Rég nem volt rá példa, hogy hazai fejlesztésű műveltségi vetélkedővel álljon elő valamelyik tévécsatorna. A Viasat3 most megtette ezt a lépést, kérdés, hogy mit sikerült kihoznia az Észbontókból. A szabályok szerint két különböző nemű és hobbijú vagy munkájú társaság versenyez egymással. Egy távolabbi, csak a monitorról látszódó szobában pedig a csapat „tippalanyai” ülnek, akiknek különböző kérdéseket tesznek fel. A csoportnak ki kell találnia, tudják-e a választ, esetleg azt is, hogy mit mondanak pontosan.
Kevés feledékenyebb ember van nálam, így sikerült lecsúsznom a műsor első részéről. A csatorna szerencsére gondolt a hozzám hasonlókra, ennek köszönhetően visszanézhettem a kezdő epizódot a Viasat weboldalán.
A főcímzene felcsendülése után a stúdiót és a műsorvezető, Kovács Áron bevonulóját nézve rögtön a Showder Klub jutott eszembe. Ezt valahogy nehezen tudtam összeegyeztetni a téma komolyságával, a show ugyanis alapvetően az előítéletekről szól. A küzdősportos fiúk és a röplabdás lányok bemutatását követően bekapcsolódhattunk három huszonéves lány beszélgetésébe, amint éppen azt fejtegették: az első vagy a második világháború után járt-e először ember a Holdon. Nem igazán tartozom az összeesküvés-elmélet hívők közé, tehát elhiszem, hogy nem színészek járatták a bolondját velem, így viszont még sokkolóbb az, hogy elfogadták a kérdésben is szereplő 1949-es évszámot. Ugyanilyen magabiztossággal jelentették ki fiatal srácok, hogy a kurkuma tulajdonképpen egy nyakra mért halálos ütés, és a Trónok harca sorozatból próbálták meg megfejteni, ki is egy eunuch – sikertelenül. Mélységesen elítélem az előítéletes gondolkodást, de az Észbontókban igaznak bizonyultak a sztereotípiák.
A kevésbé izgalmas második fordulóban egymás szakterületéről kérdezgették a csapatokat, azon azért meglepődtem, mennyire képben van a rúdtánccal kapcsolatban egy ju jitsu harcos. Az összesítés végén a fiúcsapat nyert, ők lényegesen többször tippelték azt, hogy a szobában ülő lányok nem tudják majd a helyes választ. Érdekes stratégia, én azért nem ajánlanám, hogy a való életben is használjuk…
Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)
A következő nap szintén a Várnegyedbe látogattunk, megnéztük a Magyar Nemzeti Galériát is. Habár ez a múzeum nem annyira az én esetem, a kapott kérdéssorokkal kiegészítve egészen élvezetesnek találtam az ott töltött időt. Az idő is csodás volt, a nap sütött, és kellemes meleg is volt. Amint végeztünk napi feladatainkkal, visszamentünk a Dísz térre, és fagyiztunk, beszélgettünk.
Órák óta voltunk egy helyben, amikor több dolog is tudatosult bennünk: egyrészt, hogy hosszú éjszaka vár ránk, másrészt, hogy nem lesz túl kényelmes ilyen időben pisilni. Érdekes szituációk alakultak ki az utóbbiból, konkrétan szinte minden fajtájú ruhadarabot sikerült összekoszolnunk. Az unalmas perceket igyekeztük beszélgetéssel, rádióhallgatással és telefonálásokkal áthidalni. Szinte minden fél órában próbált valamelyik rokon tájékoztatni minket a friss közlekedési hírekről. Így kicsit nehéz volt elaludnunk, főleg nekem, aki csak ágyban fekve képes igazán erre. Sok kínszenvedés után végül kivilágosodott.
Az interjú ideje alatt ketten elmentünk ételt venni a CBA mellett a hidegben kolduló, remegő férfinak, akinek a táblájára az volt írva, hogy ételt és bármi más segítséget szívesen elfogad, ám mire kiértünk, eltűnt, és nem találtuk sehol. Utunkat az aluljáróban folytattuk, ahol ismét szóba elegyedtünk egy kolduló idős bácsival. Ő közvetlenül az aluljáró bejáratában állt, így minden arra járó ember elhaladt mellette. Ő nem szívesen válaszolt a kérdéseinkre, azt mondta, hogy épp most jön a sok ember a metróból, viszont a túrós buktát elfogadta tőlünk, így továbbmentünk.
Mialatt vele beszélgettünk, odajött hozzánk egy nő és egy férfi, kezükben egy-egy Fedél nélküllel. Ezek gyűröttek voltak, nem volt azonosítójuk sem, így rögtön tudtuk, hogy ők illegálisan, a talált újságokat árulják. Első kérdésük az volt, hogy iskola? Majd aprót kértek tőlünk. Mindannyian, amit találtunk, odaadtuk nekik, de csak csóválták a fejüket, hogy ez nem elég nekik, várták még a pénzt. Miután nem tudtunk nekik többet adni, megkérdezték, hogy van-e valami ételünk. Még volt nálunk egy tábla csoki és egy narancs, amit a CBA mellett ülő férfinak vettünk, odaadtuk azt nekik. Egyre erőszakosabbak lettek, azt szajkózták, hogy gyerekeik vannak, ezért nem jó nekik a pénz, csoki és a narancs, azzal nem tudnak mit kezdeni. Vegyünk valamit, amit megfőzhetnek. Mondtuk nekik, hogy sajnos nem tudunk mást adni nekik, de ők egyre csak hajtogatták, hogy menjünk át a CBA-ba, vegyünk főznivalót, és hozzuk vissza nekik. Azt mondták, hogy biztos van nálunk annyi pénz, amennyiből egy fél kiló darált húst legalább tudunk venni. Itt már nagyon erőszakosak voltak, ezért minél finomabban próbáltunk elköszönni tőlük, és továbbmentünk. Mindannyiunk érzése az volt, hogy teljesen megértjük, hogy kell nekik a pénz vagy az étel, s a kétségbeesés vitte őket arra, hogy így viselkedjenek, ám mégsem kellett volna erőszakoskodniuk. A fiatal nő, akivel előtte beszéltünk, egész idő alatt bánatosan és bocsánatkérően csóválta a fejét felénk, mert ő is érezte, hogy túlmentek a határon.
A felszállás után kicsit szétszóródtunk, és elkezdtünk bemelegíteni. Nyújtóztunk, lazítottunk, helyben futottunk. Én még karkörzést is csináltam, bár egyszer majdnem leütöttem valakit mögöttem, úgyhogy azzal kicsit óvatosabb voltam a későbbiekben. A bemelegítést egymástól teljesen függetlenül csináltuk, a futást egy – nem mindig elegánsra sikerült – jelre kezdtük el, gyakorlatilag libasorban futva. Pár kör után valamelyikünk elkezdte a szórólapot kiosztani. Ez így azért volt nagyon praktikus, mert amire szórólaposztásra került a sor, az emberek többségét már igen-igen foglalkoztatta, hogy miért is futunk fel és alá, és lelkesen nyúltak a feléjük tartott szórólapokhoz. Ez a pozitív hozzáállás és nyitottság az utazók túlnyomó többségétől finoman szólva mindannyiunkat meglepett, ugyanakkor önbizalmat adott a további akciókhoz – nem durván kiröhögtek, hanem tényleg sikerült többeket megmosolyogtatnunk (a gyerekek körében különösen nagy sikert arattunk).
Én fél ötkor hagytam ott a csapatot, ők csináltak még egy futós kört. Ekkorra már minden félelemérzetünk elmúlt azzal kapcsolatban, hogy esetleg az ellenőrök lecsapnak ránk, és azzal a büszke érzéssel indultam el, hogy mindennemű incidens nélkül úsztuk meg az egészet. Aztán Anna hívott, hogy a legvégén, amikor már csak ketten maradtak, és az utolsó szórólapokat osztották, valamelyik előzékeny utas rájuk hívta az ellenőröket, hogy két lány szórólapot oszt a metrón! Szerencsére, még időben átszálltak egy másik szerelvényre. Ezek után az egész napi rohangálástól teljesen kimerülve rogytam le egy padra a Mammutban, de nyugodtan a semmibe bambulni nem tudtam, mert egyszer csak kiszúrtam, hogy a mellettem ülő fiatal párnál a mi szórólapunk van. Ők is akkor ültek le, és a szórólapunkon található megdöbbentő adatok hitelességéről folytattak eszmecserét. Összeszedtem magam, és odaléptem hozzájuk, hogy bocsi, de nem egy „Mozdulj Metró”-s szórólap van nálad? És előadtam a mi kis iskolai projektünkről szóló mondókámat, a végén a véleményüket kérve, nekik hogy tetszett a gerilla-akciónk. Ők nagyon pozitívan nyilatkoztak róla, teljesen feldobta őket a dolog, persze egyből megjegyezték, hogy rájuk ez nem vonatkozik, mert aktívan sportolnak. Ez így tényleg jóval több pozitívum volt, mint amennyiről álmodni is mertünk volna a projekt kezdetén. Fantasztikus érzés, hogy lehet, hogy többekhez is sikerült eljuttatni az üzenetet ezzel az akcióval, és hazaérve elgondolkoznak ezen. Persze lehet, hogy ezután sem változik semmi az életükben ezen a téren, de ez akkor is egy szép érzés.
Utolsó kommentek