Szubjektív

Év elején, egy csöndes, átlagos töriórán hallottunk először a Kreatív Történelem Versenyről, ami a Pécsi Tudományegyetem szervezésében immár harmadik éve került megrendezésre. Mind az osztályunkból, de az egész évfolyamról, sőt az iskolánkból is sokan indultak ezen.

A verseny érdekesnek tűnt, nem annak a magolós fajtának. A csoportmunkán, a kreativitáson, az önálló információszerzésen volt a hangsúly. A török hódoltság korának Magyarországa volt a téma, amit mi nyolcadikban tanulunk, szóval ez is ideális volt (így több esélyünk volt a fölöttünk járó gimisekkel szemben). Így hát hosszas huzavona után – hogy mi legyen a csapatnév –, Banu klán néven jelentkezett is a versenyre a négy lányból álló csapatunk. És mit jelent a név? A Banu egy török női név, a jelentése „nő”, így a csupa lányból álló csapatunkra méltán passzol a Banu klán elnevezés.

A csapatunk

Egy ideig ez az egész verseny nem tűnt másnak, mint egy jövőbeli mókás feladatnak. Aztán olyan november közepén kezdtünk rádöbbeni, hogy jé, mindjárt itt az első forduló, bele kéne húznunk. Azt el kell árulnom, hogy sajnos az első forduló leadandó feladata nem igazán készült igazi csapatmunkában. Végül egy kicsit zötyögősen és kapkodva, de elkészült a munka. Elárulom: nálam, az első forduló leadásának hétvégéjén az egész nap erről szólt, a szobámba pedig alig lehetett belépni, akkora volt a munka. És szinte az egész család segített. Mondjuk ez kimerült a ragasztásban, és abban, hogy apával majdnem sikeresen teljesen elégettük a csak megpirításra és régiesítésre szánt térképet.

És beadtuk az első fordulót. Óriási a megkönnyebbülés, de az izgalom is, hogy vajon továbbjutunk-e. Sok-sok várakozás után a verseny oldalán végül megjelent, hogy melyik csapat jutott tovább. És a Banu klán bizony, épphogy csak, de továbbjutott. Na, ekkor már megfogadtuk, hogy a második fordulóra belehúzunk, a csapatmunkából is mindenki kiveszi majd a részét, és legfőképp, időben elkezdünk foglalkozni a feladatokkal.

A verseny

Ebből az lett, hogy a leadás előtt két héttel a csapatunk végre elkezdett foglalkozni a munkával. De akkor gőzerővel. Több napon este nyolc után is a suliban maradtunk, és olvastuk a nehéz nyelvezetű könyveket, interneten keresgéltünk, hogy létre tudjuk hozni a saját hódoltság kori bortermelésünket, és belelássunk az akkori gazdaságba, mert bizony ez volt a feladat. Szerintem még sose töltöttünk annyi időt a Szabó Ervin Könyvtárban, mint a verseny folyamán. Már megvolt a szokásos asztalunk, és a szokásos részei a könyvtárnak, ahol kutakodunk. És végül, mikor már csak pár nap volt a beadásig, olyan szinten végeláthatatlan volt a munka, hogy nem is láttuk a végét. Egy szabad másodpercünk se volt.

Ha meg-megálltunk is egy pillanatra, elkezdtünk őrjöngeni, felhangosítottuk a zenét, de utána max. két perccel már kétségbeesetten egymással üvöltöztünk, hogy nem szabad kizökkeni, dolgoznunk el, még nagyon sok van hátra. Hát igen. Ez az egyik nagy hátránya annak, hogy ha a csapat legjobb barátnőkből áll. Mondjuk, lehet, hogy egy kicsit megviselt minket ez, de legalább tanúsította, hogy ha nagyon kell, összetartóak tudunk lenni a legnagyobb krízishelyzetben is.

Mondjuk tény és való, hogy kicsit túl is reagálhattuk a dolgot. Az est tetőpontja tényleg az lehetett, mikor annyira elvesztünk a sok dologban, hogy a neten kikerestünk egy kék vonalat, amit bármikor hívhatnak a tinik, és felhívtuk. Szerencsére foglalt volt, és akkor kicsit végre visszazökkentünk a valóságba. Kínunkban röhögtünk.

A II. forduló azért volt stresszesebb, mert ez most a döntőbe jutásról szólt, a 8 legjobb csapat jutott be a döntőbe. Nyilván, mi is be akartunk kerülni, de csak a közben jöttünk rá arra, hogy ez akár lehetséges is. És akkor valami olyat akartunk csinálni, ami tényleg klassz, ami miatt bejuthatunk a döntőbe. Így tényleg beleadtunk apait-anyait, és egy társasjáték valamint egy napló is elkészült.

És utána a várakozás. Most már elszántak voltunk. Be akartunk jutni a döntőbe.

Mikor már azt hittük, tényleg reménytelen ez az egész, érkezett egy levél a töritanárunktól, hogy megvan. Bejutottunk! Fantasztikus érzés volt. Hogy akartad, és megcsináltad, és sikerült. A sulinkból rajtunk kívül még egy tizedikes csapat jutott be. Érdekes, de nem sokat érintkeztünk velük, konkrétan, a döntőig nem is ismertük őket. Ez nem amiatt volt, mert versenyben, ellenük voltunk, csak a felkészítő tanárunk is más volt, más évfolyamra jártunk, és nem is erőltettük a találkozást. A döntőre nem sok időnk volt készülni, mert egy félreértés miatt későn jutott el hozzánk az anyag, így a történelemtanárunk sok mindent magára vállalt, és segített nekünk. Igazából e nélkül fel se tudtunk volna készülni a döntőre. Mondjuk nekünk az nagyon nagy dolog volt, hogy egyáltalán bejutottunk a döntőbe. Országosan benne az első nyolcban, nyolcadikosan! Kicsattantunk az örömtől.

A döntő előtti hét csak a versenyről szólt. Késő estig voltunk a suliban, csináltuk a bemutatkozó videót, tanultunk, készültünk. Aztán elérkezett a péntek, töriórára már nem is kellett mennünk, indultunk a vonathoz. Ekkor találkoztunk először a másik csapattal, szemtől-szembe. Volt egy kis feszültség a levegőben – hiszen azért mégis egy versenyre mentünk, ráadásul ők már tapasztaltabbak, nagyobbak is voltak nálunk. A másik csapat, a Turkish Delight, már a tavalyi versenyen is a döntőbe jutott, akkor az ötödikek lettek.

Tizedikesek

A vonatút nagy részben a tanulásról szólt, de ezt kb. én vettem csak komolyan a csoportból. A többiek akkor komolyodtak el jobban, mikor Pécsen, leszállva a vonatról, találkoztunk pár másik csapattal. Mindegyik versenytársunk feszült figyelemmel várakozott, mi pedig megérkeztünk, legkisebbként, zajongva, és mindenki furcsán méregetett minket. Na, hát ekkor már meg akartuk mutatni, hogy azért nem akárkivel van dolguk… Így, a döntő előtti este az egész csapat a törikönyv felett aludt el, de még ezelőtt részt vettünk egy kiállításon, ahol a verseny alatt beérkezett legjobb munkákat állították ki.

Rátaláltunk a társasjátékunkra és a naplónkra, sőt, az évfolyamunkról induló csapatok pár munkájával is találkozhattunk. Ekkor már átéreztük, hogy ez egy komoly verseny, és az egész országból érkeztek ide nyerni vágyó csapatok. A főnyeremény egy 50%-os tandíjkedvezmény volt a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi vagy Közgazdaságtudományi Karára, sikeres felvételi esetén, egy tanévre. Mindenesetre nekünk ez a verseny egész évben „csak” a töriverseny volt, ami tök jó, meg néha nehéz… de úgyse jutunk be a döntőbe. Erre most ott álltunk, és ez klassz volt. Nagyon klassz.

A szállásunkon a csapatok bemutatkozására is sor került. Vagy nevettünk vagy meglepődtünk, de mindenképpen nagyon izgalmas volt látni más csapatokat, amik olyanok, mint a miénk, de mégis mások. Végül elvonult a Banu Klán csapat a szobájába, ahol csak mi voltunk – ez volt az előnye annak, hogy csak lányok voltak a csapatunkban. Este mindenkit szétvetett az izgalom a másnapi döntő miatt. A reggelre alig emlékszem, csak az maradt meg, amikor a másik AKG-s csapattal gyalogolunk át a verseny helyszínére a pécsi utcákon.  Egységes szoknyánk volt, amit még a verseny előtti héten szereztünk be.

A döntőben több olyan feladat volt, amiket csoportban oldottunk meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, tényleg nagyon nehezek voltak a feladatok. Volt, amiről azt hittük, hogy tök jól sikerült, de mégsem úgy volt, és volt, amiről azt hittük, elrontottunk, de mégsem. Voltak nagyon profi csapatok is, akiket csak ámulva néztünk, hogy hogy tudhatnak ennyi mindent. Hát igen, ha jövőre is indulunk, már jobban fogjuk tudni, mire kell számítanunk, hogyan kell készülnünk. De azért szerintem hősiesen „harcoltunk”, mindenki nagyon koncentrált.

Aztán a verseny végén izgultunk az eredmény miatt, és reménykedtünk, de mi a nyolcadik hellyel is nagyon boldogok lettünk volna. Így, mikor az eredményhirdetésen végül az ötödik helyre soroltak minket, alig hittünk a fülünknek. A másik AKG-s csapat pedig a hetedik helyezést érte el végül. Az első az a csapat lett, amelyik eddig mind a három megrendezett versenyen elvitte az első helyet. A most végzős diákokból álló csapatban van, aki történésznek készül. De jövőre ők már nem jönnek, így a verseny „új elsőket keres.”

A pécsi kirándulás végül egy városnézéssel zárult, a tanárunkkal együtt, aki ott volt velünk a döntőben, és végig nagyon sokat segített a csapatunknak. A délután jó hangulatban telt, én teljesen fel voltam dobva a helyezésünk miatt.

Az egész verseny hihetetlenül élvezetes és jó volt. Önmagunkat is kipróbálhattuk más helyzetekben, mikor nem csak az osztálytársaink előtt kellett megszólalnunk, vagy hogy csoportmunkában mennyire tudunk jól együttműködni.

Ha szereted a törit, egy ilyen verseny után csak még jobban megszereted. Teljesen belevonódhatsz egy témába a kreatív ötleteiddel, azzal, hogy hogyan valósítod meg az adott feladatot. Te magad kutatsz a témában, és úgy dolgozod fel azt, ahogy a saját fejedben átlátod. Ezek mind olyan dolgok, amiket fantasztikus érzés megtapasztalni, és ez a verseny nagyon jó alkalom rá. Ráadásul nagyon kedvesen fogadnak a döntőben is, és szinte el is felejted, hogy egy versenyen vagy. A szervezés is szívből jött, látszott, hogy nagyon sok munka van az egészben. És lehet, hogy a Banu Klán jövőre is összeáll, és tanulva a hibáiból, újra indul a versenyen. És a döntőig meg se áll. De hogy hogy lesz, azt még senki se tudja. De szeretnénk, az biztos.

A Banu Klán csapat tagjai: Sándor Csenge, Somogyi Hanna, Szarka Fruzsi, Somos Emma
Felkészítő: Lőrinc László

Somos Emma (AKG, 8. évf.)
fotók: kreativtortenelem.hu

Középiskolai történelmi tanulmányi verseny a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézete és a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziuma és Szakközépiskolája szervezésében.

LIKE - értesülj az új cikkekről!