Karácsony éjszakáján bejglikről, ajándékokról meg villódzó égőkről kellene álmodni, nem? Sajnos, nekem ez nem sikerült. Már nagyon régen álmodtam rosszat, mármint olyan igazi rémálomszerűt. El is felejtettem, milyen rossz érzés felriadni az éjszaka közepén, kalapáló szívvel, összeszorult torokkal. Most újra eleven az élmény, és minél előbb szeretném elfelejteni. De most még élénken él az emlékezetemben, és kicsit nyomaszt is, úgyhogy arra gondoltam, leírom, nyomasszon mindenkit.

Nem tudom honnan, de van egy zsigeri félelmem a háborútól. A fegyverektől kiráz a hideg, ha meglátok katonákat vagy valamilyen katonai kocsit az utcán, megállok, és átengedem magamat a félelemnek. Nem igazán hiszek ebben, de lehet, hogy előző életemben valami szörnyűségen mentem keresztül... Mert a könyvekben, igen, olvasom, és látom a filmekben. De ott nem visel meg. Tudom, hogy ezek színészek, ott a stúdió...

Most kezdjük a második világháborút töriórán. Még csak belekóstoltunk a borzalmakba. Hogy Hitler hogyan építette ki a diktatúrát és hülyített be egy egész népet. Hogy hogyan bombázták le a nácik Londont… Nézni az akkor készült fotókat. Sokkal reálisabb és szívbemarkolóbb élményt nyújt, mint a törökök elleni csatáról tanulni. Megviselt ez az egész történet, hogy reggelente nyolcvan percen keresztül olyan dolgokról beszélgetünk, és olyanokról mesél a tanár úr, amik megtörténhettek a dédszüleinkkel, a rokonainkkal. Erre az egész álmomra az is rátehetett egy lapáttal, hogy valahogy véletlenül szembetaláltam magamat a Berlinben történt támadással. Nem a Facebookon. Ott nem is volt nagy felhajtás. Talán a rádióban hallottam. És megdöbbentem, hogy mi van már megint. Amikor hazafele utaztam a barátnőmmel, átbeszéltük az évet. Hogy emlegessünk fel minden hónapból pár emléket. „Emlékszel, amikor rohamot kapott az a lány?” – kérdezte, mert a Puskásnál egy reggel történt egy ilyen. „Márciusban volt a témahét, a terrortámadás” „Úristen” „El is felejtettem, az nagyon durva volt” „A cikk...”

Ő, a barátnőm írt róla egy cikket. Akkor volt Európai Unió témahetünk, ezért az egész brüsszeli eset nagyon aktuális volt. Reggel ültünk a teremben, mindenki hallgatott, hallgattuk az írást. Azokban a percekben talán mindannyian éreztünk valami közöset. Egy megmagyarázhatatlan, kényelmetlen, szomorú érzés keverékét. És ezt érzem most is, miközben írok.

Arra riadtam éjszaka, hogy álmodom, és hogy hülyeséget. Aztán ahelyett, hogy kipattantam volna az ágyból, hogy a fürdőszobában megmossam az arcomat, feküdtem a sötétben, és inkább hagytam, hogy áradjanak a dolgok. Mert nem álmodtam, akkor már nem. Arra riadtam fel, hogy apukámmal és a nagypapámmal beszélgetek. Hogy a nagypapámat elvitték a nácik, még fiatalkorában, csak azért, mert paraszt volt. Vagyis földet művelt. Ennek semmi értelme. A nagypapám a háború után született, és nem zsidó vallású... Aztán azt álmodtam, hogy apa azt mondja, hogy hamarosan megint háború lesz, vagy legalábbis nem lesz béke. Ilyen se történt, apával nem beszélgettem erről, vagyis nem mostanában.

Aztán valamiért eszembe jutott, hogy milyen érzés lenne, ha katonák jönnének, és kihurcolnának minket az ágyunkból, a házunkból. Hogy milyen kiszolgáltatott érzés lehet ezen keresztülmenni. Hogy én teljesen megértem a menekülteket. Akik elindulnak, hogy mentsék az életüket. Tudom, ez egy nagy hülyeség, de leírom, hogy érzékeltessem, mennyire fosok a háborútól. Van egy olyan tervem, hogyha nem itthon, Magyarországon fogok élni felnőttkoromban, akkor valami nagyon távoli és jó helyen. Mondjuk Amerikában vagy Ausztráliában. És amikor itt, a mi kis hazánkat eléri a vész, repülőjegyet küldök a családomnak, mert lesz rá pénzem, és kimenekítem őket. Nem értem, miért gondolkozok néhanapján ilyeneken, de szoktam.

Baromira nem értem, a gyerekek miért játszanak lövöldözőset. És remélem, hogy a csibém, akikkel lézerharcozni mentünk, most már megértik, miért irtóztam az egésztől. Igen, amúgy jó móka volt, csak... Ilyen depressziós gondolatokkal nekem nehéz volt szórakozásként tekinteni rá. Úgyhogy, kedves jövendőbeli gyerekeim, a büdös életben nem veszek nektek fegyvert. És első dolgom lesz, ha abba a korba juttok, hogy elég értelmesek lesztek hozzá, hogy elmeséljem nektek, milyen borzalmakat kellett akár csak a szüleimnek is átélni a kommunizmusban. Hogy tudjatok félni, és harcolni azért, ami jár. Az alapvető emberi jogaitokért. Mert remélem, hogy ti szabadságban és békében fogtok élni.

Most kezdem érezni és értékelni, mi az, hogy béke. Ez a fogalom, ami eddig alapvető volt, most értelmet nyert, súlya lett. Talán jó, talán nem. És átgondolni, mi tulajdonképpen a szabadság. Ezek a nagy légbuborék szavak tulajdonképpen fontos kis szavak.

Úgyhogy karácsony éjszakáján jó kis lelki táplálék volt ez az álom. Hogy ne arra gondoljak, mit nem kaptam meg. Hogy ki idegesített fel és hogy mivel. Hanem hogy egyszerűen: értékeljem az életet.

Sándor Csenge (AKG, 10. évf.)

Az illusztrációk a Verdun, Call of Duty: WW3 és That Day We Left számítógépes játékokból illetve a New Sky Kids videójából származnak

LIKE - értesülj az új cikkekről!