

Minden tanulót 9.-es korában szembesítik azzal a tanárok, hogy 12. végére 50 óra önkéntes közmunkában kell részt venniük, különben nem érettségizhetnek. Évenként ebből 12-13 órát kell teljesíteni.

Az AKG-ban szerencsére van lehetőség arra, hogy a tanárok által megszervezett helyekre menjünk, hiszen ez nem úgy van, hogy csak elmegyek valahova, és azt mondom, hogy most jöttem segíteni (illetve ezt lehet csinálni, csak nem lesz jóváírva).

Én elsőként egy társalgási feladatot vállaltam, ami nagyon szórakoztató volt, mivel egy majdnem mindenki által kedvelt játékot, az Activityt kellett játszani olyan emberekkel, akiket nem is ismerek (ez volt benne a vicces). A játékot a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanszállóján játszottuk, ami szerencsére nincs messze az AKG-tól.

Amikor beléptük az épületbe (rajtam kívüli 5 társammal), nem tudtuk, hogy mit csináljunk, hova menjünk. Szerencsére hamarosan bevezettek minket egy kis terembe, ahol voltak asztalok, székek és könyvespolcokon könyvek. Így hatan berendeztük a termet, és addig az egyik ott dolgozó toborozta az embereket, hogy jöjjenek Activityzni. Sajnos csak öt ember jött el, a többieknek nem volt kedvük. Mindenesetre egy gyors bemutatkozás után el is kezdtük volna a játékot, ha a hajléktalanok tudták volna a szabályokat.

A játszótársaink körülbelül 60 évesek lehettek. Játék közben megismertük az embereket, megtudtunk róluk egy csomó dolgot. Például az egyetlen nő a társaságban szeretett véletlenszerű dolgokat bekiabálni. Volt egy férfi, akivel egy csapatban voltam, és sajnos gyengén látott a szemüvege nélkül, ami nem volt ott. Ezért mindig engem kérdezett meg arról, hogy mi volt a papírra felírva (pedig nekem kellett volna kitalálni azt a szót). Egy másik férfi pedig valamilyen oknál fogva sajnálatosan nem tudott még egy egyenes vonalat sem húzni, mivel valamilyen betegsége volt. Az utolsó férfi, aki az elejétől fogva ott volt, egy igazán csöndes személyiség volt. Nem nagyon szólalt meg, csak ha neki kellett valamit körülírnia. Az utolsó férfi, aki később csatlakozott, ő volt a legviccesebb. Azt állította, hogy ismeri a játékot, és már sokat is játszott vele. Ezt egészen addig elhittük, amíg el nem kezdett bekiabálni szavakat, akkor, amikor nem lett volna szabad. Amikor rá került a sor, és körbe kellett volna írnia a szót, akkor nem körülírta, hanem elmondott egy hosszú és érdekes történetet, aminek köze volt a szóhoz (néha).

Mindenesetre én mindenkinek ajánlom ezt a programot, akinek van kedve egy jót nevetgélni ismeretlen emberekkel!

Szarka Zsombor (AKG, 9. évf.)

Többet az iskolai közösségi szolgálatainkról

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Last Vegas – avagy Másnaposok 67

Mi lesz akkor, ha az ember későn nősül, mondjuk hatvan évesen, és kora ellenére megtartja a legénybúcsúját, teszem azt Las Vegasban?

Ez a film ugyanis erről szól. Központi szereplői már mind nagypapák, kivéve a menyasszonyt, aki harmincas évei elején jár. A történet roppant egyszerű, és ismerős lehet, ha látta az ember a Másnaposok filmeket. Egy gazdag, de öreg ember megnősül, és régi barátaival elhatározzák, hogy utoljára elmennek szórakozni Vegasba.

Na, persze előkerülnek a régi sérelmek, amik csak még pikánsabb ízt adnak a filmnek. Nagy kaszinózások, fergeteges bulik, meg minden, ami ilyenkor lenni szokott. Ha valakit nem győzött meg a sztori, annak meg ott vannak a színészek: Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas és Kevin Kline. Szóval remek szórakozásnak néz elébe az ember, ha eltekint attól az egy apró tényezőtől, hogy kedvenc színészeink mennyit veszítenek méltóságukból a film során.

Ez engem baromira zavart. Imádom De Nirót, és nagyon nyomasztó volt nézni, ahogy lejáratja magát. A filmben elhangzik egy mondat – valahogy úgy, hogy „nem az a lényeg, hogy hány éves vagy, hanem hogy mennyinek gondolod magad” – és szerintem ez szép meg jó, de miért nem képes valaki méltósággal megöregedni? Szóval, ha nem sajnálod a színészeket, akkor remek kikapcsolódásnak nézel elébe, de ha emberpárti vagy, többet fogsz sírni rajta, mint a Titanicon.

Vida Benedek (AKG, 9. évf.)

Last Vegas (2013, 105’)
Rendezte: Jon Turteltaub
Szereplők: Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább

Időről időre

Épp legutóbb írtam arról, hogy a véletlen szüli általában a legjobb dolgokat. Az idő megint igazolta ezt az állításomat. A péntek esti rohanásban az éppen kezdődő film negyedik sorába beülni „nézzünk meg valamit!” felkiáltással pedig még érdekesebbé tette azt az élményt, amelyet Richard Curtis filmje nyújtott.

A rendező/író eddigi filmjei (pl. az Igazából szerelem vagy a Sztárom a párom) biztos, hogy mindenkinek ismerősek, vagy ha mégsem, akkor azzal a valakivel szeretnék beszélni, mert időben képes átutazni azt a decemberi időszakot, amikor a tévében ez a két film (meg Bud Spencer, meg valamelyik animációs rajzfilm) megy felváltva egészen a téli szünet utolsó napjáig.

Feltételezem, rendezőnk is valószínűleg már legszívesebben átutazná ezt az időszakot, így eszébe juthatott, hogy írjon egy romantikus drámát – időutazással. Ez úgy tűnhet elsőre, mint egy nagyon bizarr sci-fi, pedig nem az. Sőt, működik, ráadásul nagyon, és mindjárt el is mondom, hogy szerintem miért.

A történetben Tim (Domnhall Glesson), a főhősünk, aki családjával él addig, amíg egy balul sikerült szilveszteri parti után apja (Bill Nighy) nem közli vele, hogy tud időben utazni, csak be kell mennie egy sötét helyre, és ökölbe kell szorítania a kezét. Így is történik, persze – és az ilyen pillanatoktól működik szerintem igazán a film – ezelőtt megbeszélik, hogy nem jön oda az egész családdal, hogy utána kiröhögjék.

Az időutazás pedig működik ebben a műfajban, mert nem arról szól, hogy plutónium meg fluxuskondenzátor – ami a Vissza a jövőbe című filmben működik jól –, hanem egy gyerekkori elemi ösztönünkre hat. A főszereplőben a három-négyéves magunkat látjuk, ahogy miután kiborítottuk a papit, bevonulunk a szekrénybe, és azt kívánjuk, bárcsak máshogy csináltuk volna – és ennyi.

Innentől kezdve meg nyitott a kérdés: miről fog szólni ez a film? Láttunk már Adam Sandleres megoldást a Távkapcsban, ahol szintén szomorú volt a vége, de ott nem tudtunk azonosulni a főszereplővel. Ráadásul a sok pénz szerzése szükségszerűen azt jelenti a hollywoodi filmekben, hogy nincsenek barátaink, és ettől egy idő után megőrülünk.

A pénz témát tehát a legelején „talán” helyesen eldobják, és a szerelemre fókuszálnak. Ez egy nagyon érdekes szál, jól megalapozza a filmet, és számomra felemelő volt, hogy a főszereplő ezek után nem nagy akar lenni, hanem az idillt keresi a nőben. Amikor régi szerelmével találkozik a film egyik jelenetében – nem lövöm le, csak részben, hogy mi történik –, nálam ott dőlt el, hogy izgulok a főhősért. És megérte. Mert végre láttam egy olyan történetet, ami szakít azzal a Bibliából következő megfontolással, hogy az ember és a férfi eredendően bűnös, és azért nincs hatalmunk, mert bűnös dolgokra használnánk.

Szóval ezek után fel volt adva a lecke a rendezőnek, és fogcsikorgatva ültem. Ugyanis tudtam, hogy nem lesz közhelyes a vége, tudtam, hogy sikerül talán a film végén úgy kijönnöm, hogy egy ilyen hatalmat lehet felelősségteljesen használni. Nem fog mindenkinek tetszeni, de nálam ez a film magasan viszi a prímet az elmúlt pár év terméséből. Pedig elég sok jót láttam.

Halpern Bence (13. évf.)

Időről időre (About Time, 2013, 123')
Rendezte: Richard Curtis
Szereplők: Rachel McAdams, Domhnall Gleeson, Margot Robbie

LIKE - értesülj az új cikkekről!

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2018-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma második helyezést kapta. Az ország második legjobb diákújságírói is szerkesztőségünk tagjai lettek, valamint Az év diákvideósai kategóriában is második lett a szerkesztőség.

2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek