A Szüfrazsett című filmet igazából már szeptember óta vártam, amikor pedig megjelent a plakátja a moziban, még jobban. Most biztos meg fognak kövezni, hiszen már decemberben járunk, és én mégis veszem a bátorságot, hogy ne csak a Star Wars VII megnézését várjam tűkön ülve, hanem valami vackot, egy filmet az úgynevezett szüfrazsettekről, akikről az emberek jó része azt se tudja, kik voltak vagy mit csináltak. Most viszont hadd ne magyarázkodjak, tessék utánanézni, és aztán olvassátok tovább. Aki viszont kapásból rávágta Emmeline Pankhurst vagy esetleg valamelyik másik híres szüfrazsett nevét, annak nagy pacsi, és mindjárt rá is térek a filmre.
Tehát – mint az a filmcímből is kitalálható – ez a mozi a szüfrazsettekről szól. A főszereplő bizonyos Maud Watts, aki először nem igazán szimpatizál a szüfrazsettekkel, de aztán egyre jobban meggyőzik, és egyre aktívabban vesz részt a mozgalomban. Maud egyébként mosónő, aki nem keres valami sokat, és természetesen, miután belép a szüfrazsettekhez, ki is rúgják. Ami viszont még szörnyűbb, az az, hogy a férje se támogatja, és kirakja a lakásból. A nőnek bérelt szobában kell meghúznia magát, aztán a templomban. Közben mindvégig vadászik rá (és persze minden társára) a rendőrség. Többször börtönbe is kerül, ahol egyszer az éhségsztrájkkal is megpróbálkozik, aminek az eredménye kényszertáplálás lesz. Ezt a folyamatot sajnos elég pontosan ábrázolták a filmben – én ennél a jelenetnél nyögve elfordultam a filmvászontól, és magamban könyörögtem, hogy fordítsák már el a kamerát.
A börtönben találkozik Emilyvel, aki már sokadszorra van ott, és persze éhségsztrájkol. Ezzel a szereplővel kapcsolatban úgy a film felénél beugrott nekem Emily Wilding Davison neve, aztán, amikor a végén elkezdték emlegetni az epsomi derbit, már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az az Emily, akire gondolok, és aki tényleg létezett. Aki esetleg nem ismeri a történetét, olvassa el a Wikipédián, hogy pontosan mit művelt ez a nő 1913-ban, a világhírű sporteseményen. És igen, benne van a filmben is.
Az egész film egyáltalán nem csupa móka és kacagás. Anyukám nagyjából az egészet végigszipogta (neki egyébiránt minden filmhez szüksége van egy csomag zsebkendőre, ha jól emlékszem, a legújabb Bond-filmen is elbőgte magát), de én is majdnem sírtam az egyik jelenetnél. Egészen pontosan ott, ahol egy 12 éves kislányt erőszakoltak meg éppen. Később belegondoltam, hogy az simán én is lehettem volna. Vagy valamelyik évfolyamtársam. Bele se akarok gondolni.
De persze tetszett a film. Az elején és a végén volt kiírt, magyarázó jellegű szöveg, de ez nem volt szájbarágós, és a történet alatt sem dumált közbe semmiféle narrátor. A film nagyon jó lett. Van benne három nagyon jó színész: Carey Mulligan, a főszereplő, Helena Bonham Carter, aki a talán leglelkesebb aktivistát játssza, és Meryl Streep, akinek mindössze egy jelenete van a szüfrazsettek vezetője, Emmeline Pankhurst szerepében, de azért nagyon jól játszik.
Az is nagyon tetszett, hogy a rendőrfelügyelő (aki többször is letartóztatta és kihallgatta Maudot) karakterét egyáltalán nem fekete-fehérre színezték. Kisebb-nagyobb monológjaiból az derül ki, hogy meglehetősen csodálja a nőket, az erejüket és a kitartásukat. Mindemellett sajnálja is őket. Egy alkalommal például, amikor Maudot és társait le akarják tartóztatni, azt mondja a rendőröknek, nem kell. Csak vigyék őket haza, és rakják oda a férjük ajtaja elé. Persze ennek meg is lesz a gyümölcse, Maudot meglehetősen leszidja a férje. Aztán, amikor másodszor jön haza a börtönből, egyszerűen kipaterolja, és nem engedi neki, hogy találkozzon a fiával. Ez egyébként egy másik fő probléma volt akkoriban, a nőknek konkrétan nem volt joguk a gyerekükhöz. Nem láthatták a gyereket, mert a törvény szerint az apa vigyázott rá. Így történhetett meg az, ami a filmben is megtörtént, hogy az anyuka elvesztette a gyermekét.
A film végén kiírtak néhány országot az évszámmal együtt, amikor a nők választójogot kaptak. Magyarország pont nem volt közöttük, de az például kiderült, hogy Svájcban 1971 óta szavazhatnak a nők. Ez pedig egyáltalán nem volt régen. Úgyhogy döbbenten néztünk, aztán elolvastuk az utolsó évszámot és a feliratot: a szaúd-arábiai nőknek 2015-re választójogot ígértek. És nem kaptak, hanem ígértek nekik.
Szóval igen, hiába kezdtek el kampányolni a 19. század közepén (ugyanis 1912-ben, amikor aktívan harcolni kezdtek, már 50 éve folyt a kampány, csak addig ez békés eszközökkel zajlott), még MA is vannak olyan országok, ahol a nők nem kaptak szavazójogot, és akkor az autóvezetéshez(!) való jogot, az egyenlő béreket vagy a házból való kilépés jogát a férjük előzetes engedélye nélkül nem is említettük.
Persze mindez messze van, és Európában ennél sokkal, de sokkal jobb a nők helyzete. Nekünk már jogunk mindenhez van, amikhez a férfiaknak is, az európai nőknek ma sokkal inkább a patriarchális közfelfogással gyűlik meg a baja.
A filmet összességében nagyon jónak tartom, és melegen ajánlom mindenkinek. Azoknak is, akik pontosan tudják, kik voltak a szüfrazsettek, kívülről fújják a nevüket, és a mában is lelkesen küzdenek egy olyan világért, ahol senki semmiben nem szenved hátrányt, csak azért, mert nő. És azoknak is, akik nem tudják, kik voltak ők, akik nem háborodnak fel a szépségversenyek láttán, de azért szerintük is jó lenne egy ilyen világ. Szóval tényleg, mindenkinek. Jó, azért akik szerint a férfiak fényévekkel a nők fölött állnak, mind intelligenciában, mind testi erőben, és Isten arra teremtette őket, hogy uralkodjanak a nőkön, azoknak nem feltétlenül kell megnézniük. Bár én töretlenül bízom benne, hogy ilyen emberek nem léteznek. Igaz, ha nem léteznének, akkor talán Szaúd-Arábiában is vezethetnének autót a nők, és még szavazhatnának is...
Nem hittem volna, hogy 2015-ben, a teljes civilizáció korában még mindig le kell írni ezt a mondatot: Votes for women!
Mörk Márta Lilla (AKG, 7. évf.)
A szüfrazsett (Suffragette, 2014, 106')
Rendezte: Sarah Gavron
Szereplők: Carey Mulligan, Helena Bonham Carter, Meryl Streep
Utolsó kommentek