Barátságos űrlények

December végén Magyarországra érkezett a nemzetközi hírű a capella csoport, a Voca People. A nyolc, tetőtől talpig fehér testű tagról könnyen hihetnénk azt, hogy egy másik bolygóról származnak. És nem is állnánk távol az igazságtól...

Az előadást országszerte hirdették a plakátok, a reklámok előtt én még nem is hallottam erről az együttesről. A Kongresszusi Központ előadóterme mégis csupán félig volt telve, mikor beléptünk a nézők közé. Már az egyszerű színpadképen látszott, hogy itt bizony nem a látványé, hanem a hangé lesz a főszerep. A fények elsötétülése után a mobiltelefonok kikapcsolását megkérő hang angol nyelven szólalt meg – ebből is azonnal kiderült, hogy hamarosan egy világszínvonalú produkció részesei leszünk.

Voca People

Végül elfoglalta a színpadot a nyolc fura lény, akik angol-francia keveréknyelven magyarázták el a kedves közönségnek, hogy ők tulajdonképpen földönkívüliek, és kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk a Földön az űrhajójukkal, amelyet – benzin helyett – a dal ereje hajt. A rövid bevezetés után megkezdődött az „energiagyűjtés” – a zene történelmének bemutatása az ősember próbálkozásaitól a mai kor slágereiig, mindez persze kizárólag hangszerek nélkül, szájjal és egyéb testrészekkel előadva. A színészi játék zseniális volt, a poénok ütöttek, az énekesek hangja pedig önmagában elég lett volna egy X-Faktor döntőre. A pontot az i-re a két beatboxer, Captain és Stratcher tette fel, akiknek szájjal dobolásáról a nagymamám végig azt hitte, hogy előre felvett ritmus. Miután a legújabb kor számain is túl voltunk, a színpad jobb szélén elhelyezett űrhajótöltöttség-mérőben egy egységnyivel kúszott feljebb a mutató. Ugyanez történt minden egyes hasonló blokk végén – közülük Captain és Stratcher duettje szerintem vitte a pálmát. Hogy mi történt a teljes feltöltődés után, azt megtudhatod a következő látogatásuk alkalmával...

Sengel Tamás (9. évf.)

Voca People, Budapest Kongresszusi Központ
2012. december 26-27-28.

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Az a bizonyos mappa

Van, aki már alig várja, de olyan is akad, aki elszökne, mielőtt még kézbe kapja. De egy biztos, hamarosan mindenki újra kinyithatja az értékelőmappáját.

Bizony, január 30-án elérkezik az idő, és az iskola meg fog telni a szürke mappákkal rohangáló diákokkal. Lesznek olyanok, akiknek még csak pár oldal lesz benne, de találkozhatunk majd tapasztaltabbakkal is, akiknek már alig fog elférni a tömérdek oldal a „könyvébe”. Tanáraink jelenleg is szorgalmasan írogatják a bírálataikat, amiket majd diákok százai remegő kézzel fognak olvasni.

Természetesen a helyzet egyáltalán nem ilyen drámai. Egy idő után az ember már megszokja, hogy félévente bekövetkezik az elkerülhetetlen, és bár kíváncsian, de nem túl nagy izgalommal várja, hogy mi kerül majd bele a mappájába. Persze, én is élénken emlékszem még, hogy az első értékelőosztás előtt mennyire izgatott voltam, hiszen el se tudtam képzelni, hogy mégis miket fognak rólam írni, sőt, igazából halványlila dunsztom sem volt arról, hogy hogyan is fog kinézni a rettegett mappa. Gondolom, most is így vannak ezzel azok a kevésbé szerencsés társaink, akik még egy lapot sem birtokolnak. Nekik üzenem, hogy egyáltalán nincs mitől tartani, az értékelő nem egy halálos fegyver.

Értékelőt zabáló unikornisPersze a rutinosabbak közül sokan vannak olyanok, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy eljut-e az a könyvecske hozzánk, vagy esetleg egy értékelőket zabáló unikornis ellopja az összes mappát, még mielőtt mi azokat a kezünkbe vehetnénk. Be kell valljam, megértem őket. Sajnos, miután elmúlott az újdonság varázsa, rá kellett döbbennem, hogy bizony a szövegek lényegében mindig ugyanazok, és változást csak egy-egy új tantárgy tud hozni. Na, nem mondom azt, hogy én nem szeretem olvasgatni, amit kapok. Nagyon sokszor még jókat is szoktam szórakozni rajtuk, de egy idő után meg tudom unni az értékelésáradatot.

Na, mindegy is, mindenkinek szép értékelőt kívánok, akiknek meg ez nem adatik meg, az reménykedjen csak abban az éhes unikornisban.

Gálosi Dóri (AKG, 9. évf.)
Tóth Artúr rajza

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Egy másik vadnyugat

Nagy várakozással ültem be szombat este a moziba, és ahogy láttam, nem csak én voltam ezzel így: a mozi legnagyobb terme színültig megtelt emberekkel, mindannyian Quentin Tarantino legújabb filmjére, a Django elszabadul-ra voltunk kíváncsiak. Tarantino az eddigi filmjeiben is előszeretettel használta a western jellemzőit, így különösen érdekes volt, hogy miképpen rendez meg egy egész estés vadnyugati filmet.

Egy másik vadnyugat

A filmbeli történet Djangóról, a rabszolgáról szól, akit egy német fejvadász szabadít fel, hogy a segítségével megtalálja egy leendő áldozatát. Idővel a két férfi összebarátkozik, s közösen indulnak kiszabadítani Django feleségét, Brunhildát, a németül jól beszélő fekete rabszolganőt. Ahogy a többi Tarantino-film, ez is tele van ironikus jelenettel, véres humorral és remek színészi alakításokkal. Christoph Waltz, ahogy a Becstelen Brigantyk-ban, úgy itt is remekül játszik, s újra megérdemelné az Oscart. De Jamie Foxx, Samuel L. Jackson és Leonardo di Caprio is remekül alakít. A történet egyetlen percre sem ül le, és nem azért, mintha csak pörgős akciójelenetek követnék egymást, hanem mert a film képes finoman egyensúlyozni a lélektani ábrázolás, az agresszió bemutatása és a történetmesélés között. Emiatt érezhetjük úgy, hogy minden nagyon egyben van.

A film nem csak szórakoztat, hanem kritizál is. A mű központi problémája a rabszolgatartás. A német fejvadász, aki itt az európai szellemet, a felvilágosultságot, a műveltséget képviseli, ellenzi ezt, míg az amerikaiak természetesnek gondolják, s teljességgel elfogadják az emberek faji alapon való megkülönböztetését, mely szerint a fehérek felsőbbrendűek a feketéknél. A rabszolgatartást gyűlölő német fejvadász szerepeltetésével a rendező egyfajta Amerika-kritikát fogalmaz meg. Ám nemcsak Amerikát kritizálja, hanem a műfajhoz is reflektáltan viszonyul. Az Európában, leginkább Olaszországban forgatott klasszikus spagettiwesternekben egyetlenegy fekete sem szerepelt, mintha abban az időben Amerikában feketék nem is léteztek volna, jóllehet a western filmek által feldolgozott korszakban még virágzott a rabszolgatartás. Ezzel szemben Tarantino filmjében egy felszabadított rabszolga válik főszereplővé: azzá a fekete hőssé, aki reményt tud adni leigázott társainak. Ha sokat nevetünk is az abszurd tarantinói humoron, ez egy olyan üzenete a filmnek, amely mindenképpen mélyen érint mindenkit, aki hajlandó a látottakon elgondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül ez a film – ahogyan Tarantino többi filmje is – kultikussá válik majd. Ez egy olyan moziélmény, amelyről egyszerűen nem szabad lemaradni.

Gulyás Ábel (AKG, 9. évf.)

Django elszabadul (Django Unchained, 2012, 165')
Rendezte: Quentin Tarantino
Szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson


LIKE, ha tetszett!

7 Tovább

Túl jól sikerült a Facebook hack - Interjú a millió like-os Casanovával

18 óra alatt sikerült megszereznie a Facebookon azt az 1 millió like-ot egy norvég fiatalembernek (Petter Kverneng), amiért cserébe szexet ígért neki a barátnője. A feltöltött képen ő és a lány látható, és akár úgy is tűnhetne a szelíd mosolyuk alapján, hogy tényleg más csak a sok-sok beleegyező like-ra várnak…

A like-okat valamiért(?) gyorsabban sikerült begyűjtenie, mint más cicára, ajándékra váró csöppségnek, a háló közönsége nagyon együttérző volt ezzel a fiatalemberrel. Sokan várták az akció végét, azt, hogy vajon egy részletes beszámolóval tájékoztatja-e a közönséget Petter, vagy titok marad a folytatás. A képet a feltöltő mindenesetre már leszedte.

A magyar média a szokásos felületességgel számolt be a hírről. Volt olyan újság, amelyik szerint a Facebook a srác egész oldalát „letiltotta”, más lap állítása szerint  a fiú a lány apjának haragjától tartva törölte le a képet, és egyébként szerinte a lánynak tartania kéne magát az ígéretéhez. A valóság persze más, ezt magától a kis norvég falucskában, Straumenben élő 20 éves Petter Kvernengtől tudjuk, aki részletesen beszámolt nekünk az egész történetről.

Szubjektív: Ha jól tudom, nem sikerült a projekted, a barátnőd nem teljesítette a képre írt ígéretet. A kép feltöltését csak viccnek szántad, vagy – ahogy egyesek megjegyezték – ez egy elkeseredett ember cselekedete volt?

Petter Kverneng: Ez az egész csak egy vicc volt. A képünk egy kifigurázása volt az „1M like, hogy kaphassunk kutyát, cicát, babát” képeknek. Nem gondoltam volna, hogy a kép a „barátaim barátai” körén kívülre is kerülhet. Egyáltalán nem vagyok elkeseredett, és soha nem voltak romantikus érzéseim Cathrine irányába. Igazából az csak véletlen volt, hogy ő volt az, aki a képre került. Lehetett volna egy másik lány is, aki jelen volt akkor, amikor az ötlettel előálltunk.

Szub: Bánod már a kép feltöltését? És a lány bánja?

P.K.: Nem bánjuk, sokat szórakoztunk az egészen. Ő talán egy kicsivel több nemkívánt figyelmet kapott, mint én, viszont azok, akikkel napi kapcsolatban vagyunk, jól értették a viccet. Egy kicsit ugyan aggódom, hogy ez az egész majd kísérteni fog akkor, amikor a jövőben munkát fogok keresni, de az is lehet, hogy majd az előnyömre válik.

Szub: Miért vetted le a képet a Facebookról néhány órával ezelőtt? (Az interjú január 23-án készült.)

P.K.: Szerintem ez egy jó módja annak, hogy véget érjen a vicc. Élő műsorba hívtak minket a Playboy Rádióba, ahol bejelentettük, hogy nem szexeltünk és nem is fogunk soha. Ezután levettem a képet, hogy sikerüljön lecsillapítani ezt az egészet. Most a status update-ekben őrjöngenek az emberek, de pár nap alatt el is lesz felejtve ez a dolog.

Szub: Megkaptad a magad „15 perc hírnevét”, országos és nemzetközi médiastúdiókba hívtak vendégül, rengeteg ember lépett veled kapcsolatba a Facebookon és a Twitter oldaladon keresztül – élvezted ezeket a dolgokat, vagy inkább zavaró pillanatokban volt részed?

P.K.: Minden másodpercét élveztem. Persze, amikor bejelentettem, hogy nem lesz köztünk szex, és hogy ez csak egy vicc volt, az embereknek egy jó része leiratkozott a hírfolyamomról, a Twitter csatornámról, unlike-olta a képet. Én is azt gondoltam, hogy ez olyan 15 perces hírnév dolog lesz, de most itt vagyunk, majdnem egy héttel később, és még mindig interjúkat adok.

Szub: Felismernek az utcán? Leszólítanak? Esetleg zaklatnak titeket?

Kövess minket a FB-on!

P.K.: Igen, felismernek, megszólítanak az utcán – ez egyelőre csak kedves módon történik. A Facebookon és telefonon már inkább zaklatnak. Keresztény fundamentalisták hívtak fel, elmondták, hogy én milyen rossz ember vagyok. Olyan emberek, akik nem értik a viccet, elég csúnya dolgokat írtak Cathrine-nek és nekem ezekben a napokban. Én ezek nagy részét nem olvasom el, és nem is veszem magamra. Cathrine sem. Elég jól szórakozunk rajtuk.

Szub: Mit gondolnak a szüleid erről az egészről, mondtak-e neked valamit?

P.K.: A szüleim tudják, hogy olyan arc vagyok, aki ilyesmiket művel. Tudják, hogy szeretem a magam körüli figyelmet, és azt is, hogy tudom kezelni a cirkuszt. Annak nagyon örülök, hogy a szüleimet békén hagyták, hogy nem zaklatják őket (kivéve a nővéremet, ő kapott egy telefonhívást egy hölgytől, aki azt akarta, hogy vegyem le a képet, mert az megalázó a nőkre nézve).

Szub: Hogyan vették a történetet a barátaid?

P.K.: Azt gondolják, hogy ez egy király dolog, és hogy nagyon Petter Kverneng-es. Azok, akik ismernek, azt mondják, hogy ha valaki ilyesmit csinálna, az csak Petter lehet.

Szub: Egyesek a kép alapján a hősüknek neveztek, mások szerint te eléggé szexista, hímsoviniszta vagy (csak csúnyább szavakkal kifejezve). Mit gondolsz ezekről a véleményekről?

P.K.: Nagyon kúl, hogy egyesek hősnek, legendának, géniusznak neveznek. Én azonban nem gondolom magam egyiknek sem. És szexistának sem. De meg tudom érteni azt, hogy azok az emberek, akik nem értették a viccet, annak tartanak. Azt is megértettem, hogy ez a vicc jól működhet Skandináviában, de a világ más részein nem ugyanúgy nézik ezt a képet, számukra más a témája: szex, prostitúció, nemi szerepek… stb. Ez egy értékes tapasztalat volt.

Szub: Az akciód rengeteg követőre talált, távoli országokban jelentek meg ismét nagy mennyiségben a „ha kapok x like-ot…” képek. Találkoztál velük? Van kedvenced?

P.K.: Láttam néhányat közülük, és azt hiszem, ezek néha nagyon viccesek. Bár azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az én postom is a trend követője volt. Persze azt látom, hogy a számuk az én postom után robbanásszerűen megnőtt, és szerintem ez király. Kedvencem az nincs.

Szub: Tervezel valamilyen folytatást? Mik a terveid a jövőben?

P.K.: Abban reménykedem, hogy ez a dolog megnyithat néhány ajtót a számomra. A szórakoztatóiparban szeretnék dolgozni, és profi előadóművész szeretnék lenni Norvégiában (rádió, filmek, ilyesmik). Már kaptam is pár ajánlatot különböző cégektől és projektektől, hogy futtassak a számukra promóciós kampányt. A következő napokban bele is nézek ezekbe az ajánlatokba.

Egyébként meg szeretnék köszönetet mondani Magyarországnak minden kedves üdvözletért, amit a magyaroktól kaptam. Arra sajnos nincs időm, hogy mindre visszaírjak, de ez nagyon hízelgő.

Baranyai István


A közvetlen előzmény: "kutyust akarunk!"


7 óra alatt gyűltek össze a like-ok

Like-gyűjtő akciók - Petter képe nyomán


Ez persze csak egy jól-rosszul sikerült montír (az eredeti kép nyomán). A felirat szerint a polgármester (Bukarestről van szó) bicikliutat ígért 10 ezer like után. A magyarázat.


A szegedi Blues Café & 7-es Megálló pultosainak akciója


Vicces - vagy annak gondolt - aktuálpolitikai montázs

LIKE, ha tetszett!

3 Tovább

Cseh Tamás emlékkoncert az AKG-ban

Véget ért az utolsó órám, és rohantam, mivel máris késésben voltam. Hogy honnan? Természetesen a Cseh Tamás emlékkoncertről, ami nem csak műélvezőként, hanem kollégaként is érdekelt, mivel én is tanulom néhány számát gitárra.

Cseh Tamás emlékkoncertCseh Tamás ma lenne pont 70 éves, ebből az alkalomból adtak koncertet tiszteltére az AKG színháztermében. Mikor odaértem, alig volt pár ember, ezért szabadon válogathattam a helyek között. Ki is néztem egyet oldalt, ahonnan mindent jól lehetett látni. Pár perc múlva megtelt az egész helység emberekkel, akik suttogva beszéltek egymással. Nemsokára bejött pár diák, akiket látásból már ismertem, és néhány tanár is. Az elején volt egy kis megnyitóbeszéd, de ez szerencsére nem tartott sokáig, és máris elkezdtek játszani. A gyermekkoráról szóló dalokkal kezdték, amik kicsit szomorúak és komorak voltak, de ezt is nagyon szépen tudták előadni. Volt pár srác gitárral, egy, aki nagybőgőn és még egy, aki dobokon játszott. Egy óra múlva jött a szünet (pogácsával, amit a magyartanárunk hozott). Elfogyasztottuk a pogácsát, ami egész finom volt, és visszatértünk a terembe. Most már sokkal vidámabb dalokat játszottak, ezek voltak azok, amiket én is ismertem, és köztük volt a kedvencem, A jobbik részem. Innentől sokkal oldottabb volt a hangulat, és sokkal vidámabban telt el az idő, mindenki remekül szórakozott, beleértve engem is. A műsor végén volt kalapdobálás is, és az egész közönség énekelt. A műsor befejezése után vidáman ment el mindenki, a dalokat dúdolva magában.

Vida Benedek (8. évf.)

A koncert előadói: Előadók: Asbóth Máté, Balla Gergely, Csikós Áron, Fekete Zoltán, Gombos András, Józsa Gergely, Juhász Iván, Széles Gábor, Teremy László, Vincze Mihály

Részletek a koncertről - az AKG Video Stúdió felvételei

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Hogyan előzzük meg, hogy gyermekünk pszichopata legyen?

Neveljük fel jól, jó körülmények között. Legalábbis erre hegyezi ki mondanivalóját a Vörösmarty téri Üvegpalotában megrendezett, magát az „év kiállításaként” hirdetető Murder. De mi is ez az egész? Céltalan ijesztgetés horror-mániásoknak?

Nem, ez a kiállítás 21 szobán keresztül mutatja be a történelem legnagyobb gyilkosságait, tehát itt nem arra kell számítani, hogy zombinak beöltözött emberkék fognak balról meg jobbról ijesztgetni. A szó szoros értelmében egy ismeretterjesztő kiállításról beszélünk, ahol elég durván kapunk mindent egyszerre.

Murder kiállítás - kivégzés

A különböző szobákban az eseményeket úgy próbálják bemutatni, hogy a tárlatot látogatók minél közelebb érezhessék magukat a történtekhez. Ezt különböző módszerekkel érik el, pl. pneumatikus szobamozgatással, vagy van, amikor függönyön vagy egy lyukon keresztül figyelhetjük a történéseket.

Azon kívül, hogy a Murder egy profin megszerkesztett interaktív kiállítás, látványos és a legkorszerűbb technikákkal dolgozik, igyekszik megfogalmazni a bemutatott történetek tanulságait is. Végiggondoltatja, hogy mi vezetett ahhoz, hogy egyes bűncselekményeket elkövessenek (akár többször is) a gyilkosok. A legtöbb esetben valamilyen gyermekkori traumára, a szülői nevelés hibádzására vezette vissza a narrátor a bűneseteket, akit egyébként egy mikroporton keresztül hallgathattunk négy nyelven.

Murder kiállítás - diliház

Tényleg profi az egész, nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy van benne 1-2 undorítóbb rész, a mondanivaló pedig nagyon bele lett erőltetve az egész kiállításba. Azon kívül, hogy vállaljunk felelősséget a gyermekeink felneveléséért, nem bonyolódik további részletekbe a kiállítás, ami egyébként nem is feltétlenül feladata – megelégszik azzal, hogy elgondolkodtat: Mitől lehetnék majd jó szülő? Egyáltalán, képes lennék szülőnek lenni?

A kiállítás nem olcsó, kicsit többe kerül, mint egy mozizás a barátoddal, de jelenleg az egyik legjobb programlehetőség most Budapesten a Murder, úgyhogy ne szalasszátok el!

Halpern Bence Márk (12. évf.)

Murder – a gyilkos tárlat
Csak 16 éven felülieknek.
Budapest 1055 Vörösmarty tér 1.
Jegyár: 3 490 Ft, nyitva 2013. május 31-ig

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Napos oldal

A legtöbb filmről meg lehet mondani, hogy a műfaja romantikus, akció vagy dráma. Erről a filmről nem. Mindenből van benne egy kicsi.

A film arról szól, hogy Pat egy verekedés miatt elmegyógyintézetbe kerül, majd mikor onnan kikerül, visszaköltözik a szüleihez. Megpróbálja visszaszerezni a feleségét és helyrehozni az életét. Miközben ezzel próbálkozik, megismerkedik Tiffanyval, aki segít a férfinak visszahódítani a feleségét, de a lány is kér egy szívességet... Egyre jobban kötődni kezdenek egymáshoz, majd Pat találkozik a feleségével.

Leginkább egy romantikus-dráma-vígjáték filmnek nevezhető az alkotás. Nos, az biztos, hogy ez az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Tökéletes képet kapunk egy férfiról, aki a szerelméért mindent megtesz. A végkimenetele egyértelmű, de mégis végigizgulod az egész filmet. A színészi játék elképesztő, Bradley Cooper és Jennifer Lawrence annyira jól játssza az őrültet, hogy már tényleg elhisszük, hogy igazából is vannak gondjaik. Az egész film egy érzelemkavalkád, de a végén minden elrendeződik.

Szabó Borbála (9. évf.)

Napos oldal (Silver Linings Playbook, 2012, 122’)
Rendezte: David O. Russell
Szereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Pi unalmas élete

Az új Avatarként beharangozott Pi élete egy egész estés unalom, de a jobbik fajtából. Lehet, hogy az volt részemről balgaság, hogy nem 3D-ben néztem meg, de számomra alig-alig váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

A két filmet nem is érdemes összehasonlítani, hiszen az Avatar egyértelműen egy látványos hollywoodi sikerfilmnek indult, és az is lett – ettől függetlenül nagyon gyengécske lábakon álló történettel, amit a Pocahontasból loptak. A Pi élete viszont egyértelműen történet-központú, és a tanulság a végén nagyon szájba van rágva.

A Pi élete arról szól, amit a cím ígér. Pi kisgyerekkorától fogva három vallást is gyakorol, így elég furcsán néznek rá a szülei, akik egyébként a helyi állatkertet vezetik. Az anyagi helyzetük rákényszeríti őket arra, hogy kiutazzanak Indiából, és az állatkertet is elviszik magukkal, hiszen az állatokért jó pénzt kaphatnak külföldön. A hajó azonban egy vihar következtében elsüllyed, és Pi marad az egyetlen túlélő a tigrisével együtt a hajón. Vagy mégsem?

A Pi élete egy unalmas, de érdekes film, hiszen kevés olyan filmet látunk, aminek valamennyire központi témája lenne a hit. Ezért úgy érzem, hogy a jobbik fajtája az unalmas filmeknek, de ha most választhatnék, inkább várnék addig, amíg megjelenik a tékákban, mert van néhány nagyon vontatott és hosszú része a filmnek, amibe tényleg bele kell tekerni.

Halpern Bence (12. évf.)

Pi élete (Life of Pi, 2012, 127')
Rendezte: Ang Lee
Szereplők: Suraj Sharma, Irrfan Khan, Gérard Depardieu

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

A kincsesdoboz

100. bejegyzésünk a blogon

Lent, az iskola titkárságán, van egy doboz. Egy doboz, ami titkokat rejt. Egy doboz, amiben elveszett tárgyakat találhatsz.

Bizony, a titkárságon van egy hely, ahol a talált tárgyakat őrzik. Sokan nem tudnak róla (köztük voltam én is), de ott van, és nagyon sok tárgy lapul benne.

Az első dolog, ami feltűnt, amikor belenéztem, az az volt, hogy kulcsok lepik el az alját. Volt ott magányosan árválkodó szekrénykulcs, de óriási, zörgő kulcscsomók is. Ha valaki szemet vetne rájuk, bizony eléggé sok embert lehetne kirabolni.

A doboz következő rétegét az ékszerek alkotják. Gyűrű, karkötő, nyaklánc, amit csak kívánsz. Egy kisebb ékszerboltot meg lehetne velük tölteni. Örömöm határtalan volt, amikor a kedvenc karkötőmet találtam meg a kupac tetején.

Na de nem csak szokványos dolgokat lehet itt találni, hanem igazi furcsaságokat is. Például egy buzogányt. Az első dolog, ami eszembe jutott, az természetesen az volt, hogy ki képes elhagyni egy buzogányt? Gondolatomat ki is mondtam hangosan, mire fel lettem világosítva, hogy azt nem elhagyták, hanem egy nyitótáborból hozták véletlen haza. Egy újabb kérdés. Ki képes véletlenül elhozni valahonnan egy buzogányt?

Gondolataimat a telefontöltők terelték el. Képzeljük el a helyzetet. Óra alatt feltöltöd a mobilodat, kihúzod a konnektorból, majd zsebre rakod a telefont… és otthagyod a töltőt Komolyan, hogy lehet azt ottfelejteni? Ez kész rejtély.

Na mindegy, ha van olyan, amit nem találsz, legyen az kulcs, telefontöltő, ékszer vagy éppen egy buzogány, első utad mindenképp a titkárságra vezessen, mert ott egy igazi kincsesdoboz vár rád.

Gálosi Dóra (AKG, 9. évf.)

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább

Hosszú robotolás – versenyben a LEGO-díjakért

November 4. hete nekem 6 munkanapból állt. Szombaton az AKG SAP csoport tagjaként Szegedre utaztam, ahol részt vettem Magyarország egyik legrangosabb robotikaversenyén, a First Lego League-en (FLL). Fontos tapasztalatokat szereztem, és végül még egy díjat is kaptunk…

Több hónapig készültem erre a napra. Már szeptemberben megtudtam, kikkel fogok együtt indulni az FLL-en. Az AKG új szárnyának legfelső emeletén lévő kazánházban felszereltük a pályát, és indulhatott a munka. Rengeteg szabadidőt áldoztunk a robotunk megépítésére és beprogramozására, az első pár hétben kicsit lustábban, de reménnyel és kitartással telve. Velünk párhuzamosan dolgoztak a csajok is a versenyhez szükséges közéleti projekten, amelyet az idősek segítésével kapcsolatban kellett elkészíteniük. Az utolsó napokban különösen belehúztunk, ekkor derült ki, hogy apukám is velünk fog jönni, és segítségünkre lesz a nagy napon. A küzdelem előtti pénteken este 9-ig a suliban maradtunk. Este 10 lett, mire végre hazaértünk. Az extrém módon kimerítő hét ledöntött az ágyba, de aludni nem tudtam, valószínűleg az élmények és a félelmek hatására.

Hajnali 5-kor a szüleim hangjára ébredtem. „Ma megyek versenyezni!” – jutott eszembe azonnal. Gyorsan összeszedtem magam, és fél óra múlva már az AKG felé száguldottunk a még kihalt Budapesten keresztül. Ott összepakoltuk a robotot, a laptopunkat és néhány plusz LEGO-alkatrészt a biztonság kedvéért. Innen többórás út vezetett a verseny helyszínéig, útközben tehát programoztunk még egy keveset (elég érdekes volt, főleg úgy, hogy se a pályát, se a robotot nem láttuk). Az épülethez érve nem láttunk se táblát, se semmilyen jelét annak, hogy aznap egy országos méretű verseny fog zajlani itt. Ha egyedül kellett volna elnavigálnom a célig, valószínűleg eltévedtem volna.

Felszaladtunk a lépcsőn, és elénk tárult a látvány, amit addig maximum a képzeletünkben láthattunk. Olyan volt a légkör, mint amire számítottam: összetolt asztalok, tevékenykedő csapatok, a technikai kütyük legszélesebb választéka és persze rengeteg LEGO fogadott minket. Elfoglaltuk a helyünket, és a kipakolás után folytattuk a programozást ott, ahol abbahagytuk. Fél óra múlva, 10-kor egy megnyitóval kezdődött a versengés. Azonnal bizsergés és feszült hangulat töltötte be a termet, ekkor kezdhettük el a gyakorlást a teremben található egyetlen tesztasztalon. Samuval, a legaktívabb csapattársammal futkostunk a géptől a terepasztalig, majd vissza, hogy korrigáljuk a robot mozgását. Nekem nem jutott annyi munka, mint a többieknek, így inkább megfigyelőként ültem a helyemen. Ezután elstartolt az első versenykör a 3-ból, amelyek közül csak a legmagasabb pontszámú számít. Néhány feladatra nem jutott időnk, de úgy számoltunk, hogy a következő menetre készen leszünk. Mi voltunk a kezdő csapat, így hát gyorsan ringbe szálltak a tagok közül ketten (a hely tényleg úgy nézett ki, mint egy bokszmérkőzés színtere, még piros és kék sarok is volt). A feladatok teljesítése sajnos nem olyanra sikerült, amilyenre számítottunk: a versenypálya viszonyai teljesen mások voltak, így a robotunk össze-vissza mozgott. Kissé letörve mentünk vissza az asztalunkhoz, de újult erővel tovább programoztunk. Újabb feladatmegoldások lettek készen, de a pálya hibái miatt ismét csalódnunk kellett a második start után. A harmadik körre sem sikerült kijavítani a robotot, így az első eredményünk lett a legjobb, ezzel nem sikerült bejutnunk a tíz csapat közül az első nyolcba sem. „Legalább megnéztük, milyen egy igazi LEGO-verseny” – gondoltam. „Majd jövőre!”

Aztán eljött a fordulópont: a projektbemutató, amelyen mi is részt vettünk. Előtte elpróbáltuk a jelenetet, amelyben én egy öregasszonyt játszottam, aki nagyon örül a lányok által kitalált nyugdíjrendszerező táblázatnak. Az előadás egészen jól sikerült, a közönség szinte állva tapsolt. Újra elkezdtünk bízni a sikerben. Miután minden csapat prezentálta a saját ötletét, a csoportmunka versenyszám következett, amin mi sem tudtuk, mi lesz pontosan, kivéve Samut, aki a másik AKG-s csoportot is megnézte – ők Budapesten harcoltak a díjakért. A feladatunk az volt, hogy egy szőnyeget a másik oldalára fordítsunk, úgy, hogy mind rajta állunk. Samu nagy segítségének köszönhetően alig másfél perc alatt végeztünk a feladattal.

Üres órák következtek. Nagyrészt a csoporttársammal, Kerimmel iPadeztem, nem volt már túl sok energiám nézni a többi csapat döntőit. Végül elérkezett az eredményhirdetés. Nagy izgalommal beültünk az első sorok egyikébe, és vártuk a helyezéseket. Először a robotok teljesítményét vették sorra. Mi lettünk az utolsó előttiek – öröm volt az ürömben, hogy nem lettünk abszolút vesztesek. Majd a robotdesign került sorra, itt is a szupercsapatok taroltak. Ezután a projektek következtek, rögtön elkezdünk izgulni, hisz ebben a kategóriában sokkal esélyesebbek voltunk. Én az ötödik helyre saccoltam magam, azonban kellemesen kellett csalódnom, amikor a harmadik helyre hirdették ki az AKG SAP-ot. A bronzérem mellé oklevelet is kaptunk. Újabb esélyes téma következett, a csoportmunka, de sajnos itt nem kerültünk be az első három közé. Az összesített versenyben mi lettünk a nyolcadikak, nem is lepődtünk meg nagyon ezen. Végül egy különdíjat is kiosztottak, amely a különleges kitartást díjazza. Nagyon megörültünk, amikor meglepetésünkre a mi csapatunknak adta a kitüntetést a szervező. A cím mellé egy átlátszó dísz is járt, amelyet körbeadogattunk a csapaton belül, még a hazafelé úton is felváltva fogdostuk…

Biztos vagyok benne, hogy 2013-ban újra indulni fogok a First Lego League versenyen. Hogy rímmel fejezzem be: jó verseny az FLL, nekem nagyon megfelel! (Még jó, hogy nem versíró versenyen indultam…)

Sengel Tamás (AKG, 9. évf.)

A szegedi résztvevők: Nagy Viktor - mentor, Sengel Tamás, Papp Márton, Daghistani Kerim, Gindert Samu, Tóth Joli, Cseh Hanna, Binét Lili
SAP segítő: Pálfi Zoltán

Összefoglaló a versenyekről: Az AKG SAP robotépítő csapatai idén is jól szerepeltek

A csapat versenyszámai és a díjátadók


Papp Zoltán Tibor felvételei

LIKE, ha tetszett!

0 Tovább


Az AKG Szubjektív Magazinjának cikkei


Kapcsolat:
szubjektiv.diaklap-at-gmail.com


2017-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta. Az ország első és második legjobb diákújságírója is szerkesztőségünk tagja lett.

2016-ban, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a Szubjektív Az év online diákmédiuma fődíját kapta középiskolás kategóriában

2016-ban a Szubjektív lett a Reblog Maraton győztese Közélet kategóriában

2015-ben, az Országos Ifjúsági Sajtófesztiválon a blogunk és 5 szerkesztőségi tagunk is díjazott lett.




látogató számláló

Utolsó kommentek