Tábort szervezni a monori cigánytelepről jött gyerekeknek, olyan volt, mintha kaptunk volna egy emberi sorsokkal teli üvegpalackot, bedugaszolva, és mi kihúztuk volna azt a dugót. Félretéve a zavaros hasonlatokat, az együtt töltött egy hét során olyan személyes tapasztalatokat gyűjthettem, amik többet érnek az összes interneten található információnál a telepen élő cigányokról, gyerekekről.

Adott volt egy hatfős, kilencedikes táborszervező csapat, akiknek a pályázata nem nyert – így lecsúsztunk arról a lehetőségről, hogy a leendő AKG-s hetedikeseknek mi szervezzük meg a nyitótáborát. De a sok beletett munka és a szervezési vágy továbbhajtott minket, annyira, hogy a monori gyerekeknek egy teljesen új tábort szerveztünk nyári szünetünk első heteiben. Így kerültünk a monori Tanodába. A Tanodában a Máltai Szeretetszolgálat a monori cigánytelepen élő gyerekeknek ad segítséget a tanuláshoz.

Amit pedig mi akartunk adni, az egy precízen megszervezett tábor volt (túl precízen, gyakran egy programhoz három dokumentum is tartozott, csak a lebonyolításáról). De hamar rájöttünk, hogy mi nem tábort szervezünk. Mi ott vagyunk a gyerekeknek, jelen vagyunk. Egy hétig a mindennapjaik részese lettünk, megismertük az életüket, a folyamatos programokkal rendszeresességet, jelenlétünkkel szeretetet és gondoskodást adtunk nekik.

Már az első nap se ragaszkodtunk a szoros programtervhez, a gyerekek hozzáállása és visszajelzése alakította a programokat. És ez így volt jó. Ami a gyerekek szívén volt, az a száján is. Ösztönszerűen cselekedtek, gyakran nehéz volt lekötni őket 5 percnél tovább, néha füllentettek, de a szájukon sokszor kicsúszott a köszönöm és a bocsánat, és az agressziót se úgy értelmezték, mint mi. Náluk ez gyakran a szeretetnek, a gondoskodásnak a megnyilvánulása volt.

A Tanoda egy rendes falusi utcán áll, de elég egy jobbkanyar, és ott találjuk magunkat a cigánytelep közepén. Kerítés, udvar sehol, csak zsúfolt vályogházak. Az úton, az udvaron sár. A házak 5%-ába van víz bevezetve, így mindenki az egy darab központi kútból hozza a vizet (télen is). Zuhanyozni, mosakodni, mosni a cigány kisebbségi önkormányzat által fenntartott közösségi fürdőben tudnak, ami a telep közepén található. Amikor a gyerekekkel sétáltam át a telepen, percenként kiáltottak fel: „Nézd, mi itt lakunk, itt laktunk, itt lakik az unokatestvérem!”. Vagy: „Ott az anyukám, ugye milyen kedves? Itt szoktunk focizni, azokat a lyukakat a kerítésen a mi labdánk szakította” – mutatott Renátó és Guszti egy kb. 9 négyzetméteres részre, ami a napsütéstől megszilárdult sárral volt borítva, mellette a közösségi fürdőt védő zöld drótkerítés, rajta két tátongó lyukkal.

A fiúkkal számomra a foci volt a kulcs ahhoz, hogy jó viszony alakuljon ki közöttünk. Olyan viszony, ahol ők tisztelnek, (viszonylag) hallgatnak rám, és jól tudunk együtt játszani. A tábor első napján kiderült, hogy Liverpool szurkoló vagyok, így mikor másnap a 9 éves Renátó egy LFC mezben jelent meg, barátságunk szilárd alapköveit fektette le. Majd, miközben a sportpályán voltunk, le is vette azt, és odaadta nekem, hogy vigyem haza, ő ezt nekem adja emlékbe, neki nem kell. Persze nem fogadhattam el, de a focizás végéig nem volt hajlandó visszavenni a mezt. Miután kiderült, hogy Atletico fan, Griezmann-nak hívtam (a csillogó szem ezután állandó volt), így lett még (sok-sok) Ronaldo, és ha az előbbi foglalt volt, Messi is a táborban.

Igaz, táborunk témája az volt, hogy a gyerekek az egy hét alatt lovagokká válnak, és a hét során próbákkal készülnek fel a sárkány legyőzésére és a lovagi lét nehézségeire, de egy jó focimeccs általában valahogy jobban vonzotta a fiúkat. Így lettem bíró. Csak egyszer voltam szigorúbb, amikor szögletet adtam az egyik csapatnak, erre viszont az összes kissrác egyszerre csattant fel, és kezdett szövegelni, hogy az nem úgy van, így utána inkább már csak a gólokat számoltam.

Amennyire tapasztaltam, a gyerekeknek nehéz volt csapatban dolgozni, inkább a versenyszellem hajtotta őket. Sok bennük a felgyülemlett érzelem, nincs bennünk korlát és megjátszás – ami végül is a gimis félreértések, megjátszások szempontjából tök jó, de egy dühkitörés a játék közben nem annyira. És nehéz veszíteni, ezt mindannyian tudjuk, de Dzsúlió talán a legjobban, aki elvesztett szalagját többször is újrahasználta a fogócskás játék közben.

A kézműveskedések közben idilli pillanatokat élhettünk át, hiszen a 45 gyerek órákon keresztül foglalta el magát. Lányok és fiúk egyaránt lelkesen vágták a lapokat, ragasztottak, készültek a pajzsok, kardok, fejfedők. A Tanodában dolgozók is mosolyogva mondták, hogy nem sokszor lehet itt ilyet tapasztalni.

A megismert gyerekekről hamar kiderült, hogy nagyon máshonnan indultak, mint én. Sokan mondták: „nekem meghalt az apukám, nekem nincs anyukám, én is vótam ám kórházban, műtötték a lábamat, anya este sokszor fúldokol…”. A telepen élő gyerekek sokkal magányosabbak – pedig sok a bandázás, a gyerekek együtt vannak reggel-este, de a szülők azok, akik nincsenek jelen, így nincs meg az a családi légkör, amire szükségük lenne. Viszont a táborba járó gyerekek szinte mind rokonai voltak egymásnak, mondták is, hogy ő az édestestvérem, első, második unokatestvérem, és sorolták egymás neveit. A szülők nemigen foglalkoznak velük, nincs pénz, mindenki a telepen éli le az életét.

A motiváció hiánya itt is egy olyan probléma, mint az egész világban. De a nagy különbség, hogy itt lehetőségek sincsenek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a jelenlétével kitörési lehetőségeket próbál adni a telepen élő gyerekeknek, így az említett Tanoda mellett focioktatást (Sport klub) és zeneoktatást is biztosítanak nekik, hogy mindenki tudja kamatoztatni a tehetségét.

És persze nagy kérdés, hogy kell-e fegyelem, kell-e szigor. Szerintem, és amennyire tapasztaltam, a határozott fellépés dönt el mindent. Nem szabad neked bizonytalannak lenned, sem magadban, sem abban, amit kérni szeretnél tőlük. Megdöbbentő volt látni, hogy a velem egykorú Tomika (ő is 15) teljesen más testi és szellemi szinten volt, mint én és ez a lemaradás sok más gyereket is jellemzett. Mikor kiderült, hogy pontosan hány évesek vagyunk, a gyerekek csodálkoztak: „hát, de maga 21-nek néz ki!”

Abban meg is állapodtunk a többiekkel, hogy legjobban a gyerekek őszinte hálájából eredő boldogsághormonok fognak hiányozni a táborból, amiből a hét során bőségesen kaptunk.

A szervezők: Szarka Fruzsina, Somos Emma, Göde Anna, Sándor Csenge (9. évf.)

Volt egy 12-13 éves lány, Ramóna, aki vagy kertész vagy eladó lesz nagykorában. De valószínűbb, hogy kertész, mert az unokatestvére már az, és akkor majd tudnak együtt dolgozni és közben „cimbiskedni”. Az egyik program filmnézés volt egy délután, sötét terem, a film közepén járunk, amikor egy kislány odaszalad hozzám, és azt mondja: „A Ramóna küldött, és azt kérdezi, hogy ugye cimbik vagytok.” Mikor mosolyogva bólintok egyet, a terem másik felében Ramóna felkiált: „Na ugye, megmondtam, hogy Emma a cimbim!”

Somos Emma (AKG, 9. évf.)

A szerző és Chrenkó Tímea képei.
További képek

Bővebben a MMSZ Jelenlét programjáról és a Tanodáról:
http://jelenlet.maltai.hu/helyszinek/monor-taban

LIKE - értesülj az új cikkekről!