Kétféle gondolat viaskodott bennem a cikk megírásának szükségességével kapcsolatban. Egyik részem azt súgta, hogy mindenképpen meg kell írnom, mert az embereknek tudniuk kell a Fran Palermoról. A másik felem pedig azt suttogta, hogy inkább hagyjam az egészet, azzal jobban is járok, hiszen kevesebb ember fog így az együttesről hallani. Tudjátok, mikor egy olyan zenét szeret az ember, amit mondjuk, „csak” háromezren ismernek, akkor még különlegesnek és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy ez a zene csak az enyém, mert még nem jutott el a nagyobb tömegekhez. Ilyenkor egy értékes titok tudójának mondhatom magam, amit ördögi módon legszívesebben nem árulnék el senkinek.
Na, de! Itt az ideje, hogy megosszam veletek is a Fran Palermo által adott örömöket. A sors is úgy akarta, hogy találkozzam a zenéjükkel, így az első koncertjükre tudat alatt jutottam el, ugyanis a fő attrakció az Irie Maffia és a Red Chickens volt számomra. Mint jó kislányok, a főzenekar előtti együtteseket is meg szoktuk nézni, és mindig időben érkezünk, így történt ez most is. Az Akváriumban keveregtünk, ugráltunk egyet a LochNesz nevű együttes zenéjére, közben megragadta a figyelmünket egy fiú háta. Meg szerettem volna nézni az arcát is, de sajnos eltűnt a tömegben. Utána bementünk a nagyszínpadhoz, hogy megnézzük a Red Chickenst. A koncertjük végére a tánctér hirtelen megtelt emberekkel, megkezdődött az átállás, és mindenki nagyon izgatottnak tűnt. Nem értettem, hogy miért, azt se tudtam, hogy milyen előadók következnek, de elkezdődött a koncert, és meglepődve láttam, hogy a fiú, akinek korábban csak a hátát láttam, fent állt a színpadon. Mikor elkezdtek játszani, megértettem végre, hogy mire fel volt a nagy izgalom. A legütősebb koncertélményeim közé került ezt is. A zene és a hangulat elsöprő erővel hatott rám, körülöttem mindenki eufórikus hangulatban ugrált, énekelte a dalokat és tapsolt, az énekes és az egyik gitáros pedig hanyagul néha-néha beszúrt egy-egy „kösz”-t a dalok közé. Különösen tetszett, hogy annyian álltak a színpadon egyszerre, mint egy focicsapat, kicsit kaotikus volt az egész, úgy tűnt, mintha senki nem figyelne senkire, csak a fúvósok követték az énekes minden mozdulatát.
Mikor meghallottam a zenéjüket, olyan volt, mintha csak rájuk vártam volna eddig, hogy valami mást is hallhassak végre. Nemrég jött rám az, hogy valami újat is szeretnék hallani, nem csak a régi, megszokott zenéket. Más stílusokat keresek, nem elégszem meg a könnyen elérhető zenékkel. Ahogy Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa mondta: „Gyerekek, nektek kell a zenét keresnetek. Ne érjétek be azzal, amit az MTV a kezetekbe ad, keresnetek kell, és meg kell találnotok azt, amit hallani szeretnétek.”
Az én esetemben a zene talált rám.
Az Irie Maffia után megtudtam az együttes nevét, és attól a koncerttől kezdve jól belevéstem a nevet a fejembe, olyannyira, hogy későbbi koncertjeikre is elmentünk. Hol többen, hol kevesebben voltak, a hangulat mindig fergeteges volt, bár azt kell, hogy mondjam, hogy a legemlékezetesebb koncertjük az első és a most legutóbb látott volt. A legutóbbi koncertjükön, az A38-on végre rendesen kommunikáltak a közönséggel (amit eddig nagyon hiányoltam), s végre-valahára a fuvolás Csipkerózsika is felébredt mély álmából, és aktívan vett részt a buliban. És az ezt megelőző A38-as koncertjükön ott lévő, hihetetlenül idegesítő, pofátlan „rajongók” sem rontották a hangulatot. Egyszóval tökéletes volt.
Aki kedveli a vagabond rock ’n’ roll / raincoat rock stílusú zenét (zenéjüket így titulálják), vagy csak egy őrületes hangulatú koncerten szeretne részt venni, ajánlom, hogy jöjjön el a Fran Palermo legközelebbi koncertjére!
Varga Dóra (AKG, 12. évf.)
Utolsó kommentek